Címke: kritika

The 100 negyedik évad: A világvége még mindig izgalmas tud lenni
A The 100 az a sorozat, amely még a legelvakultabb sci-fi nézőket is meg tudta lepni az elmúlt évek során. A CW produkciója úgy indult, hogy csak egy sima tiniszéria lesz, szép emberekkel a főszerepekben, azonban később a történet elszakadt a Vámpírnaplók irányától és kőkemény dráma vette kezdetét. A fordulatok tényleg meglepőek lettek a sztoriban, ráadásul főhősök haltak meg egy-egy sima évadközi részben is. A The 100 néha olyan kemény volt, mint az HBO-féle Trónok harca. Aztán elkezdődött a 4. évad és a közönség csak húzhatta a száját, hiszen a fő irányvonal felvázolása után nagyon nem akart összeállni a kép. Aztán eljött a szezon második fele és olyan vérfürdő vette kezdetét, amire senki nem számított.

A főszereplők ugyanis több csapatra szakadva próbálták megállítani a világvégét. Ott volt például Raven, aki a fejében lévő hangokkal és a közelgő halálával birkózva igyekezett egy rakétát helyrehozni, aztán Clarke gyógyírt próbált találni a fenyegető praimfayára (=radioaktív világégés), Jasperék meg csak úgy éltek a mának. A sorozat sajnos Jasperrel már jó ideje nem tudott mit kezdeni, habár ő és Octavia volt a The 100 legígéretesebb karaktere, már a premier óta. O mondjuk ki is nőtte magát, és igazi vadász lett, a treekru tagjai közé asszimilálódva. Az előző évadokban sokan Bellamy halálát kívánták, mert olyan döntéseket hozott a srác, itt viszont megint a jó arcok közé tartozott. Az egyik legérdekesebb új karakter pedig Luna volt, aki egy kevés Lady Gaga beütéssel, de nagyszerű sztorival tette hozzá a magáét a sorozathoz.

Na, de mennyire volt fenyegető a The 100 negyedik évadában az a világvége? Nagyon. Kaptunk itt látomásokat, szénné égő szereplőket, szóval kapkodniuk kellett az embereknek magukat, ha nem akartak mind meghalni. A szezon vége előtt talán az az epizód hozta el a csúcspontot, melyben a törzsek egymásnak mentek és egy-egy kiválasztott harcosuk küzdött meg életre-halálra. Itt több fontos karaktertől kénytelenek voltunk elbúcsúzni, ami hatalmas kár, ellenben a Hunger Games-féle hangulat nagyon átjött és rendesen lehetett szorítani Octaviának, hogy ő jöjjön ki győztesen az egészből. Persze itt is volt kavarás rendesen, a The 100 nem az a sorozat, amelyben mindenki tiszta módszerekkel játszana.

Szerencsére ez az egyetlen olyan CW-s széria, amelyben jórészt háttérbe kerülnek a szerelmi szálak, inkább Octavia és Bellamy testvéri szeretete uralja a történetet, illetve mozgatórugó még Clarke és az anyja. Murphy és a fura csaja azért lopja néha a show-t, de rájuk egy pillanatra se lehetne ráfogni, hogy nyálasak lennének. Clarke időnként összefekszik egy-egy lánnyal, de neki a romantikázás szintén ennyiben kimerül, így a The 100 egy pillanatra se válik lányregénnyé. Itt kőkemény dráma van, és még a főgonoszok is folyton váltakoznak, az egyetlen konstans az Jaha, aki az elmúlt szezonban még foghatta arra a ballépéseit, hogy egy mesterséges intelligencia rángatja fonálon, most viszont tényleg kiderült, hogy az egykori kancellár egy kőbunkó.

Ami nagyon meglepő, hogy Raven mennyire szerethető alakká vált a sorozatban, habár csak később csatlakozott a szereplőgárdához. A tudóslányról simán el lehet hinni, hogy borderline zseni, illetve elég komoly kis ellentét van közötte és Murphy között, ami iszonyú szórakoztató tud lenni. Murphynél egyébként érdemes egy kicsit leragadni, szerencsétlen srácnak az eddigi évadokban nem volt olyan epizód, amikor ne ütötték volna a hátát bottal. Ő olyan szereplő a The 100-ben, akit valószínűleg már az elején ki akartak írni, valaki azonban könyörgött a showrunnernek, hogy tartsák már meg, hisz talán az egyik legnagyobb karakter ezen a posztapokaliptikus vágóhídon. És milyen jó, hogy megtartották!

A praimfaya egyébként az évadzáróban újfent rettenetesen megkeverte a lapokat, hiszen több helyszínre kerültek a főszereplők, mindenféle kommunikáció és összeköttetés nélkül. SPOILERVESZÉLY! Raven, Murphy, Echo, Bellamy, illetve Monty és a csaja felmentek az űrbe, hogy egykori lakóhelyükön vészeljék át az Apokalipszis 2.0-t. Clarke egy gikszer miatt kénytelen volt lennmaradni, de vélhetően a night bloodnak köszönhetően túlélte a veszélyes kalandot. A grounderek és a skykru pedig lementek a bunkerbe, hegyiembert játszani. Utóbbi szálon nagyon érdekes volt látni, ahogy az egyszerű harcos O-ból vezető lett, de a nézőket minden bizonnyal az fogja legjobban érdekelni, hogy mi történt az elmúlt 6 évben.

De persze vannak itt további kérdések, mint például:
- Ki az a kislány, aki Clarke-kal van?
- Kik jöttek az űrhajóval az epizód végén és barátságosak-e?
- Nem ölték-e halomra egymást a bunkerben a klánok?
- Túléltek-e Bellamyék és hogyan fognak visszajönni az űrből?
- Hogy tudott Clarke zöldövezetet létrehozni egy, a radioaktivitás által elpusztított világban?
A The 100 ezért jó sorozat, mert nem hagyja nyugodni az embert és alig várjuk, hogy folytatódjon a produkció. Sajnos a széria nem volt túl nézett a CW-n, ennek ellenére berendelték, aminek csak örülni tudunk. Azt még mindenképp hozzá kell tenni, hogy a The 100 akkor élvezhető leginkább, ha darálva nézi az ember, ugyanis a részek jórészt összefüggőek és nem antológia a sorozat. Kellenek az ilyen high concept műsorok a népnek, mert unalmas a sokadik cyber CSI-t, vagy NCIS-t nézni folyton.

Értékelés? 8/10 simán, a The 100 kezdi kinőni magát és maga mögött hagyni a tinisorozatos vonalat. Ha így haladunk, akkor 2-3 év és hardcore sci-fi lesz végleg a CW produkciójából.
június 9, 2017
Minimalista, de brutális résszel búcsúzott napjaink egyik legjobb sorozata

A The Leftovers az a sorozat, amelyet nem csak idehaza, de Amerikában is az egyik legalulértékeltebb misztikus produkcióként tart számon a sajtó. Damon Lindelof és csapata összehozta azt, amire kevesen gondoltak, egy regényből készült adaptáció leverte a könyves alapanyagot, ráadásul a széria nagyjából azon a szinten mozgott, a drámaiságot tekintve, mint a Lost. Ez hatalmas szó, a karakterek iszonyú jól meg voltak írva, Kevin, Nora és Matt földhözragadt emberek voltak, akik egy olyan jelenséggel találkoztak, amely bárkinek megülné a gyomrát. A The Leftoversben eltűnt az emberiség 2 százaléka, ami nem tűnik nagy számnak, az HBO produkciója mégis jól bemutatta azt a reménytelenséget és depressziót, amely a hátrahagyottakat kínozta.

Az első kérdés adott: kaptunk-e válaszokat? Igen. Ez talán meglepő lehet a legtöbb rajongónak, innen pedig muszáj spoilerrel folytatni, mert az utolsó rész információi nagyon durva hatással voltak az eddigi történetre. A 3. évad 8. része, a finálé ugyanis ott vette fel a fonalat, hogy Nora beült pár fura tudós gépébe, amely elvileg elrepítette oda, ahova az elragadottak kerültek. Ennek megfelelően a széria utolsó része első látásra azzal foglalkozott, hogy mi történt Norával a „túlvilágon”, hogyan öregedett meg ott. Aztán kiderült, hogy igazából a jövőben járunk, Nora pedig bujkált Kevin és a többiek elől. Sajnos mindössze egy dialógus keretein belül tudtuk meg, hogy minek lehetett részese a The Leftovers egyik legfontosabb karaktere azután, hogy eltűnt. (Ha egyáltalán eltűnt, ugye.)

Elképzelhető, hogy Nora megbízhatatlan narrátor, ellenben csak a szavaira tudunk hagyatkozni. A The Leftovers mindig is a hitről szólt, így nem meglepő, hogy a készítők se nyilatkoznak a finálé után semmit. Döntsük el magunk, mit gondolunk. Mint kiderült, a korábban hangsúlyozott vallásos vonal nem sokat jelentett, ugyanis az eltűntek nem voltak jobbak azoknál, mint akiket hátrahagyottakként megismertünk. Nem elragadtatás történt Nora szerint, hanem inkább dimenziószakadás, ami hardcore sci-fivé teszi az utolsó részben a The Leftoverst, mely egészen addig inkább misztikus, vallásos vonalon mozgott. Történt ugyanis, hogy míg az egyik dimenziósíkban az emberiség 2 százaléka tűnt el, addig a másik helyen – ahol Nora gyerekei is voltak -, a 98 százalék vált kámforrá. Így ők jártak rosszul, hiszen szinte teljesen összeomlott az infrastruktúra.

Kár, hogy a másik világot nem láthattuk, csak pár szóban hallhattunk róla, ez igazi kihagyott ziccer. A The Leftovers ezzel egy igazán különös vonalra került, már ami a tévés palettát illeti. Eddig ugyanis a készítők azt hangsúlyozták, hogy a produkció egyfajta megváltástörténet, melyben Kevin az a krisztusi személy, akire a Földnek szüksége van. Az apja meg egyfajta próféta, aki megállítja az özönvizet. Szerencsére mindenki azt hisz, amit akar, de a vallásos misztikum az utolsó előtti epizódban befejeződött, amikor Kevin elpusztította a mennyországot/poklot/purgatóriumot, vagy akármi is volt az a hely, ahova a halhatatlan férfi utazgatni tudott.

A The Leftoverst nehéz elmagyarázni olyannak, aki egy részét se nézte meg az HBO produkciójának, hiszen egy rendkívül sokszínű szériáról van szó. A fehérbe öltözött szektások, a vallásos áhítat, amely az újabb világvégét övezte, Miracle városa mind újdonságot tudott hozni ebbe a sorozatba, mely a kezdetekben kissé basic volt, de úgy kinőtte magát, hogy nem győztünk pislogni.

Az nagyon látszott a műsorban, hogy Damon Lindelof keze benne van, de ezúttal nem merték meglépni azt, hogy válaszok nélkül hagynak minket. A színészek közül Justin Theroux nagyon hasonlított a Lost Jackjére, ellenben mégis zseniálisan egyedi volt a színész játéka, ahogy a Norát játszó Carrie Coon is ki tudott emelkedni. Coon karrierje egyébként annyira befutott már, hogy a Fargo új évadában is fontos szerepet kapott a művésznő. Mellettük meg kell még említeni Ann Dowdot is, aki Kevin nemeziseként, Patti karakterét újra és újra előtérbe hozva tért vissza a képernyőre. Végül, de nem utolsósorban a The Leftovers fontos eleme volt még a 9. Doktor a Doctor Who-ból, Christopher Eccleston, aki karrierje legjobbját hozta Matt Jamisonként, a megtört papként, aki a felesége csodálatos gyógyulása után is a sztori vezéregyénisége tudott maradni. (Zárójelben pedig jegyezzük meg, hogy Liv Tyler nem öregszik, döbbenet.)

A széria készítői sokszor elmondták, hogy regényes szerkezetben szeretnék átadni a The Leftovers felnőttmeséjét, az első szezon volt a bevezetés, a második a tárgyalás, a harmadik pedig a grandiózus finálé. Habár végül az utolsó évadból visszavettek és kevesebb részt kaptunk, mégse konyulhat lefelé senki szája, hiszen a széria kerek egészként búcsúzott. Ez pedig manapság, amikor egy csomó sorozat 1 évad után kaszát kap, óriási dolog. Persze a The Leftovers egy országos tévécsatornán sose tudott volna életben maradni, így szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy az HBO vállalta be a feldolgozást.

Értékelés? Csak szuperlatívuszokban lehet beszélni a The Leftoversől, aki eddig nem nézte meg a sorozatot, az hatalmas hibát követett el. Repül a harmadik évadra is a 10/10, ilyen mostanában nem lesz, Max Richter zeneszerző főtémája pedig, amely a produkcióban annyiszor elhangzott, innentől az idők végezetéig egyenlő lesz a nagybetűs DRÁMÁVAL. Köszönjük az élményt.

június 8, 2017
Galaktika TV: Wonder Woman kibeszélő

Marci és Mikul ezúttal sem értenek egyet: egyikőjüknek tetszett az új Wonder Woman film, másikuknak nem. Te kinek a pártjára állsz?

Ha egy harmadik véleményre vagy kiváncsi, illetve inkább olvasnál, mintsem néznél filmkritikát, akkor ne hagyd ki RaulReal cikkét!

Ha pedig tetszett a Galaktika TV legújabb vlogposztja, itt találsz további adásokat: youtube.com/c/GalaktikaHuSF. Ne felejts el feliratkozni!

június 5, 2017
Empatikus szuperhősnőről szól a Wonder Woman

A kritikusok már a film hivatalos premierje előtt dicsérték a DC legújabb hősfilmjét, a Wonder Womant, amellyel a Warner stúdió igyekezett kiküszöbölni azt a csorbát, melyet a Suicide Squad és a Batman v Superman ejtett. Míg Bruce Wayne higgadt racionalitással, a pénze és denevérkosztümje mögé bújva menti az elesetteket, addig Clark Kent Superman gúnyájában, afféle istenként küzd a gonosz ellen. Most megjött Diana Prince saját sztorija, aki tényleg egy isten, a képregények történetének egyik legrégebbi hősnője. De miért is nagy dolog, hogy elkészült a Wonder Woman film?

Azért, mert végre egy olyan hőst kaptunk, aki nem csak az emberfeletti erejére támaszkodik, amikor a világ jobbá tételén dolgozik, hanem az empátiáját is beveti. Fontos eleme ez a Wonder Woman filmnek, hiszen a főszereplő egy nő, aki sokszor az érzelmeire támaszkodik, elviszik az indulatai a csatában, ugyanakkor ez jelenti a legfőbb erősségét is. A DC filmje a varázslók után behozza a filmes univerzumába a görög isteneket és az amazonokat is, mellyel megkapjuk a képregénygyár első olyan mozis alkotását, mely eposzi elemekkel vegyíti az első világháborút. A történet szerint ugyanis az amazonok nyugodalomban éldegélnek Themyscira szigetén, amikor egy balszerencsés napon egy kém, Steve Trevor zuhan bele a tengerbe repülőjével, csőstöl hozva magával a bajt.

Innentől veszi kezdetét a Wonder Woman akciódús része, habár a kemény nőkkel teli sziget is megkapó, jól sikerült vizuálisan is a másik világ ábrázolása. A DC filmek esetében sokszor felhozzák, hogy nincsen bennük elég humor, a Suicide Squad erőltetettsége után most tényleg ülnek a poénok, amelyek jó része arra épül, hogy Diana nem tudja, mire való az óra, hogy a nők elnyomott helyzete és a katonai főnökök balféksége mennyire összezavarja az amazont. A Wonder Woman nagy erőssége, hogy jól kezeli az akciójeleneteket, amikor a főhősnő lezúz egy fél templomot, az nagyon működik, illetve szerencsére visszahozták a karakter témáját a Batman v Supermanből… és az a szám bizony itt is passzol.

A Wonder Woman emellett mitológiát épít a több mint 2 órás játékidejében, hiszen az emberek nem hisznek az istenekben, főleg az első világháború idején nem. A főgonosz ellenben meglepetéssel tud hatni, ami óriási pozitívum. Vicces még, hogy a Wonder Woman jobb Suicide Squad tudott lenni, mint a Suicide Squad maga, hiszen itt is hasonló elemekkel dolgozik a film egy ponton, össze kell szedni egy fura csapatot, egy veszélyes küldetésre, és a visszatérés onnan több mint kérdéses. A DC ezzel a filmmel eltalálta a helyes irányt és remélhetőleg a Justice League is hasonló vonalon halad tovább, habár Themyscirától eltekintve a Wonder Woman illeszkedik az eddigi filmek hagyományaihoz, azaz szürke képi világgal operál.

Legutoljára a Mátrix volt olyan film, mely ügyesen használta a bullet time jeleneteket, de a jó fényképezés miatt a Wonder Womannek is jól állt ez. A főszereplő rengeteg kritikát kapott, főleg a nézőktől, hogy nem elég izmos, illetve azt is felrótták Gal Gadot-nak, hogy nincs benne annyi nőiesség, hogy Dianát eljátssza, a károgók azonban nagyot tévedtek. A színésznő erre a szerepre született nagyjából, látszik, hogy érzi a karaktert és habár Gadot korábban a Halálos iramban filmekben is feltűnt, itt túl tudott lépni azon a 2D-s hozzáálláson, amit azok a blockbusterek képviselnek. Gondolunk itt arra, hogy a nőket csak a kirakatban képzelik el, vizuális kiegészítőként, de ez a hiba nem csak holmi autóversenyzős filmeknek róható fel, hanem magának a sci-fi zsánernek is.

Wonder Woman karaktere ellenben mély, szimpatikus és az első világháború borzalmai közepette is igyekszik segíteni mindenkin, aki bajba jutott. Mondhatni, hogy a karakternek lelke van, de ez a DC legújabb filmjére is igaz, melyben annak ellenére, hogy női karakterek viszik a hátukon a sztorit, a férfi szereplők se szorulnak a háttérbe. A filmnek sikerült eltalálnia az egyensúlyt, hogy többféle hőst is bemutasson, így lehet szimpatizálni Chris Pine-nal is például, aki igaz, hogy nem rendelkezik szupererőkkel, mégis megment egy csomó életet.

Fontos kiemelni, hogy a Wonder Woman eredetfilm, de sokkal jobban működik és sokkal súlyosabb a hangvétele, mint a Marveles „karakterfelvezetőknek”. Mindemellett most már a DC és a Warner belátta, hogy néhány poén is elfér egy ilyen hőseposzban, csak arra kell odafigyelni, hogy okos legyen az írás, és ne olyan szinten mozogjunk, mint a Suicide Squad, ahol az a legnagyobb vicc, hogy helyenként kilóg Harley Quinn bugyija. A Wonder Woman kötelező néznivaló lett, igazi feminista alkotás, ugyanakkor nem elvakultan az, hanem belátja, hogy a nemek között balansznak kell lennie és akkor talán nem égetjük fel a világot (újra). Értékelés: 8/10

június 3, 2017
Colossal: Így kell megkapó szörnyfilmet csinálni

Az elmúlt években a gigaszörnyes filmek mind nagy bukások voltak – már a minőségüket tekintve -, a 2014-es Godzilla egyenesen nézhetetlen volt, és a Kong: Koponya-sziget se lett több üres látványfilmnél. A legrosszabb hír az, hogy ezt a két filmet majd összehozzák és egy crossover keretében megharcol egymással a két bestia, csak aztán el ne aludjon rajta a nagyközönség. Mostanában az ember, ha ebben a kategóriában keresgél, akkor egyértelműen a Cloverfield részei a nyerőek, illetve nemrég befutott a Colossal is, mely hatalmas meglepetés lett.

A Nacho Vigalondo (VHS: Viral) által rendezett 2017-es Colossalban Anne Hathaway játssza a főszerepet, aki volt már Macskanő a Nolan-féle Batman trilógia zárórészében, de a színésznő megkapóan játszott az Alice in Wonderland részeiben és az Interstellarban is. A történet szerint Gloria egy lecsúszott alkoholista, aki nem találja a helyét a nagyvárosban, a fiújával se jön ki, ezért fogja magát és hazaköltözik. Innentől egy indie film veszi kezdetét, rég nem látott haverokkal, kocsmázással és lazulással, amíg meg nem érkezik a Colossal plakátjain is látható hatalmas szörnyeteg. A csavar az egészben, hogy Szöulban kezd el pusztítani a lény, de a hősnő elkezdi gyanítani, hogy kettejük között valami megmagyarázhatatlan kapcsolat van.

A filmben olyan színészek tűnnek fel Hathaway mellett, mint Dan Stevens a Légióból, illetve a jobbára vicces szerepeiről ismert Jason Sudeikis. Ők ketten nagyon jól kiegészítik Hathaway karakterét, ráadásul egyikükből lesz a film főgonosza. Amellett, hogy vannak unalmas üresjáratok a filmben, mégis képes arra a Colossal, hogy meglepje az embert. Azt mindenki tudja a trailer alapján, amit mi is megmutattunk, hogy Gloria miután látja a tévében a szörnyet, rájön, hogy az a nő mozdulatait utánozza valamiért. Ám, ami ezután következik, az mélyebb és drámaibb, mint a bugyuta felütés alapján bárki képzelné. És főleg emiatt, mert képes meglepni a nézőt a Colossal, ezért veri le a lagymatag Godzillát és King Kongot, pedig azokba sokkal több pénzt öltek a készítők.

Ez hiányzik manapság a szórakoztatóiparból, a meglepetés. Futószalagon kapjuk a remake-eket, a rebootokat, hamarosan jön majd az újragondolt Mátrix például, illetve az antihősös Pokolfajzat se ússza meg, hogy más szereplőgárdával próbálják meg lenyomni a fiatal nézők torkán. Míg a legtöbb hasonló sci-fi próbálkozás, mint az eredeti ötleten alapuló Jupiter Ascending vagy a Tomorowland rendre bebuktak az elmúlt években, addig a Colossal forgatókönyvét nagyrészt csak dicsérni lehet. Ügyesen vegyítik az írók a kaijus sztorit egy szimpla indie dramedyvel, a karakterek megalapozottak, ezért amikor kiderül, hogy ki a főgonosz és mi is az igazi konfliktus, akkor csak ülünk a fotelben, a karfát markolva.

A látványvilág kicsit kilóg azért, látszik, hogy nem volt túl sok pénz a hihető CGI-re, ezért a szörnyes jeleneteket jórészt tévéképernyőn vagy mobilokon mutatva látjuk. Ennek ellenére azért nem kell egy Sharknado-szintű borzalomra számítani, habár a Colossal alapvetése elég lányfilmesnek, vagy Zs-kategóriásnak tűnhet. A Colossalt nem szabad a borítója alapján megítélni, sokkal jobb alkotásról van itt szó, mint hogy rá se hederítsünk. Szerencsére nem Anne Hathaway rajongóknak csinálták a filmet, sőt itt egészen aranyos helyenként a színésznő karaktere.

A Colossal egyik nagy erőssége, hogy úgy tud pusztító szörnyfilm lenni, hogy mi az emberek halálából vizuálisan jórészt semmit nem érzékelünk. Nem csoda, hogy a rendezőt a sci-fi zsáner Woody Allenjének tartják, a karakterek közötti esetlen románcokat és a jellemükből fakadó fekete humort nagyon jól kezeli Vigalondo.

Még mindig igaz az a jól titkolt népi bölcsesség, hogy ha minőségi filmeket akarsz látni, akkor ne a mainstream közelében keresgélj. A sokadik tucat Marvel film, vagy szörnyeteges blockbuster csak arra megy rá, hogy az ember zsebéből kihúzza a mozijegy árát, a Colossal esetében viszont tisztán látszik, hogy a cél a szórakoztatás volt. Ez látszik is, így az értékelés tekintetében sima 8/10-es alkotásról van szó. Azt a két pontot csak a néhány unalmasabb dialógusért vonjuk le. Aki hasonlóan jó szörnyfilmeket nézne, az tegyen próbát egyébként az A Monster Calls című drámával is, ebben egy kisfiú próbálja túltenni magát a gyászon és a torkát szorító rettegésen, a segítségére viszont egy hatalmas, sétáló fa siet. De a Colossal alkotójától ott van még a 2011-es Extraterrestrial, mely egy fura romantikus komédia, UFO-kkal. Van itt mit nézni, na.

május 29, 2017
Alien: Covenant – kibeszélő

A Prometheus-hoz hasonlóan az Alien: Covenant is megosztó film lett. Olyannyira, hogy két vloggerünk, Marci és Mikul sem értenek egyet abban, hogy jó vagy rossz filmmel van dolgunk. Lássuk, mi a véleményük!

Figyelem! A videó spoileres. Azoknak ajánljuk, akik már látták a filmet.

Korábbi posztjaink Alien: Covenant témában

május 21, 2017
Galaktika TV: A galaxis őrzői vol. 2.

Vlogunk aktuális adásában Mikul elmondja a véleményét a legújabb Marvel filmről, és egyúttal egy kis történeti áttekintés keretében még a Marvel mozis univerzumában is helyére teszi az alkotást.

Ha tetszett, ne felejts el feliratkozni!

Korábbi adások:
Bemutatkozó
Heti Beszámoló #1

május 12, 2017
Genius: Albert Einstein egy igazi vén kujon volt

A National Geographic egy különleges szkriptelt, valós eseményeken alapuló sorozattal kíván betörni az olyan produkciók közé, mint a drogkartellekkel foglalkozó Narcos, vagy a Harley és a Davidson fiúk. A Genius egy antológiaszéria, azaz évadonként más-más karakterekkel foglalkozik majd a műsor, a nemrég bemutatott első szezonban nem kisebb név kerül terítékre, mint Albert Einstein. A tudósok világát nagyon könnyű unalmasan ábrázolni, hiszen ülnek az asztal előtt, egyenleteket oldanak, vakarják a fejüket és közben a mindenség problémáit igyekeznek megfejteni. Szerencsére a Genius már a pilot epizódban sokat foglalkozik Einstein emberi oldalával, a románcaival és az akkori brutális politikával.

Sokszor ismételgetett vélekedés, hogy Einstein megbukott fiatal korában matematikából, ezt a tévhitet szerencsére a NatGeo sorozata már itt, a sorozat elején megcáfolja. A fiatal géniusz ugyanis igazi lázadó volt, nem csupán az iskolarendszerrel voltak komoly problémái, de Németországgal is. Jó, mondjuk a tudósnak meg kellett élnie Adolf Hitler és a nácik felemelkedését, mivel pedig Albert Einstein zsidó származású volt, ezért okozott neki néhány kellemetlen percet a fasiszta irányultságú párt. Érdekes látni, ahogy maguk a németek se vették komolyan a szélsőségeseket az elején, de aztán sajnos eléggé megváltozott a korkép az országban.

A sorozat két idősíkon játszódik, azaz kapunk egy képet az öregebb Einsteinről, aki már az egyetemen oktat – őt Geoffrey Rush játssza és a fiatalabb verziójáról, akit Johnny Flynn alakít. Mindketten korrekt munkát végeznek, Rush ráadásul egészen megdöbbentően hasonlít a tudósra. Láthatjuk, hogy milyen rebellis volt fiatalon Einstein és hogyan érett komolyabb férfivá. A két idősík a tudomány szeretetén kívül egy motívumban mutat közös pontot, mégpedig abban, hogy a címszereplő mind fiatalon, mind öreg korában iszonyúan szerette hajtani a nőket. Odáig is elment, hogy a neje mellett simán tartott volna szeretőt, Einstein szerint a két kapcsolat megfért volna egymás mellett, az embert meg amúgy se monogámiára tervezték.

A Genius elég komolyan szembeállítja a reál és humán tudományokat, Einstein személyében nem meglepő módon egy olyan embert ismerünk meg, aki az irodalommal, nyelvekkel, politikával nem igazán foglalkozik. Számára csak a matematika, fizika, az univerzum megismerése számít. Mivel másgondolkozású, ezért a pilot egyórás játékideje alatt is vannak a karakternek komoly összetűzései, ezek javára elgondolkodtatóak.

Manapság olyan világot élünk, hogy a tudósok között is előfordulnak szupersztárok, akiknek minden megmozdulását figyeli a sajtó. Ott van a komoly betegséggel küszködő Stephen Hawking, vagy éppen Neil deGrasse Tyson, akik igazi ismeretterjesztő személyiségek. Einstein megelőzte a korát, hiszen munkásságával már a XX. század emberét is le tudta nyűgözni, közelebb tudta hozni a közvéleményhez a tudományokat. Nyilván a hírneve meg hozta magával a női rajongókat. Érdekesség, hogy köztük is voltak nagy koponyák azért, hiszen a sorozatban feltűnik Mileva Maric, Einstein egyik volt felesége, aki a zürichi Polytechnik matematika és fizika szakán sorrendben a második olyan női hallgató volt, aki végezni tudott.

A NatGeo sorozata egyébként abszolút korhű, a jelmezek és a díszlet teljesen magával ragadja az ember, olyan, mintha tényleg ott lennénk a szereplőkkel, Németországot, Svájcot és Olaszországot bebarangolva. A történet eddig gyengébb, habár Einstein fiatalkorát elég szórakoztatóan mutatja be a produkció. Hiányzik viszont a műsorból egy tényleg megrázó konfrontáció, ami beindítja az eseményeket és igazán izgalmassá teszi a Geniust. Mindemellett a rendezés abszolút elsőosztályú, ami főleg Ron Howardnak köszönhető, a készítő ugyanis olyan filmeken dolgozott korábban, mint az Egy csodálatos elme, az Apollo 13 és a Da Vinci kód.

A Genius már azzal újat mutatott a nézőknek, hogy Einsteint nőcsábászként mutatta be, a politikai korkép, a helyenkénti keménykedés, és az életrajzos hangulat pedig abszolút kötelezővé teszi a NatGeo sorozatának követését. Főleg az olyan nézőknek, akik szeretik a tudományokat. A Genius az „Einstein, His Life and Universe” című könyvet dolgozza fel, melyet Walter Isaacson írt, az első évad 10 részes lesz, a másodikat pedig már berendelte a csatorna szerencsére. Értékelés: 7/10

(Disclaimer: A készítők elmondása szerint nem fognak minket a sötétben tartani azzal kapcsolatban, hogy ki lesz a 2. évadban a Genius főszereplője, már az évadzáróban lerántják erről a leplet, szóval nem kell izgulni.)

április 27, 2017
The Leftovers évadpremier: És harmadnapon feltámadt

Napjaink legalulértékeltebb drámasorozata a The Leftovers, melynek harmadik, befejező évada április 16-án mutatkozott be az HBO-n. Ez az a történet, amely képes az embert egy derűs nyári napon is kegyetlenül lehúzni, ugyanis mind a történet, mind pedig a karakterek rendkívül depresszívek, de cserébe jól megírtak. Damon Lindelofék szériája az első évad után a másodikban még magasabb minőséget hozott, simán ki lehet jelenteni, hogy a 2. etap összes része oktatott. De olyan szinten, hogy a Lost nézői simán nosztalgiát érezhettek, ugyanis legutoljára az ABC klasszikusa tudott ennyire csontig hatoló sztorit prezentálni. Most a 3. évad premierje se okozott csalódást szerencsére, a The Leftovers megint odacsapott.

Az új rész konkrétan egy olyan, 1800-as években játszódó jelenettel kezdett, mely a fehérbe öltözött Guilty Remnants szekta elődjeit mutatja be, mindenféle dialógus nélkül. A készítők elmondása szerint ezt a cold opent rövid időbe telt leforgatni, mindössze három és fél napba, ellenben több hónapos tervezgetés előzte meg a forgatást. A kosztümök és maga a helyszín tényleg tökéletesen korhű lett, 2-3 perc alatt együtt lehetett érezni annak a kornak a hátrahagyottjaival. És talán ezért is érdemes dicsérni legfőképp a The Leftoverst, mert nagyon okosan építették fel az írók a sorozatot, mely már az első évadában sokkal jobbra sikerült, mint az alapul szolgáló regény, melyet Tom Perrotta írt.

Ennek megfelelően az évadpremierben vissza-visszanyúltak az előzményekhez, főleg a főszereplő, Kevin 2. évados feltámadása borzolta a kedélyeket, de egy emlékezetes karakter is visszatért az 1. szezonból. Az epizód ahhoz képest, amit várni lehetett, igencsak optimista hangvételűre sikeredett, pedig Liv Tyleréket az elején aránylag brutális módon törölték ki a szériából. A háttérben ráadásul ott rejtőzött egy következő fenyegetés, hiszen a Christopher Eccleston által alakított pap újfent valami eseményt vár, melynek hatására a templomja úgy megtelik, hogy az emberek be se férnek az épületbe.

Kapunk mindent, ami a The Leftoversre amúgy is jellemző: fanatikusokat, tömegverekedést, egy csomó vallási és misztikus kérdést, ami azonban a legörömtelibb, hogy a tetejében még egy iszonyú cliffhangert is. Ami után az ember rögtön nézné tovább az évadot. A már említett Lost óta nem nagyon volt ilyen, hogy egy sorozat ennyire keményen beültesse az embert a hintába, de az HBO drámájának sikerült. Mindemellett muszáj kiemelni a színészeket is, Eccleston mellett Justin Theroux és Carrie Coon is lubickolnak a szerepükben, ráadásul ebben a szériában is fontossá vált a karaktereknek otthont adó város, Miracle is. Ez ugye egy olyan település, melyet az elragadtatás megkímélt, így innen senki nem tűnt el, de egyéb csodák is történtek a városkában.

Jó egyébként látni, ahogy a szereplők nagyjából túl tudtak lépni azon, hogy a népesség 2 százaléka szőrén-szálán eltűnt, bár azért eltelt pár év azóta. Érdekes lesz azt is megfigyelni, hogy az írók kezdenek-e az első évados, nagy hype-ot kiváltó próféta gyerekével, akit Kevinék örökbe fogadtak. De a harmadik évad premierjének nagy tanulsága, hogy a The Leftovers készítői senkit és semmit nem felejtenek el, bármikor visszarángathatnak a szériába egy-egy olyan elemet vagy karaktert, akiről mi már régen elfeledkeztünk.

A The Leftoversben a legdrámaibb pillanatokban mindig feltűnik egy, a sorozathoz komponált szám, melyet Max Richter alkotott meg. A produkciónak ez a motívum legalább annyira a védjegyévé vált, mint a depresszív hangulata. Rengeteget, legalább 1-2 pontot hozzátesz mindig az értékelésnél, ha ez a zene elhangzik az épp aktuális részben.

A sorozatról Damon Lindelofék elmondták, hogy könyves szerkezetben képzelik el a történet elmesélését. Az első évad a bevezetés, a második a tárgyalás, a harmadik a befejezés. Így számíthatunk arra, hogy a következő hetekben a készítők rendesen lezárják majd a szálakat. Az biztos, hogy iszonyú nagy, mondhatni tökéletes élmény volt újfent The Leftoverst nézni. Értékelés: 10/10

április 20, 2017
The Discovery: Van élet a halál után?

A The Discovery nevű brit-amerikai film igencsak biztató alapsztorival keltette fel a sci-fi rajongók figyelmét: a történet szerint egy tudós tudományos eszközökkel bebizonyította, hogy van valami a halál után. Erre az emberek pedig elég drasztikusan reagáltak, ugyanis milliók lettek öngyilkosok, bízva abban, hogy ami a jelenlegi szenvedéseik után következik, talán jobb. A The Discovery-t a Sundance Filmfesztivál keretein belül mutatták be, azóta a Netflixen is elérhető a film, a főszerepekben pedig olyan ismert arcok tűnnek fel, mint Robert Redford, Rooney Mara, Jason Segel az Így jártam anyátokkal című szitkomból és Jesse Plemons a Friday Night Lightsból.

Elég sötét, depresszív, de ugyanakkor filozofikus kérdéseket taglal ez a 2017-es sci-fi, mely tempójában talán az Arrival című filmhez hasonlítható, de mélységeiben kissé elmarad attól. Az emberiséget régóta érdekli, hogy mi van a halál után és a The Discovery ad is erre egyfajta választ, mely spoilerek nélkül talán a buddhista gondolkozáshoz hasonlítható. Foglalkozik a film az öngyilkossággal, azzal, hogy egy csomó ember abban látja a megoldást a jelenlegi problémáira, hogy az ismeretlenbe menekül. Ennek ellenére a The Discovery erősen kidolgozatlan marad, és az érzelmi hullámvasút ellenére is kihagyott ziccer a film. Lehetett volna ez egy alapmű, olyan komoly gondolatkísérlet, mint mondjuk a 21 gramm, az alkotás azonban a színészi játékokon csúnyán elcsúszott.

Robert Redford az egyetlen, aki beleéli magát a világot megváltoztató Thomas Harbor szerepébe, a színész játékát nagyjából akkor is elnézné az ember, ha Redford a telefonkönyvet olvasná fel egy üres szobában. A többiek viszont nagyon csúnyán elmaradnak tőle. Főleg Rooney Mara az, aki csalódást okoz, a színésznő igenis Hollywood egyik nagy tehetsége, itt azonban amit művel, inkább elfelejtenénk. Közötte és az Így jártam anyátokkal Marshallja között elvileg kialakul egy szerelmi viszony, de ebből szinte semmit nem érezni. Az írók próbálják megkedveltetni a szereplőket, de nagyon nem működik az egész. Jesse Plemons is legfőképp unottnak nevezhető a szerepében, kár érte.

A The Discovery annak ellenére, hogy hiánypótló film, mégis csupán a felszínt kapargatja. El lehetett volna merülni abban, hogy mit jelent egy csomó vallásos embernek, hogy van valamiféle túlvilág. Ki lehetett volna bővebben is fejteni, hogy a tudós köré csoportosuló szekta tagjai valójában milyen emberekből álltak. Szembe lehetett volna állítani a vallást a tudománnyal, hiszen a kettő közötti átmenetről és közös pontról szólna igazából a film. Ehelyett kaptunk egy elég klisés befejezést, annak ellenére, hogy helyenként még így is lehetett izgulni azon, hogy vajon mi van a halál után. Szerencsére az írók nem süllyedtek olyan mélyre, hogy ne adjanak választ a kérdésre, de az, hogy kinek mennyire fog tetszeni a Stephen Kingre jellemző fordulat, döntse el maga.

Lehetett volna a The Discovery az év filmje is, a kidolgozatlanság miatt viszont csupán egy érdekes gondolatkísérlet lett belőle. Ennek ellenére bőven belefér egy esős hétvégi napba, hogy az élet és a halál kérdésén lamentáljunk egy kicsit, Robert Redford vezényletével. A The Discovery nem fog felkerülni az Arrival mellé a polcra, de azért helyenként jó élményeket hozott. Értékelés: 6/10

április 16, 2017