Manapság amikor az olimpiákról beszélünk, leginkább az atlétika, az úszás, meg az érmek jutnak eszünkbe. A gördeszkázás és a szörfözés például kimarad a klasszikus sportágak sorából, de a 2020-as olimpiára valószínűleg ezekkel az extrém sportokkal is találkozhatunk. Az alternatív sportágak bevonása viszont nem fog itt megállni.
Lehetséges, hogy 2024-ben a számítógépes játékok is bekerülhetnek az olimpiai sportágak közé – mondta a Los Angeles-i sportvezető, Casey Wasserman.
Japán, Kína és Korea már régóta pályáznak arra, hogy a nyári olimpiát megrendezhessék, és már az ezredfordulókor szívesen látták volna az elektronikus játékokat az olimpiai sportágak között. De most a League of Legendsnek hála az e-sport, mint tömegesemény megérkezett nem csak Európába, hanem Amerikába is.
Az e-sport térhódításának és népszerűségének számszerű adataival nehéz vitatkozni. Idén az NBA (Nemzeti Kosárlabda Szövetség) döntőjét például kevesebben nézték, mint a League of Legends világbajnokságának a döntőjét . Óriási profitokat generálnak az elektronikus bajnokságok, és a játékos csapatok is úgy működnek, mint egy fizikai sportcsapat.
Egy e-sport csapatnak is van ugyanúgy menedzsere, kabalája, meze, edzője. A játékosok nagyon szigorú, szinte katonai életvitelt folytatnak. Napi 8-9 órát edzenek, és szigorú előírások vannak, hogy mikor kell testmozgást, gimnasztikát végezniük. Együtt esznek, alszanak és szinte kolostori rendben kell, hogy alakítsák az életüket egy játék köré. Az erőfeszítés kifizetődő, hiszen mint egy focicsapatnál, vannak szponzorok, akik fizetnek nekik a befektetett munkájukért.
Van magyar vonatkoztatása is az e-sportnak, például a LoL-os Vizicsacsi, azaz Kiss Tamás, aki már nem egyszer vett részt az európa bajnokságon. Jó lenne, ha előbb-utóbb nemzeti kincsként emlegetnénk őt, mint talán Hosszú Katinkát, vagy Dzsudzsák Balázst, hiszen a magyaros nevével jó párszor késztette dadogásra az angol kommentátorokat ami pedig ennél is fontosabb, hogy nem egyszer hozta meg a győzelmet csapatának, az Unicorns of Love-nak.
Sajnos az e-sport világában jellemzően férfiak vesznek részt, és főleg csak klubcsapatok vannak. Egy Magyar Nemzeti Válogatott LOL csapatot el tudnék képzelni a jövőben. A lányoknak meg lehetséges, hogy mint minden más sportágban, egy külön ligát kéne indítani, de ennek nyilvánvaló akadálya például, hogy a női játékosok számszerűen kevesebben vannak, így bajos lenne elég csapat felállítása, és valljuk be, valami oknál fogva a statisztikák alapján őket nem érdekli annyira az e-sport világa.
Az olimpiai elfogadtatást akadályozza továbbá, hogy jelenleg szabadon drogozhatnak az e-sportolók. Például a LoL (League of Legends) világában van egy szerződéses játékos, akit IWillDominate-nek hívnak (a követői IWillDoCrack-nek becézik), és köztudottan szed teljesítményfokozókat, koffein tablettákat, és egyéb pörgető szereket, hogy a meccseken a maximum teljesítményt nyújtsa. Köztudott továbbá, hogy a játékosok jelentős száma szedi az Aderall nevű gyógyszert, hogy egyenlő esélyekkel mehessenek a meccsekre. A játékosokat nem tesztelik soha, szóval a szűrés bevezetése lehetséges, hogy jótékony hatással lenne a játékosok egészségére, és a sportág elfogadtatására.
Az olimpiai e-sportok közé nem csak a LoL (bár az a legnépszerűbb) hanem a Dota 2, az Overwatch, és a Starcraft 1,2 is bekerülhet.
Sokan vitatják egyébként, hogy sport-e az e-sport, de ahogy fentebb olvasható, minden megvan, ami egy sporthoz kell, sőt ha, a sakk is olimpiai sportág, akkor nehezen indokolható, hogy például a Starcraft miért ne lehetne az.
Lássuk be, 2024 még nagyon messze van. Lehet, addig ezek a játékok teljes egészükben eltűnnek és az e-sport mint kifejezés is elfelejtődik. Lehet, hogy addigra már mind feltöltjük magunkat az internetre és ott fogunk élni egy szimulációban, mint a Mátrixban. Akárhogy is, a távoli jövő derűs horizontokat ígér az e-sportolóknak és az e-sport szerelmeseinek.
A Telltale Games az egyik legújítóbb játékkészítő cégnek számít ebben az évtizedben. A történet által vezérelt programjaik legfontosabb eleme a döntés lehetősége: befolyásolhatjuk, ki hal meg és ki nem vagy, hogy jó vagy rossz vége lesz az adott eseménysorozatnak, ami a képernyőn lejátszódik.
A történet- és döntésorientált játékaikat általában kasszasiker filmek (Batman) vagy pedig híres sorozatok (Trónok harca, The Walking Dead) alapján készítették.
A következő alkotásuk sem fog filmes háttér nélkül elkészülni. Ha követjük a cég bejelentéseit, akkor nem meglepetés, hogy a legutóbbi szerződésüket az egyik legnagyobb képregényes céggel, a Marvellel kötötték.
A 2017-ben megjelenő játék nagy valószínűséggel A galaxis őrzőit fogja feldolgozni. A televíziós, rádiós és szinkron színészek amerikai szövetsége (SAG-AFTRA) kiszivárogtatta az eljövendő munkáik listáját, és itt láthatjuk feketén fehéren a Telltale Games egyik társcégének a neve mellett A galaxis őrzőit – a The Walking Dead 3. évada mellett.
Minden éber játékos tisztában van a Ubisoft fejlesztő- és kiadó cég baklövéseivel. Sokan elítélik a kanadai vállalat marketingjét, a sokszor félkészen kiadott játékokat, és még sorolhatnánk a gyakran bicskanyitogató problémákat. Pedig a Ubisoft története régre nyúlik vissza, sok szép emléket köszönhetünk nekik.
Egy friss nyilatkozatuk szerint az évente jelentkező Assassin’s Creed sorozat pihenőre ítéltetett, annak érdekében, hogy újra valami ütőset produkáljanak. Ám így sem maradunk asszaszinok nélkül, hiszen az Assassin’s Creed film még idén decemberben érkezik a mozikba, és a napokban kiadták a legnépszerűbb epizódok (Assassin’s Creed 2, Brotherhood, Revelations) optikailag tuningolt, HD remaster változatát, amely eddig úgy néz ki, hogy a legborzalmasabb újrakeverés lett a történelemben.
Sajnos az alsó kép az újrakevert változat.
A Watch Dogs első etapja nagyon felemás fogadtatásban részesült. A Ubisoft agresszív marketingkampányának köszönhetően még az is megvásárolta a játékot, akit azelőtt egyáltalán nem is érdekelt. A hype pedig borzasztó csalódásokat okozott sokak számára. Én azon szerencsés kivételek közé tartozom, akik nem ültek fel a reklámnak: nem néztem videókat, nem olvastam utána a történetnek, sőt, kifejezetten egykedvűen vártam a játék megjelenését. Így számomra nem volt csalódás, ráadásul tetszett a játékmenet is, a hackelős történet pedig remekül lekötött. Egyértelművé vált, ha kijön a Watch Dogs folytatása, azzal is játszani fogok.
Alig két évet kellett várni a második részre, és úgy látszik a Ubisoft tanult a hibákból. Nem mutattak hamis, felturbózott grafikával játékmenetet megjelenés előtt, és szerencsére az agresszív marketing is elmaradt. Persze azért elég sok videó kikerült, amiben a Watch Dogs 2 San Franciscoját mutatták be. Viszont már az első pár pillantás után kiderült, hogy sokkal kellemesebb, lazább hangvételt ütöttek meg a második részre. Frisco egy élettel teli, színes, pörgős város, hatalmas arcokkal megfűszerezve. A DedSec nevű hacktivista csoport tagjai nagyon fiatalosak, már-már túlságosan lazák, de ezzel egyáltalán nincs semmi baj. Ez a mérhetetlen könnyedség igazán ráfért a Watch Dogsra a rengeteg sötét hangvételű játék után, amik idén jelentek meg. Sokaknál ez jelenti a program legnagyobb hibáját, mert nem tudnak azonosulni a karakterekkel. Vagy már csak nagyon elszoktak ettől? Mint elkötelezett DC rajongó mondom: nem kell mindig a komor, sötét tónus.
Főhősünk Marcus Holloway, egy afro-amerikai hacker, kinek eltökélt szándéka beégetni a Blume céget, ami felelős a ctOS nevű, mindent és mindenkit folyamatos megfigyelés alatt tartó operációs rendszer kialakításáért. A ctOS első éles tesztje még Chicagoban történt, 2014-ben, ahol az előző játék főszereplője, Aiden Pearce vette fel a harcot, hogy bosszút álljon unokahúga haláláért.
A Blume a ctOS 2.0-val egész Amerikát behálózta, és az emberek biztonságára hivatkozva szó szerint mindenkit megfigyelés alatt tartanak. A DedSec azonban mélyre ásott, és nyilvánvalóvá vált, hogy a gigacég az emberek adataival kereskedik, és egész országra kiterjedő felügyelet alá vonta a tudatlan állampolgárokat. „Az embereket nem érdekli, hogyan működik a rendszer, addig, amíg működik a rendszer.”
A komor történet azonban csak érintőlegesen tárul elénk. A hangulat alapvetően mindig kedélyes, humoros. A számtalan pop-kulturális utalás pedig rátesz még egy lapáttal. A háttérben mindig ott van a mondanivaló, a velős sztori, de ezt sokszor nem tudjuk elég komolyan venni. A főbb karakterek személyisége remekül kidolgozott, ám a motivációjuk nem mindig tiszta. Eldugott hangfelvételekből meg lehet tudni, ki miért csatlakozott a DedSechez, de legtöbbször az jött le a párbeszédekből, hogy mekkora buli alávágni a Blume-nak.
A játék küldetései egyszerre ismétlődőek és változatosak. Az alapfelállás mindig ugyanaz: kapunk egy feladatot, betörünk egy hálózatba, elmenekülünk. Ez szinte az összes misszióban így lesz, de sikerült a fejlesztőknek elérni, hogy ez ne fulladjon unalomba. Hiába a hasonló alapok, a körítés minden alkalommal más lesz. A mellékküldetések pedig gyakran olyan érzést keltenek, mintha szerves részét képeznék a fő történetszálnak. Ezért nem fogjuk sosem úgy érezni, hogy darabokra esik a játék, ha össze-vissza csinálgatjuk a feladatokat.
A különböző küldetéseket különböző módon végezhetjük el. Ha nem szeretnénk harcba bocsátkozni, akkor lopakodva, ügyes kis drónjainkat használva, feltűnés nélkül is behatolhatunk az adott hálózat rendszerébe. Vagy választhatjuk a könnyebb utat, és valamelyik 3D-nyomtatott fegyverünkkel mindenkit leszedhetünk, mielőtt kettőt pislognának. A jumper nevű távvezérelt kétkerekű drónnal és a quadrocopterünk segítségével tényleg szabad kezet kapunk abban, miként is végezzük el a kijelölt feladatot.
Ejtsünk néhány szót a Watch Dogs 2 játékmechanikájáról is. Itt azért már előfordulnak enyhén idegesítő mozzanatok is. Alapvetően a játék normál nehézségi szinten is sokszor könnyűnek bizonyult, ám akadtak kihívást jelentő részek is. Az igazi kihívással sosincs probléma, de mikor a saját hibáinkon kívül válik bosszantóan, és indokolatlanul nehézzé egy-egy misszió, az frusztráló tud lenni. Ennek a jelenségnek pedig egyetlen kiváltó oka van: a behatárolhatatlan AI. A játék mesterséges intelligenciája néha elbűvölt (lásd: szelfi a járókelőkkel, vagy bármilyen interakció az utca emberével), de sokszor okozott idegesítő pillanatokat is. Például, mikor többször kellett újrakezdenem egy-egy küldetést amiatt, mert képtelenség volt elrejtőzni az ellenség elől. Harmadik nekifutásra viszont már úgy sikerült véghezvinnem a feladatot, hogy egyszer sem szúrt ki az árgus szemű ellen. De negatív példának hozhatnám fel a rend éber őreit is. Már kettes körözési szinten, ádáz módon üldözni kezd a jard. Sajnos mire lerázzuk őket, eltelhet akár tíz, vagy tizenöt perc is. És nem a kellemes megmérettetés miatt, hanem mert szó szerint minden sarkon befordult egy rendőrautó, aki azonnal kiszúrt. Máskor pedig hiába áll karakterünk a rosszfiú arcában, az akkor sem hajlandó észrevenni minket, és erősítést hívni. Ezek apró dolgoknak tűnhetnek, de kimondottan bosszantóak egy idő után.
Mindezt azonban kárpótolja a játékélmény, ami igazán üde színfolt az idei felhozatalban. A szép és részletes látványvilág mellé remek muzsika is dukálna, de ez valamiért nem mindig jön össze. Rengeteg dalt passzíroztak be a Watch Dogs 2-be, de mégsem érzem úgy, hogy szívesen hallgatnám ezeket huzamosabb ideig. Magamat mindenféle szerénység nélkül remek zeneismerőnek, és zenekedvelőnek tartom, mégsem hallottam még életemben a játékban elhangzó dalok háromnegyedét. Néhány ismerős nóta felcsendült, de azok sem igazi slágerek. Kicsit érződött ezen San Francisco „hipsztersége”, hiszen nem éppen ismert mainstream dalokat pakoltak be a játékba. Ez még mindig nem lenne baj, de sokszor hallgathatatlanok ezek a zenék. Megpróbáltam az öt rádióadó zenei palettáját végighallgatni, de többször inkább elnyomogattam a dalokat. Az elektronikus zenét játszó rádió felhozatala a küldetések közben rendkívül idegesítőek, a komolyzenei klasszikusokat sugárzó adót pedig semmilyen körülmények között nem tudom elképzelni a Watch Dogs 2-ben. A rap és hip-hop állomáson akadtak jó nóták, megfelelő hangulatban pedig élvezhetőnek is bizonyultak. Fej-fej mellett a Pop és Rock rádió tűnt a legnormálisabb csatornának, itt szép számmal akadtak ismert és ismeretlen dalok, amik passzoltak lövöldözéshez, hackeléshez, vagy nyugodt vezetésnek a Golden Gate hídon, naplementében.
Összességében a Watch Dogs második része egy remekül sikerült nyílt világú sandbox játék, rengeteg tennivalóval, érdekes küldetésekkel, és még érdekesebb társadalmi kérdésekkel. A játék nagyban hasonlít Cory Doctorow Kistestvér és Homeland regényeire, megéri összehasonlítgatni a Ubisoft programját a két kiváló könyvvel. A főszereplő neve, célja, a szólásszabadság kérdése, a privát szféra megsértése, maga San Francisco városa, sőt még a Burning Man fesztiválon (a játékban: Swelter Skelter) történtek is számos ponton egybevágnak. Rengeteg pop-kulturális utalás található a játékban, amitől még szimpatikusabb lesz. A játék látványa pazar, stílusa kellemesen laza, és idegesítő hibái ellenére is élvezhető, emlékezetes darab. Úgy érzem a fejlesztők meghallgatták a játékosok panaszait, és sikerült nagyjából az előző rész összes hibáját kijavítaniuk.
A Watch Dogs 2 „folytonos multiplayert” ígér, de a teszt megírásakor ebből sajnos nem tapasztaltam semmit. Ugyanis egy hatalmas hiba miatt a Ubisoft kivette a multi lehetőséget még a megjelenés előtt. Elmondásuk szerint azóta is dolgoznak a problémán, és megpróbálnak minél hamarabb megoldást nyújtani a játékosok számára. PC-re november végén jelenik meg, reméljük addigra sikerül kiküszöbölni a hibát, és megtapasztalhatjuk igazi valójában, multiplayer lehetőséggel együtt a komplett Watch Dogs 2-t. Addig is irány San Francisco, és hackeljünk meg mindent, ami az utunkba kerül!
A Watch Dogs 2-t a szegedi EuroGamerShop Konzol Szaküzlet biztosította a teszt idejére.
A Sony új üdvöskéjét, a Playstation VR-t bemutató cikkünkben említést tettünk a rövid játékokról, amik inkább csak egy demo érzetet nyújtanak, mintsem valódi játékélményt. Egy 20 eurós címnél talán megbocsátható a pár órás kaland (értsd: két óra legfeljebb), ha az tényleg olyan hangulatba kerít minket, hogy köpni-nyelni ne tudjunk utána. Ám ilyen játékból egyelőre kevés van a virtuális valóságok között. A Batman VR tökéletes példa érvként, de akár ellenérvként is. A maga 20 eurós árcédulájával nem tűnik soknak egy PS4-es címhez képest, de sajnos nincs egy teljes óra, mire a történet végére ér egy átlagos játékos. Emellett az első tíz-húsz perc egy kifejezetten unalmas point and click játékra emlékeztet a 90-es évekből. A program második fele viszont hozza az igazi Arkham-élményt, ráadásul óriási cliffhangerrel ér véget a sötét Batman-sztori. Tehát vegyes szájízzel vettem le a headsetet a fejemről, mert nem tudtam mihez kezdeni a helyzettel. A játék iszonyatosan rövid, de élvezhető. Ha már két-három órás élmény lett volna, talán akkor őszinte lenne a mosolyom, és meg sem próbálnék magyarázkodni, mérlegelni, vajon megérte-e.
De mi a helyzet a négy-hat órás játékidőt ígérő VR-programokkal? Nem sok van még belőlük, de aki nyomon követte a PS VR körüli marketinget, az egy címet biztosan rávágna azonnal: Robinson: The Journey.
Az előzetesekből igazi rejtélyes SF-játékot láthattunk, gyönyörű tájakkal, dinoszauruszokkal, remek feladványokkal. Mindezt a Crysis által ismertté vált Cryengine hajtja, ami az előző évtized egyik meghatározó grafikus motorját biztosította. Mindez egy masszív 60 eurós árcédulával ellátva. Jogosan hihette bárki, hogy ez lesz az idei VR-felhozatal legjobb, legszebb, leghosszabb címe. Kár, hogy nem így történt.
A fantasztikusan kalandos játékból nem sokat fogunk észrevenni. Playstation 4 PRO konzolon teszteltük a játékot, melyen elvileg (és gyakorlatilag is) szebbnek kéne lennie a Robinsonnak. Hiába Cryengine, nem tűnt látványosabbnak, mint például a fentebb említett Batman VR. Sőt, néhol kifejezetten csúnyák voltak a környezeti elemek, de gyakoriak voltak a lassú textúra betöltések is.
Robint irányítva hirtelen belecsöppenünk a Tyson-III világába, amely rendkívül hasonlít anyabolygónkra, ráadásul tele van ősgyíkokkal. Mi sem lehetne fantasztikusabb, mint egy igazi 3D Jurassic Park?
A játék azonban számos ponton nem hozta az elvárt dolgokat, sőt néhol kifejezetten botrányosra sikerült. A történetről nem derül ki jóformán semmi, csak megyünk egyik helyről a másikra, ahol tipikus point and click stílusban próbáljuk megoldani a feladványokat. Ezek a fejtörők vagy egyszerűek, mint egy kapanyél, vagy túl komplikáltak. Külön bosszantó, hogy nincs Move-kontroller támogatás. A játékban, kezünkben egyértelműen Move-„fagyi” van, mégis csak a sima DualShock kontrollerrel irányíthatjuk karakterünket. Mintha fejlesztés közben kivették volna a funkciót, és később már eszükbe sem jutott, hogy visszategyék. Ráadásul a tárgyakkal való interakció igen csekély, ami egy virtuális valóság játéknál elég bosszantó. Mondjuk tudunk szkennelni mindenféle élőlényt, de funkciója nincs neki. Ki érti ezt?
Akárhonnan nézem, az egy move-fagyi…
És elérkeztünk a legszörnyűbb ponthoz: motion sickness. A PS VR tesztben is hosszasan írtunk a jelenségről, ami persze nem mindenkinél jelentkezik. Ha pedig fellép a szédelgős érzés, az is eltérő mértékben befolyásolhatja a játékost. Azonban a Robinsonnál egészen egyszerűen bármikor képes voltam rosszul lenni. Ha állunk, ha ülünk, a belső fülünket átverni nem lesz könnyű. A teljes 3D-hatás miatt, ha mozgatjuk karakterünket, alig néhány pillanat alatt szédülni kezdhetünk, amit heveny rosszullét követhet. Az eddig próbált játékok közül mindnél könnyedén megszokható volt a motion sickness miatt fellépő szédelgés, de a Robinson esetében pár percnél többet nem tudtam egy huzamban játszani.
Aki már rendelkezik Playstation VR headsettel, annak jobban ajánlanám a demo lemezen található programokat, vagy a közepesnél jobbra sikerült Until Dawn: Rush of blood horror-szimulátort, vagy akár a Batman VR-t. Hiszen amellett, hogy jobban kímélik a pénztárcánkat, mint a Robinson, sokkal nagyobb élményt is képesek nyújtani.
Összegezve tehát a 60 eurós, nagyjából négy-hat órás Robinson: The Journey egy rosszul kihasznált, kiváló alapötlettel rendelkező, elbagatellizált szoftver, amelyen egyáltalán nem segít a move-kontroller teljes mellőzése, a gyakran fellépő motion sickness, vagy az unalomba fulladó point and click játékmenet. Egyelőre nem feltétlenül éri meg a beruházást.
Aki valami jobb élményre szeretne beruházni, és nem ragaszkodik a VR-hoz, annak ott a Watch Dogs második felvonása, melyről bemutatónk hamarosan megjelenik.
A Robinson: The Journey-t a szegedi EuroGamerShop Konzol Szaküzlet biztosította a teszt idejére.
A Call of Duty a világ legjövedelmezőbb játéksorozatának számít, és idén ismét jelentkezett legújabb részével, az Infinity Warfare-rel.
A játékkészítők minden bizonnyal szívükre vették az elterjedt sztereotípiát, hogy a CoD sorozat évről évre ugyanazt a játékot hozza a piacra csak más témákkal, hiszen ez a rész egy eddig egyedülálló, űrbéli sci-fis körítést kapott.
Már a bemutatónál óriási visszhangot kapott, hogy ebben a részben az űrhajóké lesz a főszerep, és emiatt a játék trailere minden idők legnegatívabban fogadott bemutató videója, amit valaha a YouTube-on közzétettek.
A rosszalló véleményeket látva az Infinity Warfare-hez hozzácsapták az egyik régi címüket, a Modern Warfare 2-t, hd-ben felújítva, egy kis plusz pénzért persze. A két játék egyszerre installálva több mint száz gigabájtot foglal el a számítógépen, szóval, ha már megrendelted, most gondolkodj el azon, mitől vagy hajlandó megszabadulni a pc-den.
A program készítői egyébként nyilvánvalóan mindent beleadtak ebbe a játékba. Minden irtó részletesen és esztétikusan van elkészítve, és kidolgozva. A szereplők ruhái és a fegyverek szemet gyönyörködtetőek, és minden bizonnyal nem lesz olyan számítógép, amit ne kényszeríthetne a maximum teljesítményre. Szerintem az űrhajódizájnok voltak a leginkább elnagyolva, de mivel sosem látunk űrhajót közelről, ez nem olyan nagy baj.
A fegyverek hihetetlenek. Van a játékban egy úgynevezett anti-gravitációs gránát, ami eldobás után nem felrobban, hanem mint egy termosztát, lecsavarja a gravitációt nullára, és mindenki, aki a hatókörén belül van, csak tehetetlenül tud lebegni, amíg te és a társaid halomra lövitek őket.
A leghatékonyabb és a legviccesebb fegyvernek az energiapuskát és az elektromos páncélt találtam, mivel ezekkel a fegyverekkel gond nélkül végigdarálhatsz az ellenfélen úgy, hogy nem is kell nézni hova lősz, csak mész előre. Sajnos, ha végre megkaparintod ezt a fegyver kombót, a játék gyorsan el is fogja venni tőled, szóval becsülj meg minden pillanatot, amit velük tölthetsz.
A leglustább módja az ellenfelek eltávolításának talán a pókdrón, aminek annyi a lényege, hogy leteszed a földre, odaszalad és a rosszarcúaknak a képébe ugrik,mint egy Alien, majd felrobban.
Ebben a részben különben főként droidokat gyilkolunk, így egy újabb harci módszer is előkerül: a hackelés. Lényegében rátartod a kezed egy gonosz robotra és átveszed rajta az irányítást, azaz gyanútlanul megölsz mindenkit, akinek nem zöld a neve.
A küldetések nagyon változatosak. A simán mész aztán lősz, részek után jön például egy lopakodós rész, aztán egy menekülős, űrharcos, és így tovább.
A történet lényege, hogy az emberiség létrehozott egy támaszpontot a Marson, és egy Che Guevara képű diktátor el akar szakadni az anyabolygótól, és el akarja pusztítani a Föld lakosságát. Jó diktátorhoz híven még jelmondatuk is van: a Mars Örök. A fő gonoszt Kit Harington digitális mása játssza, akit már láthattunk a Game of Thrones című sorozatban Jon Snow szerepében. Amikor először megláttam, majdnem sírva röhögtem, de miután szemrebbenés nélkül kivégeztette a barátaimat, akiket 3 perce ismertem, tudtam, hogy meg kell állítanom. Ennek a játéknak a fő ellensége egy meglehetősen passzív szereplő, az első 3 órában pusztán propaganda videókban látjuk, meg az első szinten körülbelül 2 percre. Az előző résszel szemben most nem az a célunk hogy legyőzzünk valakit, hanem hogy megvédjük a földet a marslakóktól. Akik emberek…
Az űrrepülés nagyon látványos, de kezdetleges. A kisebb harcos hajók alig lőnek ránk vissza, az anyahajók meg valami szédületes golyózáporral soroznak meg minket, ami elől, mivel az űrben vagyunk, nincs fedezék. Valahol a kettőt egyensúlyba kéne hozni egy patchben, hogy a kisrepülők fenyegetőek legyenek valamennyire, a nagyok pedig ne legyenek akkora erőfölényben, hogy csak pislogsz, hogy mi darálta le a hajódat. Az űrrepüléskor az objektumok egyébként csak füst és látszat. Simán keresztül lehet rajtuk repülni, mintha szellemek lennének. A repülést magát sem tartom kielégítőnek, mivel a játék maga ösztönöz arra, hogy ne gondolkodjunk manővereken, mivel a jobb klikkel automatikusan követhetünk bármit, amit meg kell semmisítenünk, így ezt sem sorolnám a játék pozitívumai közé.
A történések, és a játékmenet lefolyása rendkívül akadozó és szaggatott. Röviden úgy tudnám jellemezni, mint egy hideg-meleg vizes zuhanyt. Amikor belépünk a játékba és megismerkedünk a játék menetével, és elájulunk a grafikától, az új fegyverektől körülbelül minden megtörténik, amit egy sci-fi CoD-tól várnánk. Sajnos rögtön az izgalmas részek után hosszú óráknak tűnő bejátszások következnek, ahol személytelen karakterek össze-vissza beszélgetnek a fejünk fölött és várjuk, hogy lövöldözhessünk végre. Utána ismét fegyvert kapunk és indulhat a banzáj, de három küldetés után már az ember fél befejezni egy feladatot, mert kitapasztaljuk, hogy ezután hosszú bejátszásokat kell végigülnünk és ugyanabban a liftben fogunk ostobán nézni ugyanarra az egyébként nem túl szemet gyönyörködtető nőre.
Összességében egy nagyon innovatív és rengeteg új perspektívát kipróbáló játékot kaptunk idén a Sledgehammer Gamestől. Mindenképpen érdekes, és kihagyhatatlan része a sorozatnak, és ha a történetmód nem győzött meg, nincs gond, hiszen idén is van ingyen Multiplayer és Zombimód a játékhoz – és lássuk be, a legtöbb ember ezekért a funkciókért veszi meg a játékot.
A Blizzard népszerű fps-ében 6-6 fős csapatok harcolnak különféle objektívekért, változatos high-tech fegyverek segítségével.
Lehetsz hatalmas gorilla, szamuráj vagy egy időutazó kislány. A karakterek a Blizzardhoz hűen részletesen vannak kidolgozva, háttérsztorikkal és egyedülálló képességekkel. Az akciódús és gyakran kaotikus megmérettetésekben minden pillanatban élet-halál között táncolsz, és mehetsz birokra az ellenfelekkel. De az erőfeszítések és a játékos tehetsége sem vész kárba, hiszen a meccsek végén kitüntetést kap a legjobb. A díj egy kisvideó, amit mindenkinek végig kell néznie, hogy lássák, mekkora király vagy.
A játékot letöltheted a Battle.net kezelőfelületén, és ajánlom, ha lassú internetkapcsolattal rendelkezel, indítsd is el a letöltést már most, mert a játék több mint 6 gigabájtot foglal. Az Overwatch rendszerkövetelményei is elég magasak, tehát ha régi konfigurációval rendelkezel, ez egy tökéletes alkalom arra, hogy megnézd, vinné-e az öreg vas, ha beruháznál a játékra.
Érdekel, hogy mire ez a sok hype az Overwatch körül? Vagy csak keresel valamit, hogy elüsd az időt? Gyere játszani! Ezt majd meg is teheted a következő hétvégén (november 18-21-ig), a legjobb áron: ingyen.
Idén is megrendezték az évente jelentkező BlizzCont. A rendezvény célja, hogy bejelentse a cég a legújabb játékait a nagyérdeműnek, valamint, hogy helyet adjon a játékosoknak a találkozásra, ismerkedésre, bulizásra.
A bejelentések mellett cosplayerek és animátorok is összemérhették képességeiket, játékbeli és valós díjakért bemutathatták jelmezüket és digitális tudásukat. Szintén itt zajlott a World of Warcraft Aréna, a Starcraft II és a Hearthstone bajnokság, a Heroes of the Storm őszi kupája, illetve az Overwatch Világbajnokság.
A rendezvényen bejelentették többek között a Blizzard kártyajátékának, a Hearthstone-nak a következő, azaz negyedik kiegészítőjét, a Mean Streets of Gadgetzant. A kiegészítő december elsején lesz ingyenesen elérhető a Battle.net kezelőfelületén. Az új kártyák főleg a goblinokat és a goblin város, Gadgetzan lakóit tartalmazzák. Új fegyverek, csapdakártyák, pirájapuskák jönnek, igazából minden ami goblin, benne lesz az új pakliban.
A kiegészítőben 3 új frakciót (maffiacsaládot) is adnak a játékhoz. Érkezik a „Grimy Goons”, „The Kabal” és a „Jade Lotus”, akikhez majd a játékos tetszőlegesen csatlakozhat. A maffiacsaládtagok különféle specifikus kártyákat fognak használni. Az egyensúly érdekében lesznek olyan kártyák is, amiket mind a három család tagjai használhatnak. Nagyon izgalmas lesz, hogy hová fog fejlődni ez a frakciórendszer és az új évad témája is egy lendületváltást ígér a Hearthstone fanoknak.
Az Overwatch híveinek is izgalmas híreket közölt a Blizzard, ugyanis érkezik az új hős, Sombra.
Sombra, a mexikói hackerlány játékstílusában igen-igen hasonló lesz a konkurens játék, a Paladins egyik hőséhez Skye-hoz. Sombra főként láthatatlanságot fog használni, épp úgy, mint Skye. Viszont Sombra játékában az ellenfelek eszközeinek meghekkelése lesz a fő cél. Sombra képes lesz lekapcsolni az ellenfeleinek műszereit, azaz képességeit pár másodpercre, és ha gondban van, könnyen el tud majd teleportálni egy általa megjelölt helyre.
Az új hős mellett a Blizzard bejelentette, hogy az Overwatch hivalatosan is e-sport lesz, hasonlóan, mint másik játékuk, a Heroes of the Storm.
A Heroes of the Storm játékosainak két új harcost mutattak be az idei BlizzConon. A Szövetségesek újfent elhunyt királya, Varian Wrynn, és az egyik ősisten, Ragnarok csatlakozik majd az Igazság Mezejéhez.
Híreket kaptunk a Diablo III-ról is, mégpedig hogy a játék magába foglalja majd a régi kasztot, a Nekromantert az elkövetkező kiegészítőben.
A Diablo első része pedig ingyenesen játszható lesz a Diablo III-ban, ami azt jelenti, hogy teljes HD felújítást fog kapni a sztori. Mindent újramodelleznek az eredeti, klasszikus kinézetek alapján. A patch a régi játékosokat szeretné megcélozni, hogy ismét felidézhessék a Diablo I-érzést, és emellett menő tárgyakat és kinézeteket kapnak azok, akik az eseményen részt vesznek.
A Blizzard a jövőben együtt fog dolgozni a Google Deepmind, mesterséges intelligencia céggel, hogy a botokat még okosabbá tegyék a Starcraft 2-ben. Az összefogás célja, hogy a robot tanulni tudjon az ellenfelétől, és a sokadik meccsen már ne essen bele ugyanabba a hibába, mint a legutóbbi mérkőzésen. Az egész értelme, hogy rábírják a játékost más taktikák alkalmazására és érdekessé tegyék a botmérkőzéseket a profiknak is.
A World of Warcraftban bejelentették a Legion következő patchét, a 7.2-eset, ami tartalmazza majd az új raid instát, a Tomb of Sargerast, ahol összesen kilenc új főgonosszal küzdhetnek meg a kalandorok. Továbbá számos mini holiday eseményt is bejelentettek, meg kisebb számváltoztatásokat a kasztok erőviszonyain. Sajnos a legacy szerverek ötletétől továbbra is elzárkózik a Blizzard, így erről idén sem hallhattunk sokat.
Míg a Hearthstone bejelentéseinél és kártyabemutatásainál óriási őrjöngésbe és üdvrivalgásba kezdtek az emberek, addig a Heroes of the Storm híreinél mindenki elment cigizni, vagy beszélgetni. A World of Warcraftos és az Overwatch-os újdonságokat érdeklődéssel fogadták, míg a Starcraftos és a Diablós hírek megosztották a termet.
Összességében elég lassú volt az idei BlizzCon. Sajnos meglátszik a hírekből is, hogy minél több játékra figyel a cég, annál kevesebbet tudnak beleadni a futó játékaikba. A BlizzCon továbbra is megmaradt annak, ami. Egy barátságos és varázslatos hely, ahol az emberek klántársakkal és online ismerősökkel, játékkészítőkkel találkozhatnak, és elmondhatják szemtől szembe a kritikáikat és kérdéseiket a készítőknek. Ha az újdonságokért annyira nem is, az atmoszféráért és a versenyekért idén is érdemes volt kilátogatni a BlizzConra.
A koreai Webzen cég, immáron 15 évvel az első játékuk után végre bétatesztelésre megnyitotta a MU Online folytatását, a MU Legend fantasy MMORPG-t.
A legtöbb magyar játékos az első részben ismerkedhetett meg az online játékokkal, és végre, egy friss lélegzetvétellel folytatódik Lorencia történelme.
A játék sztorija és játékmenete nyilvánvalóan erős inspirációt kapott a Diablo szériától, viszont van egy csavar: mindent szteroidokon tálal.
A sárkányok, a varázslatok, a fegyverek, a dialógusok, egyszóval minden, ami fontos egy igazi fantasy játékhoz, a 200%-ra van fokozva. A játék e verziójának a receptje egyszerű: fogj minden európai mitikus lényt, lehetőleg a tolkienizmusból, és szórd meg az ázsiai csillámporral. Bónusznak adj hozzá rendkívül gyors, olykor tizedmásodperces reflexeken alapuló harcokat, és készen is áll az idei év egyik legjobb akciójátéka.
A játék az elmúlt 10 éves fejlesztése alatt a felismerhetetlenségig megváltozott, hogy fogyasztható legyen az új játékosoknak. Viszont a régiekről se feledkeztek meg. Az ismerős hanghatások és a városok, varázslatok között megtalálhatóak a régi szörnyek, amiket most is halomra gyilkolászhatunk.
A játék grafikája gyönyörű. Ha akár csak futólag is tekintünk a képernyőre, egy vibráló és színesztétikailag logikus és harmonikus világ tárul a monitorunkra. Az animációk kidolgozottak, habár helyenként elég súlytalannak tűnnek. Például a karakter rendszerint pörgeti a 150 kilós varázspallosát, mintha egy kisbicska lenne, de ez az ázsiai játékok és képvilág egyik jellemzője, tehát valószínűleg csak az európai szemet zavarja a dolog.
Óriási előrelépés történt a karakter kreáció terén. Habár például íjász továbbra is csak nő, vagy mágus továbbra is csak férfi lehet, választhatunk, hogy emberek vagy démoni lények legyünk. Sőt, a karakterünk teljességgel személyre szabható úgy, ahogy egy mai MMORPG-ben elvárnánk. Bár rondák nem lehetünk. Ebben a játékban mindenki gyönyörű, kigyúrt és nagymellű.
A játék negatívumai közé tartozik például a küldetés rendszere. Életemben nem voltam ilyen unalmas, repetitív, és egyértelmű küldetéseken. Sőt, a játék maga is arra ösztönöz, hogy ugord át a küldetési dialógusokat, mivel a fő történésekre vannak külön filmbejátszások. (Amik egyébként nagyon jópofák és érdekesek, viszont a második karakterednél már idegesítőek, mivel nem lehet átugrani.) Ez azonban nem akadályoz abban, hogy megtaláld a magad módját, hogy a fejlődés szórakoztató lehessen. Például dimenzióhasadásokat találhatunk, és ha keresztülmegyünk rajtuk, akkor véletlenszerűen egy másik helyre kerülünk, ahol némi kaszabolás után egy nagy főellenséggel is megküzdhetünk.
A belépéskor, mint egy jó single player játéknál, megválaszthatod, hogy milyen szintű nehézségekkel akarsz szembenézni, és talán itt van a játék fő húzóereje. Óriási lények, hihetetlenül nehéz harcok és gazdag zsákmány vár azokra, akik elég merészek a belépésre, viszont ha szerencsétlenségében kimúlik a bátor vitézünk, elég súlyos pénzügyi és tapasztalatbeli kár éri a játékost. A legjobb taktika az, ha életben maradsz.
A játék gépigénye egyébként igen alacsony, viszont ez nem jelent okot arra, hogy csúnya legyen. Pusztán jól van optimalizálva, és az alacsony beállítás tényleg alacsonyt jelent úgy, hogy körülbelül 10 fps-ről 60-ra tud ugrani a játék, ha nincs is friss számítógépe az embernek.
A játék maga ingyen játszható. A Webzent ismerve ez nem jelenti azt, hogy a prémium játékosok irtó erősek lesznek, pusztán azt, hogy az ingyeneseknek jóval többet kell játszani ahhoz, hogy elérjék a kívánt erősségeket.
A MU Legend méltó örököse a Mu-szériának, hiszen a csillivilli külső egy meglepően összetett, és addiktív játékot takar.
Ja, és a lényeget elfelejtettem. A legjobb játékosok szárnyakkal tudnak repülni, nem úgy, mint a földönfutó kezdők.
Sokszor megemlékezünk a sci-fi zsáner tudományra tett jótékony hatásairól. Számtalan olyan dolgot tudnánk felsorolni, amely először egy fantasztikus író fejéből pattant ki, végül rá pár évtizedre sikerült a valóságban is megalkotni. Ilyen volt a virtuális valóság is. Hosszú évekkel ezelőtt ki-ki a maga módján képzelt el egy olyan 3D világot, amely teljesen kizárja a körülötte zajló életet, és bekerülve egy saját képre alkotott virtuális valóságba, saját szabályok lépnek életbe. A fantasztikum itt véget ér. Ugyan nem élvezhetünk maximális szabadságot egyelőre, de minden csak az időn múlik.
Az elkövetkezendő esztendőket egészen biztos a VR-szemüvegek fejlesztése fogja meghatározni, csak remélem nem fog eltűnni a süllyesztőben, mint néhány hasonló remek ötlet, amelyet nem használtak ki eléggé.
A jelenlegi VR-headseteken (HTC Vive, Samsung Gear, Oculus Rift) eddig látott játékok (tisztelet a kivételnek) csupán méregdrága demóknak tűntek. A VR-ra írt játékok a 80-as évek árkádstílusára emlékeztetnek, a tech-demo érzet pedig felemás szájízt hagy az emberben. Teljesen logikusnak tűnhet, hogy ha adva van egy nagyjából kétszázezer forintos PC-nk, plusz egy majdnem kétszer annyiba kerülő VR-headsetünk, nem egy „állj egy helyben és lövöldözz” típusú programmal szeretnénk elütni szabadidőnket. Természetesen az előző mondat le lett sarkítva, de a lényeget nagyjából lefedi.
Nyilván nem az első próbálkozásra fognak AAA-kategóriás címeket hozni, de azért egy-két kiemelkedőbb alkotás bőven elférne, hogy ne tűnjön ennyire „évente egyszer elmegyek vidámparkba, jól érzem magam, aztán megint nem érdekel egy újabb évig” érzésnek. A VR világot eddig egyértelműen a horrorok uralják, hiszen tucatnyi ijesztgetős cím érkezett már, és még egy csomó érkezik jövőre is.
Most már ejtsünk néhány szót az idei év egyik legjobban várt VR-headsetéről, a Sony által gyártott Playstation VR-ról. Sokan a Messiást látják benne, pedig van még hova fejlődnie.
Máris a PSVR kicsomagolása után szembesülnünk kellett a legfrusztrálóbb dologgal: kábelek. 2016-ban jogosan várhatja el az ember, hogy egy csúcstechnológiás szerkentyű kábé két zsinórt igényeljen. A PS virtuális valóságát számtalan helyen kell összekötögetni. Külön adaptere, processzora van, amit a Playstation 4 konzollal, majd a tévével kell összedugni. Ám a sisakból is jön egy hosszú, ám annál vékonyabb kábel, amit szintén az adapterbe kell helyezni. Az összekötések végén nem győztük hova elrejteni a kábeldzsungelt, pláne hogy folyamatosan attól kellett tartanunk, hogy felbotlunk a VR kábelében, vagy egész egyszerűen lerántjuk az egész szerkezetet az asztalról.
Ha sikerült megemésztenünk a mérhetetlen mennyiségű vezetékkel járó megpróbáltatásokat, akkor jöhet a sisak felhelyezése. A headset felvétele az ergonómiailag tökéletes kialakítása miatt igazán könnyű. Egy jókora gombot lenyomva könnyed mozdulattal ráemelhetjük fejünkre, majd a sisak hátulján lévő tárcsával beállíthatjuk fejméretünkre a szerkezetet. A szemüveg jobb alsó részén pedig az élességet tudjuk egyénileg beállítani, végül pedig teljesen úgy érezhetjük, hogy a mi fejünkre lett kitalálva az eszköz. Maga a VR könnyű viselet, húsz-harminc perc után sem válik kényelmetlenné, vagy nehézzé.
Most már ideje lenne játszani is! Amint sikerült összhangba kerülni a Playstation Camerával, és vakon matatva megtaláltuk a kontrollerünket (vagy volt valaki, aki kezünkbe adta), máris elkezdődik a várva várt élmény.
A Playstation VR Worlds lemezről válogattuk össze tesztalanyainkat, mert azt hittük, a demo lemezen lesznek a demo-jellegű játékok (logikus, nem?). Nos, a Worlds is kiváló VR élményt nyújt, de a sokszor emlegetett tech-demo hatás itt is felüti a fejét, ám annyira nem vészes a helyzet.
A kezdeti hűha-faktor még igen magas, hiszen a 3D-hatás lenyűgöző. Bárhova nézünk, hajolunk, a villámgyors érzékelés miatt tényleg úgy tűnik, hogy elutaztunk egy ismeretlen világba. A Worlds menücsarnokában válogathatunk a játékok között: mélytengeri gyönyörködés, londoni bankrablás, fejelős pingpong, aszfalt-bob, illetve aszteroidán ugrálós űr robotszimulátor. És valóban, mindegyik játéknál ott van az a bizonyos rácsodálkozás, és viszonylag hosszan kitart. Minden látványos, de nem a grafikai „értelemben”. Ne várjunk még Witcher 3, vagy Uncharted 4 szintű látványvilágot, hiszen még gyerekcipőben jár a technológia, illetve hiába az erős konzol, így is rengeteg erőforrást igényelnek az egyes játékok. A maga módján azonban így is szép a PSVR által nyújtott kép (Playstation 4 Prora már ígérik a szebben teljesítő címeket). Ha nem foglalkozunk a grafikai dolgokkal, akkor nagyon jó élményben lehet részünk. Némelyik játék engedi a Move kontrollerek használatát, ami plusz löketet adhat a virtuális világunknak.
Viszont meg kell említenem a legnagyobb negatív tapasztalatot is, amelyről sokan beszélnek, teljesen jogosan. Ez pedig a motion sickness, vagyis az a jelenség, mikor az agyunk egyszerre két mozgási információt próbál feldolgozni, belezavarodik, és émelygés, szédülés lesz úrrá rajtunk. Sajnos ez elég sokszor megtörtént tesztünk alatt. Míg a valóságban mi állunk, vagy ülünk, az egy dolog, de az agyunk nagyon nem szereti, ha közben a játékban pedig ugrunk, futunk, vagy autóban ülve száguldunk. Egy részről mi tudjuk, hogy mozdulatlanok vagyunk, de a virtuális valóság miatt úgy is érezhetjük, hogy mi igenis különböző mozgást végzünk. Az eredmény heveny rosszullét (párszor majdnem orra buktam emiatt). Ilyenkor azért érdemes néhány perc szünetet tartani. A sisak levételekor pedig előfordulhat enyhe zsibbadó érzés is fejtájékon, és néhány percnyi szédelgés is elképzelhető. Ez persze nincs kőbe vésve, emberenként eltérő lehet – valakinél egyáltalán nem is jelentkezik ez az „élmény”.
Egyelőre tehát jobb is, hogy nincsenek órákig nyüstölhető játékok, mert egy részről szerintem tesztelni kéne a szociológiai hatását is a VR-headsetnek, mert az is felvet néhány kérdést, mennyire van ez hatással a játékosok szociológiai fejlődésére, ha száz százalékban kizárják a külvilágot hosszú órákon keresztül. Illetve a motion sickness ellen sem ártana valami biztos megoldás.
Összességében a Playstation VR egy kiváló eszköz, és kimondottan kellemes játékélményt nyújt. A 3D-érzet káprázatos, a játékok élvezetesek, ráadásul a PSVR jelenleg a leginkább pénztárcabarát virtuális valóság. Ha már van otthon egy Playstation 4 konzol, akkor meg pláne, hiszen a többi VR-hoz képest majdnem feleannyiba kerül.
Mindenkinek ajánlanám kipróbálásra, aki csak teheti, hiszen eddig még nem tapasztalt élményt nyújthat a legtöbb ember számára, de ahhoz, hogy jobban elmélyedjünk a Playstation VR világában, valamivel többet kell felmutatnia. Ám szó, mi szó: eddig remekül helytáll.
A Playstation VR-t a szegedi EuroGamerShop Konzol Szaküzlet biztosította a teszt idejére.
A várva-várt, legújabb Mass Effect játék olyan előzetest kapott, mint valami nagyszabású hollywoodi film – és ez megosztja a közönséget. Miközben van, akinek az jut eszébe, hogy ezt bizony szívesen megnézné a moziban is, mások éppen azon fanyalognak, hogy az összhatás semmiben sem tér el egy tipikus SF blockbustertől. Szerinted?
