Címke: kritika

  • The Death of Superman kritika: A DC összehozta az eddigi legjobb animációs filmjét

    Azt mindenki tudja, hogy a DC animációs filmjei köröket vernek a Marvel nemlétező DVD-s platformjára, azt viszont kevesebben gondolnák, hogy ez a New 52-es éra még a Batman V Supermannél is erősebb darabokat termel ki helyenként. Olyan elborult ötletek után, mint a Gotham by Gaslight és a Batman Ninja, most a The Death of Superman című filmmel megkapjuk sokadszorra az Acélember halálának feldolgozását. Igen, láttuk ezt már a mozivásznon is és 2007-ben a Superman: Doomsdayben, ennek ellenére érdemes esélyt adni ennek az adaptációnak is, ugyanis a legsupermanebb Superman szerepel benne.

    Az amerikai képregénykészítő, és a The Death of Superman forgatókönyvírója, Peter J. Tomasi brutális érzékenységgel nyúlt hozzá Supermanhez, ezzel a filmmel választ kaphatunk arra, hogy miért érdemes sztorikat mesélni egy kvázi istenről. A nagyjából 80 perces játékidő alatt ugyanis az alkotók összehozták azt a bravúrt, amire mostanában kevesen voltak képesek. Értelmes módon mutatták be Clark Kentet, Superman alteregóját, így további mélységet adva a karakternek és megmutatva, hogy a kriptoninak is van emberi oldala. Már a régi filmeket is részben ezért dicsérték, hiszen Clark esetlensége és ballépései sokszor hoztak komikus szituációkat magukkal. Ezúttal olyan morális kérdések is felbukkantak a 2018-as animációs filmben, mint hogy meddig érdemes az embernek titokban tartania szerelme előtt azt, hogy esténként zuhanó repülőket ment meg.

    A sztoriban persze feltűnik Doomsday is, aki csúnyán elintézi Supermant, és a kiválóan felépített sztoriban – a Batman v Supermannel ellentétben – itt sikerül a földönkívülit jól elhelyezni. A Supermannel való összecsapása a bestiának félelmetesen jól össze lett rakva, bár helyenként érződik, hogy a DCEU-ból merítettek ötleteket. A Justice League New 52-es verziója, melyet a DC animációs filmjeiben a Flashpoint Paradoxonnal kezdett felépíteni, itt is jelen van, de csak afféle háttérként. Hogy el tudjuk helyezni ezt a friss felvonást a filmfolyamban.

    A The Death of Superman egyik nagy erőssége, hogy képregényhű, olyannyira, hogy a film végén már belengették a 2019-es második rész, a Reign of the Supermen karaktereit. Ez utóbbi füzet nem annyira népszerű a képernyőkön, pedig a Superman mítosz egy új, érdekes oldalát mutatja be. Talán a film egyetlen gyenge pontja Lex Luthor, akivel itt se tudnak sok mindent kezdeni, viszont amikor a DC-s gonosz maga is páncélba pattan, hogy legyőzze Doomsdayt, azért nosztalgiával töltheti el a nézőket.

    Ha valaha elkészül Az Acélember 2, remélhetőleg az alkotók tanulni fognak a The Death of Superman példájából, ugyanis az eddigi legélvezhetőbb DC animációs filmet kaptuk meg általa. Ha valaki emlékszik még az 1978-as Superman filmre, elégedetten fog csettintegni az ujjával, ugyanis rengeteg visszautalást kapunk Richard Donner filmjére. Elég csak azt a jelenetet felemlegetni, amikor Clark Kent egy sikátorban szaladva szétpattintja a mellkasán az ingjét, felvillantva ezzel a reményt szimbolizáló S-et, az El család jelképét.

    Értékelés: 9/10

  • Deadpool 2 kritika: Így neveld a mutánsod!

    A Deadpool első része komolyan megosztotta a nézőközönséget, hiszen klasszikus eredetsztori volt, néhány poénnal. Ezek a vicceskedő jelenetek voltak, akiknek tetszettek, mások viszont szinte sprintben távoztak a moziból, miután megnézték a filmet. Megfogadva, hogy a nagyszájú mutáns egy további kalandját se nézik meg. Jó hír ezeknek a nézőknek, hogy habár a Deadpool 2 hasonló stílusban készült el, mégis nagyszerű szórakozást nyújt arra a 2 órára, amit rááldoz az ember. Ezúttal a marketingesek nem lőttek le minden egyes snittet a filmből, így jó pár alkalommal meg lehet lepődni a Ryan Reynolds vezette agymenésen.

    Vannak itt váratlan vendégszereplések, megkapja a magáét a DC és a Marvel Filmes Univerzuma is, ráadásul ezúttal élvezhető történetszálat is sikerült belepakolni a Deadpool 2-be. A film kapcsán csak azt az egyet lehet sajnálni, hogy már most komolyabbra vették helyenként a figurát, és megmutatták a karakter depresszív arcát is. Na, nem kell azért félreérteni, hiszen a Deadpool második része képes arra, hogy hangos röhögést váltson ki a közönségéből. Ráadásul olyan jelenetek is felbukkannak a játékidő alatt, amelyet a nézők még a moziból kimenet is felemlegethetnek.

    A Deadpool 2 megint csak egy furcsa akció-vígjáték lett, azonban ezúttal kaptunk egy kvázi főgonoszt is Kábel személyében. Ez volt a film egyik legjobb húzása, hiszen a Bosszúállók: Végtelen háborúban Thanost alakító Josh Brolint telitalálat volt becastingolni. Rajta kívül jól működött még Domino is, aki miatt a nézők már előre húzták a szájukat, hiszen hogy lehet afro-amerikai nőnek adni egy ilyen kultikus karaktert? Szerencsére Zazie Beetz rácáfolt a károgókra, de rajta kívül érdemes még megemlíteni Julian Dennisont is a Vademberek hajszájából, a fiatal srácra muszáj lesz odafigyelni a következő években.

    Kicsit felesleges volt visszahozni azonban T. J. Miller karakterét, Karan Soni Dopinder nevű taxisofőrje viszont többször is lopta a show-t, Morena Baccarinnak pedig csak annyi dolga volt, hogy szép legyen. Így a mellékszereplőket tekintve mindenképp vegyes az összkép. A Deadpool 2-be most több pénzt öltek, azonban a monumentalitást tekintve visszafogott maradt a képregényfilm. Szerencsére az írók azonban nem spóroltak a humorbombákkal. Volt néhány poén, ami nem ült annyira, azonban annyi vicces jelenetet sűrítettek ebbe a két órába, hogy ha 4-5 betalált, már akkor jól jártunk.

    A Deadpool 2 szórakoztató film lett, sokkal jobb, mint a Solo: Egy Star Wars-történet, de az elmúlt évek szuperhősös filmjeit érdemes ismernie annak, aki beül az újabb mutánsos spinoffra. Repkednek majd a referenciák, a pofonok és végre megértük, hogy Buldózert is normálisan ábrázolják. A Deadpool 2 több végefőcím utáni jelenetet is tartalmaz, ezeket nem érdemes kihagyni, jókat lehet derülni azokon is.

    Értékelés: 8/10

    (RIP X-Force)

  • Solo-kritika: Ilyen lett a legújabb Star Wars film, rajongói szemmel

    A Lucasfilm kemény fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntöttek, hogy önálló előzményfilmet építenek Han Solo karaktere köré. Nem elég, hogy a Star Wars univerzum egyik leginkább földhöz ragadt emberéről van szó, aki tagadta az Erő létezését, de az eredeti (és az új) trilógiában Harrison Ford által játszott figura még egy rendkívül önző simlis is volt. Solo tehát nem a legsokrétűbb alak a messzi-messzi galaxisban, és ez nem is baj, tipikus mellékszereplőről van szó, aki a nagyok csatájában egy-egy vicces beszólással és flegma hozzáállással tudja emlékezetessé tenni saját magát. A legújabb Star Wars-történet elkészítése tehát korántsem volt indokolt, ráadásul a film körüli rossz hírek, a rendezőcsere, az újraforgatások, a színészek inkompetenciája miatt a rajongók még szkeptikusabbá váltak a spinoffal kapcsolatban.

    Amit rögtön le kell szögezni, hogy Alden Ehrenreich tényleg nem egy jó Solo. A színész szinte egy olyan jelenetben se látható a történet során, melyben neki kéne előrevinni a cselekményt. Hol a sokak által feldicsért, Donald Glover által alakított Lando Calrissian, hol pedig Woody Harrelson Beckettje kénytelen kihúzni a főhőst a csávából, aki egyszerűen nem elég karizmatikus ahhoz, hogy kinézzük belőle, hogy ő lesz az univerzum egyik legmenőbb csempésze. Persze mivel előzményfilmről van szó, ezért a film első felében még Han Solo a közelében sincs az Ezeréves Sólyomnak. De izgalmas az az út, amit a karakter megteszi odáig?

    Részben igen, részben pedig nem. Az akciójelenetek helyenként rettenetesen unalmasak, ráadásul a női főhős, a Trónok harcából ismert Emilia Clarke se tud felnőni a feladathoz, hiába akar a film egy sötétebb stílusú Leia Organát csinálni belőle. Ugyanakkor a Solo filmnek megvannak a maga erősségei. Az egyik az, ahogyan Han Solo és Csubakka találkoznak, illetve a sztori egyik érdekes pontja, amikor kiderül, hogy ragadt rá ez a név a főhősre. Igaz, hogy a film nagyon erőltetetten rángatja A-ból B-be a szereplőket, ugyanakkor a legendás páros összekovácsolódása tényleg olyan dinamikusra sikeredett, hogy csak ezért érdemes megnézniük a rajongóknak a filmet.

    Gloverrel pedig a Disney valóban belenyúlt a tutiba, az egyre felkapottabb színész nagyon eleven a szerepben, nem csoda, hogy a cég még azon is elgondolkozott, hogy egyszer saját spinoffot adjon a karakternek. Habár meg kell jegyezni, hogy csak a Solo-ban látottakhoz képest kiemelkedő Dan Glover, erősebb színészi konkurenciával maga körül, nem lenne ennyire szembetűnő a legendás „Calrissian kapitány”.

    Han és Csuvi mellett jelentős szerepet kap az Ezeréves Sólyom is, a legendás hajót nagyon érdekes újabb verziójában látni, amikor még olyan tiszta volt a jármű, hogy jóformán sterilnek hatott. A lövöldözés alatt az egyszeri nézőt az álmosság kerülgetheti, amikor azonban jönnek az űrhajós részek, tényleg képes megmozdítani valamit az emberben Ron Howard spinoffja. A ködben feltűnő Csillagromboló, a TIE vadászok, illetve a 12 parszek alatt megtett Kessel futam az a része a filmnek, amely simán hidegrázós pillanatokat hoz el.

    Emellett a film főgonosza, Dryden Vos, akit az idén nyáron – a mozivásznakon elég hányattatott sorsú Paul Bettany alakít, elég fenyegető lett. A Star Wars univerzumnak mindig ment az, hogy a sötét oldalon álló figurákat is közel hozzák az emberekhez és ez most sincs másként. A forgatókönyvön múlik egyedül, hogy Dryden nem kapja meg azokat a ténylegesen emlékezetes pillanatokat, amelyek után sok éven keresztül emlegetnénk. Bár ez a Solo egészére is igaz. A film nagyon közepes, nem mer kockáztatni, ráadásul van benne egy iszonyú idegesítő droid is (újfent), a rajongók viszont élvezni fogják, hiszen jól bővíti a Star Wars univerzumot.

    Mi mást is várhatnánk egy spinofftól? A színészi játék hagy kívánnivalót maga után, a sztori heistnak és zsivány szerelmi kalandnak is gyenge, űrwesternt pedig teljesen felesleges emlegetni, mert nyomokban se tartalmaz olyat a Solo. A legendához azonban hozzáad, ráadásul van egy olyan Episode I-es cameo is a filmben, amely azokat, akik csak a filmeket látták, nagyon meg fogja lepni. A hardcore rajongók persze csak mosolyogni fognak, de azért ők is meg fognak lepődni, ez garantált.

    A Solo filmtől nem várjuk, hogy egy trilógia kezdete legyen, Isten ments, mert nagyon rossz irányba menne el vele a Disney. Az Obi-Wan film lehetséges felvezetésének viszont simán jó ez a kaland, ráadásul ha későbbi Star Wars-történetekben – még ha nem is jedisben -, de mellékszereplőként feltűnik még Ehrenreich, lehet, hogy már nem is fogjuk annyira húzni a szánkat a színész miatt.

    Értékelés: 6/10

  • Solo: Egy /Majdnem/ Star Wars történet – kritika

    Ember legyen a talpán, aki Star Wars filmet akar csinálni. Vannak bizonyos rajongótáborok, akiknek majdnem lehetetlen jót csinálni. Ilyen a Star Wars fanok nagy része is. Egyik része a nosztalgiára vágyik. Átélni ugyanazt a csodát mint az első filmeknél, míg a csapat többi tagja újdonságra vágyik, hogy új történetekkel bővítsék a szeretett SW univerzumát. Ez, egy majdnem lehetetlen vállalkozás.

    Nem vagyok Star Wars rajongó, ami azért fontos mert én egészen más szempontok alapján néztem a Solo-t mint mondjuk a vérbeli rajongók. Nem voltak elvárásaim, sőt kifejezetten negatívan álltam a filmhez, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy egy kicsit is jó legyen. A végére pedig – talán az alacsonyra tett mérce miatt – egy kellemes moziélménnyel a hátam mögött jöttem ki a vetítőteremből.

    Olvastam pár külföldi és magyar kritikát is, és egyértelműen meglátszik, ki az aki fanboy és ki az aki egyszerű néző. Megértem a sorozat rajongóit, miért dühösek vagy csalódottak, de ne felejtsük el, vannak más nézők is, akiknek ez a film egy jó szórakozás mindenféle hibája ellenére.

    Kellemes western Star Wars köntösben

    Igen, az első probléma, hogy a Solo történet hiába egy Star Wars sztori, ezt igazán nem fogjuk fel jó hosszú ideig, csak az utolsó húsz-harminc percben, ami egy rajongónak zavaró, nekem meg ugyan feltűnt így utólag, de nem voltam érte dühös, talán kicsit csalódott.
    A történet egy klasszikus „megmenteni a lányt – vonatrablás – pisztoly párbajozni” felépítés, amolyan spagetti western. Ezzel nem is volna baj, hiszen ennek a zsánernek jól hozza az elemeit, csavarva annyit a dolgon, hogy Qi’ra, sokkal kompetensebb az esetek nagy részében mint Han. De ez kevés, egy SW mozihoz.
    Ami a filmben működött, az a poénok – egy része – a látvány, és az akció, legyen szárazföldi vagy űrcsata, mind jól koreografált és látványos, nem lehet okunk panaszra. A zene kevés új dallammal cirógatja a fülünket, például többet hallgattam volna az elektromos gitárral fűszerezett rockosabb dallamokból, ami kifejezetten jól állt a filmnek és Solo bandájának.
    A karaktereknél nincs minden rendben és egyik színésznek sem ez lesz élete alakítása, de erről nagyrészt a forgatókönyv és a szövegkönyv tehet, nem a színészek. Azt hittem Benedict Cumberbatch nevét nehéz leírni meg kiejteni, erre itt van az ifjú Han Solo szerepében Alden Ehrenreich, aki mindent megtesz amit meg lehet, de egyértelműen kevés. Olyan mint egy kis költségvetésű Chris Pine – aki jobb Kirk mint Kirk, és jobb Han Solo mint Alden – . Lehetett volna más színészt választani, aki jobban hasonlít Fordra? Lehet, de Alden inkább csak nem elég karizmatikus a szerephez, nem tudom. Igaz, Han Solo karakterének annyi mélysége volt ebben a moziban, mint egy lábvizes medencének. Az pedig kevéske. Hiába próbáltak neki motivációt, meg érzelmi töltetet adni Qi’ra karakterével, sajnos súlytalan volt az egész. A már említett Qi’ra szerepében Emilia Clarke próbál valami emlékezeteset letenni az asztalra, és megtölteni az egyébként totálisan kidolgozatlan, félkész karakterét. Aki sokkal jobb, érdekesebb és mélyebb lehetett volna, ha rendesen megírták volna. Sok a volna mi? Ugyanez érvényes Woody Harrelson karakterére, Beckett-re is, akivel meg mintha nem tudtak volna mit kezdeni az írók. Kár. Olyan potenciál volt ebben a két karakterben – akármennyire tetszett a velük tett csavar – , ami magát Han Solo-t is felsegíthette volna a papírmasé karakterisztikából, de sajnos nem jött össze.
    Donald Glover viszont tökéletes Lando Calrissian, majdnem jobb mint, Billy Dee Williams.          Azonban Paul Bettany szerepét, most inkább nem is próbálnám meg értékelni, pedig remek színésznek tartom, de a karakterének semmilyensége, megint az írók hibája. Ha nem kap semmi használhatót, amivel dolgozzon, nos lepke leheletből sem lehet vihart csiszolni na.   

    A Solo, nem Soloról szól…

    Szóval – jajj – a Solo film legnagyobb hibája, hogy nem Han Solo a főszereplő. Legnagyobb csalódásom ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy Solo karaktere olyan jellegtelenre és súlytalanra sikerült, hogy arra már szavak  sincsenek. Mondom ezt úgy, hogy jól szórakoztam a filmen, kifejezetten pozitív gondolatokkal távoztam, de így másnapra megfeküdte a gyomromat az a sok erőltetett poén aminek csak a fele működött vele kapcsolatban. Nem tudtunk meg SEMMIVEL sem többet róla, mint amennyit az eredeti trilógiában már megismertünk. Olyan mint egy tökkelütött, akit a szerencse visz csak előre. Szeretni-való, de olyan mint egy két poénos mellékszereplő. Ez pedig elég nagy veszteség, tekintve, hogy ez a film arról szólt volna, hogyan lesz az akit mi megismertünk az eredeti trilógiában. Hiányoltam a drámát karakteréből, és igen látom, hogy a következő rész/részekre, fog majd kinőni a karakterek közötti dráma faktor, de ez akkor is így olcsó megoldás volt.
    Mindenki, szó szerint mindenki érdekesebb karakternek tűnt mint Han, Qi’ra és Beckett főleg, de még Lexi – LilyNewmark – karaktere is érdekesebb volt azzal a pár percével a vásznon. Az ő történetét akartam tudni, hogyan lett egy martalóc csapat feje ennyire fiatalon? Lando pánszexualizmusa, pedig nem értem miért háborít fel mindenkit? Egy olyan univerzumban vagyunk, ahol egy hatalmas Jabba nevezetű hutt, különböző fajú szexrabszolgákat tart. Pont eltudom képzelni Lando karakteréről, hogy olyan mint Deadpool. Aki iránt vonzalmat érez, ahhoz dörgölődzik, nem fog finnyáskodni, hogy milyen csápjai vannak, esetleg android.
    Persze vannak még pozitívumok, hiszen sok dologra kapunk választ a filmben, valamivel bővül a Star Wars univerzuma, de reméljük, ez csak egy alapozás volt a következő részeknek, ahol már komolyabb dolgokat láthatunk.
    Mivel ez az első film kritikám, előre elnézést a szétszórt gondolatokért. De annyi mindenről lehetne még beszélni a Star Wars szindrómával kapcsolatban ami az új filmeket és nézőit érinti, hogy nincs elég tárhely rá, hogy minden gondolatomat leírjam. 🙂

    Összegzés: Nekem egy jó szórakozás volt, mindenféle inkonzisztenciája ellenére. Aki nagy SW rajongó utálni fogja, aki kedveli az újítást, annak meg kevés lesz.

  • Hang nélkül kritika: Ha zajt csapsz, véged!

    Egészen megdöbbentő, de a Hang nélkül (A Quiet Place) című új posztapokaliptikus horrorfilmen Michael Bay is dolgozott producerként, ennek ellenére nincs teli a másfél órás játékidő robbanásokkal. Nagy vállalásról van szó, hiszen John Krasinski nem csak a film rendezését vállalta magára, de a főszerep is az övé volt. A színész egy családapát játszik, aki egy olyan világban kénytelen túlélni, melyet idegen lények pusztítottak el. A Hang nélkül alapvetése zseniális, a szörnyek ugyanis arra csapnak le iszonyatos erővel, akik zajt csapnak. Legyen szó egy elejtett petróleumlámpáról vagy egy fájdalomtól tüzelt üvöltésről, nekik mindegy. Jönnek és elpusztítanak.

    A Hang nélkül az a film, amelyre popcornt bevinni szabályosan bűntettnek nevezhető, hiszen egészen a legvégéig szinte alig beszélnek a karakterek. Ennek köszönhető, hogy végig feszült a történet, amikor pedig valami nagyot csattan, az ember szó szerint összerendül a székében. Krasinski alkotása egyértelműen inkább DVD-n élvezhetőbb, ott egy fejhallgatóval kizárhatjuk azt, hogy mások csámcsogása tönkretegye az élményt. A Legenda vagyok volt talán az utolsó olyan posztapokaliptikus film, amelyben ennyire jól bemutatták a világvégét, így a Hang nélkül egyértelműen hiánypótló darab.

    A játékidő aránylag rövid, az egyik legnagyobb érdekessége pedig a sztorivezetésnek, hogy már nagyjából a Hang nélkül felénél elkezdődik a finálé, ami tart vagy 40 percig. A közönség nagy része sérelmezni fogja, hogy a szép felvezetést miért szakítják meg ijesztgetős akcióval, azonban a történetmesélés ennek az egyszerű húzásnak köszönhetően teljesen felbolydul. A színészeket gyakorlatilag csak dicsérni lehet, Emily Blunt és a gyerekszereplők is jól működnek együtt a vásznon, végig lehet a sorsukért izgulni.

    A szörnyek kicsit a Stranger Thingsre emlékeztetnek, viszont nagyon brutálisak cserébe. A Hang nélkül a család tragédiájával nyit, ez a jelenet pedig sokáig megmarad majd a nézők emlékezetében. Szerencsére a film hanyagolja a tipikus horrorokra jellemző balfogásokat és bugyuta megmozdulásokat a karakterek részéről, így az a veszély nem fenyeget, hogy ezek kizökkentenének hirtelen.

    A Hang nélkül nem csak horror rajongóknak ajánlott, egy sima sci-fi néző is simán adhat a filmnek egy esélyt és nem fogja megbánni. A viszonylag kis költségvetéssel dolgozó alkotás egyébként akkora hype-ot kapott Amerikában, hogy jön a második rész is, hiszen hangosan csilingeltek a pénztárgépek. Mivel a befejezés frappáns lett, ezért kérdőjeles számunkra, hogy miképp is folytatódhatna a Hang nélkül. Esetleg más túlélőkkel? Vagy a sztori végén látott csavart tovább kibontva? Az apokalipszis első napjait bemutatva? Rengeteg potenciál van a Hang nélkül elgyötört világában, remélhetőleg élni tudnak majd a lehetőséggel a készítők.

    Értékelés: 8/10

  • Bosszúállók: Végtelen háború kritika – A Marvelnek összejött a lehetetlen?

    A Vasember 2008-as premierje óta 19 film sorakozott a Marvel Filmes Univerzumában, melyek egy csúcsponthoz, a Végtelen háborúhoz vezettek. Szokták mondani, hogy a tévéipar milyen nagy hatással van a mozira, de ezúttal tényleg tankönyvbe illő példáról van szó. Ugyanis az emberek filmről filmre mintha egy sorozatot néztek volna, úgy bontakoztak ki előttünk ezek a maskarás figurák. A Bosszúállók 3 pedig olyan lett, mint egy nagy évadfinálé, ahol a lassan kifejtett szálak összeérnek és egy közös gonosszal veszik fel a harcot a világmegmentők.

    A Bosszúállók: Végtelen háború ott veszi fel a fonalat, ahol a Thor: Ragnarök abbamaradt. Tulajdonképpen azt viszi tovább, hiszen az asgardiak hajóján kezdünk, ahol Thanos végigcsap a megmaradt legénységen. Így többek között Loki és Idris Elba karaktere, Heimdall is fűbe harap. Hulkot nagyon elgyepálják, aki megszégyenülve tér vissza a Földre. Mind az ő, mind pedig Thor karakterfejlődése a film során nagyon érdekes. A Taika Waititi által rendezett filmre építve Hulk olyan mint egy sértődött óvodás, aki nem hajlandó előjönni, így az ő figurája egyre inkább kezd különválni Bruce Bannertől. Thor mindezzel szemben a Marvel egyik legizgalmasabb és legerősebb hősévé avanzsál, aki A galaxis őrzőivel összeállva elindul, hogy új fegyvert kovácsoljon magának.

    A film több történetszálat mozgat, ezeken pedig olyan hősök találkoznak, akiknek az interakciói mindenképp újdonságnak számítanak. Vasembert, Pókembert és Doctor Strange-et felküldi a Bosszúállók 3 az űrbe, sőt még az Iron Spider bemutatkozását is láthatjuk. Ők többek között Űrlorddal egészülnek ki, hogy ott csapjanak le Thanosra, ahol kevésbé számít rá, a szülőbolygóján. A Végtelen háborúban rengeteg hős meghal, illetve kámforrá válik, a készítők azonban nem merték meghúzni azt, ami a filmet igazán tökössé tette volna. Ez pedig Vasember kinyírása. Ennek ellenére drámából nem volt hiány itt se, hiszen Peter Parker halála úgy is drámai tudott lenni, hogy mindenki tudja, hogy a karakter még visszatér, a Homecoming ugyanis folytatódik.

    A Végtelen háborúban Wakanda a harmadik olyan hely, amely említést érdemel, hiszen itt a Vízióval „szenvednek” Steve Rogersék, hogy a homlokában lévő követ meg ne szerezze Thanos a kesztyűjébe. A helyszín már a Fekete Párducban is izgalmas volt, az itt szereplő hősök azonban Skarlát boszorkány kivételével mind súlytalanok maradnak. Ez elég szomorú, hiszen a Hulkbuster páncéllal küzdő Bruce Banner is jelen van a csatákban, az egész viszont akkor kezd el csak ütni, amikor Groot, Rocket és Thor megérkeznek rendet tenni.

    A Marvelnek egyértelműen sikerült a bravúr, hiszen végre összehoztak egy olyan ellenséget az őrült titán személyében, akivel még azonosulni is lehet. Az eddigi főgonoszok motivációi egy mondattal elintézhetőek voltak, az új Bosszúállók azonban egy olyan Thanost mutat be, akinek vannak érvei a fél univerzum elpusztítása mellett. A végén pedig a gonosz győz. Ez a legtöbb basic mozibajárót megdöbbentheti, de főleg azokat, akik nem láttak még kábeles sorozatokat. Elég csak a Trónok harcát emlegetni, ahol mindenki megette, hogy Ned Stark a főszereplő, az első évad 9. részében pedig simán lefejezték a lovagot.

    Innen hogyan tovább? Alig maradtak hősök, akik felvegyék a kesztyűt a megpihenő Thanosszal, így a végefőcím után nem volt talán annyira meglepő, hogy Nick Fury hadba hívta az aduászt, Captain Marvelt. A Végtelen háború nagy erőssége, hogy a cliffhanger ellenére se érezni félig befejezett filmnek, simán megállja a helyét a kaland a saját lábán is, bár a legtöbb utaláshoz követni kellett az elmúlt években az MCU fő csapásvonalát.

    Az új Bosszúállók film látványvilága csillagos ötös lett, a drámai és sokszor vicces sztori pedig még többet emelt a film nívóján. A verekedések és akciójelenetek remekül lettek összerakva, látszott, hogy a Russo testvérek tényleg beleadtak anyait-apait a finálé felvezetésébe. Helyenként meg is lehetett lepődni a filmen, főleg a szereplők erőviszonyait tekintve, ki gondolta volna, hogy az egykori Amerika Kapitány például ennyire nem ér majd semmit Thanos ellen?

    A hősök most elbuktak, de talán 2019-ben felállnak, amikor jön a Bosszúállók 4, a szuperhősös filmek aranykorának pedig nem mostanában lesz vége, hiszen az USA-ban az első hétvégén 250 millió dollárt, világszerte pedig 630 millió dollárt hozott a kasszáknál. A DC-nél foghatják a fejüket.

    Értékelés: 9/10

  • Légió 2. évad premier: Elszállt a ló a legjobb képregényes sorozattal

    Az Amerikában az FX-en debütált Légió első évadát nagyon szerettük, igazi pszichedelikus rémálom volt a produkció. A képregényes feldolgozásokkal általában az szokott lenni a probléma, hogy nagyon ragaszkodnak a forrásukhoz, manapság a maskarás szuperhősök pedig már nem annyira menők a tévében. A Légió viszont az X-Men franchise-tól nagyrészt független tud maradni, önmagában is megállja a helyét és olyan elszállt hangulatot szállít nekünk hétről-hétre, amelyről a Syfy újdonsága, a Happy csak álmodhat.

    A produkció erőssége még mindig az, hogy nagyon elborult tud lenni. A történetet lehet sokféleképp értelmezni, ugyanis a főszereplő David, aki képes mások fejébe belemászni, igencsak hektikus életet él. Hol elrabolják, hol a jövőből kap üzenetet, de persze az első 8 epizódban megismert Shadow King is felüti a fejét. Arról ne is beszéljünk már, hogy a Légió egyik védjegye, az elmaradhatatlan táncjelenet is visszatér a folytatásban, ezúttal egy dance off formájában. Elképesztő, ugyanakkor figyelmeztetni kell mindenkit, aki elkezdené fogyasztani a szériát, hogy a Légió nagyon rétegsorozat.

    A hosszú játékidő miatt lesznek , akik unják, de aki odafigyel a szériára, az igenis olyan katartikus élményt élhet át, mint a Lost vagy a The Leftovers esetében. Vizuálisan még mindig szemet gyönyörködtető a Légió, és az is jót tesz az összképnek, hogy olyan színészeket válogattak be a főszerepekre, mint Dan Stevens, Aubrey Plaza, vagy éppen Rachel Keller, akire mondhatnánk, hogy tipikus szőke jónő, de neki is ott van a személyiségében valami, amit a legtöbben a furcsa kifejezéssel írnának körül. David szívszerelme, Sydney ugyanis tipikusan az a karakter, akiről nem lehet egyértelműen megmondani, hogy létezik-e, vagy csak a a főszereplő képzeletében létezik.

    Aubrey Plaza a tökéletes gonosz, a Marvel példát vehetne a Légióról, a színésznő ugyanis nagyjából erre a szerepre termett. Az FX szériája egyébként csupán annyiban kapcsolódik az X-Menhez, hogy néha emlegetik David apját, aki egy bizonyos Professor X a képregények szerint, illetve néhányszor elhangzik a mutáns kifejezés is. A Légió nagy erőssége, hogy nem görcsös, inkább művészi, így képes elszakadni azoktól, a Hősökben már megismert motívumoktól, amelyek olyan fájóan ismerősek voltak a másik X-Men sorozatban, a FOX-féle The Giftedben.

    A Légió a kábeles televíziózás csúcsa, a 2. évad pedig úgy tűnik, hozza az eddig megszokott minőséget. A történet persze korántsem megszokott, így csakis erős idegzetűeknek ajánlott ez a produkció. Másképp érdemes felkészülni a nyugtalan éjszakákra.

    Értékelés: 9/10

  • The Crossing pilot: Háborús menekültek a jövőből

    Az ABC régen készített már viszonylag erős és nézhető high-concept sorozatot, a Lost óta ugyanis egy sci-fijük se futott be túlságosan. Pedig ott volt a FlashForward is, még 2009-2010 környékén, a produkció viszont az ígéretes kezdés után csúnyán megbukott. A The Crossing javíthat az amerikai országos csatorna rezüméjén, az újdonság története pedig elég ígéretes. A sztori szerint egy kisváros tengerpartján egy nap partra vet a víz egy csomó embert, akik közül több százan belefulladnak a habokba, a maradék azonban azt állítja, a jövőből jöttek, ahol háború tombol.

    A The Crossing ha akkor mutatkozik be, mint amikor mondjuk a már említett FlashForward is futott, óriási siker lehetett volna. Így viszont, hogy a misztikus sorozatok rajongói olyan szériákat láthattak az elmúlt időszakban, mint mondjuk az HBO-s A hátrahagyottak, nagyon nehéz dolga lesz az ABC újoncának. Pedig van a produkcióban minden, ami csak kellhet. Időutazás, egy rejtélyes jövőbeli társadalom, illetve az Apex-féle szuperemberek is tiszteletüket teszik a pilotban. Sokféle stílus keveredése tehát a The Crossing, vannak benne különleges képességek, hardcore sci-fi és kisvárosi dráma, néhány kapcsolati konfliktussal.

    A szereplőgárda tipikusan az a fajta, akiket az országos tévécsatornákon mostanában megszokhattunk. Steve Zahn semmi különöset nem ad hozzá a The Crossing első részéhez, azon kívül, hogy néha tényleg meggyötört fejjel néz. Natalie Martinez a szegény ember Lara Croftja, aki szétver mindenkit, de azért senki ne számítson rá, hogy akár csak megközelíti majd a színésznő Alicia Vikandert. A The Crossingban természetesen van hangsúlyos gyerekszereplő is, illetve anya-gyerek dráma, de szerencsére a fiatal színésznő egyáltalán nem harsány, így simán el lehet viselni.

    A The Crossing annak ellenére, hogy elég kiszámítható, mégis jó szórakozást nyújt az első negyven percben és még az is elképzelhető, hogy a folytatás is nézhető lesz. Ugyanis a készítők belengetnek egy „megszállásos”, összeesküvéses szálat, amelyet lehet majd részenként fejtegetni. Az írók legnagyobb kihívása talán az ezzel a produkcióval kapcsolatban, hogy a sztoriszálakat úgy rángassák össze, hogy tényleg legyen tétje a The Crossingnak. Nem könnyű feladat, de lehet, hogy össze fog nekik jönni.

    Értékelés: 6/10

  • Krypton pilot: Mentsd meg az unokád, mentsd meg a világot?

    A Smallville után megértük, hogy ismét Superman előzménysorozat van a képernyőn, hiszen a Syfy-on múlt héten bemutatkozott a Krypton első része. A produkció Seg-Elről szól, a DC legismertebb hősének nagyapjáról, aki a dicsőségét vesztett El család fiatal sarjaként kénytelen egy politikailag korrupt világon boldogulni. A szériához David S. Goyernek is köze van, így nem meglepő egyáltalán, hogy a Krypton látványvilágában nagyon hajaz a mostanában látható DC-s filmekhez. Ez mondjuk nem szabadna, hogy dicséret legyen, ugyanis a Justice League és a Batman v Superman is helyenként tévés látvánnyal dolgoztak, a két iparág termékeinek büdzséje között pedig általában óriási szakadék húzódik.

    A történet szerint az El családot megszégyenítik, ugyanis a família teli van született lázadókkal, akik képtelenek behódolni az őket elnyomóknak. Superman nagyapját Cameron Cuffe alakítja, aki színészként tipikus, a CW-re való szépfiúnak tűnik, ennek ellenére a Krypton igenis működik. A készítők bevállaltak egy csomó újítást, például Zod nagyanyját egy fekete színésznő játssza, aki ráadásul összeszűri a levet Seg-Ellel. A produkció első epizódjában van egy kis időutazás is, hiszen Adam Strange baseball-sapkás figurája a semmiből tűnik fel, hogy figyelmeztesse főhősünket. Krypton bukását nehéz lesz megakadályozni, persze az is lehet, hogy egy alternatív idővonalat hoz majd létre a Krypton. A készítők előtt a lehetőségek tárháza áll, és ez a szép a Syfy csatorna újdonságában.

    A széria első blikkre bátran nyúl hozzá Superman legendájához is, hiszen már az első negyven percben feltűnik a szuperhős jól ismert köpenye, de a karakterhez kapcsolódó, igen ismert főcímzene és a Magány Erődje is tiszteletét teszi a képsorokon. Emellett érdemes megemlíteni, hogy főgonoszokból se leszünk híján, hiszen már a Krypton elején belengetik Brainiacot, aki jön elpusztítani mindent, ami csak az útjába kerül. Promóképeken láttuk már az idegen lényt, nagyon jól fog kinézni a sorozatban, így panaszra nem nagyon lesz okunk.

    Superman karakterében az a nagyon érdekes, hogy mivel a Nap hatással van rá, ezért iszonyúan erős és olyan dolgokra képes, amelyekre más nem. A Krypton viszont azt a politikailag és hatalmilag is zűrös világot készül feltérképezni, ahonnan a legenda származik és ahol persze a lakosok nagyjából olyanok, mint a sima emberek. Seg-El elég jónak tűnik, a balhés férfi egy-két jelenetben szépen viszi a show-t, egyedül abban lehet reménykedni, hogy a Lyta-Zoddal való viszonyát hanyagolják majd és nem megyünk át afféle űrrománcba. Az biztos, hogy a Man of Steelre is emlékeztető környezet elég nosztalgikus és hangulatos, emiatt pedig érdemes nézni a Kryptont.

    Értékelés: 7/10

    Disclaimer: A magyar HBO bejelentette, hogy március 29-én, azaz csütörtökön náluk máris nézhető lesz a Krypton első két epizódja, az HBO GO szolgáltatásán keresztül.

  • HarmonQuest sorozatajánló: Rejtett kincs, nem csak hardcore szerepjátékosoknak

    Dan Harmon, a Rick & Morty és a Community sorozatok alkotója 2016-ban hozta tető alá és mutatta be a HarmonQuest című szerepjátékos sorozatot, mely még a levérmesebb fantasy rajongóknak is újat hoz. A produkció arról szól, hogy Erin McGathy, Jeff B. Davis, illetve Spencer Crittenden társaságában ül egy asztalnál Harmon és dobókockával, illetve a fantáziájuk segítségével haladnak előre egy olyan képzeletbeli birodalomban, ahol a mágia, az orkok és a pokol is teljesen hétköznapi jelenségek. A HarmonQuest azért segít a nézőknek, mert miközben a játékosok hangját halljuk, mi animáció formájában látjuk a történéseket. A szereplők közül Crittenden a sorozat írója és maga a játékmester, aki a HarmonQuest istene, az eddig 20 részes produkció érdekessége pedig, hogy minden epizódban van egy-egy ismert vendégszereplő.

    A HarmonQuest főleg azoknak szól, akik ráuntak a kissé ellaposodott Rick & Mortyra, mely előbb-utóbb ugyanúgy a mainstream áldozata lehet, mint anno a Family Guy és a South Park. A szériában szereplő karakterek pont azért érdekesek, mert Dan Harmonék elég jófejek, így bárki azonosulni tud a harci énekkel támadó barbárnővel, Beorral, a fél-ork rangerrel, Fondue Zoobaggel, vagy épp a goblin tolvajjal, Boneweevillel. A HarmonQuest nem csak azért erősen ajánlott néznivaló, mert igencsak fordulatos a történet, de még a humort is ügyesen csepegtetik a folytatásos sztoriban.

    A vendégszereplők egyébként helyenként javítanak a részeken, azonban akadnak olyanok is, akiken látszik, hogy képtelenek beleélni magukat ebbe az elborult fantasy-világba. A mindig kínosan feszengő Aubrey Plaza azért itt is a jobbak közé tartozik, ahogy a Silicon Valley-ből ismert Kumail Nanjiani is fergeteges az első szezonban. Elizabeth Olsen a HarmonQuest egyik nagy meglepetése, a színésznő epizódja ugyanis talán a legjobbak közé tartozik, de muszáj megemlíteni még Jason Mantzoukast, illetve Nathan Filliont, mert ők szintén nagyon beleélik magukat a világmegmentő küldetésbe.

    Fondue Zoobagék azonban nem tipikus hősök, ők azok, akik képesek egy rossz lépéssel rászabadítani a poklot a világra. Ezt meg is teszik többször a HarmonQuest első két évadában, de az egyszeri néző képtelen a szedett-vedett csapatra haragudni, mert legalább nem rosszindulatú „idiótákról” van szó. A játékmester, Spencer Crittenden külön méltató szavakat érdemel, ő ugyanis az, aki a HarmonQuest isteneként a részeket fordulatossá és izgalmassá teszi. Igazi hipszerről van szó a személyében, aki hosszú hajával és nagy szakállával érdekes jelenség, de abból a fajtából, aki a légynek se tudna ártani.

    Ahogy a címben leírtuk, nem csak a műfaj hardcore rajongóinak találták ki a HarmonQuestet, akik már 8 éves koruktól kezdve a D&D-n függtek, bárki számára fogyasztható és vicces a produkció. Ez azért jó főleg, mert nem kell nerdnek lenni ahhoz, hogy elmerüljünk ebben a kifacsart világban. A HarmonQuest korántsem annyira elborult, mint a Rick & Morty, ráadásul eldugott csatornákon megy, így remélhetőleg a következő évadok is megtartják ezt a „rejtett kincshez hasonló” stílusukat és státuszukat.

    Értékelés: 9/10