Címke: kritika

Négy év után újra folytatódott az Attack on Titan

Meglepetésszerűen jött az Attack on Titan legújabb, második évada. A sorozat ismét nem hagyja cserben a fanokat, és a régen várt új részektől leesik az álla mindenkinek, akinek még megmaradt az első évad után.

Az új részekbe egy teljesen új formátumot vesz fel a sorozat, mivel két, különböző helyen és időben folynak az események. Az egyik, a fallal kapcsolatos nagy felfedezés, azaz az első évad vége után játszódik, a másik meg fél nappal előtte, a város egyik külső tartományán. Szinte kiszámítható, hogy a külön szálon folyó események hamarosan egybefonódnak, mivel a múltban jóval többet halad a történet, mint a jelenben, és kétség sem férhet hozzá: elképesztő eseményeknek lehetünk majd szemtanúi a két eseménysorozat találkozásánál.

Mind a két szálon fokozott tempóban folynak a történések. Kiderül, az eddig komolytalannak ábrázolt vallásról, hogy többet tudnak a misztikus titánokról, mint azt bárki gondolta volna, ennek tetejében még tovább feszítik a húrt azzal, hogy vallásuk törvényei miatt ezeket nem oszthatják meg a hitetlen társaikkal. A feszültség tapintható.

A titánok óriásiak, ijesztőek és továbbra is felettébb vérszomjasak. Ezekről az óriás zombikról még mindig nem tudunk eleget, voltaképpen semmit és ismét új és harcias formájú társaikkal találkozhatunk az új részekben.

A sorozat még mindig mesterien hozza be az új karaktereket, és a változatosság kedvéért most nem minden fókusz Erenre és Mikasára kerül, hanem a meme oldalak kedvenc szereplőjére, a krumpli lányra, azaz Sashára. Sasha „comic relief” karakteréből egy nagyon komoly, harcos amazont farag az új évad, és halált megvető bátorsággal néz szembe az antagonisztikus titánokkal.

Sasha nagy krumplipusztító életébe további betekintést nyerünk flashbackek révén, és megtapasztaljuk a falon belüli társadalom rétegződését is a lány szemszögéből.

Az Attack on Titan új főcímzenéje talán az egyik legnagyobb negatívum az új részekben. Az előző évad izgalmas, pörgős zenéjével ellentétben most egy kissé lágyabb és felejthetőbb zenét kaptunk, de talán idővel mi is megszeretjük az új dallamokat. Ezenfelül továbbra is sokat kiabálnak a karakterek, de hát ez valószínűleg az anime formátum sajátossága.

A sorozat az új évadban is nézeti magát, a 20 perces részek szempillantások alatt véget érnek, és a rész végi cliffhangerek még inkább megerősítik bennünk a tényt, hogy az Attack on Titant nem csak, hogy érdemes nézni, de szinte kötelező.

április 10, 2017
The Walking Dead 7. évad: Negan és bandája kegyetlenül ellopta a show-t

A tévétörténelem egyik legbrutálisabb epizódjával nyitott még 2016 őszén a The Walking Dead, melyben a frissen bemutatkozott főgonosz, Negan olyan lelkesen csapta szét két állandó szereplő koponyáját, mintha az MLB igazolt játékosa lenne. Aztán viszont vett egy lejtmenetet a sorozat, hiszen a teljes sokkban a főszereplők nagyon elvesztették a fonalat. Szétszéledtek, több helyszínen, Alexandriában, a Hilltopon és a Kingdomban is láthattuk kedvenceinket, de még a rosszak által vezényelt Sanctuary és egy, a Saviorök által legyőzött női gittegylet is bemutatkozott, a Mad Max kolóniáról nem is beszélve. Az írók nagyon nehéz feladat előtt álltak, normálisan össze kellett volna hozniuk a szálakat, de az évadzáróban mindössze egy gagyi akciójelenetig jutottak el. Semmi tetőpont, nulla katarzis, nem is csoda, hogy a The Walking Dead nézettsége folyamatosan zuhant.

Hogy ennek ellenére mi a vicces? Az, hogy a sorozat erősen nézős maradt. Ugyanis amikor drámát kell írniuk, akkor az megy a készítőknek. A már említett dupla halál mellett jól működött Carol lamentálása, amikor Morgan majdnem megőrült, illetve Rick és Michonne kirándulása is nagyon ott volt a szeren. Ezek a momentumok mindenféleképp üde színfoltot hoztak a sorozatba, ráadásul megkaptuk a The Walking Dead eddigi legjobb szemétládáját, Negant is, akinek a motivációi epizódról epizódra érthetőbbek lettek. Igazi diktátor ő, aki az embereit afféle közös tudat részeiként használja, ennek talán az egyik legjobb példája, amikor a fura frizurás Eugene-t is beépítette a közösségébe. 99 százalékban nem mernek ellene lázadni, ráadásul azokat, akik bűnt követnek el a Sanctuaryben, még durván meg is bünteti. Nem egyszer láthattuk, hogy Jeffrey Dean Morgan karaktere megtorolt egy-két vélt vagy valós hibát, amit az emberei követtek el.

Ráadásul Negan és baseballütője, Lucille igazi popkulturális jelenségek lettek, még a Supernaturalben is hivatkoztak rá, tekintve, hogy J. D. Morgan ott Winchesterék apját játszotta, aki démonvadász volt. Az efféle kikacsintások mindig nagyon poénosak. Mindez azért fontos, mert a The Walking Dead a hanyatló nézettsége ellenére is jelentős tudott maradni a tévés világban. Hiszen ezen a produkción kívül van még a zombis témakörben mondjuk egy Z Nation még, ami elég Zs-kategóriás, illetve a The Walking Dead spinoffja, a Fear The Walking Dead, mely nyáron jön a harmadik évadával.

Ami az akciót illeti, az AMC sorozata sajnos a fináléban beleszaladt abba, hogy az íróknak akciójelenetet kellett megtervezniük. A szituáció elég sakk-matt volt, hiszen Mad Maxék Rick csapata ellen fordultak, így a Neganéken való rajtaütés eléggé besült. Egyedül Sasha öngyilkossága és zombiként való támadása lepett meg mindenkit, de még így is majdnem Carl fejének beverésével végződött a jelenetsor. Aztán jött a felmentősereg, hiszen Alexandria és a Hilltop is megtámadta a Savioröket, de dramaturgiailag abszolút nem működött az egész. A The Walking Dead készítőinek minimum fel kellene venniük néhány olyan embert, aki ért az akciójelenetek megrendezéséhez és megtervezéséhez, mert ez így már nem B-filmes volt, hanem Zs. Így kicsit sikerült tönkretenniük az évadfinálét. Pedig gondoljunk csak vissza egy évvel ezelőttre, amikor Negan először letérdeltette a főszereplőket, akkor mindenki tűkön ülve várta, hogy mi lesz. Ott volt feszültség, cliffhanger, de ez tényleg csak egy óriási kapufa lett, amit a stáb lőtt. Konkrétan fájt nézni.

A sorozatra egyébként jellemző még, hogy ilyenkor, mármint a szezonok végén van még egy nagy halál. Sasha távozása nem sikerült kicsit se drámaira, az Abrahammel való flashbackek inkább zavaróak voltak, mint hasznosak. Ráadásul a karakter már az epizód elején bevette a méregkapszulát, így az sem volt kérdés, hogy meg fog halni. Az írók azonban nagyon eltalálták Eguene átigazolását, aki afféle alvezére lett a Savioröknek. Elkezdte Negan embereit ugráltatni, Rickék előtt is bemutatkozott, mint Negan. Ennél a jelenetnél Rosita arckifejezése különösen vicces volt, azt a szemforgatást rászabták a színésznőre. A The Walking Dead 7. évada elég sok sebből vérzett, ennek ellenére az biztos, hogy a mellékszereplőket sikerült kicsit mélyíteni, ráadásul itt nem az van, mint a Marvelnél mondjuk, ahol minden főellenség nevetséges. Negan és bandája ellopta a show-t, de meg kell még említeni a Kingdom tigrisét is – már amikor a CGI nem lógott ki nagyon -.

A The Walking Dead legnagyobb baja az volt idén, hogy néha már a legendásan erős drámai húzások se működtek annyira, az akciók még ennél is kevésbé, a zombik szinte már körítésként se voltak jelen, szóval lassan eljutunk odáig, hogy a Fear The Walking Dead magasabb minőséget képvisel az anyasorozatnál. Kár, hogy idáig el kellett jutnunk, de remélhetőleg a 8. évadban lesz majd jó sok háború, meg az élőhalottak is visszacsoszognak a képernyőre és akkor lehet, hogy mi is kevesebbet panaszkodunk majd a látottak miatt. Értékelés: 6/10.

április 6, 2017
Légió 1. évad: Utazás a koponyám körül

Mindössze 8 rész készült a Légió című, mutánsos Marvel-sorozatból, amelynek ilyen rövid idő alatt is sikerült a bravúr. A jelenlegi legjobb képregényadaptáció lett a tévében. Pedig mindössze egy David nevű fura alakról szól a sztori, aki Professor X feltételezett fia, és akiről sötétebbnél sötétebb dolgok derülnek ki ebben a pár órában. Például az, hogy gyerekkora óta élősködik rajta egy ősrégi mutáns, az úgynevezett Shadow King, ráadásul a kormány emberei is üldözik, miközben van egy barátnője, akihez konkrétan nem érhet hozzá.

A realista szuperhősös sorozatok rajongóinak ott van a Daredevil, azoknak, akik inkább az egyszerűbb történeteket kedvelik, az Arrow, a Légió pedig a szürrealizmus követőinek ajánlható. Az első évadban ugyanis tényleg nem történik annál több, mint hogy a főhős memóriájában kutakodva próbálnak rájönni az X-Menek, hogy mégis mi lehet a baja a legerősebb mutánsként elkönyvelt Davidnek. Közben a készítők még játszanak is velünk, hiszen belengetik azt, hogy esetleg David tényleg elmebeteg és mindössze a vele kezelt páciensekben véli látni a bajtársait. Ez a vonal azonban gyorsan elfelejtődik, hiszen megérkezik a Shadow King, az ősmutáns, a főellenség, akit ki kell űzni David fejéből.

Számos formában láthatjuk a Shadow Kinget a Légió első évadában, és már ez önmagában nagyon érdekes. A készítők a Daviden élősködő gonoszt rendkívül jól hozzák be a sztoriba. Persze mindebben óriási szerepe van a Lennyt alakító Aubrey Plazának is, akiről Hollywood mindig is sejtette, hogy kissé lökött csaj. Ellenben itt nagyon illik hozzá a szerep, rengeteget tesz hozzá a fintoraival és azzal a csak rá jellemző gonosz nézéssel. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Shadow King szerepét neki találták ki. Épp ennyire jól eltalált az a testvérpár, akik egy testben élnek, de egyikük racionálisabb, másikuk pedig inkább kalandvágyóbb és állandóan harcolna.

A Légió valahol egy szerelmi történet is, hiszen a főszereplő Dan Stevens és a korántsem annyira megmentésre váró szőkenőt játszó Rachel Keller is erősen küzdenek egymásért, na meg a józan eszükért. A színészek közötti kémia egyébként megvan, de igaz ez Melanie és elveszett férje esetében is. A sorozat castingosai remek munkát végeztek, nincs olyan karakter, akivel nehéz lenne azonosulni. Ami az igazán durva, hogy ez a rosszakra is jellemző. Mindenkinek megvan a maga motivációja. Van, aki kiirtaná a mutánsokat, mert összeégették az arcát, az X-Menek meg akár háborúba is hajlandóak lennének kezdeni, csak hagyják már őket nyugton élni.

Érdekes kérdésekben és megoldásokban egyébként nincs hiány a Légió esetében. Hiszen felvetődik ismét, hogy a mutánsok azért születtek meg, hogy lecseréljék az embereket. Ez az evolúció következő lépcsőfoka. Mindazonáltal elég csúszós lépcső ez, hiszen mindannyian rendkívül veszélyesek.

Azok a nézők, akik azt hitték, hogy a pilotban látott bollywoodi táncjelenet után nem lesz újabb meglepő húzás, elég csúnyán tévedtek. A Légió első évadának csúcspontja akkor ütött be keményen, mikor a sorozat klasszikus némafilmes megoldással mutatta be a Shadow King egyik támadását és az azt követő harcot. Talán ezek a bravúrok azok, amelyek még egy szuperhősös szériának is képesek művészi értéket adni. A Légió megfelelt a kritériumoknak és számos alkalommal hozott olyan vizuális megoldásokat, melyek a történetmesélést is segítették, hogy az ember a padlón kereste az állát.

Természetesen nem egy Apocalypse-szintű látványvilágra kell itt számítani, de a szerényebb tévés büdzsé ellenére is ügyesen vették az akadályt a készítők. Egyáltalán nem érződött, hogy ez „mindössze” egy sorozat volna. Rendkívül jól illeszkedett az X-Men világának hangulatába a Légió. Főleg, hogy a klasszikusabb, a filmek által felvetett kérdéseket sokkal árnyaltabban vetették fel az írók, mint amihez az egyszeri rajongó hozzászokott. Emiatt pedig le a kalappal.

Jó hír, hogy a Légió második évadát már berendelte az FX, a végefőcím utáni cliffhanger így biztosan nem marad megoldás nélkül. Örülünk is, mert ebben a pillanatban néznénk tovább Davidék kalandjait. Annak ellenére is, hogy egy szürreális rémálomra emlékeztetett a produkció jelentős része. De ez abból a fajtából érkezett, amiből nem akarunk felébredni. Értékelés: 9/10

április 3, 2017
Oasis pilot: Houston, baj van, küldjetek papot!

Pilotszezon van az Amazonnál, azaz a nézőknek most megmutatnak pár műsorból egy-egy részt, akik megszavazhatják, hogy melyikből készüljön sorozat. Van itt stand-upos komédia, animációs produkció, botcsinálta szuperhősös, és ami minket a legjobban érdekel, egy scifi sorozat felütése is. Ez az Oasis. A történet szerint a Föld ramaty állapotban van, de talált az emberiség egy olyan bolygót, ahol nagyjából 50 ezer család túlélhet. Elmennek tehát kolonizálni, élhetővé tenni, amikor azonban a munkások kezdenek sorban meghalni, ráadásul még az eltűnt vezetőjük is papért küld, akkor derül ki, hogy baj van. Nem is kicsi.

Az Oasis olyan, mintha az űrben játszódó Lostba nézhetnénk bele egy rész erejéig, vagyis már az első órája iszonyú intenzív élmény. A főszerepet Richard Madden játssza, aki a Trónok harca után már a Klondike című aranyásós sorozatban is megmutatta, hogy tud ő, ha akar. Itt egy ökumenikus papot alakít, aki a felesége halálát követően kap egy üzenetet, miszerint szükség van rá az Oasis kolóniáján. Ő meg hevesen tiltakozik, ugyanis oda csak az iszonyú gazdagokat várják majd tárt karokkal. Egy kevés adomány a templomjának azonban meggyőzi, gyorsan felkészítik és már lövik is ki az űrbe. Ami viszont az Oasison várja, több mint amire vállalkozott.

Hallucináló, kimerült munkások, összezavarodott vezetők kerülnek a férfival egy légtérbe, akik elkezdik sejteni, hogy a bolygó nem szívesen látja őket vendégként. Hasonló, mármint, hogy egy helyszínt megszemélyesítettek, tényleg csak a Lostban volt. A sziget ott is kommunikált a repülőtragédia túlélőivel és itt is hasonló motívum öleli át az Oasis első részét. A misztikum egyébként is erős a pilotban, látomások mindenfelé, ráadásul még a hit és a tudomány kapcsolata is egészen szépen szembe van állítva. Mindezek tetejében a látvány már csak a hab a tortán, ugyanis abszolút nem lehet érezni, hogy az Oasis mindössze egy online videotékává (is) avenzsált cég, az Amazon gyermeke. Erre a pilotra még az HBO is büszke lenne, simán.

A karakterekkel könnyű azonosulni, a kolónián van olyan nő, aki a gyermekét hiányolja, de apja emlékével viaskodó és az elvesztett versenylovát sirató munkás is előfordul. Ergo nagyon szépen megoldották a készítők, hogy kábé mindenkivel könnyű legyen azonosulni. Az epizód egyik csúcsa, amikor a szívtelennek tűnő doktornő táncol önfeledten, valószínűleg egyébként beszívva, de ez részletkérdés. Az Oasis nem spórol a vallásos ember szemszögével se, és az ilyesmi nagyon jól áll a sci-fi sorozatoknak. Bátorságra vall ugyanis az Istenben menedéket kereső embert szembeállítani a rigid tudósokkal, akik csak a számokban és az egyenletekben hisznek. Tudjuk ezt a Lost óta, de a hamarosan befejeződő The Leftoversben is hasonló van. A műfajnak tehát nincs sok képviselője, de azok mindig erősek.

A vizuális megoldások és a jó színészi játék mellett muszáj megemlíteni a zenéket, a főcím valami frenetikus lett Rag ‘n’ Bone Man Human című száma rendkívül jó aláfestés volt a Mass Effect: Andromeda trailerében is és itt is nagyon ül a Human. Ritkán szoktunk hasonlót tenni, de a zenei rendezőt, Brian Enót muszáj kiemelni, aki rengeteget hozzátett az Oasis atmoszférájához. A pilotot egyébként Matt Charman jegyezte, akit a Bridge of Spiesért jelöltek Oscar-díjra, a rendező pedig Kevin Macdonald volt, aki az eddig legkiemelkedőbb Stephen King feldolgozáson, a 11/22/63-on munkálkodott korábban.

A pilotban nagyon érdekes a feláldozhatóság kérdése. Láthatóan olyan embereket küldenek az Oasisra dolgozni, akikért nem ejtenek túl sok könnycseppet, ha meghalnak. Diszleksziás botanikus, bukott zsaru, abszolút biztonsági játék ez a gazdagok túléléséért cserébe. A sorozatra azonban ez abszolút nem süthető rá bélyegként, nagyon régen láttunk ennyire élvezhető sci-fi produkciót a kisképernyőn, szóval kedves Amazon, tessék csak ezt berendelni! Értékelés: 9/10

március 25, 2017
Iron Fist évadpremier: A múltban ragadt a Marvel hippi szuperhőse

A tévésorozatok esetében van egy bizonyos alapszabály, amelyet érdemes betartani. Ha három rész után nem tetszik a produkció, akkor kaszáld el, mert annyi jó néznivaló van, hogy közepes cuccokra teljesen felesleges pazarolni az időt. A Marvel sajnos a kisképernyőn sokszor beleesik abba a hibába, hogy unalmas szériákat gyárt, a rendkívül minőségi Daredevil után a Jessica Jones mindössze a főgonoszt játszó David Tennant miatt volt izgalmas, a Luke Cage meg egyenesen nézhetetlen volt a Netflixen. Pedig a képregénygyár a tévében is szorgosan építi a franchise-t, hiszen a The Defenders forgatása nemrégiben fejeződött be. Ebben áll majd össze a vak szuperhős Jessicával, Luke-kal és a frissen debütált Danny Randdel, azaz Iron Fisttel, hogy megvédjék New Yorkot.

Az Iron Fist már a pilotjával egészen jó hangulatot teremt, hiszen a mezítláb érkező, hippi-homeless főszereplő Outkastot hallgatva jelenti be egy gyorskajáldásnak, hogy helló, megjött a Marvel Oliver Queenje. Merthogy igazából tényleg az Arrow-hoz lehet hasonlítani Danny Rand előzménysztoriját, melyet a sorozat elején megismerünk. A srác gyerekkorában egy repülőbalesetben elvesztette anyját-apját, a világ halottnak hitte, több mint 10 év után azonban mégis itt van. Mert a világnak mindig szüksége van új hősökre. De vajon a tévénézőknek is?

A Netflix újdonsága nem okoz csalódást, már ami az alakításokat és a történetet illeti. Igen, láttunk már hasonlót az íjászos DC-sorozatban, de Iron Fist sztorija jóval realistábbra sikerült annál. Ugyanis, amikor Danny megérkezik, a családja cégét bitorló újgazdagok fogják és diliházba záratják a férfit. Igencsak kedves fogadtatás, de mivel a világ halottnak hitte és nem akarják azt a bizonyos 51%-ot átadni egy esetleg a konkurencia által felbérelt bugrisnak, ezért valahol érthető is. Az első két rész elmegy ezzel a huzavonával, hogy a főszereplő vajon az-e, akinek mondja magát, illetve a sorozat időt hagy Iron Fist igazi képességeinek bemutatására és arra, hogy Danny Randet is megismerjük egyszersmind.

A Trónok harcából ismert Finn Jones jól hozza a karaktert, így eléggé megdöbbentő, hogy igen erős gyűlölethullám fogadta a Marvel újdonságát az interneten. Rajta kívül az edzőtermet üzemeltető Jessica Henwick se rossz, bár a kezdésben inkább a harcos eyecandy szerepében forog az ugyancsak az HBO sorozatából ismert színésznő. A mágnás Meachumékat alakító színészek ellenben elég idegesítőek, főleg Ward, aki sokáig köti az ebet a karóhoz, azt állítva, hogy Danny csak egy csaló. A főszereplő esetében komoly szerepet játszik az is, hogy bizony ő egy szuperhős. Ám amikor az elmeállapotát vizsgáló orvosnak a férfi bejelenti, hogy ő Iron Fist, csak hápogást és elkerekedett szemeket kap válaszként. Persze mindaddig, amíg az öklével be nem veri az ajtót, hogy lelépjen.

Ez elég fura, ugyanis a Marvel úgy építette fel a tévés univerzumát, hogy az kapcsolódik a filmekhez, azaz az MCU-hoz. A Daredevilben is emlegették már a Bosszúállókat, és Matt Murdock is egy páncélozott maskarában rója az utcákat esténként. Aztán ott van Luke Cage és Jessica Jones is, akik már nem is bajlódnak azzal, hogy álarcba bújjanak. Ergo ez egy olyan világ, és itt főleg New Yorkra gondolunk, ahol a szuperhősök jelenléte nem annyira meglepő, hogy az emberbe még egy plusz adagnyi nyugtatót bele kelljen nyomni, ha ő is a megmentő gittegylet tagjának vallja magát.

Az Iron Fist története teljesen élvezhető, habár amint feljebb említettem, az alap nem fog újdonságként hatni. A kibontása annál inkább. A zenék megint jók lettek, akár csak a Luke Cage-ben. Az egyedüli probléma a harcjelenetekkel van. Ezek kissé kizökkentik az embert a fotelból. Szanaszét vannak vágva ugyanis a verekedős snittek, az egyszeri néző feje könnyen belefájdul, ha követni akarja a történéseket. Illetve pár helyen elég gagyi a megvalósítás, főleg amikor Danny átszaltózik egy felé közelítő kocsi felett. Arra csak úgy lehet reagálni, hogy „Istenem, ne már!”.

Ha mindezektől eltekintünk, akkor bizony sorbarakva a Marvel eddigi Netflixes sorozatait azt lehet mondani, hogy az Iron Fist majdnem olyan jó lett, mint a Daredevil. Már a kezdés után persze, de az online videotéka kiadta az első évad mind a 13 részét, amit időbe telik elfogyasztani. Ha megvolt az évad, akkor jövünk egy újabb kritikával a látottakról, de az elmegyógyos kezdés és az új szuperhős lassú felépítése elég biztató. Hogy miért lassú? Azért, mert a készítők szerint akár évadokig nem láthatjuk majd azt a jellegzetes, Iron Fist jelmezt a főszereplőn. Szóval a képregényrajongóknak türelem, de akinek a Daredevil bejött, annak az Iron Fist is könnyű szívvel ajánlható. Retro zenék, egy múlttal viaskodó főhős, némi kung-fu, világmegmentés… van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Értékelés: 7/10

március 22, 2017
Emerald City 1. évad: Varázslók a tudósok ellen

Az Óz, a csodák csodája tévés feldolgozása, az Emerald City igazi üde színfolt lett a sorozatok világában. Úgy hozza be a Trónok harcás hangulatot a kis képernyőre, hogy az országos csatornák komolyan megírt szabályait nem szegi meg. Ugyanakkor elég sok gyilkosság, intrika és megannyi 18+ téma várja azokat a nézőket, akik a Shannara Chroniclesnél komolyabb fantasyre vágynak. Dorothyt a pilotban felkapja egy tornádó és Óz világáig repíti a lányt, ahol természetfeletti lényekkel, bosszúálló boszorkányokkal és megkeseredett tudósokkal kell farkasszemet néznie a jövevénynek. Az Emerald City nézettsége sajnos hagyott kívánnivalót maga után az 1. évadban, ennek ellenére a régen várt széria nem okozott csalódást.

Amit az Emerald City esetében ki kell emelni, az a nagyon szép látványvilág, a csodálatos tájak, amik a sorozatban feltűnnek. Tényleg lehet érezni, hogy a főszereplő igen messze került Kansastől, és nem csak azért, mert vad törzsek, gigantikus szobrok és színes paloták szegélyezik a horizontot. A Trónok harca esetében nyilván az HBO rengeteget költ arra, hogy a nézők hirtelen átérezzék, milyen lehet az élet Westerosban, de egy országos sorozat esetében ez sokkal nagyobb vállalkozás és bravúr, ha sikerül. Az Emerald City hozza azt, amit elvárhat az ember egy fantasytól, még akkor is, ha a főszereplő színésznő kicsit feledhetőre sikeredett.

Érdekes, de éppen Dorothy az a karakter, akit ki lehetne hagyni az Emerald City első évadából, a többiek mind érdekesebbek nála. Ott van például a bádogember, aki egy szerencsétlen tragédia miatt lesz félig gép-félig ember. Aztán a srác lehetetlen kapcsolatba kezd egy hercegnővel. De még az identitászavaros Ozma is érdekesebb háttérsztorival áll elő, mint Dorothy. Ez a két szereplő igazán kaphatna egy spinoffot, de rajtuk kívül érdemes még kiemelni a varázslót is, akit a Jurassic World és a Daredevil színésze, Vincent D’Onoforio alakít. Neki van egy olyan jellegzetes arca és orgánuma, amelyek miatt bármilyen szerepet feledhetetlenné tud tenni, örülhetünk neki, hogy a művész ennyit játszik sorozatokban. A boszorkányok közül egyértelműen lopja még a show-t a Mistress is, és nem azért, mert folyton mélyen dekoltált ruhákban szaladgál. De érdekes még a madárijesztő is, aki egy emlékeit vesztett katona. Ami közös az eddig felsorolt alakokban, hogy mindegyik, a meséből érkezett karakter eddig nem látott oldaláról mutatkozik be.

Ráadásul az Emerald City egy egészen kurrens témát jár körbe az első 10 részben. A hit (ebben a világban varázslat) és a tudomány közötti ellentétet. A varázsló ugyanis tisztán csak a tudományban hisz, irtaná teljes erőből a boszorkányokat, emiatt még fegyvereket is gyártat. A boszorkányok meg érthető módon a mágia teljhatalmára törekszenek. A csavar az egészben, hogy a főtudóst Óz nagy varázslójaként emlegetik, akik kőszörnyeket tud életre kelteni. De a fickó ezzel szemben egy csaló, aki titokban igenis rá van szorulva a varázslatokra. Mindemellett fenyeget még egy titkozatos főellenség is az Emerald City bemutatkozó szezonjában, ez a Beast Forever, ami egyszer már eljött és rengeteg áldozatot követelt. Most pedig újfent közeleg és lehet, hogy a két oldalnak össze kell fognia, ha le akarják győzni a szörnyet.

Az Emerald City egy ügyesen megírt fantasy lett, teli izgalmas karakterekkel, ráadásul Óz világát sikerült úgy életre kelteniük az alkotóknak, hogy egy percig nem érezni a produkción, hogy egy A Gyűrűk Ura vagy Trónok harca koppintásról, esetleg lebutított verzióról lenne szó. Nincsenek sárkányok, se Egy Gyűrű, a konfliktus azonban összehozza a szereplőket, helyenként olyan formában, amire nem is számítanánk. Egy csomó sorozatból hiányoznak a megdöbbentő csavarok a sztoriban, az Emerald City esetében itt sincsen hiány. Meglepően szórakoztató ugyanis a végeredmény.

A főszereplőn kívül az egyedüli gikszer, amit meg kell említeni, az a befejezés. Nagyon félő, hogy az Emerald City nem kap 2. évados berendelést az NBC-től, ebben az esetben pedig csúnya cliffhangerrel záródik a sztori. Sose jó az, ha lógva hagyják az embert, de lehet még reménykedni, hogy hátha esetleg egy tévéfilmes verzióval az NBC lezárja a Beast Forever szálat. Persze csodák történhetnek, már az is annak számít, hogy az Emerald City a hányattatott sorsa után képernyőre került. Ha az országos csatornák ilyen fantasyket képesek tető alá hozni, akkor kérünk még belőlük sokat.

március 5, 2017
iBoy: Okostelefonokkal babrál a Netflix szuperhőse

A Netflix mostanában élen jár a tartalomgyártásban, már ami a sorozataikat illeti. Olyan címeket hoznak nekünk, mint a Black Mirror, a Stranger Things, a The OA, az A Series of Unfortunate Events és a sor még pár Marvel szuperhőssel is folytatható. Filmek terén viszont van lemaradás, például a Spectral című Netflixes sci-fi filmről is csak addig beszéltek, amíg érdekes volt, hogy Budapest is feltűnik benne. Aztán el is lett felejtve az egész. Az iBoy az évek óta nagyon divatos szuperhősös témát feszegeti, némi Mátrixszal és tudományos fantasztikummal körítve. Az erős szereplőgárda ellenére azonban kihagyott ziccer a film. Nem rossz, de ennél lehetett volna sokkal jobb is.

Az iBoy egy Tom nevű londoni srácról szól, aki vékony, gyenge, szóval nem az a típus, akiből kinéznénk, hogy majd egyszer a rászorulók védelmezője lesz. Egy nap aztán kap a haverjától egy lopott telefont, aki rábeszéli, hogy végre kezdjen már valamit egy Lucy nevű csajjal, akibe rég bele van zúgva. Át is megy a lányhoz, hogy tanuljanak a közelgő vizsgákra, ott azonban gyorsan kútba dől minden terv. Lucyt megerőszakolják, Tomot pedig miközben a telefonján segítséget kérne, menekülés közben szimplán fejbelövik. Az iBoy tehát nem packázik, elég durva témákat feszeget, komolyabban beleáll a dolgokba, mint egy-egy Marveles blockbuster, ahol még egy mellékszereplőt se mernek kinyírni. Na, de a történet innen kezdődik. Hiszen Tom agyában marad a fejéhez tartott telefon nagy része, amitől meg tud hekkelni először telefonokat, aztán kábé bármit. Beférkőzik helikopterek kameráiba, simán felgyújtja a tudatával egy kocsi elektronikáját, bankszámlákra utal rettenet összegeket és így tovább.

Lehetne ez egy jó film, azonban ami elszúrtak az alkotók, az az, hogy semmit nem magyaráztak meg. Tom egy pillanatra nem áll meg, hogy elgondolkozzon, mitől lett belőle hirtelen isten. Merthogy szó szerint semmi nem állhat az útjába a balesettől kezdve. Az iBoy viszont újdonságot is hoz a képernyőkre, hiszen egy verekedős jelenettől eltekintve végre olyan szuperhőst kapunk, aki nem direktbe harcol, hanem a technika „csodáival”. Jól ki is szúr azokkal a kölykökkel, akik Lucyt bántották, aztán meg utánamegy a teljes helyi maffiának. Emiatt a „passzivitás” miatt azonban a film is kissé unalmas marad, azt lehet mondani, hogy tét nélküli.

A szereplőgárdára is valami hasonló igaz. Passzívak. Pedig egész jól össze lettek válogatva, a Lucyt játszó Maisie Williamsről tudhatja a nagyközönség, hogy iszonyú tehetséges. A fiatal színésznő mind a Doctor Who-ban, mind pedig a Trónok harcában megmutatta, mit tud. Az HBO-s sorozatban valódi közönségkedvenccé tudott válni, ami a népes stábot tekintve nem semmi. Pláne, hogy olyan neveket kell lenyomnia, mint Emilia Clarke, Kit Harrington, Peter Dinklage, vagy éppen Sophie Turner, akiket szintén sokan szeretnek. Az iBoy főszereplőjét, Bill Milnert két X-Men filmben is láthattuk, az Apocalypse-ben és a First Classban. Mindkettőben Magneto fiatalkori verzióját alakította. Ő kvázi újonc volt, nagyobb teher nyomta a vállát, de meglepő módon a két színész közötti kémia nagyjából meg is menti az iBoyt attól, hogy rá lehessen sütni, hogy ez a film rossz.

A közepesnél kicsit jobb lett a Netflix újdonsága, még a látvány is elviselhetőnek nevezhető, ahhoz képest, hogy ez csak egy tévéfilm. Bár azt hozzá kell tenni, hogy hasonlókat már láttunk a Mátrixban, és az azért egy kategóriákkal jobb, mostanra kultfilm lett. De sose szégyen a nagyoktól kölcsönvenni pár ötletet, ráadásul ha az iBoy csak annyit ér el, hogy a mostani tinikhez eljuttatja a Mátrix hírét és megnézik azt, már jól jár mindenki. Merthogy az iBoy leginkább nekik szól, bár sajnos sok újdonságot nem biztos, hogy hoz nekik. A filmben rejtőző némi társadalomkritika viszont, hogy a telefont feltörve akárkivel ki lehet szúrni, megfontolandó. A Netflix szuperhőse pedig ki is babrál ezzel az okostelefonos generációval.

február 26, 2017
Végre összeszedte magát a The Walking Dead

A The Walking Deadről mindig azt tartotta a popszakma, hogy igazából a sorozatban az emberi dráma a lényeg. Az, ahogy a túlélőkből egymás farkasai lesznek. A zombik meg csak amolyan díszlet, körítés, nem rajtuk van a hangsúly. És ez igaz is, hiszen az AMC produkciójában senki nem próbálja megoldani az apokalipszist, a szereplők inkább egymással vannak elfoglalva. A The Walking Dead 7. évadának első felében bedurvult Negan, aki szétcsapta Glennt és Abrahamot, utána meg hét részen keresztül kellett nézni Rickék szenvedését. Na, most a félévadpremier kicsit helyre rakta a dolgokat, elindult a szervezkedés, aminek a vége egy durva lázadás lehet. Emellett megkaptuk a sorozat egyik legvagányabb akciójelenetét is, ami után csak nagyokat pislogtunk.

Az epizód elég furán kezdődött, ugyanis a korábban mindenki által gyávának elkönyvelt Gabriel fogta magát és lelépett az őrsége alatt. De ha a jelenetet jobban visszanézzük, akkor észre lehet venni, hogy a pap kocsijában valaki volt, szóval elképzelhető, hogy kényszerítették. Emellett főleg politizálásról és győzködésről szólt az ismét korrektnek nevezhető sztori. Rickék elmentek, hogy lázítsák a Hilltop embereit és az Ezekiel által vezetett Kingdom népét, hogy csatlakozzanak a Negan elleni felkeléshez. Ez felemás sikerrel járt, ráadásul a Saviors elől bujkáló Darylt is jól el kellett rejteni, mert a diktátortársadalom tagjai nagyon siratták Fat Joey-t és az őt meggyilkoló csendes redneck vérére kezdtek el szomjazni.

Ami miatt ez a rész működött, az az volt, hogy Rick végre kissé magához tért, ugyanis a kvázi főszereplőnek tekinthető karakter az elmúlt félévadban csak kereste önmagát. Negan bábja volt, úgy ugrált, ahogy fütyültek neki. Jó volt végre látni, hogy vezérként tudott viselkedni a férfi és a többiek pedig követték ezt az alfa figurát. Mondjuk nem mindig volt indokolt, hogy nyolcasával indultak neki a zombik uralta vidéknek. Benne volt a pakliban, hogy ezt csak azért csinálják a készítők, hogy azon gondolkozzunk, hogy melyik jelenetben fog odaveszni valamelyik mellékszereplő. Egyébként ez az epizód úgy szállította a sorozat egyik eddigi legjobb akciójelenetét, hogy a zombik csak körítésként szolgáltak. A két autó közé kifeszített „zombifűnyíró” úgy kaszálta le az élőhalottakat, hogy öröm volt nézni. Már csak emiatt a momentum miatt érdemes esélyt adni a résznek.

Volt egy-két jól eltalált beszólás is, hiszen Rick leoltotta Darylt, hogyha már beszélni ritkán szokott, akkor legalább nézzen szigorúan Ezekielre, hátha meggyőzi, hogy lázadjon a királysága Negan ellen. Na, meg az is vicces volt, ahogy Rickék megijedtek a CGI-tigristől. Nagyjából a helyükön voltak az építőkockák a The Walking Dead félévadkezdésében, ellenben az írók két karakterrel látványosan nem tudnak mit kezdeni. Az egyikük Carol, a másik meg Morgan. Ez elég szomorú, hiszen mindkettejükben óriási potenciál van. A The Walking Dead egyik legkülönlegesebb része volt az, amikor láttuk, hogy lett békés harcos Morganből, és a karakterek közül Carol járta be az egyik legnagyobb utat, már ami a személyiségét illeti. Ne feledjük, a nő lelőtt egy kisgyereket, elnyomott feleségből manipulatív lázadó lett, aki tud gondoskodni magáról mostanra. Sőt, képes a túlélésre. Ez azért nem semmi.

Annak is csak örülni lehetett, hogy Negan végre nem volt benne egy The Walking Dead epizódban. Na, nem azért, mert idegesítő lenne a főgonosz. Nagyon is szükség van rá. De annyira ellopja a show-t a Saviors vezetője, hogy néha muszáj, hogy a háttérbe rakják és kicsit Rickéket hagyják kibontakozni. Most is olyan szereplőkre volt idő, mint Rosita, aki végre nem az ügyeletes jónő szerepében tetszelgett, hanem megvillantotta bombaszakértői tudását is. Sose baj, ha a karakterek nem maradnak egysíkúak, és ebben egyébként az anyasorozat tanulhatna a Fear The Walking Deadtől, ahol a szereplők sokkal szimpatikusabbra és emberközelibbre vannak megírva.

A The Walking Deadben most közeleg a háború, remélhetőleg lesz jó nagy vérontás meg egy csomó drámázás. A nézők erre buknak, na meg a helyenként feelgood részekre. Az biztos, hogy a félévad premierje végre visszahozta a képernyőkre azt a Ricket, akit megkedveltünk. Remélhetőleg a sorozat is képes lesz a bravúrra és az elpártolt nézők is visszatalálnak a The Walking Deadhez. Drukkolunk.

február 14, 2017
Légió: Pszichedelikus rémálom lett az X-Men sorozat első része

A zseniálisra sikeredett Fargo sorozat alkotójától, Noah Hawley-től érkezett az FX csatornára a Légió (Legion) című sorozat, melyet idehaza a FOX mutatott be. Az új Marvel produkció különlegessége, hogy nincsenek benne köpenyes-maszkos jótevők, csak egy fura fickó, akinek fogalma sincs, hogy szimplán elmebeteg vagy pedig szuperképességei vannak. A Légió középpontjában David Haller áll, aki az X-Men képregényekben Charles Xavier fia, a legerősebb mutáns valaha, az FX adaptációja azonban a karaktert teljesen új vágányra tereli. Igazából, ha az embernek nem mondják, akkor nem is annyira egyértelmű, hogy a Légiónak köze van az X-Menhez.

Jó, persze a mutánsokat emlegetik, de inkább egy pszichedelikus rémálomról van itt szó, hiszen a főhős különféle idősíkokban mozogva képtelen eldönteni, hogy ami éppen vele történik az valóságos-e. Ez egy csomó nézőt elkergethet a Légió közeléből, azonban a pilot epizód olyan vizuális elemekkel gyönyörködtet, amilyeneket utoljára talán az NBC-s Hannibalban láthattunk. A Légió képi világa ugyanis zseniális, az ember a 67 perces játékidő alatt többször is felkapja a fejét a bravúros megoldásokra. Ráadásul egy bollywoodos mozdulattal egy ponton a szereplők még táncra is perdülnek. Mindössze ennyire lett abszurd a FOX kezében lévő új Marveles sorozat.

De hát mit is várunk? A Légió jó része egy elmegyógyintézetben játszódik, ahol David összetalálkozik egy olyan nővel, aki ki nem állhatja, ha hozzáérnek. Persze, hogy belészeret és ezt a kis kalandot nem fogja mindenki túlélni. A sorozat nagyon ügyesen játszik azzal, hogy egy megbízhatatlan narrátor játssza a főszerepet, így igazából az is megkérdőjelezhető, hogy a diliházas jelenetek valóságosak-e. Vagy hány százalékuk az. A főhős ugyanis tudathasadásos és az ebből fakadó képességei se egyértelműek. Az viszont igen, hogy a „sidekickjét” alakító Aubrey Plaza lubickol a szerepében és a David szívszerelmét alakító szőkeség, Racher Keller is igazi felfedezés lehet sokaknak. A Légió egyszerre tud futurisztikus lenni és retro, miközben teljesen elborult karaktereket láthatunk, akik azt se tudják, hol vannak.

Aztán persze bejön egy kormányas szál is, akik tudják, hogy milyen veszélyes mutánssal van dolguk, de David képességei itt az elején még eléggé homályban maradnak. Mondjuk egy jó kis testcsere, illetve némi tányércsattogtatás és emberreptetés is bejátszik a képbe. A Légió pilotja iszonyú misztikus és hagyja a nézőt a sötétben botorkálni, de egy egész jó akciójelenetben lerántják a leplet arról, hogy a különleges képességű emberek igenis léteznek. Sőt, olyan mintha megkapnánk Charles Xavier női megfelelőjét, de erről nyilván majd a későbbi epizódok alapján tudunk bővebben nyilatkozni.

Eddig a kritikusok jó része a Netflixen futó Daredevilt vagy a Jessica Jonest emlegette, amikor formabontó szuperhősös sorozatokról volt szó. A Légió azonban borítja az asztalt, de erősen. Egyelőre ez a legegyedibb Marveles széria, ami a piacon van. És éppen azért szerethető a produkció kezdése, mert nem erőlteti a maskarákat, nem puffogtat olyan kliséket, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár. Hanem igyekszik megbotránkoztatni, sőt helyenként a frászt hozni az emberre. Elég arra a kövér lényre gondolni, aki meg-megjelenik Davidnek és aki elképzelhető, hogy a főhős egy gonosz személyisége, aki ha felszínre tör, akkor akár főgonosz is lehet még a karakterből. Légió ugyanis a képregényekben nem egy jó arc, igazi antihős.

A készítők ezzel a sorozattal elég kemény fába vágták a fejszét, ugyanis rengetegen menekülni fognak a nem konvencionális történetmesélés miatt. De igenis merni kell újítani, másképp olyan produkciókkal leszünk elárasztva, mint a DC-s Arrow vagy Supergirl. Valljuk be, ezek minőség szempontjából eléggé bénák. A Légióban nem lesz benne Rozsomák, se más jól ismert X-Men, ugyanis az FX újdonsága egy alternatív világban játszódik. Ez pedig azért jó, mert kísérletezésre adhat teret a készítőknek. A Fargóból kiindulva nagyon jó kezekbe került a széria, azon a szérián ugyanis helyenként erősen lehet sírni, olyan drámai és vicces egyszerre.

A Légió esetében a castingot nagyon eltalálták, a karakterek kellően elmebetegek, furák, de azért szerethetőek is. A Légiót játszó Dan Stevens pedig nem az a kigyúrt, atletikus, háztetőről háztetőre ugráló szuperhős. Hiszen maga se tudja, hogy mire képes. Az meg még a kanyarban sincsen, hogy kitalálja, mit kezdjen az erejével. A Légió képileg rettenet szép, váratlan megoldásokkal teli van, a készítőknek egyedül arra kellene odafigyelniük, hogy a sztori ne legyen ennyire csapongó. De úgy tűnik, ez az első olyan Marveles adaptáció, amely kinézi a közönségéből, hogy szájbarágás nélkül is élvezni tudja a produkció absztrakt világát. Ennek meg csak örülni lehet.

És a Légiót látva csak egyért fohászkodhat az egyszeri néző. Hogy Bryan Singert íróként többet ne engedjék komolyabb szerepkörben az X-Men franchise-hoz.

február 10, 2017
Santa Clarita Diet: Segítség, zombi lett a nejem!

A Netflix egy korántsem hétköznapi szitkomot indított el február elején, ez a Santa Clarita Diet, melyben Drew Barrymore és Timothy Olyphant játsszák a főszerepeket. Egy olyan házaspárként láthatjuk őket, akik gondtalanul élik kis amerikai hétköznapjaikat, egészen addig, amíg a feleség meg nem betegszik. A baj azonban nagyobb, mint gondolnák, ugyanis a nőnek leállnak az életfunkciói és elkezd elég komoly érdeklődést mutatni a nyers hús és az emberhús iránt. A Santa Clarita Diet egy egészen ügyes csavarral nyúl a mára elcsépelt zombitémához, ugyanis humorosan közelíti meg azt. Ettől függetlenül a sorozat csak erős gyomrúaknak ajánlott, ugyanis a nej elég csúnyán felkoncolja az áldozatait. A szereplőgárda egyébként parádés, feltűnik a produkció első évadában például Nathan Fillion, aki csak úgy lubickol ingatlanosként. Mondjuk nem sokáig.

A Santa Clarita Diet tudatosan rájátszik arra, hogy minél komikusabb helyzetbe rakja a főhősöket, akik arra készülnek, hogy embereket tegyenek el láb alól, feltűnés nélkül. Az asszonykának ugyanis ennie kell, másképp nem lehet tudni, hogy átmegy-e egy The Walking Dead-féle járkálóba. Az biztos, hogy Barrymore-nak helyenként így is agresszívan kellett ugrálnia a kamera előtt. Emellett a házaspár két szomszédja rendőr, az egyiküknek van egy nagyon fura fia, aki a zombis család körül ólálkodik folyton és a szintén tini lányuknak próbálja csapni a szelet. Például úgy, hogy elviszi képregényboltba. A Netflix új sorozata afféle szatíra, hiszen a házaspárnak ki kell találnia a kezdetek kezdetén, hogy miképp birkózzanak meg az emberölés problémájával. Az egy dolog, hogy ők csak kajaként tekintenek az áldozatokra, ellenben a kivégzések mindig nagyon véresek, a rendőrszomszéd ösztönösen gyanakszik rájuk, plusz nem is annyira egyszerű elintézni, hogy a meggyilkolt emberke nyom nélkül eltűnjön. Úgy, hogy ne is keresse senki.

Hasonló alapvetéssel egyébként már találkozhattak a nézők, a Dexter című sorozatban, ott azonban a főszereplő közel sem volt ennyire szimpatikus karakter. A Showtime szériája annak ellenére, hogy szintén helyenként undorítóra sikeredett, már a gyilkosságok miatt, mégis inkább unalmas volt. Drew Barrymore emberhúsra éhes háziasszonya minden bohósága ellenére szerethető, de szerencsére messze áll attól a tipikus Szex és New Yorkos karaktertől, akiért a női nézők bolondulnak. A Santa Clarita Diet ugyanis annak ellenére, hogy helyenként tartalmaz romantikus elemeket, mégse egy tipikus női néznivaló. Kivéve, ha az ember nagyon bolondul a nem túl konvencionális zombisorozatokért. Mert akkor a Santa Clarita Dietnek azonnal üljön neki. Mondjuk tény, hogy a képi világ nem annyira egyedi, mint a Hannibalban, de egy vígjátéktól ezt senki nem várja el.

A Netflixnél nagyon tudják, hogy miképp kell az egyszeri nézőt meglepni, hiszen náluk fut a nagyon elborult Black Mirror, az animációs sorozatok új zászlóshajója, a BoJack Horseman, vagy épp a 80-as évek hangulatát felidéző, E.T-re hajazó Stranger Things is. Korábban az HBO-ra lehetett mondani, hogy ott aztán kemény produkciók vannak és a minőség mindig kiegyensúlyozott, de mostanra a Netflix lett az új HBO. Főleg, hogy még a Marvel kissé középszerűnek számító hőseit – már a mozis Avengershez képest – is igazi kőkemény drámai sztorikkal fel tudták futtatni a közönségnek. A Santa Clarita Diet az unalomig ismételt romantikus szitkomok történetét dobja fel egy nem annyira hétköznapi csavarral és ez nagyon jól áll neki. De legalábbis meglepi az embert, amire egyre kevesebb sorozat képes. Főleg nem az amerikai országos csatornákon.

Annak ellenére, hogy a Santa Clarita Diet iszonyú jól sikerült, mégis adni kell neki legalább 2 részt. A pilot ugyanis csak a felvezetést intézi el, itt még annyira nem lehet azonosulni a karakterekkel, a vicceknek és különös szituációknak is idő kell, hogy ebben a produkcióban eljöjjön az idejük. Ha az ember viszont megszokja a sorozat stílusát és humorát, akkor szinte le se lehet tenni. Sok kritikus egyébként pont azért ítélte el a Santa Clarita Dietet, mert túl grafikus lett, rettenetes mennyiségben folyik a vér és szakadnak a végtagok. Erre azonban van megoldás, nem eközben kell a vacsorát elkölteni. Aki meg nem bírja a durvulást, az tényleg nézzen inkább The Big Bang Theoryt.

A Santa Clarita Diet első évadát a Netflix teljes egészében kiadta, mind a 10 részt, ahogy szokták. Egyelőre nem tudni, hogy a furcsa kaliforniai álomnak lesz-e folytatása, de drukkolunk neki, mivel az elrugaszkodott, bátor humorizálásra igenis szükség van. Senki nem kíváncsi egy 15. Jóbarátok feldolgozásra.

február 8, 2017