My Blog

Kategória: Tudomány

  • Amazonasi foszfor rejtélye

    A foszfor rendkívül fontos tápanyag a növények számára, a trópusokon viszont csak korlátozott mennyiségben fordul elő. Évtizedekig rejtély volt honnan pótlódik az a több ezer tonnás mennyiség, ami évente

    A műholdak megjelenésére volt szükség, hogy megfejtsék a rejtélyt. A Szaharai viharok felkapják a sivatag porát, az egyes porszemcsék mérete kisebb, mint egy hajszál átmérőjének a tized része, a világűrből mégis jól látható ezeknek a szemcséknek a tömeges mozgása. Műholdas megfigyeléssel megállapították, hogy a Szaharából évente 182 millió tonna porszemcse emelkedik a levegőbe, és jut az Atlanti-óceánon keresztül Dél-Amerikába, az Amazonas vidékére, ahol ennek egy kisebb része, mintegy 27 millió tonna leülepedi. A Szahara homokja tartalmaz foszfort, ami rendkívül fontos tápanyag a növények számára

    A NASA kutatásának így fontos része az is, hogy mennyi foszfor jut a Szaharából az esőerdőkbe. Bonyolítja a helyzetet, hogy a mennyiség évenként eltérő. Azokban az esztendőkben, amikor a Száhel-övezet időjárása csapadékosabb, lényegesen kevesebb a levegőbe jutó porszemcsék mennyisége, mint a szárazabb időszakokban. Megállapították azonban, hogy évente átlagosan 22 ezer tonna foszfor érkezik az Amazonas vidékére, ami nagyságrendileg megegyezik azzal a mennyiséggel, amennyit a csapadék és az árvizek kimosnak a növényzetből.

    A Miaimi egyetem kutatói újabb forrást találtak.  Az afrikai erdő- és bozóttüzek füstje lehet az egyik kulcsfontosságú tápanyag, a foszfor legfontosabb forrása, amely az amazonasi esőerdőket és az Atlanti-óceán trópusi vizeit, valamint a Déli-óceánt trágyázza. Az afrikai biomassza égetésének füstje jóval fontosabb foszforforrás, mint a por.

    Az amerikai kutatók tanulmányukhoz az Amazonas-medence északi szélén elterülő Francia Guyana hegytetőin elhelyezett filterekben összegyűjtött aeroszolokat, a szelek által hozott por koncentrációját és foszfortartalmukat elemezték. Majd nyomon követték a füst légköri mozgását műholdas távérzékelő eszközökkel, hogy megértsék az afrikai füst hosszú útját. Ez alapján, egy útvonalmodell segítségével képesek voltak megbecsülni az Amazonas-medencében és a globális óceánokban lerakódó foszfor mennyiségét, amely az afrikai biomassza égetéséből ered.

    A széleskörű biomassza-égetés Afrikában, amely leginkább erdőirtás és bozóttűz, valamint ipari égetés eredménye, potenciálisan jóval fontosabb foszforforrás az amazonasi esőerdők és az Atlanti-óceán trópusi övezete számára, mint a szaharai sivatag pora.

     

     

  • Neil Armstrong kiképzési balesete

    Az amerikai űrhajósok hosszú hónapokig gyakorolták, hogyan fognak a Holdon leszállni. A feladat azért volt külön kihívás, mert egy hatod gravitációt és vákuumot kellett szimulálni a számítógépes szimulátorok előtti világban. A kiképzésének több fázisa is volt.

    A feladat először beltéri kiképzéssel kezdődött, ahol elsajátították a műszerek és eszközök kezelését. Ezután következett a külső kiképzés. A NASA telepén egy hatalmas állványrendszert építettek, alatta elkészítették a hold felszínét. Itt a holdraszálló egység másolatával gyakorolták a leszállást. Azonban ez nem pótolta a valódi repülés érzését.

    Ezért megépítettek egy különleges repülő járművet, aminek a beceneve repülő ágykeret volt. Ez egy nagy váz volt, amely alá sugárhajtóművet és irányítására egy sor fúvókát szereltek. Ezen kívül csak egy katapultülés építettek bele. A leendő űrhajósok ezzel gyakorolták az önálló repülést. Nem volt egy túl biztonságos és bizalomkeltő szerkezet.

    Bár a leszállást a parancsnok vezette, a Hold felszínére leszálló mindkét űrhajósnak tökéletesen el kellett sajátítani a landolást. A gyakorlás jól ment, Neil Armstrong már 20 repülésen volt túl, amikor eljött 1968. május hatodika.

    A kiképzés szokásos módon kezdődött, Armstrong, bekötötte magát az ülésbe, beindította a hajtóművet és felszállt. Néhány másodperccel később végzetes meghibásodás történt, a landing trainer veszélyesen az oldalára dőlt és sodródni kezdett. Armstrongnak még sikerült egyenesbe hoznia, de az eszköz átbillent, és menthetetlenül az oldalára fordult. A pilóta döntött és katapultált. A landing trainer pár másodperccel később a földbe csapódott és felrobbant. Armstrong ernyője kinyílt és néhány másodperccel később simán földet ért.

    A végzetes baleset csak egy hajszálon múlott. A vizsgálat később megállapította, ha Armstrong csak egy tizedmásodperccel később katapultál, nem éli túl a balesetet.

    A Smithsonian múzeum videót osztott meg az esetről.

  •  Csodás fotók a Nemzetközi űrállomásról

    A Nemzetközi Űrállomás építése és működése több mint húsz évvel ezelőtt kezdődött. Azóta 18 országból összesen 236 űrhajós dolgozott a fedélzetén. Mindegyiküknek a küldetésük teljes időtartamára előre meghatározott programja van a kutatási programoktól, az átépítésen és karbantartáson át a mindennapos kötelező edzésig. De mindenkinek van szabad ideje, és ezt gyakran töltik azzal, hogy a Földet csodálják. Ehhez külön kilátóablak épült számukra.

    Sok éves hagyomány már, hogy az űrhajósok fotókat készítenek a bolygónkról, amelyet megosztanak a közösségi médiában.

    Ehhez mindannyiunk szerencséjére professzionális gépeket biztosítottak a számukra.  Most ezekből a képekből mutatunk be néhányat.

       

  • Elkészült az űrkapszula

    A NASA tökéletes időzítéssel, a Holdra szállás ötvenedik évfordulójára rendezett ünnepségek keretében jelentette be, hogy elkészült az Orion űrkapszula.

    Az űrhajó két részből áll, az utasokat szállító űrkapszula építését a NASA nagy csúszással most fejezte be. A kiszolgáló modult egy nemzetközi együttműködés keretében az Európai Űrügynökség építette, az egységgel már tavaly elkészültek. A NASA mérnökei ezután a két egység összekapcsolásán dolgoznak.

    A következő évtizedek űrkutatásának alapját képező modul hosszú és kínos fejlesztési folyamat végén áll.  A program többször is csúszott, állandó költségvetési problémákkal küzdött. Az Orion űrhajó eredeti változatát a Constellation program keretében kezdték fejleszteni, hat- és négyszemélyes változatban. A hatfős változat szolgálta volna ki a tervek szerint a Nemzetközi Űrállomást, a négyfős változatot pedig az Altair holdkomppal a Hold-expedíciókra szánták. A NASA 2009-es döntése után a négyfős változatot tervezték előbb szolgálatba állítani, így az ISS-hez is ez repült volna egy ideig. Később a hatfős változat terveit csak a konstrukció elkészülte után, továbbfejlesztési lehetőségként hagyták meg, és megszüntették a személyzet nélküli repülésekre való alkalmasságot is. Így az eredeti 0–6 fős űrhajó 2–4 főssé vált (vészhelyzetben egy fő is irányíthatja)

    A tervek csúszását jól jelzi, hogy első repülését emberekkel a fedélzetén 2016-ra tervezték, és 2020-ban már a Hold volt a cél. Jelenleg az egyik legnagyobb probléma, hogy az űrhajót szállító SLS rakéta még mindig nem készült el. A NASA fontolóra vette, hogy a további késlekedés miatt az új Orion űrhajó első Hold körüli tesztrepüléséhez más hordozóeszközt vessen be. Ez most különösen esélyes, mivel az Orion Hold körüli első tesztrepülését – természetesen még legénység nélkül – a jövő évre tervezik. Ezzel szemben most jelentették be, hogy az SLS első startja 2021-re tolódott. Háromféle kereskedelmi hordozórakéta jöhet számításba: a Delta-4 Heavy, az Atlas-5, vagy a SpaceX Falcon Heavy.

  • Mesterséges havazás az Antarktisz megmentéséért

    Német kutatók mesterséges havazással mentenék meg Antarktisz jégtakaróját. A Potsdami Éghajlatkutató Intézet tudósai hóágyúzással állnák útját a felmelegedés okozta vízszint emelkedésnek.

    A Nyugat-Antarktisz Amundsen-tengeri régióját a felmelegedés következtében olyan meleg óceáni áramlatok érték el, amelyek labilissá tették az amúgy is gyenge szerkezetű gleccsereket. Víz alatti olvadásuk felgyorsította a jégfolyamok zsugorodását. Jelenleg itt a legsúlyosabb a kontinens jégolvadása, mely egyre nagyobb mértékben járul hozzá a világ tengerszint-emelkedéséhez. A nyugat-antarktiszi jégtakaró sorsa a Föld klímájának kulcskérdése. Az olvadás gyorsul és nem lehet megállítani, amíg gyakorlatilag el nem tűnik.

    A Thwaites-gleccser, amely egyben tartja a hatalmas nyugat-antarktiszi jégtakarót, kezd összeomlani. A folyamat hosszú távon az egész jégtakarót a megsemmisüléssel fenyegeti, amely elegendő olvadékvizet szabadít fel, hogy a tengerek vízszintje több mint három méterrel emelkedjen meg.

    A legfrissebb kutatások azt mutatják, hogy az Antarktisz érintett területein ötször gyorsabban tűnik el a jégtakaró, mint az 1990-es években. Néhány helyen már több mint 100 méternyi tűnt el az elmúlt közel húsz évben.

    A kutatók modelleket állítottak fel, hogy mivel lehetne megakadályozni a jégmező összeomlását. A szimulációban növelték a hóesést. Az eredmények szerint rengeteg hóval tényleg stabilizálni lehet a jégtakarót.

    A jégtakaró megerősítéséhez sok milliárd tonnányi hóra lenne szükség. A gyakorlatban ez gigantikus mennyiségű víz megmozgatásával járna: az óceánból kellene kiszivattyúzni és a jégmezőre hóágyúzni néhány százmilliárd liter vizet, mindezt csupán néhány évtized alatt. Ahhoz, hogy kiszivattyúzzák és sótalanítsák a tengervizet, valamint működtessék a hóágyúkat, több tízezer modern szélerőmű energiájára lenne szükség.

    A tengerszint emelkedése hosszú távon sok olyan területet veszélyeztet, ahol emberek tízmilliói élnek, a jégréteg stabilizálásával ennek elejét lehetne venni. De ezzel feláldoznánk a világ egyik utolsó érintetlen területét, mert a beavatkozás jelentős környezeti kockázattal jár.

    Bár maga a feladat is példa nélküli mérnöki munka lenne, a költségek is elképesztőek, több etikai kérdés is felmerül. Az emberiség feláldozza-e az Antarktiszt azért, hogy megmentse azt a kulturális örökséget, amelyet a tengerparti városok jelentenek. A világ legnagyobb metropoliszairól van szó New Yorktól Sanghajig, amelyek hamarosan víz alá kerülhetnek.  Ha ezt a hatalmas szélturbina-farmot és minden más infrastruktúrát felépítenénk az Amundsen-tengeren és rengeteg tengervizet szivattyúznánk ki, azzal tönkretennénk ezt az egyedülálló, érintetlen természeti értéket.

    Ráadásul az egész hiábavaló lenne, ha nem sikerül betartani a párizsi klímaegyezményt. Ha nem sikerül gyorsan csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást, a gigászi projekt felesleges.

  • Ötven éve lépett először ember egy idegen égitestre

    Magyar idő szerint 1969. július 20-án, 21 óra 18 perckor az Apollo–11 holdkompja enyhe döccenéssel megérkezett a Holdra. „Itt a Nyugalom Tengere. A Sas leszállt” – jelentette Neil Armstrong a Földnek. A holdkomp pilótájával, Edwin „Buzz” Aldrinnal kitekintettek a holdi tájra, mint az első emberek, akiknek ilyen látványban lehetett részük. Nagy volt a kísértés, hogy azonnal a felszínre rohanjanak, de az erre a pillanatra összpontosult, alapos felkészüléssel eltöltött évek egyúttal a beidegződés évei is voltak; a két űrhajós pontosan tudta a rájuk váró feladatokat. A történelmi pillanat mégis legyőzte őket, mert a program szerinti pihenés helyett Houston engedélyezte a korábbi kiszállást. Armstrong július 21-én 7 óra 17 perc helyett 3 óra 58 perckor, Aldrin pedig 7 óra 42 perc helyett 4 óra 14 perckor lépett a Hold felszínére.

     

    A Hold meghódításáért folyó versenyben a képzeletbeli startpisztoly 1961. május 25-én „dördült el”, amikor John Kennedy amerikai elnök elmondta híres kongresszusi beszédét. „Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Holdra még ebben az évtizedben, és véghez visszük a többi dolgot is, nem azért, mert könnyűek lennének, hanem pont azért, mert nehezek.” A néhai elnök beszéde után öt hónappal később, 1961. október 27-én már fel is dübörögtek az első Saturn–I rakéta hajtóművei Cape Canaveralen. Kilenc perces repülés után zuhant az Atlanti-óceánba a ballasztként több mint 70 tonna vizet szállító rakéta. Ez volt az első kis lépés a Hold eléréséért folytatott versenyben.

     

    Az 1960-as évek közepéig még úgy tűnt, hogy szovjet ember lép először a Holdra. Az első műhold, az első élőlény, az első ember, az első többszemélyes űrhajó a világűrben, az első űrséta sikeres végrehajtása mind-mind a Szovjetunió elsőségét jelentette az űrversenyben. Nem kevésbé sikeresen alakult számukra a Hold automata szondákkal való elérése, hiszen az első három amerikai Pioneer űrszonda kudarcával szemben a Luna–1 már 6000 km-nyire közelítette meg a Holdat 1959-ben. A Luna–9 simán le is szállt a Hold felszínére 1966 januárjában, az amerikai Surveyor–1 csak négy hónap múlva követte.

     

    A két űrnagyhatalom óriásrakétájának technológiai különbsége végül a NASA javára döntötte el a holdversenyt. A II. világháború után az Egyesült Államokba telepített, Wernher von Braun irányításával dolgozó német szakemberek segítségével az amerikai ipar létre tudta hozni a 111 méter magas, 2900 tonna induló tömegű Saturn–V rakétát, amely elengedhetetlen feltétele volt a Holdra való leszállás megvalósításának.

     

    „Kis lépés egy embernek, nagy ugrás az emberiség számára” – Neil Armstrong lakonikus stílusához képest szinte fennköltnek hatottak ezek a szavak, az első emberi szavak a Hold felszínéről. Természetesen az űrhajósok minden lépését közvetítette az amerikai televízió, amit a világ összes országában átvettek, kivéve a Szovjetuniót és Kínát.

     

    Az eredetileg tervezett 14 Apollo-repülés helyett – elsősorban gazdasági megfontolásból – csak 11 valósult meg. Hét űrhajó indult a Holdra, de csak hat volt sikeres. Összesen 12 ember szállt le a Holdra 1969 és 1972 között.

     

    További tájékoztatás kérhető:

    MANT iroda, e-mail: iroda@mant.hu, mobil: (30) 585-0867

     

    HÁTTÉRANYAG

     

    A Magyar Asztronautikai Társaság

     

    A Magyar Asztronautikai Társaság jogelődje 1956-ban alakult. Küldetése azóta is változatlan, legfontosabb célkitűzései az alábbiak: terjeszteni az űrhajózási-űrkutatási ismereteket; egységes magyar szaknyelv kialakítása az asztronautikában; foglalkozni az ifjúsággal, és erősíteni azt az elvet, hogy az űrtan nem csak az űrhajózást jelenti, hanem jelen van mindennapi életünkben: a katasztrófa-előrejelzéstől kezdve a termésbecslésen és a műholdas helymeghatározáson át az orvos- és jogtudományig egyaránt. A MANT az űrkutatás iránt érdeklődő és az űrtevékenységgel aktívan foglalkozó hazai szakembereket tömöríti. A társaság szakmai programok (konferenciák, szemináriumok, találkozók) szervezése mellett minél szélesebb közönséghez szeretne szólni, a fiataloktól az idősekig egyaránt. Az általános és középiskolás fiatalok számára pályázatokat, programokat, a felsőoktatásban tanulók számára szakmai fórumot, Űrakadémiát szervez. Megjelenik nagy tudománynépszerűsítő rendezvényeken. Rendszeres kiadványokat jelentet meg (Űrtan Évkönyv, Körlevél). További információk a Társaságról: http://www.mant.hu

  • Összeesküvés elméletből kongresszusi vizsgálat

    Az egész látszatra úgy kezdődött, mint egy tipikus összeesküvés elmélet: amerikai kormány, a hadsereg, titkos kutatás, biológiai fegyver, elszabadult kísérlet. De szokatlan módon most nem rekedt meg az ötlet az internet bugyraiban, hanem az amerikai kongresszus elé került az ügy, ahol megszavazták, hogy hivatalos vizsgálat induljon az ügyben.

    A történet meglehetősen gyorsan jutott el a legfelsőbb körökig. Idén májusban jelent meg az a könyv, amely azt a kérdést feszegeti, hogy amerikai hadsereg azzal kísérletezett, hogy rovarokat használjon fel biológiai fegyverként. A könyv konkrétan a Lyme-kórral és a kullancsokkal foglalkozik. Az elmélet szerint a hadsereg kísérlete elszabadult, és ennek köszönhető a betegség járványos gyorsaságú terjedése.

    A könyv nem emelkedne ki a hasonló összeesküvéseket taglaló művek tucatjai közül, ha nem a téma egyik szakértője írta volna. A könyv szerzője Wilhelm ‘Willy’ Burgdorfer, aki a betegséget okozó baktériumot felfedezte, róla is nevezték el Borrelia burgdorferinek. A férfi a könyv szerint a hadsereg számára végzett biológiai fegyver-kutatásokat. Munkája során különböző vérszívókat – kullancsokat, szúnyogokat, bolhákat – fertőzött meg emberre veszélyes kórokozókkal. A könyv legerősebb állítása, hogy emberkísérletek is voltak, a fertőzött rovarokat lakott területen szabadon engedték, hogy a terjedésüket vizsgálják. Egy ilyen félresikerült kísérlet következménye a világszerte robbanásszerűen terjedő Lyme-kór.

    Az ötlet komoly támogatást kapott néhány képviselőtől, akik szerint nagyon is elképzelhető, hogy a hadsereg ezzel foglalkozott 1950-1975 között. A javaslatot Christopher Smith szenátor nyújtotta be, aki a kongresszus Lyme-kór csoportjának vezetője. Az ötlet nem új keletű, már évek óta keringtek ilyen elméletek tudományos és politikai körökben.

  • A nagy marsi rejtély

    A tudósok egyelőre tanácstalanul állnak a vörös bolygó légkörének ingadozó metánszintje előtt. A Curiosity meglepő eredményt továbbított a Földre, a legnagyobb mértékű metánszintet mérte a vörös bolygó légkörében, egymilliárd egységenként 21 részecskét, ami háromszorosa a korábban már mért mértékeknek. Mivel a metán a földi élet fontos forrása, az eredmény felvillanyozta a kutatókat, mondván az az élet jelenlétét jelezheti.  De a pár nappal később megismételt mérések már azt mutatták, hogy jelentősen csökkent a metánszint. Egymilliárd részecskéből kevesebb mint egy egység metán, ami szinte azonos a Curiosity által korábban rendszeresen észlelt háttérszinttel.

    Ez azt jelzi, hogy a mért metánszint – a legnagyobb, amit a Curiosity műszerei valaha mértek – egyike volt a múló metáncsóváknak, amelyeket a múltban is megfigyeltek. A kutatók korábban is észlelték szezonálisan a metánszint növekedését és csökkenését, nem találtak azonban rendszert ezen múló metáncsóvák megjelenésére.

    A Curiosity marsjárónak nincsenek olyan műszerei, amelyek egyértelműen képesek megállapítani azt, hogy a metánforrás biológiai vagy vulkanikus eredetű, ősrégi, vagy napjainkból ered. Ezen csóvák jobb megértése együtt más Mars-missziók méréseivel segíthetik a kutatókat meghatározni, hol vannak metánforrások a vörös bolygón.

    A Marson több lehetséges módja van a metántermelődésnek. Ha léteznek még rajta mikrobák, azok is szolgálhatnak a metán forrásaként. A távoli múlt mikroorganizmusai által termelt metánt magába rejthette a jég is, amely olvadásakor felszabadulhat a gáz a légkörbe. Bizonyos geológiai folyamatok is termelhetnek metánt, nincs feltétlenül szükség biológiai folyamatra. Ilyen a szerpentinizáció, egy hőt és vizet igénylő kőzetátalakulási folyamat a kéregben. A metán ebben az esetben a folyamat mellékterméke. A metánszivárgás ismert folyamat a Földön a tektonikus törésvonalak mentén és természetes gázmezőkön.

  • Túl a négyezredik exobolygón

    Évszázadokon át az exobolygók léte csak tudományos feltételezés volt, bár a csillagászok általában hittek létezésükben, gyakoriságukat és hasonlatosságukat a Naprendszer bolygóihoz teljes homály fedte, később is inkább csak a sci-fi műfajában foglalkoztak velük. Az első megerősített felfedezéseket az 1990-es évek elején tették.

    1991-ben Andrew Lyne, M. Bailes és S. L. Shemar a PSR 1829-10 pulzár körül keringő bolygó felfedezését jelentették be, a pulzárról érkező rádiójelek rendszeres eltérései alapján. Bár a felfedezés nagy figyelmet kapott, állításukat hamar visszavonták.

    Az első olyan exobolygót, melynek létét megerősítették, 1990-ben Aleksander Wolszczan lengyel csillagász fedezte föl az Areciboi rádiótávcső adatainak elemzésével, a PSR 1257+12 pulzár körül, szintén a pulzárról érkező rádiójelek anomáliáiból következtetve. 1992-ben Dale Frail kanadai csillagásszal újabb bolygót találtak a rendszerben, hasonló módszerrel.

    Az első, normális csillag körül keringő bolygó felfedezését, az 51 Pegasi fősorozatbeli csillag körül 1995. október 6-án, a Genfi Egyetem csillagászai, Michel Mayor és Didier Queloz jelentették be, az Observatoire de Haute-Provence műszereit használva.

    A legelső közvetlen észlelést (a bolygó közvetlen megörökítése, infravörös tartományban) 2005 őszén az ESO VLT távcsövével a Gaël Chauvin francia csillagász vezette kutatócsoport végezte, a 2M 1207 barna törpe bolygójáról. 2008-ban már több csillag körül sikerült bolygót vagy bolygókat lefényképezni.

    A bolygók elmozdulását a központi csillag körül először 2008 novemberében sikerült kimutatni, a HR 8799 és a Fomalhaut b esetében.

    Szinte hihetetlen, de már több mint négyezer exobolygót ismerünk, egész pontosan a a cikk megírásának pillanatában 4098 naprendszeren kívüli planétát hitelesítettek. Ez a látványos ünneplő videó az első négyezer helyét mutatja meg a z univerzumban. A videóban egy kiterített éggömböt láthatunk. Amíg a földgömböt kívülről nézzük, az éggömbnek a középpontjában mi állunk. Az éggömbön a tejút húzódik körbe, amely így 2D-ben egy hullámvonalként látható.

  • Szuperbaktériumok Ausztráliában

    Eddig ismeretlen helyről fenyegetik az ausztrálokat a szuperbaktériumok.  Az antibiotikumoknak ellenálló kórokozókat a tengerpartok közelében mindenhol előforduló sirályok hordozzák.

    A perthi Murdoch Egyetem szakemberei vették vizsgálat alá a madarak székletét. Megállapították, hogy az ausztrál sirályok több mint 20 százaléka hordozója egyebek között az E. coli baktériumnak, amely húgyúti fertőzést és vérmérgezést is okozhat. A sirályok ürülékében megtalálható baktériumok egy része ellenáll az olyan gyakran használt antibiotikumoknak, mint a cefalosporinok és fluorokinolonok. Az egyik mintában talált baktérium ellenáll a carbapenem nevű antibiotikumnak is, amelyet csak súlyos, nagy kockázatú fertőzés esetén alkalmaznak.

    A kutatók úgy vélik, hogy a baktériumok forrása az ember, a madarak a hulladékok között és a szennyvízben való kutakodás során érintkeznek a baktériumokkal.

    A vizsgálat komoly aggodalmat váltottak ki, egyre nagyobb a veszély hogy az antibiotikumoknak ellenálló baktériumok más állatokat és az embereket is megfertőzhetik. Az emberek a sirályok ürülékével érintkezve kerülhetnek kapcsolatba a baktériumokkal, ugyanakkor a kézmosás jelentősen csökkenti a fertőzés kockázatát.

    A világban mindenhol egyre nő az antibiotikummal szemben ellenálló (re­zisztens) baktériumok száma, és még nagyobb terápiás dilemmát jelentenek a többfajta antibiotikumnak is ellenálló, ún. multirezisztens baktérium­törzsek. Egyes előrejelzések szerint már nagyon hamar, nagyon sok esetben tehetetlen lesz az orvostudomány e rezisztens kórokozókkal szemben.  Az úgynevezett kórházi fertőzések kórokozói különösen hírhedtek nagyfokú ellenállásukról; az általuk okozott betegségek nehezen kezelhetők, hiszen a leggyakrabban használt gyógyszerek hatástalanok rájuk nézve.