Címke: kritika

  • Az űrlények mindig ünnepnapon támadnak

    A függetlenség napja 20 évet késett folytatása éppen olyan egyveleg, mint az elődje: akció, látvány és humor keveredik kínos hülyeséggel és pátosszal. És az egész ezzel együtt mégis szerethető, sőt szórakoztató.

    Egyik fontos alapelvem, hogy ha a megfelelő elvárásokkal ülünk be egy hollywoodi filmre, akkor nem érhet csalódás. Mielőtt átlépjük a vetítőterem küszöbét, érdemes őszintén válaszolni magunknak arra a kérdésre: milyen is  volt 1996-ban A függetlenség napja. Ha csak az ugrik be, hogy alapfilm, akkor bizony az emlékeinket megszépítette a nosztalgia.

    Roland Emmerich és Dean Devlin számára a széles körű ismertséget az 1994-es Csillagkapu hozta meg. Megérdemelten: helyén volt az alapötlet, a látvány, a csapat – kerek volt az egész alkotás. Az a film nem akar több lenni, mint ami volt, a küldetését tökéletesen teljesítette.

    Ezután következett A függetlenség napja, amelyen érezhető volt a cél: na akkor most dobjunk egy akkorát, amekkorát csak bírunk. Emmerichék nekiláttak, hogy megcsinálják „AZ” űrinváziós alapfilmet, amit nem lehet überelni.  A nagy igyekezetnek aztán számos eltérő következménye lett, egyetlen filmben összemixelve.

    A grandiózusságra törekvés számos ponton megvalósult. Az adott korszakban szájtátósra sikerült a látvány, az űrhajók mérete, az akciók. A sztori felépítése, a globális lépték, a lerombolt műemlékek, az összefogás, a világot megmentő vegyes csapat is ezt a fílinget erősítette. Jól volt felvezetve az is, ahogy az emberiség fokozatosan ébred rá, mi történik, és ahogy az idegenek maguktól egyáltalán nem is kommunikálnak a Föld népével. Megadta az alaphangulatot az egész invázió váratlansága, érthetetlensége, gyorsasága és nyomasztó technikai fölénye. Ezek után Will Smith negyedik típusú találkozása pedig méltán vált klasszikussá, hiszen az adott helyzetben felért a magyar válogatott váratlan 2016-os menetelésével a foci eb-n. Lehetetlen helyzetben, felkészült és totális túlerő ellen, esélytelenül mégis győztünk.

    ID4_2_trailer3

    Csakhogy… Mindeközben a film számos ponton túltolta a grandiózusságot. Olyan lett, mint amikor egy lelkes kisgyerek játszik, vagy valósítja meg régóta dédelgetett álmát. Van benne pátosz dögivel, motiváló elnöki beszéd, világbéke és az USA mellett felsorakozó összes ország. Leegyszerűsített, tipizált, idealizált és naiv karakterek, gondosan számos különféle társadalmi rétegből válogatva: USA elnök, first lady, tudós, szóvivő, sztriptíztáncosnő, zsidó, fekete, homoszexuális és részeges veterán. Van hősiesség a köbön: az amerikai elnök vadászgépbe ül és maga vezeti a támadást. És ne feledjük a végső megoldást se (már elnézést a 20 éves spoilerért), a vírus feltöltését egy földi laptopról egy földönkívüli inváziós sereg vezérlő hajójára. Ami még akkor is meredek, ha a klasszikus Világok harca végkifejlete előtt tiszteleg, hiszen ott valódi vírusok csinálták ki az ellenséget.

    Aztán később, Emmerich további filmjeit nézve kiderült: ez a fajta történetmesélés azonos vele, és bizony őszintén a szívéből jön: mindig a grandiózusságot mixeli a naiv banalitással.

    Nos, én a legújabb filmjére úgy ültem be a moziba, hogy erre számítottam most is. És nagyon jól szórakoztam.  A függetlenség napja – Feltámadás hű az elődjéhez: egy igazi popcorn mozi. És lényegtelen, hogy azon nevetsz, amit ők is poénnak szántak, vagy azon, amit lehet, hogy komolyan gondoltak, de ez sosem fog kiderülni. Mert a film összességében így is kikapcsol.

    Logikusan folytatja a 20 éve félbehagyott történet: világbéke van, az emberiség közösen készül a következő inváziós támadásra, a Földön maradt idegen technikára építve. Ez már eleve érdekes helyzet, mert míg az 1996-os sztori a mi hétköznapi világunkban játszódott, a folytatás viszont egy alternatív 2016-ban. Kiderül, mi történt egyes lezuhant űrhajókkal, hogy bizonyos területeken az idegenek még évekig gerillaharcot folytattak a felszínen, és hogy börtönökben jó párat őrzünk még belőlük. Akik anno szellemi kontaktusba kerültek az idegenekkel, azok máig viselik ennek következményét.  A félem és a készülődés persze nem alaptalan, mert ismét nagyon gyorsan és teljesen váratlanul megérkezik a földönkívüliek második csapása. Érdekes módon napra pontosan 20 évvel később, hogy megint jól eltolják a július 4-i ünneplést.

    id4_2

    Miközben a fentiek teljesen rendben vannak, illetve a látványra és a hangulatra sem lehet panasz, a korábban már vázolt hozzáállás alapján ismét sikerült jó pár dolgot túltolni. Például amikor két rég nem találkozott szereplő beszélgetni kezd, és közülük egyik a volt amerikai elnök, akkor egyre jobban emeli a hangját, egyre több ember gyűlik köré, akik meghatottan bólogatnak és a végére persze hogy egy lelkesítő elnöki beszéd lesz belőle. Vagy amikor az egyik szereplőnek sikerül egy gyerekkel teli iskolabuszt a lehető legnagyobb összecsapás kellős közepébe kormányoznia. Én ezeken pont ugyanolyan jókat röhögtem, mint a szándékos poénokon.

    A fiatal generációból a csajszik szépek, a pasik jóképűek, és a női nézőknek kedvezve van köztük macsó és hős szerelmes is. Ugyanakkor az is tény, hogy a színészek közül Jeff Goldblum viszi el a hátán a filmet. Az inváziós űrhajó persze sokkal nagyobb, mint régen. Sokkal több a közvetlen találkozás, sőt közelharc a lényekkel. Többet látunk a világukból, az űrhajójuk belsejéből is.  És a csatának nem ott és akkor szakad vége, mint legutóbb.

    A megoldás nem sántít annyira, mint a múltkor, bár számomra már-már a Men In Black vagy a Galaxis útikalauz világát idézi.

    A lényeg: ha valakinek tetszett az első rész, és őszintén szembe tud nézni vele, milyen is volt az a film, akkor a második rész is ki fogja kapcsolni két órára. Popcornnal egészen biztosan.

    Juhász György

  • Holnap Legendái évadkritika

    Valami furcsa dolog történik a DC háza táján. Mintha minden sorozat készítése közben (tisztelet a kivételnek, lásd Flash és Gotham) egy idő után fognák magukat a készítők és a betonbiztos koncepciókat kivágnák a kukába, hogy valami lagymatag, nyögvenyelős terméket tegyenek a helyére. Így történt az Arrow szériával is, amely a harmadik évadtól folyamatos zuhanásban van, sőt így volt a Supergirl esetében is, csak az Acéllány esetében az első évad sem hozott nagy sikert. A második szezon pedig a CW csatornára került át, mert a CBS már nem volt hajlandó berendelni a következő etapot. E két műsor mélyrepüléséhez kezdetben úgy tűnt, csatlakozni látszik az új üdvöske, sokunk reménye, a Holnap Legendái (Legends of Tomorrow).

    Az Arrow és Flash sorozatokból verbuvált csipet-csapat történetének első pár része lomhán indult. Igazi időutazós, belevaló műsornak látszott, csak éppen mondanivaló nélkül, rém unalmasan bemutatva.

    A történet szerint Vandal Savage, a DC univerzum egyik legkeményebb, s nem mellékesen halhatatlan gonosza a jövőben elpusztít mindent és mindenkit, majd világuralomra tör. Rip Hunter, a renegát Időmester visszautazik az időben, összeszedve a CW-s sorozatok mellékszereplőit, hogy közösen váltsák meg a világot téren-időn keresztül. Név szerint a következő karaktereket karolja fel a brit ballonkabátos: Hawkgirl, Hawkman, White Canary, Atom, Captain Cold, Heatwave, valamint Firestorm két „alkotója”. Jogos lenne a felvetés, ha tényleg akkora baj van, és majdhogynem elkerülhetetlen az apokalipszis, akkor miért egy ilyen szedett-vedett bagázst kell megbízni ezzel a feladattal, amikor klasszisokkal hatalmasabb hősök is repkednek a világban. A válasz úgy tűnik, mindig a párhuzamos dimenziók jelensége marad, úgyhogy ebbe ne is menjünk bele. Fogadjuk el, hogy a Holnap Legendái mentik meg a Földet a pusztulástól és kész!

    legends-tomorrow-premier-episode-rip-hunter

    A sztori kezdetben nagyon bíztatóan alakult (leszámítva a vontatott indulást). Felvezették a különböző módon motivált hősök és antihősök világszemléletét, amiből pazar viták alakulhattak volna ki, de sajnos az évad előrehaladtával ezek csak kötelező jelleggel szerepeltetett műdrámákká fajultak. Minden részben található egy aktuális tanulság szeretetről, barátságról, önbizalomról, megbecsülésről és hősiességről. Ezek kimondottan szájbarágósak, és üresek. A gördülékenyebb epizódok érdekében a készítők majdnem minden epizódban szétszedik a csapatot, akik külön problémákkal birkóznak meg, valamint külön feladatot kapnak. Így legalább nem kell az összes karaktert egymással beszéltetni, ami forgatókönyv szempontjából bizony embert próbáló munka lenne. Persze van néhány jelenet, amikor mindannyian egyszerre küzdenek, és azok a képsorok igazán jól festenek. A részek előrehaladtával mindig más és más kerül egy csapatba, így a néző is megismerheti a karaktereket, és a szereplők is egymást. Kapunk néhány jellemfejlődést is, amit még mindig nem tudok eldönteni, hogy kellett-e a sorozatba, de annyira nem zavaróak. Példának okáért az örök cinikus, mindig gonosz Captain Cold szinte egyik pillanatról a másikra átváltozik pozitív karakterré, és hű társa, Heatwave, a forrófejű, legtöbbször ostoba fickó hirtelen mindent megért és mindenről tud (pontosabban az idősíkok eltolódása miatt néhány év előnyben van a többiekkel szemben). A szereplőket egyre mélyebben ismerhetjük meg, az évad végére pedig mindenkiről képesek leszünk teljes képet kialakítani.

    Legends-Tomorrow-Vandal-Savage-Explained

     

    Az évad elejétől egészen a közepéig itt is megfigyelhető afféle átmeneti mélyrepülés. A kezdeti varázs hamar elillan, és lassan cikissé válik, ahogy elkeseredetten próbálják megállítani Savage munkásságát, aki mit sem tud az időutazó brigádról, de még így is legalább egy tucat lépéssel előttük jár. De mint tudjuk: az időutazás nem ilyen egyszerű… Ha olyan könnyen menne, akkor egy rész is elég lett volna. Viszont azok az epizódok a legérdekesebbek és legszórakoztatóbbak, amelyekben Savage egyáltalán nem szerepel. Ezek a részek olyanok, mintha teljesen más stáb készítette volna őket: a karakterek humorosak, a drámák valódiak, a cselekményeknek pedig van értelmük és mélységük.

    A rajongók kaptak elég sok ínyencfalatot is, mint a jövőbeli Oliver Queen, vagy Deathstroke fia, Connor Hawke, Jonah Hex és megannyi mellékszereplőként feltűnő karakter. Sőt, nem kevés popkulturális utalás is felbukkan majd, mint például egy beteg kisfiú megmentése, akit történetesen H. G. Wellsnek hívnak.

    jonah-hex-legends-of-tomorrow

    Sokat bíbelődhettek a készítők a különböző korok „megépítésével”. Remekül hozzák a hangulatát az egyes idősíkoknak, még akkor is, ha gyakran botrányos sztereotípiába fulladnak az idővonalat kitöltő cselekmények. Többet megnéztem volna abból, miként tudnak azonosulni a múlttal, vagy a jövővel a szereplők. Eddig úgy tűnnek, mint akik világ életükben időutazással foglalkoztak, és nagyjából semmi nem képes meglepni őket. Az atmoszféra nem annyira sötét, mint mostanában a DC alkotások többsége, és ez egyáltalán nem baj. Az apróbb veszekedések túldramatizálása mellett a történetbeli csavarok nem annyira mélyek, vagy drámaiak, de a Holnap Legendái kifejezetten szórakoztató műsorrá alakult a szezon végére. Az viszont kétségtelen, hogy talán minden rajongó többet várt a sorozattól.

    legends of tomorrow

    Összegezve tehát a Holnap Legendái egy szórakoztató, időutazós, hősökkel telepakolt sorozat, melynek alapötlete remekül működik, csak az évad részeit nehezen töltik ki érdemi tartalommal. Több jelenetet fölöslegesen nyújtanak el, hogy meglegyen a műsoridő, néha teljesen érdektelen a cselekmény, de van úgy, hogy képes odaszögezni a képernyő elé a nézőt. A karakterek jellemei részletesen kidolgozottak, fokozatosan ismerkedhetünk meg velük, és sokszor nem úgy, mint hősök, hanem mint hús-vér emberek. Látványra nem panaszkodhatunk, autentikus környezeteket kapunk, igazán jó speciális effektekkel. Amikor a csapat együtt van és közösen intézik el az aktuális rosszfiúkat, a koreográfiák jól festenek, az összhang pedig egységesen látványos; Firestormtól kezdve Atomon át a szimpla verekedésekig. Sőt láthatunk olyan jeleneteket is, amelyeket kisképernyőn eddig még soha.

    A cselekmény legtöbbször enyhén vérszegény, de rengeteg működőképes mechanika is a felszínre kerül, úgyhogy lehet még jövője a Holnap Legendáinak, ha az Időmesterek is úgy akarják…

    2017 januárjában indul a következő szezon.

  • Na ilyennek kell lennie egy szuperhősfilmnek

    Őszinte leszek: nem nagyon vonzanak a szuperhősös történetek. Az általános isiben persze még izgalmas volt a téma: különleges képességek, összecsapások, világmegmentés. De aztán valahogy kinő belőle az ember.

    Már jócskán felnőtt voltam, mire Hollywood eljutott arra szintre, hogy állkapocs-szaggató látványt és zúzásokat tudott a történet mögé rakni. Ami újra indokot szolgáltatott arra, hogy tegyek egy próbát a képregényhősök világával. Akadt is pár élvezetes, szórakoztató filmalkotás, de az látszott, hogy hosszú távon a látvány kevés lesz az érdeklődés fenntartásához.

    Később megjelentek felnőttesebb hangvételű, vagy éppen komorabb alkotások, amelyekben váratlan és meglepő módon drámai kvalitásokat is sikerült megcsillantani.  Ami újra reményt adott, hogy lesz ebből még valami.

    De aztán beindult a szuperhősös mozifilmek nagyüzemi sorozatgyártása és ahogy óramű pontossággal jelennek meg az újabb és újabb darabok, egyre nehezebb elhinni, hogy valami jó és eredeti fog születni. A Marvel filmek összefüggő univerzumának építgetése például kifejezetten lenyűgöző teljesítmény, de én a legutóbbi eposznál, az Ultron koránál már feladtam a reményt. Mert úgy éreztem, pontosan ugyanolyan volt, mint bármelyik korábbi alkotás, amiből futószalagon lehet gyártani még egy tucat másikat.

    Éppen ezért volt nagyon kellemes és pozitív csalódás az Amerika Kapitány: Polgárháború. Ez ugyanis azzal fogja meg a nézőt, hogy ellenállhatatlan módon újra gyereket varázsol belőle, aki fülig érő szájjal és csillogó szemmel élvezi az előadást. Ha valamire, akkor erre tényleg nem számítottam.

    És eközben az alkotók a drámai vonalat sem hanyagolják el. Ha tudatos felnőttként közelítjük ezt a filmet, akkor nagy erénye, hogy az összes szereplőnek megvan a maga hiteles, elfogadható, egyéni motivációja, és a maga módján mindenkinek igaza van, amikor egymásnak feszülnek. A bennünk élő gyermek pedig piszkosul élvezi az újabb és újabb és még újabb szuperhősök feltűnését, akik egyedi képességeikkel és stílusukkal egyre magasabb szintre emelik az összecsapásokat. Ráadásul mindezt remek humorral spékelték meg, leginkább az újoncok bevonása terén. Hangya és Pókember beszervezése, továbbá a harci stílusuk egyaránt megdolgoztatja a rekeszizmokat. A két csapat gigászi egymásnak feszülése a repülőtéren pedig mindent visz: igazi „ereszd el a hajam” típusú zúzás, aminek minden perce kincs. Még egy Star Wars-os utalásra is futja – bár öreg rókaként ez a poén már percekkel az elcsattanása előtt nekem is eszembe jutott.

    Mindössze egyetlen olyan részt találtam, amit komolynak szántak, de kicsit mellényúltak: a minden más szempontból nagyon rendben lévő helikopteres jelenetben Amerikai Kapitány előbb lefelé, majd felfelé fordított bicepsszel küzd, amitől olyan lesz az egész, mintha body builder bajnokság színpadán demózva pózolna. Szinte várjuk, hogy mosolyogva belenézzen a kamerába, és megcsillanjon a foga. De ez valóban az egyetlen kivétel, az alkotók egyébként remekül eltalálták azt a mixet, ami drámai, vicces, látványos, stílusos és közben rendkívül szórakoztató.

    A következő néhány szuperhősös film készítőinek jól feladták a leckét, mert ezt most egy darabig biztos, hogy senki sem fogja überelni.

  • Egy ambiciózus regény – Sors-algoritmus

    Az idén indult új könyvsorozatunk, a Galaktika Start Könyvek egyik első darabja a Sors-algoritmus. A könyvben minden megtalálható, ami egy sci-fihez kellhet: szórakoztató történet, jó világfelépítés és rengeteg gondolat.

    A történet a közeljövőbe hívja olvasóit. Még a kilencvenes években egy cseh tudós, Brozkov létrehozott egy képletet, aminek segítségével megmondható egyes emberek, de akár az egész emberiség jövője is. Azonban amit a tudós látott, az elborzasztotta. Hogy megmentse az emberiséget szörnyű sorsától, Brozkov létrehoz egy titkos szervezetet, ami a képletnek megfelelően beavatkozik a világ működésébe: ez a Jövővédelem. A társaság belepiszkálhat akár politikai vagy tudományos felfedezéseket érintő kérdésekbe is – és természetesen úgy, hogy mi észre sem vesszük.

    A tényleges történetbe csak saját időnket követően kapcsolódóunk be. Először a fontosabb szereplők (Réka, Szilárd, Jennifer) gyerekkorába nyerünk betekintést, majd mindennapos életük részesei lehetünk. Ahogy Krisztián is tette a második interjúban, amikor összefoglalta nekünk történetét, az ezután kezdődő cselekményt talán érdemes két részre osztani. Ott van Réka, aki a hétköznapi életet képviseli és Szilárd, aki – mondjuk így – a háttérvilághoz, a Jövővédelemhez tartozik. Főleg az ő szemszögükből ismerhetjük meg a jövőbeli Budapestet, ahol mai, aktuális problémáinkkal találkozhatunk: egyetemi tüntetés, menekültválság és terrorfenyegetettség.

    Sors-algoritmus

    Első olvasásra úgy hangozhat, hogy a Sors-algoritmus nagyon is sokat markol, de ez nem válik a könyv hátrányává, sőt. Krisztián élvezhető tempóban meséli el a történetet, kellően izgalmas fordulatokat iktat be, miközben ellát minket elegendő mennyiségű háttérinformációval és magyarázattal, hogy ne vesszünk el világában. Utóbbit nagyon is közérthető és élvezhető stílusban teszi. Hiába ír akár több oldalon is keresztül a Jövővédelem működéséről, az Európai Unió védelmi stratégiájáról vagy épp Brozkov képletéről, nem válik unalmassá, és ami fontosabb, a cselekmény rovására sem megy, hanem tökéletesen kiegészíti azt. Olvasóként azt gondoljuk, hogy egy jó könyvnek talán ez a két legfontosabb (számomra mindenképpen) alappillére: jó legyen a történet és az író kellőképpen megismertessen fiktív világával.

    Rengeteg apró, de pozitív dolog akad még Krisztián regényében, amiket érdemes kiemelni. Egyik ilyen a történet multikulturális jellege, ami alatt arra gondolok, hogy mennyi különböző nép is képviselteti magát itt. A futurisztikus Budapesten találkozhatunk vak ukrán kocsmárossal, német üzletemberekkel, macedón menekültgyerekekkel és a lengyel légierővel is, említés szintjén pedig hallunk a francia Jövővédelemről is. Igaz főleg a közép-kelet-európai régió képviselteti magát, azért nemzetileg nagyon is színesnek nevezhető szereplőgárda jelenik meg.

    Ahogy a második interjúban is volt róla szó, a Sors-algoritmusban olyan témák jelennek meg, amik más műfajú könyvekben (pl. szépirodalom) is megállnák a helyüket. Ilyen a regény központi kérdése is a mesterséges manipuláció, ha pedig kicsit eltávolodunk a sci-fis közegtől, akkor a szabad akarat problematikájának is nevezhetjük ezt. Egy kevéssé központi, viszont a szereplők miatt nagyon is jelenlévő téma, a 21. századi fiatalok útkeresése, céltalansága is ezek közé a témák közé sorolható. Az előbbi (manipuláció) ad egy komoly, tényleg elgondolkodtató jelleget az egésznek, a második (fiatalok útkeresése) pedig fiatalos hanggal ruházza fel a regényt.

    A Sors-algoritmus mindenképpen egy ambiciózus regény, ami idősebb és fiatalabb olvasók számára is izgalmas olvasmány lehet, rengeteg gondolkodnivalóval. És Brozkov-féle képlet nélkül is tudhatjuk, hogy Vékony Krisztián olyan író, aki a jövőben írásaival bőven okozhat még nekünk meglepetést.

  • Pandemic filmkritika

    Ki mondta, hogy nem lehet alacsony költségvetésből jó filmet készíteni? Ott van például a The Purge, vagy a Fűrész első része, de említhetném akár az első Mad Maxet, a Pi-t, vagy a Találmány című alkotást. Ezek mind-mind hollywoodi szemmel nézve borzasztóan kevés pénzből készültek el, és még ha szűkebb réteget is képviselnek, nem úgy, mint a több száz milliós blockbusterek, így is szép összegeket zsebeltek be. Tehát egy film értéke, mondanivalója nem a befektetett pénz függvénye.

    Ebben a tudatban ültem le megnézni a Pandemic című alkotást is, amely április elsején jelent meg (ezért néhány pillanatra tréfának véltem a filmet, de mint kiderült, komolyan gondolták).

    VIGYÁZAT! NYOMOKBAN SPOILERT TARTALMAZ!

    Nehéz felvázolni egy cselekményvonalat, mert a rengeteg töltelék jelenetből kicsit nehézkes kihámozni az igazi történéseket, de azért megpróbálom. Dr. Laurel Chase (Rachel Nichols) egy négyfős csapat tagjaként küldetésre indul a biztonságos karanténból, hogy túlélőket keressen a teljesen tipikus zombivírus kitörése után. Majd kiderül, hogy ő nem is orvos, és csak a lányát próbálja megmenteni, de közben legalább mindenkit megölet maga körül. Nagyjából ennyi maga a sztori, de sokkal érdekesebb boncolgatni a Pandemicet, ha mindig kis szeleteket vágunk belőle.

    Hogy mitől különleges a film? – tehetné fel a kérdést bárki. A válasz egyszerű: semmitől, csupán az egész Pandemic belsőnézetes, tehát a főszereplők szemszögéből láthatjuk a történéseket. Ezzel nem is lenne baj, hiszen éppen most adják a hazai mozik a Hardcore Henry című filmet, ami hasonló módon operál, de brutális adrenalin túladagolást ígérnek készítői.

    Nagyon komplikált filmre vinni az FPS (First Person Shooter – „belsőnézetes lövölde”) érzést, és nehéz hitelt adni neki anélkül, hogy videojátékszerű legyen az egész mozgókép. Sajnos a Pandemic is inkább élőszereplős játék lett, mintsem film. El tudok képzelni egy beszélgetést, amiben egy új zombis játékot kellene fejleszteni egy cégnek, ám a büdzsé véges, így élőszereplős átvezetőkre van szükség:

    – Főnök, mégsem készül el a mindent megváltoztató zombis játék.

    – Kár, de már felvettünk egy csomó jelenetet Paul Guilfoyle-lal, és Mekhi Phiferrel, most mi legyen?

    – Készítsünk egy egész filmet az átvezetőkből, és hajigáljunk egymásra értelmetlenül jeleneteket.

    – Nyomás dolgozni!

    Egy pillanatig sem lenne gond a Pandemic-kal, ha nem gondolná magát véresen komolynak. Ám sajnos állandóan megáll az egész film, hogy két teljesen nonszensz zombitámadás között lelkizzenek a szereplők, vagy mélység nélküli filozofálgatásokba kezdjenek, amikkel nem igazán lehet azonosulni. Például, mikor kiderül, hogy a főszereplő nem is orvos, csak hazudott, és egyetlen életben maradt társa nagy vonalakban eképpen vélekedik: Hazudtál, átvertél, becsaptál, megöletted az összes barátomat. De totál megértem, hát a gyerekedért tetted, aki valószínűleg már rég halott.

    pandemic

    A motiváció nemes, a kivitelezés borzasztó. A The Walking Dead nem véletlenül annyira népszerű sorozat. És nem a zombik miatt, hanem a rengeteg olyan aktuális társadalmi kérdés miatt, amelyről mer beszélni, még ha csak bújtatottan is. Illetve a filozófiai kérdéseknek van értelmük, tartásuk és mondanivalójuk (legtöbbször).

    A Pandemicban továbbá még a karakterek is roppant gyengék, sablonosak és megint csak: videojátékszerűek. Négyen (hangsúlyozom, négyen!) indulnak el megkeresni egy csomó potenciális túlélőt, vagy egyes fázisú fertőzöttet, , egy iskolabusszal. (Öt csoportba sorolják a vírus által megfertőzött embereket – az egyes fázisban lévők még gyógyíthatók, influenzaszerű tünetekkel és agyevésre való hajlammal vannak megáldva.) Van a sofőr, akit kreatívan Wheelernek (Kerekes) becéznek, de valójában tudjuk, hogy ő Theon Greyjoy (Alfie Allen), és a busz vezetéséhez ért. Hogy minél kevesebbet kelljen szerepeltetni, ezt sokszor a néző orra alá is dörgölik. Ő csak a volán mögött ül és ennyi… tud buszt vezetni! (A film vége felé azért akad neki egy kisebb szerep is.)

    Van egy parancsnokféle, Denise (Missy Pyle), kinek szerepe tisztázatlan, csupán egy GPS-t szorongat végig. Illetőleg van egy rezidens fekete bőrű ex-rendőr (Mekhi Phifer), aki, nos, jól tud lőni, őt Gunnernek (Fegyveres) hívják. És nem utolsó sorban főszereplőnk, Laurel (a Continuumból ismert Rachel Nichols), akinek a felcser státuszt kellene betölteni, kevés sikerrel (tiszta Left 4 Dead, vagy bármely kooperatív túlélő horror).

    pandemic

    Mondhatnánk akkor, hogy legalább jók az akciójelenetek. Hát… nem azok. Végig sötét van, közelharcra kevésszer kerül sor, azok sem látványosak. Össze-vissza lövöldözések előfordulnak, de komolytalanok. Ráadásul az FPS-nézet pont ezt a célt szolgálná, hogy „belülről” izgulhassunk, viszont a sötét miatt, és a kamera rángatásai miatt csak elvétve látjuk a shotgun csövét és az összeeső zombi-izéket. Az ötös szintű fertőzöttekben láttam kreativitást, abból a koncepcióból egy nagyon érdekes filmet össze lehetett volna hozni, de ezzel valamiért nem foglalkoztak igazán. Illetve volt egy kimondottan remek jelenet, mikor az iskola öltözőjében minimális parkour mozdulatokkal tarkítva gyűrték le az élőhalottak hordáját, ám a sötét miatt, és a folyamatos nézőpont cserélgetések miatt fogalmam sem volt, épp melyik szereplő mit csinál.

    A film megpróbál érzelmeinkre hatni, de mivel nincs is igazán mondanivalója, így bőven elsiklunk az egész fölött, és azt szeretné, hogy a végén meghatódjunk, de nem fogunk. Sőt, én valamelyest örültem ennek a végnek, még ha nem is volt sok értelme.

    Összegezve a Pandemic a tizenkettő egy tucat elvet próbálta megtörni egy belsőnézetes akció-horrorral, de ebből, igazából egyik sem sikerült. A színészek gyengén teljesítenek (pedig nem amatőrök), látványra semmi kiemelkedőt nem lehet mondani, a történet unalmas, a fordulatok kiszámíthatóak. Valamit azonban nagyon meg kell jegyeznie a filmnek: ami videojátékban jól mutat és működik, az egy mozifilmben szinte biztosan nem fog!

    Aki mindenképp zombis filmet akar nézni, úgyis megnézi, de akinek már csömöre van tőlük, nem a Pandemic miatt lesz újra lázas rajongója az agyevő élőhalottaknak.

  • Hardcore Henry

    A Hardcore Henry februári beharangozó cikkében már megvizsgáltuk a point-of-view filmek történetét. Kiderült, a saját nézőpontunk határai mögé visszavonuló történetmesélés nem is annyira új keletű, mint azt az ember hinné. Egész estét akciófilm még nem készült ezzel a metódussal, a Hardcore Henry viszont jó alapköve lehet az extrém FPS-filmek kibontakozó zsánerének.

    A néma főhős, Henry egy laborasztalon, csonkán, emlékek nélkül tér magához. Mellette a felesége, aki művégtagokkal látja el. Kisvártatva egy csapat zsoldos kíséretében rájuk tör egy elborult, albínó telekinézis-használó, ezért mindketten menekülni kényszerülnek. Henry azonban rádöbben, többre képes, mint azt gondolná. Feleségét elragadják tőle. Ezután összefut egy furcsa alakkal, Jimmyvel, aki több ízben is segíti őt.

    hardcore-henry

    Ez a film pofátlanul őszinte: nem hazudja magát többnek, mint ami. Minden egyes képkockáján a szélsőségesség dominál. Ennek megvannak a maga előnyei, így például nehéz rajta unatkozni (a nem akcióval töltött játékidő összege nagyjából 10 perc), és jókat tudunk kacagni az ellenség vérének fröcsögésén, vagy az abszurd helyzeteken. Ugyanakkor nem tudjuk komolyan venni, de talán ez kell ahhoz, hogy elfogadjuk tökéletlenségeit.

    Legfőbb hibája, hogy a néző szeme beleszédül a kamera kapkodásába. Amellett, hogy nem reprodukálja hűen és valószerűen az emberi látás tapasztalását (a perifériás látás ugyanis technikai okokból kimarad), a filmnézési attitűd sem ahhoz szokott, hogy egy másfél órás, go-pro kamerával felvett kaszkadőrfilmet lássunk a mozivásznon.

    A színészek közül Sharlto Copley volt a leghálásabb helyzetben. Ez a film igazi jutalomjáték számára, mivel több apróbb szerepben is kipróbálhatta magát, illetve szinte állandóan mutatta a kamera. Eleve nem idegen tőle az ilyen produkciókban való részvétel. Első nagyobb szerepét a District 9 előfutáraként ismert Alive in Joburg című, hat perces sci-fijének köszönhette, így ha a történelem ismétli önmagát, Neil Blomkamp után Ilya Naishuller is híressé válhat az oldalán.

    Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Copley saját bevallása szerint meglehetősen nagy kihívás volt a produkció.

    Az alkotók egyértelműen a koreográfiára helyezték a hangsúlyt, a dráma és a CGI viszont ezért gyenge maradt. A sztorit tekintve se számítsunk újításra: gyermeteg konfliktus, kipörgetett klisék, kiszámítható fordulatok.
    A Hardcore Henry inkább olyan, mintha egymás mellé rakták volna egy népszerű first person shooter összes átvezető videóját, csak némi „gaminget” is benne felejtettek. Az FPS-kedvelők számára bizonyára szép emlékek fognak felsejleni az egyes jeleneteket látva, tehát ha azt mondom: „Védd meg a nyomorékot, amíg leér a lift„, azt hiszem, nyilvánvaló, milyen ismert küldetéstípusra gondolok. Összességében az ilyen élmények megjelennek a film alatt, és ezért megéri megnézni annak, aki nyitott rá. A könnyebb tömegfilmek kedvelői viszont alaposan gondolják meg, mielőtt jegyet váltanak.

    Címe: Hardcore Henry HARDCORE HENRY
    Rendezte: Ilya Naishuller
    Forgatókönyv: Ilya Naishuller, Will Stewart
    Színészek: Sharlto Copley, Danila Kozlovsky, Haley Bennett, Tim Roth
    Megjelenés: 2016. április 7. (Magyarország)
    Forgalmazza: Vertigo Media Kft.
  • A múlt makacssága – 11.22.63 sorozatkritika

    Stephen King mesteri regényében Jake Epping angoltanár utazik vissza az ötvenes évek végére, hogy megakadályozza a Kennedy-gyilkosságot. A műből a Hulu készített minisorozatot, melynek nemrég vetítették utolsó epizódját. Sokakat lázasan égetett a kérdés: ezt a King adaptációt is elrontották, vagy vajon Bridget Carpenter keze alatt végre sikerült képernyőn életre kelteni a történetet?

    Lelkes nézőként és olvasóként elárulhatom, hogy a legtöbb vélemény szerint az utóbbi eset fordult elő. A sorozatot sok King-rajongó kritizálta a dramaturgiai elemek felülírása miatt, új szereplők, új történetszálak bevezetéséért, és sokan fel is adták a sorozat nézését az első néhány epizód után. Ezek ellenére úgy vélem, a rendező megtalálta az igazi hangot az időutazós-thrillerben, és az utolsó epizóddal  bebizonyította,  hogy képes átadni az eredeti történet leglényegesebb elemeit.

    Akik tehát eddig nem olvasták a könyvet és nem látták a sorozatot, mindenképpen érdemes belekezdeniük, és mivel az adaptáció valóban jól sikerült, igazából a sorrend is mindegy: mindkettő megérdemli a figyelmet. Azonban ők most gyorsan zárják be ezt a cikket, mivel a továbbiakban a cselekmény részleteire is ki fogok térni.

    11.22.63_01

    A 11.22.63 forgatókönyvét az a Bridget Carpenter jegyzi, akinek neve egyebek közt a Parenthood vagy a Friday Night Lights írójaként lehet ismerős. Sok olyan alapvető változtatást eszközölt az eredeti történethez képest, melyek a teljes történet ismeretében furcsának hathatnak, viszont a regényt nem olvasók számára fel sem tűnik, hiszen az alapvető hangulatot nem rontja.

    Az egyik legnagyobb változtatás egy új karakter (vagyis inkább kiszélesített mellékkarakter), Bill Turcotte figurája volt. Az eredeti történetben néhány oldal erejéig bukkan fel, a sorozatban azonban végig elkíséri Jake-et Texasba, és végül olyan sokat tölt az Oswald házaspár megfigyelésével, hogy szerelmes lesz a híres gyilkos szovjet feleségébe, Marinába.

    A dramaturgiában és adaptációban járó nézők hamar észrevehették, hogy mivel a regény teljes egészében Jake emlékirataiból áll, a sorozatban folyamatosan az ő narrációját kellett volna hallgatnunk minden egyes cselekedetéről – mivel végig egyedül dolgozott, többnyire csöndben munkálkodott. Ahogy Carpenter is nyilatkozta, Bill karakterére épp azért volt szükség, hogy valakivel megbeszélhesse az időutazó, milyen információkra van szükségük, milyen események fognak történni, mit tudnak a jövő lakosai a múlt szereplőiről.

    11.22.63_02

    A többi lényegi változtatás teljesen egyértelműen annak köszönhető, hogy a regény jócskán túllépi az ezer oldalt (King nem épp arról ismeretes, hogy szeret röviden és tömören fogalmazni), így muszáj volt valahol levágni belőle, hogy könnyen fogyasztható nyolc részt állítsanak elő. Így maradt ki a Sárga Kártyás Ember eredeti története (a sorozatban ő is egy időutazó lett, aki a kislánya halálát próbálja megakadályozni, míg a regényben egyfajta titkos társaság tagja, aki az időutazókat szabályozza), és Jake első próbaútja is, amikor csak egy iskolai barátja családi tragédiáját próbálta megakadályozni, aztán gyorsan visszatért a jelenbe, hogy kiderítse, milyen hatással volt közbenjárása.

    Végső soron a kimaradt részek többsége a regényben azt a célt szolgálta, hogy jobban megértsük miért és hogyan működik az időutazás King világában, de ennek lényegét redukálva is tökéletesen sikerült visszaadni a kisképernyőn: a múlt makacs. Nem hagyja, hogy megváltoztassák, ezért minden lehetséges akadályt az időutazó elé gördít, hogy az ne okozzon túl nagy változásokat.

    De természetesen a pozitívumok között a legfőbb helyen Sadie történetszálát kell kiemelni. A könyv valójában a szerelmi történetről szól, és az időutazás igazi tárgya, a gyilkosság megakadályozása helyett sokkal inkább annak igazi áldozata, a jodie-i könyvtáros halála a sokkal fontosabb mind Jake, mind a néző/olvasó számára.

    Sarah Gadon már csak a mosolya miatt is ideális Sadie karakterének megformálására, de a sorozat során alakításával tökéletesen életre keltette a szende lányt, aki ellopja az időutazó angoltanár szívét. Szerencsére pszichopata férje, és a horror zsáneréhez hű újra felbukkanását is úgy közvetítette a forgatókönyv, hogy érezhető legyen, Jake milyen szörnyűségeket hozhat azok életébe, akikkel a múltban találkozik.

    11.22.63_03

    Szintén nagyon jó döntés volt, hogy a sorozat végén a 80 éves Sadie-t nem egy öregjelmezbe bújt Gadon alakította, hanem Carpenter a már az ’50-es ’60-as években is színészként alakító Constance Towerst kereste fel. Így a történet befejezése az adaptáció végére teljesen szöveghű maradhatott: a harmincas éveiben járó angoltanár és a nyolcvanéves könyvtárosnő egy másik életben átélt szerelmük útórezgéseit érzik, miközben újra egymással táncolnak, és a „zene elmossa az éveket.”

    King egy friss nyilatkozatában természetesen tagadja, hogy igazi férfiként sírt volna az utolsó jeleneten, de beismeri, hogy még az ő szeme is benedvesedett.

    Legfőbb negatívumként talán pont a főszereplőt alakító James Franco játékát hoznám fel. Ahogy premierkritikánkban is elhangzott, valóban tehetséges színész, abszolút jól áll neki a szerep, viszont a nyolc epizód alatt sokszor azt éreztem, hogy még a történet ismeretében is nehéz értelmezni arckifejezéseit. Voltak jó pillanatai, de többször volt feltűnő, hogy mimikája szegényesebb skálán mozog a többi színészéhez képest.

    Összegezve úgy érzem, a King-rajongók egy olyan adaptációt kaptak, ami nemcsak hű a szöveghez, hanem kifejezetten jól megáll a saját lábán is. A 11.22.63 elkapja a regény hangulatát, és habár más konkrét sztorielemekkel, de segít az olvasónak belecsöppenni a hatvanas évek amerikájába, sok érdekes mellékszereplővel bemutatja a kor társadalmát, és annak lehetséges okait is, hogy miért övezi ennyi összeesküvés-elmélet és feltételezett titkolózás a Kennedy-gyilkosságot. A sorozatot csak nagyjából nyolc óra végignézni, de ha az ember rászánja az időt, és belemerül a könyvbe, az is van olyan izgalmas, hogy ugyanilyen gyorsan, letehetetlenül átrágja magát rajta.

  • Michael Walden – Eshtar könyvajánló

    Március 25-én hivatalosan is elindult a Galaktika Start Könyvek sorozat, melynek első négy kötete már napvilágot látott. Mind a négy szerzővel készítettünk interjúkat, ám ezúttal alkotásaikon a hangsúly.

    Michael Walden szerint nagyon fontos a nők és a nemiség szerepe, lássuk mennyire váltja be e nézeteit az Eshtar lapjain.

    Ha röviden szeretnék fogalmazni, akkor a válasz: nagyon.

    Az Eshtar egy roppant körmönfont és összetett mű. Mivel több idősíkon játszódik, első ránézésre megértése nem könnyű. Idővel azonban a legtöbb kérdésünkre választ kapunk. Amire nem, arra gyanítom, hogy a további kötetek fognak magyarázatul szolgálni, de kevés szál marad elvarratlanul.

    Alapjában a fantasy zsánerbe oltott SF határozza meg az egész regény hangulatát, amiről valamiért a Dűne jutott elsőként eszembe. Természetesen ez egyéni vélemény, de mégis, szinte azonnal behúz az atmoszféra. A szép tájleírások, a karakterek ábrázolása, és dinamikája pillanatok alatt elhiteti az olvasóval Eshtar világának hatalmasságát és elevenségét. És ez nem kifejezetten a fizikai univerzum nagysága, hanem az időnek, mint fogalomnak, fizikai jelenségnek végtelensége és örökléte a meghatározó.

    Sokszor foglalkozik Walden a sorssal is, mint mindent átszövő kérdéssel, miszerint minden előre meghatározott egy ember életében, vagy saját szerencséjének kovácsa, mellyel megváltoztathatja nem csak önmaga, de környezete életét is. Több karakter, többféle véleményen van e téren, így az olvasó mondhatni komplex képet kap a kérdésről, de végeredményben magának az olvasónak kell döntenie, melyik állásponttal ért egyet.

    Eshtar cover

    Walden írásán tökéletesen látszik, hogy valószínűleg rengeteget dolgozott karakterein, mert minden egyes szereplő igazi egyéniség. Nincs üres héjként letisztított főszereplő, és nem jelennek meg a tipikus jó, gonosz, hős, szerelmes kategóriákba szorított bábok, hanem mindenkinek saját motivációi igazi hús-vér emberré teszik a műben szereplő összes egyént. Természetesen mindenkinek van egy-egy olyan tulajdonsága, ami erősebb a többinél, vagy emiatt tűnik ki a tömegből, de árnyalásuk remekül hozza a dinamikus párbeszédeket, és viszi előre a cselekményt. A szereplők egymáshoz való viszonya részletes, jól megtervezett, és abszolút működőképes. A karakterek motivációit remekül adagolja az író, mint gyakorlatilag mindent a regényben. Inisfael bolygó bemutatása, az antik sumer világ leírása, mind-mind komoly kidolgozottságra utal.

    A mű legfőbb gonoszai, a rettegett Férgek alig-alig tűnnek fel fizikai valójukban, de a háttérben mindig ott vannak, így fennmarad az érdeklődés, és nem felejtjük el, hogy a velejéig romlott pusztító is létezik, még ha csak említés szintjén is.

    A sorok között olvasva a cselekmények szövevényes hálójába még betársul a politika, kulturális repedések a népek között, és ami sokat nyom a latba: a vallás.

    Mint minden nép, a fent említett jelenségeket mind máshogy élik meg, másképp vélekednek szinte mindenről, emiatt elkerülhetetlenek a konfliktusok, vagy az adott nép akaratának erőszakos kinyilatkoztatása. A vallás nagyon meghatározza az idősíkok közötti párhuzamot, illetve mindazt, aminek kapcsán a főszereplő Vyttoria (Eshtar) megítélése is népcsoportonként változik. Van, ki istenként tiszteli, van azonban olyan is, aki csupán egy erős emberi lényként. És elérkeztünk a mű legkifejezőbb, s talán legfontosabb részéhez, az erős női szereplőkhöz.

    Ha bármilyen hollywoodi produkcióval találjuk szembe magunkat, mindig vannak (és lesznek) sablonszereplők, és rettentően sokszor a nők is ezek közé a „töltelék” karakterek közé tartoznak. Nagyon nehéz felsorolni olyan filmet, sorozatot, vagy videojátékot, amelyben kimondott erős női főhős van, és nem a testiségre apellálnak a készítők, vagy mellékszerepként kvázi morális támaszként „kötelezően” beletuszkolják az adott karaktert. Mostanában ez a trend mintha változni látszana, mert szépen lassan, de csordogálni kezdenek a határozott, eltökélt nők is a vászonra, bár néhol még mindig külön állatfajként kezelik őket a különböző producerek, forgatókönyvírók, rendezők. (Mindezzel nem azt mondom, hogy egyáltalán nincs olyan alkotás, amely nem tartalmaz igazi, szuverén nőket, csak ritka az ilyen.)

    Waldennél viszont egy csomó kifejezetten erős nőt kapunk, akik férfiakat megszégyenítve törnek előre, uralkodnak, vagy harcolnak. Nagyon emberi, erős, és érezhető motivációkkal rendelkeznek, próbálnak megfelelni a társadalom rájuk kiszabott szerepének, de mégis sikerül kiállniuk a sorból, s megmutatni, hogy bizony ők is képesek mindarra, amiről férfitársaik azt hiszik, hogy képtelenek.

    A csatajelenetek részletesek, pörgősek, intenzívek, valósághűek. Ha egy szóval kéne jellemeznem, akkor az a monumentális lenne. Szinte előttem volt minden apró rezdülés, mozzanat, amelyekre kontrasztosan hatottak a hatalmas fegyverek, hajók, seregek.

    Összegezve az Eshtar remekül sikerült nyitódarabja egy ambiciózus sorozatnak, telis teli remek, kidolgozott karakterrel, részletes leírásokkal és eleven környezettel. Aki szeretne egy remek fantasy/SF keresztezést olvasni, annak mindenképpen tudom ajánlani, illetve annak is, aki szeretne kiszakadni a klisé történetekből és olvasna valami mást, valami új megközelítést emberi viszonyokról, társadalomról, vallásról, háborúról.

  • The Walking Dead – Ilyen volt az évad második fele

    Figyelem! A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

    Tavaly elég ambivalens módon vélekedtem a 6. évad első feléről, hisz maga a fél-szezon is az volt. Négy remek részt négy közepes, vagy még annál is rosszabb követett, a félig tele-félig üres pohár pedig egy sorozat esetében nem épp elismerendő. Kérdés volt, hogy félidő után javul e a helyzet, és az az igazság, hogy, bár a második menet is tartogat pár megkérdőjelezhető írói/rendezői döntést, a végeredmény így is remek, helyenként pedig bámulatos lett, olyan minőségbeli zuhanást pedig közel sem produkált a széria, mint pár hónappal ezelőtt.

    Már a kezdéssel szereztek egy hatalmas pirospontot a készítők, az ugyanis, hogy Jessie famíliáját testületileg megetették a járkálókkal, ami a lehető legjobb döntés volt. Érezhették ők is, hogy a család minden tagja szálka a rajongók szemében, nem is húzták sokáig az elhalálozásukat. Más kérdés, hogy az ominózus jelenetet a készítők valószínűleg drámainak szánták, a legtöbb néző viszont – köztük én is – kaján vigyorral az arcukon nézték végig a mészárlást. Persze rosszmájúság lenne, ha csak emiatt tartanám erősnek a nyitányt, a „No Way Out” alcímet viselő epizód ezen felül is remek. Végig pörög, látványos, a rész végi gyilok-montázs pedig a végletekig hatásvadász ugyan, de működik, és nem is reprezentálhatták volna jobban Rick jelmondatát, miszerint együtt mindenre képesek. Amire aztán Negan és kompániája csúnyán rácáfol ugye, de erről később.

    Az évad innentől a promo szlogen jegyében zajlik, tehát a világ kitárul, elindul a portyázás, hogy Alexandria felvirágozhasson, és ténylegesen otthont biztosítson a benne élők számára. A kiruccanások alatt csakhamar kiderül, hogy a település nem az egyetlen a környéken, létezik egy hely Hilltop néven, ahol van orvosi ellátás, állat és növénytermesztés, ellenben védelemnek híján vannak. A terv innentől pofonegyszerű és diplomatikus: Hilltop ellátmányt nyújt Rickéknek, akik cserébe fegyveres védelmet biztosítanak. Amire szükség is van, az évad első felében beharangozott Megmentők ugyanis hathatós belépővel jelzik, hogy olyan fenyegetést jelentenek, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Legfőbb ellenlábasként pedig olyan moralizáló szálat hoznak a sorozatba, amely még akár jól is elsülhetett volna.

    twd1

    Hogy miért a feltételes mód? Rick, tudván, hogy csapata jószerivel minden borzalmat átélt már, és ezáltal megerősödött az együtt töltött idő során, ígéretet tesz Hilltop fejének, hogy még az írmagját is kiírtja a Megmentőknek, ha cserébe létrejön a mindkét fél számára jövedelmező kollaboráció. Ezzel a döntéssel a készítők feldobták azt az erkölcsi dilemmát, hogy vajon a nézők hősöknek, vagy antihősöknek szurkolnak már oly sok éve, hisz Rick döntése, és a csapat egyetértése körülbelül ugyanolyan lelketlen szörnyekké redukálja a kommunát, mint amik ellen küzdenek. A labdát azért nem sikerült leütni, mert a Megmentőket már a kezdetektől annyira antipatikusnak ábrázolták, hogy igazából bármennyire is szenvtelen a csoport szisztematikus mészárlása a „Not Tomorrow Yet” című (ettől függetlenül pazar) részben, egy pillanatig sem érzi a néző, hogy Rickék ezzel bűnt követnének el. Holott ezt pár beállítással, színészvezetéssel azért próbálták érzékeltetni. Kihagyott ziccer, de nem égbekiáltó hiba: a lényeg kiderül, miszerint ebben a világban (meg amúgy sem) nem létezik kategorikus jó és rossz, csupán a túlélés számít, még ha ez az ember lelkébe is kerül előbb vagy utóbb.

    twd2

    Ami viszont nem jött össze makro-szinten, az „kicsiben” igen. A 13. rész egyrészt minden csatorna álma, hisz a pár helyszínnel és szereplővel operáló kamaradráma költségvetése egy normál epizód büdzséjének csupán a töredékébe kerülhetett, másrészt az évad csúcspontja is, annak ellenére, hogy a cselekményben nem történik érdemi előrelépés. A „The Same Boat” Carol és Maggie elrablását és túszul ejtését állítja középpontba, mely során a tettek nem, a lelki vívósás viszont annál nagyobb szerepet kap. Az eddig sziklaszilárd jellemű Carol csakhamar a jövőbeli énjét kezdi el látni egyik fogvatartójában, Paulaban, ez pedig elhozza felismerést: nem szeretne ilyenné válni. A részt a zseniális forgatókönyv mellett Melissa McBridge lehengerlő alakítása tesz emlékezetessé, minden rezdülésén látszik a saját magával folytatott belső harc, a változás akarata, melyet ez a beteg világ lehetetlenné tesz. „Survival of the fittest”, a gyengéknek nincs helye az új rendben, ahogy Carolnak sincs többé a csapatban, hisz tudja, elég egy gyenge láncszem (vagyis ő), és mindennek vége. Az ő története itt véget is érhetett volna, de nem voltak elég bátrak az alkotók, ezért is lett az utolsó két rész olyan, amilyen.

    twd3

    Ahogy Carol „gyengül”, úgy mások egyre erősebbek lesznek, Eugene és Denise „felnőtté” válására pedig egy egész epizódot szentetek a készítők, hogy aztán előbbit az elismerés, utóbbit pedig a halál várja. Nem volt szép húzás pont egy olyan karaktert megölni, aki épp erőre kap, ugyanakkor remekül érzékeltették, hogy néha már késő változtatni, a halál pedig nem válogat. Ugyanebben a részben pedig Daryl is szembesülni kényszerül előző baklövésével, azzal ugyanis, hogy puhány módon életben hagyta Dwightot az előző félévadban, az egész csapatot veszélybe sodorta, és zömét a Megmentők markába terelte.

    Az új karakterekkel a sorozat nem igazán tudott mit kezdeni, Hilltop lakossága egyelőre statiszta szerepben tiszteleg, egyedül Jézus az, aki valóban érdekes (na meg humoros), de az ő jelleme sincs nagyon kibontva – még. Rick és Michonne románca sok vizet nem zavar, túlzásba nem viszik, de nem is lenne értelme, hisz végig irreleváns marad a cselekmény szempontjából. Ahogy Glenn-Maggie, Abraham-Sasha párossal sem esnek át a ló túloldalára, láttatják, hogy végül mindenki képes a megállapodásra még ebben a kaotikus és kilátástalan világban is, de a romantikázást ügyesen háttérbe szorítják, így nem lesz zavaró. Ami viszont igen, hogy Carl karakterét nagyon a periférián mozgatják az epizódok alatt, furcsa, hogy pont akkor kezdik el hanyagolni, mikor végre kompetens, és egyáltalán nem idegesítő részét képezhetné a csapatnak, sérülése ide vagy oda.

    twd4

    És akkor a finálé. Sokat vacilláltam, hogy szenteljek e külön bekezdést a zárásnak, de mivel óriási visszhangja volt az ominózus résznek úgy döntöttem, megérdemel egy külön bekezdést. Az utolsó képsorok lecsengése után konkrétan felrobbant az internet, felháborodott rajongók emelték fel hangjukat (billentyűzetüket). Az IMDb-n jelenleg 5,6 ponton áll az epizód, és ez még valószínűleg csökkenni is fog, sosem látott mélypontot hozva ezzel a sorozat történetében. De miért is? Haladjunk sorrendben.

    A pneultimate epizód fellőtte az alapszituációt: Daryl elindult befejezni, amit elkezdett (likvidálni Dwightot), Morgan és Rick felkerekedett, hogy megkeresse a mindent és mindenkit hátrahagyó Carolt, Maggie pedig rosszul lett, orvos pedig csak Hilltopban van, odáig meg el is kéne jutni ugyebár. Kifejezetten darabos rész lett a 15., és egy olyan irányba mutattak a történések, ami könnyen egy bagatell és kiszámítható végkifejlethez vezethetett volna, nevezetesen, hogy a Megmentők lerohanják a szinte védelem nélkül maradt Alexandriát. És hál’ Istennek, hogy nem így lett, mert az évadzáró így egyáltalán nem lett rossz (pláne nem annyira, mint azt az internet népe hangoztatja), csupán fókuszvesztett és gyáva.

    Fókuszvesztett azért, mert Carol szála egész egyszerűen teljesen megtöri Rickék történetének ritmusát, holott akár ki is hagyhatták volna. Ha csak a következő évadban folytatják a nő történetét, máris jobb lett volna a helyzet, de az alkotók úgy gondolták, hogy inkább a (amúgy teljesen indokolatlan hosszúságú) 64 percbe tuszkolják bele Morgan és Carol sztoriját, így kevesebb játékidőt hagyva Rickéknek, ami viszont sokkal fontosabb a jövő szempontjából. Az, hogy a Megmentők minden egyes Hilltopba vezető utat pikk-pakk lezárnak kissé hihetetlen ugyan, de remekül szemlélteti, hogy Rick mennyire elszámolta magát azzal a kijelentéssel, miszerint a világ az övék. Kilátástalan helyzetükből az eddigi legidegesítőbb karakter, Eugene kínál kiutat, érzelmes (már-már szívszorító) búcsúja pedig nagyon betalál, kár, hogy az írók gyávák voltak végig is vinni az elköszönést, mint ahogy gyávák voltak a cliffhangert illetően is. Ugyanakkor, ha a záró másodperceket nem számoljuk, az utolsó 10 perc eszméletlenül feszült és remekbeszabott lett, olyan, amely alatt a néző együtt izgul a szereplőkkel, miközben még levegőt venni is elfelejt. Negan (akit csípőből hoz zseniálisan Jeffrey Dean Morgan) jött, látott, és mindenkit letaglózott. Beugrója akár egy rocksztáré (teatralitásból csillagos ötös a beköszönés, és ezt most nem negatív értelemben mondom), szónoklata folytán pedig joggal fagy meg a szereplők ereiben a vér, Rick arcára hosszú idő után valós félelem ül ki, Andrew Lincoln színészi alakítása pedig teljesen hihetővé is tesz azt. Az eddig minden akadályon átgázoló csapat pillanatok alatt kerül kispadra, ezzel bizonyítva, hogy mennyire rossz tanácsadó tud lenni a túlzott magabiztosság.

    És akkor miért is háborodott fel nagyjából mindenki? A már említett utolsó pár másodperc iskolapéldája annak, hogy ne csináljon valaki cliffhangert, A szubjektív nézőpontból láttatott ütlegelés ugyanis mindent sugall, csak épp bátor lépést nem. A készítők nem lesznek annyira bevállalósak, hogy egy kulcsszereplőt vonjanak ki a forgalomból, ha pedig jövőre kiderül, hogy Aaronra esett a „Fuss”, na, abból lesz az igazi felháborodás. Sokkal ésszerűbb lett volna megmutatni, ki lett a kiszámoló vesztese, de az ésszerűséget – immáron sokadjára – beáldozták a hatásvadászatnak, ezt a betegséget úgy látszik, már soha nem növi ki a Walking Dead. Jogos tehát a gyűlöletcunami, ugyanakkor ezért lehúzni egy amúgy korrekt epizódot kicsinyesség.

    twd5

    Lezárás ide vagy oda, az évad második fele fényévekkel jobb lett, mint az előző, nem volt ellaposodás (kivéve a 15. rész), jó arányban osztották el a drámát és az akciót, hagyva némi helyet a karakterizálásnak (ami az utolsó részben azért kissé erőltetettnek hatott). Negan már most a széria legerősebb antagonistájának tekinthető, ilyen beugrója még a Kormányzónak sem volt anno, rajta tehát biztos nem múlik a 7. évad minősége. A készítők kurázsiján viszont igen, sokkal tökösebbnek kell lenniük a jövőben, nem kell Trónok Harca szintű karaktergyilkosság, de igenis merjenek kiírni pár fontosabb szereplőt, hisz ha valami, hát az emberi élet nagyon képlékeny a Walking Dead világában. Statiszta már hullott elég, ideje, hogy a nézők a valódi főszereplőkért aggódhassanak, volt már rá példa, és legyen is. A kijelölt irány jó, már csak némi vér kell a pucába!

  • Star Wars: Rebels 2. évad kritika

    A Disney nem vállalt túl nagy kockázatot azzal, hogy a 6 évadot megért Clone Wars animációs sorozat után tavalyelőtt útjára indította a Rebelst. Egyrészt biztosak lehettek benne, hogy a fent említett széria nézői rétege úgyis követni fogja a hasonló stílus/narratíva miatt, másrészt a két trilógia közötti űr kitöltésére már régóta áhítoztak a rajongók. Az pedig, hogy hangulatilag inkább az eredetire hajazott (és hajaz most is) a Rebels, már csak a hab volt azon a bizonyos tortán. A Birodalom és a Lázadók küzdelmére kihegyezett sztori főszereplői ugyanúgy egy hajón (Ghost) kalandoztak a végtelen űrben, mint Han, Luke és a többiek az eredeti trilógiában. A csapatban ugyanúgy megtalálható a mentor-tanítvány páros (Kanan és Ezra), a vicceskedő droid (Chopper), a merész pilóta (Hera), és még a szőrös, nagydarab, ámbár emberi nyelvet beszélő nagyfiú sem hiányzik a kompániából (Zeb). Mindezekhez jött a tény, hogy legfőbb antagonistaként újfent a célozni továbbra sem tudó birodalmiak vannak, Vader többszöri feltűnése pedig kilóra megvette a rajongókat, ami azért nem meglepő, hisz minden idők egyik legikonikusabb gonoszáról van szó. Nem csoda hát, hogy a második évad immáron több epizóddal, több ismert szereplővel, és nagyobb tétekkel hozta el ismét a Star Wars csodálatos világát, s bár a végeredmény nem lett tökéletes, az univerzum kedvelői mennyei mannaként szipkázhatták be a 20 rész minden másodpercét úgy, hogy az esetleges hibák nem is voltak annyira zavaróak.

    Ahelyett, hogy részletesen elemezném az évad cselekményét (hisz aki látta, tudja mi történt benne), lássuk, milyen modulokból is épül fel a Rebels. A széria tematikája értelemszerűen öröklődött a Clone Warsból, annak minden előnyével ás hátrányával. A fő, jobbára az Erő körül forgó főszál kötőanyagaként sok alibi részt kaptunk ismét, melyek egy része jó (Relics of the Old Republic, The Call, The honorable ones), de legtöbbje inkább csak időhúzás (Brothers of the Broken Horn, The forgotten droid). Újabb fájó pont ezen epizódoknál, hogy többségük sokkalta gyermekdedebb történettel bír, mint a nagyon is sötét tónusú fősodor, ez a kontraszt pedig (pláne, ha valaki darálva nézi a részeket) eléggé ki tudja zökkenteni a nézőt. A Rebelsnek a fiatalabb korosztályhoz is szólnia kell, és ez ebben ütközik ki leginkább.

    rebels1

    A fő történetszál két tengelyen mozog. A Lázadók otthonkeresése úgy-ahogy egybe van kötve a mellékepizódokkal (így meg is magyarázva azok relevanciáját), a lényeg azonban (akárcsak az első évadban) az Inkvizítorok körül forog, kiknek feltett szándéka, hogy levadásszák az utolsó életben maradt jediket. A Főinkvizítor ugyan az első szezonban életét vesztette, helyére rögtön kettő (sőt, mint az a végjátékban kiderül, három) került, akik valahogy megérzik a jedik tartózkodási helyét, így változtatva a fő cselekményt kvázi macska-egér játékká, amelyet a gyakorlatban sokkal jobban implementáltak, mint ahogy elsőre hangzik.

    A rosszfiúkról igazából most sem derül ki, hogy mifélék. Annak ellenére, hogy vörös pengét forgatnak, nem Sith-ek (ezt a fogalmat még mindig elég képlékenyen kezelik, a KotOR játékokban sokkal jobban definiálták a fogalmat), ennek ellenére remekül használják az Erőt, és félelmetesen jól bánnak a fénykarddal is. Kanan és Ezra szerencsére kapnak segítséget a küzdelemben, Rex, az egyik utolsó élő klón, valamint a mostanra felnőtté vált Ahsoka feltűnése pedig végre pótolja az első évad kihagyott ziccerét: összeköti a Clone Wars és a Rebels világát. Szerepük sajnos egy két csúcspontot (például a bámulatos finálét) kivéve eléggé marginális, de ez változhat a harmadik évadra. A cameo-cunami pedig nem ér véget velük, viszont láthatjuk pár perc erejéig például Yoda mestert, Leia hercegnőt, és persze Dart Vadert, a rajongóknak nem kellett csalódniuk ezen a téren (sem).

    rebels2

    A szereplők mellett a hátér bővítését sem felejtették el a készítők. Megtudhattuk például a hiperűr-ugrás, mint technológia származását, a Lasatok történetét, kaptunk némi Birodalom-árnyalást (reflektálva az Ébredő Erő egyik főszereplőjére, az Új Rend nézeteivel szintén szembemenő Finn-re), és persze az Erő, valamint annak használói (Jedik, Sithek) történelméből is kaptunk egy-egy szeletet. Ezt a szegmenst az animációs éra mindig is sokkal érdekesebben kezelte, mint a filmek. A finálé maga parádés lett, végre hullottak az Inkvizítorok, újabb lehetőséget kapott a szereplésre a Star Wars univerzum talán legelhanyagoltabb karaktere, Darth Maul, az elkerülhetetlen Vader-Ahsoka párbaj pedig maga volt a színtiszta adrenalin. Külön jó pont a Disney-nek, amiért, bár a kánonból kukázott nagyjából mindent a filmeken és a sorozatokon kívül, az utolsó részbe mintegy „easter-egg”-ként belecsempészte a Knights of the Old Republic-ból ismert Sith hitvallás mondókáját, és Kanan megvakulása is kikacsintás a (többek között) Force Unleashedből ismert bukott jedire, Rahm Kota-ra. Apró nüánszok ezek, mégis jó felfedezni őket.

    rebels3

    Mindehhez a jól ismert Star Wars muzsikák kiváló aláfestést nyújtanak, még ha az animáció minősége továbbra sem az igazi. Szokható ugyan, és művészi szempontból sokszor kiváló, de az animációk még mindig darabosak (pláne fénykardpárbajok alatt), a textúrák sokszor mosottak, és a pálcikaszerű fénykardokkal is meg kell barátkozni, pláne az Ébredő Erő robosztusabb ábrázolása után. De ez már csak szőrszálhasogatás, a Rebels 2. évada hozta (sőt, fokozta) az első felvonásban látottakat, sok emlékezetes jelenettel, továbbra is szerethető (és jellemileg fejlődő!) karakterekkel, melyek tükrében a töltelékként szolgáló epizódok erősen hullámzó minősége betudható a szükséges rossznak, amely a fiatalabb nézői igények kiszolgálására szolgál csupán. Ezek után nem nehéz tehát várni a harmadik évadot, benne remélhetőleg még több Maul és Ahsoka szerepléssel, még sötétebb tónussal, és Ezra identitásválságával, mert az egyértelmű, hogy megkísértette a Sötét oldal, a pálfordulásban rejlő lehetőségeket pedig nem fogják parlagon hagyni a készítők.