My Blog

Címke: kritika

  • Annihilation kritika: Már most megkaptuk 2018 legjobb sci-fijét?

    Már tavaly szeptemberben komoly vihart kavart az Annihilation, amikor kiderült, hogy Alex Garland (Ex Machina) filmet készít a Déli Végek című regénytrilógia első részéből, az Expedícióból. Sokan azt várták a filmtől, hogy a következő Érkezést kapjuk meg, mély filozófiával és lassú történetmeséléssel, egy hardcore sci-fi körítésében. Ezek a nézők nem is tévedtek nagyot, ugyanis 2018 eddigi legjobb filmje minden kétséget kizárólag az Annihilation, amely pár napja vált elérhetővé a Netflixen. Kár, hogy nem mutatták be végül a magyar mozik Garland adaptációját, mert a film látványvilága követelte magának a nagyvásznat.

    A történet szerint a kormány felfedez egy furcsa természeti anomáliát a floridai vadon déli végén, amelyet gyorsan karantén alá is helyeznek. Ezek után válogatott csapatokat küldenek az X-Térségbe, hogy felfedezzék, mi folyik a különös búra alatt. Az expedíciók sok emberéletet követelnek, míg egy napon a projektbe a férje miatt belekeveredik Natalie Portman karaktere, Lena is. Öt nőt küldenek az Annihilation története szerint az ismeretlenbe, akik között van rohammentős (Gina Rodriguez), pszichológus (Jennifer Jason Leigh), fizikus (Tessa Thompson), geológus (Tuva Novotny), és persze a meggyötört arcú biológust játszó Natalie Portman.

    Az Annihilation abból a szempontból nagyon különleges, hogy a vizualitás és a történetmesélés is arra megy rá, hogy a nézőt meggyötörje. Nagyon komoly témákat feszeget Garland laza irodalmi feldolgozása, mely sok ponton eltér a könyvtől, de pont a szabad értelmezés miatt lesz jó. A rák, az önpusztítás, a depresszió mind megjelennek motívumokként, melyek az X-Térségben végképp foglyul ejtik a főszereplőket. Egy mutáns medvével való találkozás biztos, hogy a legtöbb nézőnél ki fogja verni a biztosítékot, ugyanis ez a jelenet és a finálé képesek arra, hogy megragadják az ember fantáziáját és még napok múlva is a filmről gondolkodjunk.

    Alex Garland új alkotása ugyanis képes erre, nem ereszt az Annihilation, a jól kivitelezett, filozofikus felvetések miatt velünk marad. Az Érkezés sikere is azt mutatta, hogy az emberek vevők az agyalós sci-fi filmekre és az Annihilation is ezt a kategóriát erősíti. Ráadásul a főszereplők is jól kidolgozottak, lehet velük azonosulni, a csak nőket felvonultató fősodor miatt se érződik úgy, hogy túltolnák a készítők a feminizmust.

    Az  elzárt ökoszisztéma, az Annihilationben uralkodó elkorcsosult, de helyenként gyönyörű, díszdoboz-szerű világ jól jellemzi a mai embert és a társadalmat. Ezúttal Natalie Portman is képes felnőni a szerepéhez, neki is köszönhető, hogy az önpusztítás és a depresszió témái ennyire erősek az Annihilation 2 órás játékideje alatt. A szép látványvilág és az erős gondolatok mellett a film zenéi is hozzátesznek a hangulathoz, így simán ki lehet jelenteni, hogy összességében az Annihilation még katartikusabb végeredményt kínál a végső tanulságával, mint az Érkezés.

    Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy film egyes elemei ennyire összeállnak és segítik a helyenként abszurd és megbotránkoztató sztorit felépíteni. Az Annihilation esetében Alex Garlandnak ismét összejött a bravúr, ámbár érdemes vigyázni a filmmel, gyenge idegrendszerű nézőknek nem ajánljuk.

    Értékelés: 10/10

  • Meglepően hű lett a játékokhoz az új Tomb Raider film

    Amikor videójáték-adaptációra ülünk be a moziba, mindig alacsonyabb elvárásokkal foglaljuk el a helyünket, mint mondjuk egy könyvadaptációnál. Ezért meglepő, hogy az új Tomb Raider film laza mozdulattal söpri le az összes mostanában készült akciófilmet az asztalról, az előítéleteink pedig mehetnek a kukába. A jövőbeli videojáték-filmeknek nagyon magasra teszi a lécet ez az új feldolgozás, amit igen nehéz lesz a következő években felülmúlni.

    A Tomb Raider film abban mutat teljesen újat, hogy úgy kezeli a Tomb Raider játékokat, mintha egy könyves adaptációt készítettek volna. Figyelembe vették a mű-hűséget is, ami egyáltalán nem jellemző az eddig készült videojáték-adaptációkra. A film pár változtatással a 2013-as, Square Enix-es játék történetét dolgozza fel, és helyenként nagyon közel marad a forrásanyaghoz. A főszereplőt játszó Alicia Vikander teljes egészében hasonult a játékokban látott Lara Crofttal, olyannyira, hogy ha angol hanggal nézed a filmet, szinte teljesen ugyanúgy beszél a színésznő, mint a játékbeli karakter.

    A film teljes ellentéte annak a régi Angelina Jolie-s förtelemnek, ami még 2001-ben jött ki, és amit az országos tévék már rongyosra vetítettek. Ezúttal egy sokkal rokonszenvesebb Lara Croftot kapunk, aki ugyan a testébe töltött szilikonmennyiségben nem tudja felvenni a versenyt a 2001-es kiadással, de a személyisége olyan gondosan van felépítve, mintha „karaktersebészek” keze alól került volna ki.

    A Tomb Raider kiindulópontja nem más, mint hogy Lara, a gazdag Croft család sarja elveszti édesapját. A lány ebbe nem tud belenyugodni, ezért eltűnt apja nyomait követve veti bele magát egy misztikus kalandba, majd egy rövid hongkongi kitérő után, az egész világot fenyegető veszéllyel kell szembeszállnia a tengeren túl.

    A film egyetlen nagy hibája talán az, hogy a végén egy fordulatos befejezést és egy durva cliffhangert kapunk és ez a folytatásért kiáltó finálé Marveles űrt hagy bennünk. Hiszen ahogy kilépünk a moziból, még mindig nem oldódott meg minden probléma, amit a film felvetett. Az új Tomb Raider film azonban nem tud elfáradni, beránt az első 10 perctől, és egészen a 2 órás játék idő végéig elfeledkezel arról, hogy egy sötét teremben ülsz, néhány idegen társaságában. A feldolgozás egyébként magában rejt pár eredeti ötletet is. Jól illeszkedik a sztoriba Alicia Vikander adrenalinfüggő Larája, aki  kezdetben megtagadja a Croft család örökségét, ráadásul a játékhoz képest még egyetemre se járt, szimplán intelligens.

    A Tomb Raidert különösképp ajánlanám azoknak, akik nagyon vágynak már egy komolyan vehető, misztikus kalandfilmre. Ez a film ugyanis nem csak videójátékos feldolgozásként, de önálló kalandként is megállja a helyét. A Tomb Raider azoknak is szól, akik már elfáradtak a „tökéletes női főszereplős” filmektől, ahol szinte hibátlan hősöket raknak le elénk a vászonra (Wonder Woman, a Star Warsban Rey), elfeledkezve arról, hogy személyiséget is kéne adni a legfontosabb karaktereknek. Ámbár ez igen nehéz, főleg emberi tulajdonságok hiányában.

    Értékelés: 8.5/10

  • Testről és lélekről kritika: Álmomban már láttalak

    A Testről és lélekről igazi sikertörténet, hiszen 18 év kihagyás után készített Enyedi Ildikó újra nagyjátékfilmet a közönségnek, a misztikus dráma pedig el is vitte a 2017-es Berlinalén a legjobb filmnek járó Arany Medve díjat. Az alkotás forgatókönyve nagyon gyorsan készült el, alig pár hét alatt, a sztorit pedig Nemes Nagy Ágnes Védd meg című versének pár sora ihlette. Ez meg is látszik a filmen, hiszen olyan, mint egy tragikus szerelmi költemény, nem is csoda, hogy az elmúlt időszak egyik legnézettebb magyar filmje lett.

    Az éjszaka megrendezésre kerülő Oscar-gála egyik esélyese a Testről és lélekről, mely megkapó történet, két vágóhídon dolgozó ember találkozásáról szól. Mária (Borbély Alexandra) és Endre (Morcsányi Géza) kezdetben igencsak kevés kapcsolatban állnak egymással, miután azonban éjjelente mindig azt álmodják, hogy szarvas képében egymással találkoznak, egyik karakter gyönyörűen kerül egyre közelebb a másikhoz. A sztori klasszikus szerelmi történet is lehetne, de itt nincsen szó Rómeóról és Júliáról, hiszen a főszereplők közel sem tökéletesek. Mária magának való, szinte senkivel nem ért szót, Endre pedig lebénult karja miatt számít különcnek.

    A film magyar viszonylatban nagyon erős szereplőgárdát vonultat fel, hiszen kisebb-nagyobb szerepekben feltűnik például Mácsai Pál, akinek rettenetesen jól áll a kissé korrupt és nagyon hanyag kopószerep, de Tenki Réka dögös pszichológusnője és a munkásember tragédiáját közelről átélő Nagy Ervin Sanyija is rengeteget tesz hozzá a sztorihoz. A Testről és lélekről azért kiváló film, mert lassú tempójával időt ad a szereplőknek arra, hogy kibontakozzanak és a lelkük kis titkait elénk tárják. A karakterek csetlései-botlásai talán egy magyar filmben se voltak ennyire életszagúak, mint A testről és lélekről esetében, vélhetően ezért is érzi magához ennyire közel állónak Enyedi Ildikó alkotását a közönség.

    A Testről és lélekről főleg a tempója miatt nem könnyű néznivaló, ellenben megjutalmazza azokat, akik kitartanak a történet mellett. Tanulság is van a végén, és szerencsére nem rágják a szánkba a készítők, így mindenki levonhatja magának a következtetéseket. Tipikusan olyan filmről van szó, amely megragadja a nézőt a torkánál és addig facsarja, amíg szusz van benne, de annak ellenére, hogy a történet helyenként a tragédiájával megkínoz, mégis nagyobb élményt ad, mint mondjuk egyik vetélytársa, a Thelma.

    Enyedi Ildikónak összejött a bravúr és egy olyan művészileg értékelhető, mély, misztikus filmet alkotott, amiben a természetfeletti csupán körítés. Itt a lelki dráma a legfontosabb és azt se felejtsük el, hogy végre kaptunk egy olyan magyar filmet, melynek főszereplői annak ellenére, hogy testi (bénulás) és lelki (autisztikus viselkedés) fogyatékosságokkal élnek, mégis szerethetőek és egymás hibái ellenére is képesek szeretni a másikat.

    Klisé, de ebben a felgyorsult világban a Testről és lélekről igazi kincs, amely miatt érdemes megállni egy pillanatra, mély levegőt venni és megcsodálni. Ha szerencsések vagyunk, akkor a magyar filmipar ebbe az irányba megy el a következő években, mert erre részünkről lenne még igény!

    Értékelés: 9/10

  • A víz érintése kritika: A néma takarítónő és a kétéltű szörny meséje

    Guillermo del Toro, a szörnyfilmek mestere olyan művet alkotott megint, mely talán a Gettómilliomos és a Benjamin Button különös életéhez hasonlítható stílusában leginkább. A víz érintése (The Shape of Water) 13 Oscar-jelölést kapott, a fő kategóriák között a Legjobb film, a Legjobb rendező, a Legjobb eredeti forgatókönyv győztese is lehet, ráadásul a színészek közül a néma takarítónőt játszó Sally Hawkins, a mentor-szerepben feltűnő Richard Jenkins és a legjobb barátnő, Octavia Spencer is díjra esélyes. A víz érintése annak ellenére, hogy a BAFTA-n is jól szerepelt, mégis az egyik legalulértékeltebb fantasy, pedig megérdemelné a hype-ot! (Főleg, hogy most megy a magyar mozikban.)

    A cikk nyomokban spoilereket tartalmazhat.

    A történet szerint a 60-as években járunk, amikor Elisa Esposito, egy titkos amerikai kutatóintézményben dolgozó takarítónő egy különös lényt lát meg munka közben. A szörnyeteget az amerikaiak Dél-Amerikában találták meg, ahol a törzsek istenként tisztelték, elfogása után azonban nem vár rá túl szép jövő. Nem csak a jenkik akarnak benne kárt tenni, de az oroszok is fenik rá a fogukat. A víz érintése egy klasszikus szerelmi történet, afféle Szépség és a szörnyeteg újragondolás, ez a mese azonban nem gyerekeknek való. És ezt muszáj kiemelni.

    A víz érintése egy már-már megszokott narrációval kezdődik. Egy nagypapa hang vezeti be a sztorit, aztán a következő snittben már azt látjuk, ahogy a főszereplőnő egy kádban maszturbál. Guillermo del Toro filmje tele van komoly témákkal, mint például a női szexualitás tabuként való kezelése. Az ártatlan arcú hősnőről kiderül, hogy nem kőből faragták őt se, így naponta magához nyúl, így vezeti le a feszültséget, de a vele élő illusztrátorról is korán kibukik, hogy meleg. Ezek mellett van még egy adag rasszizmus és szexizmus is A víz érintésében, az egyébként zseniális főgonoszt alakító Michael Shannon egy ponton kifejti, hogy Isten jobban hasonlít a fehér férfiakra, mint a fekete nőkre. A tabuk döntögetéséből és a naturalizmusból nem szenved hiányt ez a meglepően sötét mese, hiszen a fennkölt tudósokról kiderül például, hogy annyira nem képesek, hogy beletaláljanak a piszoárba vizelés közben.

    Ezek a részletek teszik A víz érintését egyedülállóvá, mert nem hősöket és feddhetetlen szuperembereket mutat be a dráma, hanem esendő karaktereket. Sally Hawkins nem az a tipikus, hollywoodi jónő, de ez a szerep talán nem is lenne komolyan vehető, ha mondjuk Natalie Portman játszaná Elisát. Itt egy rettenetesen magányos főhősről van szó, aki kapcsolatot talál egy, ebbe a világba nem igazán illő lénnyel. Guillermo del Toro egyébként ebben a témában nagyon erős, rutinszerűen képes szörnyfilmet előadni, A víz érintése viszont egy különösen érzékeny és megkapó sztori lett.

    A már említett Michael Shannon nagyon erős alakítást nyújt, de rajta kívül Elisa bajtárását játszó Octavia Spencer se véletlen kapott Oscar-jelölést. A karakterek sokszínűsége miatt a film is rendkívül sokoldalú lesz, olyan témákat jár körbe, amelyek nem csak a 60-as években, de még manapság is problémának tekinthetőek. Ilyen például az, amikor valakit elzavarnak egy étkezdéből, mert másságával zavarhatja mondjuk a többi vendéget.

    A film a kétórás játékidő alatt egészen könnyen beszippantja nézőjét, egyetlen pont van talán A víz érintésében, mely kizökkenthet. Ez pedig egy musicales dalbetét. Ez talán az Oscarnak szól, hogy még színpadiasabb legyen Guillermo del Toro filmje, de tulajdonképpen ki is lehetett volna vágni, mert nagyon nem illik az addigi történetmesélés stílusába. A víz érintése az egyik legjobb szörnyfilm az Okja mellett, amit mostanában vászonra vittek, így biztosan nem éri csalódás azt, aki benevez erre a kalandra.

    A víz érintése meglepően sok vért és meztelenkedést halmoz fel, nem túl szégyenlős filmről beszélünk, de a Legjobb film kategóriában simán felveszi a versenyt a háborús Dunkirkkel, a tinidráma Lady Birddel, de még a tűzforró olasz nyarat feldolgozó Szólíts a nevedennel is.

    Értékelés: 8/10

  • Altered Carbon 1. évad kritika: Mocskos egy cyberpunk világ lett ez

    A Netflix újdonságáról, a brutálisan drága Altered Carbon című sorozatról már a pilot megnézése után áradoztunk. A produkció első ránézésre egy izgalmas, jól felépített és gyönyörű látványvilággal operáló széria lett, mely egy gördülékenyebb Szárnyas fejvadásznak tűnt. Ennél az Altered Carbon szerencsére jóval több lett, ugyanis kreatívan építették tovább a világot 10 rész alatt a készítők, végig tartogattak nekünk megdöbbentő fordulatokat, ráadásul olyan verekedős jeleneteket láthattunk, amilyeneket utoljára talán csak a Mátrix tartogatott a nézőknek.

    A történetet többször is leírtuk, de azért tegyük meg még egyszer, Takeshi Kovacs a 25. században ébred, a feladata pedig kideríteni, hogy hogyan halt meg egy kőgazdag matuzsálem. A csavar az egészben, hogy az emberi tudatot egyfajta tokban tárolják már, a test pedig cserélhető. Ha az agyalapi eszköz tönkremegy, akkor beáll a valós halál. Ezt már az első rész után is tudtuk, de azt például nem, hogy az emberek hogyan tettek szert a technológiára. Az Altered Carbon nagy erőssége volt, hogy jelentéktelennek tűnő párbeszédekben rejtettek el hasonló infókat, illetve a visszaemlékezős jelenetek is sokat dobtak a karaktereken.

    A szereplőgárdából ki kell emelni a The Killing színészét, Joel Kinnamant, aki rutinból hozta a mogorva Envoyt, de az időközben belé habarodó, Ortegát alakító Martha Higareda is odatette magát, főleg miután „robotkart” kapott. A két karakter nagyszerűen vitte a hátán a sztorit, ebbe pedig becsatlakozott még afféle mumusként Takeshi testvére, akit a Dollhouse színésznője, Dichen Lachman játszott. Idővel egyébként a színészi játékokra kezdett el figyelni az ember az évad során, így már fel se tűnt annyira a látványvilág, megszoktuk, feldolgoztuk és ennyi. Az Altered Carbon sokkal több lett ugyanis egy szimpla, felszínes, csilli-villi sci-fi sorozatnál.

    Itt nagyon oda kellett figyelni a sztorira, az írók nem rágtak a szánkba mindent. Ha lemaradtunk, mert mondjuk fáradtan kezdtünk el nézni egy-egy részt, akkor időnként a visszatekerésre is szükség lehetett. A nyomozás  izgalmas fordulatokat vett, amiatt, mert még a mellékszereplők is jól muzsikáltak. Főleg Poe, a hotel. Igazi felnőtteknek szóló szórakozás lett az Altered Carbon, tele vérrel, brutalitással, és annyi meztelenséggel, amitől még a Trónok harca nézők is elpirulnának. Erre szükség is volt, nagyszerű naturalista szórakozás lett az Altered Carbon.

    Ami pedig még ennél is fontosabb, hogy az izgalom is tetőfokára hágott. Manapság elmondhatjuk, hogy az igazán minőségi néznivalókat a Netflixen kell keresni, hiszen náluk van a Black Mirror, a Stranger Things és még sorolhatnánk. Nincsenek megkötései a cégnek, van pénzük az erős tartalmakra, ráadásul olyan hosszú részeket csinálnak, amilyeneket a sztori megkövetel. Nem kell a reklámokkal foglalkozni és a többi megkötő tényezővel.

    Az elején azt mondtuk, még a pilot után, hogy a Szárnyas fejvadász rajongóinak ajánlható leginkább a széria, ez 10 rész után annyival módosult, hogy általánosságban véve az Altered Carbon egy bitang erős sci-fi lett. A folytatással kapcsolatban több kérdőjel is van, például elképzelhető, hogy a 2. szezonban más játssza majd Takeshit, aki elindul megkeresni halottnak hitt szívszerelmét. Kár, pedig Ortegával is jó páros voltak.

    Értékelés: 9/10

  • OscarWATCH: Coco és a mexikói túlvilág

    Március 4-én kerül megrendezésre a 90. Oscar-gála, melynek jelöltjei között idén is sok SF film található. A filmrovaton belül a rendezvény felvezetéseként új kritikasorozatot indítunk, melyben a fő kategóriákban található fantasztikus filmeket vizsgáljuk meg, abból a szempontból, hogy miért is kiemelkedőek a saját műfajukon belül. Elsőként a Pixar animációs filmjével, a Cocóval kezdünk, mert a túlvilág sose volt még ilyen vicces és izgalmas.

    A Coco 2017 őszén mutatkozott be a mozikban és főleg amiatt vált ismertté, mert még a felnőtt nézőket is sírásra késztette, minden második jelenetében. Nem annyira meglepő ez, hiszen a Toy Story 3 rendezőjétől, Lee Unkrichtól érkezett az animációs kaland és olyan témakört dolgozott fel, amelynek irányába gyerekmese nagyon ritkán téved. Ez pedig a halál. Elsőre sötéten hangzik ez, de valóban így volt, a Coco ugyanis a mexikói halottak napján játszódik, különös körítésben.

    A történet szerint Miguel Rivera, egy tizenkét éves mexikói kisgyerek akkora zenerajongó, hogy a családja minden tiltása ellenére is a gitározással és az énekléssel akar foglalkozni, napjai nagy részét ez a hobbija teszi ki. A legtöbb ember élete során (sajnos) találkozik a szülői tiltással, valószínűleg ezért is ütött nagyot sokaknál már ezzel a témával is a film. Ami a Coco nagy ereje és szépsége, hogy ennél tovább mert menni. A sztori nagy része ugyanis a holtak birodalmában játszódott, ahol Miguel megismerkedett családja történetével és azzal, hogy felmenői miért ellenzik annyira a zenélést.

    Ha perspektívákat keresünk, szimpla animációs filmekben, akkor a Pixar háza ajtaján kell kopognunk, a filmstúdió ugyanis olyan elgondolkoztató produkciókat tett már le az asztalra, mint WALL-E, az Agymanók és a Fel. Ezek mindegyike fontos témákkal foglalkozik, van, amelyik az eltunyult társadalmat, akad olyan, mely az emberi érzelmeket és persze a Fel az öregedést dolgozza fel. A Coco a halálhoz nyúl, ahhoz, hogy még a túlvilágon lévő lelkeknek is meg kell békélniük azzal, hogy egyszer semmivé lesznek.

    A Coco nagyszerűen adagolja be felnőtt és gyerek nézőknek egyaránt, hogy az elhunyt rokonokat, ismerősöket nem szabad elfelejteni. Az emlékeinkben tovább élnek. Ehhez a mexikói vallás, a film vizualitása nagyszerű körítést ad, a zenékről már nem is beszélve. A Coco megríkat, megnevettet és ezt teszi úgy, ahogy csak a korszakos filmek képesek rá.

    Oscart neki? Március 4-én kiderül.

    A kategória jelöltjei:

    Bébi úr (The Boss Baby)
    A kenyérkereső (The Breadwinner)
    Coco
    Ferdinánd (Ferdinand)
    Loving Vincent

  • Fekete Párduc kritika: Hidakat építs, ne falakat!

    A Fekete Párducnak nehéz dolga volt a Marvel szuperhősei között, hiszen az Amerika Kapitány: Polgárháborúban tűnt fel először a karakter a mozivásznon, pont abban a filmben, amelyben csak úgy hemzsegtek a maskarás világmegmentők. A wakandai herceget, T’Challát tűrhetően hozta Chadwick Boseman, de afféle iparosmunka volt ez részéről, pláne, hogy a figura elsőre leginkább a DC-s Batman és Macskanő lebutított mixének tűnik. A Fekete Párducnak tehát érdekes előzménytörténetet kellett a karakter köré kerekítenie, úgy, hogy az embereket a Bosszúállók: Végtelen háború előtt is behúzza a mozikba a film. Sikerült, mert a Fekete Párduc a pénztáraknál jól teljesít, a kritikusok szeretik, a szuperhőst viszont csak úgy-ahogy sikerült közelebb hozni hozzánk.

    Elsőként azt kell leszögezni a filmmel kapcsolatban, hogy Wakanda egyszerűen csodálatos volt a nagy vásznon. A világ elől rejtőzködő, hiperfejlett ország olyan volt, mintha összeszedtük volna Vasember minden találmányát és a Thor-féle Asgarddal vegyítettük volna. Olyan Marvel filmekre van mostanában szükség, amelyek újat tudnak mutatni. A Doctor Strange a varázslást hozta be az MCU-ba, a Fekete Párduc pedig egy, a Föld teljesen elszigetelt részére kalauzolt minket. A film fényképezése ennek megfelelően nagyon színes volt, az afrikai ország szinte pezsgett az élettől, és jó volt, hogy a Fekete Párducot nem tömték tele felesleges szuperhősös cameókkal. Ennek köszönhetően egy olyan filmet kaptunk, amely a Marvel univerzumban játszódott, de habár a Polgárháború eseményeit vitte tovább, mégis elszigetelt sztorit mutatott be.

    A történet szerint apja halála után T’Challa hazatér Wakandába, hiszen az új királyt meg kell koronázni. Vele együtt mi is megismerkedhetünk az országgal, a törzsek általi feszültségbe belekóstolva. A film legnagyobb erőssége, hogy a brutálisan érdekes helyszín mellett végre kapunk egy olyan főgonoszt, aki a Marvel átlagához képest kiemelkedő. Igaz, hogy Michael B. Jordan jobbára jófiúkat szokott játszani, főszerepet kapott például a Rocky spinoffjában, a Creedben is, így nem meglepő, hogy a fiatal színész elbírta a vállán ezt a karaktert is. A verekedős jelenetek karcoltak, főleg amikor Bosemannel akasztották össze a bajszukat. Wakanda technológiai újításai egyébként a főhősre is hatással voltak, az új Fekete Párduc jelmez rengeteg izgalmas lehetőséget rejtett magában, ezeket pedig a készítők ki is használták.

    Szót kell ejteni a női karakterekről is, a Fekete Párduc testőrsége, a Dora Milaje nagyon működött, és a Fekete Párducban a gyengébbik nem egyáltalán nem volt gyengébb. Gondoljunk csak T’Challa tech-őrült lánytesójára, vagy épp Lupita Nyong’o-ra, aki végre olyan filmben szerepelt, ahol nem volt elmaszkírozva (lásd Star Wars), így meg is tudta mutatni, mennyire megy neki sci-fi filmekben is a szerepjátszás. Le a kalappal! A szereplők közül egyedül Andy Serkis karaktere volt kissé beleerőltetve a sztoriba, még Martin Freeman is hasznos tudott lenni a Fekete Párducban, ami azért nagy szó, mert a színész kvalitásaihoz képest sokadrangú karaktert kapott a Marveltől. Vicces, mert a Sherlock-beli kollégája, Benedict Cumberbatch vele szemben bezsákolta magának Doctor Strange-et.

    A Fekete Párduc többféleképpen is körülírható, mert nagyon sokoldalú film. Lehet rá mondani, hogy olyan, mint a modern Oroszlánkirály, esetleg Trónok harca szuperhősökkel, vagy Shakespeare-féle királydráma, egy nem létező, afrikai országban. Sokan ráfogták a Fekete Párducra, hogy főleg a fekete embereknek lesz fontos és az ő kultúrájukkal kapcsolatban mond majd jelentős dolgokat a film. Ez nem igaz, gondoljunk csak az egyik, végefőcím utáni snittre, ahol T’Challa mindenkit figyelmeztet, hidakat kell építenünk, nem falakat, ha előre akarunk jutni. Az ilyen komolyabb és modern gondolatok miatt nagyon fontos film a Fekete Párduc a Marvel-féle filmes univerzumban.

    Hosszú film? Igen. De megéri végigülni. Annak ellenére is, hogy T’Challa kissé steril marad, Wakandába megéri váltani egy virtuális repjegyet, mert óriási élmény lesz a látogatás.

    Értékelés: 8/10

  • Stargate Origins kritika: Oldschool, de pont ezért működik az új Csillagkapu sorozat

    Amikor tavaly az MGM bejelentette, hogy megint lesz Csillagkapu sorozat, sokan felkapták a fejüket és azt gondolták, hogy a Universe kap egy harmadik évados folytatást. Nem így lett, hiszen egy afféle előzményt kapunk az Originsszal, mely 1928-ban kezdődik, amikor is Langford professzor megtalálja az első földi Csillagkaput. Digitális sorozatról van szó egyébként, ami kizárólag a Stargate Command nevű új szolgáltatáson érhető el, az első három rész alapján pedig korrekt limonádénak ígérkezik az újdonság. A premier alkalmából elérhetővé tették az eredeti, 1994-es Csillagkapu filmet is, érdemes megnézni, alapműről van szó ugyanis.

    INDUL A NOSZTALGIAVONAT

    A sorozat meglehetősen érdekes nyitánnyal jelentkezett, ugyanis a történet szerint 10 évvel később, miután felfedezik Gízában ezt a megmagyarázhatatlannak tűnő eszközt, megjelennek a nácik is. Pötyögnek rajta párat, aztán manuálisan működésbe hozzák a Csillagkaput, majd át is mennek rajta. Természetesen bonyodalmakból nem lesz hiány, hiszen viszik magukkal az öreg Langfordot is, így két piperkőc katonán és a fiatal Catherine Langfordon múlik a tudós és persze a világ sorsa. A színészi játék egyébként eléggé visszafogott az új sorozatban, ahogy a játékidő is, hiszen az első három epizód 10, 8 és 12 perces. Ennek ellenére simán beránt a Stargate Origins világa, hiszen amit jól csinál a produkció, az a nosztalgia felidézése.

    Jó hallani az ismert betétdalokat, látni, ahogyan használják a Csillagkaput, ergo a széria (vagy film, ha valaki egyben nézi majd meg) a rajongóknak kellemes kikapcsolódást jelenthet. Itt-ott látszik azért, hogy kevés büdzséből dolgoztak a készítők, hiszen feltűnően keveset mutogatják a Csillagkaput. Ennek ellenére persze központi szerepet kap az átjáró, és az előzménysorozat elég ügyesen bővíti a sci-fi univerzum mitológiáját és történelmét egyszersmind. Erős női karakterekkel teli van a produkció, így az eredeti Csillagkapu sorozatból ismert Catherine is kőkemény, ez helyenként néha zavaró egyébként, hogy a katonák nem találják a helyüket és főképp csak asszisztálnak. De tekinthető ez humorforrásként is, úgy viszont tény, hogy működik.

    A Stargate Origins főleg azoknak nem fog tetszeni, akik a Universe sötétebb hangulatához szoktak és hasonlóan komoly történetre vágynak. A Csillagkapu azonban jórészt inkább lightos sci-fi volt mindig is, így összességében azért nem okoz csalódást az újdonság. Nézzük is tovább, amint kijön a folytatás.

    Értékelés: 8/10

  • The Cloverfield Paradox kritika: Zűr az űrben

    2008-ban került mozikba a Cloverfield első része, melyet Matt Reeves rendezett és sikerült is csúcsra járatnia a produkciónak a kézikamerás, giga szörnyes formátumot. A Cloverfield Lane 10 ennél már jóval visszafogottabb kamaradráma volt 2016-ban, a közönség a formátumváltás miatt talán ezt még az eredetinél is jobban szerette. Pár napja a Netflixen meglepetésszerűen debütált a The Cloverfield Paradox, mely ezúttal az űrben játszódik. A történet szerint a jövőben járunk, ahol a Föld energiaproblémáit pár asztronauta és egy új technológia igyekszik megoldani. Vigyázat, innentől spoilerek is előfordulhatnak!

    A The Cloverfield Paradox nagy klasszikusoktól merít, így helyenként felfedezhetőek benne az Alien-franchise-ban megismert fogások is, habár ezúttal szörny nincsen az űrállomás fedélzetén. Van helyette utazás dimenziók között, a film egy pontján a Föld is eltűnik, így érdekességek sokaságát sikerült belesűríteni a filmbe. A kritikák nagyon rosszak voltak, de azt meg kell hagyni, hogy látvány tekintetében nagyon ott van a The Cloverfield Paradox, gyönyörű képekkel operál a sci-fi. Emellett még a zenék is kiemelkedőek, így az utálóknak nincs teljesen igazuk.

    A színészi játék viszont elég gyenge, és nincsenek is sztárok a The Cloverfield Paradoxban. Daniel Brühlt legutóbb az Amerika Kapitány 3-ban láttuk, gonoszkodni, rajta kívül pedig egyedül az érdekes arcú Elizabeth Debicki nyújt emlékezeteset. A többiek sablonkarakterek, még a brit szitkomokban rendre brillírozó Chris O’Dowd is. Az űrállomáson mindenféle nemzetiségű és habitusú ember megtalálható, az ellentéteik azonban rendre tragikomédiába hajlanak, mintsem véres drámába. A The Cloverfield Paradox emellett teli van rendkívül undorító jelenetekkel, így csak azoknak ajánlható a film, akik az ilyesmit bírják.

    A The Cloverfield Paradox egy átlag sci-fi, főleg azoknak nem nyújt újat, akik a The Life-ot már látták korábban. Zűr az űrben, és kész. Amiatt érdemes egyedül beszélni róla, mert a Cloverfield univerzumába rettenet jól illeszkedik. Ráadásul nagyon jól bővíti azt. A Cloverfield 3 azt az újdonságot hozza be a franchise-ba, miszerint az űrállomás tragédiája nem csak térben okoz galibát, hanem időben is. Emiatt tehát hatással van a legénység hibája mind a Cloverfield 1 szereplőire, mind pedig a Cloverfield Lane 10 történéseire. Ezt a Redditen egyébként nagyon jól összeszedték a nézők, például a 18. perc környékén az első és a harmadik részben is olyan áthallás van, hogy annak csak tapsolni lehet.

    Így kell multiverzumot építeni? Igen. A The Cloverfield Paradox új szintre emeli a 2008-ban indult franchise-t, ráadásul megmutatja azt is, hogy az első filmben látott szörnyek sokkal durvább alakot is tudnak ölteni. A negyedik felvonás, melyet egyelőre Overlord címen emlegetnek, még idén mozikba kerülhet, kíváncsian várjuk, hogy a távolabbi múltat hogyan bolygatja meg a Cloverfield Station katasztrófája.

    A harmadik Cloverfield film a semmiből jött, arathatott volna, de önálló részként a közepesnél kicsit jobb lett, maximum. Ennek ellenére a Cloververse-t szinte példátlan módon építi tovább, emiatt pedig a franchise rajongóinak abszolút kötelező néznivaló.

    Értékelés: 6/10

  • Altered Carbon pilot: Lenyűgöző látványvilággal nyit a Netflix cyberpunk sorozata

    Napjaink legnépszerűbb online videotékája és tartalomgyártója, a Netflix mostanában nem tud hibázni. A cég sorra gyártja a jobbnál-jobb sorozatokat ugyanis, ezeknek a legújabb darabja pedig egy cyberpunk produkció, az Altered Carbon. Irodalmi adaptációról van szó, Richard Morgan Takeshi Kovacs könyvsorozatának első felvonását, a magyarul is megjelent Valós halált vitte képernyőre a Netflix, 10 részben. Az Altered Carbon a látványát tekintve brutálisan erős, az akciójelenetek jól megkomponáltak, elsőre a nyomozós szál tűnik a legkevésbé izgalmasnak, de a sorozat világa nagyon könnyen magába szippantja az egyszeri nézőt.

    Az Altered Carbon leginkább azoknak ajánlható, akik úgy találják, hogy a Szárnyas fejvadász franchise nekik túl lassú. A Netflix újdonságában minden megvan, ami azokban a filmekben, csak sokkal gördülékenyebb az egész. Itt vannak jól összerakott akciók, a sztori is néző-orientált. Amit pedig abszolút ki kell emelni, az a látvány. Rengeteget költöttek erre a sorozatra, a Netflix egyik legdrágább produkciójáról van szó, pedig azért a listán olyan szériák is szerepelnek, mint a Stranger Things és a Black Mirror. Az Altered Carbon világa elképesztően jól néz ki a képernyőn, annak ellenére, hogy szinte fulladozik a néző a futurizmustól, a színektől, a technológiától.

    A történet szerint Takeshi Kovacs – itt hadd jegyezzük meg, hogy ez az egyik első olyan amerikai széria, ahol a Kovacs nevet helyesen képesek a szereplők kiejteni – a 25. században ébred, egy másik testben, ugyanis az emberiség átlépte azt a határt, hogy a tudatot egyfajta tokban tárolja. Ennek köszönhetően, hogy a személyiségek tulajdonképpen újabb és újabb testbe költöztethetőek át, közel kerül a halhatatlanság. Az egyetlen bökkenő az, ha a koponyaalapba épített eszköz sérül, mert akkor bekövetkezik a Valós halál.

    A sorozat itt veszi fel a fonalat, Kovaccsal együtt járhatjuk be ezt az új világot és ismerkedhetünk meg az Altered Carbont uraló viszonyokkal. Vannak itt kőgazdag családok, akik biztonsági mentésekkel képesek elodázni a Valós halált, illetve kiderül az is, hogy a főhőst azért ébresztették fel, hogy egy befolyásos ember meggyilkolását/öngyilkosságát kinyomozza. Az Altered Carbon építkezése nagyon érdekes, egyelőre a pilot csak az első lépést teszi meg, ennek ellenére nagyon izgalmas, ahogy a sorozat kijelöli azt az ösvényt, amelyen haladni fog.

    A látvány mellett az Altered Carbon brutális harcokban is bővelkedik, elég az első rész végén látott hoteles snittre gondolni, az ember álla leesik. Már-már a Daredevil minimalista, mégis élvezhető verekedéseit idézi a produkció. A főszerepben azt a Joel Kinnamant láthatjuk, aki a The Killingben vált nagyon elismertté, később szerepelt a Robotzsaru remake-ben és az Öngyilkos osztagban is. A színésznek jól állnak ezek a keménykedős, magabiztos, ám elég zárkózott karakterek, Kinnaman abszolút könnyedén viszi itt is a hátán a show-t.

    Ahhoz, hogy az Altered Carbon minden kétséget kizárva kötelező néznivalóvá váljon, kell az is, hogy a felvázolt nyomozós szál kellően elmélyüljön és a világ mellett ez a rejtély is magával tudjon minket rántani. Persze a könyvolvasók előnyben vannak, ők már tudják, mi várható, de bármi jöjjön, az Altered Carbonnak már a létezése is nagy szó. Nem vagyunk túlságosan eleresztve cyberpunk sorozatokkal, ez a műfaj inkább a filmnézőknek kedvez.

    Értékelés: 8/10

    Kedvcsinálóként még néhány kiváló jelenetkép: