Címke: kritika

  • Thelma kritika: Valami ezzel a lánnyal nagyon nem stimmel

    Vannak, akik régóta ismételgetik, hogy amennyiben nagyon jó drámákat akarunk nézni, akkor tessék a skandináv darabok közül válogatni. Olyan fokú depresszív hangulat, mélység és karakterdráma jellemzi ezeket a filmeket ugyanis, melynek akár csak a megközelítését az amerikaiak ritkán merik bevállalni. A Thelma is ilyen, a történet középpontjában egy norvég egyetemista lány áll, aki nagyon komoly elfojtásokkal küszködik, a kontrollt azonban a főszereplő nem találja, így meghökkentő történéseknek nem leszünk hiányában. A Thelma szépsége, hogy műfajilag nehéz behatárolni, egyesek szerint fantasy, mások a „szuperhősfilmek” zsánerébe helyeznék Joachim Trier alkotását. Egy azonban biztos, misztikumban nem szűkölködik a Thelma.

    Ezzel a lánnyal valami nagyon nem stimmel. Na, nem azért, mert Thelma a tanulással töltött hétköznapjain beleszeret egy másik lányba, hanem azért, mert szülei boszorkányüldöző keresztények, akik bigott módon nevelték a gyereküket. Ezek aztán olyan erőket szabadítanak el Thelmában, melyeket talán senki nem tud megfékezni. Egy rendkívül tragikus történet bontakozik ki a szemeink előtt, melyet nehéz megemészteni. Ott van ez a fiatal lány, aki a nővé válás kapujában nem képes elfogadni, hogy a saját neméhez vonzódik, ennek a levét pedig a környezete issza meg. Igazi helyzettragikum ez, mely főképp Thelma személyiségéből fakad.

    Joachim Trier nagyon ért ahhoz, hogy megkapó drámát alkosson, a film nézése közben nagyon könnyű azonosulni a karakterekkel, együtt is lehet lélegezni velük, amit elég nehéz elérni. A Thelma személyiségéből adodó elfojtás nem csak a környezetét bünteti a játékidő során, hanem őt magát is elkezdi egy ponton piszkálni, így a főszereplő miatt mindenki sanyarú percekre számíthat, még a néző is. A készítők egyébként ügyesen játszanak a valóság és a képzelet ábrázolásával, néha egymásba hajlik a kettő, legtöbbször pedig nehéz eldönteni, hogy amit épp látunk, az megtörténik-e.

    A Thelma egyik nagy erőssége, hogy a szereplők látványosan fejlődnek, habár a végjátékig körülöttük minden lerombolódik, ami addig számított a sztoriban. A Pókember elintézte anno egy bugyuta klisével azt, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár, itt azonban hősnőnk sokkal keményebb konklúzióra talál. Thelma ugyanis nem csak elvenni tud, de adni is, ezzel pedig a film ledönti a szigorú vallásosság dogmáit és tabuit, a főszereplő egyfajta megváltóvá válik. De korántsem maskarás szuperhőssé, hanem sokkal többé annál.

    A film fényképezése fojtogató, ahogy a hangvétele is, azonban nagyon megéri megnézni, ritkán láthatunk ilyen erotikus thrillert, ami ennyire jól bánik a misztikummal, a tudománnyal és a vallással is egyszerre. Minden fanatikus megkapja a magáét a Thelmától, érdemes rászánni egy kis figyelmet, mert nagybetűs Filmélményben lehet része annak, aki ad Trier látomásának 2 röpke órát.

    Értékelés: 8/10

  • Black Mirror 4. évad részről-részre: Még mindig az ember a technológia legnagyobb ellensége

    Charlie Brooker sorozata, a Black Mirror egy komoly tisztelgéssel kezdte a szezont, hiszen egy Star Trekre hajazó epizódot kaptunk évadnyitónak. Erről írtunk külön kritikát, érdemes megnézni a részt, nem hiába kezdett el terjedni a médiában az a pletyka, hogy a USS Callister saját spinoff szériát is kaphat. A Black Mirror maradék öt része se okozott csalódást, ellenben a készítők újfent megmutatták, hogy hiába halad előre őrületes tempóban a technológia, a felhasználók, azaz az emberek egyszerűen nem tudják ésszel használni az újításokat. Mindig valami brutális vége van annak, ha olyan kütyüket használunk, melyek megelőzik a korukat.

    Rögtön a második felvonásban, az Arkangel című epizódban megerősítik ezt nekünk Brookerék, hiszen egy korántsem hétköznapi felnövéstörténetet láthatunk 1 órában. A történet főszereplője egy anyuka, akinek a kislánya elszökik a játszótérről, a szülő pedig, hogy kontrollálni tudja a kicsit, afféle GPS-t tesz a fejébe. A dologban a legnagyobb csavar az, hogy innentől kezdve first person nézetben láthatja is a nő, hogy mit csinál a gyerek, ez pedig a tiniévek közeledtével, amikor beindulnak a hormonok, hirtelen terhessé válik… mindenki számára. Az Arkangel című epizód szépen feltérképezi, hogy mit jelent a magánszféra, és hogy bizony ha a kölykök felnőnek, el kell engedni a kezüket, hadd repüljenek ki a családi fészekből. Értékelés: 8/10

    A Black Mirror harmadik része, a Crocodile rendkívül vegyes kritikákat kapott, hiszen egy, a skandináv krimik hangulatát idéző történetről van szó. Itt egy építésznő a főszereplő, aki egy múltban elkövetett bűnt próbál elfelejteni, de amikor egy biztosítási szakember a nyomába ered egy olyan készülékkel, mely vizuálisan képes képernyőre vinni egy-egy emléket, iszonyú lavina indul meg. Talán ez a Black Mirror egyik legmegrázóbb része, még úgy is, hogy rögtön a sorozat pilotjában egy politikust arra kényszerítettek, hogy meghágjon egy disznót. A Crocodile formabontó, habár helyenként lassú és leül, nehéz nézni, ennek ellenére a végjáték kárpótol a megpróbáltatásokért. Na, persze korántsem happy enddel. Értékelés: 7/10

    Kijelenthető, hogy a 4. évad eleje részről-részre egyre borúsabb és depresszívebb, ezért is jó, hogy összehozták nekünk a készítők a Hang the DJ-t. Ebben a mai Tinder-generáció csetléseit-botlásait láthatjuk, azzal az extrával, hogy a társkereső fiatalok számára egy applikáció mondja meg, hogy mennyi időt kell együtt tölteniük. Ezek alapján aztán egy algoritmus kiszámolja a tökéletes match-et, akivel aztán lehet élni, amíg a halál el nem választ. Kellett az évadba egy ilyen, romantikus sci-fi vonal is, már csak azért is, hogy kapjon némi feelgoodot az egyszeri nézőközönség. Értékelés: 9/10

    A Metalhead ezzel szemben a posztapokaliptikus világok rajongóinak kedvez, ez a rész robotkutyákkal, világégéssel, fekete-fehér fényképezéssel és egy adag Terminátor-hangulattal jelentkezik. Az ötödik epizód egy menekülés története, egy olyan világban, ahol a rémségek elől egyszerűen lehetetlen elbújni. A készítők elmondása alapján gondolkoztak azon, hogy nem csak fekete-fehér, de még némafilmes stílusban is mesélik el a Metalheadet, a végeredmény azonban így is közel tökéletes lett. A feszültség rettenetes, a színészi játékba se lehet belekötni, simán újranézős részről van szó. Értékelés: 9/10

    A Black Mirror évadzárója egy meta-epizód lett, melybe valószínűleg olyan sztorikat zsúfoltak bele, amelyeknek nem akartak külön részt szánni, de azért szívesen elmesélték nekünk. Nem is tették rosszul, hiszen a Black Museum visszatekintős részei zseniálisak lettek, a múzeumban elhelyezett easter eggekre érdemes odafigyelni, azonban a végén annyi csavart raktak a sztoriba az írók, hogy inkább lett nyakatekert a végeredmény, mintsem katartikus. Értékelés: 7/10

  • Bright kritika: Az orkzsaru és a gonosz tündék esete

    A Netflix elkészítette az online videotéka első blockbuster filmjét, amely tulajdonképpen a Shadowrun filmes verziójának is tekinthető. A Bright története szerint egy olyan világban járunk, ahol orkok, tündék és mindenféle varázslények élnek a mai modern világban. A fantasy rajongók több helyen is megtalálhatták már a számításukat, hiszen A Gyűrűk Ura és a Trónok harca is szépen kezelte/kezeli a varázsvilágot, az urban fantasy azonban csúnyán elhanyagolt műfaj maradt. A kritikusok lehúzták David Ayer filmjét, a nézettsége viszont jó lett, így a Netflix be is kérte a Bright 2. részét. De vajon elhibázott döntésről van szó?

    Ki kell mondani már rögtön az elején, hogy a Bright története nem nagy szám. Egy sima zsarus filmről van szó, amelyben a fő konfliktus abból adódik, hogy egy orkból járőr lesz és emiatt a társa, Daryl Ward (Will Smith) elég sok tűz közé kerül. Az orkok a Bright világában főleg bűnözésből élnek, bandákba verődve, a társadalom szélére kiszorulva tengetik nehéz hétköznapjaikat. Rajtuk kívül ott vannak még a tündék is, akik itt is kimértek, elegánsak, szépek, ugyanakkor a varázslás megszállottjai. A „bright”-ok pedig azok a lények, akik úgy a kezükbe tudnak venni egy varázspálcát, hogy életben maradnak és nem robbannak ezer darabra. Természetesen a filmben egy pálca utáni hajsza is bezavar, így a nyomozás és a korrupció témái mellett kapunk egy fantasy vonalat is.

    Helyenként a Bright leül, a sztori nem túl veretes, a körítés azonban zseniális. Lehet neki örülni, hogy jön a 2. rész, hiszen így ismét elmerülhetünk ebben a világban, de akár egy sok évados tévésorozatot is el tudnánk képzelni a Bright alapján. Ami nagyon szomorú, hogy David Ayer, a film készítője korábban összehozott már egy olyan kőkemény zsarus filmet, mint az End of Watch, itt viszont valami hiányzott a teljes boldogsághoz. Ráadásul Will Smith is belesüppedt ebbe a középszerűségbe, a színész mostanra már nem akkora húzónév, mint pár éve, mondjuk a Legenda vagyok idején volt.

    A film látványra rendben volt, a varázslás olyan téma, ami még a Marvel filmes univerzumába is újat tudott hozni, a Doctor Strange-dzsel. A darkos tündék is a Bright pozitívumai közé sorolhatóak, ahogyan a zenék is, hiszen a film mellé kiadott albumon olyan művészek működtek közre, mint Logic, az X Ambassadors, a Bastille és Rag ‘n’ Bone Man. David Ayer filmjének egyik legnagyobb hibája, hogy nem merült el jobban a zsarupárost körülvevő világ misztériumában, ettől függetlenül azonban élvezhető blockbusterről van szó, a Netflix végülis nem nyúlt mellé most se annyira.

    Értékelés: 6/10

    A Netflix részéről érdekes húzás, hogy csak a film online premierje után adtak ki egy, a varázslatról magyarázó videót, ez alább megtekinthető azoknak, akiknek nem volt elég 2 óra a filmből. Valószínűleg erősítette volna a film világát és a sztori bevezetését, ha afféle intro gyanánt ezt a rövid történelmi áttekintést beszúrták volna a készítők a Bright elé.

  • Star Wars: Az utolsó Jedik spoileres kritika – avagy, innen hogyan tovább?

    Annak idején, 1999-ben a tősgyökeres Star Wars rajongóknak nem lehetett könnyű feldolgozni, amikor George Lucas ismét a messzi-messzi univerzumhoz nyúlt. Akkor Darth Vader és Palpatine eredetsztoriját ismerhettük meg, illetve a bonyolult politikai játszmákat és magát a klónok háborúját, amely a Birodalom felemelkedéséhez vezetett. Az ébredő Erő előtt is nagy feladat állt 2015-ben, hiszen tovább kellett vinni a már megismert és befejezettnek hitt Luke, Leia és Han történetét. Ehhez új karaktereket hoztak be, ám a Disney nem mert túl sokat újítani, az Episode VII durván remake szagú lett. Ehhez képest Az utolsó Jedik már jól mozgatta a fiatalokat, egy egészen újító sztoriban, bár ahogy sejteni lehetett, sokaknál kivágta a biztosítékot a 2017-es felvonás.

    Mindig nagy a veszélye annak, amikor egy stúdió nem magától akar újítani, hanem a rajongók nyomásának enged, ennek ellenére a Star Wars VIII üdítően jó lett, egyike az idei év legjobb sci-fi filmjeinek. A Zsivány Egyes után ráadásul kevesen gondoltak arra, hogy a Lucasfilm megint egy olyan kalandot hoz össze, melyért lehet lelkesedni. A történet nem lett túl bonyolult, lényegében a 2 és fél óra alatt egy űrbeli üldözést láthatunk, melynek során az Első rend a lázadók nyomába ered és egyesével őrli fel Leiáék hajóit. Mindeközben Rey megkezdi a kiképzést a megfáradt és nagyon cinikus Luke-kal, aki elzárta magát az Erőtől, mintegy megtagadva magától a múltját.

    Kezdjük is az üldözős szállal, hiszen itt több, már-már drasztikus változtatást hozott a film. Kiderült például, hogy Leia nem csak, hogy erőérzékeny, de kvázi jedi, hiszen amikor az Első rend odalő egy pontosat a parancsnoki hídnak, a régi trilógia hősnője az űrben találja magát. Innen aztán szinte Supermanként repül vissza a hajóra, dacolva azzal, hogy az űrben az ember hirtelen megfagy. Ez volt talán az Episode VIII egyik leghiteltelenebb pontja, amelyen sokan joggal szisszentek fel. Furcsa lett volna kiírni így Leiát, de még furcsább volt, hogy ennyire könnyedén használja az Erőt. Akkor már simán adhattak volna egy fénykardot a karakter kezébe és mondhatták volna, hogy tessék, Leiát kitanította Luke. Valószínűleg kevésbé zökkentette volna ki a közönséget egy ilyen képtelen fordulat.

    Persze Leia mindig is inkább politikus volt, ahogy Padmé is, így Rian Johnsonék hűek maradtak a karakterhez, ennek ellenére minimum érdekes volt ez a snitt. Az elnyújtott üldözés egyébként élvezhetőre sikerült, hiszen történt egy-két dolog, amely például a Star Wars űrcsatáit is megváltoztathatja a jövőben. Történt ugyanis, hogy Holdo admirális egyedül maradt Leia hajóján, akinek az egyetlen megoldása az maradt a lázadók megmentésére, hogy belevezesse a járművet fénysebességgel az Első rendbe. Ilyen kamikaze jellegű lépés eddig ritkán akadt a Star Wars világában, nem elképzelhetetlen, hogy ezentúl Kylo Renék hajóit hasonló, öngyilkos módszerrel fogják kiiktatni Poe-ék. Ez a jelenet meg kell jegyezni, hogy gyönyörű volt, már-már a Star Trek művésziességét idézte az elnémulás és a pár másodperces, kitartott snitt.

    Emellett Finn és újdonsült bajtársnője is kapott egy érdekes feladatot, egy hekkert kellett keresniük, hogy feljussanak az Első rend hadihajójára és okozzanak némi káoszt. Ez a szál volt talán a Star Wars VIII legdisney-sebb megoldása, az ártatlan állatok megmentése és maga a kaszinó kevésbé működött. A gyermekies hatásvadászat ellenére azért el lehetett nézegetni ezeket a jeleneteket is, hiszen a Zsivány Egyes óta tudjuk, nem minden a jedikről szól.

    Meglepő lehet egy ilyen kijelentés, főleg, hogy a film címe is az, hogy „Az utolsó Jedik”. Így érdemes lamentálni kicsit azon, hogy mennyien kiakadtak rajta, hogy Luke meghasonlott magával és remeteként élte le az életét. Jön a kérdés, hogy nem lett volna-e végtelenül bugyuta megoldás, ha a régi trilógia hőse világmegmentőként, a gonoszok leigázójaként folytatja az életét? Nem járt-e hasonlóan Ben Kenobi és Yoda, akik közül utóbbi például kissé becsavarodott a magánytól? A jedik sajátja az elzárkózás, így abszolút nem lehet meglepődni azon, hogy Luke első reakciója az volt apja fénykardját látva, hogy a háta mögé vágta. Reyt azért kitanította a mester, megismerkedhettünk a bolygója különleges lényeivel is, melyek ugyancsak annak ellenére, hogy disney-sek voltak, abszolút kedvelhető figurái lettek a filmnek.

    Az utolsó Jedik kapcsán voltak, akik megemlítették, hogy Reynek hosszabb kiképzést kellett volna kapnia. Mindez azonban nonszensz, hiszen Luke-ot se tanította Obi-Wan és Yoda sokkal tovább, ezért is van az, hogy az Episode IV utáni részekben a jedik mind úgy küzdenek a fénykardjaikkal, mint holmi amatőrök. Sokkal nyersebb a harcstílusuk, szemben az olyan jedikkel, akik egész életükben egy akadémián lettek kiképezve, külön erre specializálódott mesterektől. Nem lehet tehát meglepő, hogy Mace Windu másképp küzd, mint mondjuk Luke.

    A film rengeteg rajongót kiborított azzal is, hogy Snoke-ot ilyen gyorsan kinyírták, ráadásul kiderült, hogy Rey szülei abszolút nem érdekesek. Erre is csak azt lehet mondani, hogy Az utolsó Jedik ügyesen újít. Míg a régi trilógiában minden attól függött, hogy kik az adott hős szülei, kitől örökölte a főszereplő mondjuk az erőérzékenységet, itt viszont már egy senkiből is lehet valaki. Sokan arra számítottak, hogy kapunk pár olyan elképesztő kinyilatkoztatást, mint mondjuk Darth Vader bejelentése volt annak idején, amikor Luke arcába vágta, hogy ő az apja. Ezúttal kimaradtak ezek, és még szerencse! A franchise-nak fejlődnie kell, tovább kell lépnie önmagán, máskülönben a végtelenségig azt fogjuk találgatni, hogy vajon Jar-Jar Binks volt-e Snoke. A nagyvezért jó húzás volt kiírni, hiszen anno Palpatine is csak egy árny volt, Kylo Rennek igenis karakterfejlődés az, hogy végre a saját talpára állhat.

    Rey és Kylo kapcsolata is szépen fejlődött, öröm volt nézni, ahogy az Erő két oldalán bolyongó ifjonc miképp jött rá, hogy nem kerülhetik el a végső összecsapást. Ugyanis az Erő azért „hozta létre” Reyt, hogy ellenpontja legyen Kylonak, hogy az elképesztő erejű sötétség méltó ellenfélre találjon, a fény új bajnokában. A Star Wars franchise a VII. és a VIII. résszel bebizonyította, hogy képes arra, hogy elengedje a régi trilógia főszereplőit, Luke kiírása abszolút szükséges volt, ráadásul a történetbeli csavarral jól meg is magyarázták, hogy miért múlt ki a jedi mester. Nem kizárt, hogy látni fogjuk még az öreg Skywalkert, ugyanis ha Yoda és Kenobi is visszatért szellemként, akkor nála se kizárt, hogy nem hagyják ki a ziccert a készítők.

    A történet tehát újító volt, a csaták rendkívül látványosak, főleg az, mely a Craiten nevű, kristálybolygón játszódott, nagyon jól nézett ki, ahogy a földfelszín szinte vérzett, amikor összecsapott az Első rend és a lázadók apró serege. A kitekintések is poénosak lettek, Yoda visszatérése igencsak meglepő volt, ráadásul Luke halálakor újra láthattuk a Tatooine két napját. Azok az elvakult rajongók pedig szégyelljék el magukat, akik azt a húzást se tudták értékelni, amikor R2-D2 újra lejátszotta a fiatal Leia üzenetét Ben Kenobinak, az Új reményből.

    A konklúzió az, hogy a Star Wars végre átadta a fiataloknak a stafétabotot és a fénykardot, azoknak pedig, akik képtelenek túllépni az, hogy az Episode VI után is készültek részek, nem muszáj. Mindenki eldöntheti magának, hogy mi tetszik és mi nem. Semmi se kötelező. Májusban jön viszont a Han Solo film, attól jobban lehet tartani, de remélhetőleg a Disney-nek sikerül megint újítani és tovább tágítani George Lucas univerzumát.

    Értékelés: 9/10

    Spoilermentes kritikánk a filmről itt olvasható el.

  • Black Mirror 4. évad 1. rész: Elgondolkodtató tisztelgés a Star Trek előtt

    December 29-én a Netflixen elérhetővé vált Charlie Brooker sorozata, a technológia és a gyarló emberek kapcsolatának veszélyeit boncolgató Black Mirror legújabb 6 epizódja. A produkció bármelyik évadába könnyű becsatlakozni, hiszen az epizódok nem kapcsolódnak egymáshoz, a széria minőségét pedig mi sem jelzi jobban, hogy a cyberleszbikus szerelmet boncolgató San Junipero Emmy-díjat kapott. De vajon fel tud érni a produkció ehhez a színvonalhoz?

    A 4. etap nyitánya, a USS Callister egyértelmű választ ad, hiszen a sorozat egyik legjobb részével folytatódott a Black Mirror. A történet szerint egy nő (Cristin Milioti) egy Star Trek-szerű űrhajó fedélzetén ébred, aztán pedig rájön, hogy az elméjét bizony klónozták. Egy játékfejlesztő cég kockavezére az összes, számára nem szimpatikus kollégát bezárja az Infinity nevű videojáték egy offline-nak tűnő szegmensébe, hogy ott aztán a kapitány gúnyájába bújva kínozhassa őket, szigorúan virtuális keretek között.

    A Black Mirror premierje több érdekes kérdést is felvet, többek között azt is, hogy mennyire számít bűnnek úgy kínozni NPC-ket egy játékban, hogy a botok az egészet valóságnak élik meg. Egyáltalán tekinthető-e egy játékbeli karakter valósnak? Az biztos, hogy a USS Callister úgy vág gyomorba, mint mondjuk a Tindert kiparodizáló, Nosedive című rész is megtette, az egyetlen különbség a két rész között, hogy míg a 3. évados részben a szereplők nyitottan álltak az online külvilághoz, itt pontosan az ellenkezőjéről beszélhetünk.

    Az biztos, hogy ebben a több mint egy órában látható színészeket erősen meg kell jegyezni és dicsérni is lehet őket. A Westworldből ismerős Jimmi Simpson nagyon jól hozza egyszer a magabiztos csajozógépet, máskor pedig a USS Callister béta legénységi tagját. A Friday Night Lightsból, a Fargóból és a Breaking Badből ismerős Jesse Plemons pedig egyenesen brillírozik főgonoszként, hiszen a zárkózott kockát és a kegyetlen kapitányt ugyanúgy lehet utálni, még ha bizonyos szempontból teljesen másképp megtört alakokról is van szó.

    Nagyon nehéz dolguk van a készítőknek, ha ehhez az epizódhoz fel akarnak érni, hiszen 2017 egyik legjobb sorozatrészét szállította le a Black Mirror, így az év végére. A szezonnal kapcsolatos érdekesség, hogy az összes felvonás főszereplője női karakter lesz, így ezért is újfent újítónak nevezhetjük az elmúlt évek legelgondolkodtatóbb tévés produkcióját.

    Értékelés: 10/10

  • Happy! kritika: Egy képtelenül bizarr karácsonyi sorozat

    A Syfy tévécsatorna mostanában kevés igazán jó, a múltjához méltó sorozatot gyárt, azonban a december 6-án debütált Happy! eddigi három része felér a várakozásokhoz. A produkció az Image Comics 2012-es képregényén alapszik és talán az egyik legbizarrabb karácsonyi, nyomozós széria jelenleg a palettán. A történet szerint egy Mikulásnak öltözött pszichopata elrabol egy Hailey nevű kislányt, akinek a képzeletbeli barátja, egy apró kékszínű unikornis rögtön el is szelel segítségért. A megmentő szerepére egyedül Nick, a részeges ex-zsaru tűnik alkalmasnak, aki rögtön a pilotban feldobja a bakancsot, de azért a barátkozás kettejük között elkezdődik.

    De hogy jön össze egy aranyos, animált lény és egy kiégett bérgyilkos? Hasonló párosítást, amikor a valóság és a mese találkozott, a Space Jamben láthattunk, amikor Michael Jordan és Tapsi Hapsi fogott össze a gonosz űrlények ellen. A Happy! viszont korántsem gyerekmese, itt folyik a vér, nagyon bizarr karakterek között dúlnak verbális és fizikai párbajok, szóval egyetlen olyan olvasónak se ajánljuk a szériát, aki nem töltötte még be a 18-at.

    A felnőtteknek azonban simán, főleg azoknak, akik megunták már, hogy a tévében a Jégvarázs meg a Reszkessetek, betörők! jelenti a kínálatot karácsonykor. Igaz, hogy kell egy adag pesszimizmus és cinikus látásvilág a nézők részéről, egyébként a Happy! akár depresszív hangulatot is áraszthat magának. De aki ezt nem bírja, az várja meg a Doctor Who karácsonyi részét, ami 25-én kerül adásba. A többiek, akik vevők az efféle brutális újdonságokra, mint a Happy! viszont garantáltan iszonyú jól fognak szórakozni.

    Nem elég, hogy a sorozat képi megvalósítása nagyon ötletes és az igazi, valamint a képzeletbeli világ összefonódása is poénos, a történet is nézeti magát. A Happy!-ben nem találunk egy normális karaktert se, mindenkinek van stiklije, így pozitív megmentőkről nem beszélhetünk. A főszereplőt alakító Christopher Meloni zseniálisan hozza a megfáradt ex-zsarut, aki az elején ráadásul picit se akar résztvenni Happy mentőhadjáratában.

    Nagyon pozitív fejlemény egyébként, hogy egy olyan széria, mint a Happy! képernyőre kerülhetett, ugyanis manapság, amikor szinte fulladozunk a Marvel és a DC szuperhősös adaptációiban – a tévében is -, kell az újdonság az embereknek. A Happy! leszállítja ezt, szinte bűn kihagyni, habár erős gyomor szükséges hozzá. Na meg egy jó adag humorérzék. A 24-ei karácsonyfaállítás és szaloncukorevés mellé ezt ajánljuk néznivalónak!

    Értékelés: 7.5/10

  • Dark pilot: Rémisztő misztikus sorozat a németektől

    A németek válasza a Stranger Thingsre? Nagyjából így lehetne összefoglalni a Dark című új Netflix sorozat lényegét, azonban a két produkció teljesen más irányvonalon halad. A Dark esetében már a pilotban elkezdik feszegetni azt, amit az Érkezés című nagyszerű sci-fiben is jól kihasználtak, a tézis lényege, hogy az idő nem lineáris, hanem körkörös. Persze, emlegetnek szörnyeket, a Winden nevű kisváros mellett egy fenyegető atomerőmű is magaslik, de a lényeg az az átható, horrorisztikus hangulat, ami az új szériából áramlik. Ritkán látni ilyet.

    The distinction between the pastpresent and future is only a stubbornly persistent illusion – Albert Einstein

    A történet szerint egy Erik nevű 15 éves tini eltűnik a német kisvárosból, ahol soha semmi érdekes nem történik. A bökkenő azonban az, hogy 33 évvel ezelőtt is bekövetkezett hasonló, ráadásul baljós történések kezdik színesíteni a lakók életét. Egy férfi rögtön a kezdésben felakasztja magát és levelet hagy, hogy az általa meghagyott novemberi dátum előtt senki ne merészelje kibontani ezt. Két család élete közös keresztmetszetre talál, amikor egy-egy tagjuk összegabalyodik és megcsalják házastársukat egymással. Egy csapatnyi tini elindul az erdőbe, hogy megtaláljanak egy jó adag ott hagyott füvet, hogy aztán az ott tátongó barlang szájában valami természetfelettivel találkozzanak.

    A Dark sztorija rendkívül összetett és nagyon sok karaktert mozgat, talán ennyiből is látszik. Sokszor nehéz beazonosítani a szereplőket és egyelőre azt is nehéz megmondani, hogy kik lesznek a fő karakterek. Talán a tinik a legszimpatikusabbak az eddig látottak alapján, akik igyekeznek nyitott szemmel járni, így az évad hátralévő részében nekik lesz a legnagyobb esélyük kibogozni a Dark rejtélyeit. Már ha életben maradnak addig.

    https://youtu.be/zy0b9e40tK8

    Az új Netflix sorozat rendkívül erős, depresszív hangulatot áraszt egyébként magából, ezt a sötét fényképezés, a hátborzongató betétdalok és úgy önmagában egyfajta erős „skandináv” stílus is megtoldja. Vélhetően később se lesz könnyebb megérteni a látottakat, ugyanis már a pilot epizódban erősen utalnak az időparadoxonokra, az időutazásra, na meg arra, hogy a jövő is hatással van a jelenre (körkörösség, ugye). A Dark még azoknak is ajánlható, akiket a Twin Peaks nem rántott be, ugyanis ebben a sorozatban van egy kis Stranger Things feeling is, habár látszik, hogy az alkotók semmit és senkit nem akarnak utánozni. A Dark abszolút egyedi néznivaló, ráadásul félelmetes is.

    A német sorozatgyártásra egyébként egyre inkább érdemes odafigyelni, már rég nem a Cobra 11-ről szól náluk a tévézés, a Babylon Berlin a történelmi produkciók rajongóinak hozott egy Boardwalk Empire pótlékot, most pedig az SFF rajongók találhatják meg a számításukat a Darknak köszönhetően.

    Értékelés: 9/10

  • Justice League kritika: Wonder Woman és a haverok

    A DC legújabb team-up filmjét a többség nagyon várta, hiszen olyan jól eltalált karakterek dolgoztak komolyabban is össze, mint Wonder Woman, a Flash, Superman, Batman, na és persze nagyobb adagokat kaptunk Aquamanből és Cyborgból is. A Justice League az eddigi filmekhez képest erősen új irányt vett, hiszen úgy próbált értékelhető humort szállítani, hogy a történet ne essen szét, mint egy rossz Transformers filmben. A Zack Snyder által rendezett és Joss Whedon által utómunkázott film időnként nagyon működött, de sajnos a Justice League nagyjából a játékidő feléig elég szürke maradt.

    Mondjuk ezt úgy, hogy tulajdonképpen már a film elején kapunk egy iszonyú jó bankrablásos akciójelenetet Wonder Womannel, aki a Justice League egyik fő mozgatórugója tudott lenni. Nem csoda, hogy a karakter önálló filmjét a DC és a Warner az Oscarra is próbálja betolni, hiszen Gal Gadot amazonját még mindig öröm nézni. Egyesek számára azért, mert a színésznő szimplán jól néz ki, viszont ha a hősnő mögé nézünk, megláthatjuk, hogy egy olyan női vezetőt kapott a Justice League, aki még a megfáradt Batmannél is dominánsabb tud lenni.

    Merthogy Ben Affleck kőkemény denevérembere erős és depresszív, ugyanakkor a közelébe se ér Diana Prince-nek.

    A Justice League szépen nyúl vissza a Wonder Womanhez, azonban a Batman v Supermant már kevésbé jól viszi tovább, ami kár, mert az a konfliktus se lett olyan rossz, mint ahogy rengeteg kritikus beállította. Szomorú, hogy a DC-t sokan ennyire démonizálják, hiszen ez az univerzumépítésnek rosszat tesz és egy esetleges reboottal nagyon jó színészeket veszíthetnénk. Aquaman például sokáig vicckategóriába tartozott képregényes körökben, Jason Momoa viszont kőkemény vízi betyárrá teszi a szuperhőst. Cyborg és a Flash poénkodása is nagyon kell a filmbe, mondjuk Barry Allen szálából helyenként hiányzott a dráma, afféle comic reliefként tették őt bele a Justice League-be, ami nagy kár. Habár Flash az első önálló kalandjában még javíthat az összképen.

    A film a közepéig nem annyira működik jól, a kötelező csapatépítésen azonban át kell esni. Egy bizonyos szereplő visszatérése belecsap egy hatalmas követ az állóvízbe, innentől pedig már öröm nézni az akciójeleneteket. Szerencsére Cyborg se néz ki annyira rosszul, mint a promóképeken, habár a Justice League újfent beleesik abba a hibába, amely a Marvelnek is komoly rákfenéje. A főgonosz Steppenwolf ugyanis rettenetesen súlytalan és azon kívül, hogy szétveri Wonder Woman amazonjait, nem is alkot olyan maradandót, ami miatt később emlékeznénk rá. A DC-nek híresen jók az antihősei, ott van a képregényekben Joker, Kétarc, Bane is fenomenálisak, a DEU-ban ennek ellenére a Man of Steel Zodján kívül nem kaptunk értékelhető főellenséget.

    A Justice League egy pontján Diana úgy fogalmaz, hogy a világmegmentő csapat tulajdonképpen pár kisfiúból és egy igazi amazonból áll, és valami hasonlót lehetett érezni tényleg a film nézése során. Ennek ellenére a Justice League bőven moziban nézős, közel sem akkora csalódás, mint ahogy sokan beállítják, ugyanis a karakterek közötti kémia nagyon erős, van a film felénél egy brutális csavar a történetben és helyenként még izgulni is lehet a látottakon. Na, és persze azt is említsük meg, hogy egy-két időlassítós jelenet elég jól nézett ki a Flash részéről.

    Értékelés: 6/10

    Disclaimer: A Justice League végén két főcím utáni jelenet is van, főleg a második miatt érdemes kivárni azt a pár percet, ugyanis bemutatkozik egy nagyon várt új karakter és felvázolja a tervezett irányt a közeljövőt tekintve.

  • Future Man pilot: A legnagyobb klasszikusokra épít az új időutazós sorozat

    Nagy múltú klasszikusoktól kölcsönözni nem szégyen, ugye? A Future Man című sci-fi vígjátéksorozat első évada a Hulun vált elérhetővé november 14-én, mi pedig meg is néztük az első részét. Spoilerek nélkül elárulhatjuk, hogy Seth Rogen és Evan Goldberg sorozata igencsak jól sikerült! A produkció története erősen támaszkodik Az utolsó csillagharcos című filmre, tekintve, hogy a főszereplő itt is kiakaszt egy videojátékot, aminek a vége egy futurisztikus utazás lesz. Ezen kívül komoly kikacsintásokat kap a Vissza jövőbe, a Terminátor franchise és a Ponyvaregény is, így a nosztalgiára vágyó tévénézők biztos megtalálják a számításukat ezzel a produkcióval.

    A Future Man úgy nyúl le elemeket több klasszikus filmből, hogy ennek ellenére is vicces és szórakoztató tud lenni. A főszerepben azt a Josh Hutchersont láthatjuk, akit az Éhezők viadala nézői az elmúlt években eléggé megszerettek, a színész jól is hozza a pilotban a kissé esetlen, lúzer srác karakterét. A történet Josh Futtermanről szól, aki egy kutatólaborban dolgozik takarítóként, amikor pedig van egy szabad perce is, egy olyan videojátékot tol, amelyet még senki nem tudott kiakasztani. Egy nap azonban rámosolyog a szerencse a fiatal gamerre, befejezi a játékot. A szobájában pedig ott terem két általa jól ismert harcos, akik világmegmentő kalandra hívják.

    future-man-pilot2

    Az első epizódban a főszereplők 1969-be repülnek vissza, hogy megakadályozzák azt a kissé bizarr eseményt, amely elindítja a lejtőn az emberiséget. A Josh mellé társuló jövőbeli harcosok egyébként nagyon élnek az első epizódban, a Wolfot játszó Derek Wilson részéről elég, hogy kemény, Eliza Coupe (Tiger) viszont lopja a show-t. A színésznőnek jól mennek a szitkomok, hiszen olyan szériákban láthattuk már, mint a Jóbarátok-pótlék Happy Endings, és a Future Man esetében is megy a színésznőhöz ez a kissé komolyodó figura, amiben már sokat láttuk.

    Nagy kérdés, hogy az évad hátralévő részében mennyire fognak vissza-visszanyúlni a filmes elődökhöz az időutazós sorozat készítői, bár meg kell hagyni, hogy a pilot 30 perces játékideje alatt nagyon működtek a kikacsintások, főleg a Vissza a jövőbe kapcsán húztak váratlant az alkotók.

    future-man-pilot3

    Mostanában az időutazós sorozatok kezdenek beszürkülni, hiszen a Doctor Who is nagyon érdektelen lett, valamint a Timeless és a Frequency című szériák se tudtak maradandót alkotni. A Future Man úgy hoz élvezhető tartalmat a sci-fi palettára, hogy a kezdésben túl nagy kockázatot nem vállal, ennek ellenére nagyon működik az egész. Kijelenthető, hogy még a látvány is hozzátesz pár vicces momentumot a sorozathoz, a helyenként eltúlzott, retro szűrők ugyanis jól áthozzák a különböző korok vizualitását.

    A Future Man első része nem okoz csalódást, mindenképp kötelező néznivaló, még úgy is, hogy a pilot első pár perce döcög és kis türelemre van szükség ahhoz, hogy a történet igazán kibontakozzon. Az időutazós filmek ‘hardcore’ rajongóinak és kazuár nézőknek is ajánlott a Hulu újdonsága, a legfontosabb tanulság pedig, hogy még a bugyuta humoráról ismert Seth Rogen is képes vállalható tartalmat letenni az asztalra, ha hagyják kibontakozni.

    Értékelés: 8/10

  • Galaktika TV: Thor Ragnarök kritika

    Mikul friss vlogposztjában a legújabb Marvel filmet vesézi ki. Nem titok: tetszett neki… 🙂

    YouTube csatornánkon megnézhetitek a Galaktika TV többi videóját is. Ne felejtsetek el feliratkozni!