Tibet sokáig a meghódíthatatlanság szimbóluma volt, mind fizikai, mind metafizikai értelemben véve. Az ötvenes évek elején Kína rácáfolt erre, amikor megszállta az országot és a Népköztársaságba asszimilálta. Az új-zélandi méhész, Edmund Hillary, valamint a serpa Tendzing Norgay szintúgy bebizonyították, hogy Tibetben a lehetetlen is lehetséges. 1953-ban nekik sikerült elsőként megmászni a Csomolungmát (Mt. Everest), azaz feljutni a világ legmagasabb pontjára.
A szellemi függetlenség azonban továbbra is érvényben maradt, tekintve, hogy a tibeti buddhizmus még ma is szerves részét képezi az ott lakók mindennapjainak, holott a kínai kommunista államszervezet elvből elveti a vallást, sőt, tiltja azt.
A tibetiek ennek ellenére a maguk sajátos módján gyakorolják a mahájána buddhizmust: hétköznapi dolgokról beszélgetnek templomaikban, míg a szent helyeken kívül komoly alázatot tanúsítanak hitviláguk előtt.
Rejtelmekkel teli világ ez, amit sokáig ismeretlenség övezett, mivel a próféciákhoz szigorúan ragaszkodó vallási vezetők és hivatalnokok hajthatatlanul tiltották az idegenek belépését.
Épp erről a testi és lelki meghasonulásról szól a The White Lama, mely a létező legelvontabb történetmesélő és az egyik legautentikusabb képregény rajzoló szerelemgyereke.
Alejandro Jodorowsky-ról igen kevesen hallottak a 2013-as Jodorowksy’s Dune c. dokumentumfilm előtt. Munkássága ugyanis kikerült a mainstreamből, amikor a 70-es években elvették tőle a Dűne megfilmesítésének lehetőségét, pedig már lebeszélte a közös munkát a kor legmenőbb alakjaival. A Pink Floydtól hallhattuk volna az Atreidesek zenéjét, H.R. Giger munkájáról akarták mintázni a Harkonnen-dizájnt. Mick Jagger játszotta volna Feyd Rauthát, Orson Welles Harkonnen bárót, David Carradine pedig Leto Atreidest, csak hogy néhány nevet említsek a rengeteg művész közül, akik mára már ikonikus figurának számítanak. A Star Warst is megelőző Jodo-féle Dűne teljesen megváltoztatta volna a filmkészítés fő sodoráramát, és talán a blockbusterek sem olyanok volnának ma, mint ahogy ismerjük őket.
A negyvenes éveit taposó alkotóművész, aki önmagát gyökértelen polihisztornak tekintette, nem tántorodott el a kudarctól. Az évtizedek során a kutatásban, a spiritualizmusban és számos művészetben próbált kiteljesedni, így került kapcsolatba vénségére a képregény írással. A francia Georges Bess-el 1986 óta dolgoznak együtt. Jodo megírta az illetlenül groteszk történeteit, Bess pedig elment a világ különböző pontjaira, hogy ott ihletet merítsen.
Így született meg a The White Lama is.
A történet szerint a XIX. század végén az első láma megjövendöli, hogy országát rengeteg baj fogja érni, ezért lelkét reinkarnációba kényszeríti. Hivatalát a helyettesére ruházza, amíg utódja meg nem születik. A helyettes azonban magának akarja a hatalmat, ezért befolyásolja a prófécia „alakulását”, és démonnak öltözött vandálokkal megöleti a kijelölt család elsőszülött gyermekét. Csakhogy a gyermek szülei befogadtak egy külhoni asszonyt is, aki később életet ad egy fehér hajú fiúnak. Ő pedig nem más, mint a jövendőbeli Fehér Láma.
Jodorowksy-tól nem áll messze az altruizmus témája. Történeteiben gyakran megjelenik az oktalan halál feltétel nélküli elfogadása, vagy a kegyetlenség, mint az önző akarat érvényesítésének egyetlen eszköze. A tibeti hitvilág nagyszerű kapocs az elvont fantázia és a valóság között.
A grafikai ábrázolás semmi máshoz nem fogható. A színek pihentetően azonos árnyalatúak, a hasábok, melyekben a képek eloszlanak, egyszerűek és következetesek: csupa négyzet és téglalap. A tibeti világ arany-bordó színeit egy-egy élénkebb alakzat töri meg, jellemzően akkor, amikor valami természetfeletti történik, például megjelenik egy szellem.
Sajnos a képregények az utóbbi tíz-húsz évben mintha futószalagról jönnének. Párhuzamosan haladnak a sagák különböző változatai, néhol bizarr, néhol rendhagyó formában. Úgy gondolom, egy-egy ilyen elrugaszkodott, antológia-szerű, független történet az igazi kincs a grafikai történetmesélés iparában, melyet érdemes megbecsülni, vagy legalábbis nem feledni.
Vélemény, hozzászólás?