Már javában tart az animék téli szezonja, így rengeteg új címmel gazdagodott ez a szubkultúra. Mi a legérdekesebb, természetesen sci-fi témájú animéket válogattuk ki. Íme a lista!
Dimension W
2072-re megoldódik az emberiség energiaválsága, hála a coils (tekercsek) nevű eszköznek, Segítségükkel közvetlenül lehet végtelen energiához jutni, amit a Dimension W-ből nyernek ki. Azonban (ahogy az lenni szokott) a coilokat gonosz célokra is felhasználják. Az ilyen energiavisszaélőkkel veszi fel a harcot a régi vágású Kyome és android társa, Mira.
Az anime egy 2011-es manga adaptációja, amit a Darker Then Black mangakája, Yuji Iwahara jegyez. A sorozat első évada 12 részes, január 10-én indult, és csak március végén fog befejeződni. Bőven van idő behozni az esetleges lemaradást.
Bubuki Buranki
Tíz év után Azuma Kazuki visszatér Japánba. A hazatérés azonban nem zökkenőmentes: fegyveres emberek támadják meg a fiút és börtönbe zárják. Gyerekkori barátja, Kogane Asabuki szabadítja ki Kazukit egy Bubukinak nevezett fegyverrel. A lány ezt a puszta gondolataival képes irányítani. Az események után Kazuki csatlakozik barátjához és egy szervezethez, akik egy titokzatos titánt, Oubut keresik fel.
A Full Metal Alchemist, a Soul Eater és a Bleach producereinek új animéje január 9-én startolt hazájában. Az első évadot 12 részesre tervezik.
Phantasy Star Online 2 – The Animation
Akik játszottak vagy ismerik a Phantasy Star Online-t, azok most örülhetnek, hisz január 8-tól látható a játék anime verziója is. A szintén 12 részes évad egy, a Földön játszódó történetet fog elbeszélni.
A történet egy olyan világba vezet minket, amikor a természeti katasztrófák mindennaposak, kiborgok és autonóm robotok jelennek meg a piacokon, a világhatalmak technológiáért és forrásokért versengenek egymással, a gazdagok és a szegények közötti szakadék pedig egyre csak mélyül. Ebben a világban találkozik Nene Nanakorobi, a kibernetikusan továbbfejlesztett lány és a mogorva Clarion, Uzal Delilah feltaláló robotja. A veszély hozza őket össze: Cenancle metropoliszát terroristák fenyegetik.
Az idei esztendő több szempontból is a hősök éve lesz. A DC és MARVEL képregények nem csak a mozikban, hanem a kisképernyőkön is igyekeznek elkápráztatni a nézőket. Az eddigi sorozatok mellé folyamatosan jönnek az újabb szériák, így ki-ki megtalálhatja kedvenc hősét a tv-ben is. Hosszú lenne felsorolni az idei év blockbuster nagy durranásait, de már februártól elkezdődik a szuperhősök (és antihősök) ideje. A legújabb széria nem más, mint a frissen indult Legends of Tomorrow című sorozat.
A Zöld Íjász és a Flash sorozatokból megismert mellékszereplők kiválnak, hogy legendává válhassanak. Aki azt várná, hogy a csuklyás igazságosztó és a skarlát gyorshajtó is az új széria részese lesz, csalódni fog, de megvan ennek is a miértje. Egyrészről ezzel „elbuknák” a saját sorozataikat, amik azért elég szép nézettséget produkálnak, és van saját cselekményük bőven. Keresztepizódok ezután is lesznek, sőt lehet, besegítenek majd a legendáknak is, de ez egyelőre csak személyes rajongói álmodozásom. A másik ok, amiért nem lehetnek a főbb karakterek az új szériában, az pedig maga a legendává válás. A két szuperhősnek bérelt helye van az Igazság Ligájában, mellesleg több évada hajkurásszák a rosszfiúkat, és komoly névre tettek szert városaikban. Most rajtuk a sor, hogy engedjenek az újabb generációknak, hogy segítsék a tehetséges hőspalántákat a gonosz elleni küzdelemben.
A történet szerint Vandal Savage a jövőben uralja az egész világot. Mindent porig éget, mindenkit megölet, aki ellenszegül, robotzsaru hadseregével pedig állandó rendet tart. Egyetlen férfi áll ki az emberiség mellett, ő pedig Rip Hunter, aki időmester lévén visszautazik 2016-ba, hogy összeszedje a nyolc legfeláldozhatóbb hőst, akit talál. Ez talán felfed egy „kis” lukat, ami lehetne szőrszálhasogatás is, de csak azért is belemegyek: ha Rip ismeri a jelent, múltat, jövőt, akkor miért nem az Igazság Ligáját hívná segítségül? Tagjaik gond nélkül szétkapnák Savage-et és hadseregét is. Erre a válasz egyszerű lehet: másik univerzum. Ezzel a DC világában gyakorlatilag bármit meg lehetne magyarázni, és meg is teszik! Másrészről pedig a Holnap Legendái nyolc olyan hőst takar, amit Rip is kifejt a pilot epizódban: minimálisan lesznek ráhatással a jövőre, és csak feláldozható bábukként masírozhatnak keresztül téren és időn.
Itt csatlakozik be a már-már minden időutazós produkcióban megjelenő sors-kérdés. Ha valaki eleve a jövőből érkezik, megmásítva a jelent, akkor sikerülhet-e szembemenni a sorssal? Sikerülhet-e megváltoztatni az idő folyását? Itt megjegyezném, hogy efféle kérdéseket vártunk el a Különvélemény sorozattól is, ahol ezeket tudatosan kihagyták.
Nem kell aggódni, nem fognak magasröptű filozófiai eszmecseréket folytatni, bőven kijut majd bunyóból is. A nyolc legenda egész szépen árnyalva van, saját motivációkkal, küzdeni akarással, vagy éppen „tojok az egészbe” attitűddel. Mindenki létjogosultsággal bír a sorozatban, hősökhöz képest tényleg letisztultnak hatnak, kivéve egy embert: Fagykapitány társát, Hőhullámot. (Ők eredetileg negatív karakterek, itt is azok maradnak, még nem jöttem rá, miért kellenek Rip Hunternek.) Gyakorlatilag valahol megállt egy szociopata Groot szintjén. Sok szövege nincsen, ami van, azt nagyjából kiteszi a macsózás és a „bárkit megölök, bárhol, bármivel” félmondatos megoldások. Azon sem igazán jutottam túl, hogy a Szökés sorozat mindkét sztárja most gonoszt alakít, rettentő idegesítőnek hatnak, és hogy egyáltalán miért kell folytatni a Szökést (2016-ban egy 10 részes sorozatban tér vissza)?
A Holnap Legendáinak első része kellemes volt a szemnek. Nem kaptunk sokat, de az alapok lehelyezése, fogjuk rá, kielégítő volt. Elég mélységet is kaptak a szereplők, ami teljes mértékben a sorozat hasznára fog válni, a későbbi esetleges veszekedésekhez meg főleg. Dr. Stein (Tűzvihar egyik fele) személyében ott van a tudálékos öreg, Palmer (ATOM) pedig tudálékos fiatal – tökéletes ellentétek. Sarah (Fehér kanári) maradt az ex-árnyak ligája tag, és ex-halott, ehhez mérten is fog viselkedni. A többiek is belesimulnak az egész környezetbe, egyesével nem jellemezném őket, mert szinte mindegyikőjük megérne egy-egy külön cikket. Beszélgetnek egymással, ugratják, beszólnak a másiknak. Tényleg hihető emberi lényekről van szó, akik sokszor humorral próbálják meg feloldani a feszültséget, ami a világ megmentésével jár.
Remek, ahogy nyolc – Rippel együtt kilenc – totálisan különböző ember ugyanazt a célt próbálja elérni, persze más eszközökkel, és más felfogással. Az időutazás adhat egy külön ívet a szériának, miszerint úgy tűnik, nem egy helyre, egy időbe repülnek el, hanem módszeresen bemutatják a különböző történelmi időszakokat.
A sorozatpremierrel nem kaptunk túl sokat, de beérhetjük ennyivel, mert számtalan új kalandot fog még nekünk nyújtani, és valljuk be, gyönyörűen bővíti a kisképernyős Arrowerse névre keresztelt univerzumot.
2011-ben indították útjára a Juno névre keresztelt űrszondát, melynek feladata a Jupiter mágneses terének, légkörének vizsgálata, de közben sikerült egy világrekordot is megdöntenie.
Ugyan nyolc űrjármű elérte a minimum 500 millió mérföldes (kb 800 millió km) távolságot a Földtől, de azok mind nukleáris energiával haladtak. A Juno az első olyan űreszköz, ami napenergia segítségével tette meg a csaknem 493 millió mérföldes, elképesztő távot.
A Junon 18,698 napelem található, három hatalmas napelemtáblán (egyenként 9×2,7 méter), így a legkisebb napfénymennyiségből is hasznot tud húzni. A Jupiter felé közeledve a napsugárzás nagyjából huszonötször gyengébb, mint a Földnél, ezért minden „cseppnyi” napfény rengeteget számít.
Az utazás azonban közel sem a legnehezebb része a küldetésnek. A NASA arra törekszik, hogy a Jupiter masszív felhőzetén át, és az őrült viharokon keresztül jutva sikerüljön többet megtudni a bolygó eredetéről, felépítéséről, légköréről.
A Juno idén júliusban éri el a Jupitert, húsz hónapig fog keringeni körülötte, majd a misszió végén beleirányítják az óriási bolygóba, ahogy azt a néhai Galileo űrszondával is tették.
Japán csillagászok egy gázfelhő (CO-0.40-0.22) tanulmányozása során szokatlan jelenségre figyeltek fel: valami gravitációs hatást gyakorol a felhő gázaira. Miután kizárták a szupernóvát és egyéb lehetőségeket, egy számítógépes modellezés rávilágított a megoldásra: egy közelifekete lyuk áll a gravitációs hatások mögött.
A gázfelhő nagyjából 200 fényévnyire van a Tejút centrumában található szupermasszív Sagittarius-A-tól. Míg utóbbi 4 millió naptömegű, az újonnan felfedezett fekete lyuk is igazi „nagypályásnak” mutatkozik a maga százezer naptömegével. A hatalmas égitest lehet a fekete lyukak kutatásának újabb mérföldköve. Ez a felfedezés lehet a hiányzó láncszem, egy úgynevezett köztes fekete lyuk.
Eddig csupán a két véglettel sikerült találkozniuk a kutatóknak: a gigászi szupermasszív fekete lyukakkal, – melyek több milliós nagyságrendű naptömeggel rendelkeznek, – illetve az egészen „apró” 5-10 naptömegű fekete lyukakkal.
Korábban is feltételezték már egy köztes fekete lyuk létezését, ám egészen idáig nem sikerült találni. Ezek valószínűleg más kisebb fekete lyukak bekebelezésével és egyéb csillagközi anyagok magukba szippantásával jöhetnek létre.
Néhány nappal ezelőtt futótűzként terjedt el egy fotó, amelyet Scott Kelly űrhajós készített az ISS fedélzetén, és amely egy nagyra nőtt, sárga szirmú virágot ábrázolt. Sokan hiszik emiatt, hogy ez a szerencsés rézvirág az első növény az űrben – pedig nem!
Valószínűleg sokan nem tudják, hogy az első élőlény, ami az űrben járt, nem Lajka kutya volt, hanem egy csapat muslica, és egy marék vetőmag. Ezek a rozs- és gyapotmagok 1947. február 20-án, egy V-2-es rakéta rakományaként szálltak a magasba, és azt vizsgálták rajtuk, hogy az élőlények, az élő szervezet hogyan reagál a nagy magasságban lévő sugárzásra. A magok 109 kilométeres magasságig jutottak.
Ezt követően az állatkísérletek kerültek előtérbe, majd az első emberes küldetések, és végül az olyan kérdések, mint hogy képes-e tartósan élni és dolgozni az ember a világűrben? Az űrkutatás kezdetben politikai célokkal hajszolt törekvés volt, de ahogy változott a földi történelem, úgy alakult át tudományos projektté, és érte el azt a sokkal magasztosabb kutatássorozatot, amely a jövőben majd az emberiség hasznára fordulhat. A hosszú távra tervezett, állandóan személyzettel rendelkező űrállomásokon ismét napirendre került az élelem űrbeli körülmények között való megtermelésének problematikája. Amióta a Nemzetközi Űrállomás (ISS) teljes egészében elkészült, a NASA és az ESA is támogatja, hogy növénytermesztési kísérletek is folyjanak odafent. Ennek eredményeképpen 2012-ben növekedésnek indultak azok az Arabidopsis-palánták, amelyek először cáfolták meg a tudomány feltételezését, miszerint gravitáció nélkül, a sok más inger által (pl. tömegvonzás) befolyásolt növények gyökerei majd sajátos módokon, ferdén, illetve hullámosan fognak nőni. Azonban nem így történt, a gyökéreresztés nem gravitációtól függő jelenség tehát, erről pedig hosszú cikkébenBMC Plant Biology c. tudományos folyóirat is beszámolt itt.
2014-ben rendhagyó kísérlet zajlott növények és az űr részvételével, de ezt nevezhetnénk inkább performansznak. Azuma Makoto japán művész ötlete még John Powelt is cselekvésre késztette, aki ekkor a JP Aerospace szakembere volt. Tíz segítőtársával Makoto 30 különféle növényből kreált csokrokat, és egy fehér fenyő bonsai társaságában a nevadai Fekete Kősivatagból útnak indította őket. Az Exobionatica projekt képei bejárták a világot, és a figyelem ismét az űr és a növények kapcsolatára terelődött.
2015 nyarának nagy szenzációja, és ezzel együtt a az űragrár-tudomány következő áttörése volt, hogy először sikerült ember számára is fogyasztható haszonnövényt termeszteni az ISS-en. Az első ínyencség a római vörös saláta lett, piros színű leveleivel pedig külön kitűnik az elvárt zöld étel-alapanyagoktól. A növény kifejlődését egy vega-egység tette lehetővé, mely biztosította a megfelelő anyagokat és a világítást. Utóbbi azért is nagyon fontos, mert már az 1990-es évek elején is történtek kísérletek LED-lámpákkal, ám csak most sikerült kétféle fény használatával egészséges növényt felnevelni. A kék és vörös hullámhossz ugyanis feltétele volt a növény fejlődésének, a zöld pedig nem, bár azért szintén nem elhanyagolható. Íme az első űrsaláta:
És el is érkeztünk a következő mérföldkőhöz, amelyet 2016 januárjában át is lépett a tudomány: már nemcsak leveles, hanem virágos növényekről is kiderült, hogy képesek kifejlődni, élni és túlélni az űrben. Az érdem ismét a NASA-fejlesztésű növénytermelő berendezésé, amellyel a saláta is kinőhetett, valamint Scott Kelly űrhajósé, aki a kezdeti nehézségek (kókadt levelek) ellenére, a locsolási metódus megváltoztatása után bízott a sikerben. A hazánkban is ismert és gyakori zinnia (rézvirág) pedig immár a világűrben is gyönyörű színekben pompázik.
A következő lépés talán a paradicsom lesz? Vagy egy külön növénytermesztő modul? A jövő űrhajósait dokkolás után akár ez a látvány is fogadhatja majd:
A szerkesztőségünkben és az interneten már kapható, az újságosoknál pedig február 2-től érdemes keresni a Galaktika 311-et.
A magazin februári számát Glen Cook nyitja: művének befejező részében a Camelot bolygó óriási teremtményeivel harcolnak a Régi Föld lakói. A CSIPKERÓZSA szerzőjének, Jane Yolennek a novellája egy jámbor ember életének komoly felismerését állítja a középpontba. Robert Reed írásában egy titokban meghódított világ a káosz és a rend fura paradox működését mutatja. Ray Nayler állandóság és változás, feledés és emlékezés kettősségét értelmezi egy találkozás tükrében. Két S.T.A.L.K.E.R.-történet következik: Gall „két napja” azt példázza, hogy a legszörnyűségesebb mutáns maga az ember; Jan Oleskovszkij pedig további meglepetéseket tartogat a Zónával kapcsolatban. A havi retro Fritz Leiber „Mariana” című novelláját eleveníti fel.
A magyar szerzők közül Wágner B. György „konok rokonok” nem mindennapi találkozását, míg Molnár Csaba egy rendkívüli intelligencia történetét írja meg. Molnár Csaba most debütál a Galaktikában és újonnan induló Start Könyvek sorozatunkban hamarosan egy saját kötettel jelentkezik.
A filmrovat a világhírű operatőrről, Zsigmond Vilmosról emlékezik meg, A szférák zenéje pedig David Bowie-nak állít emléket. A képregény Viktor Šauer és Michael Petrus alkotása. A Kapcsolatfelvétel a Műcsarnok futurisztikus retro és a Trafó „hangos” kiállításáról számol be. Világűrt jelentő deszkák című rovatunkban a Medic’all Art Dance Társulat komplex művészeti előadásának lehetünk részesei.
A tudományos főanyag a tenger mélyén zajló infoháború kérdéseit járja körül. A lapban olvashatók még érdekes írások ételszkennerről, otthoni sörfőzésről, víz alatti hátirakétáról, valamint az ökokatasztrófák-sorozatban a dél-amerikai óriásvarangyról.
Az XL-kiadás, amelyre továbbra is előfizetőként lehet szert tenni, egy újabb női szerző műveiből válogat: Kij Johnson kisregényét és novelláit tartalmazza.
Jelenleg a Disney birtokolja a Marvel és a Star Wars univerzumokat, így lehetséges lenne egy esetleges crossover film, amiről sok rajongó álmodik – írja az Epicstream. Persze meg is nyugtatnak mindenkit, hogy ez nem fog megtörténni, jelenleg nincsenek ilyen tervek. A Marvel Comics alkotója, Stan Lee a The Big Issue-nak adott interjúban mégis elképzelhetőnek tartja az ötletet.
Az interjúban főleg Lee munkásságához kapcsolódóan merült fel a kérdés: lehetséges lenne-e több világ egyesítése? Ez a kérdés először azokra a Marvelhez köthető címekre vonatkozott (pl. Fantastic Four, X-men), amiknek a jogai más-más stúdióknál vannak. Egy olyan nagyszabású crossoverre, ahol akár a Galaxis Őrzői, Pókember és a Bosszúállók is feltűnhetnek, Lee azt mondja, hogy talán az egyik legdrágább film lenne, amit valaha készítettek, de lehetségesnek tartja. Még hozzáteszi azt is, hogy minden, amire vevő a közönség, azt biztosan megcsinálják.
Az ezt követő kérdés már konkrétan a két legsikeresebb univerzumra, az Avengersre és a Star Warsra vonatkozott.
Hát nem is tudom, hogy mennyi karakter lehet egy filmben, de valószínűleg azok az emberek, akik ezeket [a filmeket] készítik, ügyelnek arra, hogy olyan sikeres legyen, amennyire csak lehetséges. Ha úgy érzik, hogy sikeres lenne a Star Warst az Avengers szereplőivel egyesíteni, akkor meg fogják találni a módját annak, hogy megcsinálják. El tudod képzelni, hogy Pókember azt mondja, „Az erő legyen veled?”
– mondta Lee.
Érdekes elképzelések ezek, melyek rengeteg kérdést vetnek fel, és persze aggodalmat is. Mit gondoltok? Lehetséges lenne egy Star Wars / Avengers crossover film?
Tibet sokáig a meghódíthatatlanság szimbóluma volt, mind fizikai, mind metafizikai értelemben véve. Az ötvenes évek elején Kína rácáfolt erre, amikor megszállta az országot és a Népköztársaságba asszimilálta. Az új-zélandi méhész, Edmund Hillary, valamint a serpa Tendzing Norgay szintúgy bebizonyították, hogy Tibetben a lehetetlen is lehetséges. 1953-ban nekik sikerült elsőként megmászni a Csomolungmát (Mt. Everest), azaz feljutni a világ legmagasabb pontjára.
A szellemi függetlenség azonban továbbra is érvényben maradt, tekintve, hogy a tibeti buddhizmus még ma is szerves részét képezi az ott lakók mindennapjainak, holott a kínai kommunista államszervezet elvből elveti a vallást, sőt, tiltja azt.
A tibetiek ennek ellenére a maguk sajátos módján gyakorolják a mahájána buddhizmust: hétköznapi dolgokról beszélgetnek templomaikban, míg a szent helyeken kívül komoly alázatot tanúsítanak hitviláguk előtt.
Rejtelmekkel teli világ ez, amit sokáig ismeretlenség övezett, mivel a próféciákhoz szigorúan ragaszkodó vallási vezetők és hivatalnokok hajthatatlanul tiltották az idegenek belépését.
Épp erről a testi és lelki meghasonulásról szól a The White Lama, mely a létező legelvontabb történetmesélő és az egyik legautentikusabb képregény rajzoló szerelemgyereke.
Alejandro Jodorowsky-ról igen kevesen hallottak a 2013-as Jodorowksy’s Dune c. dokumentumfilm előtt. Munkássága ugyanis kikerült a mainstreamből, amikor a 70-es években elvették tőle a Dűne megfilmesítésének lehetőségét, pedig már lebeszélte a közös munkát a kor legmenőbb alakjaival. A Pink Floydtól hallhattuk volna az Atreidesek zenéjét, H.R. Giger munkájáról akarták mintázni a Harkonnen-dizájnt. Mick Jagger játszotta volna Feyd Rauthát, Orson Welles Harkonnen bárót, David Carradine pedig Leto Atreidest, csak hogy néhány nevet említsek a rengeteg művész közül, akik mára már ikonikus figurának számítanak. A Star Warst is megelőző Jodo-féle Dűne teljesen megváltoztatta volna a filmkészítés fő sodoráramát, és talán a blockbusterek sem olyanok volnának ma, mint ahogy ismerjük őket.
A negyvenes éveit taposó alkotóművész, aki önmagát gyökértelen polihisztornak tekintette, nem tántorodott el a kudarctól. Az évtizedek során a kutatásban, a spiritualizmusban és számos művészetben próbált kiteljesedni, így került kapcsolatba vénségére a képregény írással. A francia Georges Bess-el 1986 óta dolgoznak együtt. Jodo megírta az illetlenül groteszk történeteit, Bess pedig elment a világ különböző pontjaira, hogy ott ihletet merítsen.
Így született meg a The White Lama is.
A történet szerint a XIX. század végén az első láma megjövendöli, hogy országát rengeteg baj fogja érni, ezért lelkét reinkarnációba kényszeríti. Hivatalát a helyettesére ruházza, amíg utódja meg nem születik. A helyettes azonban magának akarja a hatalmat, ezért befolyásolja a prófécia „alakulását”, és démonnak öltözött vandálokkal megöleti a kijelölt család elsőszülött gyermekét. Csakhogy a gyermek szülei befogadtak egy külhoni asszonyt is, aki később életet ad egy fehér hajú fiúnak. Ő pedig nem más, mint a jövendőbeli Fehér Láma.
Jodorowksy-tól nem áll messze az altruizmus témája. Történeteiben gyakran megjelenik az oktalan halál feltétel nélküli elfogadása, vagy a kegyetlenség, mint az önző akarat érvényesítésének egyetlen eszköze. A tibeti hitvilág nagyszerű kapocs az elvont fantázia és a valóság között.
A grafikai ábrázolás semmi máshoz nem fogható. A színek pihentetően azonos árnyalatúak, a hasábok, melyekben a képek eloszlanak, egyszerűek és következetesek: csupa négyzet és téglalap. A tibeti világ arany-bordó színeit egy-egy élénkebb alakzat töri meg, jellemzően akkor, amikor valami természetfeletti történik, például megjelenik egy szellem.
Sajnos a képregények az utóbbi tíz-húsz évben mintha futószalagról jönnének. Párhuzamosan haladnak a sagák különböző változatai, néhol bizarr, néhol rendhagyó formában. Úgy gondolom, egy-egy ilyen elrugaszkodott, antológia-szerű, független történet az igazi kincs a grafikai történetmesélés iparában, melyet érdemes megbecsülni, vagy legalábbis nem feledni.
Egy újfajta művégtag forradalmasíthatja az amputáltak mozgását. A John Hopkins Egyetem Alkalmazott fizika laboratóriumának kutatói és a kanadai robotika cég, a ThalmicLabs kifejlesztett egy műtét nélkül felhelyezhető műkart, amit gondolatainkkal irányíthatunk.
A Modeláris Prosztetikus Kar (Modular Prosthetic Arm) két Myo karpánttal működik együtt – ez egy 200$-os technológia, amit eredetileg a mozgáson alapuló számítógépes –és videojátékokhoz fejlesztettek ki. A vezeték nélküli szalag rögzíti a karban található izmok elektronikus aktivitását, így a használója képes természetesen mozgatni a protézist: tárgyakat felvenni vagy úgy használni az ujjait, mintha igaziak lennének. Az izom elektromiográfiai jelei a számítógépbe jutnak, ahol feldolgozódnak és visszajutnak a művégtagba, hogy értesítsék arról, mely ízületeket is kell működésbe hozni.
2015 tavaszán a kaliforniai kutatók már be tudtak programozni rá egy robotkart, hogy egy lebénult férfi gondolataival mozgatni tudja azt, és így segítség nélkül meg tudjon inni egy sört. Ehhez a módszerhez viszont az agyba beépített elektródákra volt szükség. A Myo által irányított műkarhoz azonban csak egy karszalagot kell felcsatolni.
A videóban látható páciens, Johnny Matheny műtéti úton felhelyezett művégtaggal rendelkezik. A karjában lévő csontokhoz csatlakozva ez a beültetett rész kiküszöböli a művégtaggal járó kényelmetlenségek némelyikét (pl. izzadás és karcolás), továbbá széles mozgási lehetőséget biztosít neki: lehetővé teszi azt, hogy a feje fölé és a háta mögé tudjon érni. Ezzel a Myo-féle protézissel képes ujjai irányítására, tárgyak megmarkolására, és a csuklóját is mozgatni tudja a karja megmaradt részében található izmok segítségével.
„Az APL kar a legegyedibb kar, amit valaha is viseltem” – mondja Matheny a videóban. „Képes arra, hogy megcsináljon mindent, amire egy természetes kéz, csukló, könyök, váll is képes.”
A rendszer még nem áll készen a mindennapos használatra – Matheny is jelenleg csak a laboratóriumban próbálgatja -, de a kutatók remélik, hogy a jövőben majd széles körben elérhetővé válik.
„Az elanyagtalanítás és meghatározhatatlanság nem semmisítik meg a mű konstruktív értékeit, hanem felszabadítják szerkezetét, feltárják annak rejtett gazdagságát…” (Nicolas Schöffer)
A magyar születésű francia képzőművész Nicolas Schöffer kinetikus szobrokat, tervrajzokat és pszichedelikus fényjátékokat felsorakoztató kiállítása január 31-ig látogatható a Műcsarnokban.
Az 1912-ben Kalocsán, Schöffer Miklós néven született művész amellett, hogy fontos alakja az ’50-es években megjelenő kinetikus művészetnek (tér-, idő- és fénydinamizmus), szülőatyja a kibernetikus szobrászatnak is.
Ki volt Nicolas Schöffer és hogyan jutott el a kibernetikus szobrokig?
Schöffer először jogi diplomát szerez, erről később a következőképpen nyilatkozik. „Életem legdöntőbb stúdiuma volt a jog. A jogi tanulmányok kifejlesztették bennem azt a komplex és konstruktív észjárást, mely nélkül a legkomplexebb és legkonstruáltabb munka, a művészet sem művelhető.” 1931-ben beiratkozik a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ’36-ban azonban már Párizsban telepszik le (a város egészen haláláig inspirálta) és felvételt nyer a Nemzeti Képzőművészeti Főiskolára, Fernand Sabatté osztályába. Egy évvel később már festményekkel szerepel az Őszi Szalon és a Tuilerie Szalon kiállításain, ’42-ben Auvergne-be menekül a német megszállás elől, 3 év múlva tér csak vissza a fények városába. ’47-re datálódik szürrealista korszakának kezdete, egy évvel később pedig kidolgozza a térdinamika elméletét. 1949-ben mély benyomást tesz rá Norbert Wiener kibernetikáról írt könyve (Cybernétique et Société), olyannyira, hogy felhagy a festéssel és a szobrászat felé fordul, itt válik igazán izgalmassá számunkra. Addigi munkáit lakása padlására zárta és elveszettnek nyilvánította. A lezárt ládákat csak 1991-ben, halála előtt egy évvel nyitotta fel újra.
Egy évvel később, 1950-ben kiállítják első térdinamikai szobrait Párizsban, négy év múlva pedig a Saint-Cloud-i parkban felállítják az első, kibernetikusan programozott, hanghatásokat keltő, 50 méter magas térdinamikus szobrát. ’56-ban elkészíti a CYSP 1-et, az első önálló, kibernetikus szobrot, a marseilles-i Avantgarde Művészeti Fesztiválon a Le Corbusier tervezte La Cité Radieuse épületének tetőteraszán pedig előadják Maurice Béjart-nak a CYSP 1-re és a táncosokra koreografált balettjét. 1957-ben bemutatják a differenciált hőmérsékletű, fény-, szén- és hangzónájú Láthatatlan válaszfalakkal ellátott ház c. alkotását, az év folyamán továbbfejleszti térdinamikai elméletét és kidolgozza a fénydinamika alapelveit. ’61-ben felállítják az 52 méter magas, 66 forgó tükörrel és 120, elektronikusan vezérelt, színes fényszóróval ellátott térdinamikus, kibernetikus fénytornyot, amelyről egyébként film is készült Henri Gruel rendezésében, a Mayola.
’65-re elkészül a Prizma, ’68-ban építi meg a Lumino-t, az első olyan alkotását, amit ipari sorozatgyártásra szánt a Philips Társaság számára. Ezeket a tárgyakat jórészt hangulatvilágításként, ütős sci-fi-díszletként lehet használni. 1969-71-ig a párizsi képzőművészeti főiskola építészeti karán oktat művészet és programozás témában. ’80-ban Kalocsán megnyílik a Nicolas Schöffer Múzeum. A kiállítás anyagát a művész ’79-ben adományozta a városnak, a tárlat az egész életműbe betekintést nyújt. ’82-ben a Francia Szépművészeti Akadémia beválasztja tagjai közé, Kalocsán pedig felállítják a 24 méteres Chronos 8 kibernetikus fénytornyot. ’86-ban egy betegség után balkezes grafikai technikákkal kísérletezik, a későbbiekben a számítógépes grafika felé fordul. 1992 január 8-án, 80 éves korában, Monmartre-i műtermében éri a halál.
Schöffer jelentősége
Nicolas Schöffer művészetét három főbb periódusra osztja a szakirodalom. Lássuk röviden, melyik ez a három terület.
Térdinamika
a térdinamikus konstrukciók magát a szobrot és a környezetét is visszatükrözik
az árnyékhatások, takarások és tükrözés révén a tér valóságosan és illuzionisztikusan is részévé válik a szobornak
Fénydinamika
Schöffer elanyagtalanításával kapcsolatos leleménye
a mesterséges fény szobron belüli felhasználásának kutatása
a fény segítségével a szoborhoz szorosan hozzákapcsolódik környezete, szerkezete a virtuális térbe hatol
az időépítészet célja: tér + mozgás + fény szerkezeti elemekként egymáshoz illesztve
az idődinamikai műalkotás megvalósulásában a katalizátor szerepét a véletlen tölti be
Sci-fi rajongóként könnyen el lehet veszni az egyébként nem is óriási méretű kiállításban, az ember az egyik ámulatból a másikba esik. Minden tárgy több oldalról vizsgálandó, több szempont szerint és nézőpontból befogadható. Futurisztikus formák, pszichedelikus-kaleidoszkopikus képek sokasága fogad és szinte csalódtam, amikor a végén nem repültünk el egy űrhajóval. Schöffer a technika vívmányait alkalmazta művészetében, fényszobrait, kinetikus alkotásait és robottáncosait a keletkezésük idején hipermodern téri alkotások közé sorolták. Alkotásai már keletkezésükkor (és azóta is) reflektáltak a technika és az ember, a művi és a szerves kapcsolatára, az állandó alakulásban lévő formák és a fény játéka a műalkotás jelenlétét és pillanatnyiságát hangsúlyozza, hiszen nem az aktuális mű alakja és mozgása a legfontosabb tényező, hanem az, ahogyan ezek a folyton alakuló fények és formák valami új konstellációba rendeződnek, s ezáltal valami újat mutatnak meg egy már ismert felületen. Schöffer fontosabbnak tartotta az alkotások működése közben fellépő pillanatnyi varázslatot a már kész műnél, ezzel pedig a szakrális rítus szintjére emelte a műalkotás létrehozását, így maga a mű egy a folyamat során megjelenő majd tovatűnő kép vagy jelenség lesz.
Ember és technika, szerves és szervetlen állandó összefonódásának utópisztikus képe kicsit hasonlít azokhoz a fantáziarajzokhoz, ahogyan pár évtizeddel ezelőtt elképzelték a jövőt. Ahogyan a legtöbb ilyen rajzon, úgy Schöffer gépei-szobrai sem feltétlenül olyan funkcióval rendelkeznek ma, ahogyan azt anno a mester elképzelte. Ez egyébként a kiállításlátogató legnagyobb szívfájdalma, ugyanis Schöffer hiába tervezte állandó mozgásra szobrait, a megépítés idejének technikai felkészültsége sajnos az alkotások jövőjét is némiképp korlátozza. A megépítéskor felhasznált eszközök ugyanis mára elöregedtek, emiatt pedig nem folyamatosan mozgó, hanem óránként csak 15 percig mozgó kreációkkal találkozhatunk, de legyen ez a legnagyobb problémánk.
Most pedig következzen néhány kép a teljesség igénye nélkül. A kiállítás még egy hétig, január 31-ig látogatható. Aki kihagyta, most még pótolhatja!
Alejandro Jodorowsky-ról igen kevesen hallottak a 2013-as Jodorowksy’s Dune c. dokumentumfilm előtt. Munkássága ugyanis kikerült a mainstreamből, amikor a 70-es években elvették tőle a Dűne megfilmesítésének lehetőségét, pedig már lebeszélte a közös munkát a kor legmenőbb alakjaival. A Pink Floydtól hallhattuk volna az Atreidesek zenéjét, H.R. Giger munkájáról akarták mintázni a Harkonnen-dizájnt. Mick Jagger játszotta volna Feyd Rauthát, Orson Welles Harkonnen bárót, David Carradine pedig Leto Atreidest, csak hogy néhány nevet említsek a rengeteg művész közül, akik mára már ikonikus figurának számítanak. A Star Warst is megelőző Jodo-féle Dűne teljesen megváltoztatta volna a filmkészítés fő sodoráramát, és talán a blockbusterek sem olyanok volnának ma, mint ahogy ismerjük őket.
