Címke: kritika

  • Batman v Superman: aki sokat markol, keveset fog

    Batman és Superman. Minden ínyenc igényét kielégítő filmalapanyag, ezt kapta meg Zack Snyder – akit nyugodtan nevezhetünk szuperhős- és képregényspecialistának, elnézve eddigi filmes munkásságát és jövőbeni terveit. A két meghatározó szuperhős mellé a Warner Brothers 200 millió dollárt is hozzávágott Snyderhez, aki összeugrasztotta a DC képregénykiadó két zászlóshajóját a mozivásznon egy kukiméregetés erejéig. Ez az alaptörténet elsőre nem hangzik túl erősnek, azt mondanánk, hogy annyi esélye van Batmannek Superman ellen, mint Buster Douglasnek Mike Tyson ellen. Ezek alapján, minden lehetőség adott, hogy Snyder, J.J. Abrams módra kihasználja a két legendát és iszonyúan elszúrja filmet. Ez végül csak félig sikerült neki: és erős a gyanú, hogy a félsiker még csak nem is az ő hibája.

    Batman

    A szereplőválogatásokon remek munkát végzett a stáb: Ben Afflecknek jól áll Batman (úgy látszik, a hanyatló színészkarriereknek jót tesz a szuperhőspáncél), persze ezekben a denevérjelmezekben a 60-as évek totyakos Batmanje (Adam West) is istenien nézne ki.  Henry Cavill acélarcán és tökéletes frizuráján felül semmit nem kíván Superman karaktere – ezeket végig következetesen képes hozni. Jesse Eisenberg, Hollywood legidegesítőbb fejű – és a mozi alapján a legnagyobb lábú – színésze a Zombileand után ismét testhezálló szerepet kapott, hibátlan választás lehetett volna, ha nem játssza túl a Lex Luthorba oltott Jokert. Az igazi parádét a mellékszereplők hozzák: Amy Adams (Lois), Laurence Fishburne (Perry) és Jeremy Irons (Alfred), sőt még a munkás énjét levetkőzni nem tudó Clarke papa szerepében, Kevin Costnernek is van valami bája.

    Superman

    Jellemfejlődés, motivációk tekintetében próbál újat hoznia a rendező: a nyitójelenetben Bruce Wayne tehetetlenül figyeli, ahogy Superman a feje felett küzd Zod tábornokkal (Acélember finálé), szembesülve azzal, hogy milyen kis pont ő a gigászok csatájában. Bár nem várunk a Trónok Harcához mérhető jellemfejlődést (-változást), de a végül a ziccerek kimaradnak.

    És éppen ezzel, a kimaradt ziccerekkel lehet a legjobban jellemezni a mozit. A párbeszédeket agyonvágó apró poénok ugyan elmaradnak, de a Marvellel való kukiméregetés nem. A DC jelentős lemaradásban van a konkurenssel szemben, rohamléptékkel kell építeniük az univerzumot a filmvásznon, addig, amíg a téma iránt van érdeklődés a nézők részéről. Ennek az erőlködésnek a terméke a filmben megjelenő Wonder Woman. A személyében egyszerre jelenik meg az a bicskanyitogató, filmes prostitúció, amit manapság művel Hollywood a női mozilátogató kedvéért, és a folytatás előkészítésének jelensége. Ha Wonder Women jeleneteit Snyder a karakterekre és a történetre fordíthatta volna…

    Wonder Woman

    Ezzel együtt – a Warner póráza végén – a rendező mindent megtett, hogy szórakoztató történetet készítsen. Na, ez nem az a film, ami után még percekig lenyűgözve ülünk a moziban és a stáblistán szereplő magyar neveket nézzük, de mindenképpen tisztes iparos munka – még egy kicsit több bátorság kellett volna. Még inkább hosszabb póráz.

    Szilvási György

  • Deadpool, a szórakoztató antihős

    2015-ben az USA híressé vált a politikai korrektség mozgalmáról, ami miatt gyakorlatilag senki nem mondhatott semmit anélkül, hogy valaki ne sértődött volna meg. A South Park című felnőtteknek szóló rajzfilmsorozat legújabb évada tökéletesen nekimegy ennek a kampánynak. A sorozat többek között kiparodizálja a védett térnek (safe space) nevezett képzeletbeli határvonalat, amit, ha átlép valaki – persze csak szavakkal – sérelem lesz a vége. Ezek mellé társult még a test-szégyen (body shame) és a közösségi média negatív szerepe is, ami mellett a híresen szarkasztikus sorozat képtelen volt elmenni. És, hogy ennek mégis mi köze van a vörös ruhába bújt anti-hősnek? Csupán annyi, hogy őt mindez nem érdekli, és mindenkinek beszól, akinek csak lehet.

    safespace south park

    Deadpool karakterét legelőször 1991-ben vetették képregényre, azóta átment néhány változáson, és sikert sikerre halmoz a rajongók körében. Ezzel ellentétben mégis azt kell mondani, hogy egy vékonyabb réteget képviselt a szókimondó figura, hiszen számos olyan dolgot tett, mondott, ami miatt durván korhatáros volt a képregény. Az imidzsét, amit nagy nehezen felépített, sikerült totálisan lerombolni: mikor megjelent az X-Men kezdetek: Rozsomák (nem, képtelen vagyok Farkasnak nevezni) című moziban egy bevarrt szájú pacák, aki még hírből sem hasonlított a nagyszájú bunkóhoz, akit ismerünk. Egyébként azt a Deadpool-t is Ryan Reynolds alakította.

    Ilyen szuperhős még nem volt” – hirdeti egy plakát a filmet. Nos, tényleg nem! A kezdeti infók miatt volt okunk félni egy picit, hiszen a jogok ugyanannak a stúdiónak a kezében vannak (20th Century Fox), mint az X-Mennek, és a Fantasztikus Négyesnek. Az utóbbiról sajnos tudjuk, hogy sült el… De aztán elkezdetek terjedni a jobbnál jobb hírmorzsák a készülő Deadpool mozi kapcsán. Ryan Reynolds maradhatott Wade Wilson szerepében, láttunk egy koncept-videót Deadpool-ról, amint éppen „igazságot oszt”, és ami talán a legfontosabb: korhatárosra tervezték a filmet. Ez volt talán a mondat végére a pont, hiszen Deadpool káromkodás, vagy kaszabolás nélkül olyan, mint mondjuk a The Walking Dead zombik nélkül.

    deadpool

    Sikerült annyira karakterhűen ábrázolni az ex-zsoldost, amilyet még MARVEL filmnél nem láttam. Annyira pörgősen osztotta a lövéseket és ezzel párhuzamosan a beszólásokat, hogy két nevetés között alig jutott szünet pihenésre. Minden egyes jelenet tökéletesen épült a másikra, a visszaemlékezések után szó szerint rögtön visszarakta a nézőket a film az akció közepébe. Nem volt fölösleges jelenet, mindennek megvolt a helye. A párbeszédek dinamikusak, nem csak odamondják a karakterek a szövegeiket, és arra kapnak egy reakciót, hanem tényleg élnek a dumák, ami nagyon fontos egy ilyen filmnél.

    Minden benne volt, amit elvárhattunk. Idétlen humor, rengeteg politikailag nagyon is inkorrekt beszólás, repülő végtagok, és a kismillió pop-kulturális utalás és easter egg, amik észrevételénél most nem egy elismerő széles mosoly ült ki a nézők arcára, hanem könnyezős röhögés.

    deadpool colossus

    A filmet úgy rendezhette meg Tim Miller, kinek tulajdonképpen ez az első mozija, hogy Deadpool az X-Men univerzumban marad. Ez a továbbiakra nézve is izgalmasnak hangzik, hiszen nem egyszer találkozik Wade a képregényekben a többi mutánssal. Persze ebben a moziban is segítségére lesz két X-katona. Egyikőjük Kolosszus, akit jól ismerhetnek a rajongók (bár e filmben kicsit túltolták a szerepét, önmagából jócskán kifordítva), illetve Negaszonikus Tinitorpedó, akinek már csak a neve megér egy misét.

    A Deadpool film, és a karakter egy pillanatra sem veszi komolyan magát. Tudja, hol a helye, mit csinál, és nem próbál fölösleges morális feljebbjutást produkálni, hanem úszik tovább az árral. Deadpool maga a megtestesült antihős. Gyilkol, noha imádja ezt tenni, mégis csak a rosszfiúkat kapja el. Profi harcos, regenerálódik, testrészeket növeszt újra, és nem hallgat senkire. Nem akar beállni semmilyen táborba, hogy hősködjön. Őt saját érdekei vezérlik, nem fejlődik sehova, nem válik a szadista bunkóból jófiú. És ez így van rendjén – legalábbis Deadpool részéről.

    Aki nincs otthon a képregények világában, sem úgy egyáltalán MARVEL filmek terén, annak is tökéletesen élvezhető a mozi. Deadpool háttértörténete is kiderül, levezetik, miért öltözik vörös ruhába, de fölösleges flashbackek nélkül élvezhetjük átalakulását. Természetesen, ahogy fentebb írtam, vannak visszaemlékezések, de csak annyi, amennyi elég ahhoz, hogy térben, s időben el tudjuk helyezni a Wade Wilsonból vált Deadpoolt.

    reynolds baccarin

    Talán, ami a legfontosabb Deadpool világáról, hogy olyannyira nem beszámítható a fickó, hogy még képes a negyedik fal ledöntésére is; azaz kitekint a nézőre a vászonról (ahogy a képregényben és a videojátékban is). Teljes mértékben tisztában van azzal, hogy képregény karakter, és egy csomó jelenetnél magához a nézőhöz szól, ezzel felállítva egy roppant paradoxont, de annál több röhögésre adva okot.

    Ez nem csupán egy odavágós egyszerű vígjáték. Ez a film paródiája a képregényeknek, és magának Hollywoodnak is. Ryan Reynolds saját magát is cikizi, nem is egyszer. Előző félresikerült szerepeit sikerült kinőnie, és egy rossz viccként emlékezhet rá… vagyis a Deadpool filmben igenis jó viccként jött le.

    A néző semmiképp ne várjon egy megszokott giga-mozit. Itt nem az epikus harcokon, karakterfejlődésen és nagy horderejű mondanivalókon van a hangsúly. Ennek ellenére látványos, szinte autentikus a környezet, és néha már alig lehet megmondani egy-egy jelenetről, hogy CGI, vagy tényleg megcsinálták, annyira belesimul a hangulatba. A zenék lehettek volna kreatívabbak, de azt hiszem egy tökéletes 90-es évek atmoszférát kölcsönzött ezzel a filmnek, ami még tovább görgette a poénáradatot.

    deadpool videogame

    A 16-os korhatár viszont szerintem kevés. Emlékszem, pár éve rengeteg sorozat, film került a 18 pluszos rétegbe, amiket azóta a tévék néha 12-es korhatárral adnak. Hogy ennek mi állhat a hátterében, hosszasan lehetne fejtegetni, de mégis úgy éreztem a Deadpool során, a 16-os besorolás kevéske. Nem a káromkodások miatt, mert azok nem hiányoznak már semmiből, hanem a vizuális elemek miatt lennének fenntartásaim. Ha például beül egy konzervatívabb szülő a gyerekével, aki még nincs tizennyolc éves, abból bizony komoly viták lehetnek. A végtagok úgy repkednek, mint morzsaszóráskor a galambok. Az agyak loccsannak, kardok suhognak, pisztolyok dörrennek, és mi ezt tökéletes közelségből, esetenként lassítva láthatjuk.

    Összegezve tehát a Deadpool talán az évtized vígjátéka lehet. Komédia szempontjából nem durvább, mint társai, sőt! A mostanában megjelenő vígjáték filmek inkább túlzottan alpári minőségben forognak, mintsem kacagtató szórakozásként, amitől inkább érzi kínosan feszengve magát a néző. Deadpool tényleg egy bunkó szocio- és pszichopata őrült, de valamiért szerethető, és van benne valami plusz, ami miatt nem is akarjuk, hogy más legyen.

    A szinkron jó volt, bár a szóviccek miatt érdemesebb eredeti hanggal nézni. A színészi munka kiváló, érezhető a több éves gyakorlás, a vágy, hogy megfeleljenek a rajongóknak és a közönségnek. Azoknak tudnám ajánlani, akik nem riadnak vissza a fent említett nagyon is vizuális jelenetektől, és készen állnak egy agyament, eszelős vígjátékra.

    Aki még jobban elmerülne Deadpool kalandjaiban, nyugodt szívvel tudnám ajánlani a 2013-ban elkészült videojátékot, ami legalább annyira őrült, mint a film… csak hosszabb.

     

  • A Hátrahagyottak 2. évad kritika

    Csodálatos tíz részt élhettem át a Hátrahagyottak második évada során. Köszönöm ezt Lindelof-nak, akit lehet ugyan szidni (joggal) pár írói túlkapása miatt (Lost vége, Prometheus, Tomorrowland), de tagadhatatlan, hogy tanul a hibáiból, és mikor elemében van, akkor annak ez lesz a vége: az utóbbi évek legjobb sorozatévadja.

    A cikk kivételesen nem spoileres!

    A tavalyinál kevésbé érzelemdús, ám annál inkább filozofikus évadot kaptunk idén, mely egységes történet nélkül is képes olyan koherens maradni, hogy az egyszeri néző fejében egyre csak érlelődik a kérdés: Hogy a fenébe nem hullik darabjaira ez a koncepció? Ilyen az, amikor a készítők nem a forgatás közben találják ki, hogy merre is kéne továbbvinni a sztorit, á’ la Gotham első évad. A szezon tematikája ugyanis merőben eltér más sorozatok történetvezetésétől, végigvitt szálak helyett mozaikok, karakter utak helyett kiragadott életképek váltják egymást részenként, melyeket valahol a háttérben mégis összeköt egy láthatatlan szál, az itt-ott fellelhető átfedésekkel nagyszerűen érzékeltetve, hogy a történet végére azért összefonódnak a látszólag teljesen különálló mini-sztorik. A karakterek mellett az idővel is nagyon ügyesen játszadoznak a készítők, a premierben bemutatott Murphy-ék kálváriája után a Garvey família életébe már időben korábban kapcsolódunk be, és láthatjuk, mi vezetett ahhoz, hogy végül Jarden városában kössenek ki. S bár a történések zöme az említett két családdal történik majd a későbbiekben, terítékre kerül a tovább radikalizálódott Guilty Remnant, valamint az időközben kivált Laurie, továbbá fia, Tom erősen megváltozott világlátása is, hogy szép lassan egy kerek egész süljön ki a dologból, mindezt úgy, hogy a történet tényleg nem áll erős lábakon.

    leftovers1

    Ha lehet is beszélni fősodorról (már az első részben lefektetett, ám onnantól elég marginálisan kezelt eltűnési ügy mellett), akkor az az abszolút főszereplő, Kevin lelki vívódása lenne, mely több részen át ívelve egy olyan erős epizódban kulminálódik végül, melyet nem véletlenül említenek egy lapon a Lost zseniális „Constant” című részével, maradandó élmény az „International Assassin”, csakúgy, mint az egész széria. Kevin lelkiismerete az első évadban elhalálozott GR vezető, Patti személyében manifesztálódik, aki ezáltal éppoly teljes értékű szereplő lesz a szezon során, mint bárki más, karaktere hihetetlenül ambivalens, hol a végletekig szomorú, hol sziporkázik, de semmiképp sem neutrális. Ez egyébként igaz az egész évadra, mint azt már az intro könnyedebb hangvételéből, valamint a nyitány humoros pillanataiból is sejteni lehet, sokszor kifejezetten vicces a Hátrahagyottak, és ez baromi jól is áll neki, főleg azokban a részekben, mikor egyes jelenetek során mintha maga Lindelof üzenne a nézőnek: „Amúgy én sem igazán értem ám, mi a fene történik itt.”

    leftovers2

    Emellett viszont a Leftovers továbbra is dráma, és abból is a súlyosabb, nehezen emészthetőbb fajta. Én úgy vettem észre, hogy az évad leginkább a hitet tette próbára, nemcsak a karakterekét, de a nézőkét is. És itt most nem a keresztény vonulatra gondolok, bár Nora testvére, Matt pont, hogy a vallás által tétetik próbára (sikerrel), de ugyanúgy fellelhető a sorsba, jövőbe, emberekbe, misztikumba vetett bizalom is, mely a legtöbbször ki is fizetődik, furcsán optimista képet mutatva egy-egy velőig hatóan szomorú snitt után. Soha nem gondoltam volna például, hogy egy paradox helyzetben levő rendőr hamiskás karaoke előadását olyan érzelmi hullámvasútként kell megélnem, hogy bátran kijelenthetem: az egyik legerősebb sorozatbeli jelentet Kevin – szó szerint – életéért való éneke.

    De ez csak egy példa a sok közül, az évad telis-tele van retinába égő pillanatokkal, felejthetetlen jelenetekkel, kiváló színészek kiváló alakításaival, melyekhez zseniális apparátus asszisztál, mind a vágás, mind az egyes beállítások díjat érdemelnének, főleg a Mimi Leder jegyezte epizódokban, messze az általa rendezett részek a legjobbak. Épp ezért tartom felfoghatatlannak, hogy egyetlen Golden Globe jelölést sem kapott a Leftovers, nálam ezzel el is vesztette relevanciáját a díjátadó. Max Richter borzongató muzsikái a valóban drámai pillanatokban a végsőkig feszíti az ember idegeit (valamint könnycsatornáit), s bár idén kissé háttérbe szorultak a betétdalok mellett, mivel azok megválasztása is kitűnő, így egy rossz szavam sem lehet a hangzásra.

    leftovers3

    Ahogy az egész évadra sem. Eddig egyetlenegy olyan sorozatszezon volt életemben, melyre gondolkodás nélkül megadtam a maximum pontszámot, ez pedig a Breaking Bad záróakkordja. Mostanáig. A Hátrahagyottak második évadja tökéletes minőséget szállított idén, nem hittem volna, hogy képes lesz megugrani az első felvonás szintjét, de ez végül sikerült, még ha kevesebb (ám annál erősebb) volt is a dráma, és több az életről, a sorsról, Istenről, a Túlvilágról való filozofálás, ami szintén kuriózum a sorozatok között. Szóval, ha számosítanom kellene, természetesen 10/10 az évad, ez elfogultságnak tűnhet, de bármennyire is erőlködöm, nem tudok felhozni negatívumot a szezonnal kapcsolatban. Elgondolkodtató, hol megható, hol megmosolyogtató 10 epizódon keresztül mutatja be Lindelof és stábja, hogy mitől ember az ember, mit jelent hinni, mit jelent újrakezdeni, mik azok a dolgok az életben, melyekért érdemes felkelni minden egyes nap. Mert bár átjárja a szériát egyfajta keserű atmoszféra, a végkicsengés, és ezáltal a teljes káosz kontextusába helyezett utolsó snitt is azt sugallja: Soha ne add fel!

  • Az ébredő Erő: kérem a következőt!

    Kezdjük a legfontosabb információkkal. Nem, ez a cikk nem tartalmaz spoilereket. Igen, érdemes megnézni az új Star Wars filmet, mert jól sikerült: hangulatos, látványos, szórakoztató, misztikus és emberi. Mindenképpen nagy élmény, de azért egy kis űrt is hagy maga után.

    Most már nyugodtan nekifuthatunk messzebbről is.

    Hozzon is ajándékot, de ne hozzon

    Minél népszerűbb valami, annál nehezebb neki folytatást csinálni, hiszen olyan sokféle elvárásnak kell megfelelni. A rajongók azért is szétcincálhatják a filmet, mert túlzottan hasonlít az előzőre (hiszen nem hozott semmi újat), és azért is, ha nem hasonlít (mert akkor nem tiszteli a hagyományokat). J.J. Abrams csapata biztosra ment és zseniálisan kiszolgálta mindkét tábort. Az egyik oldalon tételesen fel lehet sorolni vagy egy tucatnyi helyzetet, fordulatot, helyszínt, fegyvert, karaktert, ami korábbi filmekből köszön vissza, azoknak egyfajta variációja, parafrázisa. Ugyanakkor viszont Az ébredő Erő megalkotta a saját markáns hangulatát, stílusát, és új elemeket is behozott a Star Wars univerzumba, amitől az egész film egyedi és maradandó élmény lett.

    Star Wars

    Mintha igazi lenne

    Ha sorra kell venni, mitől működik nekem egy Star Wars film, akkor az első helyen a világ kézzelfoghatósága szerepel. A hetvenes évek végén, 11 évesen azért döbbentem le teljesen a Csillagok háborújától, mert a stúdiószerű díszletek és a gyermeteg jelmezek helyett egy olyan, messzi-messzi galaxis jelent meg a vásznon, ami élt, lélegzett, valódinak tűnt. Az embernek valóssággal kedve támadt belépni a vászonra, és körülnézni ebben a világban.

    Ez a fíling most visszatért. Nagyon jót tett a filmnek, hogy ahol csak tudták, mellőzték a számítógépes trükköket, és tényleg felépítettek járműveket, helyszíneket, megkreáltak lényeket. A néző ettől úgy érzi, hogy egy létező helyre látogatott el, aminek saját története, misztikuma van. És persze minderre az IMAX 3D csak rásegít.

    Star Wars

    Sötét tónus

    Akik A Birodalom visszavágot kedvelik legjobban a szériából, azok örülhetnek, mert Az ébredő Erő legalább annyira sötét hangulatú, sőt talán még jobban. A sötét oldal erősödik, kegyetlen és szokás szerint technikai fölényben van.

    De van humor is

    Végre nem az jelenti a poént, hogy Jar-Jar Binks egy csata közepén szerencsétlenkedve véletlenül nyírja ki az ellenséget. Hanem újra vannak saját motivációval és stílussal rendelkező, hús-vér karakterek, akik viszonyulnak egymáshoz, és persze adott esetben húzzák egymást, vagy éppen beszólnak a másiknak. Ez (is) nagyon hiányzott az előzmény trilógiából.

    A nagy generáció

    Zseniális húzás, hogy a filmben a fiatalok számára az öregek sztorijai csupán legendák, ezért ledöbbennek, amikor élőben találkozhatnak a hősökkel. Ez mindenki számára átélhető, hiszen a rajongók is megilletődnének és szívesen sztoriznának egy személyes találkozó alkalmával, de maguk a fiatal színészek is így voltak ezzel a forgatáson. Ez egy többrétegű, tudatalatti csavar, amitől még könnyebben beleélhetjük magunkat a történetbe.

    Star Wars

    Több a kérdés, mint a válasz

    Ugyanakkor kiütközik, hogy J.J.Abrams szereti a misztikumot és a megválaszolatlan kérdéseket. Olyannyira, hogy a film végére legalább három szál is elvarratlan marad. Vagyis Az ébredő Erő egyértelműen egy trilógia nyitánya, a sztorija nem teljesen kerek. Ez pedig kettősséget szül a nézőben.

    Vannak tettek, fordulatok, amelyeknek a hátterét, motivációját szeretnéd megtudni, megérteni, de az első részből nem fogod. Ennek hiányában viszont nehéz megítélni, hogy az adott karakter miért olyan, amilyen, és miért csinálja azt, amit. Ugyanakkor a következő részig mindez számos találgatásra, eszmecserére ad okot – és a készítőknek nyilván ez is volt a célja.

    Nálam mindenesetre elérték, hogy szívesen megnézném újra a filmet, és várom az újabb epizódot, hogy megtudjam, milyen válaszokat adnak a felvetett kérdésekre. Szóval kérem a következőt!

  • Kevés filozofálás, pörgős események – Megnéztük a Mentőexpedíciót

    Hogy őszinte legyek, egy kicsit tartottam a filmtől. Hasonló környezetben Matt Damont legutóbb az Interstellarban (Csillagok között) lehetett látni és ott egyrészt nem is kapott túl nagy szerepet, másrészt pedig egy eléggé antipatikus karaktert kellett eljátszania. Láthatóan nem is érezte jól magát abban a szerepben, bár kétségtelenül igaz az is, hogy azért mostanában nehéz Matthew McConaughey mellett labdába rúgni (lásd még Leonardo DiCapriot és A Wall Street farkasát).

    A másik félelmem az volt, hogy egy olyan sci-fit kapunk, amiben a látvány dominál majd, amit közhelyes filozofálással próbálnak ellensúlyozni, vagy hatni próbálnak arra az emberben lévő szorongásra, melyet akkor érez, amikor ráébred saját jelentéktelenségére, megtapasztalva a végtelen világűrt.

    Szerencsére egyik félelmem sem igazolódott be. Matt Damon kifejezetten élvezte a játékot, nagy mozgásteret kapott és határozottan jót tett, mind neki, mind az egész filmnek, hogy nem pszichologizálták el az egészet és nem ragadunk bele a lélektani fejtegetésekbe a történet során. Sőt, tulajdonképpen ezt a részét teljesen kihagyták a filmből, ami azért nyújt némi hiányérzetet. Az érzelmi töltetet azonban megkapjuk máshonnan, jelesül a Földről, a NASA irányítóközpontjától, az asztrofizikai részlegtől, sőt, még a kínai űrügynökségtől is.

    rs_560x415-150608110132-1024.the-martian.cm.6815_copy

    A sci-fiben persze fontos a filozófia és a pszichológia, a Mentőexpedicíó érdeme azonban éppen abban rejlik, hogy a találékonyságot és a humort mutatja meg. A poénok nem erőltetettek és valóban arra szolgálnak, hogy oldják a hangulatot, míg a találékonyságnál meg kell említeni azt a nagyon helyes mozzanatot, hogy a készítők végre adtak egy kis adagot a sci-fi science részéből is, amely – ha a mérnöki nyelvet és a kötelező fizikát leszámítjuk – eléggé ritka manapság, hollywoodi produkcióban legalábbis. Mindezek mellett sem lett vontatott a film, a játékidő minden percében sikerül fenntartani az izgalmat és a végére már tényleg annyira lehet szurkolni Matt Damonért, mint anno Tom Hanksért az Appolo 13-ban.

    A színészi alakításokkal nincs különösebb gond. Jó formáját hozza a marsi küldetések igazgatóját megtestesítő Chiwetel Ejioform (Igazából szerelem, Serenity, Az ember gyermeke, Z, mint Zakariás) és Jeff Danielsnek is jól áll a NASA-igazgató poszt. A két leggyengébb láncszem a Hermész legénységéből kerül ki: Aksel Hennie vegyészt alakítgat, Sebastian Stan posztjára pedig a film után már nem is emlékszik a néző. De ők is inkább csak észrevétlenek, ami lehet, hogy annyira nem is baj.

    Összességében Ridley Scott elég jól összerakta ezt a filmet és mindenképpen üdítő egy alkotás a mostanság megjelent sci-fi mozik között.

  • Vélemény: Spielberg kontra Spielberg árnyéka

    „I’m just the shadow of the man I used to be” („Csak az árnyéka vagyok a férfinak, aki egykor voltam”), énekelte a már beteg Freddie Mercury. Ő elment, de a dal maradt, és ez a szövegrész mindig visszatér az életembe.

    Akkor is ezt éreztem, mikor a Spielberg által finanszírozott legújabb dínófilmet megnéztem. Látványos CGI-jelenetek, jóképű, izmos főhős, és… ja, bocsánat, semmi több… Annak idején az első filmmel kapcsolatban is voltak fenntartásaim, de abban még voltak színészek! Jeff Goldblum zseniálisan hozta a káosz-kutató figuráját, Sam Neill a tudóst, és még a gyerekek is hitelesebbek voltak az új verzió fiataljainál.

    A történet sablonos és kiszámítható, a félelemkeltés szánalmas, szinte várjuk, hogy tépjen már szét valakit az egyik Velociraptor!!! A befejezés: már nem is emlékszem rá…

    Miért adjuk a nevünket egy felejthető tömegfilmhez? Pénzért. Egyszerű.

    Az az igazság, hogy ez kell. Erre van igény, ezt fizetik meg. Nem kellenek már a Tarantino-féle elmés dialógusok, a cameroni látványvilág, és nem kellenek színészek sem. A mozi már rég nem az, aminek teremtették. Talán csak túlképeztük magunkat, és vágyunk az újabb és elgondolkodtató ötletekre, szeretnénk még nevetni és szörnyülködni, érezni és meghökkenni, sírni és megnyugodni, felszabadulni és beleélni magunkat a világba, melyet a rendező teremt. Azt hiszem, a hiba bennünk van. Sebaj, marad a könyv, a színház és a valóság…

    A cápa láttán görcsösen markoltuk a fotel karfáját, az E.T. melengette gyermeki szívünket, a Schindler listája pedig elgondolkodtatott. Mi van mostanság önnel, kedves hollywoodi sztárrendező, a legnagyobbak egyike, a név, aminek hallatán mindenki felkapja a fejét?

    Javaslom, hogy Dagobert bácsi másszon ki végre aranytallér medencéjéből, üljön be a rendezői székbe, és vegyen példát a 80 feletti Clint Eastwoodról, vagy csak nézze meg az Amikor énekes voltam című filmet Depardieu-vel!

    Cs.P.

  • Az eljövendő hősök napjai

    Az itthoni mozik ma kezdik vetíteni a legújabb szuperhősös filmet, az X-Men – Az eljövendő múlt napjait, mi viszont már megnéztük, és ilyennek láttuk: (tovább…)

  • Újra az Enterprise fedélzetén – Star Trek: Sötétségben

    Kicsit féltem az új Star Trek filmtől, hogy valami borzalmas képtelenség lesz belőle. Mondjuk az utóbbi időben nem sok sci-fi film győzött meg, ezért nem voltak óriási elvárásaim.

    (tovább…)