My Blog

Kategória: Tudomány

  • Mesebeli mélység

    Ezek nem komputer animációk. Ez a valóság.

    Alekszander Szemenov tengerészbiológus gerinctelenekre szakosodott, és a Moszkvai Állami Egyetem Fehér-tengeri biológiai állomásán a búvárok csoportjának vezetője. Szemenov profi fotós, ez a két tulajdonság kombinációja lehetővé teszi számára olyan képek készítését, amelyeket egyszerű halandók nem láthatunk.

     

    Szemenovot leginkább a természetes környezet tudományos makrofotografálása érdekli. Ez lehetővé teszi olyan állatok megfigyelését, amelyeket laboratóriumi körülmények között nem lehet megfelelően megvizsgálni, mint amilyenek például a lágy testű plankton organizmusok vagy a tengerfenéken élő helyhez kötött életformák.

     

    https://galaktikabolt.hu/termek/melyseg/

    Fagyott égbolt

    Fagyott égbolt 2

  • Cousteau bázis a tenger alatt

    A valaha volt legnagyobb víz alatti kutatóállomás épül meg a Karib-tenger mélyén. A projekt ötletgazdája Fabien Cousteau oceanográfus, a világhírű francia tengerkutató, Jacques Cousteau unokája. Cousteau szerint három év szükséges a Proteus megépítéséhez.

    Cousteau Yves Béhar tervezővel együtt ismertette a Curacao sziget közelébe tervezett Proteus részleteit. A 372 négyzetméteres laboratórium a világ különböző tájairól származó tudósoknak ad majd lehetőséget az óceán tanulmányozására, a klímaváltozás hatásainak vizsgálatától kezdve az eddig ismeretlen tengeri teremtmények felfedezésén át a gyógyszerkutatási áttörésekig.

    A tervek egy kétemeletes, körkörös kialakítású komplexumot mutanak be, amelyet a tengerfenékhez rögzített cölöpök fognak  tartani. Az oldalán sziromszerűen kiálló kabinokban egyebek között laboratóriumokat, lakrészeket és orvosi helyiségeket alakítanak ki. A szél- és napenergiával működtetett építmény az óceáni hőenergiát is hasznosítani fogja, valamint a világ első víz alatti üvegházának is otthont ad majd.

    https://galaktikabolt.hu/termek/melyseg/

    Aa Proteus a Nemzetközi Űrállomás (ISS) víz alatti megfelelőjeként fog működni, ahol a kormányügynökségek, a tudósok és a magánszektor szereplői a kollektív tudás szellemében fognak együttműködni.

    Az óceán felfedezése ezerszer fontosabb az űrkutatásnál az emberiség túlélése szempontjából, a jövőnk szempontjából. Ez a mi létfenntartó rendszerünk. Ez az elsődleges oka, hogy életben vagyunk. ” – mondta Cousteau.

  • Metánszivárgást az Antarktiszon

    Kutatóknak először találtak a déli kontinensen aktív metánszivárgást.

    Az Antarktisz körüli tengerágyban, akárcsak az Északi óceánban a tudósok szerint nagy mennyiségű metán tárolódik. A klímaváltozás nyomán felmelegedő óceánokból azonban a gáz elkezdett szivárogni, ami a szakemberek szerint aggasztó. A tudósok szerint az üvegházhatású gáz szinte bizonyosan a légkörbe szökik a tengerfenékről. A szivárgás okát egyelőre nem tudják megmagyarázni. Bár egy aktív vulkán oldalában helyezkedik el, mégse valószínű, ahogy a vulkánból törne fel.

    Az Antarktiszon az aktív gázszivárgást először 2011-ben vették észre véletlenül búvárok, de a tudósok csak 2016-ban jutottak el a helyszínre, hogy tanulmányozzák, majd elvégezzék a laboratóriumi elemzéseket. A kutatókat nagyon aggasztja a metán felszabadulása a fagyott vízalatti tengerfenékből vagy a permafrosztból. Ez a jelenség akkor következik be, amikor a globális felmelegedés egy jellemző hatása megállíthatatlanná válik. A tudósokat is meghökkentette, hogy az északi-sarki permafroszt 70 évvel korábban kezdett el kiolvadni, mint jósolták

    Fagyott égbolt

    A metánszivárgást a McMurdo-szorosban egy vulkáni kúpon fedezték fel. A 70 méter hosszú, fehér mikrobiális szőnyeg jelezte folt mellett egy másik szivárgást is felfedeztek a 2016-os expedíció kutatói.

    A legfontosabb felfedezésük az volt, hogy a metánevő mikrobák, amelyek hamar megtelepednek a szivárgás helyszínén, ezúttal sokat késtek, több mint öt évbe telt, amíg megjelentek, és azt követően is észlelhető volt, hogy a metán gyorsan szökik a tengerfenékről.

    A jégmező alatt jelentős metántartalékok rejtőzhetnek. Az a nagy kérdés, hogy mennyire maradnak le a metánevő mikrobák a gyorsan szivárgó metán lekötésében.

  • Élő vulkánosság a Vénuszon

    Amerikai és svájci kutatók meggyőző bizonyítékokkal szolgáltak arra, hogy a Vénusz geológiailag aktív bolygó. 37 aktív vulkanikus struktúrát azonosítottak a bolygón.

    Most először sikerült olyan sajátos szerkezetekre rámutatni, amelyek arról árulkodnak, hogy nem ősi vulkánról, hanem ma is aktív, valószínűleg alvó, de nem holt vulkánról van szó.

    A kutatók már jó ideje tudják, hogy a Vénusznak van egy fiatalabb felszíne, szemben a Marssal vagy a Merkúrral, amelynek hideg a belseje. A meleg belsőről és a geológiai aktivitásról árulkodnak azok a gyűrű alakú repedések, a coronae-k, amelyeket általában medencék vesznek körül.

    A szakemberek azonban úgy vélték, hogy a coronae-k valószínűleg ősi aktivitás jelei, és a Vénusz eléggé lehűlt, hogy lelassítsa a geológiai aktivitást a bolygó belsejében és megkeményítse annyira a kérget, hogy semmilyen meleg anyag a mélyből ne legyen képes áttörni azon. Ráadásul vita tárgyát képezi a coronae-k formálódásának pontos folyamata és különbözőségük okai.

    A bíborszínű felhők bolygója

    A kutatók a Vénusz felszíne alatti termomechanikai aktivitás modelljeit használták, hogy létrehozzák a coronae-alakzatok háromdimenziós, nagyfelbontású szimulációját.  Az eredmények segítettek abban, hogy azonosítsák a közelmúltban aktív coronae-k jellegzetességeit. Megállapították azt is, hogy a coronae-k közötti bizonyos különbségek a geológiai fejlődés különböző szakaszait jelentik.

    A tanulmány az első bizonyítékkal szolgál arra, hogy a coronae-k a Vénuszon még fejlődnek, ami azt jelzi, hogy a bolygó belseje még háborog.

  • Az univerzum legnagyobb és legpontosabb térképe    

    Egy nemzetközi tudóscsoport egy hatéves kutatás eredményeképp elkészített a világegyetem minden eddiginél nagyobb, 3D-s térképét.  A Barion Oszcilláció Spektroszkopikus Vizsgálat keretében sok millió galaxist és kvazárt elemeztek.

    Az eBOSS mind a galaxisokat, mind a távoli kvazárokat felhasználja az úgynevezett barionikus akusztikus oszcillációk (BAO) mérésére, amelyek tulajdonképpen a korai univerzumban uralkodó feltételeknek az anyag eloszlásában megőrzött lenyomatai.

    2012-ben indult el az eBOSS-projekt a világegyetem legteljesebb 3D-s térképének elkészítésére. A térkép a világ harminc különböző kutatóintézetében dolgozó több száz tudós húszéves együttműködésének gyümölcse. A tudóscsoport a Sloan Digital Sky Survey (SDSS) égboltfelmérésben vett részt, amely egy új-mexikói optikai teleszkóp által összegyűjtött adatokat használja fel.

    A kutatás az 1998 óta rendelkezésre álló adatokból kezdtek építkezni és az adatokkal töltötték ki a kozmológiai történelem hiányosságait, hogy jobban megértsék a világegyetem tágulásának mechanizmusát. A tudósok szerint az ősrobbanás, amelyből az univerzum született, 13,8 milliárd évvel ezelőtt történt.

    A munka során a kutatók ismétlődő mintákat mértek fel a galaxisok eloszlásában, hogy azonosítani tudjanak több kulcsfontosságú kozmológiai paramétert, beleértve a feltételezett sötét anyag és az energia sűrűségét az univerzumban.

    Végállomás: Amalthea

    A kutatók olyan galaktikus nyomokat tanulmányoztak, amelyek a tömeg eloszlásáról árulkodnak a világegyetemben. A térkép hatmilliárd évvel ezelőtti részéhez a legősibb, legvörösebb galaxisokat vizsgálták. A távolabbi korok feltérképezéséhez a legfiatalabb, kék galaxisokra koncentráltak. Mintegy 11 milliárd évvel ezelőttre visszatekintve pedig a kvazárokat vizsgálták, az olyan galaxisokat, amelyeknek középpontjában egy rendkívül fényes, hatalmas energiaforrás, feltehetően egy fekete lyuk van.

    Az univerzum ősi történetéről és a tágulásáról már sok mindent sikerült megtudni, a mintegy 11 milliárd évvel ezelőtti korszak közepéről zavaróba ejtően kevés ismeretünk volt. Az ötéves folyamatos megfigyelésnek köszönhetően azonban sikerült betölteni a lyukakat, és olyan információkhoz jutni, amelyek az utóbbi évtized legfontosabb kozmológiai előrelépései közé sorolhatók.

  • Melyik hold mekkora?

    Szép számmal vannak holdak a Naprendszerben Bár a Földnek csupán egy kísérője van, de az legalább az egyik legnagyobb.

    A kőzetbolygók amúgy sem büszkélkedhetnek mellékbolygókkal, bezzeg a gázóriások: A Jupiternek 2019-ben 79, a Szaturnusznak 62, az Uránusznak 27, a Neptunusznak 14 holdját ismerjük. Még a Kuiper-övi objektumok közül is jut néhánynak.: Ma már a törpebolygóvá lefokozott Plútónak is 5 jutott.

    A Metaball Studios egy összehasonlító videót készített, hogy megismerhessük, melyik hold mekkora. A legkisebbet, a Szaturnusz egyik kísérőjét még az Eiffel-toronyhoz mérhetjük. A kisebbeket összemérhetjük New York városéval, de a legnagyobbak mellé már a bolygónkat kellett állítani. Összesen 24 Holdat nézhetünk meg a videóban.

  • A Föld nem lapos, hanem kocka

    A föld kockákból épül fel! 🙂  Magyar és amerikai kutatók igazolták Platón több ezer éves feltevését.

    Platón, az egyik legnagyobb ókori görög filozófus kései munkáiban úgy vélte, a világmindenséget alkotó négy elem – a föld, a víz, a tűz és a levegő – mindegyike szabályos testekből épül fel, ezek közül a föld hexaéderekből, vagyis kockákból.

    Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat egy nemzetközi kutatás –  három magyar és egy amerikai tudósból álló kutatócsoport – keretében igazolta, hogy ha véletlenszerűen választott síkokkal kellően sokszor vágunk ketté egy testet, akkor a folyamat eredményeként keletkező testek (poliéderek) lapjainak, csúcsainak és éleinek átlaga rendre 6-hoz, 8-hoz és 12-höz tart, vagyis az „átlagos alakzat” egy kocka lesz.

    A csoport nagy léptékű számítógépes kísérletekkel megvizsgálta a kőzetekben a természetes aprózódást előidéző feszültségmezőket, és igazolta, hogy a természetben előforduló, töredezést okozó leggyakoribb feszültségmezők a testeket kettérepesztik, és ezáltal átlagos értelemben kockákat hoznak létre.

    3001 Végső űrodisszeia

    Így tehát a Földön (és más égitesteken) fellelhető töredezett sziklák és kövek geometriai átlaga maga a kocka – tették hozzá.

    A csoport tagjai: Domokos Gábor alkalmazott matematikus, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat egyetemi kutatócsoportjaihoz tartozó MTA-BME Morfodinamika Kutatócsoport vezetője. Kun Ferenc (Debreceni Egyetem) és Török János (BME) elméleti fizikusok, valamint az amerikai Pennsylvania Egyetem kutatóprofesszora, Douglas Jerolmack geofizikus. A csapat közel négyéves kutatómunkájuk eredményét a világ legkiemelkedőbb tudományos folyóiratai között számon tartott PNAS publikálta.

    A kutatás eredményeként Domokos Gábor és társa, Várkonyi Péter másik munkája, a Gömböc most természettudományos értelemben is a helyére került. A Gömböc már a bemutatásakor tudományos szenzáció volt, mivel ez a találmány az első olyan ismert homogén test, amelynek egy stabil és egy instabil, azaz összesen két egyensúlyi pontja van, és bárhogy tesszük le, mindig a stabil egyensúlyi pontjába tér vissza.

    A Gömböc tehát az alakfejlődési folyamatok láthatatlan végállomása, míg a most záruló kutatás szerint a kocka a – szintén láthatatlan – kezdete ugyanezen folyamatoknak.

  • A sarkvidék forró pokla

    Olyan hőmérsékleti értékeket mértek a szibériai sarkvidéken, ami korábban elképzelhetetlen volt. A forró nyári időjárás nem ritka az Északi-sarkvidéken, de az elmúlt hónapok abnormálisan melegek voltak. Verhojanszk városban június 20-án 38 fokot mértek, ami 18 fokkal melegebb az átlagos júniusi napi hőmérsékleti maximumnál.

    Az Európai Unió Földet és a klímaváltozást megfigyelő kutatóprogramjának adatai szerint rekordmagas volt az átlaghőmérséklet júniusban a szibériai sarkvidéken. Eközben mintegy 246 tűz pusztított több mint 1400 négyzetkilométeren július 6-áig az orosz erdészeti hatóság szerint.

    A hőmérséklet egyes területeken elérte a 10 Celsius-fokot is, a hőség pedig elősegítette a bozóttüzek lángra lobbanását a térségben, ezzel példátlan mennyiségű, mintegy 59 millió tonna szén-dioxid került a légkörbe.

    A kutatók szerint a térség átlagos hőmérséklet-növekedése 5 fok volt, ami több mint három fokkal haladja meg az előző két rekordmeleg június értékét, az egyik 2018-ban, a másik 2019-ben volt.

    A két jelenség összefügg: a magasabb hőmérséklet és a szárazabb felszín ideális körülményeket biztosít a tűzgyulladáshoz és a lángok fennmaradásához hosszú időn át. Egyidejűleg a szibériai permafroszt olvadása is károkat okoz, a szokatlanul nagy rajokban érkező szibériai selyemlepkék pedig lecsupaszítják a fák koronáját, amelyek így még könnyebben lángra lobbanhatnak.

    Árral szemben

    Egy új tanulmány szerint a Szibériában tapasztalt idei hőhullámrekordot szinte bizonyosan az emberi tevékenység okozta klímaváltozás váltotta ki.

    Az Arktisz a megfigyelések szerint a globális átlagnál kétszer gyorsabban melegedik. Az Északi-sark hőmérséklete 1850 óta 2 Celsius-fokkal nőtt, míg a globális emelkedés 1 Celsius-fok volt.

    A brit meteorológiai szolgálat által vezetett nemzetközi klímakutatócsoport megállapította, hogy az emberi tevékenység hatásai nélkül az átlaghőmérséklet ilyen jelentős emelkedése 80 ezer évenként következhetne be. Egy ilyen kiugró rekord szinte lehetetlen lenne, ha a Föld nem melegedne az üvegházhatású gázok kibocsátása miatt.

    A klímakutatók számítógépes szimulációval játszották le, hogy az emberi tevékenység hatása nélkül milyen lenne a térség klímája. Mint kiemelték, a jelenlegi szibériai hőség miatt a Föld átlaghőmérséklete január és május között oly mértékben nőtt, hogy a második legmagasabb értéket érte el a mérések kezdete óta.

    Az Északi-sark éghajlatának változása kulcsfontosságú Nagy-Britannia számára. Az ország klímáját meghatározó tényezőket ugyanis jelentősen befolyásolja az Arktisz éghajlata. A szélsőséges brit időjárási jelenségek egész sorát lehet az Északi-sark klímaváltozásához kötni, köztük a 2015-ben és idén februárban bekövetkezett súlyos áradásokat.

     

  • Liftezett az űrállomás

    Egy hét leforgása alatt kétszer is módosítani kellett a Nemzetközi Űrállomás pályáját.

    A repülésirányítási központnak Július 3-án pénteken váratlanul módosítania kellett a Nemzetközi Űrállomás pályáját, mert félő volt, hogy az ISS űrszemétnek ütközik.

    Az űrállomásnak nincsenek saját hajtóművei. A pályamódosítás a Progressz MSZ-14 teherűrhajó vették igénybe. Az űrhajó hajtóművét száz másodpercre indították be. Ennek hatására az űrállomás pályája hozzávetőleg 900 méterrel emelkedett meg. Így biztonságosan elkerülte a veszélyes űrszemetet.

    Egy héttel később, július 10-én újabb manőverre volt szükség. Ezúttal is a Progressz MSZ-14 teherűrhajó hajtóművét használták. Pénteken 262 másodpercig működtették, hogy az ISS pályáját mintegy 900 méterrel csökkentsék. Ezzel csaknem visszaállt eredeti pályájára.

    3001 Végső űrodisszeia

    Ez nem a szokványos gyakorlat. Az űrállomást időnként magasabb pályára állítják. Bár az ISS 400 kilométeres magasságban kering, és a világűr hivatalos határa 100 kilométer, de nagyon ritka légkör ebben a magasságban is található, amely lassan, de biztosan fékezi az űrállomást, amely így egyre lejjebb süllyed.

     

    A mostani süllyesztésre azért volt szükség, hogy fogadni tudja a Progressz MSZ-15 teherűrhajót. A tehrszállítmány indítását július 23-ra tervezik a kazahsztáni Bajkonur űrrepülőtérről. Fedélzetén üzemanyag, víz és gáz érkezik, továbbá az űrhajósok létéhez, illetve az űrkísérletek elvégzéséhez szükséges eszközök.

     

  • Apollo 14 – Leszállástól a felszállásig

    A holdfelvételek felett eljárt az idő, a több mint öt évtizedes filmfelvételeken meglátszik a kor. Ezért a régi filmfelvételek felújítása mellett döntöttek.

    A régi 16 milliméteres filmeket bedigitalizálták, zaj mentesítették, a hibákat kijavították. A 12 képkocka/másodperces sebességet is interpolálták a ma általánosan használt 24 kocka/másodpercre. Így eddig soha nem látott minőségben nézhetjük meg az Apollo-14 expedíció fedélzeti felvételeit, a leszállásról, a holdsétáról, és a felszállásról.

    Az Apollo–14 az Apollo-program nyolcadik, embert szállító repülése volt, egyben a harmadik olyan, amely leszállt a Holdon. A sikertelen Apollo–13-as megismétléseként ez volt a NASA második H-típusú repülése, amelyen gyalogos űrhajósok két holdsétát tettek (azonban míg az első ilyen, az Apollo–12 főként annak bemutatására indult, hogy képesek-e az űrhajósok hajszálpontos leszállást végrehajtani egy előre meghatározott ponton, ezúttal a tudományos munka és a holdfelszínen megtett hosszabb túra került előtérbe). Az űrhajósok 33 óra 30 perc 31 másodpercet töltöttek a Hold felszínén és kétszer 4 és fél órát meghaladó holdsétát tettek a leszállóhely körzetében.