Vagy sci-fibe oltott művészfilm? Nehéz igazság szerint meghatározni a Creative Control műfaját. Benjamin Dickinson ugyanis kemény fába vágta a fejszéjét, a relatíve ismeretlennek számító alkotó egyszerre írta, rendezte és még főszerepelt is a filmben. A produkció speciális effektjeire Kickstarteren szedték össze a pénzt, egészen pontosan 32 ezer dollárt. A közönség tehát jó előre bizalmat szavazott a Creative Controlnak, de vajon meg is érdemli ezt?
A film érdekes témával, az úgynevezett kiterjesztett valósággal (AR=augmented reality) foglalkozik, mely a valóság egyfajta virtuális kibővítése. Arra kell itt gondolni, hogy császkál az ember az utcán, meglát egy boltot, és ha a mobiljának a kameráját rátartja, akkor megjelenik kiírva a nyitvatartása. Vagy hogy épp a következő Tesco hány kilométerre van, ha abba az irányba tartjuk épp az eszközt. A Creative Control kissé továbbgondolja mindezt. David, a főszereplő egy olyan ügynökségnél dolgozik, ahol egy új AR technológiával kísérleteznek és próbálják eladni a terméküket.
A Creative Control elég művésziesre veszi a figurát, tekintve, hogy fekete-fehérben láthatjuk a teljes sztorit egy-két jelenettől eltekintve. A film hangvételén nagyon érezni a független stílust: azt, hogy a mondanivaló fontosabb a látványnál. Ebben az esetben valami olyasmire akarnak kilyukadni a készítők, hogy igyekezzünk ne összekeverni a valóságot és azt, ami valójában nincsen ott. Most sem túl különleges, ha valaki a telefonját bújja mindenhol, és ilyesmi zajlik a Creative Controlban is. Csak ott egy teljesen hétköznapinak tűnő szemüveg rántja be a felhasználót.
A sztori több szálon fut, ezekben megismerhetjük, hogy például a művészközösség, vagy a fotós világ hogyan próbál megbirkózni a valósággal. Ők is menekülnek, csak teljesen máshova, mint mondjuk egy tech-megszállott. A Creative Control igazi felnőttfilm lett, minden második jelenetben ott vannak a drogok és a meztelenség is erősen jelen van. Emiatt persze castingoltak jól kinéző színésznőket a főszerepekbe. És amint az lenni szokott, megint csak egy nő miatt indul meg a lejtőn a főhős.
Aki nagyon komoly, sci-fis látványvilágra számít, az csalódni fog. A Creative Control elenyésző mennyiségben él a trükkfelvételek lehetőségével. Inkább mély, lelki drámára kell felkészülnie annak, aki megnézi a filmet. A sztori lassan folydogál és nem duzzad fel nagyon. A film inkább egy jól sikerült videoklipre emlékeztet, amely az egyedi hangulatával csábít. Dickinson ezzel nem tévedett, a készítő nem próbál nagyon újat mondani a tudományos-fantasztikum világán belül, inkább csak felvet néhány kérdést.
Mi történik akkor, ha a képzelet és a valóság közötti határok elkezdenek megszűnni? Ha az ember fantáziája túl élénkké válik és a technológia lehetővé teszi azt, hogy kvázi valósággá váljon, amire vágyunk? Hogyan lesz ebben az esetben irányítható a kreativitás?
(A Creative Controlt Magyarországon a Galaktika Klub partnere, a Cirko-Gejzír forgalmazza és a Cirko-Gejzír Filmszínházban a Platina és Gyémántkártya tulajdonosoknak 20% kedvezménnyel megtekinthető ez a különleges indie darab.)
Míg a sci-fi műfaján belül ott van az időutazás állandó aduászként, addig ugyanezt a fantasyben a varázslók képviselik. A Gyűrűk Urában és A hobbit trilógiában is Gandalf volt az egyik legfontosabb tényező, a 2016-os Warcraft filmben a király legfőbb tanácsadója egy mágus volt, de napestig sorolhatnánk a népszerűbbnél népszerűbb szórakoztatóipari produktumokat. J. K. Rowling volt azonban az a szerző, aki egy teljes világot épített a varázslók köré, bot helyett pálcát adott a kezükbe, talárt a vállukra. A Harry Potter regénysorozat pedig egy generációval szerettette meg az olvasást. Aztán a filmes adaptációk is persze rendkívül népszerűek lettek. A főszereplők igazi világsztárokká váltak. 2011-ben azonban úgy tűnt, nem lesz már olyan, hogy friss résszel jelentkezzen a Harry Potter-univerzum.
Egészen idáig, hiszen nem elég, hogy megkaptuk regényes formában a könyvek kvázi 8. részét, de itt a Legendás állatok és megfigyelésük című film is, mely felrajzolja, milyen volt az élet a fiú előtt, aki túlélte Tudjukki támadását. A főszereplő ezúttal Göthe Salmander (Eddie Redmayne), aki varázslényekkel megpakolt táskájával érkezik Amerikába, ám csak New Yorkig jut el. Itt szabadul el a pokol és néhány legendás állat is persze. Göthének minden tehetségét össze kell szednie, hogy a városban egyre eluralkodó sötét erőkön győzedelmeskedni tudjon. Ebben a brit mágus segítségére lesz egy ex-auror, annak csábos testvére és egy mugli is.
Több mint fél évszázaddal járunk Harry Potter megszületése előtt, így a Legendás állatok és megfigyelésük egy teljesen más állapotban lévő varázstársadalmat mutat be. Ráadásul ugye egy új földrészen járunk, ahol a mugliknak más a neve, a rendőrök agresszívebbek, az emberek félnek mindentől, amit nem értenek. Akkora öröm felfedezni ezt a világot, mint a Harry Potter és a bölcsek köve idején volt, amikor először láthattuk a Roxfortot. Suhognak újra a talárok és lendülnek a varázspálcák. Talán még agresszívebben, mint korábban. Az utolsó Harry Potter filmek egész borongós hangvételűek voltak, ezt az irányt képviseli az előzmény is, a Legendás állatok és megfigyelésük pont azoknak a már felnőtteknek szól, akik tizenévesen csillogó szemmel vették kezükbe Rowling műveit.
A Harry Potter azért is működött olyan jól, mert a sötét oldal brutális volt, igazi fenyegetést jelentett a főszereplőkre. Ez most is jelen van, hiszen a boszorkányüldözés témája például erősen felüti a fejét az új filmben. Mindezek mellett mindenképp ki kell emelni a nagyon fura srácot alakító Ezra Millert, aki az új Flash lesz a DC-féle Justice League-ben. A fiatal színész frenetikusan játszik, de Colin Farrell karizmája is sokat tesz hozzá a történethez.
Eddie Redmayne már többször bizonyította, hogy rá főszereplőként is érdemes számítani, mind A dán lányban, mind pedig A mindenség elméletében remekelt korábban. A filmben feltűnik Ron Perlman is (meglepő szerepben), de a komikus és legemlékezetesebb jelenetek főleg Göthéhez, a lényeihez, vagy pedig a brit mágus oldalán feltűnő esetlen muglihoz köthetőek. A legendás állatok és megfigyelésük egyébként több helyen „buddy movie” jelleget ölt, amelyhez mintegy háttérként szolgál a varázsvilág.
A Harry Potter-univerzum visszatérése nagyon jól sikerült, a Legendás állatok és megfigyelésük komoly, amikor annak kell lennie, a varázslatok pedig még mindig kegyetlenül durván pattannak ki a pálcákból, és a CGI az elvártaknak teljesen megfelel szerencsére. Amitől félni lehetett, az az volt, hogy túlhasználják majd az előzményfilmben a Potter-filmek zenéjét és fő témáját, de ez nem történt meg szerencsére.
A Legendás állatok és megfigyelésük több lett egyszerű alapozásnál, a nosztalgia nagyon erősen megtölti és a jól eltalált főszereplők is megteszik a magukét. Amellett, hogy ez az egyik legfelnőttesebb Harry Potter film, amit eddig láttunk. Ehhez a regény alap kevésbé kellett, viszont a film írójaként dolgozó Rowling és a sokak által leírt David Yates is hozta a kötelezőt.
Aki pedig esetleg aggódna, hogy ennyivel letudják a folytatást, az ne tegye. Már öt részről beszélnek a fejesek, a Legendás állatok és megfigyelésük is komoly franchise-nak lett szánva, ráadásul a legfrissebb hírek szerint a történet közel 20 év eseményeit fogja feldolgozni. Változatosság tehát lesz, meg feltűnik Albus Dumbledore is a pletykák szerint. Azt pedig a sötét varázslók nem fogják megúszni. Reméljük, mi se.
Mielőtt beülünk a moziba, sosem árt tudni, mire számíthatunk, hogy ne érjen csalódás. Ezért mindjárt az elején szeretném leszögezni: aki akciódus űrinváziós filmre számít, az kerülje el az Érkezést. Akinek viszont bejött a Harmadik típusú találkozások, a Kapcsolat és Az ember gyermeke, az semmiképp se hagyja ki, mert hasonlóan maradandó élménnyel lehet gazdagabb.
Korábban mi is beszámoltunk róla, hogy tudósok kimutatták: egy jó könyv módosítja az agyunkat. Nem meglepő megállapítás, hiszen mindnyájan érezhettük már egy kivételes regény, film, sőt az utóbbi időben akár tévésorozat befejezése után is, hogy az alkotás nagy hatással volt ránk. Ilyenkor egy ideig még nem tudunk szabadulni a mű által kiváltott gondolatoktól, érzelmektől, hangulattól. Sőt még az is lehet, hogy attól fogva másképp látjuk a világot.
Az Érkezés két szinten is ezt műveli velünk. Miközben a sztorija arról szól, hogyan változtat meg minket a másik megismerése, nyelvének megtanulása, a végére maga a film is hasonló módon a hatása alá kerít bennünket. De másképp, mint amire menet közben számítanánk. Ami a főhőssel megtörténik, az közben velünk is. És éppen ettől zseniális az egész.
A sztori egyszerű, mondhatni szokásos: az emberiség történetében először megjelennek az idegenek a Földön, mégpedig 12 egyforma, óriási űrhajóval lebegnek bolygónk különböző pontjai felett. És csak várnak és várnak.
Ez eddig A függetlenség napja is lehetne, csakhogy itt a kapcsolatfelvétel után nem lövöldözés kezdődik, hanem kommunikáció. De hogyan is beszélhetnénk egy tőlünk teljesen eltérő civilizációval? A feladat megoldására egy nyelvészt (Dr. Louise Banks – Amy Adams) és egy fizikust (Ian Donnelly – Jeremy Renner) kérnek fel.
Ebből is látszik, hogy az Érkezés azon ritka SF filmek közé tartozik, amelyek a realitás oldaláról közelítik a kapcsolatfelvételt egy idegen civilizációval. Az alkotás remekül visszaadja a helyzet feszültségét, a személyes találkozás első sokkját, a nehézségeket, a rengeteg munkát, az éjszakázásokat, a monotonitást, a kimerültséget, az óriási nyomást és a tét nagyságát. És a végén a főhőssel együtt értjük meg mi is a megoldást.
Ennél többet spoilerezés nélkül nem lehet elmondani, de ebben a sztoriban nem is a sok akció és fordulat a lényeg, hanem az extrém szituációban helytálló emberek.
A színészi játék, a látvány, a zene, a hanghatások remekül sikerültek, és mind azt a célt szolgálják, hogy mi is át tudjuk élni, milyen lehet a találkozás egy idegen civilizációval.
Denis Villeneuve (Sicario – A bérgyilkos, Ellenség, Fogságban) újabb kitűnő filmet rendezett, ezúttal Ted Chiang 1998-as Story of Your Life című novellájából. Mindenképpen érdemes lesz odafigyelni a rendező további alkotásaira is.
Soha nem volt még jó vége annak, ha az ember istent játszott. Az HBO sci-fi sorozata az ősz egyik nagy durranása, a Westworld már a premierjekor megverte nézettségben a Trónok harcát. De nem érdemes elveszni a számokban, hiszen ez az a tévés produkció, amely az új zászlóshajója lehet a high-concept műfajnak. A Westworld annak jár utána, mi lenne, ha létezne egy olyan „vidámpark”, ahol az ember fia vagy lánya kiélheti magát, elveszhet a bordélyházak vagy a vérgőzös pisztolycsaták mocskában. Eddig 6 része ment le a szériának, de már most mélyebben vájkál a filozófiai kérdésekben a sorozat, mint mondjuk a Lost valaha tette.
A Westworld egy olyan, androidokkal benépesített helyet mutat be, ahol a veterán játékosok mindenfajta morális iránytűt elvesztve vérengzhetnek. Ott van a feketébe öltözött férfit alakító Ed Harris, aki egy veterán geeknek tűnik. Ő az a játékos, aki elhatározta, hogy eljut a vadnyugati világ középpontjáig, és céljáért szó szerint bármire képes. Egy Teddy nevű robottal kiegészülve válik izgalmassá az ő története, viszont az ember elgondolkozik azon, hogy vajon nem-e szórakoznak velünk a készítők? Mi van akkor, ha a gyilkológép játékos sem az, aminek tűnik?
Az HBO sorozatának ez az egyik legnagyobb újdonsága. Amellett, hogy elgondolkoztat, jól át is ver néha. Ott van például Dolores, a dögös szőke android, akit minden, Westworldbe tévedő vendég meg akar menteni. Vagy épp meg akar erőszakolni. Ha már a társadalmi normák fellazulását emlegettük. A sorozat története az évad első felében abba az irányba mozog el, miszerint Doloresből lesz a robotlázadás vezetője, ő jön majd rá elsőként, hogy minden, amiről tud, amire gondol, mindössze programozott látszatvalóság.
Erre jön a 6. rész a nagy fordulatával, miszerint a bordélyházat vezető Maeve szorítja először szorosabbra a szoknyát a derekán és az androidokkal foglalkozó technikusokat körülbelül öt perc alatt az uralma alá hajtja. Itt látható talán a Westworld egyik legkeményebb jelenete, melynek során a gép hitetlenkedve nézi, ahogy a programját tartalmazó „tablet” az arca elé generálja az épp következő mondatot, ami elhagyja majd a nő száját. Aztán Maeve lefagy. Szó szerint, nagyjából kékhalált kap. Majd megtörténik az, amitől olyan sokan félnek, a gép lázadni kezd sorsa ellen, maximális intelligenciát kér magának, onnantól kezdve pedig a jó ég irgalmazzon a Westworld alkotóinak. Lesz itt keménykedés még várhatóan, hiszen ha az összes ébredező gép összefog, azért oda tudnak csapni közös erővel.
Ügyes mitológiaépítés jellemzi egyébként a szériát, hiszen a történetnek laza, de komolyan vehető keretet ad Arnold, az egyik eredeti készítő, akinek a szelleme még a feltételezett halála után is az Anthony Hopkins által alakított Dr. Robert Ford sarkában jár. A Westworld a látszatokról szól, ezt erősíti meg bennünk az is, hogy Ford elsőgenerációs androidokat tart a westernvilágot fejlesztő létesítményben, akik történetesen az ő családja. És az öregember szeret gyerekkori másolatával csevegni időnként. Fontos kiemelni Bernard karakterét is, akire hasonló ébredés várhat, mint Arnoldra. Avagy benne van még meg a legnagyobb potenciál arra a szereplők közül, hogy rájöjjön, esetleg az androidok többek, mint legyilkolásra és ösztönös vágyak kielégítésére használt eszközök.
A filmes világban a Mátrix korbácsolta meg legutoljára erősen a témát, de a sorozat alapjául szolgáló 1973-as Feltámad a vadnyugat is erősen beköszön a Westworldben. Gondoljunk csak arra, amikor Ford robotmása szétnyitja a fejét. Mindemellett pedig az eredeti feketébe öltözött cowboy is tiszteletét teszi az HBO szériájában a háttérben, amikor Bernard lemegy az alsó szintekre. Ez jópofa easter egg, bár a sorozat készítőiből simán kinézhető, hogy esetleg a történetbe is beleszövik majd ezt a motívumot.
A Westworldöt komoly irodalmi hangulat és stílus is körülveszi, amellett, hogy egy nagyon erős „mi lenne, ha?” kérdést feszeget. A szereplők Shakespeare-t idézgetnek, és folyton a pusztulásra és a lét kihívásaira, gyötrelmeire hívják fel a figyelmet. A Westworld bőven több, mint egy átlag macsó álma, az egyetlen gyenge pontja talán az az egész sorozatnak, hogy nehéz olyan igazán kedvelhető karaktert találni. Ehhez talán Jimmi Simpson áll a legközelebb, aki a vendégek közül a leginkább embernek nézi az androidokat és tényleg segíteni próbál Doloresnek.
Az egy helyben toporgó kezdés és az önismétlő jelenetek sokasága után úgy tűnik, hogy a Westworld az első évad második felére fogja leginkább megtalálni magát. Ha pedig Jonathan Nolanék nem félnek gondolkodtatni, miközben szórakoztatják a közönséget, még az is lehet, hogy a Westworld pár év múlva komolyságban felér majd a The Leftovershez. Mert igenis jól áll egy sorozatnak, ha mer kérdezni. Főleg arról, hogy mit is jelent létezni és meddig lehet tűrni, hogy mások irányítsanak minket.
Az egyszeri sci-fi néző úgy érezheti magát, miközben a Black Mirror legújabb évadát nézi, mint Alíz Csodaországban. Mindenfelé óriási gombák, beszélő nyulak, és őrült kalaposok veszik körül, de ahogy Lewis Carroll klasszikusában, úgy az immár a Netflixen folytatódó szériában is komoly mondanivaló rejtőzik. A Black Mirrorból 2016-ig mindössze 7 epizód készült el, a sorozatnak eredetileg helyet adó Channel 4 inkább a minőségre helyezte a hangsúlyt, mintsem a mennyiségre. Mondjuk ez a brit tévéknél mindig így van. A Black Mirrort műfajilag nagyon nehéz besorolni, hiszen thriller, szatíra, sci-fi, dráma egyszersmind, ugyanakkor Charlie Brooker szériájának három fő témája van: a szerelem, a futurisztikus jövő és a politika. És mi lesz ennek a végeredménye? Napjaink egyik legkeményebb, legodaszólósabb sorozata, amely talán ezen kategóriában egyedülálló.
A Black Mirror antológiasorozat, így minden része különálló történeteket dolgoz fel, de persze vannak visszatérő motívumok, mint például a sorozat egyik legjobb, valóságshow-kat kifigurázó részében felcsendült dal. A 3. évad sci-fivel kezd, a Bryce Dallas Howard főszereplésével leforgatott nyitóepizód arra keres választ, hogy mi lesz velünk, ha az emberek annyira elmerülnek a szólásszabadság labirintusában, hogy mobilos applikációval értékelik majd egymást. És pontszámok határozzák meg, ki mennyit ér. Ezután a folytatásban szerepet kap a VR és a gamer generáció, egy túlontúl valóságos horrorjáték bemutatásával, a harmadik részben pedig a Trónok harcából ismert Jerome Flynn kocsizgat fel-alá egy fiatal srác társaságában. Egy titkos társaság van a nyomukban és ha nem teszik azt, amire utasítják őket, minden mocskos kis titkuk nyilvánosságra kerül.
Már ennyi alapján látható, hogy milyen sokszínű a Black Mirror, de az évad második fele is érdekes tud maradni. Jön egy virtuális világban ragadt leszbikus pár a szezon egyik legjobb sztorijában, a San Juniperóban, majd az 5. részben a katonaság kapja meg a magáét, amiért embertelen módszerekkel kényszerítik embereiket harcra. Az évadzáró pedig egy másfél órás gigaepizód, ebben egy környezeti kérdés kerül a sorozat tálcájára, azaz mi van akkor, ha a méhek kihalnak és gépekkel kell helyettesíteni őket.
A 3. évad változatos történeteket hoz a képernyőnkre, olyanokat, amelyekkel az eddig látottak köszönőviszonyban sincsenek. Ez pedig jó, hiszen félni lehetett attól, hogy a Netflixre átkerülve elveszti azt a tipikus, Black Mirrorra jellemző csípős hangulatát a sorozat, amit eddig megszokhattunk. Pár rész után egyébként kitalálható, hogy mi lesz egy-egy csattanó, de örülni kell annak, hogy az írókba szorult annyi tehetség, hogy mindig legyenek olyan fordulatok, melyektől szinte rosszul lehet lenni. A Black Mirror ugyanis napjaink egyik legelgondolkodtatóbb sorozata. Ez kétségtelen.
Elsőosztályú írás, színészi játék jellemzi a sorozatot és még a CGI se lóg ki sehol, ami pedig elég nagy szó egy tévésorozattól. A Lost óta talán nem volt olyan kisképernyős produkció, melynek ennyire „lelke” lett volna, a Black Mirrort azonban idehaza kevesen ismerik, tegyük hozzá, hogy méltatlanul. A 3. évad kissé műanyag nyitánya, a harmadik rész gyomorforgató kocsikázása, a VR-ban bulizó lányok lazasága és sok-sok apró, de igenis sokat számító motívuma emeli a sorozatot a jelenlegi sci-fi felhozatal élére. Szerencsére pedig a Netflixnek is tetszett, amit láttak, ugyanis még 12 részt berendeltek a Black Mirrorból, ezeket 2017-ben, két adagban nézheti meg a közönség a tervek szerint.
A briteknek jól mennek a tinisorozatok, kezdődött ez a 2000-es években a Skinsszel, aztán meg kaptunk egy olyan sci-fi szuperhősös szériát a Misfits jóvoltából, amely után megnyaltuk mind a tíz ujjunkat. Mindkét produkció szabadszájú volt, az ellőtt brutális fordulatokért sose kértek elnézést a készítők, a karakterek pedig mesterien alpáriak voltak. A BBC Three dupla résszel indította el a Doctor Who spinoffját, a Classt, mellyel egyértelműen az volt a cél, hogy a mai tiniket is berántsák a képernyő elé, de olyan lett a sorozat, mint egy elrontott vasárnapi leves. Kissé sótlan és a tészta kimaradt belőle.
A Doctor Who-t nyilván senkinek sem kell bemutatni, a tudományos-fantasztikus sorozat 1963-tól futott egészen ’89-ig, aztán megpihent. 2005-ben támasztották fel, és azóta is köszöni szépen, jól van. Bár egy érának most megint vége lesz, hiszen a következő évad lesz a Steven Moffat neve által jelzett éra utolsó darabja. A Doctor Who több testvérsorozatot is túlélt már, ilyen volt a Torchwood, a The Sarah Jane Adventures, a K-9, és valószínűleg a Class is.
A Coal Hill Academy nevű iskola az 1963-as kezdés óta része a Doctor Who-nak, itt tanított Clara Oswald is, valamint itt játszódik a Class című spinoff. A főszerepben két idegen lény állnak, akiknek a bolygóját elpusztította egy nép, ezért menekülni kényszerültek. Egymásra vannak utalva, de nem bírják egymást. Az emberekkel se jönnek ki túlzottan jól. Mégis kénytelenek beépülni közéjük, így Charlie diákként, Miss Quill pedig tanárként próbálja állni a sarat, miközben különféle rémes lények törnek rájuk azokon a tér-idő repedéseken keresztül, amelyeket a Doctor hozott létre akaratlanul, az utazásaival. Charlie és Quill aztán összeállnak néhány diákkal, gittegyletet alapítanak és szembeszállnak a gonosszal. Az egész sztori tulajdonképpen egy fiatalosított Doctor Who-másolat, Charlie nagyon hasonlít a karakter 11. regenerációjához, melyet Matt Smith alakított. A főcím is a Doctor Who-t másolja, csak kissé modernebbé tették egy kis popzenével. Mondjuk, még ez a része működik legjobban a sorozatnak.
A dialógusok laposak, a szereplők pedig súlytalanok, nagyon nehéz velük azonosulni, ugyanis korántsem olyan ügyesen megírt karakterek, mint amilyenek a már emlegetett Misfits bármelyik évadában voltak az adott antihősök. Azt meg kell hagyni, hogy látványra nagyon ott van a szeren a Class, a szörnyek nagyon szépen el vannak készítve, az ember hátán futkos a hideg tőlük, ennek ellenére azonban a Doctor Who legújabb spinoffja középszer marad sajnos.
A Peter Capaldi által játszott 12-es Doctor is megkapja a maga 5 percét a sorozatban, és talán ezt a részt érdemes még a leginkább kiemelni. Mert a színész brillírozik a szerepben, érthetetlen, hogy a Doctor Who-ban miért nem működik annyira Capaldi, mint David Tennant vagy Matt Smith. De egy biztos, nem azért, mert öreg és semmi újat nem tud hozni a fiatal tévénézőknek. A Class és a Doctor cameója már csak annyit is képes elérni, hogy az egyszeri sc-ifi rajongónak kedve legyen végre folytatni az anyasorozatot. És reménykedni kezdjen abban, hogy Moffat távozásával összekapja magát végre a Doctor Who.
Új nyomozós, sci-fi sorozat indult a BBC America és a Netflix koprodukciójában, melyben az egyik legismertebb arc Elijah Wood, aki már a Wilfred című fantasy szitkomban is brillírozott. Most is egy hasonló, londínerként güriző figuraként tűnik fel a színész a Dirk Gently’s Holistic Detective Agency című sorozatban és annak rendje-módja szerint az élete körülbelül 5 perc alatt a feje tetejére áll. Találkozik ugyanis Dirk Gentlyvel, egy fura, sárga dzsekis nyomozóval, aki egyébként egy időutazó és a holisztika szabályai szerint igyekszik nyakon csípni a rosszfiúkat.
Na, de mi is az a holisztika? 10-ből mondjuk 7 embernek nem biztos, hogy elsőre beugrik a definíció, de nagyjából az a lényeg, hogy e szerint az elmélet szerint a világot rendszerként kell szemlélni, azaz minden mindennel összefügg. Ha a legképtelenebb és egymástól legtávolabbinak tűnő dolgokat kezdjük sorolni, úgy mint például Barack Obama, a szomszéd néni kismacskája és a váza, amit összetörtem a múlt héten, akkor is hinnünk kell benne, hogy ezek kapcsolatban állnak egymással, mégpedig a nagy egész részeiként. Igazán filozofikus elgondolás, azonban a Dirk Gently’s Holistic Detective Agency inkább a humoros oldalára koncentrál a dolognak. Adott például egy holisztikus bérgyilkos, aki nem megbízatások alapján öli meg a célpontjait, hanem csak ahogy jól esik. Hiszen tudja, végül minden kirakós darabka a helyére kerül, ad hoc kiválasztott áldozatai pedig pont azok, akiknek a sors halált szánt.
Hasonló elven alapszik a holisztikus nyomozás is a sorozatban. Dirk Gently igazából nem csinál semmit, aztán az ügy mégis valahogy (néha) megoldja magát. Abszurd humorban nem szenved tehát hiányt a BBC America és a Netflix közös sorozata, a pilot több mint 50 perces játékideje alatt folyik rendesen a vér, az egyszeri néző pedig azt se tudja, sírjon vagy nevessen a látottakon. Igazából az a legszerencsésebb, ha e kettőt egyszerre tesszük, hiszen a mostanában igencsak unalmas nyomozós szériák palettáját jól feldobják Dirk Gentlyék.
Elijah Wood pedig hozza ugyanazt, ami a Wilfredben is jól állt neki. Egy kissé szerencsétlen figurát, aki nehezen követi a vele történő eseményeket, de azért ott van, csinálja. Wood A Gyűrűk Ura filmek után szépen maga mögött hagyta Frodót, azonban kevesen tudják, hogy a színész az elmúlt években a tévében lubickolt igazán. Itt is azt teszi, nehezen felejthető, amikor először feldobják nekünk azt, hogy esetleg az időutazás is témája lesz a Dirk Gentlynek, főleg Elijah Wood jól sikerült gesztusai és szemforgatása miatt.
A Dirk Gently’s Holistic Detective Agency október 22-én mutatkozott be a tévéképernyőkön és Douglas Adams 1987-es regénye alapján készült. Igazán egyedi stílusú sorozat lett, aki hajlamos jót nevetni az elborultabb ötleteken, annak kihagyhatatlan néznivaló. A többieknek meg ott van a Vampire Diaries.
(Disclaimer: 2010 és 2012 között futott már egy Dirk Gently sorozat, a brit BBC készítette, de csak 4 részt ért meg, aztán elkaszálták. Abban a holisztikus nyomozót Stephen Mangan alakította.)
Ha stílusosak akarunk lenni, azt kell, hogy mondjuk, ütős lett a The Walking Dead legújabb része, melyben Rickékkel és a rajongókkal olyan szinten törölték fel a padlót a készítők, hogy fizikai fájdalmat okozott nézni. Nem azért, mert rossz lett volna, inkább csak brutális és embertelen. Épp olyan, amilyennek a zombiapokalipszisnek lennie kell, ha egyszer kitör. Nincs könyörület és ahogy százszor és még többször hallhattuk, ebben a világban a járkálók mindössze kellékek, az igazi gonoszakat még mindig az élő emberek között kell keresni. A 6. évadban főhőseinkkel kezdett elszaladni a ló, gondolkozás nélkül csaptak le az új gonosz, Negan táboraira, most azonban fordult a kocka és kedvenceink kerültek a baseballütő rossz végére.
A The Walking Deadet sokszor megvádolják azzal, hogy nem mer igazán döbbenetes húzásokkal sokkolni. Ez eddig sem volt igaz, most pedig már pláne nem az. Elég csak például arra gondolni, hogy egy tabudöntögető húzással még a Trónok harcánál is keményebb tudott lenni az AMC sorozata, amikor Carol nemes egyszerűséggel agyonlőtt egy megtébolyult gyereket. És ez köszönőviszonyban sincs durvaságban azzal, hogy Westeros kiskorú uralkodója, Tommen mondjuk kiugrik az ablakon. A zombis produkció bizony köröket ver rá a legtöbb kábeles sorozatra, amikor gyomorforgató elhalálozásokról van szó, a 7 .évad első része ebben különösen kiemelkedő lett. Grafikus volt, folyt a vér mindenfelé, ráadásul pedig igazi pszichológiai horrort kaptunk az arcunkba.
Ugyanis végre kiderült, kit ölt meg Negan. Nagyon vártuk ezt, a készítők viszont elég idegesítően játszottak velünk az első percekben. Mégis kevés olyan ember lehetett a képernyő előtt, aki meg tudta volna tippelni, hogy ki harap csúnyán a fűbe. Rick nagyjából végig a földön csúszott-mászott, sírt és könyörgött. De nem csak őt törték meg az évadpremier eseményei, nagyjából mindenkit. Szinte biztosan kijelenthető, hogy nincs olyan, aki látta az új részt és ne érzett volna együtt a főszereplőkkel. Legyen valaki bármilyen kőszívű, itt azért olyan fordulatot láttunk, amit nem könnyű megemészteni. A forgatókönyvírók ritka könyörtelenségről tettek tanúbizonyságot, talán az elmúlt két évben nem hoztak tető alá ennyire jól megírt epizódot a The Walking Deadből.
A pszichológiai horror a rész végén ért el csúcsához, hiszen ekkor hallhattunk Negantől egy olyan monológot, amelyben kifejtette, hogy kedvenceink nem fogják egy asztalnál ülve ünnepelni a happy endet. Főleg, ha rajta múlik. A The Walking Deadnek kiváló alapanyagot nyújt a sok éve futó képregény, talán emiatt is képes a spinoffja, azaz a Fear The Walking Dead fölé emelkedni, már ha a brutalitást keressük egy történetben. Így a forrást ismerve sokan sejthették, hogy ki fog meghalni, a sorozat ennek ellenére hozzá tudott még tenni egy olyan csavart, amire kevesen számíthattak. Így le a kalappal az írógárda előtt.
A 7. évadpremierben megtörtént az, ami már régen indokolt lett volna, a főszereplők teljesen összeestek. Olyan volt már az évadok során, hogy csávába kerültek, elvesztették a reményt, nehezen látták egy-egy zsákutcából a kiutat. Ehhez hasonló viszont sohasem, azaz hogy fejben ennyire megtörtek volna. Ennek az oka pedig nem más, mint a Jeffrey Dean Morgan által alakított Negan. A karakter egy kvázi magasabb dimenzióban mozgó gonosz lett, aki fel tudta rázni a sztorit, és még a Kormányzónál is sokkal durvább. Sokszor emlegetik, hogy az az igazán izgalmas, ha egy-egy sorozatba antihősöket vezetnek be, ergo olyan figurákat, akik rosszak, de mégis lehet hősként tekinteni rájuk. Na, Negan nem ilyen. Ő a velejéig gonosz, utálható szereplő az AMC szériájában. És esküdni lehetne rá, hogy a The Walking Deadnek épp egy ilyen újításra volt szüksége. Mert a zombiapokalipszisnek nagyon jól áll a keménykedés.
Október 20-án mutatják be itthon Pavel Parhomenko 2013-as filmjét, ami Gagarin – Elsőként az űrben (Pervyy v kosmose) címmel tekinthető meg. Ennek kapcsán érdemes elmerülni kicsit a témában, ebben segíti az érdeklődőket ez a filmkritikával is megtámogatott bejegyzés.
Bár korábban is volt már kísérlet arra, hogy emléket állítsanak az első űrhajósnak, az űrrepülés 50. évfordulójára elkészített First Orbit inkább volt dokumentumfilm és tisztelgés, semmint szórakoztató játékfilm, ami egyben tanít is. Így tehát elég sokat kellett várni erre a filmre – és itt nemcsak az eredeti orosz premier óta eltelt három évre gondolok. Az utóbbi 10 évben ugyanis Oroszország mintha kezdené újra felfedezni, hogy van piacképes nemzeti-művészeti értéke, és ez nemcsak (világ)történelmükre vonatkozik, hanem mind irodalmi, mind filmművészeti értelemben is konkretizálható. Hogy néhány példát is említsek: a szovjet-orosz történelem bővelkedik olyan eseményekben, amelyeket az ebben a kultúrában amúgy is szokásos, sőt, elvárt nagy volumenű előadásokkal, filmekkel lehet a nézők elé tárni. A 60-as és 70-es évek rengeteg témát adaptált filmre ezek közül, sci-fi vonatkozásban elég csak Tarkovszkijra gondolni, de az új hullámból említhetnénk akár az Éjszakai őrséget (Nochnoy dozor, 2004), a Nappali őrséget (Dnevnoy dozor, 2006) vagy a Sztrugackij-fivérek által írt Lakott sziget dupla részes filmváltozatát (Obitaemyy ostrov, 2008). És most, ebben az új, mozgóképi reneszánszban az oroszok újfent hozzá mernek nyúlni nemzeti történelmük még olyan megosztó eseményeihez is, mint a szevasztopoli csata (Bitva za Sevastopol, 2015), vagy jelen esetben az eddig még meg nem filmesített Gagarin életrajz. Bár, hogy némileg korrigáljam magam, figyelembe illene venni a hiány okaként egy fontos szempontot is, ez pedig a múlt szelleme.
Jaroszlav Zsalnyin a fillmben
A hidegháború kellős közepén teljesen természetes volt mind a keleti (szovjet), mind a nyugati („amerikabarát”) államok részéről, hogy eltitkolni igyekeztek tudományos eredményeiket, ill. kudarcaikat. Ez nekünk, kik már abban a korban élünk, ahol a nemzetek megosztják, sőt, kijavítják egymás tudományos munkáit (főképp a nemzetköziesedett világűrben) némileg érthetetlen, és okod adhatna a kételkedésre is akár. Az Egyesült Államok a 60-as évek elején a polgárjogi törvények meghozatala mellett feminista kérdésekkel is erőteljesen küzdött (talán épp ezért sokan nem tudják, hogy volt amerikai női űrhajós csoport is, aminek tagjaiból mégsem repült később soha senki), a Mercury-asztronauták nyílt szerepeltetése ezért politikai propaganda-fogásként is értelmezhető, hiszen elvonta a figyelmet más problémákról.
A Szovjetunió ezzel szemben csendben, szigorú titoktartás mellett válogatta össze és készítette fel első űrhajós-csapatát, megelőzve eredményességben a rivális amerikaiakat. Számos blog, weboldal, rejtélygyűjtő magazin foglalkozik az itt gyökeredző összeesküvés-elméletekkel, és épp e titokzatosság vagy épp propagandaszagú szenzáció szülte meg a máig népszerű, buta kérdéseket az űrbéli elsőségtől kezdve a holdraszállás megkérdőjelezéséig. Én azt mondom, ne üljünk fel ezeknek a bugyuta konteóknak. És ezt mondja a magára talált orosz filmszakma is akkor, amikor bőven a korszak után, hatvan évvel később megfilmesíti azt, amiről maga Gagarin is írt már életrajzi regényében, amit családtagjai azóta is minden interjú alatt elmesélnek, és amit a rendszerváltozáson átesett szovjet-orosz államban végzett kutatások alkalmával amerikai történészek is megállapítottak, elismertek: hogy gondos mérlegelés, kiválasztás, kiképzés után Jurij Alekszejevics Gagarin volt az első humán, aki rövid utazást tett a világűrbe, és onnan vissza is tért a Földre.
„Egész életem egyetlen, nagyszerű pillanatnak tűnik most.”
Jurij Gagarin egyik elhíresült fotója
Maga a film szintén követi a Gagarin-életrajzból ismert történetet: a II. világháború alatt nélkülöző család nyomorúságát, a háború utáni vidéki-paraszti élet mindennapjait a gyermek szemével, egy katonai karrier első lépéseit egészen a családalapításig és az űrhajós-kiképzésig, hogy aztán az egész életmű kiteljesedjen egyetlen, nagyszerű pillanatban. Viszont a történetvezetés nem ennyire lineáris, a rendező rögtön a lényeggel indít, hiszen a nézők erre kíváncsiak, ezt akarják látni: hogyan történt? Milyen volt a rakéta, az űrhajó, milyen lehetett az űrben lebegni, elsőként tekinteni a Földre. Nyilván Gagarin őrnagy is milliószor megkapta ezeket a kérdéseket világjáró sajtókörútjain, és az érdeklődés máig nem csitult el, éljünk bár a Nemzetközi Űrállomás korában, a Mars felé kacsingatva. Éppen ezért, ötletes megoldásként a múlt eseményeit, mindazt, ami egy 26 éves fiatalember életének csúcspontjához vezetett, hosszabb-rövideb flashback-ekkel láttatják. Személy szerint én nem örülök, hogy az izgalmas űrutazási jelenetek meg vannak szakítva egy-egy visszaemlékezéssel, ám értem azt a rendezői szándékot, amellyel megpróbálja közelebb hozni hozzánk, nézőkhöz az űrhajós-pilótában végbemenő számvetést az élettel. Ez lehet akár egy jelképes életfilm is, amelyről a halálból visszatértek mesélnek, de lehet emocionális hullámvasút is – mindenki döntse el magában.
Archív felvételen Gagarin főhadnagy az űrutazás előtt
Látványvilág szempontjából nem lehet okunk panaszra, hiszen nemcsak a szép utómunkák és az effektek dominálnak, hanem az apró részletek is alapos kidolgozottságot mutatnak, kezdve a korhű ruházatokon át Gagarin egyik elhíresült fotójáig a virágvásárlás után, egészen a Vosztok belsejének pontos megjelenítéséig. Utóbbi természetesen nem véletlen, az eredeti kapszula ma is bárki számára megtekinthető a moszkvai Űrhajózási Múzeumban. A pontosságra való törekvés egészen a szereplőválogatásra is kiterjedt, több színész például egy-egy történelmi alakkal való hasonlatossága miatt juthatott hozzá a szerephez, a Gagarint alakító Jaroszlav Zsalnyin pedig pontosan annyi idős volt a forgatás alatt, mint híres megformált karaktere az űrutazás idején. Szorgos színészként olyannyira beleélte magát a szerepbe, hogy még az egyik családi jelenetben látható korabeli babapólyázási gyakorlatot is elsajátította. Nem lehetett kisebb feladat az archív felvételekről ismert eredeti figurák mozgásának leutánozása sem, a szájba adott cukorkás jelenettől kezdve az eredeti felvételekről ismert párbeszédek újraismétléséig.
Jelenet a filmből
A film pont ott áll meg, ahol kell, nem törekszik rá, hogy az esemény utóhatásait is taglalja. Kifejezetten jónak tartom, hogy az utolsó perceket nem játszatták el a színészekkel, hanem viszont láthatjuk azt az ikont, aki maga is minden bizonnyal büszke lenne erre a filmre, ha még köztünk lenne. Jurij emlékezetes pillanata immár valamennyi földi ember közös kincse.
Jelena Gagarina az édesapjáról készült film orosz bemutatóján
Október elején két nagy amerikai országos tévécsatorna is időutazós sorozatot indított. Az NBC újonca a Timeless című produkció, melyben a Vészhelyzetből ismert Goran Višnjić ellop egy időgépet, és elkezdi módszeresen megváltoztatni a múlt eseményeit. Sebaj, a tudományos gittegyletnek, ahonnan eltulajdonították a veszélyes járművet, van B-terve. Utánaküldenek egy történész-katona-tudós triót, hogy ők megakadályozzák a nagyobb galibákat. A CW hasonló hangvételű szériájában, a Frequencyben pedig Peyton Listet láthatjuk egy nyomozónő szerepében, akinek a sufnijába villám csap, a régi rádióból pedig beköszön apja. Mindez nem lenne túl érdekes, csakhogy Frank Sullivan 1996 óta halott, a sorozatban pedig épp 2016-ot írnak. Mindkét szériából 2-2 epizód ment le, így nagyjából látni lehet, hogy milyen irányba haladnak majd a készítők, és ez csak az egyik műsornak áll jól.
A sci-fi nehéz műfaj, ám az időutazáshoz sokszor nyúlnak hozzá a kreatív szakemberek, a nézőközönségnek pedig ez jó hír, hiszen általában azért élvezhető sztorikat prezentálnak nekünk Hollywoodban. Persze csak ha a rengeteg logikai hibát nem számoljuk.
Timeless, avagy Sliders után szabadon
Az NBC nagy fába vágta a fejszéjét, ugyanis náluk általában a túlságosan egyedi koncepcióik meg szoktak bukni (lásd Hannibal), de ezúttal bízhatnak a csatornánál a Timelessben, minden adott, hogy ez egy jó kis sorozat legyen. Habár ismerős alapokra építkezik. A Sliders is akkor lett igazán érdekes, amikor a főszereplők a csúszkálás mellett sok-sok epizódon keresztül tartó üldözésbe is belekezdtek, mintegy átívelő szálat szolgáltatva a rajongóknak. A Timeless hasonlóval kísérletezik, csak már rögtön az első résztől kezdve. Višnjić meglép egy időgéppel, és az Abigail Spencer (történésznő) által vezetett hármas előtt a feladat, hogy megakadályozzák a nagyobb tragédiákat. Hiszen általában aki a múltban vájkál, az a jövőre is hatással lesz. A pilotban láthatjuk, hogy miképp bolygatják meg a Hindenburg-katasztrófát, a második epizódban pedig Abraham Lincoln meggyilkolásának történetével ismerkedhetünk meg kicsit közelebbről.
A főszereplők jól működnek együtt, Abigail Spencer dögösen okoskodik, a Matt Lanter által alakított katona kellően morcos és kemény, a tudós bőrébe bújt Malcolm Barrett pedig rögtön az elején érdekes kérdést vet fel. Miért lenne jó ötlet egy feketét is visszaküldeni az időben, hiszen nekik azért a történelem nagy részében nem volt túl jó soruk. Pláne ugye Amerikában. Lesz itt árulás, egy titokzatos főgonosz is ott settenkedik a háttérben, a Timelessnek pedig nagyon jól áll az a könnyedebb hangvétel, amelyet a készítőpáros, Shawn Ryan és Eric Kripke az asztalra tesz. De hát a Supernatural is jó volt az első pár szezonban, nem?
Frequency, avagy játszd újra, Sam!
Szó se róla, a legkisebb amerikai országos csatorna újdonsága, a Frequency is erősen kezd, bár a sorozatnak alapot nyújt a 2000-ben készült eredeti film. A tévéadóra azonban ritkán jellemző, hogy ilyen komoly témákhoz hozzá merjenek nyúlni, általában a gimis szerelem és a tökéletesen szép színésznők és színészek jellemzők a CW-re. Elég, ha a Vámpírnaplókra vagy a Gossip Girlre gondolunk, de néha azért előkerülnek a kalapból olyan meglepetések, mint a The 100. Most a Frequency is ez utóbbi vonalat erősítené. Az első részben sikerrel is teszi mindezt, Peyton List és az apját alakító Riley Smith simán elhitetik bárkivel, hogy tényleg rokonok és a nyomozónő épp akkor beszél könnyek közt 20 évvel ezelőtt meghalt apjával. Merthogy Frank Sullivan beköszön immár felnőtt lányának egy régi rádión, aki próbálja megakadályozni az öreg halálát.
Itt inkább a kapcsolatok és a komolyabb nyomozás kerül előtérbe, hiszen felbukkan egy sorozatgyilkos is, ám a pilothoz képest a folytatás már nem annyira tudja fenntartani az egyszeri néző érdeklődését. A második rész első fele borzalmasan unalmas, és egyedül az epizód vége felé kezdi újra érdekelni az embert, hogy mi lesz a karakterek sorsa. A dialógusok talán laposabbak helyenként, a színészi játék viszont elsőosztályú. Ámbár nagy kérdés, hogy a Frequency hogy fog megérni egy évadnál többet, annál több puskapor ugyanis nem igazán van benne.
Pillangó-hatás, mint örök téma
Mind a Timeless, mind pedig a Frequency azzal foglalkoznak, hogy múltbéli események hogyan lehetnek hatással a jelenre. Érdekes módon azonban egészen máshogy közelítenek a kérdéshez. Míg a Timelessben az időutazók az egyes részekben úgy térnek vissza, hogy fogalmuk sincsen arról, hogy milyen változásokkal jár az, hogy részben megváltoztatják a jövőt, addig a Frequencyben a nyomozónő fejében egyszerre létezik két idősík. Az emlékezetében ott van az az élete, amikor apja meghalt és ott van, amikor tovább volt részese lánya fiatalkorának. Mindkét produkció esetében azonban erős faktor, hogy hogyan birkóznak meg a főszereplők közvetett vagy közvetlen cselekményeik eredményeivel. Ámbár az időutazás egy nehéz téma, az NBC és a CW sorozata is végre komolyan nyúl hozzá, lehetséges, hogy az egyeduralkodó, BBC-s Doctor Who-n kívül lassan lesznek profibb sci-fi sorozatok az amerikai országos csatornákon is. Ennek csak drukkolni lehet.
