My Blog

Címke: kritika

  • Megjelent a Galaktika szeptemberi száma!

    A Galaktika magazin szeptemberi száma Phyllis Ann Karr kisregényének, egy különös jövőbe helyezett Sherlock Holmes-átiratnak az első részével indul. Varga Csaba Béla „Halhatatlanok”-ja egy megható modern mese. Sarah Gailey Hugo-finalista novellája a közlekedés automatizálásának árnyoldalát mutatja meg. Ian Watson hőseivel nem mindennapos genetikai kísérletbe kezd, cél: a jövő emberének megteremtése. Nancy Kress magának az irodalomnak a jövőjéről vázol fel csöppet sem megnyugtató képet. Makai Máté a virtuális világ emberi isteneiről ír. Vásárhelyi Lajos menekülői utolsóként hagyják el a halálra ítélt bolygót. A havi retró Elizabeth W. Bellamy tollából az első háztartási robotokkal járó vesződségeket taglalja.

    A központi tudományos anyag az indiai Dekkán-plató kialakulásának titkairól számol be, és azt kutatja, vajon köze lehetett-e a dinoszauruszok kihalásához. Emellett olvashatók még a lapban cikkek többek közt egy űrbeli napernyő tervéről, a nemrég elhunyt holland színészről, Rutger Hauerről, az űrbeli sugárzásvédelemről, a Tangerine Dream együttes indulásáról, és egy küldetésről marsi talajminták hazajuttatására.

    Új képregény indul, „A láp asszonya”, Robert E. Howard motívumai alapján. A magazin XL-változatában pedig Hans Dominik egykori német bestsellerszerző regényének első része olvasható a harmadik világháború katasztrofális következményeiről, amelyek ellenszerét talán csak az űrben sikerül majd megtalálni.

    A Galaktika 354. számát keresse az újságárusoknál (az XL-változatra pedig továbbra is előfizetőként tehet szert)!

     

  • Megjelent a júliusi Galaktika!

    A Galaktika magazin júliusi száma Richard Chwedyk Nebula-díjas kisregényének, „A szauruszok és a tojás”-nak első részével indul. Márki István a Holdra szállás 50. évfordulójáról emlékezik meg egy „mi lett volna, ha…” típusú történettel. A francia Jean-Claude Dunyach, a Halott csillagok és a Haldokló csillagok szerzője egy izgalmas nyomozás kapcsán a divatipar jövőjét mutatja be. Az orosz Alekszej Kalugin (Ház a Mocsárban, Végzetes álmok) ezúttal nem a S.T.A.L.K.E.R. világában jár, hanem fordulatos eseményekről számol be egy űr-világítótorony fedélzetén. Gulisio Tímea egy extrém arclemosó készítmény hatásaival borzongat, Marija Galina pedig két, szinte szimbiózisban élő lény kapcsolatán keresztül azt boncolgatja, vajon melyik vezeti a másikat. A román Robert David a második eljövetel próféciáját öltözteti új köntösbe, míg a havi retró Szini Gyula közel százéves novellája a pszichotranszformátorról.

    A központi tudományos anyag egy zombi apokalipszis lehetőségét boncolgatja. Emellett olvashatók még a lapban cikkek többek közt a gyilkos kánikulák jövőbeli tendenciáiról, Mike Oldfield Arthur C. Clarke-feldolgozásáról, az űrhajósokra ható sugárzások veszélyéről és az emberi testhez csatlakoztatható termosztátról.

    A képregény és a hozzá kapcsolódó cikk a 80 éves Lőrincz L. Lászlót köszönti, a magazin XL-változatában pedig az orosz Borisz Stern kacagtató bulgakovi szatírája olvasható eladott lelkekről és egy tudományos-ismeretterjesztő folyóirat mindennapjairól.

    A Galaktika 352. számát keresse az újságárusoknál (az XL-változatra pedig továbbra is előfizetőként tehet szert)!

     

  • Űrdongó kritika: Herby óta nem volt ilyen menő bogárhátú a mozikban

    A 2007-ben bemutatkozó Transformers franchise első része még egy élvezhető családi akciófilm volt, melyben egy ügyetlen srác próbált felszedni egy bombázót, miközben a háttérben gigarobotok verekedtek. Aztán lassú, de magabiztos csúszásba kezdtek ezek a filmek, a 3. felvonásra megértük, hogy egy színészkedni abszolút nem tudó modellt válogattak be női főhősnek. A folytatásban már tinilányok hátsóját mutogatták elég kínosan kivitelezett premier plánban, a történet pedig többnyire 20-30 perc után követhetetlen és értelmezhetetlen lett. A Paramount és a Hasbro úgy döntöttek, hogy 2018-ra irányt váltanak és rebootolják a Transformerst.

    És milyen jól tették! Az Űrdongó egyfajta előzmény spinoff lett, amely a 80-as években játszódik és azt mutatja be, ahogy kedvenc sárga robotunk megérkezik a Földre és megismerkedik az emberiséggel. A film főszereplője az a Hailee Steinfeld lett, aki tini szerepekben nagyon jól érzi magát, a színésznő bizonyította ezt az Edge of Seventeenben is például. John Cena komor katonaemberként, a Californicationből ismert Pamela Adlon pedig teflonhangú családanyaként tűnik fel az Űrdongóban, ezzel nagyon színessé téve a színészgárdát. A film minden szempontból elhagyja azt a túl harsány stílust, ami eddig a Transformers filmeket jellemezte, hiszen összesen két Autobot és két Álca látható az Űrdongóban, azon kívül, hogy pár snitt erejéig megmutatják a végnapjait élő Cybertront.

    A történet a retróra és arra épít főleg, hogy milyen volt anno fiatalnak lenni, ezt az életérzést pedig jól átadja az Űrdongó. Bármennyire is robotokról legyen szó, itt azért még mindig az embereken van a fő hangsúly. Hailee Steinfeld Charlie-jának több meglepően mély és drámai jelenetet köszönhetünk, az érzékenyebb nézők simán elpityereghetik magukat egy-két fordulat láttán. Az Űrdongó – ahogy a Marvel filmek között például a Pókember – mer minimalista lenni, elengedni azt, hogy túl nagy léptékekkel haladjon, emiatt pedig az ünnepekre egy elég jó néznivaló lett.

    A nézettséget tekintve nem kezdett túl jól az Űrdongó és ez főleg annak köszönhető, hogy a stúdió egy dolgot nagyon elrontott a filmmel kapcsolatban. Nem vártak eleget, hogy újrakezdjék a franchise-t, ezért az emberek még mindig a Michael Bay-féle jócsaj-látványpornóra gondolnak, amikor a Transformers filmekről hallanak. Míg Az utolsó lovag a maga 2 és fél órájával és tömény akciójeleneteivel szinte nézhetetlen volt, addig az Űrdongó visszatette a Transformerst a térképre. Talán ez a film a leghűbb ahhoz a vonalhoz, amelyet korábban az animációs verziókban láthattunk, a robotok is sokkal egyszerűbbek és letisztultabbak.

    Alapvetően tehát egy kissé naiv és nagyon szerethető rebootról van szó, amelyre mindenképp érdemes pénzt költeni. Már csak azért is, hogy lássák a Paramountnál, hogy igenis igény van az értelmes Transformers filmekre. Talán nem ostobaság az olyan klasszikusokat is szóba hozni az Űrdongó kapcsán, mint az ET, hiszen idegen lényt bújtatós film jó régen nem volt ennyire élvezhető.

    Értékelés: 8/10

    Ez egy furcsa karácsonyi időszak volt, mert nem került Star Wars film a mozikba, de amíg olyan blockbusterekkel szórakoztatnak minket a téli időszakban, mint az Irány a Pókverzum!, az Aquaman, vagy épp az Űrdongó, addig nem sok okunk van a panaszra.

  • Pókember: Irány a Pókverzum! – A Sony végre kiköhögött magából egy értelmes képregényfilmet

    A Sony 2012-ben és 2014-ben is annyira befürdött az Amazing Spider-Man franchise-zal, hogy kénytelenek voltak kukázni az egészet és elfelejteni Andrew Garfield Pókemberjét. Pedig nagyon bíztak ebben az irányban, hiszen a 2. részben még a Sinister Sixet is elkezdték felépíteni. Óriási vakvágányra futottak tehát, Peter Parker karakterét pedig kénytelenek voltak kölcsönadni az MCU-nak, így a hálószövő mostanra Vasemberékkel nyomja egy csapatban. Kissé ironikus, hogy ezt követően jött össze a Sonynak a lehetetlen, azaz végre csináltak egy komolyan vehető Pókember filmet. Ráadásul egy olyat, amely a 2010-es években bemutatkozott Miles Morales eredetsztorija, de legalább annyira szól a kiégett Parkerről, mint az ő helyét átvevő színesbőrű srácról.

    Miles már egy új korszak terméke, hiszen az Amerikában élő kisebbségeket akarta vele megszólítani a Marvel, azok közül is a fiatalabb generációkat. Valószínűleg kevesen gondolták, hogy a karaktert animációs formában lesz a legjobb ötlet bemutatni, a filmet pedig úgy fogják zabálni a kritikusok és a nézők is, mint karácsonykor a kisgyerek a mézeskalácsot. Az Irány a Pókverzum! merész vállalkozás, hiszen a multiverzumos sztorijának köszönhetően rengeteg jól és kevésbé ismert hálószövős figurát hoz össze a vásznon.

    Ez a Pókember film működik, részben azért, mert épít a Sam Raimi-féle trilógiára – konkrét jeleneteket hoznak át onnan – és arra számít, hogy Peter Parkert úgyis mindenki ismeri. Igen ám, de ezt a Peter Parkert nem ismerjük, hiszen egy kiégett, elfáradt és meghasonlott férfiként tér vissza a barátságos Pókember a vászonra. Persze csak azután, hogy Miles Morales világának hálószövője meghal, nem is kisebb alak öli meg, mint a Kingpin. A film egyébként csak úgy hemzseg a főgonoszoktól, de róluk nem is spoilereznék, mert akad velük kapcsolatban pár meglepetés.

    Érdekes látni azt a tanítvány-mentor történetet, ami ebben a Pókember filmben kirajzolódik előttünk, de Spider-Gwen, a noir Pókember, Peter Porker és az animés változat is simán lopja a show-t. A hab a tortán pedig az, hogy ritkán csap minket ennyire arcon a valóság, azaz annak a ténye, hogy egyszer még a hősök is kiöregszenek és ráunnak a saját életükre. A Daredevil nézőknek azért is lesz érdekes látni ezt a filmet, mert Wilson Fisk nagyjából ugyanaz, mint a nemrég elkaszált Netflixes sorozatban, egy megtört keménylegény, aki folyton Vanessa miatt nyavalyog. Az Irány a Pókverzum! rajzolása és akciójelenetei kiválóak, simán néztük volna ezt a filmet akár 2 óráig is, picit kevésnek tűnt a másfél óra belőle.

    Belekötni nem nagyon lehet és nem is érdemes. Egy olyan adaptáció ez, amelyet mindenkinek meg kéne néznie, aki legalább egyszer hallott már a Pókemberről. Az embereknek pedig itt az ideje megtanulniuk, hogy az animációs filmek nem csak gyerekeknek szólnak, az Irány a Pókverzum!-ba is meglepően sok érzelmesség szorult. Elég az Ultimate Universe-ös Peter Parker halálára gondolni. A zenék jól illeszkednek a filmbe, még azoknak se fogják zavarni a fülüket, akik alapvetően ódzkodnak a raptől.

    Értékelés: 9/10

    Az Aquaman után nézve eddig ez a film nyerte a téli blockbuster szezont. Vizualitásban

    (Az easter eggeket kutatva érdemes figyelni a PS4-es Advanced Suit többszöri felbukkanását és a stáblista utáni jelenet is poénos.)

  • Aquaman kritika: Ilyen az, amikor az Avatar és a Sons of Anarchy találkozik

    Jason Momoa nem az a tipikus szuperhős alkat, elég ha arra gondolunk, hogy a Trónok harca marcona dothrakiját, Khal Drogót is milyen természetesen adta elő a színész. A 39 éves híresség feltűnt a Csillagkapu: Atlantiszban és a The Red Road című sorozatban is, így sokféle stílusban kipróbálhatta magát. Éppen az Aquaman lehet az a film, amely végképp világsztárrá teszi Momoát, hiszen a produkció az Avatar látványvilágát hozza össze a Sons of Anarchyra jellemző keménymotoros életérzéssel. Az Aquaman színes, optimista film, rendkívül jól összerakott üldözéses és akciójelenetekkel, ugyanakkor a történet legemlékezetesebb részei még mindig azok, amikor a DC el mer vonatkoztatni a Marveltől.

    A Warner és a DC végre belátta, hogy hiába hoznak a mozivásznakra borongós és darkos filmeket, mint a Batman v Superman és a Justice League, muszáj a karaktereiket megkedvelhetővé tenniük. Ezt az Aquaman jól megvalósítja, habár Jason Momoa tényleg csak morog és lazán veszi az egészet. Ritkán jut eszébe az embernek az, hogy például Nicole Kidman kapcsán egy brutál jó verekedést emlegessen, de a nagy öregek, úgy mint Dolph Lundgren és Willem Dafoe is jól hozzátették a magukét. Még Amber Heard Merája is fejlődőképes volt, habár vele kapcsolatban a legtöbben a kihívó szerelését és azt emlegették, hogy kiköpött Ariel.

    A színészekkel tehát nem voltak gondok, bár a DC mindig is jól tudott castingolni. (Kivéve a Jared Leto-féle Jokert mondjuk.) Ami az Aquamant kiemelte a mostani kínálatból, az a csodálatosan megvalósított Atlantis volt, jó volt nézni a víz alatti világot. Látszott, hogy a rendező James Wan apait-anyait odatett, hogy tátva maradjon a nézők szája. Ügyesen rávilágított a film a felszíni emberek és a víz alattiak közötti különbségekre és szerencsére még az se lett szájbarágós, ahogy Arthurt egyfajta híddá nevezték ki a két társadalom közt. Ebben a filmben is voltak szörnyetegek, a DC egyszerűen ezt a vonalat nem tudja elengedni, de egy vizuálisan elképesztő merülés/menekülés miatt nem bántjuk miatta az Aquamant. Ezúttal ennek a motívumnak is megvolt a helye.

    Míg azonban a Wonder Womanben és a Justice League-ben is gyászosak voltak a főellenségek, itt a bosszútól fűtött Black Manta és Orm is jól illeszkedtek a történetbe. Vicces kikacsintás volt az, hogy Orm úgy nézett ki, mint Aquaman a legtöbb képregényben, így Wanék arra is célozhattak ezzel a filmmel, hogy ideje a DC-nek szakítania a begyöpösödött múltjával. Valóban lecsengtek már azok az idők, amikor még vicces volt, hogy Aquaman beszélni tud a halakkal. Jason Momoa rock ‘n’ rollos karizmájának köszönhetően az egyik legbénább szuperhősből sikerült elfogadható karaktert faragni 2018-ban és ez nem kis dolog. Ráadásul ezúttal a flashback jelenetek is elviselhetőek és ami ennél is fontosabb, jól elhelyezettek lettek a sztoriban.

    Amerikában csak december 21-én mutatkozik be az Aquaman, de világszerte elég jól muzsikál a pénztáraknál, annak ellenére, hogy a kritikusok megszokott módon lehúzzák az év egyik utolsó blockbusterét. Valószínűleg azonban ahogy a Venomnak is sikerült a meglepetés és a Sony bekérte a folytatást, úgy az Aquaman is összehozhat valami hasonlót. Abszolút élvezhető kalandot írtak ugyanis Arthurék köré. A filmnek abszolút nincs könnyű helyzete a pénztáraknál, hiszen az új Pókember animációs filmmel és a Bumblebee-vel is meg kell birkóznia.

    Az Aquaman helyenként olyan minőségi üldözős és verekedős jeleneteket tartalmaz egyébként, hogy még a Daredevil alkotói is beülhetnének jegyzetelni a filmre. Ami miatt nem éri el a 8-as pontszámot a film, az amiatt van, hogy helyenként túl sok a kitartott jelenet, amit simán kivághattak volna. Így viszont kínos másodperceket és túlzott giccset hoznak a filmvásznakra.

    Értékelés: 7.5/10

  • Jasper Fforde – Monokróm kibeszélő a Galaktika tévén!

    Jasper Fforde – Monokróm című könyvét boncolgattuk, amely igazi különlegesség a már unalomig ismételt disztópiákon belül.

    A Monokróm fülszövege

    A kromatokrácia világában az vagy, amit látsz. A társadalom hierarchiája ugyanis polgárainak korlátozott színlátásán alapszik.

    Eddie Russett följebb akar lépni. Amikor azonban apjával Kelet-Kárminba költözik, terve, hogy átlagosnál jobb vöröslátását kihasználja egy előnyös házasságkötés érdekében, egykettőre zátonyra fut. Végzetes hattyúk, alávaló Sárgák és megszeghetetlen szabályok állják útját, rejtélyes halálesetek, valamint két zűrös kapcsolat, egy ráerőltetett bányarémmel és egy lázadó Szürke angyallal. Vajon lesz-e ereje kitörni az agyonszabályozott kasztrendszerből? Nem lesz egyszerű, hiszen a kíváncsisága lépten-nyomon bajba keveri.

     

    A Jane Eyre-eset sikerszerzőjének új regénye sokkal több egy szokványos disztópiánál, mert egyben annak paródiájával is szolgál.

     

    „Az SF és a fantasy mesteri elegye, ami a hangsúlyt a karakterekre helyezi a technovarázslatok helyett. Ráadásul borzasztó vicces is.”

    – Los Angeles Times

     

    „Kihagyhatatlan!”

    – Miami Herald

    A Galaktika webshopján megvásárolható, ha kedvet kaptatok hozzá!

  • Doctor Who 11. évadnyitó kritika: Nő lett a Doctor és nagyon jól áll neki

    Nézettségi rekorddal mutatkozott be a Doctor Who 11. évada a BBC-n. Nem csoda, hogy annyi embert érdekelt a nyitórész, végre közelebbről is megnézhettük ugyanis Jodie Whittakert, aki több szempontból is történelmet írt. Nem elég, hogy ő az első színésznő, akire rábízzák a legendás űrlény, a Doctor eljátszását, 8.2 millióan kapcsoltak oda a sorozatra, ez pedig jócskán túltesz Peter Capaldi és Matt Smith debütálásának számain. A produkció új showrunnert is kapott, Chris Chibnall személyében, ez pedig nagyon jót tett a mostanában a Doctor Who-nak, mely az elmúlt években eléggé elfáradt.

    Steven Moffat érdemei vitathatatlanok, azonban a készítő az elmúlt 1-2 évben már olyan epizódokat tett le az asztalra, melyek kritikán aluliak voltak. A Doctor Who 11. évadnyitója egy (majdnem) teljes újrakezdés, hiszen meg kell ismerkednünk a régi-új főszereplővel. Rögtön az elején le kell szögezni, hogy Jodie Whittaker zseniálisan hozza a szerepet, a színésznő manírjai helyenként emlékeztetnek a Matt Smith-féle Doctorra. A művésznő energikus, látszik, hogy élvezi a szerepet. Felfrissülés ez Capaldi után, aki próbált lazán viselkedni, de valamiért nála nem annyira állt össze az egész.

    A Doctor Who 11. évados premierje nagyon erős lett, több szempontból is. Tökéletes bekapcsolódási pont ez az új nézőknek és azoknak is, akik korábban abbahagyták a sci-fi klasszikus nézését. Bevezetésre kerülnek a Doctor új útitársai, illetve kapunk egy majdnem tipikus monster of the week részt. Az epizód azonban annak ellenére különleges tud lenni, hogy Predátor-paródiának is nevezhető. A fényképezés lenyűgöző, a szörnyek félelmetesek, a színészi játékok pedig végre frissnek hatnak. Nincs már meg az a gagyi-érzése az embernek, amit a Doctor Who nézése közben átél, mint a Capaldi-érában. Itt a Doctor monológjai működnek, könnyen kiráz a hideg egy-két jelenettől.

    Az elmúlt 1-2 évben hozzászokhattunk, hogy a Doctor Who részek mindenféle logikát mellőztek, a főszereplő fogta magát, rátartotta a szónikus csavarhúzóját /vagy épp napszemüvegét…/ valamire, a gond pedig egyből megoldódott. Az írók most már igyekeztek odafigyelni arra, hogy mi nézők is értsük, hogy mi-miért történik. Jól esik, amikor egy sci-fi sorozat mer gondolkozni és gondolkoztatni, a csapongó forgatókönyv az elmúlt időszakban nagyon sokat ártott a produkciónak. És most megint rád nézünk, kedves Steven Moffat.

    Erősen ajánlott azoknak is a visszatérés, akik beleuntak a Doctor Who-ba, a jó évadpremier egy erős cliffhanggerrel ér véget, mely megalapoz egy ritkán látható dolognak. Kedvenc űrlényünknek a közeljövőben 3 útitársa is lesz. Kíváncsian várjuk, hogy milyen (lelki és intergalaktikus) utat jár be a Jodie Whittaker-féle Doctor, de egy biztos, a casting telitalálat volt és alig várjuk a folytatást. Rég voltunk már így a Doctor Who-val.

    Értékelés: 9/10

  • Venom kritika: Pókember nélkül is életképes a Marvel főgonosza?

    A Sony megpróbálkozott vele, hogy mi van akkor, ha kiragadják a Marvel egyik legismertebb főgonoszát, Pókember ősellenségét, Venomot a szövegkörnyezetéből és saját filmet adnak neki. Itt nincs Peter Parker, viszont a Venom film fontos állomás lehet abban az irányban, amit a Sony tervez. Póki legismertebb ellenfelei köré építenének filmeket és univerzumot úgy, hogy a jelenlegi tudásunk alapján a legismertebb hálószövő kimarad belőle. De vannak-e olyan izgalmasak ezek a rosszfiúk és rosszlányok, hogy önmagukban is megállják a helyüket?

    Igen. A Venom film egyértelműen ezt a választ adja. Rögtön ki is térünk rá, hogy miért. A Venom ugyanis olyan, mintha a 2000-es évek elején készült volna, klasszikus szörnyfilm, melyben az űrből érkeznek a genyák, hogy elpusztítsák a bolygónkat. A szimbióták aztán egy őrült tudós, Carlton Drake (Riz Ahmed) kezébe kerülnek, aki megpróbálja emberi gazdatestbe ültetni őket. A kísérlet persze rosszul sül el, egy-két szörnyecske kimászik az akváriumból, hogy saját magának keressen új legjobb barátot. Így akad össze Eddie Brock (Tom Hardy) és Venom, hogy aztán elkenjék a gonoszok száját, de csúnyán.

    Az antihősök ideje nem járt le, jól mutatja ezt a Venom film is. Igaz, hogy a hangulat elég retro, illetve a szerelmi szál és a bevezető is generikus, de az akció és a nagyon jól eltalált, humoros jelenetek ütőssé teszik a Sony és a Marvel koprodukcióját. Tom Hardyt a legtöbbször önmaga elé mormogó, zárkózott fickóként látjuk, elég a Dunkirk-re, a Mad Maxre, vagy éppen A sötét lovag – Felemelkedésre gondolni, melyben Bane-t alakította. Ezért is volt részben felüdülés Eddie Brock karakterében látni a színészt, aki végre megmutatta extrovertált oldalát is. Viccelődött, látványosan szenvedett, máskor pedig Venommal veszekedett Hardy, hogy ugyan… nem kéne letépni minden szembejövő fejét, néha szelektálni is kell.

    Az akció csillagos ötös, habár itt-ott túl sok volt már a sötét jelenetből. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy Venomhoz ez illik. A szimbióta brutális volt, nem kímélt senkit, a film végére azonban jól elvitték a sztorit abba az irányba, hogy végső soron az idegen lény azon dolgozzon együtt Brockkal, hogy a rosszfiúkat állítsák meg. Helyenként azt lehet mondani, hogy horrorisztikus lett a Venom, igaz, hogy végül nem kapta meg a 18+ besorolást, ennek ellenére a keménykedős jelenetek megmaradtak. Téptek itt le fejeket, és a többi, nem kell félteni a filmet. A lehúzó kritikák erősen túloztak, Venom megállja a helyét önmagában is, és a film abszolút élvezhető lett.

    Míg mondjuk a Bosszúállók esetében a zenék sokszor felejthetőek, itt Venom témája is illeszkedett a hangulathoz. A végefőcím alatt szóló Eminem számról nem is beszélve. A Marvel filmek legnagyobb gyengesége a főgonosz szokott lenni, itt azonban az Aznap éjjel sztárja, Riz Ahmed hozzátette a magáét, ahogy Michelle Williams is rutinból letett annyit az asztalra, mint bármelyik más Marveles eyecandy. Ráadásul a színésznőhöz is kapcsolódik egy nagyon poénos jelenet, amikor kicsit túl közeli ismeretséget köt Venommal. Fontos, hogy egy filmben azok a snittek is működjenek, amikor nem éppen csontok törnek és Venom rohan függőlegesen felfelé egy toronyházon, a jó színészgárdának köszönhetően ezek a részek is elviselhetőek lettek.

    A Venom kellemes meglepetés lett, és talán tényleg jó lenne, ha a Sony felépítené a saját kis gonoszokra támaszkodó univerzumát. Mert ez a film már most jobb lett, mint a DC Filmes Világának a 90 százaléka. Az meg csak a hab lenne a tortán, ha valahogy Pókember is a képbe kerülne, de amint ez a film mutatja, nincs rá igazán szükség itt.

    Értékelés: 7/10

    (Fontos infó, hogy a film végén két bónusz jelenet is van, érdemes őket megvárni!)

  • Final Space 1. évad: Az űrfogoly és a bolygópusztító története

    Gary egy űrfogoly. Öt éve tölti a büntetését, egy napon azonban végre társasága akad. Mooncake zöld, aranyos, barátságos és amúgy képes arra, hogy bolygókat pusztítson el. Miután leróttuk kegyeletünket az Alderaanra emlékezve, muszáj pár szót ejteni a Final Space című animációs sorozat első 10 részéről. A produkció Olan Rogers szerelemgyereke, mely először csak egy 7 perces pilot formájában létezett. Conan O’Brien karolta fel az alkotót, az együttműködés eredménye pedig egy végtelenül szerethető, drámai, felnőtteknek szóló űrsci-fi lett. Felejtsük el a Disenchantment című erőlködést, mert a Final Space első 10 része bizony mindent visz.

    Felnőtt fejjel is élvezhető animációs szériákat keresni nem könnyű, ritkán lehet csak belefutni olyan darabokba, mint mondjuk a misztikus Over the Garden Wall vagy a jelen cikkben tárgyalt Final Space. Főleg, hogy egy csomó széria elmegy a felesleges kikacsintások és az erőltetett humor irányába. A TBS csatorna 2018-as újdonsága úgy emlékeztet a Guardians of the Galaxyra, hogy egy percig nem emlegeti a Marvel hasonló sztoriját. Ez pedig nagyon jól áll neki. A történet egyfajta csapatépítésről szól, hiszen egy apró genya lényt kell megállítani abban, hogy nehogy elpusztítsa az univerzumot. Emellett azonban a készítőknek az a bravúr is összejön, hogy értelmes és élő karaktereket raknak le elénk a képernyőre.

    A főhős, Gary önfejű, sokszor nem ért dolgokat, ennek ellenére a szíve a helyén van, így könnyű megkedvelni. Mooncake, a bolygópusztító lény a háttérben tölt be komoly szerepet, miközben megmosolyogtat. KVN és H.U.E. infantilis mesterséges intelligenciák, Avocato és Little Cato, a két macskaember pedig az elmúlt idők egyik legkomolyabb apa-fia drámáját hozza össze nekünk. A csapathoz csatlakozik még Quinn is, így áll össze a gárda, akiken sok-sok millió lény élete múlik.

    A Final Space az elején kicsit nehezen indul be, később azonban a készítők megtalálják azt az arányt, ami igazán lenyűgözővé teszi a sorozatot. A történetben ugyanis egy idő után elkezdenek uralkodni a tragikus fordulatok, egy-egy poénnal megspékelve. Üdítő látni, hogy manapság is készülnek komolyabb, tényleg üzenettel rendelkező animációs produkciók. Emellett az animáció is szépre sikerült, le a kalappal az alkotók előtt, főleg a titános résznél jó ránézni a Final Space-re, ahogy hőseink a létezés egyre elborultabb síkjaira látogatnak el.

    A sorozat helyenként emlékeztet azért olyan klasszikusokra, mint a Star Trek vagy éppen a Star Wars, de ilyen jól bevált és működő franchise-októl egy-egy motívumot lenyúlni sose szégyen. Ettől függetlenül megvannak a szériának a maga újításai, mint a részenként visszaszámláló cold openek, melyekben H.U.E. figyelmezteti Gary-t, hogy már csak X perce van hátra az életből. Ahogy haladunk az évaddal, úgy lesz kevesebb. Ez önmagában zseniális megoldás.

    A szinkronhangok is a helyükön vannak, olyan elismert színészek dolgoztak a Final Space első évadán, mint David Tennant (Doctor Who) vagy Ron Perlman (Sons of Anarchy, Hellboy). Csakis magával szúr ki az, aki nem nevez be a Final Space 1. évadára, a széria jól kihasználja ugyanis a sci-fi műfaj által felkínált lehetőségeket, azt, hogy a valóságtól elrugaszkodva lehet ebben a zsánerben a jelenkorra reflektálni.

    Manapság hozzászokhattunk már, hogy egyes sorozatokban a főbb karakterek nem érik meg a kaland végét. A Final Space is ilyen, szóval az érzékenyebb lelkűeknek érdemes a 100-as papírzsepit bekészíteni. Mi szóltunk.

    Értékelés: 8.5/10

    Disclaimer: Jó hír annak, aki esetleg rákapna a Final Space-re, hogy a sorozat 2. évada már be van rendelve. 2019-ben jön a 13 részes folytatás.

  • A Hangya és a Darázs kritika: Töltelékfilm, de a vicces fajtából!

    A Marvel a Bosszúállók: Végtelen háborúval összehozta az elmúlt 10 év legfontosabb event-filmjét, mely megkoronázta a képregénygyár korábbi erőfeszítéseit a szuperhősök világában. Az emberek aztán nagyon várták, hogy miképp viszik tovább ezt a sztorit, a Captain Marvel azonban még odébb van, a Hangya második része pedig egy csomó emberben már előre csalódást keltett. Hiszen érdekel bárkit is, hogy hol voltak Scott Langék, mialatt Vasember és a többiek megküzdöttek az Őrült Titánnal? Nem csak a teljesség kedvéért érdemes megnézni A Hangya és a Darázst, a jól eltalált humor és az egyik végefőcím utáni extra jelenet ugyanis emlékezetessé teszi ezt a filmet is.

    A történet nagyjából arról szól, hogy a menekülésre kényszerült Hank Pym és lánya Hope Van Dyne egy napon rájönnek, hogy a lány rég elveszett anyját igenis meg lehet menteni. A kulcs a kvantumvilág és persze Scott Lang, akivel a két karakter ismét összeáll, hogy elkenjék néhány rosszfiú és rosszlány száját. A történet elég generikus, viszont a Marvel mostanában egyre többször ráhibázik arra, hogy milyen egy jó főgonosz. Míg a DC filmeknek ez nagyon nem megy, addig itt Szellem egy egész komplex karakter, aki képes hozzáadni a történethez.

    Paul Rudd esetlensége a színész legtöbb filmjében idegesítő tud lenni, itt viszont az új Hangyaként igenis jó a művész. A Hangya és a Darázs néhány jelenete legalább olyan vicces, mint a Deadpool 2-ben látott beszólások voltak. Persze ehhez kell Scott Lang visszatérő sleppje, akik az első részben is nagy sikert arattak a nézők körében. Az egyetlen gond a filmmel, hogy nem érezzük azt az érzelmi nyomást és kötődést Hank Pym feleségével, amit kellene, így kissé súlytalan marad az a kérdés, hogy sikerül-e megmenteni a nőt.

    A Hangya és a Darázs nagyjából azt a választ adja a kérdésre – miszerint hol volt Scott Lang a Thanosszal való harcok alatt? -, mint amit vártunk. A film vége bevisz egy komoly gyomrost a nézőknek, így jó nagy kontrasztot láthatunk az addigi laza stílushoz képest. Mostanában a női karaktereket nagyon túltolja Hollywood, és nem csak a Star Warsra gondolunk, itt viszont nincs semmi túlzott erőlködés, mind Szellem, mind pedig a Darázs nagyon menők. Az akciójelenetek ötletesek, és simán el lehet süppedni ebben, a kisebb tétekkel dolgozó történetben.

    A Marvel nagy erőssége, hogy időről-időre bevállalja, hogy nem minden hőse dolgozik 0-24 az univerzum megmentésén. Ott volt például a Tom Holland főszereplésével készült Pókember film is, és bizony a Hazatérésnek iszonyúan jól állt, hogy egy kisstílű hős küzdött a nem túl nagy volumenű gonoszokkal. A kötelező Stan Lee cameo persze megvan A Hangya és a Darázs c. filmben is, bár itt nem sikerült olyan jól beilleszteni a filmbe a legendás alkotót, mint a Thor: Ragnarökben.

    A Hangya folytatása minden szempontból jobb, mint az első rész volt. Viccesebb, pörgősebb, a csapat dinamikája is jó, ráadásul jól illeszkedik az MCU sztorijába. A Marvel filmjei olyanok, mintha egy sorozatot nézne az ember, csak éppen a tévéképernyő helyett a moziban. A Hangya és a Darázs pedig elérte, hogy még jobban várjuk a következő epizódot.

    Mondjuk az áltudományos szövegeket kár, hogy ennyire túlerőltették, ezért az értékelést tekintve 7/10-et kap a film.