Március 9-én közös ünneplésre gyűlt össze a Galaktika magazin és a nagyérdemű közönség a Millenárison. Az ok nem más volt, mint a Galaktika Fantasztikus Könyvek 300. kiadása. A GFK 300.-ra keresztelt antológia huszonnégy novellát tartalmaz, huszonöt elismert író tollából, akiknek csaknem fele magyar.
Balról jobbra: Németh Attila, Szélesi Sándor, Sirokai Mátyás, Nemere István
A beszélgetést Németh Attila irodalmi szerkesztő vezette, de megjelent három jeles író-költőnk is, kik nosztalgikusan emlékeztek a Galaktikával kapcsolatos élményeikre. Beszéltek az SF-ről, mint zsánerről, szerepéről a múltban és a jelenben. Humorosan kitértek a fiatal felnőtteknek szóló disztópiákra is, és arra, hogy régebben mennyire nem volt széles körben elfogadott a tudományos fantasztikum, míg mai napra alig akad olyan mű, amely nem táplálkozik valamilyen fantasztikus alapból. Az SF tehát nagy térhódításba kezdett az elmúlt hosszabb időszak alatt, de mi ezt egyáltalán nem bánjuk. Szót ejtettek arról is, mennyi új világot nyitott előttük a sci-fi, s mennyi lehetőség van még kiaknázatlanul, legyen az humoros próbálkozás, vagy véresen komoly filozófiai elmélkedés. A skála roppant széles, valóban csupán az emberi fantáziára van bízva, éppen ki, mit képzel el a közel- vagy távoli jövőre.
Szélesi Sándor szellemesen idézte egykori próbálkozásait, vagyis majdnem próbálkozásait a Galaktikánál, de a szerkesztői kritikák miatt sosem merte beadni írásait, csak jóval később. Sirokai Mátyás arról beszélt, milyen érzés első novellával közreműködni egy akkora mérföldkőnél, mint a 300. Nemere István, ki már bőven túl van a hatszázadik (!) kiadott könyvén, „szerkesztői” munkáit említette, miszerint rengeteg fiatal amatőrtől kap megannyi kéziratot, amelyeket már nem mindig lehet szép elutasítással elintézni.
Azonban mindhárom szerző arra hívta fel a figyelmet, – mielőtt bárki írásra adná fejét –, hogy hatványozottan többet kell olvasni, legyen szó könyvről, novelláról, versről. Nem csupán azoknak ajánlott felütni néha egy-egy kötetet, akik írni szeretnének, hanem tulajdonképpen mindenkire képes pozitív hatást gyakorolni egy kellemes történet. Emellett elhangzottak jó tanácsok is amatőr írók számára, melynek negatív konklúziója mindig az olvasás hiánya volt. Sokszor célravezetőbb novellákkal, vagy éppen versekkel kezdeni az írást, semmint bonyolult világépítésekkel foglalkozni, illetve nagyszabású trilógiát tervezni.
Az egyórás előadás nagyon gyorsan és jó hangulatban telt el. Az érdeklődők már a rendezvény elején lecsaptak a helyszínen 30%-os kedvezménnyel megvásárolható 300.-ra, amit az áprilisi könyvhéten dedikáltatni is tudnak a szerzőkkel. Előzetes regisztráció után lehetett részt venni a rendezvényen, amelyre szép számmal jelentek meg az érdeklődők, akik ingyenesen bejárhatták a Gateway To Space nemzetközi űrkiállítást is, amely nem kevés elképesztő érdekességgel kápráztatta el a kíváncsi tömeget.
A kiállításon felsorolni is nehéz mennyi minden szerepelt, de igazán sok mindent megtudhattunk az űrhajósok életéről, szokásairól, eszközeiről. Részletesen az alábbi linken írtunk már magáról az űrkiállításról.
A népszerű orosz író, Dmitry Glukhovsky poszt-apokaliptikus Metro szériája az elmúlt évtizedben fokozatosan, de annál biztosabban szárnyal a siker útján. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint két videojáték adaptáció (Metro 2033, Metro: Last Light), és néhány újabb kötet, ami a világ vége utáni orosz metróhálózatok rejtélyes és szerteágazó világát mutatja be.
Ha minden igaz, akkor a Metro is kiléphet a könyvek, videojátékok világából egyenesen a nagy vászonra. A Variety értesülései szerint az író két hollywoodi producerrel is szerződést írt alá. Egyikük Michael De Luca, kinek a Dredd bírót, illetve a Szürke ötven árnyalatának filmes változatát köszönhetjük, a másik úriember pedig Stephen L’Heureux, aki a noir-filmek királyának, a Sin City-nek a második etapjában munkálkodott.
Glukhovsky nagyon bizakodó, ez nyilatkozatából is kiderül:
„A regényem és én az elmúlt tíz évben arra vártunk, hogy ez megtörténjen. Korábban sokat hezitáltam, vajon a „kicsikémet” odaadjam-e hollywoodi producereknek adaptálásra, de most úgy érzem, jó kezekbe került. De Luca és L’Heureux nagyszerű elképzeléssel állnak a projekthez, és úgy érzem, megtiszteltetés velük dolgozni.”
További információt egyelőre nem tudunk, de a lehetőség már önmagában is örömre adhat okot, főként, ha majd a film is jól sikerül a jövőben. A videojáték adaptációktól rettegőknek sem feltétlenül kell elutasítani a Metro mozit, hiszen leginkább a regények alapján fogják azt elkészíteni.
Reméljük, minél előbb láthatjuk Artyom kalandjait a mozivásznakon is.
Aki ismeri Cory Doctorow, (Kis testvér, Homeland) munkásságát, jól tudja, hogy az író szívesen kalauzolja az olvasókat az informatika bonyolult, ám annál érdekesebb világába. Most sincs ez másként az, Amikor a gizdák uralták a világot (When Sysadmins Ruled The Earth – 2007) című novellájában, amely a Galaktika 312. számában jelent meg.
Ahogy a népszerű bloggertől, és írótól megszokhattuk, játszi könnyedséggel haladhatunk a sorokkal, pedig a számítástechnika mélyebb „titkai” nem tartoznak a legkönnyebben megérthető mesterségek közé. Mégis sikerül olvasóbarát módon belehelyeznie a cselekménybe mindazt, amire első ránézésre csak pislognánk, vagy felütnénk hirtelen egy informatikai tankönyvet a definícióért. Ám itt a számtech szakzsargon csupán kontextusba helyezi a mélyebb mondanivalót, amelyet a 2001 szeptemberi és a 2005-ös londoni terrortámadás nagyban ihletett.
A történet szerint az informatikai cég, amelynél Felix rendszergazdaként dolgozik, váratlan vírustámadást kapott. Nem tehet mást, az éjszaka közepén rohannia kell, hogy elhárítsa a problémát, de hamar szembesülnie kell valami sokkal borzasztóbbal: a világon mindenfelé kitör a szó szerint vehető apokalipszis, és leáll az internet legnagyobb része, szerte a Földön.
A novella egyszer sem említi teljes bizonyossággal, miféle katasztrófa üt be a világon, de nem is kell, ettől lesz sokkal hihetőbb a szituáció. Az olvasó is párhuzamosan haladhat az eseményekkel, és csak találgathat: vajon biofegyvert sütöttek el, nukleáris támadás volt-e, vagy valami egészen más követel iszonyatos mennyiségű áldozatokat. Az informatikai cégnél ragadt rendszergazdák irodáikból követik az eseményeket. Felix és társai az interneten (már, ami megmaradt belőle) próbálnak valamiféle megoldást kiötleni, de a valóság ennél sokkal ádázabb. A szerverek folyamatosan leállnak, amik megmaradtak, pedig megtelnek vírusos tartalmakkal, így alig szűrhető ki a rendes kommunikáció a malware programok között.
A novella erős metaforát épít a virtuális vírusok, a rendszergazdák háttérben működő, már-már titkos „kultúrájuk” köré, és a valódi biológiai fenyegetettség között. A „gizdák” (eredeti nyelven sysadmin), – ahogy Doctorow hívja az informatikusokat –, az utolsókig megpróbálják elhárítani az internetet lefertőző vírusok, spamek, levélszemetek tömkelegét, még akkor is, ha az egész világ lángokban áll. Maga az író is dolgozott sysadminként, ezért tapasztalatait hitellel tudja átadni, s képes relevánsan bemutatni az informatikusok jellemét. Mikor mindennek vége, még akkor is képesek a valóságba kapaszkodni, a régi világ romjain valami újat kezdeni, kitartani, és problémákat elhárítani. Gyakorlatilag ez a dolguk a valóságban is, csak számítógépekkel, hálózatokkal, nem pedig egy egész bolygó hamvain valami újat alkotni. Miután a Föld teljesen elpusztul, szükség van egy rebootra, hogy szeletről szeletre újraalkothassák az emberek azt a környezetet, amiben élhetnek tovább. Erre pedig a legjobb szakember a gizda.
A mű remekül bemutatja az emberek várható reakcióját, és talán valós félelmét egy biológiai, vagy informatikai támadástól, amely tulajdonképpen néhány perc alatt mindent romba dönthet. Valamennyire mindenki tart egy ilyen fenyegetettségtől, még ha nyíltan nem is meri felvállalni. A kisebbik gond az internet elvesztése lenne, de gondoljunk csak bele, mekkora problémákat okozna a mindennapokban annak hiánya. Ezalatt nem a közösségi médiák addiktív mivoltát értem, hanem a folyamatosan használatban lévő, életünket megkönnyítő alkalmazásokra gondolok, vagy olyan hivatalos okmányok, banki tranzakciók lebonyolítására, amikhez manapság nélkülözhetetlen a világháló. Ezen folyamatok nélkül komplett gazdasági tevékenységek mondanának csütörtököt globális szinten.
Doctorownak sikerült egy nagyon huszonegyedik századi művet írnia, amin, ha mindenki, csak egy kicsit is elmereng, rettentő sok, fontos dolgot észrevehet, amelyek kifejezetten aktuálisnak mondhatóak.
Az internet nem egy önállóan működő, hús-vér lény. Adatok óriási, felfoghatatlan halmaza, amit ugyanúgy rendben kell tartani, mint testünket. Ha „beteg” lesz, ápolni kell, megfelelő intézkedéseket kell tenni. Ha valami baj van, mindig szükség van olyan szakemberre, aki helyre tudja hozni az adott problémát. Ilyenek a gizdák is: az internet szorgos orvosai, akik a háttérben munkálkodnak, és igyekeznek mindent a lehető legnagyobb rendben tartani, hiszen nélkülük a virtuális világunk már régen romokban lenne.
Elsősorban arra hívnánk föl a figyelmet, hogy a cikk a teljesség igénye nélkül készült el. Az említett alkotások csupán elenyésző részét képezik a mérhetetlen mennyiségű műnek, amelyek helyet kaphattak volna a felsoroltak között.
A tudományos fantasztikumnak rendkívüli múltja van. A különböző technikai jóslatok, vagy egyáltalán a jövő kérdése nagyon régóta foglalkoztatja a filozófusokat, tudósokat. A proto-science fictionnek nevezett korai SF-nek tekinthető művek már a korai japánban is megtalálhatóak idő- vagy űrutazás formájában, de ne rohanjunk ennyire vissza a múltba. A sci-fi kibontakozása nem is olyan régen kezdődött meg, amikor a modern ember úgy érezte, nem is lehetne aggasztóbb a helyzet.
A huszadik század igencsak viharos időszak volt az emberiség számára. Az egész világ forrongott, háború követett háborút, legyen az nyílt fegyveres összetűzés, vagy nagyhatalmak politikai erődemonstrációja. A tudományos fantasztikum szárnyalása is szorosan kötődik ezekhez az időkhöz. Ennek oka egyfelől az elvágyódás volt, az utazás, kvázi modern orientalista attitűd. Csak most nem a mesés kelet vonzotta az írókat, hanem a messzi, végtelen űr, ami még felfedezésre várt. Másfelől remekül be lehetett mutatni földi népeket, népcsoportokat egy-egy idegen fajként jellemezve. Harmadrészről, megkerülve a cenzúrát, csak így írhattak olyan témákról, amiket azokban az időkben nagyon nem lett volna szabad. Ne feledjük, hogy neves magyar költők gyermekdalnak álcázott politikai verseket vetettek papírra, hogy elkerüljék a cenzúrát és egyéb koncepciós pereket. Tehát fontos volt megmutatni az akkori olvasóknak is, miféle világban élnek, teret adva a bújtatott, de igenis fontos gondolkodásnak.
Számtalan mű született, amiket mai napig aktuálisnak tartunk, illetve meghatározó volt az SF műfaj szempontjából. Egy nap se lenne elég felsorolni az összes olyan remeket, amik kihatással vannak a modern, huszonegyedik század embereire is. Mai napig folyamatosan igyekeznek az elhivatott tudósok megvalósítani azokat a találmányokat, amelyek alig hatvan éve kipattantak egyes írók fejéből. Ezekből nem keveset már sikerült megvalósítani (okosóra, mobiltelefon, önvezető autó, egész Földet behálózó internet, fejlett űrutazási technikák).
A háborúk borzalmai elől rengetegen menekülni akartak. Nem akartak több olyan véres, és szörnyű eseményt, mint az első és második világháború. Ám nagyon úgy tűnt, a Föld már nem képes emberséget mutatni, így megpróbálták – ha csak képzeletben is – átlépni az űr végtelen távolságait, és megalakítani a modern falansztert valamely másik bolygón. A kommunista eszmékből átvett, ekkor még szinte szó szerint vett utópia igazi mentsvárnak bizonyult. LemVisszatérésében Hal Bregg ugyan nem másik planétára utazik, hanem különös időutazással a Földön landol, ahol minden teljesen megváltozott. Meglátja a tökéletes társadalmat, ahol mindenki egyenlő, ahol minden túl szép, hogy igaz legyen. Az ehhez hasonló művekben szembeállítják ezen eszméket a valós emberi természettel, s azzal, miket kell feláldozni ahhoz, hogy társadalmunkat tökéletesnek titulálhassuk.
ClarkeA gyermekkor végében idegen lényekről ír, kik anyabolygónkat tökéletessé formázzák, megszüntetve a háborúkat, éhínséget, de véget vetve az egyéniségnek, az emberségnek, kultúrának és a vallásoknak is.
Elképesztően sok negatív kicsengésű mű született a korai huszadik században, ami gyakorlatilag az utópia teljes ellentéte. A regények általában az „ami elromolhat, az is el is romlik” elven működtek, illetve semmi pozitívumot nem tudtak felmutatni a későbbi földi, összetett világról. Ott volt például az első science-fiction mozifilm, az 1927-es Metropolis, melynek története sem éppen gyerekmese. És persze nem véletlenül nevezik Orwell 1948-ban íródott, 1984 című regényét sem talán a világ legmeghatározóbb disztópikus irodalmi művének.
Mégis néhány szerzőnek sikerült optimistának és elhivatottnak maradnia a huszadik században. Rengeteg olyan mű született, amelyben remek, nem csupán élhető, hanem kimondottan pozitív jövőképet festettek le az olvasóknak. Repülő járművek, mosolygós emberek, színkavalkád, elképesztő mennyiségű és minőségű találmány, amelyeken olykor jókat mosolygunk, mikor elolvassuk, ám előfordul, hogy újra meg kell nézni a könyv kiadásának dátumát, vagy utána kell nézni, a szerző nem véletlenül időutazó, hiszen jóval megelőzte korát. A sokszor megjelenő társadalomkritika ezeknél a műveknél sem maradt el, de maga a vízió, miszerint az emberiség elkövetkezendő napjai hogyan alakulnak – mindig pozitív kicsengésű volt.
Nagyjából ezt a vonalat vitte tovább a nyolcvanas, kilencvenes évek felfogása is. Vegyük csak alapvető példának a Vissza a jövőbe-trilógiát. Igen, megjelentek Mad Max-szerű víziók is (a Galaktika 302-ben olvasható erről egy cikk), de ezek mellett a 80-as évek színeit sikeresen ültették be a jövőbe is, rengeteg olyan eszközzel, amiket mai napig próbálnak megvalósítani elhivatott kutatók.
Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy egészen a millenniumváltásig nem jelentek meg disztópiák, csupán a mérleg kiegyensúlyozott volt, s talán valamivel több pozitív jövőlátás mutatkozott meg. Véget értek a háborúk, az emberek megpróbáltak újra talpra állni. A szólásszabadság nagyban hozzájárult a zenei zsánerek kismillió ágazatának felemelkedéséhez, a szabad szellem és általános jólét pedig bizakodásra adott okot (legalábbis az USA-ban, Kelet-Európa még mindig vészes lemaradásban volt a Nyugattól), így már nem volt kérdéses, hogy az emberiség megérett a hőn áhított Paradicsomra. A 2010-es, 2020-as, stb időszakokra gyönyörű képeket festettek le, egy élhetőbb, szebb világ képét, amelyben az emberek toleránsan élnek egymás mellett, és sikerül meghódítani más csillagrendszereket is, amiket szépen benépesített a humán faj.
Ezzel szemben, ahogy beköszöntött az új évezred, mintha a jövőkép víziója gyökeresen kifacsarodott volna magából. A sci-fik egy a velejéig romlott, elpusztított, csúf világot ábrázoltak, amit egykor Földnek neveztek. A benépesített bolygók között ádáz küzdelem folyik, vagy éppen egy idegen létforma igyekszik lemészárolni mindenkit, aki él és mozog.
Doctorow zseniális művei (Kis testvér, Homeland) a mindent megfigyelő rendőrállamról szóltak, de megjelentek a noir-hangulatú, igazán baljós víziójú művek is, mint a mostanában is népszerű fiatal felnőtteknek szóló regények. Például Az éhezők viadala, amelyben az emberek egy sanyarúsággal teli életben tengetik napjaikat, addig, míg évente nem mészárolják le egymást a különböző körzetek kiválasztottai.
Igen nagy népszerűségnek örvendenek az atomkatasztrófát követő disztópiaregények is, mint a Metro-sorozat, amelyben a moszkvai metróhálózatba kényszerülnek a megmaradt túlélők. Szintén orosz illetőségű Sztrugackij-testvérekPiknik az árokparton című meghatározó regényét is alapul vevő S.T.A.L.K.E.R.-sorozat, amelyben a csernobili katasztrófa lesz hatással a környező területekre.
A disztópikus hangulat nagyban kihatott a videojáték-iparra is, egymást követték az olyan – negatív jövőt lefestő –alkotások, mint a Metro 2033 (a regényből adaptálva, csakúgy mint a S.T.A.L.K.E.R.-játékok), Fallout, Bioshock, vagy a Remember Me. Ezek legtöbbje már a poszt-apokaliptikus jelzőt is magára vette, tehát a világ valamilyen módon (nukleáris háború, elszabadult vírus, mindent romba döntő kormányok, idegen lények) felemésztődött, és a megmaradt túlélők iszonyatos körülmények között kell, hogy éljenek. Természetesen a fent említett művek mellett még véges végtelen regény, film, sorozat, játék foglalkozik a cseppet sem kellemes jövővel. Ezek a történetek nem kalauzolnak minket távoli égitestekre, másik galaxisokba, hanem a Földön mutatják be a vészjósló időket. Legtöbbjük felhívja az olvasók figyelmét arra, ha így haladunk a környezetszennyezés, politikai acsarkodások és gazdasági kizsákmányolások terén, akkor bizony hamarosan bekövetkezhet egy olyan disztópia, ami valósággá is válhat. Az embereknek maguknak kell belátni, hogy nem a jelenben élnek, hanem előkészítik a jövőt az utódoknak, a következő generációnak, és ehhez tenni is kell.
Az élhető, szebb jövő nem ábránd, nem fantasztikum, amire csodálkozva kell néznünk. A közös jövőnk mindig a küszöbön van, és ha nem szeretnénk sem anarchiát, sem idegen űrlények közbeavatkozását, vagy félig felrobbantott Földet, akkor üljünk le és gondolkodjunk el, hogyan tehetnénk csodálatossá az utánunk következő társadalmaknak örökségként a saját, közös jövőnket.
Az elkötelezett képregény rajongók nagyjából a világ keletkezése óta várnak egy ütős Igazság Ligája mozit. Eddig beértük az évente jelentkező DC animációs filmekkel, de mostanra kezd úgy festeni a dolog, hogy a filmes univerzum sem áll le a hamarosan mozikba kerülő Batman v Superman után.
A Warner Bros.-nál dolgozók egyöntetűen emelték kalapjukat az érkező Batman-mozi zárt vetítését követően, de mások nincsenek annyira elragadtatva. Egy Drew McWeeny nevű kritikus aggasztóan azt nyilatkozta, hogy szerinte a Warner fél a film fogadtatásától. Ez kihathat a következő filmekre is, azonban hozzá kell tenni, hogy McWeeny beszéde nem kimondottan nyugszik biztos alapokon. Hozzátette, hogy szerinte nem lenne jó ötlet egyből egy Igazság Ligája mozit készíteni, inkább jobban ki kellene fejteni a főbb szereplők saját, önálló filmjeit, mielőtt belecsapnának abba a bizonyos lecsóba. Pontosabban a beígért Ben Affleck által rendezett saját Batman-mozinak kellene következnie a listán.
A Batman v Supermant azonban elég nagy hype övezi, számos előzetest is kaptunk már és megannyi cameóról pletykálnak a rajongók. A napokban kiderült, hogy magyar besorolás szerint 16 éven felülieknek szánják, de ez várható volt a rendkívül sötétre sikerült kedvcsinálókból is.
Zack Snyder (a rendező) úgy tűnik, szeretne eloszlatni minden kételyt, és saját maga is rendesen csöpögteti az információkat az érdeklődők felé. Továbbá megerősítést nyert, hogy a következő készülő filmet is ő rendezi, ami a 2017-ben érkező Igazság Ligája első része lesz. Méghozzá annyira éles a dolog, hogy április 11-én meg is kezdik a forgatásokat.
Zack Snyder (balra) és Jason Momoa (jobbra) forgatások között.
Ha valóban attól tartana a rendező és a stáb, hogy bukás lesz a március végén debütáló Batman v Superman, kizárt, hogy már bejelentették volna a hatalmas horderejű Igazság Ligáját.
Talán azonban van még mitől tartania a nézőknek, hiszen egyre inkább úgy tűnik, hogy a DC filmes univerzum hirtelen szeretne a népszerű MARVEL-mozik nyomdokaiba lépni, s felvenni velük a versenyt. Ne felejtsük el, hogy a Bosszúállókat megelőzte a Vasember, a Thor, az Amerika Kapitány, és csak utána vágtak bele a nagyobb, látványos moziba. Sok évük volt, és bármennyire vitathatóak sikereik, mindig hatalmas nézőszámot produkáltak.
A Warner pedig az első (ha az Acélembert is beleszámoljuk a második) mozi után máris a gigászi hősök csapatba állítását készíti. Csak nehogy kapkodás legyen a vége!
Emellett nem felejtik el a hősöket az önálló filmek terén sem. Flash, Aquaman, és Cyborg is feltűnik ugyan a Batman v Supermanben, de saját főszerepüket csupán 2020 körül kapják meg. 2017-re ígérik még Wonder Woman filmjét is, ki a Sötét Lovag és az Acélember összecsapásánál már komolyabb szerepet is fog játszani a márciusi moziban.
Az interneten és szerkesztőségünkben már megvásárolható, az újságosoknál pedig március 1-től érdemes keresni a Galaktika 312-es számát.
A márciusi magazint Herbert W. Franke nyitja: művében egy kutató halála az űrállomás megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan jelenségeire világít rá. Terry Pratchett Korongvilág-történetében egy mágikus egyetem értekezletébe pillanthatunk bele. Cory Doctorow (KIS TESTVÉR, HOMELAND) írásában egy apokaliptikus katasztrófa bizonyítja, hogy az emberiség harca a pusztulás ellen más problémákat is tartogat. Thomas M. Waldroon novellája azt példázza, hogy minden, ami a természetben van, a természeté, így valamilyen mértékben része Isten jóakaratának. Critic Zónájában ötvennégy stalker indul el, hogy közös erővel legyőzzék a legfőbb ellenséget. Vajra Chandrasekera elképzelt jövőjének egy-egy epizódját dokumentumfilm-bevágások mutatják be.
A magyar szerzők közül Acsai Roland egy nem mindennapi bújócskát, míg a START-programunkban áprilisban önálló kötettel is bemutatkozó Ronil Caine a földönkívüliekkel való különös találkozás élményét adja közre.
A képregény Pierre Boulle, Kiss Ferenc és Téjlor munkája. A filmrovat A gyermekkor vége című új sorozatot értékeli. A Kapcsolatfelvétel a Gateway to Space kiállításról és a Trafó smART! Xtra két programjáról számol be. A Világűrt jelentő deszkák most Maria Monterio Freitas társulatának futurisztikus színházát próbálja szavakba foglalni.
A tudományos főanyag bolygónk lehetséges halálának kérdéseit járja körül. A lapban olvashatók még érdekes írások az alvásgenerátorról, vízfüggöny-tálról, egy ökokatasztrófáról, valamint egy távoli csillag (KIC 8462852) különleges fényváltozásairól.
Az előfizetőként beszerezhető XL-kiadás a Perry Rhodan-univerzum három darabját tartalmazza: egy kisregényt és két novellát.
Stephen King munkássága talán mindenkinek ismerős, a kemény horrorklasszikusoktól kezdve a fantasyn keresztül nagyon sok műfajban tevékenykedik még mindig aktívan, számtalan hajmeresztő élményt nyújtva az olvasóknak. Nem kevés filmet ihlettek regényei, amelyek azóta szintén ikonikus művekké nőtték ki magukat. Többek között Stephen Kingnek köszönhetem szörnyű félelmemet a bohócok iránt.
Bridget Carpenter rendezésében és Stephen King, valamint J.J. Abrams közreműködésével indult most egy új sorozat, amely az azonos, 11/22/63 című regényből született, és okot ad a bizakodásra. Úgy tűnik, lehet remekül adaptálni könyvet a kisképernyőre (a nyilvánvaló dramaturgiai lépések, változtatások itt sem idegenek).
Az 1960-as éveket megidéző sorozat hangulata már az első percektől bravúros és magával ragadó. A történet szerint Jake, a maine-i angoltanár öreg barátja, a rákban szenvedő Al megmutatja, hogyan lehet visszautazni az időben. Vagyis csak egy bizonyos pontra, 1960 október 21-ére, 11 óra 58 percre. Ha az utazó visszatér a jelenbe, s újra a múltba lép át, az idő ismét ugyanarra a pontra áll vissza, kvázi „resetel” minden, de a jelen korban csupán két perc telik el. Al megpróbálta megakadályozni a Kennedy-gyilkosságot, sikertelenül, ezért avatja be Jake-et titkába, afféle örökségként ráhagyva a hatalmas terhet. Itt már megjelenik a „mi lenne, ha” kérdéskör, ami az időutazós alkotások legelemibb összetevője. A történet fonódása innen indul, és igazán ütősen bekebelezi a nézőt néhány pillanat alatt.
Az első epizód remekül lefekteti az alapokat, érthetően, konzekvensen mutatja be az időutazás pozitív és legfőképp negatív oldalait. A rendkívül népszerű pillangó-hatás fogalma is előkerül, miszerint ha megváltoztatunk egy apró mozzanatot a múltban, az ismeretlen, de hatalmas következménnyel lesz majd a jövőre nézve. Nem feltétlen ez a témakör van fókuszban a sorozatban, de érintőlegesen azért nem árt, ha tudjuk, minden tett következményekkel jár, amiket általában nem láthatunk előre. És ha a múlttal packázunk, készüljünk fel rá, hogy a múltnak is lesz hozzánk néhány keresetlen „szava”. Mikor az idővonal manipulálására kerülne a sor, előkerül King klasszikus horror-eszköztára, ami kétségtelenül jó húzás volt a készítők részéről, akik a vizuális elemekkel is nyomatékosítják főszereplőnk felelősségérzetét.
Jake szerepére, ha nehezen is, de beismerem, James Franco elképesztően jó választás volt. A színész nem sokszor bizonyította tehetségét, mindinkább elfecséreltnek tűnt karrierje az olyan filmekkel, mint az Itt a vége, Ananász expressz, vagy az igencsak megosztó Az interjú című mozi. Sajnos, csak ezekből a mozikból ismerős a legtöbb nézőnek, pedig a 127 órában, a Pókemberben (2002), aMajmok bolygója: Lázadásban vagy a Spring Breakersben egyáltalán nem játszott rosszul. A bugyuta vígjátékai miatt negatív személynek tűnik, de most igazán megmutatta, hogyan is tud színészkedni. Hihető érzelmeket mutat, apró arcvonásokkal hangsúlyoz bizonyos kifejezéseket, amelyekkel hitelességet ad karakterének. Egyszerre áll jól neki a kisvárosi tanár „kinézet” és a hatvanas évekbeli fizimiska is.
Maga a környezet is valódinak hat. Egyszerre mutatja be a 60-as évek színkavalkádját, a rock’n’rollt és a kevésbé boldog, sötét helyeket – nagyon éles ellentétként kezelve. A kontrasztok igazán jól kiéleznek minden jelenetet. Pillanatok alatt megszokható a környezet, a modernkori felfogásunkat azonban nem lehet egykönnyen hátrahagyni. Igyekszik a sorozat is rámutatni a szembetűnő különbségekre, mennyivel másabb volt az a korszak, mint a mostani. Nem csak technológiailag, de úgy általában az emberek mindennapjai, attitűdje is szembeötlően különbözik jelenlegi felfogásunktól, és ezeket hajlamosak vagyunk könnyedén elfelejteni.
A nyolc részesre tervezett minisorozat tehát lendületesen indult, amit reméljük, megtartanak egészen a végéig. A kisebb-nagyobb változtatások az eredeti műhöz képest nem annyira vészesek, de egy ilyen cselekményű történet miatt nagyon nehéz is lenne pontosan követni a könyvben leírtakat. Eddig jól teljesít a 11/22/63, aki aggódik a főszereplő miatt, most nyugodtan félreteheti előítéleteit, pozitívan fog csalódni.
Áprilisban érkezik új sorozatunk, a Galaktika Start Könyvek. Folytatjuk szerzőink bemutatását, Michael Walden után a Sors-algoritmus írójával, Vékony Krisztiánnal beszélgettünk.
Kezdjük a legelején. Ki Vékony Krisztián?
Azt hiszem, egy teljesen átlagos srác vagyok, mindenféle szuperképességtől mentes. Az a fajta, aki a tömegközlekedésen fülhallgatóval a fülében egy könyvet szorongat ide-oda billentgetve a fejét. Oldalra nézve talán megpillanthattok. Hogy kicsit informatívabb legyek, nagyjából ezt tudom elmondani magamról: jelenleg a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen kezdem meg az utolsó szemeszteremet végzős építészhallgatóként. Emellett van szerencsém elmondani, hogy az ország egyik leginnovatívabb és véleményem szerint, minden bizonnyal a legbarátságosabb építész stúdiójának munkatársa is vagyok egyben. Összegezve ezt az apró kis keretet melyből most kikandikál egy részem, valahol úgy gondolom, hogy igazából csak egy piszok mázlista fickó vagyok. Egy olyan figura, aki ha éppen nem épületeket tervez, a klaviatúrára teszi az ujjait és gépelni kezd.
Mit érdemes tudnunk rólad?
Úgy érzem, édesanyám végtelen empátiája és édesapám elképesztő mérnöki tudása alatt nevelkedve egyfajta humán-reál vonalon kezdtem el mozogni már igen fiatalon. Kölyökként naphosszat a garázsban barkácsoltam izgő-mozgó mechanikus szerkezeteket építgettem, nem voltak túl hasznosak, de jókat szórakoztunk velük. Az általánost elkezdve képzőművészetet tanultam, gimnazistaként a színtársulatban töltött éveimre emlékszek vissza a legörömtelibben. Ezután egy olyan mérnöki egyetemre mentem, amire nyugodt szívvel ki lehetne írni Dante Poklának nem túl jó marketingű üdvözlőszövegét. Megjegyzem, nem bántam meg. Ma mindezen múltbéli tapasztalatokból és élményekből építkezem, próbálom a lehető leghasznosabbá tenni a tudást, amit kaptam. Idővel az is elválik majd, sikerült-e.
Hogyan ismerkedtél meg a sci-fivel és miért szeretted meg?
E.T.A. Hoffmann-nak van egy írása, a Homokember, ajánlom mindenkinek. Nem sokan jelentenék ki, hogy a német romantika egyik nagy neve sci-fi író lenne, de aki olvassa a történetet tálán elmélázik a gondolaton. Nem lövöm le a poént, tessék kézbe venni. Mindenesetre ez volt az egyik első élmény ami kiszakított a kötelezők világából és egy másik univerzum felé kezdett terelni. Ámde a valódi lökést az jelentette, amikor egy barátom – az egyik legműveltebb ember, akit valaha ismertem – Philip K. Dick regényét, az Ember a fellegvárbant a kezembe nyomta. Onnantól kezdve a műfaj az életem részévé vállt, és nem tágít mellőlem.
Mikor váltál sci-fi olvasóból sci-fi íróvá?
Már kis gimnazista koromban írogattam, rövid történeteket, verseket, még egy regényt is elkezdtem egyszer. Itt említeném meg: pocsékok voltak. De az affinitás talán mindig is bennem volt. Imádom a történeteket. Legfőképp szeretem hallgatni az emberek saját meséit. Úgy érzem mindenkiben máshogy jelenik meg a körülöttünk lévő világ, mindenki más percepcionális készséggel képezi le a környezete képét. Ebből adódóan úgymond mindenki egy tökéletesen más mikrouniverzumban él. Emberekkel beszélgetni kicsit olyan, mintha párhuzamos világokat fedezne fel az ember. Elképesztően érdekes dolog. Multiverzum a szociológiában.
Az én legnagyobb szerencsém az, hogy életem során olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akiknek a szemében olyan világok tükröződését láttam, melyeket nem lehet, nem varázslatosnak tekinteni. Azt hiszem ezt hívják inspirációnak. Nem tudom, mikor lettem író, de azt tudom, kik miatt váltam azzá. Néha eszembe jut a több ezer éves mondat: ”..mondják el majd, hogy óriások közt éltem”
Vékony Krisztián
Regényedben többször említed Philip K. Dicket vagy Asimovot. Írói példaképeid vagy inspirálóid ők? Esetleg még tudnál említeni további kedvenc sci-fi írót, vagy olyat, aki hatással volt rád?
Nos, Philip K. Dickről már esett szó. Az egyik legkreatívabb elmének tartom azóta is. Asimovot hasonlóképp. Természetesen nagy hatással voltak rám. Ha csak a műfajból kéne említeni, akkor a következő neveket még feltétlen kiemelném: Orson Scott Card, Ray Bradbury, Herbert G. Wells, Kurt Vonnegut, Frank Herbert, Arkagyij és Borisz Sztrugackij, John Scalzi, Robert Charles Wilson, Zsoldos Péter, Galántai Zoltán.
Az sf-ben rengeteg téma és koncepció létezik, amik az itthoni írásokban is megjelennek. Ennek fényében szerinted van olyan külföldi sci-fiben jellegzetes dolog, ami a jelenlegi magyar sci-fiből hiányzik?
Bevallom, ezen még nem gondolkodtam. Személy szerint, kevés olyan magyar sci-fi regényről tudok, ahol a történetben Magyarországnak magának konkrét szerepe lenne. Természetesen ez valahol érthető a hatalmi helyzetünket tekintve, de szívesen olvasnék egy olyan történetet, ahol egy pesti srácból asztronauta válik. Akár lehetne csempész. A tudományos fantasztikum mindig is a lehetetlennek tűnő dolgok megközelítéséről szólt. Fogjunk össze, legyen végre egy magyar űrbetyár.
Szokták mondani, hogy a science fiction sokszor inkább a jelenről, mint a jövőről szól. Ebből kiindulva, szerinted egy sci-fi írónak mennyire kötelessége reagálnia aktuálpolitikai problémákra?
Egy sci-fi író gyakran a múltat nézi és ez alapján hoz létre prekoncepciókat a jövőre. Nyilvánvalóan kitekint a világba és annak hatására is alakítja a fejében kialakult képet egy másik lehetséges univerzumról. Azt hiszem, ez inkább egyfajta intuíció, mintsem konkrét riposzt a problémákra. Érdekes módon mindez néha pontosan fordítva történik. Olykor éppen a világ reagál szomorúan egy-egy prekognicióra. 2015 első heteiben, a könyvet befejezve, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy a történetben leírt háborús és menekült helyzet a való életünk része lesz majd, ahogyan abban is hittem, hogy nem éri el a terror az európai fővárosokat. Tévedtem. A fikcióból olykor valóság válik.
2016 tavaszán indul új sorozatunk, a Galaktika Start Könyvek, melynek célja, hogy fiatal (főként elsőkönyves) szerzőket segítsen betörni a sci-fi piacra. Áprilisban jelenik meg Michael Walden Eshtar című fantasy-SF regénye, ezen apropóból készítettünk interjút a szerzővel.
Kérlek, mondj néhány életrajzi adatot, mit tanultál és a könyvírás mellett mivel foglalkozol?
1979-ben születtem, Győrben. Egy rövid ideig a családommal Ausztriában éltem, itt kezdtem el a gimnáziumot is. Közgazdász végzettségű vagyok, jelenleg családi vállalkozásunknak vagyok a műszaki igazgatója, emellett vívást oktatok.
Áprilisban jelenik meg első köteted, az Eshtar. Mi ihlette a regényt?
Két forrásból táplálkozik: fiatalságom popkultúrájából és a jelenkor válságaiból. A főiskola után passzióból filozófiát, vallástörténetet és némi történelmet hallgattam, s ezekben több kérdés merült fel, mint amennyi válaszra leltem. Úgy tűnik, rövid történetünk során nem tudunk bizonyos problémákon túlhaladni. Visszatérő elemekkel küzdünk mint emberiség és ez megjelenik a könyvben is.
https://www.youtube.com/watch?v=M4zVM3COTw4
Mióta érdekel a fantasy és a sci-fi?
Mióta az eszemet tudom! Természetesen űrhajós akartam lenni egészen a Challenger katasztrófájáig. Emlékszem, hetekre letargiába kerültem miatta. Viszont falni kezdtem a sci-fit, a filmeket, Jarre-t, és az első adandó alkalommal fejest ugrottam a szerepjátékba is. Elbűvöltek a lehetőségek. Távoli világokról álmodtam.
Honnan jött az ötlet, hogy vegyítsd a két zsánert?
Régóta bennem van az elképzelés. Talán a nyolcvanas évek B-kategóriás filmei voltak rám ilyen hatással? Nem tudhatom, mindenesetre, mivel a középkori hosszúkardvívást kutatom és oktatom is, teljesen egyértelmű volt számomra, hogy ezt fel fogom használni a történetben. Sajnos a vívást, mint olyat, általában nem jól jelenítik meg. Vagy túlmisztifikálják, vagy méltatlanul bánnak vele. A közelharc, történjen bármilyen eszközzel is, azt gondolom, a legtávolabbi jövőben is aktuális kérdés lesz.
Milyen utat járt be a regény az első ötletektől a kiadásig?
Mikor egyértelművé vált, hogy meg fogom írni a történetet, rengeteget jegyzeteltem; neveket találtam ki, háttértörténeteket foglaltam össze, és megterveztem a könyv(ek) dinamikáját, történetíveit, magaslatait és mélységeit. Innentől viszonylag egyszerű volt végigcsinálni. Voltak részek, amiket nagyon vártam, hogy papírra vethessek.
Mi a kedvenc sci-fi műved?
Több könyv verseng ezért a címért. Ami ilyenkor elsőre beugrik, az mindig az Angyali üdvözletHeinleintől. Vagy a Csillagközi invázió – mármint a könyv! De ott van a Stars my Destination, ami magyar nyelven Tigris! Tigris! címmel jelent meg. Könnyű volt szeretni, hiszen akkoriban nem jelent meg ennyi könyv, de csak évekkel később értettem igazán meg, milyen mélységei vannak. De nem hagyhatom ki Aaron Dembsky-Bowdent a felsorolásból, akinek gyakorlatilag minden munkája fenomenális. Tőle a kedvencem talán a Betrayer.
A nagyok közül kik hatottak rád (film, könyv, zene, stb), illetve esetleg az Eshtarra?
Azt gondolom, hogy az Eshtar nagyon sok irányba tiszteletadás a részemről. A legnagyobb hatással egyébként zenék voltak rám. Az olvasók nem egy utalást találhatnak majd az Alphavilletől, a Nightwishtől, Thomas Bergersentől, André Tannenbergertől. Írás közben sokat hallgattam Ofra Hazat, Leftfieldet és Juno Reactort is.
Az Eshtar nagy részben politikáról és vallásról szól, hogyan köti ez össze a történetben szereplő világokat?
Ezeket látom az emberiség nagy, megoldandó kérdéseinek. Azt gondolom, amit tudományos módszertannal, technológiával el lehet érni, azt el is fogjuk tudni érni. Viszont a jelek szerint, furcsamód nem csak képessége, de igénye is van az embereknek a hitre. Ha az ember olyannal találkozik, amit nem ismer, nem ért, vagy nem tud elfogadni, pillanatok alatt gyárt hozzá valami magyarázatot; ezek nem ritkán nagyobb képtelenségek, mint a tudományos válasz lenne. Gondolok itt alternatív gyógyászatra, horoszkópra, ezotériára, alternatív történelemre, babonákra és a közel kilencezer különböző ismert istenségben való hitre. Nem az a kérdés számomra – és ez fontos – hogy igazak-e ezek az elképzelések. Hanem, hogy kritika, utánajárás és bizonyítékok nélkül fogadjuk el őket. Ha belegondolunk, micsoda elvárásoknak kell megfelelnie egy tudományos eredménynek, hány teszten, kritikán kell átmennie, mielőtt a közösség elfogadja. Azt gondolom, hogy néhány mítosz és bálvány megérdemli, hogy ledöntsük majd egyszer, az emberi intellektus iránti tiszteletből.
Michael Walden
Néhány mondatban, persze spoiler-mentesen mutasd be, miről is szól az Eshtar!
Az emberiség időn és téren átívelő konfliktusáról egy despota szuper-civilizáció ellen. Több idősíkon játszódik egyszerre, fejezetenként váltva. Van köztük orosz hidegháborús űrvadász-fejlesztés; Gilgames kora, a Sumer birodalom, több mint négyezer évvel ezelőtt; az európai reneszánsz Itáliája (ez a második könyvben jelenik meg először); a jelenkor USA-ja és NASA-fejlesztések.
A két legfontosabb szál Inisfael bolygóján játszódik, egymástól ötszáz évre. Itt él a két főszereplő: Vittorya Astarte hercegnő, más néven Eshtar, illetve a tehetős, különc régész, Mikael Shahan.
Mikael idejére Vittorya tettei, miszerint legyőzi a Férgek seregeit, legendává szelídülnek, és egy vallás épül köré, melyben Eshtar néven istennőként tisztelik. Mikael ennek a legendának az eredetét kutatja.
Az egyik szálon megismerjük Vittorya – Eshtar háborúinak valóságát, illetve tanúi lehetünk annak, hogyan válik egy hisztis, szinte kibírhatatlan fruskából valódi hercegnővé, majd királynővé.
Mikaelnek pedig rá kell döbbennie, hogy a háború még nem ért véget, és pont az ő idejében csap le az újabb hullám Inisfaelre. Meg kell küzdenie saját magával, múltjával, és össze kell fognia az emberiséget, mielőtt túl késő lenne.
Ahogy halad a történet, úgy lesz nyilvánvaló, hogy a legendák nem véletlen születtek, nem ok nélkül nevezik Vittoryát Istennőnek, hogy a legnagyobb kinyilatkoztatás még hátra van. Bár mindenkinek hőssé kell válnia, mire az emberiség szabad lehet, talán az Ő hőstette lesz a legnagyobb, de a legtragikusabb is mindközül.
Kinek szólhat, kinek tudnád ajánlani a művet?
Szinte bárkinek. Főleg azoknak, akiknek kérdései vannak. Jellemfejlődés, szerelem, erőszak, háború, misztikum, filozófia, hősiesség, női egyenjogúság és egyenértékűség, valamint a szexus erős szerepeket kapnak a történetben, mindezt egy futurisztikus, perzsa hangulatú környezetben. Akinek ez a keverék felkelti az érdeklődését, bátran forgathatja a könyvet.
Dolgozol-e újabb köteten?
Köszönöm a kérdést! Az Eshtar egy trilógia, eleve annak készült. A tervekben ennek megfelelően hullámzik a történet. Külön ívet kap a három könyv együtt, külön-külön könyvenként is, illetve a történetszálak, sőt, az egyes fejezetek is saját íven működnek, folyamatos cliffhangerekkel, hogy fenntartsák az érdeklődést és a dinamikát. Mostanra a harmadik köteten dolgozom. Talán azt is elárulhatom, hogy a teljes ciklus két trilógiából fog állni. A második trilógia, a Saida, felteszi majd a történetre a koronát, és lezárja az előre – és hátrautalások kereszttüzét.
Amerika gigászi sporteseménye, a Super Bowl minden évben szupersztárokkal ünnepel, a közönség pedig áhítattal nézi kedvenc sportját, a focit. A nemzeti himnuszukat idén Lady Gaga énekelte, akire most már zenei tehetsége mellett színészi teljesítménye miatt is odafigyelhetünk, ugyanis a vérfagyasztó Amerikai Horror Story ötödik évadában meggyőzően alakította grófnő szerepét. A szünetben pedig a Coldplay, Beyoncé és Bruno Mars szórakoztatták a közönséget.
Az idén 50. évfordulóját ünneplő rendezvény milliókat ültetett a képernyők elé. A különböző filmstúdiók több millió dollárt adnak, csak hogy bekerüljenek a szokásos félidőben bemutatott TV-reklámok közé egy-egy filmelőzetessel. Egy harminc másodperces reklám 5 millió dollárba kerül, de hosszútávon ez mindenkinek megéri. A Super Bowl rendezvény elképesztő összegeket kaszál a reklámbevételekből, a filmstúdiók pedig több tízmillió ember előtt vetítik le filmjeinek ízelítő képsorait, ezzel növelve az érdeklődést. Lássuk, miket éri meg nagyon várni (megjelenési sorrendben):
1. Deadpool (február 11.)
Csütörtöktől elszabadul a MARVEL legszókimondóbb figurája, aki most sem lesz rest mindenkit kiosztani. Látványos, humoros, és brutális mozira számíthatunk.
2. Egyiptom istenei (február 26.)
E történet az ókori Egyiptomba kalauzol el minket, ahol a mitológiai lények igenis valóságosak, és készek eltörölni az embereket a föld színéről is. A korábbi hasonló fantasy-mozik miatt van okunk az aggodalomra, de remélhetjük is titkon, hogy valami jó sül ki belőle.
3. 10 Cloverfield Lane (március 11.)
J.J Abrams nem ül a babérjain: az itthon kevésbé népszerű Cloverfield című rejtélyes mozi kvázi folytatása idén márciusban lesz látható. 2008-ban, az azóta már-már klisébe fulladó kézikamerás felvételeket imitáló film kimondottan érdekesre sikerült, a folytatás viszont mindeddig váratott magára. Ám az előzetest elnézve, most sem kapunk választ egyetlen kérdésünkre sem.
4. A dzsungel könyve (április 15.)
Maugli történetét aligha kellene bemutatni bárkinek is, számos feldolgozást láttunk, hallottunk már az évek, évtizedek során. Egy vadonatúj mozi, 2016-ban, fejlett CGI-al… reméljük mondanivalót is kreálnak mellé, ám remek színészek is közreműködnek a filmben, ez pedig okot adhat bizakodásra. (Képzeljük el, ha 30 másodperc 5 millió dollárba kerül, akkor a majdnem két és fél perces előzetes…)
5. Amerika Kapitány: Polgárháború (május 6.)
A hype már korán elérte ezt a filmet, félő, túlságosan magasra teszik a mércét, amit majd nem tudnak megugrani. Az előzetesek, és a csöpögtetett – mit csöpögtetett, dézsából öntött – információk hangulatosak, érdekesek (rengeteg az infó, amennyire titokzatos volt az elején, mindenféle misztikumról lehullott a lepel). A feldolgozandó történet mondanivalója sem utolsó, így bízunk egy remek moziélményben.
6. X-Men: Apokalipszis (május 27.)
A MARVEL és a Disney nem nyugszik. A tökéletesen összekutyult X-Men-sorozat részei között egy laikusnak aligha lehet kiigazodni. Az origin sztorik és az X-Men: Elsők kudarca után a szériának sikerült összekapnia magát, és az X-Men: Eljövendő múlt napjaival remekül összegyúrták az első trilógiát, a First Class történetfolyamával. Tehát egy remek egységes egészt kaptunk, időutazással, és mindenféle csavarral. Az új moziban feltűnik maga az eredendő pusztítás; minden mutáns elődje, Apokalipszis, ki négy lovasával készül totális pusztulást hozni a világra.
7. Tini Nindzsa Teknőcök 2 (június 3.)
Michael Bay, Megan Fox, robbanás, látvány, CGI. Ennyivel talán le is lehetne zárni a témát, ha nem egy teljes generáció gyermekkoráról lenne szó. A zöld, pizzaimádó nindzsa teknőcök mindenki kedvencei voltak, most pedig groteszk, félelmetes speciáliseffekt-halmaz lett belőlük. Az első rész sem aratott túl nagy sikert, de a másodikban több lesz a robbanás és a látványorgia, már ha ezt pozitívumnak tekinthetjük. A filmben megjelenik maga a Zöld Íjász, Stephen Amell is, Casey Jones szerepében. Testhezálló szerepnek tűnik, hiszen egy hokimaszk mögé bújva alig észrevehető, mennyire képtelen érzéseket eljátszani.
8. A Függetlenség napja 2 (június 24.)
Az 1996-os kasszasiker üvöltött egy folytatásért, amire csaknem húsz évet kellett várnunk. A sztori szerint is eltelik két évtized, ami alatt az emberiség és az idegen megszállók is felkészülhettek egy hatalmas csatára a Földért. Will Smith ugyan nem szerepel majd a filmben, de reméljük lesz annyira poénos, mint amennyire egyébként komolyan vehető volt az első rész.
9. Jason Bourne (július 29.)
Ha megkérdezték annak idején, mit csinál Matt Damon a Bourne-trilógiában, sokan azt válaszolták: „fut”. Ennek ellenére egy közkedvelt filmszériának tekinthetjük, izgalmas cselekménnyel, eszméletlen csavarokkal és egy egyedi hangulattal, ami rányomta a bélyegét a CIA macska-egér játékra. Mindegyik film összefüggött a másikkal, folyamatosan visszaemlékezve a múltra. A Bourne-hagyaték című alkotás nem biztos, hogy kellett, alapvetően hamvába holt volt az ötlet, hogy Matt Damon nélkül készítsék el. Jeremy Renner sem rossz színész, de lehet, ha más címen futott volna a mozi, nem lett volna nagy nézettsége. Idén nyáron azonban visszatér Jason Bourne szerepében Damon, aki egy kifejezetten kemény ízelítőben mindenkit kiüt.
Természetesen ezen filmek mellett még számos SF lesz a mozikban idén, nem fog egy néző sem unatkozni, egy szem se szárazon maradni.
