Címke: galaktika

A változékonyság állandósága

Életünk mindennapjait átszövi a folyamatos változások hálója. A 21. századot sokszor a „felgyorsult” jelzővel látjuk el. Mindig rohanunk valahová, modern kommunikációs eszközeinkkel pillanatok alatt elérhetünk szó szerint bármit; társadalmunk teljesen átalakult, de ez így van rendjén. Csupán egyre nehezebb lépést tartani vele. Minden ember ki-ki saját metódusával igyekszik a folytonos pörgésből kiszabadulván megtalálni a bizonyos biztos pontot. Azt a dolgot, ami változatlan, állandó, amibe lehet kapaszkodni. Ez lehet egy társ, lakás, házi kedvenc, vagy akármilyen tárgy, hely, amiről tudjuk, nem szalad el, ott lesz és számíthatunk rá.

Ray Nayler a februári Galaktikában megjelenő Változékonyság című novellájával ezeket a témákat boncolgatja egy rejtélyes találkozás révén.

Egyre gyakoribb, hogy az emberek szembesülnek az idő relativitásával. Einstein fizikai szemszögből vizsgálta a kérdést, de hétköznapjainkra is kihat, ráadásul egyre szembetűnőbben. Hányszor éreztük már, ha telefonunkat nyomkodjuk, vagy olvasunk egy jó könyvet, pillanatok alatt eltelik néhány óra. Vagy egy iskolai órán, munkahelyen harminc percenként nézzük az óránkat, de még mindig csak két perc telt el.

A Változékonyság sokszor metafora-bombákkal mutatja be a megfoghatatlan érzéseket, és hatalmas paradoxonokkal fűszerezi meg azokat.

A mű központi helyisége a kávéház, ami látszatra állandó, biztos pont. Főszereplőnk, Sebastian véletlen akadt rá a helyre, azonban minden nap visszalátogat. Az emberi habitusokat a csapos sakkjátszmáiból szűri le, amit ugyanazon állandósult három személlyel játszik le minden egyes nap. Valami mégis szinte folyamatosan változik. A bevilágító napfény mindig más színbe öltözteti a bútorokat. A székek, fotelek is minden nap átrendeződnek. Sebastian szerint a csapos a változatosság kedvéért cserélgeti a helyzetüket. Vagy csak az emlékezés is relatívvá vált? Hamis emlékek sokszor valósnak tűnnek, és úgy emlékezünk rájuk tovább, mintha az történt volna meg az eredeti helyett. Mi van, ha saját emlékezőtehetségünk adja a folyamatos változásokat életünkben? Hiszen ahhoz, hogy felfogjuk a változást, emlékeznünk kell egy adott képre, még ama bizonyos pillanat előttről, mielőtt a dolog – jelen esetben a bútorok – megváltozott volna.

Az idő és emlékezés relativitásán keresztül felmerül a sors is, mint megfoghatatlan filozófiai fogalom. Történelmünkben számos tudósember, és gondolkodó foglalkozott sors-kérdésekkel. Mindenkinek megvolt a maga elképzelése róluk, de egyértelműen senki nem tudott választ adni. Releváns-e két ember véletlen találkozása, akik egész életüket leélik egymás mellett? A sors keze van benne, vagy tényleg az egész csupán véletlen egybeesések műve? Esetleg kizárólag tudománnyal megmagyarázható biológiai és kémiai folyamatok összessége, és elfojtott pszichológiai tényezők halmaza állhat egy-egy ilyen találkozás hátterében? Talán akkor tudnánk csak meg a sors mibenlétét, ha sikerülne az időutazást megvalósítani, és láthatnánk milyen változások következnének be az egyes emberek előre meghatározott (vagy meg nem határozott) életvonala mentén.

Talán arra is választ kaphatnánk, hogy meddig képes egy ember emlékezni. Azt tudjuk, hogy nagyjából az „éntudat” kialakulásától, azaz három éves kortól vagyunk képesek feleleveníteni egyes pillanatokat. De vajon meddig lehet egy embernek emlékeznie? Ha megszűnnek az idősödéssel járó korlátok, és valaki élhet akár kétszáz évig is, képes lehet még hamis emlékek nélkül visszagondolnia a régmúlt időkre? Vagy már másik életként tűnnek elő és vastag homály fedi őket?

Az egész kicsit olyan, mint egy fénykép. Mikor elkészítjük, és előhívatjuk, a papír minden széle szinte éles, a képen minden részlet kivehető. Az idő múlásával a szélek megkopnak, a fotópapír kezd megsárgulni, a fényképen szereplők arcai elhomályosodnak, végül apró fecnikre bomlik az egész.

Nayler a Változékonyságban ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, noha választ nem kapunk rájuk. Minden ember saját döntései, eszméi, gondolkodása befolyásolja saját és környezete jövőjét, és az állandósult pontok részleteire odafigyelve is megláthatjuk az apró változásokat.

Egy valami viszont biztos: a változás állandósága…

február 8, 2016
Kij Johnson a Galaktika XL-ben!

A Galaktika 311 XL kiadása egy újabb írónő, Kij Johnson díjnyertes írásait hozza el olvasói számára: Az ember, aki hidat vert a köd fölött, Rókavarázs és A fortélyos hősről szóló történetek evolúciója a North Park kutyái közt, a Változás után. A három új, magyarul megjelent történet megmutatja, hogy Johnson kreativitása és zsenije továbbra is kifogyhatatlan.

Johnson talán az egyik legaktívabb amerikai sci-fi és fantasy író. Több kiadónál is szerkesztőként működik közre (pl. Tor Books, Dark Horse Comics), tagja a Theodore Sturgeon-emlékdíj zsűrijének és több egyetemen tanít kreatív írást vagy science fictiont (pl. University of Kansas). Az írásban hasonlóan aktív. Első írását 1988-ban publikálta (Roadkill), első regényét, a Dragon’s Honort pedig 1996-ban (George Cox-szal közösen írt Star Trek regény). A szakmában igazán ismert 1994-ben lett, amikor a Rókavarázs című írásáért elnyerte a Theodore Strugeon-emlékdíjat. Későbbi, a Nemzetközi Fantasztikus Művészeti Társaság Crawford-díját elnyerő Kicune című regényének szolgált alapul ez a kisregény.

A siker folytatódott. 2009-ben a 26 majom, no és a pokolért (Galaktika 232) World Fantasy-díjat kapott, 2010-ben az Árboccal (Galaktika 244) nyert először Nebula-díjat, majd 2011-ben a Poniesszal. 2012-ben Az ember, aki hidat vert a köd fölött (Galaktika 311 XL) Nebula és Hugo-díjat is hozott Johnsonnak. Johnson eddig 3 regényt és több mint 50 novellát írt. Legutolsó gyűjteményes kötete, At the Mouth of the River of Bees 2012-ben jelent meg.

A díjnyertes írások mellett a Galaktikában már olvasható volt kettő a macskanovellák közül (289-es és 306-os számok), a 295-ösben pedig A hóasszony.

Az új történetek közül kettő (a Rókavarázs és A fortélyos hős… ) hasonlít Az ezer mérföldet gyalogló macskához: mindkét történetben az állatoké a főszerep.

A Rókavarázs elbeszélője egy kicune (a sintó vallás róka alakú istene), aki gyakori szereplő a japán népmesékben. A történetben az elbeszélő rókalány beleszeret egy emberbe, Kaya no Yoshifujiba. A róka már-már belebetegszik szerelmébe, mikor nagyapja felkínálja neki a rókavarázs hatalmát, ami által a lány megszerezheti szerelmét.

Johnson beleszövi a rókákkal kapcsolatos mesei elemeket kisregényébe: megjelennek a rókákhoz kötődő különleges tulajdonságok (legyenek akár rosszak, akár jók), a kicune, mint egy ember szeretője és egy bizonyos értelemben jelen van az ember becsapása is. Ezektől lesz a történetnek egyfajta mesei misztikuma.

Az eseményeket egyes szám első személyben ismerjük meg, ami különös módon elidegenít minket: ahogyan a macska novellákban, itt is egy állat szemén kísérhetjük figyelemmel az eseményeket. Johnson ezzel arra kényszeríti olvasóját, hogy egy, az embertől idegen, állati világszemléletet vegyen fel. Így a számunkra teljesen természetes dolgok teljesen furcsává, sőt természetellenessé válnak (pl. a költészet), az állati, végül is természetes jelenségek pedig furcsának fognak tűnni.

Kate-FoX rajza

Az állatok szemszöge egy másik új történetben is erősen jelen van. A fortélyos hősről szóló történetek evolúciója a North Park kutyái közt, a Változás után hosszú címe ellenére nem hosszú mű. A történet szerint a változás után, aminek senki sem tudja az okát, a háziasított emlősök emberi öntudatra ébredtek: intelligenciájuk a miénkkel lett egyenlő és a beszéd képességére is szert tettek. Ez a drasztikus változás annyira megrémítette az embereket, hogy elüldözték otthonaikból kis kedvenceiket. Az otthonról kivert állatok a North Parkban gyűltek össze. Egy diáklány, Linna tartja a kapcsolatot a kóbor kutyákkal: kiül velük a parkba és hallgatja meséiket egy különös hősről, akit egyszerűen csak Egy Kutyának neveznek.

A Rókavarázstól eltérően itt egyes szám harmadik személyben követjük nyomon a történéseket, azonban az idegen gondolkodásmód szintén erősen jelen van: emberként például nem tulajdonítunk nagy figyelmet a különböző szagoknak, azonban egy kutya igen. Továbbá Johnson figyelmet fordít arra is, hogy az állatoknak milyen fizikai nehézségekkel kell szembeszállniuk a Változás következtében (pl. nincsenek olyan hangképző-szerveik a tiszta, érthető beszédhez, mint nekünk). Ezeknek az apróságoknak köszönhetően lesz hiteles (legalábbis amennyire emberi fantáziánkkal el tudjuk képzelni) az állati szemszög mindkét műben.

A harmadik írás, Az ember, aki hidat vert a köd fölött sci-fi és fantasy közt lebeg, mindkét zsáner jegyeit magán hordozza. A történet egy hídépítőről szól, aki a Köd fölött épülő hídhoz igyekszik: a híd arra lesz hivatott, hogy újraegyesítse a szétszakadt birodalmat. Habár számos akadály nehezíti a főszereplőt célja elérésében és ettől izgalmas olvasmánnyá válik a kisregény, de mégis inkább azt érezni, hogy nem a cselekmény áll a középpontban, hanem sokkal inkább a szereplők. Rajtuk keresztül szembesülünk egy korszak lassan, de vészesen közelgő végével és a változás elkerülhetetlenségével. Johnson mindehhez tökéletesen illeszti a kisregényben szereplő központi képeket. A híd egyszerre ível át problémákon, nyit az új felé, és köt össze embereket. A kikötővárost uraló köd pedig magában hordozza a félelmet, a veszélyt és az ismeretlent. Az ember, aki hidat vert a köd fölöttben rengeteg olyan elem van, amiért megéri elolvasni annak is, aki egy izgalmas történetre vágyik, és annak is, aki ennél többre.

Ahogy Kij Johnson számos írásán is látszik, visszatérő szereplői az állatok, de nagy előszeretettel merít a japán mitológia egzotikus világából is. Történeteit olvasva biztos, hogy egy valahonnan, a távoli múltból ismert, de számunkra már teljesen idegen világba léphetünk be. Ha ilyen különleges utazásra vágysz, ne hagyd ki az ehavi Galaktika XL-t!

február 5, 2016
Áprilisban debütálnak a Galaktika Start Könyvek

A januári lapszámunk beköszöntőjében már beszámoltunk róla, hogy az idén új sorozatot indítunk Galaktika Start Könyvek (GSK) néven. A sorozatban fiatal, jórészt elsőkönyves tehetségek műveit szeretnénk megjelentetni. Az új regényeket áprilisban, a 23. alkalommal megrendezésre kerülő Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatjuk majd be az olvasóközönségnek.

Azonban addig is visszaszámlálunk a startig: be fogunk számolni a sorozattal kapcsolatos friss hírekről, amint új, megosztható információkkal tudunk szolgálni.

A tervek szerint hamarosan interjút közlünk a négy szerzővel, aki nem más, mint Molnár Csaba, Vékony Krisztián, Ronil Caine és Michael Walden.

Molnár Csaba a februári, 311-es Galaktikában már publikált egy novellát. 2012-ben pedig a Libri Aranykönyv közönségszavazásán második helyezést ért el A három kristály legendája című regényével. A többiek első kötetükkel jelentkeznek majd a sorozatban.

Amint lehet, közzétesszük a könyvek címét és a borítókat. Betekintést kínálunk majd az egyes regények történetébe, világába, és a műhelytitkokba is: miért és hogyan íródtak a kötetek. Ezen kívül dedikálásra is lehetőség lesz. Természetesen az új sorozat és a szerzők a Galaktikaboltban is megjelennek majd.

február 4, 2016
Megjelent a februári Galaktika

A szerkesztőségünkben és az interneten már kapható, az újságosoknál pedig február 2-től érdemes keresni a Galaktika 311-et.

A magazin februári számát Glen Cook nyitja: művének befejező részében a Camelot bolygó óriási teremtményeivel harcolnak a Régi Föld lakói. A CSIPKERÓZSA szerzőjének, Jane Yolennek a novellája egy jámbor ember életének komoly felismerését állítja a középpontba. Robert Reed írásában egy titokban meghódított világ a káosz és a rend fura paradox működését mutatja. Ray Nayler állandóság és változás, feledés és emlékezés kettősségét értelmezi egy találkozás tükrében. Két S.T.A.L.K.E.R.-történet következik: Gall „két napja” azt példázza, hogy a legszörnyűségesebb mutáns maga az ember; Jan Oleskovszkij pedig további meglepetéseket tartogat a Zónával kapcsolatban. A havi retro Fritz Leiber „Mariana” című novelláját eleveníti fel.

A magyar szerzők közül Wágner B. György „konok rokonok” nem mindennapi találkozását, míg Molnár Csaba egy rendkívüli intelligencia történetét írja meg. Molnár Csaba most debütál a Galaktikában és újonnan induló Start Könyvek sorozatunkban hamarosan egy saját kötettel jelentkezik.

A filmrovat a világhírű operatőrről, Zsigmond Vilmosról emlékezik meg, A szférák zenéje pedig David Bowie-nak állít emléket. A képregény Viktor Šauer és Michael Petrus alkotása. A Kapcsolatfelvétel a Műcsarnok futurisztikus retro és a Trafó „hangos” kiállításáról számol be. Világűrt jelentő deszkák című rovatunkban a Medic’all Art Dance Társulat komplex művészeti előadásának lehetünk részesei.

A tudományos főanyag a tenger mélyén zajló infoháború kérdéseit járja körül. A lapban olvashatók még érdekes írások ételszkennerről, otthoni sörfőzésről, víz alatti hátirakétáról, valamint az ökokatasztrófák-sorozatban a dél-amerikai óriásvarangyról.

Az XL-kiadás, amelyre továbbra is előfizetőként lehet szert tenni, egy újabb női szerző műveiből válogat: Kij Johnson kisregényét és novelláit tartalmazza.

január 27, 2016
A varázslás szabályai

A Galaktika 2016. januári számában megjelent egy David Klecha és Tobias S.Buckell által megírt, egyszerre különös és különleges novella, ami annyira elemzést igényel, hogy alig tudom mivel kezdjem. Talán az esetleges negatívumokkal, de azt leszögezném, hogy összességében sokkal több jót találtam benne, mint kifogásolni való részt.

A legfontosabb, ami nem feltétlen szól a novella mellett, az az a tény, hogy nem „kezdőknek” szánták. Persze lehet, hogy csak az írók által választott in medias res módszer miatt érezheti így az olvasó, de mindenesetre eléggé elvártnak éreztem a háttértudást. Ez nem feltétlenül rossz, és egy kitartó kezdő egy idő után azért tud mibe kapaszkodni, azonban tényleg kitartónak kell lennie, hogy a már egyébként is masszív méretű és gyorsan közölt információkat feldolgozza.

A második, némiképp az előzőhöz kapcsolódó gond a rendkívül gyakran előforduló katonai szleng. Persze remekül alkalmas egy bizonyos hangulat megteremtésére, mégis ha valaki nem elég képzett és ez esetleg zavarja is, könnyedén leteheti a művet még a történet kibontakozása előtt. Nem elég tehát a fantasy iránti érdeklődés és olvasottság, ismernünk kell egy kis hadizsargont is.

A következő probléma, ami magyarázza, hogy eddig miért nem írtam semmit a műfajjal kapcsolatban, az a világok egyedi, ám néhány olvasó számára talán zavarba ejtő keveredése. Egyszerre találjuk meg a rádióhullámokat, mágikus energiákat, orkokat, tengerészgyalogosokat, nyilakat, íjakat, gépfegyvereket és rakétákat. Nem tudhatjuk, hogy fentről sárkány, vagy esetleg vadászrepülő érkezik-e. Ismételten nem magától értetődő hátrány, kivéve persze azok szemében, akik a klasszikus fantasy-t tisztán szeretik fogyasztani. Ez a mű azonban mintha szándékosan szembe menne a klasszikussal. A Tolkienre tett utalások leginkább az emberi ostobaságot bemutató példákhoz társítva fordulnak elő. Ez talán a legnagyobb sérelmem a művel kapcsolatban, de rá is térnék arra, mitől érzem mégis olvasásra érdemesnek, és miért sajnálom, hogy nem hosszabb.

Talán épp azért, mert nem kezdőknek készült, talán a műfaj egy regényhez viszonyított különbségéből adódóan, esetleg az írók tudatos választása miatt, de azonnal akció közepébe csöppenünk, és nincs megállás. Kétlem, hogy bárki szünetet tartana a vége előtt. A háttér, a történet jóval részletesebb és mélyebb az egyébként jól leírt harcnál, de erre úgy kell rájönnünk, hogy közben pörögnek a harci események is. Ráadásul alig hogy megértjük többé-kevésbé a világot, máris beindulnak a csavarok, amik már nem csak a harc szintjén izgalmasak, hanem a történet egészének szempontjából. Hogy például van-e értelme egyáltalán annak, hogy az egység az életét kockáztatja. És persze a világ furcsaságának magyarázatáról szóló információmorzsák is belekeverednek a „nagyobb ábra” morzsái közé.

Nagyon különleges a nézőpont, amin keresztül látjuk a történetet. Az egységből ketten vannak igazán, akik narrátorként is funkcionálnak, de az egész egység egy olyan varázslat hatása alatt áll, ami egyaránt hat a nézőpontra és a harcra. Szinte elkerülhetetlen, hogy „csatlakozzunk” a csapathoz.

A karakterek sem sablonosak. A nemes hölgy, akinek a megmentésére a küldetés irányul, önként vállalkozik csalinak, és meg is sértődik, hogy ezt nem azonnal engedik meg neki, majd észérvekkel támasztja alá álláspontját, meggyőzve az egységet.

Szintén a pozitívumokhoz sorolnám, hogy mindkét író tapasztalt a sci fi és fantasy világában egyaránt. Tobias S.Buckell 2008-ban best seller listára került a Halo 6. részével. A novella furcsaságát pedig talán magyarázza, hogy egy hajón nevelkedett. David Klecha élettörténete után pedig a katonai szleng nem meglepő, mivel ő iraki veterán, aki saját elmondása szerint azóta ír történeteket, hogy az eszét tudja.

január 13, 2016
Joanna Russ az új Galaktika XL-ben

A Galaktika 310 XL egy újabb klasszikusnak számító írónő műveit hozza el olvasóinak. Joanna Russ a korábbi számokból már ismert sci-fibe betörő írónők egyike és a science fiction új hullámának egyik jelentős tagja is, akit dicsértek vagy épp kritizáltak sajátos dühödt hangjáért és liberális eszméiért.

A magyar közönség előtt Russ nem ismeretlen, hiszen korábban is jelentek tőle meg írások, mint a Nebula-díjas Mikor minden megváltozott (Galaktika 255), Mindennapi depressziók (Galaktika 164), Testek (Galaktika 168), továbbá a Fényévek antológiában található meg az Invázió című novellája. Azonban azok számára, akik most ismerkednének az írónő munkásságával, következzen egy rövid ismertető.

Joanna Russról

Russ 1937-ben született Bronxban (New York állam). Az írás iránt már nagyon fiatal kora óta érdeklődött, már akkor is számtalan füzetet töltött meg történeteivel, verseivel, képregényeivel és illusztrációkkal. Első megjelent írása a Nor Custom Stale volt 1959-ben, azonban írói karrierjének tényleges kezdetét a Picnic on Paradise-hoz (1968) kötik. A történet Alyx kalandornőről szól, aki egy különös véletlen folytán a jövőbe csöppent. Új környezetében ügynökként az a feladata, hogy turistákat vigyen veszélyes vidékekre kalandozni. Az ellenséges vidék, ahová a csoport kerül, nem várt veszélyeket tartogat: Russ mindezt hihető, realista módon ábrázolja.

A Picnic on Paradise-on kívül még további 5 regényt írt, amelyek közül a legjelentősebbnek a The Female Man-t (1975) tartják. Ebben a könyvében Russ az utópiák világát és a szatírát egyesíti. A történet négy, különböző dimenziókban élő nők életét követi nyomon: Joanna egy a 70-es évekhez hasonló világban él. Jeannie egy olyan alternatív dimenzióban, ahol a II. világháború sosem következett be, viszont a nagy gazdasági világválság még most is tart. Janet világában egy különös járvány miatt az összes férfi kihalt, így az ott élő nőknek sajátos technológiát kellett kifejleszteniük a túlélés érdekében: létrejött egy utópisztikus női társadalom. Végül Jael világába nyerhetünk betekintést, ahol a férfiak és a nők közti nemek harca kiteljesedett és a két nem teljesen elvált egymástól. Ahogy a négy nő találkozik, Russ hihetetlen víziókat tár elénk, továbbá fontos gender témákat feszeget, amelyek még napjainkban is forradalminak tekinthetőek. Nem is hiába tekintik a regényt a nő irodalom egyik legjelentősebb munkájának.

Russ tehetségét a szakma sem hagyta figyelmen kívül. A már említett Mikor minden megváltozott (1972) Nebula-díjat és Tipree-díjat is kapott, a The Second Inquisitiont és a mostani XL-ben megjelenő Amélie Bertrand rendkívüli utazásait (1971) Nebula-díjra jelölték, 1982-ben pedig A lélek dolgairólért az írónő Hugo-díjat kapott. Írásait leginkább polemikus, sodró stílusáról lehet felismerni, amiben továbbá kiérződik az intellektuális vadság és a liberális hangvétel is. Az írónő műveit a történetekbe beágyazott történelmi és filozófiai elmélkedések teszik még színesebbé (pl. The Female Man), továbbá gyakran fejezte ki saját politikai nézeteit is, főleg a nők helyzetét illetően.

Sci-fi és fantasy történetek mellett Russ foglalkozott színházzal és irodalomtörténettel is. Egy drámát, a Window Dressinget írta, ami Honor Moore gyűjteményében, a The New Women’s Theatre-ben jelent meg 1977-ben. Drámákban való jártassága SF írásain is meglátszik: párbeszédei sokkal inkább drámaszerűek, mint prózaiak.

Az írónő kritikai munkái közül a legjelentősebbnek a How to Suppress Women’s Writingot (1983) tartják, amiben a sajátos szarkasztikus stílusában ír a női írások hánytatott sorsáról.

A most megjelent írásokról

A Galaktika 310 XL-ben most négy új Joanna Russ írást olvashatunk magyarul: A lélek dolgairól, A kalandornő, Senki sincs otthon és Amélie Bertrand rendkívüli utazásai.

Két írás (Senki sincs otthon és Amélie Bertrand rendkívüli utazásai), továbbá a Nebula-díjas Mikor minden megváltozott az 1983-as, The Zanzibar Cat novelláskötetben jelent meg. A kötetbe Russ főleg a 70-es években írt írásait válogatta be, ezzel egy nagyon élvezetes és friss gyűjteményt hozva létre.

A Senki sincs otthon egy számunkra ismeretlen korban játszódik. A történetben egy „idiótának” tartott embert (aki mai szemmel teljesen normális) fogad be egy magas intelligenciával rendelkező család. Megpróbálják az új családtagot saját magukhoz hasonlóvá formálni, de ebbe a feladatba hamar beleunnak. Ekkor veszi kezdetét az „idióta” mentális kínzása.

Az Amélie Bertrand rendkívüli utazása egyértelműen Jules Verne előtt tiszteleg. A novella 1920-as években játszódik egy Lyons-hoz közeli pályaudvaron. Egy átutazóban lévő férfi keresi vonatját, amikor váratlanul egy trópusi környezetben találja magát. Innen egy csinos hölgy, Amélie Bertrand menti ki, aki elmagyarázza védencének, hogy mi is lakozik abban a trópusi világban és Amélie miként járta be.

A másik két írás (A lélek dolgairól és A kalandornő) más-más kötetekben jelentek meg. A Hugo-díjas A lélek dolgairól 1983-ban jelent meg az Extra(Ordinary) People gyűjteményben (eredetileg a The Magazine of Fantasy and Science Fiction-ben jelent meg 1982-ben). A kisregény egy távoli történelmi korba, nevezetesen a kora középkorba, a viking hódítások idejébe röpít minket. A történéseket egy fiatal fiú, Radulphus visszaemlékezéseiből ismerjük meg. Elbeszélésének középpontjában egy apátság főnökasszonya, Radegunde áll. A hölgy egy nem mindennapi nővér, hisz hihetetlenül nyugodt és kiegyensúlyozott, a vallásról pedig nagyon is modern és sajátos véleménye van. A főnökasszony számos nyelvet beszél, műveltsége senkiéhez sem hasonlítható, továbbá saját bevallása szerint, nagyon távoli eseményekre is van rálátása. Az apátság környékén élők mind úgy érzik, hogy Radegunde nem illik saját korukba. Ez az érzés még inkább megerősödik bennük, amikor a főnökasszony a partra érkezett fosztogatni vágyó vikingek elé megy tárgyalni.

A Hugo-díjas írás egy jól kidolgozott mű, amiben Russ igazán megcsillogtatja tehetségét. Leírásain keresztül tényleg a kora középkorba csöppenthetünk, Radegunde és a viking vezér, Thorvald küzdelme pedig igazán izgalmassá és egyedivé teszi A lélek dolgairólt.

A másik írás, A kalandornő főhőse a Picnic on Paradise-ban megjelent Alyx. A mű eredetileg 1967-ben jelent meg az Orbit 2 lapjain, de 1976-ban a többi Alyx történettel együtt megjelent a The Adventures of Alyx gyűjteményben, itt már Bluestocking címen. A novella sok fantasyhez hasonlóan egy elképzelt világban játszódik: Russ Ourdh városa kalauzol el minket. Itt él Alyx is, aki legjobb tudása és képességei szerint próbál a bajbajutottakon segíteni. Sokáig nem kell feladat után kutatnia: egy fiatal hölgy kéri a kalandornő segítségét. Elrendezett házasságából szeretne menekülni, mert a kijelölt vőlegény előző feleségei rejtélyes körülmények közt haltak meg (érthető is a lány félelme).

A későbbiekben Russ már egyre ritkábban publikált krónikus hátfájás és fáradtság miatt, majd végül visszavonulásra kényszerült. 2011. április 27-én stroke-ot kapott, április 29-én pedig elhunyt. Habár sajnálatos módon Russ már nem örvendeztethet meg minket elmés írásaival, azért jelentős életművet hagyott hátra. Több mint 50 novellát, 6 regényt, 1 drámát, 1 gyerekkönyvet és 7 esszékötetet jelentetett meg. Művein érezhető a feminista mozgalom eszmeisége és Russ sajátos liberális gondolatvilága, amelyeknek köszönhetően még ma is komolyak, elgondolkodtatóak az írásai. A korábban és a most megjelent művek is bizonyítják ezt.

január 10, 2016
Itt a januári Galaktika

A Galaktika magazin januári számát Glen Cook nyitja: művének első részében a Camelot bolygón járunk, ahová óhatatlanul begyűrűznek a Régi Föld emlékei. Szergej Lukjanyenko Újévi Őrsége számára a Mikulás fura meglepetéseket tartogat. David Klecha és Tobias S. Buckell bebizonyítják, hogy ha bizonyos lények kisétálnak álmainkból, sok háborúra számíthatunk. John Kessel novellája azt példázza, hogy a művészetnek nem muszáj okvetlenül üzenetet hordoznia ahhoz, hogy valami fontosat közöljön. Alekszandr Buskov írásában egy kibernetikai zseninek látszó manipulátor mindent elér, amit csak akar.

Andrej Iljics Dajcs víziójában csak a természet épít, az ember bont; míg Jobbágy Tibor elképzelt jövőjében egy álomszolgáltató cég kínálja termékeit egy megváltozott világban.

A havi retro Jack Vance „Tizenkét szűz” című novelláját eleveníti fel.

A képregények három író és egy rajzoló munkái. A szférák zenéje a legjobb sci-fi tematikájú pop-rock dalok ötös listájának első három helyezettjét értékeli. A Kapcsolatfelvétel az Írószövetség SF Szakosztályának évzáró estjéről, a Trafó digitális-virtuális-zenei előadásáról és a galaktikus előkarácsonyról számol be. Új rovatunkban (Világűrt jelentő deszkák) a Nemzeti Színház egyik darabja a fantasy-elemek szempontjából értelmeződik.

A tudományos főanyag a fúziós reaktor alapkérdéseit járja körül. A lapban olvashatók még érdekes írások konténeres repülőről, csomagszállító drónról, vízáteresztő betonról, önműködő autókról, valamint egy induló sorozatban az ökokatasztrófákról (jelen esetben az ázsiai pontyról).

Az XL-kiadás egy díjnyertes női szerző műveiből válogat: Joanna Russ hosszabb-rövidebb történeteit tartalmazza.

január 4, 2016
Filmes toplista 2015
Ismét eltelt egy év (jó gyorsan), és ilyenkor mindenki összegzi az elmúlt esztendőt, ki-ki a maga módján. Így a oldsite.galaktika.hu/ szerkesztői is úgy érezték, ideje számot adni a 2015-ben mozikba került SF filmekről. Két toplistát hoztunk létre: az egyikben az idei év legjobban sikerült alkotásairól beszélünk, a másikban pedig azokról a művekről, amik enyhén szólva is borzasztóan sikerültek.

Nézzük hát az első listát:
1. Bosszúállók: Ultron Kora
A Marvel filmes univerzuma sokszor hagy némi kívánni valót maga után, azonban idén sikerült a Bosszúállók folytatásával magasra tenni a mércét. Végre megismerhettük hőseink igazán emberi oldalát, ami hozzásegíti a nézőt ahhoz, hogy kerek képet kaphasson kedvenc jótevőiről. A CGI végig lehengerlően látványos, és nem utolsó sorban az aktuális főgonosz, Ultron is mélységet kapott, ami a Marvel filmeknél egyáltalán nem általános formula.
1. Mad Max: A harag útja
George Miller a 80-as években filmkultuszt teremtett a Mad Max filmekkel, és most sem hagyta cserben a nézőket. A poszt-apokaliptikus ausztrál tájakon a benzingőzös akció-mozi egy pillanatra sem hagyja szárazon a szemet. Az atmoszféra egy pillanat alatt magával rántja a nézőt, a színészek remekül hozzák a szerepeket, de leginkább a látvány az, ami az egész filmet emlékezetessé teszi. Igyekeztek a lehető legtöbb mutatványt, robbanást és autót a valóságban is megkreálni, és a CGI-t csak olyan helyeken alkalmazni, ahol ténylegesen is szükség van rá. Igazi mestermű.
1. Ex Machina
Kicsit kilóg a sorból, hiszen nem volt igazán hype-olva, és még csak nem is blockbuster moziról van szó. Az Ex Machina egy vérbeli sci-fi kamaradráma, ami megmutatja: kevés szereplővel is lehet kompetens, sokatmondó és maradandó filmet készíteni 2015-ben. A témája igenis aktuális, a mesterséges intelligencia létjogosultságának boncolgatása a nézőt is gondolkodásra bírja.
1. Mentőexpedíció
Az Andy Weir könyvéből adaptált, Ridley Scott által rendezett Mentőexpedíció instant kasszasiker lett. Matt Damon-t ismét meg kell menteni – ezúttal a Marson ragadt. Egyszerre tudományos, és laza, az űrhajózási fizika nem is szájbarágós, és nem tankönyv-szerű. Az izgalom tökéletesen lett vegyítve a humorral, aminek sikerül a még vicces keretek között maradnia, és ettől lesz fogyasztható mindenki számára. Egyaránt megtalálja a szórakozást benne a hardcore sci-fi rajongó, s az is, ki egyáltalán nem is szereti a tudományos fantasztikumot. Egyszerre olyan, mint a Számkivetett, vegyítve a Gravitációval, afféle futurisztikus robinzonád történet.
1. Star Wars: Az ébredő Erő
Hosszú éveken át várt sok millió néző e filmre. Igazán megosztó mozira sikeredett, de a oldsite.galaktika.hu/ szerkesztői egyetértettek abban, ha az Új remény remake-je is lett, annak tökéletes. A nosztalgia és rajongó faktor a tetőfokára hágott, az ismerős arcok és az új generáció is a lehető legjobban vegyültek az év legjobban várt sci-fi mozijában. A látványvilág, a zenék, a hangulat egyaránt a hamisítatlan Csillagok háborúja érzetet keltette, és hiába a sok hibaként felróható kritika, nekünk akkor is a toplista előkelő helyét kapta.

Ezzel megvoltak az év legjobban sikerült SF filmjei, de lássuk, kik kaptak helyet a legutolsó helyeken.
1. A Beavatott 2: A lázadó
A fiatal felnőtt filmek manapság egyre jelentősebbek és egyre nagyobb rajongótáboruk van, aminek koronázatlan királya az Éhezők viadala széria. Ennek mintájára ontja magából Hollywood a hasonló mozikat, sajnos egyre rosszabb minőségben. A lázadó alapkoncepciójával nem is lenne baj, ha a karakterek nem lennének totálisan üres héjak, és maga a film nem lenne nagyon bután felépítve. A kreativitás írmagját sem mutatja, így nagyon nehéz izgulni a főhősökért.
1. Az Útvesztő 2: Tűzpróba
Szintén egy disztopikus környezet, szintén fiatal felnőtteknek szóló film, szintén üres szereplők. Gyakorlatilag e film a Beavatott hasonszőrű mostohatestvére.
1. Jurassic World
Az Olvasó most kicsit felkaphatja a fejét, miért is szerepelhet ezen a listán a Jurassic World. Sokat vártunk erre a mozira is, ám nem voltak hatalmas elvárásaink vele szemben. Mindenből nagyobbat akartak a készítők, és ez a filmben is érződik. Ráadásul úgy, hogy még utalnak is arra, hogy a nézőnek már nem számít, egy folytatás jó legyen, csupán legyen nagyobb, látványosabb és akkor nincs probléma. Ez valóban így érződik a Jurassic World-ben is, még Chris Pratt játéka sem tudja igazán megmenteni a nézőt az unalomtól és a semmitmondó sztoritól.
1. Fantasztikus Négyes
A Marvel az elmúlt néhány év alatt ontotta magából a nagyobbnál nagyobb volumenű mozikat. Volt, ami sikeresebb volt, akadt olyan is, ami kevésbé, de nagyjából mindegyik film, ha egyszeri alkalomra is, de nézhető volt. A Fantasztikus Négyes hánytatott sorsát azonban nem mentették meg. Újrapróbálkoztak a szintén sikertelen elődjével, de egyszerűen képtelenek értelmes filmet kiadni a kezük közül. Az alapanyaggal lenne gond? Kétlem, hiszen a képregények, sőt még a Fantasztikus Négyes rajzfilmsorozat is szórakoztató. A reboot azonban minden szempontból botrányosan rosszra sikerült, sok is lenne felsorolni hibáit.
1. Jupiter Felemelkedése
Elérkeztünk a lista legaljához, a feketeleveshez. A Jupiter felemelkedése című „alkotás” szó szerint az év legrosszabb filmje titulust is megkaphatná. Nem csak műfaját tekintve (azért különösen jár a fekete pont), hanem úgy egyáltalán. A történet egyszerű, felszínes és buta. A szereplők a végletekig leegyszerűsített papírfigurák, akiknek nincsenek önálló gondolatai. A látványt nem lehet kiemelni, hiszen Hollywood-ban szinte bármelyik stúdió képes ilyen speciális effekteket alkalmazni. Az összes cselekményszál kidolgozatlan, a karaktereknek nulla mélységük van, minden csak oda van csapva, és e mellé társul a lehetetlen unalom. Kérjük vissza az elvesztegetett két órát az életünkből!

Kapcsolódó linkek:
2015-ös SF premierek
Értékeld a 2015-ös könyveinket és nyerj!
január 2, 2016
Megjelent a decemberi Galaktika

A Galaktika magazin decemberi számát Henry Lion Oldie nyitja: művének befejező részében egy lantos útja folytatódik egy rendkívül furcsa lényekkel benépesített világban. Robert Bloch „útvesztője” a tanulás különös módját villantja fel, ahol az igazi tét maga az élet. John Crowley írásában az elemérek egyszer csak megjelentek, majd ugyanilyen váratlanul távoztak a Földről. Robert Charles Wilson (PÖRGÉS, DARWINIA) „Karteziánus Színház”-ában egy művész a halál imitálására tesz kísérletet. Terry Pratchett történetében pedig megelevenedik a Halál, és egy filozófussal beszélget.

A magyar szerzők közül Benedek Szabolcs egy olyan találmányt említ, amely filozófiai-teológiai jelentőségű az emberiség számára; míg Bojtor Iván elképzelt jövőjében rendkívül furcsa körülmények között készülnek interjúk fontos emberekkel.

A havi retro Michael Bishop „Dante poklának ablakai” című novelláját eleveníti fel.

A Képregény-rovat egy vallásos képregényt közöl a szocializmus időszakából. A Filmrovat a Mentőexpedíció adaptációs kérdéseit és a téma fontos aktualitását elemzi. A szférák zenéje a legjobb sci-fi tematikájú pop-rock dalok ötös listáját mutatja be ebben és a következő számban. A Kapcsolatfelvétel Ondřej Neff SÖTÉTSÉG című könyvének bemutatójáról, a Star Wars Találkozóról és a Trafó előadásairól számol be. A tudományos főanyag a Star Wars-mitológia elemeit járja körül. A lapban olvashatók még érdekes írások lég-esernyőről, dobogó kispárnáról, luxus-okosóráról, valamint a drón-házhozszállítás jövőjéről.

Az XL-kiadás Catherine L. Moore két kisregényét („A páratlan nő”, „Shambleau”) és férjével közösen írt történetét („Pompás évszakok”) tartalmazza.

A Galaktika 309. száma kapható az újságárusoknál, az XL-változatra pedig továbbra is előfizetőként lehet szert tenni!

december 1, 2015
Robert A. Heinlein – Kettős csillag

A személyiségfejlődés talán az egyik legalapvetőbb eleme egy jól megírt regénynek, novellának – vagy bárminek, aminek története és szereplői vannak. Egy karakter a kezdettől a végkifejletig különböző utakat tesz meg, ezáltal jellemvonásai finomodnak, vagy éppen ellenkezőleg: durvább és elgyötörtebb lesz. Hány olyan művet tudnánk felsorolni, amiből hiányzott az élet? A főszereplő üres kérge, ami elrontotta az egész élményt? Biztos sok ilyen van, de a Kettős csillag nem tartozik közéjük.

A Robert A. Heinlein név biztosan ismerősen csenghet egy igazi SF-rajongónak. Ha máshonnan nem is, de a Csillagközi invázió – Starship Troopers című alapmű biztosan felelevenít néhány emléket. Heinlein igazi úttörője volt a science fiction írásnak, nem is hiába emlegetik egy lapon Asimovval és Clarke-kal. Korának sikeres írójaként igen megosztó véleményeket kapott politikai töltetű műveiért. Az egyik Hugo-díjas regényét, az 1955-ös Kettős csillagot végre magyarul is olvashatjuk, mely megmutatja nekünk, hogyan is kell szó szerint venni a karakterfejlődést.

A történet középpontjában Lorenzo Smythe áll, ki éppen állástalan, ám elmondása szerint kifogástalan színész. Nagy Lorenzoként emlegeti magát, kivált szerénységének okán. A mű végig egyes szám első személyben íródik, így Lorenzo minden gondolatát átélheti az olvasó is.

Hamarosan kiderül, hogy élete legnagyobb szerepét kell eljátszania, hiszen egy rendkívül híres és köztiszteletben álló politikus alteregója lesz, akit történetesen elraboltak. Lorenzo minden bizonnyal valóban érti a mesterségét, mert pillanatok alatt „átváltozik” a megtestesítendő Bonforte-tá. Heinlein zsenije itt érződik a legjobban: a mű elején vajmi keveset tudunk Lorenzo-ról, ugyan megemlíti gyerekkorát is, és néhány apróságot, de nem ismerjük őt részletesen. Mikor szerepet játszik, akkor pedig más szavakat használ, másképp jár, viselkedik. Szinte átüt a lapokon a két személy közti különbség, és árnyalatok. Belső monológjaiból összecsipegethetjük az információkat, így egyre kerekebb képet alkotva a színészről. De nem feltétlenül kell minden szavát elhinnünk – legalábbis nem mindig úgy, ahogyan azt ő mondja. Folyamatosan gondolkozik, és váltogatja nézőpontjait, ahogyan az események haladnak.

Élete szerepén rengeteg múlhat: akár az egész Naprendszer sorsa is. Ugyanis az általa megalakított Bonforte hivatalos a marsiak befogadó ünnepségére, ahonnan a késés beláthatatlan következményekkel járhat. Az ő kultúrájuk az illemen alapul, s ha valaki megsérti azt, akár háborúba is kezdenének az egyébként békés lények.

Így hát trükkösnek kell lennie, hiszen nem elég saját párttagjait meggyőzni hitelességéről, hanem hirtelen meg kell tanulnia úgy Bonforte-nak lennie, hogy még ő maga is elhiggye. Ám, ha túl jól játszik, akkor bizony ő is az ellenség célkeresztjébe kerülhet.

Komoly töltetű, mégis könnyed politikai regény a Kettős csillag. Rengeteg körmönfont és bújtatott utalást találhatunk az adott korra visszavezetve, csupán keresgélni kell. A sci-fi részek bravúrosan vannak megalkotva. Sok, mai mű is megirigyelhetné a kreativitást, amit e regény felhalmoz. Például Heinlein ír egy olyan hálózatról, amely összeköti a bolygókat, holdakat, ezzel könnyebb és gyorsabb kommunikációt létrehozva. Ismét kiemelném, hogy 1955-öt írunk, ahol a katonaságnál éppen megfogalmazódik az internet fogalma, de Heinlein már-már természetesként kezeli azt.

Egészen a regény végéig tartogat új csavarokat a cselekmény. Ahogy Lorenzo jelleme fejlődik, úgy fejlődik a hozzáállása a történésekhez, úgy válik egyre komplikáltabbá minden körülötte. Az író bevezet minket a politika mélyebb bugyraiba, de ez sem lesz száraz, vagy tananyag-szerű. Lorenzo belső, humoros gondolatai könnyen emészthetővé teszik a parlamentáris monarchia és demokrácia legkuszább tényezőit is.

Összefoglalva a Kettős csillag egy intenzív, pörgős politikai science fiction, amit fogyaszthatóvá tesz a fordulatos cselekmény, a belső monológok, és a tökéletesen simuló párbeszédek. A kampánystáb többi tagja is összetett, kidolgozott, sok minden – nem feltétlen releváns – információt megtudunk egyes szereplőről, ezzel elmélyítve a róluk kialakított képünket. Lorenzo, mint kiderül, tényleg nem is olyan rossz színész, sőt élete szerepe kimondottan jól sikerül. Jellemvonásait ügyesen variálja Heinlein, Lorenzo véleménye éppen aképpen változik, melyik „énje” a domináns: az önző, de kemény nevelést kapott, és eltökélt, lecsúszott színész, vagy a kimért, minden szempontból hozzáértő, intelligens államférfi.

A Kettős csillagot nyugodt szívvel ajánljuk minden SF kedvelőnek, de azok is megtalálják benne a kedves sorokat, akik kissé távol állnak a tudományos fantasztikum világától.

november 21, 2015