Kategória: Tudomány

  • És ha nem a Nap lenne az égen?

    Megszoktuk már azt a sárga fénygömböt az égen, amibe nem szabad belenézni. Nem túl nagy a sárga színét megszoktuk, tudjuk, hogy a 150 millió kilométeres távolságról látszik ekkorának. De mi lenne, ha a nap helyén egy másik csillag lenne?

    A Nap egy kifejezetten átlagos méretű a galaxisunk 200 milliárd csillaga közül. De az átlagosokon kívül van még számos méret a barna törpéktől kezdve a vörös törpéken és vörös óriásokon át a kék vagy fehér szuperóriásokig.

    A Camengat asztronómiai csoport a chilei Paranal Csillagászati Megfigyelőközpont forgatókönyve alapján elkészített egy videót, amelyben a napot lecserélik az égbolton. Minden pontosan méretarányos, a videó olyan, mintha egy 50 miliméteres objektíven keresztül nénék az eget. A videóban feltűnő csillagok: A Nap, az Alfa Centauri A, a Sirius, a Vega, a Pollux, az Arturo, az Aldebaran, a Rigel, az Antares és a Betelgeuse.

    A felvételen látható a csillag neve, mérete és típusa. A felirat spanyol nyelvű, de így is érthető. És a látvány magáért beszél.

  • Domokos Áron: A science-ficton mint oktatási eszköz

    Populáris szövegek az oktatásban

    Az olvasóvá nevelés, az olvasás megszerettetése érdekében folytatott pedagógiai, oktatáspolitikai küzdelmek aktorai az olvasás „eljárási” (milyen módszerekkel lehet a szövegértést fejleszteni: olvasási stratégiák és didaktika témaköre) és „anyagi” (az ún „nyugati műveltségeszmény” archívumából milyen szövegeket érdemes tanítani: a kötelező irodalmak témaköre) kérdéseit igyekeznek újragondolni.

    A kötelező irodalmak körüli viták középpontjában a diákok olvasástól való elidegenedése, ill. az örömolvasás megszűnte fölötti kétségbeesés áll, melyet ún. közös- és/vagy kölcsönös olvasmányokkal, ezen belül is főként iskolán kívüli, populáris szövegek olvasásával kívánnak orvosolni: „A 12-13 éves kortól 15-16 éves korig tartó serdülőkor az egyik legmeghatározóbb időszak az olvasóvá válás folyamatában. Ez az életkori szakasz a pszichikus fejlődés szempontjából ugrásszerű változásokat eredményez… Az ilyen korú gyerekek érdeklődése a korábbiakhoz képest jelentősen megváltozik: az olyan könyvet tartják értékesnek, amelynek cselekménye és lélektani problémái meglepőek és mozgalmasak; jellemábrázolása kidolgozottabb, a kifejezései egyértelműek, világosak, a megoldása csattanós, és sok benne az ellentét.” Megoldási javaslatként a „kortárs irodalom”, a „kortárs ifjúsági regények”, a „populáris irodalom”, a „zsáner-irodalom” és a „lektűr” váltak a legelfogadottabb hívószavakká: „Miért ne csak klasszikusokon, az idő által igazolt, közmegegyezés szerint értékesnek tartott, kanonikus műveken tanítsuk az irodalmi ismereteket és kompetenciákat? – kérdezi például Arató László – …, mert sok lektűr és főleg sok ifjúsági regény éppen azért népszerű, mert a diákok könnyebben létesítenek személyes azonosuláson alapuló kapcsolatot hőseikkel, mert úgy érzik, a bennük ábrázolt világhoz, a bennük szereplő alakokhoz több közük van.”

    Ezen újabb törekvések olykor még science-fiction (a továbbiakban SF) regényeket is beemeltek volna az oktatásba (pl. Lois Lowry: Emlékek őre; Suzanne Collins: Éhezők viadala, Dan Simons: Hyperion) elismerve Darko Suvin megállapítását: „… nemcsak az emberi és emberiesítő alapkiváncsiság szüli az SF-et. Ez a műfaj azon kívül, hogy irány nélküli kutatás és pontos jelentés nélküli jelentéstani játék volt, mindig azzal a reménnyel párosult, hogy az ismeretlenben talán fel lehet lelni az ideális környezetet, törzset, államot, intelligenciát vagy a Legfőbb jó valamelyik aspektusát.” Írásomban amellett szeretnék érvelni, hogy a populáris zsánerek közül az SF, azon belül a „kortárs SF”, még szorosabban a „kortárs magyar SF”, egészen közelről pedig a „kortárs magyar SF kispróza” is lehet olyan értékes középiskolásoknak szóló szövegegyüttes, mely az irodalomtanító közösség figyelmére érdemes.

    Az SF és a műfajelméleti dilemmák

    A műfajok mibenlétének kérdéséhez időről-időre visszatér az irodalomelmélet: a műfaj „azonos formával, művészi törekvéssel vagy technikával jellemezhető alkotások csoportja más, csak irodalmi alkotásokra vonatkozó diskurzus szóhasználatával azonos (vagy nagyban hasonló) kommunikációs célú szövegfajták csoportja, amelyeket az olvasók azonos (vagy nagyban hasonló) módon olvasnak. Egészében a műfaj alapvetően egy műtartalom kifejezésének formája, többé-kevésbé kodifikált szabályoknak megfelelően… Ilyen értelemben műfaj a regény, a novella, az eposz és az elégia; a sci-fi nem az. A sci-fi: tematika.”

    Az ún. zsánerek/alműfajok szintén elvárási horizontokat kialakító, értelemképzési javaslatokat nyújtó, hosszabb-rövidebb életű jelentéstani mezők, címkék, „olyan képlékeny és ingatag konstrukciók, melyek írók, producerek, terjesztők, marketing-szakemberek, olvasók, rajongók,

    kritikusok és más diszkurzív szereplők kijelentéseinek és gyakorlatának interakciója nyomán keletkeznek.”

    Gary K. Wolfe az SF problematikáját vázoló frissebb írásában felidézi egy 1986-os gyűjtését, melyben 33 db. egymásnak gyakran ellentmondó SF-definíciót szerepeltetett, alig két évtizeddel később pedig – írja – még mindig könnyedén össze lehetne gyűjteni két vagy három tucat újabb meghatározást, hogy a zavar nagyobb legyen, mint valaha. Úgy tűnik, az SF „nehezebben körülírható, mint bármely más prózai diskurzusforma.” A definíciók egyik csoportja állhatasosan műfajnak, a másik csoportja a lazább fogalmi kerettel bíró zsánernek tekinti az SF-t, a harmadik csoport tematikának. A szövegegyüttes differentia specificájaként hol a „realitásigényt”, hol a korabeli olvasó tapasztalatától eltérő világ megmutatását, hol a „tudományosságot”, vagy „az új technológiákhoz kapcsolódó utopisztikus elvárásokat és félelmek megjelenítését”, hol a „racionalitást” emelik ki; miközben elnevezik az „ötletek irodalmának”, a „jövő előre jelzésének”, „a következmények irodalmának” illetve a „társadalom és tudomány kölcsönhatását” bemutató irodalomnak. James E. Gunn szerint az SF a változások irodalma: azon irodalma gyűjteménye, melyek a való világ emberein végbement változások hatásait mérlegeli akár a múltba, akár a jövőbe vetítve, akár egy teljesen más világba… a leggyakrabban olyan társadalmi vagy technológiai változásokról van szó, melyek az egész civilizáció, emberi fajt veszélyeztetik.

    A meghatározást tovább bonyolítja, hogy az SF úgy viselkedik, mint egy poetikai kisgömböc: képes bármilyen más zsánert/elbeszélésformát (krimit, thrillert, romantikus történetet, mesét, értekezést stb.) magába kebelezni, applikálni. A definíciók többsége abban nagyjából egyetért, „hogy az SF spekulatív prózairodalom. Spekulatív abban az értelemben, hogy túllép az észlelés és a közvetlen tapasztalat határain, nem az „itt és most”, hanem a „mi lenne, ha” világával” foglalkozik.

    A definiálási küzdelmek okozta kiábrándultság mindenesetre mára odáig juttatta a kutatást, hogy szinte modortalanságnak, episztemológiai felfuvalkodottságnak, sértő kirekesztési eljárásnak hat egy tapasztalati halmaz megnevezése. Az SF Paul Kincaid szerint így nem is egy dolog, hanem „számos dolog – jövőbeli környezet, csodás gépezet, ideális társadalom, idegen lény, csavar az időben, csillagközi utazás, szatirikus perspektíva, a történet egy sajátos megközelítése, bármi, amit keresünk, ha a science fictiont keressük, itt szembetűnőbb, ott rejtettebb –, melyek kombinációk végtelen sokaságában fonódnak össze.”

    Jelen tanulmány az SF-et tematikának tartva a következő megközelítésmóddal ill. meghatározással rokonszenvezik és tartja szem előtt: „A tudományos-fantasztikus irodalom ma még nem létező vagy föl nem ismert problémákkal foglalkozik, s azokra racionális megoldást kínál vagy fordítva, létező, fölismert problémákkal foglalkozik, s azokra nem létező, de racionális megoldást kínál”.

    Domokos Áron: A science-ficton mint oktatási eszköz című  teljes tanulmánya PDF formátumban letölthető erről a linkről.

  • Csak azok élik túl, akik alkalmazkodni tudnak

    A jövő egyik legnagyobb problémája lesz, hogy meg fog nőni a klímamenekültek száma. A szélsőséges klíma számos országnak okoz szenvedést, a változás pedig elűzi a lakókat a szülőföldről mérsékeltebb éghajlatú és fejlettebb országokba, ahol jelenlétük nagy problémát okozhat.

    A jelenlegi globális felmelegedés nem az első az emberi történelem során. Most viszont az a legfontosabb  különbség, hogy a jelenlegit az emberi tevékenység váltotta ki. A kutatók pont azért eredtek a régebbi klímaváltozások nyomába, hogy megvizsgálják a civilizációkra gyakorolt hatását.

    Két ilyen hosszabb korszakot ismerünk: az úgynevezett középkori éghajlati anomáliát, amely 900 és 1250 között zajlott, valamint az 1450 és 1850 közötti kis jégkorszakot. A klímaváltozásnak már az európai hódítók érkezése előtt nagy hatása volt Amazónia népeire, ezért a tudósok az Amazonas folyó medencéjében évszázadokkal ezelőtt virágzó kultúrákat tanulmányoztak. Az éghajlat természetes változásait akkoriban megérezte Amazónia és a Föld legtöbb tája is.

    Az éghajlat meghatározó szerepet játszott az ősi Amazónia társadalmi és kulturális változásaiban, a hőmérséklet és a csapadék mennyiségének nagy változásai egész népcsoportok eltűnését okozhatták, ezzel szemben más kultúrák még a gyarmatosítók érkezésekor is virágoztak.

    A vizsgált időszakban több tucat fejlett társadalom élt virágzó városokban és falvakban Amazóniában. Konfliktusaik és a népességvándorlás szintén szerepet játszott egyes kultúrák bukásában.

    A tudósok Amazónia 700 és 1300 közötti éghajlati és társadalmi változásait tanulmányozták. Azt találták, hogy azok a társadalmak tűntek el, amelyek intenzív földművelést folytattak és erős osztályszerkezetük volt.

    Ahol hierarchia nélkül éltek, valamint többféle terményt termesztettek és többet törődtek a föld minőségével, hogy tovább termő maradjon, azok képesek voltak alkalmazkodni a megváltozott klímához.

    A kelet-amazóniai marajók elitje nagy földhalmokon élt, egy-egy ilyen dombon mintegy kétezren laktak, közösségeik 1200 körül bomlottak fel. Korábban úgy vélték, a nomád vadászok érkezése okozhatta az eltűnésüket, az új tanulmány szerint a csökkenő csapadék is szerepet játszott. A marajók dombjaikkal a vízforrásokat is uralták, így érzékenyek voltak az elhúzódó aszályra.

    Ugyanekkor virágzott az 1100 körül letelepedett santarémi kultúra, az ott lakók kukoricát, édesburgonyát, tököt termesztettek és dolgoztak a talaj javításán, a szárazság kevésbé viselte meg őket.

  • Az eddig ismert legrégibb galaxis-karambol

    Az Atacamai ALMA Hálózat segítségével felfedezték az eddig ismert legrégebbi összeolvadt galaxist.

    A csillagászok az univerzum nagyon korai korszakát vizsgálták. Egy ősi galaxist vizsgálva , 13 milliárd éves oxigén, szén és por jeleit detektálták. A B14-65666 jelű galaxis a legkorábbi galaxis, ahol ennek a három összetevőnek a kombinációját észlelték. Az adatok összehasonlításával megállapították, hogy a vizsgált objektum valójában nem egy egyszerű galaxis, két összeolvadt csillagrendszerből áll.

    Ezzel új rekord született, ez a valaha felfedezett legrégebbi összeolvadt galaxispár. A Szextáns csillagképben lévő, 13 milliárd fényévnyi távolságra található, az innen induló fénynek 13 milliárd évre van szüksége ahhoz, hogy eljusson a Földre.

    Vagyis az a kép amit a tudósok rögzítettek, kevesebb mint egy milliárd évvel az ősrobbanás utáni állapotot mutatja be.

    A Hubble űrteleszkóp korábbi megfigyeléseiből kiderült, hogy a B14-65666 galaxisban két csillaghalmaz van, az ALMA által észlelt jelekből pedig kiderül, hogy a két folt egy rendszert alkot, de különböző sebességűek. Ez azt sugallja, hogy a két folt valójában két galaxis az összeolvadás állapotában.

    A galaxis elég kicsi, a tudócsoport becslése szerint a teljes tömege a Tejútrendszerének kevesebb, mint 10 százaléka. Fiatal galaxisként 100-szor aktívabban termelt csillagokat, mint a Tejútrendszer. Ez is egy fontos jel, mert az ennyire aktív csillagformálás szintén a galaxisok összeolvadásának fontos jellemzője, az összeütköző galaxisokban lévő gázok összenyomódása ugyanis természetszerűen csillagformálódáshoz vezet.

    Az ALMA Hálózat 54 darab 12 m-es, és 12 db 7 m-es átmérőjű mozgatható antennából álló, interferométer elven működő rádiótávcső-rendszer, mely a milliméteres illetve az alatti hullámhosszúságú sugárzást érzékeli. A rendszer több nemzetközi obszervatórium és kutatóintézet közös projektje, melyet a chilei Atacama-sivatagban, 5000 m magasságban alakítottak ki. Az ALMA az eddigi legnagyobb, és 1,3 milliárd dolláros költségvetésével a legdrágább földfelszíni rádióteleszkóp.

     

  • NASA: Pénz kell, hogy tartósan a Holdon maradjunk

    Jim Bridenstine, a NASA igazgatója szerint az amerikai űrkutatási hivatalnak 20-30 milliárd dollárra lesz szüksége a következő öt évben Hold-programjának megvalósítására. Ez azt jelenti, hogy a NASA jelenlegi évi mintegy 20 milliárd dollárra rúgó költségvetését éves szinten 4-6 milliárd dollárral kell kiegészíteni.

    Ez az első alkalom, hogy a NASA képviselője nyilvánosan beszélt az  Artemis nevű Hold-programjának becsült költségéról. A május végén bemutatott misszió célja, hogy folyamatosan fenntartható jelenlétet létrehozni a Holdon.

    A NASA a következő öt éven belül az Artemis program keretében ismét űrhajósokat akar küldeni a Holdra, köztük az első nőt. A Holdon utoljára 1972-ben, az Apollo-17 misszió során jártak amerikai űrhajósok. A XX. századi Hold-missziók az Apollo nevet kapták, Artemis a görög mitológiában Apollo ikertestvére, a vadászat, a vadállatok és a Hold istennője.

    A program a tervek szerint nyolc űrhajó indítását foglalja magában. Az Artemis-1 egy 2020-ra tervezett, legénység nélküli misszió a Hold körül, az Artemis-2 legénységgel a fedélzetén fog keringeni a Hold körül szintén 2020-ban, az Artemis-3-mal 2024-re emberek lépnek a Hold felszínére.

    A három űrhajót minden idők legnagyobb hordozórakétája, a Space Launch System (SLS) juttatja majd fel a kijelölt helyre.

    Öt további űrhajóval viszik fel az űrbe a Gateway holdkörüli űrállomás építőelemeit 2022 és 2024 között, magáncégek segítségével. A Gateway állandó bázisként fog szolgálni a Holdra, valamint a Marsra tartó asztronauták számára.

    Ez a költségvetés kevesebb a korábbi becsléseknél, de  valószínűleg ezek nem a végső számok. Brindenstine elismerte, hogy az űrutazás veszélyes és kiszámíthatatlan, ezért lehetetlen pontosan meghatározni költségeit.

  • Só a Jupiter holdján

    Konyhasó jelenlétét fedezték fel a Jupiter negyedik legnagyobb holdja, az Európa felszínén. Az amerikai kutatók szerint a felszín egyes régióin kivehető sárga folt valójában konyhasó, vagyis nátrium-klorid, amely a tengervíz sóinak fő összetevője is egyben. A felfedezés arra utal, hogy az Európé felszín alatti sós óceánja jobban hasonlíthat a földi tengerekre, mint korábban vélték.

    Ezt a hold felszínének látható fény színképének vizsgálatával állapította meg az amerikai űrkutatási hivatal bolygókutató részlege és a Kaliforniai Műszaki Egyetem kutatói.

    A felhasznált felvételeket a régebben elrepült Voyager és a Galileo űrszondák készítették, ezek alapján arra következtettek a csillagászok, hogy a bolygót folyékony sós vízréteg borítja, melyet jég zárt magába.

    A Galileo infravörös spektrométerének adatai alapján vízjeget és magnézium-szulfátot, más néven keserűsót vagy találtak. Mivel a jégburok földtani szempontból fiatal és sok jel utal a múltbeli geológiai tevékenységre, azt gyanították, hogy a felszíni só a mélyben fekvő óceánból származik, amely gazdag lehet szulfátokban.

    Az Európát megvizsgálták a Manua Kea-i Keck csillagvizsgáló nagyobb felbontású spektrométerével is. A tudósok azt látták, hogy a spektrumból a szulfátok jellegzetességei hiányoztak. Kevin Hand, a pasadenai központ kutatója laboratóriumban olyan körülményeknek vetett alá óceáni sókat, mint amilyenek az Europán uralkodnak, és azt találta, hogy a sók új tulajdonságokat mutatnak, amelyek a fényspektrum látható részében jelentkeznek.

    A sók színe annyira változott, hogy azonosíthatóvá váltak a látható spektrum elemzésével. A nátrium-klorid, vagyis a konyhasó például olyan sárgássá vált, mint amilyen az Európa geológiailag fiatal Tara régiójában látható.

  • Közeleg a világvége?

    A science-fiction egyik legfontosabb témája a jövő világa, a környezetben, amiben élni fogunk. Az írók nagyon érzékenyen reagáltak mindarra a veszélyekre, amit a környezetszennyezés, az ember természetbe történő beavatkozása okozott.  Visszatérő témák voltak a nukleáris világégés, a harmadik világháború, az ipari termelés okozta légszennyezés, az élő vizekben okozott kár, a mindent elborító szemét.

    Sokáig csak borzongva olvastuk ezeket a disztópiákat, és örömmel tettük le a könyvet, hogy milyen szerencse, hogy nem ilyen világban kell élnünk. De úgy tűnik eljött az a pillanat, amikor szembe kell néznünk a ténnyel, ez mégsem csak fikció. Az újabb ús újabb tanulmányok és elemzések egyre rémisztőbb képeket festenek nem a távoli , hanem a közeljövőről.

    Néhány hónapja látott napvilágot az a jelentés, amelybe a világ egyik legfontosabb klímakutató szervezete a globális felmelegedés várható hatásait elemzi. Ijesztő, amikor több tucat szakértő több ezer tanulmány elemzése után megállapítja, hogy csupán 12 évünk van arra, hogy tegyünk valamit. Az IPCC ritkán publikál új jelentést, de olyankor ijesztően pontos leírást ad a Föld aktuális és várható állapotáról, amelyek megalapozottak, megbízhatók, és sajnos nagyon sötét képet fest.

    Egy ilyen jelentés gyakran hónapok és évek munkája, olyan szakértői gárda állítja össze, akiket a kormányok és a nemzetközi szervezetek delegálnak szigorúan szakmai alapon. Ezen a jelentésen 40 ország több mint száz szakértője dolgozott, akik több mint hatezer tanulmányt vizsgáltak át. Több mint 500 szakértő 13 000 megjegyzéssel finomította az első vázlatot, és közel hatszáz szakértő 25 000 hozzászólása pontosította a végső jelentést.

    A jelentés egyik következtetése elkeserítő. Ha sikerülne a károsanyag-kibocsátást a felére csökkenteni, akkor a globális felmelegedést 2100-ig sikerülne a kritikus másfél celsius-fok alatt tartani. A cél nem elérhetetlen, de azonnali cselekvésre lenne szükség; olyan átalakulásra, ami a gazdaság és a társadalom szinte minden területét érinti. De ez olyan példátlan mértékű együttműködést követelne meg, hogy abban reménykedni is értelmetlen.

    A Breakthrough National Center for Climate Restoration nevű ausztrál szervezet a korábbi tudományos eredmények alapján modellezte a lehetséges jövőképeket. A legrosszabb forgatókönyv rémséges jövőképet fest: 2050-re három fokkal emelkedik a hőmérséklet. Ebben az esetben a föld hatalmas területein kell elviselhetetlen hőségre számítani. Az emberiség felének olyan hőségben kellene időnként élni, ami már a túlélést teszi kétségessé. Emiatt akár egymilliárd ember válhat klímamenekültté. A tengerszint emelkedése miatt a tengerparti nagyvárosok hatalmas területeit kellene kiüríteni. A krónikus vízhiány miatt összeomolhat a globális élelmiszertermelés, és az egész világra kiterjedő élelemhiány következne be. A beporzást végző rovarok számának drrasztikus csökkenése és termelési válságot okozna. Az már szinte mellékes, hogy olyan komplett ökoszisztémák pusztulnának el, a nagy korallzátony, vagy a sarkvidékek.

    Egymillió állatfajt már most a kihalás fenyegeti. Mintegy 600 növényfaj tűnt el az elmúlt 250 évben, Az adatok szerint a növények kihalása 500-szor gyorsabban zajlik, mint az természetes módon, az ember nélkül történne. De sokak szerint még ezek a számok is alábecsülik a növénykihalás jelenlegi mértékét.  A Földön minden élet a növényektől függ, azok szolgáltatják az oxigént és a táplálékot is.    Több millió egyéb faj fennmaradása múlik a növények túlélésén, köztük az emberé is.

    Hogy mi is kiálljunk a klímavédelem mellett összeállítottunk egy kedvezményes könyvcsomagot, amely három olyan világot mutat be, ahol környezeti katasztrófával kell megküzdeniük az embereknek. Hogy ne válhasson a téma unalmassá, három teljesen különböző élethelyzetet mutat be.

    https://galaktikabolt.hu/termek/okologiai-sci-fi-csomag/

    Andreas Eschbach Összeomlás című regénye egy olyan világválságot mutat be, amikor a megszokott civilizációnk alapját képező olaj fogy el. az emberi civilizáció egy olyan krízishelyzet felé tart, mely gyökerestül forgathatja fel a fennálló társadalmi rendet. Mert ha elfogy az olaj, élethalálharc indul meg országok és szövetségek között, a technikai fejlődés leáll, és a Földön újra beköszönt a középkor. A mai, energiaínséges, kőolajfüggő világunkban a lehető legaktuálisabb kérdéseket teszi fel, hogy a maga irodalmi eszközeivel keressen rájuk válaszokat. Válaszokat, melyekre akár már holnap szükségünk lehet.

    Emmi Itäranta A teamesternő könyve című regénye sem egy könnyed szórakozás. A finn írónő műve a jövő Finnországába vezet el, pontosabban annak diktatórikus világába. Az éghajlatváltozás és a globalizáció következményeként új népvándorlás zajlott le, a természeti katasztrófák pedig végérvényesen átrajzolták a Föld térképét. A nyersanyagok elfogyta utáni új világban a fejlett technika eszközei jórészt már feledésbe merültek, és a legdrágább kincs az édesvíz. A rendkívül vegyes népességű Skandináv Uniót könyörtelen katonai diktatúra uralja, mely szigorúan védelmezi az ismert vízlelőhelyeket. Ugyanakkor a lakosság csupán sótlanított tengervízzel olthatja szomját. Néhány száz év múlva a regény tizenéves főhőse, nehéz helyzetbe kerül. Noriára édesapja két örökséget bíz: a kínai teamesterek – a víz őrzői – ősi tudományát, valamint egy senki más által nem ismert édesvízlelőhely titkát. E kettős felelősség nehéz döntések elé állítja a lányt: segítsen faluja szomjazó lakosságán, vagy őrizze tovább tiltott tudását?

    A harmadik regény Daniel Godfrey műve, az Új Pompeji. A regény egy olyan ötlet körül forog, amelyre sajnos mi nem számíthatunk, mint jelen kori problémánk megoldása: az időutazás. Egy cég új projektje minden eddiginél nagyobb és titkosabb: élő embereket akarnak átemelni a biztos pusztulás előtt álló, római kori Pompejiből.

  • Óriáskráter Skócia partjainál

    A Brit-szigeteket érő eddigi legnagyobb meteorbecsapódás kráterét találták meg a tenger fenekén, Skócia és a Külső-Hebridák szigetei között. A durva ütközés jeleire egy 2008-as skóciai terepmunkán találták rá. Skócia északnyugati részén fekvő Ullapool közelében köveket vizsgáltak meg, amelyek elárulták, hogy egy nagyjából 1600 méteres átmérőjű objektum zuhant a Minch-tengerszorosba, Lochinver településtől nagyjából 10 kilométerre nyugatra.

    Az Oxfordi és az Aberdeeni Egyetem kutatói szerint óránként 61 ezer kilométeres sebességgel érkezett az objektum, amely 19 kilométer széles krátert vágott a talajba.

    Mindez 1,2 milliárd évvel ezelőtt történt. Az élet ekkor még leginkább csak az óceánokban létezett és még a növények sem vertek gyökeret a szárazföldön. Akkoriban a mai Skócia az Egyenlítő közelében feküdt és éghajlata száraz volt.

    Az első jelekre egy több mint tíz évvel ezelőtti geológiai terepmunka idején bukkantak a Skót-felföldön. A túra utolsó napján megálltak egy Stoer nevű kis faluban, hogy egy szokatlan kőformációt megvizsgáljanak.  Korábban úgy vélték, a feltűnő vörös homokkő vulkáni eredetű, ám Amor észrevette, hogy a kő „furcsa zöld buborékai” arra a becsapódási kráterre emlékeztetnek, amelyikbe a bajorországi Nördlingen város épült.

    A mintákat elvitte Oxfordba, ahol bizonyítékot találtak egy aszteroida hajdani becsapódására: a kvarckristályokat az ütközés ereje deformálta. Sok platinát és palládiumot is kimutattak a mintában, amelyek a meteoritokra jellemzőek.

    A kráter ma 200 méterrel a víz alatt fekszik, és vastag üledék borítja.

     

  • Ismeretlen ősi népcsoport

    Szibériában az utolsó jégkorszakban élő, eddig ismeretlen népcsoportot fedezett fel egy nemzetközi kutatócsoport. Most is a genetika volt a kutatók segítségére, az északkelet-szibériai régészeti helyszínen csupán két tejfog került elő.

    A tejfogak teljes DNS-vizsgálatával megállapították, hogy a csoport közeli genetikai rokonságot mutatott ki az őslakos amerikaiakkal. Ilyen közeli kapcsolatot bizonyító leletet először találtak az Egyesült Államokon kívül. Az új népcsoport, amely jelentős szerepet játszott az emberiség történetében az ősi észak-szibériaiak elnevezést kapta, A csoport felfedezése nemcsak a Szibéria északi részét benépesítő emberekről, hanem az emberi történelem vándorlásairól alkotott képet is megváltoztatja

    A fogakat múlt évben fedezték fel egy régészeti ásatáson az orosz Jana-folyó közelében. A janai orrszarvútülök-helyszín nevű régészeti lelőhelyet még 2001-ben fedezték fel. Azóta az ásatásról már több mint 2500 lelet, állati csont és az emberi jelenlétre utaló kőszerszám került elő. A kutatók véleménye szerint a környéken egy 500 fős népességhez tartozó, 40 főből álló csoport élhetett.

    Az ősi szibériai népcsoport 31 ezer évvel ezelőtt a szélsőséges éghajlati körülményekhez alkalmazkodva élt Szibériában, ahol gyapjas mamutokra, orrszarvúkra és bölényekre vadászott. A népcsoport nagyon gyorsan hozzászokott a szélsőséges körülményekhez és gyorsan vándorolt. A népcsoport szinte egyidejűleg alakult ki a modern ázsiaiak és európaiak őseivel, és volt idő, amikor valószínűleg az északi félteke nagy területeit népesítette be.

    Az észak-szibériai és közép-orosz ásatásokon talált 34 emberi maradványból nyert DNS-mintát vizsgáltak meg és hasonlítottak össze. Az ősi észak-szibériaiak közelebbi rokonságban álltak az európaiakkal, mint az ázsiaiakkal, és úgy tűnik, az európaiak és az ázsiaiak szétválását követően azonnal elvándoroltak Eurázsia nyugati részéről. Széles körben elfogadott nézet, hogy az első emberek Szibériából Alaszkán keresztül érkeztek Amerikába, amikor az utolsó jégkorszak végén száraz lábbal tudtak átkelni a egykori Bering-földhídon. A kutatóknak sikerült kimutatniuk, hogy ezeknek az embereknek az ősei olyan ázsiai csoportok voltak, amelyek az ősi észak-szibériaiakkal keveredtek.

  • Gyógyító zene koraszülötteknek

    Svájci kutatók vizsgálata szerint zenehallgatásra jobban fejlődnek a zenét hallgató koraszülöttek agya. Különösen azok a neurális hálózatai, amelyek az érzékelésben és észlelésben játszanak fontos szerepet. Ezért kifejezetten újszülöttek számára készíttettek olyan zenét, amely serkenti a fejlődést.

    A koraszülöttek gondozása mindenhol kiemelt feladat. A Genfi Egyetemi Kórház újszülött intenzív osztályán évente mintegy 80 koraszülöttet gondoznak. Többségüknek jó esélyük van a túlélésre, ám a koraszülöttek mintegy felénél később neuropszichológiai rendellenességek, tanulási nehézségek, figyelem- és érzelmi zavarok alakulnak ki. Születésükkor ezeknek a babáknak fejletlen az agyuk. Az agyfejlődésnek ezért az intenzív osztály inkubátorában kell folytatódnia, nagyon különböző feltételek között, mint az anyaméhben. Az agy fejletlensége a nyugtalanító környezettel párosulva megmagyarázza, hogy miért nem fejlődik normálisan a koraszülöttek agya.

    A hét éve kezdődő kutatás kiindulási alapja az volt, hogy kellemes ingerekkel kell gazdagítani az újszülötteket körülvevő, részben ingerszegény, részben stresszes környezetet. A zenehallgatás tűnt a legjobb ötletnek, mivel a hallórendszer korán kifejlődik. A cél az volt, hogy ez a zenei inger összefüggjön a baba állapotával, hogy zene kísérje ébredésüket, álomba szenderülésüket, és ébrenlétükre is hatással legyen.

    Ezért megkeresték Andreas Vollenweider zeneszerzőt, aki már foglalkozott sérülékeny emberekkel, és közösen dolgoztak a projekten. Hogy kiválassza a legmegfelelőbb hangszereket, Vollenweider többféle hangszeren játszott a csecsemőknek. A legtöbb reakciót az indiai kígyóbűvölők által használt furulya, a punji váltotta ki belőlük. A nagyon izgatott gyerekeket  szinte azonnal megnyugtatta, figyelmük a zenére terelődött. A zeneszerző három nyolcperces zeneművet írt punjira, hárfára és harangokra.

    A két kontrollcsoport normál időben született csecsemőkből, illetve zenét nem hallgató koraszülöttekből állt. Funkcionális MRI-vizsgálatokat végeztek valamennyi csoportnál. A zenét nem hallgató koraszülötteknél rosszabb volt az agyterületek közötti összeköttetés, mint a kilenc hónapra születetteknél, ami a fejletlen agyra jellemző. A zenét hallgató koraszülöttek agya viszont jól fejlődött.