Címke: sorozat

Daredevil 2. évad kritika

A Netflixnek sokat köszönhet az amerikai, és most már az európai közönség is. Nemcsak a warezt tette teljességgel irrelevánssá kínálatával és szolgáltatásaival, de saját készítésű műsorai is minőséget képviselnek, olyat, amire a legtöbb tengerentúli TV csatorna csak irigykedve tekinthet. A Netflix felkarolta, és sikerrel befejezte a Star Wars-univerzum első animációs éráját, a Clone Warst, lehetővé tette Kevin Spacey-nek élete szerepét (House of Cards), visszaterelte a Wachowski tesókat (khm..nővéreket) a térképre a Jupiter felemelkedése zakó után (Sense8), és a sorozatok mellett a filmiparban is sikerrel vetették meg lábukat, méghozzá egy érzékeny és aktuális témát feldolgozva (Beasts of no nation). Tavaly pedig a Marvel-DC kisképernyős egyensúlyát is helyre billentették, mert utóbbi képviselői (a CW-nek hála) bőven a „vidámak” felett álltak, mennyiség tekintetében legalábbis mindenképp. A Daredevil viszont nemcsak szembement minden Marvel sztereotípiával, de olyan kvalitással adta elő a vak igazságosztó történetét, hogy az még mozivásznon is párját ritkította volna. Míg az első évad sikerrel köszörülte ki azt a csorbát, melyet a 2003-as borzalom okozott a rajongók szemében, addig a folytatás rögtön négy filmet tesz csupán kellemetlen emlékké, olyannyira, hogy már a most kijelenthetem: A Daredevil 2. felvonásánál jobb sorozatévad még nem született idén.

Frank Castle, alias Punisher belépője a vérgőzös első részben csak a kezdet volt. És, bár minden jel arra mutatott, hogy az évad során legfőbb antagonistaként lesz jelen, hamar kiderül, hogy motivációi (családja kiirtása) teljesen jogosak, s noha módszerei a végletekig radikálisak (tömeggyilkos, na), végső soron ugyanúgy a város javát szolgálja, mint maga a Fenegyerek, még ha önös érdekekből is teszi mindezt. Már a 3. epizódra világossá válik, hogy kettejük párharca ugyan eszelősen jól fest a képernyőn, Frank sorsát nem a fegyverek és az erőszak, hanem a szavak fogják eldönteni, méghozzá a bíróságon. És ezzel el is érkeztünk az évad legnagyobb pozitívumához. A remekbeszabott harci koreográfiák mellett ugyanis a verbális hadszíntéren folytatott harc is működik, nem is akárhogy. Míg Matt újdonsült harci botjaival intézi saját és Elektra nem épp evilági problémáit (erről később), addig végre Karen és Foggy is kibontakozhat, bár a Deborah Ann Woll által alakított hölgyemény azért kivette a részét az előző szezonban is. Foggy viszont az első évadban sokszor picsogó statiszta volt csupán, itt pedig már kompetens ügyvédként tiszteleg, kinek olyan szövegeket rittyentettek az írók, hogy csak emelni tudom a kalapom előttük. Karen emellett pedig igazából az egyetlen, aki hisz Frank ártatlanságában (és kis híján a módszereivel is egyetért), karrierjét pedig a Nelson&Murdock sajnálatos hanyatlása után oknyomozó riporterként terelgeti az évad jelentős hányadában – sikerrel. A Megtorló történetébe remekül integrálták Wilson Fisk karakterét, aki a börtönben Frank bosszúvágyát kihasználva válik Kingpinné, ezzel visszahozva pár rész erejéig a széria legutáltabb karakterét. Ez azért is óriási pozitívum, mert az évad legnagyobb részében nincs kézzelfogható ellenlábas, csak bandák, meg drogkereskedők, így szurkolni ugyan van kinek, de igazán utálni nincs kit, ami eleinte furcsa volt.

Matt valódi hivatását csak ritkán űzi az évad során, remekül kinéző jelmezében viszont annál inkább teszi a dolgát, melyhez immáron segítséget is kap régi ismerőse, Elektra Natchios személyében. Bevallom, eleinte tartottam attól, hogy az eddig teljességgel földhözragadt történetet komolyanvehetetlenné teszi majd a természetfeletti szál (lásd: Zöld Íjász), de szerencsére nem így lett. Köszönhető ez talán annak, hogy az ősidők óta dúló harc, a Kéznek nevezett titkos szervezet, a Black Sky, mint földöntúli fegyver nincs túlmisztifikálva, sőt, sokáig csak említés szintjén létezik, és a fináléra sem magyaráznak meg végső soron semmit, ez minden bizonnyal a harmadik évad, vagy a minden hőst összeterelő The Defenders minisorozat feladata lesz. Nincs felesleges hókuszpókusz, csak rébuszokban történő magyarázatok, némi halhatatlanság és a sejtetés, hogy valami mozgolódik a háttérben, mely sokkal hatalmasabb annál, mint azt bárki gondolná. Ez a ködbe burkolózás pedig nagyon jól áll a szériának. Még tovább árnyalja az amúgy is borongós tónust, mely nem csak sötét, baljós helyszínekben, a legtöbbször cenzúrázatlan erőszakban nyilvánul meg, de a történetben, a forgatókönyvben is – figyelj és tanulj, kedves Zack Snyder, a komor hangvétel nem merül ki abban, hogy sötét van, és folyton esik az eső! Elektra karaktere, Frankhez hasonlóan remekül ki lett dolgozva, a flashbackeknek van értelme, szenvtelen brutalitása pedig tökéletes ellenpólusa az emberi élet fontosságát hirdető Mattnek, kettejük vívódása remek pillanatokkal szolgált.

Technikai téren már az első évad is brillírozott, ezt pedig csak fokozta a folytatás. A küzdelmek remekül festenek, az effektek nincsenek túltolva, a csatákat nem vágták szanaszét, az operatőri munka pedig az egyik legjobb, ami sorozatban valaha volt, a 3. epizód egysnittes bunyójára a lépcsőházban még Emmanuel Lubeczki (Az ember gyermeke, Gravitáció, Birdman) is elégedetten bólogathat. Nem spóroltak a díszleteken sem, egyetlen helyszín sem érződik műnek, mesterkéltnek, a kosztümök nem lógnak ki a sorból, a színészek pedig egytől-egyig remekül játszanak. Különösen Elodie Young Elektrája volt nagyszerű, de Charlie Fox sem véletlenül szeretné, ha karaktere feltűnhetne a mozivásznon is, jól megférne a nagy nevek mellett.

Minőségi szórakozást nyújtott a Daredevil 2. évada. Minden a helyén van, nem laposodik el, nincsenek idegesítő karakterek, az egyetlen negatívum talán, amellett, hogy sokáig nem tűnik fel épkézláb főgonosz az, hogy Frank és Elektra szála túlzottan külön létezik egymástól, ami egy idő után már nagyon feltűnő. A végére is csak úgy-ahogy ér össze a két történet, de mivel végig tudni, hogy a természetfeletti szál lesz a hangsúlyosabb a későbbiekben, így a Megtorló vendettáját csak az menti meg az érdeklődés lanyhulásától, hogy azt is hibátlanul építették fel a készítők, így szinte lehetetlen nem izgulni a kvázi melléktörténetért. A cliffhanger magáért beszél, remekül érzékelteti, hogy milyen tétekkel folytatódik a játszma a 3. évadban, addig pedig érkezik még egy Luke Cage, és feltehetően egy Jessica Jones 2. évad is, így garantálva, hogy minőségi Marvel sorozatokkal üssük el a hosszas várakozást. A karakterekkel készült minősíthetetlen filmadaptációkat pedig immáron végleg el lehet felejteni, a Netflix 2 évad alatt helyrehozott mindent, amit Hollywood anno elrontott. Köszönet érte!

április 26, 2016
Fear the Walking Dead 2. évad premierkritika

Alapesetben semmi bajom a spin-off szériákkal. Ha azoknak van létjogosultsága, és egy érdekes világot bővítenek tovább, akkor igenis készüljenek mellékhajtások, hisz arra is volt már példa, hogy egy „kistesó” minőségileg túlszárnyalta még az anyasorozatot is (Zöld Íjász-Flash duó). Na, a Fear the Walking Dead pont nem esik bele ebbe a kategóriába. Nemcsak, hogy mindössze hat epizód alatt képes volt teljesen unalomba fulladni (pedig a kezdés jó volt), de ezen nyúlfarknyi idő alatt önnön relevanciáját is sztornózta. Hisz, bár időben korábban járunk ugyan, tematikáját tekintve a Fear echte az anyasorozat forgatókönyvével dolgozik, csak épp jellegtelen és/vagy idegesítő szereplőkkel tálalva azt.

Ezt a vonalat a 2. évad szemrebbenés nélkül viszi tovább, a készítők pedig – nyomdafestéket épphogy tűrő szavakkal élve – még azzal is ön-tökönszúrást követtek el, hogy a szárazföldön is csak épphogy működő koncepciót a tengerre kontextualuzálták, így redukálva a nyitányt egy kvázi posztapokaliptikus valóságshow-vá, ahol mindenki azzal van elfoglalva, hogy mi a francot is csináljon. Victor Strand amúgy meglehetősen komfortos jachtja az első epizódban bizony a tömény unalom melegágya lett, ahol minden karakter csak lébecol, vagy épp drámaszakkörre képzeli magát, hogy meglegyen az elmaradhatatlan zsörtölődés. Salazar horgászik, Chris és Travis melodrámázik Liza „temetése” után (mert ugye ezt a szárazföldön nem lehetett elintézni), Madison elkezdett szívet növeszteni, ezzel teljesen karakter idegenné válva a teljes epizódra, leginkább mégis Nick az, aki nemigen tud mit kezdeni magával – remek megszemélyesítése az egész résznek. Ja, és persze ott van Alicia, akiről már most lerí, hogy a kompánia naivitás-katalizátora lesz, a The 100 Lexa-jaként némileg jobban a szívemhez nőtt Alycia Debnam-Carey. Előszeretettel társalog teljesen ismeretlen alakokkal, nagyon meg lennék lepve, hogy ha nem a vonal másik végén levő férfi és társai törnének borsot a főszereplők orra alá a későbbiekben. De nem csak ő vetemedik illogikus tettekre, Chris és Nick fürdőzése már-már komikus, ködfelhőben tengerbe ugrani valóban a legépeszűbb ötlet a kedélyek (meg a felhevült test) lehűtésére, mert az általában jól szokott elsülni ugye. Sebaj, legalább kapunk úszó zombikat, hogy felkavarják az állóvizet (sajnos csak szó szerint), mert ezen (plusz az amúgy egészen látványos kezdő snitten) kívül semmi nem történik a 40 percben, ami akár egy egységgel is megemelné a pulzust, ami szomorú, mert elviekben ez egy izgalmas sorozat kellene, hogy legyen. Kapunk cliffhangert természetesen (bár nem túl meghökkentőt), és egy rész alapján kár lenne leírni az immár 15 részes évadot, de egy premiernek illene felkeltenie az érdeklődést, a „Monster” viszont leginkább elaltatta azt.

Nem kertelek, a Fear the Walking Dead második rajtja nem rossz, egyenesen borzalmas lett, annyira, hogy ha pontoznom kell, úgy 3 és 4 között mozogna. Szomorú, mert az AMC egy másik spin-offal, a Bette Call Saullal konkrétan precedenst teremtett műfaján belül, mert prequel jelleg ellenére is képes volt kilépni a Breaking Bad árnyékából, minőségét tekintve pedig el is éri azt. Nos, a Fear 2. évada egyelőre csak azt érte el, hogy még jobban várjuk az októbert, hogy kiderüljön, kit simogatott meg Negan azon a bizonyos utolsó képkockán. Mert, bár ott felháborodást váltott ki a záró jelenet, legalább elmondható, hogy elért valamit. Ez is, méghozzá egy kérdés megfoganását: Miért is nézem én ezt?

április 24, 2016
A múlt makacssága – 11.22.63 sorozatkritika

Stephen King mesteri regényében Jake Epping angoltanár utazik vissza az ötvenes évek végére, hogy megakadályozza a Kennedy-gyilkosságot. A műből a Hulu készített minisorozatot, melynek nemrég vetítették utolsó epizódját. Sokakat lázasan égetett a kérdés: ezt a King adaptációt is elrontották, vagy vajon Bridget Carpenter keze alatt végre sikerült képernyőn életre kelteni a történetet?

Lelkes nézőként és olvasóként elárulhatom, hogy a legtöbb vélemény szerint az utóbbi eset fordult elő. A sorozatot sok King-rajongó kritizálta a dramaturgiai elemek felülírása miatt, új szereplők, új történetszálak bevezetéséért, és sokan fel is adták a sorozat nézését az első néhány epizód után. Ezek ellenére úgy vélem, a rendező megtalálta az igazi hangot az időutazós-thrillerben, és az utolsó epizóddal bebizonyította, hogy képes átadni az eredeti történet leglényegesebb elemeit.

Akik tehát eddig nem olvasták a könyvet és nem látták a sorozatot, mindenképpen érdemes belekezdeniük, és mivel az adaptáció valóban jól sikerült, igazából a sorrend is mindegy: mindkettő megérdemli a figyelmet. Azonban ők most gyorsan zárják be ezt a cikket, mivel a továbbiakban a cselekmény részleteire is ki fogok térni.

A 11.22.63 forgatókönyvét az a Bridget Carpenter jegyzi, akinek neve egyebek közt a Parenthood vagy a Friday Night Lights írójaként lehet ismerős. Sok olyan alapvető változtatást eszközölt az eredeti történethez képest, melyek a teljes történet ismeretében furcsának hathatnak, viszont a regényt nem olvasók számára fel sem tűnik, hiszen az alapvető hangulatot nem rontja.

Az egyik legnagyobb változtatás egy új karakter (vagyis inkább kiszélesített mellékkarakter), Bill Turcotte figurája volt. Az eredeti történetben néhány oldal erejéig bukkan fel, a sorozatban azonban végig elkíséri Jake-et Texasba, és végül olyan sokat tölt az Oswald házaspár megfigyelésével, hogy szerelmes lesz a híres gyilkos szovjet feleségébe, Marinába.

A dramaturgiában és adaptációban járó nézők hamar észrevehették, hogy mivel a regény teljes egészében Jake emlékirataiból áll, a sorozatban folyamatosan az ő narrációját kellett volna hallgatnunk minden egyes cselekedetéről – mivel végig egyedül dolgozott, többnyire csöndben munkálkodott. Ahogy Carpenter is nyilatkozta, Bill karakterére épp azért volt szükség, hogy valakivel megbeszélhesse az időutazó, milyen információkra van szükségük, milyen események fognak történni, mit tudnak a jövő lakosai a múlt szereplőiről.

A többi lényegi változtatás teljesen egyértelműen annak köszönhető, hogy a regény jócskán túllépi az ezer oldalt (King nem épp arról ismeretes, hogy szeret röviden és tömören fogalmazni), így muszáj volt valahol levágni belőle, hogy könnyen fogyasztható nyolc részt állítsanak elő. Így maradt ki a Sárga Kártyás Ember eredeti története (a sorozatban ő is egy időutazó lett, aki a kislánya halálát próbálja megakadályozni, míg a regényben egyfajta titkos társaság tagja, aki az időutazókat szabályozza), és Jake első próbaútja is, amikor csak egy iskolai barátja családi tragédiáját próbálta megakadályozni, aztán gyorsan visszatért a jelenbe, hogy kiderítse, milyen hatással volt közbenjárása.

Végső soron a kimaradt részek többsége a regényben azt a célt szolgálta, hogy jobban megértsük miért és hogyan működik az időutazás King világában, de ennek lényegét redukálva is tökéletesen sikerült visszaadni a kisképernyőn: a múlt makacs. Nem hagyja, hogy megváltoztassák, ezért minden lehetséges akadályt az időutazó elé gördít, hogy az ne okozzon túl nagy változásokat.

De természetesen a pozitívumok között a legfőbb helyen Sadie történetszálát kell kiemelni. A könyv valójában a szerelmi történetről szól, és az időutazás igazi tárgya, a gyilkosság megakadályozása helyett sokkal inkább annak igazi áldozata, a jodie-i könyvtáros halála a sokkal fontosabb mind Jake, mind a néző/olvasó számára.

Sarah Gadon már csak a mosolya miatt is ideális Sadie karakterének megformálására, de a sorozat során alakításával tökéletesen életre keltette a szende lányt, aki ellopja az időutazó angoltanár szívét. Szerencsére pszichopata férje, és a horror zsáneréhez hű újra felbukkanását is úgy közvetítette a forgatókönyv, hogy érezhető legyen, Jake milyen szörnyűségeket hozhat azok életébe, akikkel a múltban találkozik.

Szintén nagyon jó döntés volt, hogy a sorozat végén a 80 éves Sadie-t nem egy öregjelmezbe bújt Gadon alakította, hanem Carpenter a már az ’50-es ’60-as években is színészként alakító Constance Towerst kereste fel. Így a történet befejezése az adaptáció végére teljesen szöveghű maradhatott: a harmincas éveiben járó angoltanár és a nyolcvanéves könyvtárosnő egy másik életben átélt szerelmük útórezgéseit érzik, miközben újra egymással táncolnak, és a „zene elmossa az éveket.”

King egy friss nyilatkozatában természetesen tagadja, hogy igazi férfiként sírt volna az utolsó jeleneten, de beismeri, hogy még az ő szeme is benedvesedett.

Legfőbb negatívumként talán pont a főszereplőt alakító James Franco játékát hoznám fel. Ahogy premierkritikánkban is elhangzott, valóban tehetséges színész, abszolút jól áll neki a szerep, viszont a nyolc epizód alatt sokszor azt éreztem, hogy még a történet ismeretében is nehéz értelmezni arckifejezéseit. Voltak jó pillanatai, de többször volt feltűnő, hogy mimikája szegényesebb skálán mozog a többi színészéhez képest.

Összegezve úgy érzem, a King-rajongók egy olyan adaptációt kaptak, ami nemcsak hű a szöveghez, hanem kifejezetten jól megáll a saját lábán is. A 11.22.63 elkapja a regény hangulatát, és habár más konkrét sztorielemekkel, de segít az olvasónak belecsöppenni a hatvanas évek amerikájába, sok érdekes mellékszereplővel bemutatja a kor társadalmát, és annak lehetséges okait is, hogy miért övezi ennyi összeesküvés-elmélet és feltételezett titkolózás a Kennedy-gyilkosságot. A sorozatot csak nagyjából nyolc óra végignézni, de ha az ember rászánja az időt, és belemerül a könyvbe, az is van olyan izgalmas, hogy ugyanilyen gyorsan, letehetetlenül átrágja magát rajta.

április 11, 2016
The Walking Dead – Ilyen volt az évad második fele

Figyelem! A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

Tavaly elég ambivalens módon vélekedtem a 6. évad első feléről, hisz maga a fél-szezon is az volt. Négy remek részt négy közepes, vagy még annál is rosszabb követett, a félig tele-félig üres pohár pedig egy sorozat esetében nem épp elismerendő. Kérdés volt, hogy félidő után javul e a helyzet, és az az igazság, hogy, bár a második menet is tartogat pár megkérdőjelezhető írói/rendezői döntést, a végeredmény így is remek, helyenként pedig bámulatos lett, olyan minőségbeli zuhanást pedig közel sem produkált a széria, mint pár hónappal ezelőtt.

Már a kezdéssel szereztek egy hatalmas pirospontot a készítők, az ugyanis, hogy Jessie famíliáját testületileg megetették a járkálókkal, ami a lehető legjobb döntés volt. Érezhették ők is, hogy a család minden tagja szálka a rajongók szemében, nem is húzták sokáig az elhalálozásukat. Más kérdés, hogy az ominózus jelenetet a készítők valószínűleg drámainak szánták, a legtöbb néző viszont – köztük én is – kaján vigyorral az arcukon nézték végig a mészárlást. Persze rosszmájúság lenne, ha csak emiatt tartanám erősnek a nyitányt, a „No Way Out” alcímet viselő epizód ezen felül is remek. Végig pörög, látványos, a rész végi gyilok-montázs pedig a végletekig hatásvadász ugyan, de működik, és nem is reprezentálhatták volna jobban Rick jelmondatát, miszerint együtt mindenre képesek. Amire aztán Negan és kompániája csúnyán rácáfol ugye, de erről később.

Az évad innentől a promo szlogen jegyében zajlik, tehát a világ kitárul, elindul a portyázás, hogy Alexandria felvirágozhasson, és ténylegesen otthont biztosítson a benne élők számára. A kiruccanások alatt csakhamar kiderül, hogy a település nem az egyetlen a környéken, létezik egy hely Hilltop néven, ahol van orvosi ellátás, állat és növénytermesztés, ellenben védelemnek híján vannak. A terv innentől pofonegyszerű és diplomatikus: Hilltop ellátmányt nyújt Rickéknek, akik cserébe fegyveres védelmet biztosítanak. Amire szükség is van, az évad első felében beharangozott Megmentők ugyanis hathatós belépővel jelzik, hogy olyan fenyegetést jelentenek, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Legfőbb ellenlábasként pedig olyan moralizáló szálat hoznak a sorozatba, amely még akár jól is elsülhetett volna.

Hogy miért a feltételes mód? Rick, tudván, hogy csapata jószerivel minden borzalmat átélt már, és ezáltal megerősödött az együtt töltött idő során, ígéretet tesz Hilltop fejének, hogy még az írmagját is kiírtja a Megmentőknek, ha cserébe létrejön a mindkét fél számára jövedelmező kollaboráció. Ezzel a döntéssel a készítők feldobták azt az erkölcsi dilemmát, hogy vajon a nézők hősöknek, vagy antihősöknek szurkolnak már oly sok éve, hisz Rick döntése, és a csapat egyetértése körülbelül ugyanolyan lelketlen szörnyekké redukálja a kommunát, mint amik ellen küzdenek. A labdát azért nem sikerült leütni, mert a Megmentőket már a kezdetektől annyira antipatikusnak ábrázolták, hogy igazából bármennyire is szenvtelen a csoport szisztematikus mészárlása a „Not Tomorrow Yet” című (ettől függetlenül pazar) részben, egy pillanatig sem érzi a néző, hogy Rickék ezzel bűnt követnének el. Holott ezt pár beállítással, színészvezetéssel azért próbálták érzékeltetni. Kihagyott ziccer, de nem égbekiáltó hiba: a lényeg kiderül, miszerint ebben a világban (meg amúgy sem) nem létezik kategorikus jó és rossz, csupán a túlélés számít, még ha ez az ember lelkébe is kerül előbb vagy utóbb.

Ami viszont nem jött össze makro-szinten, az „kicsiben” igen. A 13. rész egyrészt minden csatorna álma, hisz a pár helyszínnel és szereplővel operáló kamaradráma költségvetése egy normál epizód büdzséjének csupán a töredékébe kerülhetett, másrészt az évad csúcspontja is, annak ellenére, hogy a cselekményben nem történik érdemi előrelépés. A „The Same Boat” Carol és Maggie elrablását és túszul ejtését állítja középpontba, mely során a tettek nem, a lelki vívósás viszont annál nagyobb szerepet kap. Az eddig sziklaszilárd jellemű Carol csakhamar a jövőbeli énjét kezdi el látni egyik fogvatartójában, Paulaban, ez pedig elhozza felismerést: nem szeretne ilyenné válni. A részt a zseniális forgatókönyv mellett Melissa McBridge lehengerlő alakítása tesz emlékezetessé, minden rezdülésén látszik a saját magával folytatott belső harc, a változás akarata, melyet ez a beteg világ lehetetlenné tesz. „Survival of the fittest”, a gyengéknek nincs helye az új rendben, ahogy Carolnak sincs többé a csapatban, hisz tudja, elég egy gyenge láncszem (vagyis ő), és mindennek vége. Az ő története itt véget is érhetett volna, de nem voltak elég bátrak az alkotók, ezért is lett az utolsó két rész olyan, amilyen.

Ahogy Carol „gyengül”, úgy mások egyre erősebbek lesznek, Eugene és Denise „felnőtté” válására pedig egy egész epizódot szentetek a készítők, hogy aztán előbbit az elismerés, utóbbit pedig a halál várja. Nem volt szép húzás pont egy olyan karaktert megölni, aki épp erőre kap, ugyanakkor remekül érzékeltették, hogy néha már késő változtatni, a halál pedig nem válogat. Ugyanebben a részben pedig Daryl is szembesülni kényszerül előző baklövésével, azzal ugyanis, hogy puhány módon életben hagyta Dwightot az előző félévadban, az egész csapatot veszélybe sodorta, és zömét a Megmentők markába terelte.

Az új karakterekkel a sorozat nem igazán tudott mit kezdeni, Hilltop lakossága egyelőre statiszta szerepben tiszteleg, egyedül Jézus az, aki valóban érdekes (na meg humoros), de az ő jelleme sincs nagyon kibontva – még. Rick és Michonne románca sok vizet nem zavar, túlzásba nem viszik, de nem is lenne értelme, hisz végig irreleváns marad a cselekmény szempontjából. Ahogy Glenn-Maggie, Abraham-Sasha párossal sem esnek át a ló túloldalára, láttatják, hogy végül mindenki képes a megállapodásra még ebben a kaotikus és kilátástalan világban is, de a romantikázást ügyesen háttérbe szorítják, így nem lesz zavaró. Ami viszont igen, hogy Carl karakterét nagyon a periférián mozgatják az epizódok alatt, furcsa, hogy pont akkor kezdik el hanyagolni, mikor végre kompetens, és egyáltalán nem idegesítő részét képezhetné a csapatnak, sérülése ide vagy oda.

És akkor a finálé. Sokat vacilláltam, hogy szenteljek e külön bekezdést a zárásnak, de mivel óriási visszhangja volt az ominózus résznek úgy döntöttem, megérdemel egy külön bekezdést. Az utolsó képsorok lecsengése után konkrétan felrobbant az internet, felháborodott rajongók emelték fel hangjukat (billentyűzetüket). Az IMDb-n jelenleg 5,6 ponton áll az epizód, és ez még valószínűleg csökkenni is fog, sosem látott mélypontot hozva ezzel a sorozat történetében. De miért is? Haladjunk sorrendben.

A pneultimate epizód fellőtte az alapszituációt: Daryl elindult befejezni, amit elkezdett (likvidálni Dwightot), Morgan és Rick felkerekedett, hogy megkeresse a mindent és mindenkit hátrahagyó Carolt, Maggie pedig rosszul lett, orvos pedig csak Hilltopban van, odáig meg el is kéne jutni ugyebár. Kifejezetten darabos rész lett a 15., és egy olyan irányba mutattak a történések, ami könnyen egy bagatell és kiszámítható végkifejlethez vezethetett volna, nevezetesen, hogy a Megmentők lerohanják a szinte védelem nélkül maradt Alexandriát. És hál’ Istennek, hogy nem így lett, mert az évadzáró így egyáltalán nem lett rossz (pláne nem annyira, mint azt az internet népe hangoztatja), csupán fókuszvesztett és gyáva.

Fókuszvesztett azért, mert Carol szála egész egyszerűen teljesen megtöri Rickék történetének ritmusát, holott akár ki is hagyhatták volna. Ha csak a következő évadban folytatják a nő történetét, máris jobb lett volna a helyzet, de az alkotók úgy gondolták, hogy inkább a (amúgy teljesen indokolatlan hosszúságú) 64 percbe tuszkolják bele Morgan és Carol sztoriját, így kevesebb játékidőt hagyva Rickéknek, ami viszont sokkal fontosabb a jövő szempontjából. Az, hogy a Megmentők minden egyes Hilltopba vezető utat pikk-pakk lezárnak kissé hihetetlen ugyan, de remekül szemlélteti, hogy Rick mennyire elszámolta magát azzal a kijelentéssel, miszerint a világ az övék. Kilátástalan helyzetükből az eddigi legidegesítőbb karakter, Eugene kínál kiutat, érzelmes (már-már szívszorító) búcsúja pedig nagyon betalál, kár, hogy az írók gyávák voltak végig is vinni az elköszönést, mint ahogy gyávák voltak a cliffhangert illetően is. Ugyanakkor, ha a záró másodperceket nem számoljuk, az utolsó 10 perc eszméletlenül feszült és remekbeszabott lett, olyan, amely alatt a néző együtt izgul a szereplőkkel, miközben még levegőt venni is elfelejt. Negan (akit csípőből hoz zseniálisan Jeffrey Dean Morgan) jött, látott, és mindenkit letaglózott. Beugrója akár egy rocksztáré (teatralitásból csillagos ötös a beköszönés, és ezt most nem negatív értelemben mondom), szónoklata folytán pedig joggal fagy meg a szereplők ereiben a vér, Rick arcára hosszú idő után valós félelem ül ki, Andrew Lincoln színészi alakítása pedig teljesen hihetővé is tesz azt. Az eddig minden akadályon átgázoló csapat pillanatok alatt kerül kispadra, ezzel bizonyítva, hogy mennyire rossz tanácsadó tud lenni a túlzott magabiztosság.

És akkor miért is háborodott fel nagyjából mindenki? A már említett utolsó pár másodperc iskolapéldája annak, hogy ne csináljon valaki cliffhangert, A szubjektív nézőpontból láttatott ütlegelés ugyanis mindent sugall, csak épp bátor lépést nem. A készítők nem lesznek annyira bevállalósak, hogy egy kulcsszereplőt vonjanak ki a forgalomból, ha pedig jövőre kiderül, hogy Aaronra esett a „Fuss”, na, abból lesz az igazi felháborodás. Sokkal ésszerűbb lett volna megmutatni, ki lett a kiszámoló vesztese, de az ésszerűséget – immáron sokadjára – beáldozták a hatásvadászatnak, ezt a betegséget úgy látszik, már soha nem növi ki a Walking Dead. Jogos tehát a gyűlöletcunami, ugyanakkor ezért lehúzni egy amúgy korrekt epizódot kicsinyesség.

Lezárás ide vagy oda, az évad második fele fényévekkel jobb lett, mint az előző, nem volt ellaposodás (kivéve a 15. rész), jó arányban osztották el a drámát és az akciót, hagyva némi helyet a karakterizálásnak (ami az utolsó részben azért kissé erőltetettnek hatott). Negan már most a széria legerősebb antagonistájának tekinthető, ilyen beugrója még a Kormányzónak sem volt anno, rajta tehát biztos nem múlik a 7. évad minősége. A készítők kurázsiján viszont igen, sokkal tökösebbnek kell lenniük a jövőben, nem kell Trónok Harca szintű karaktergyilkosság, de igenis merjenek kiírni pár fontosabb szereplőt, hisz ha valami, hát az emberi élet nagyon képlékeny a Walking Dead világában. Statiszta már hullott elég, ideje, hogy a nézők a valódi főszereplőkért aggódhassanak, volt már rá példa, és legyen is. A kijelölt irány jó, már csak némi vér kell a pucába!

április 7, 2016
Star Wars: Rebels 2. évad kritika

A Disney nem vállalt túl nagy kockázatot azzal, hogy a 6 évadot megért Clone Wars animációs sorozat után tavalyelőtt útjára indította a Rebelst. Egyrészt biztosak lehettek benne, hogy a fent említett széria nézői rétege úgyis követni fogja a hasonló stílus/narratíva miatt, másrészt a két trilógia közötti űr kitöltésére már régóta áhítoztak a rajongók. Az pedig, hogy hangulatilag inkább az eredetire hajazott (és hajaz most is) a Rebels, már csak a hab volt azon a bizonyos tortán. A Birodalom és a Lázadók küzdelmére kihegyezett sztori főszereplői ugyanúgy egy hajón (Ghost) kalandoztak a végtelen űrben, mint Han, Luke és a többiek az eredeti trilógiában. A csapatban ugyanúgy megtalálható a mentor-tanítvány páros (Kanan és Ezra), a vicceskedő droid (Chopper), a merész pilóta (Hera), és még a szőrös, nagydarab, ámbár emberi nyelvet beszélő nagyfiú sem hiányzik a kompániából (Zeb). Mindezekhez jött a tény, hogy legfőbb antagonistaként újfent a célozni továbbra sem tudó birodalmiak vannak, Vader többszöri feltűnése pedig kilóra megvette a rajongókat, ami azért nem meglepő, hisz minden idők egyik legikonikusabb gonoszáról van szó. Nem csoda hát, hogy a második évad immáron több epizóddal, több ismert szereplővel, és nagyobb tétekkel hozta el ismét a Star Wars csodálatos világát, s bár a végeredmény nem lett tökéletes, az univerzum kedvelői mennyei mannaként szipkázhatták be a 20 rész minden másodpercét úgy, hogy az esetleges hibák nem is voltak annyira zavaróak.

Ahelyett, hogy részletesen elemezném az évad cselekményét (hisz aki látta, tudja mi történt benne), lássuk, milyen modulokból is épül fel a Rebels. A széria tematikája értelemszerűen öröklődött a Clone Warsból, annak minden előnyével ás hátrányával. A fő, jobbára az Erő körül forgó főszál kötőanyagaként sok alibi részt kaptunk ismét, melyek egy része jó (Relics of the Old Republic, The Call, The honorable ones), de legtöbbje inkább csak időhúzás (Brothers of the Broken Horn, The forgotten droid). Újabb fájó pont ezen epizódoknál, hogy többségük sokkalta gyermekdedebb történettel bír, mint a nagyon is sötét tónusú fősodor, ez a kontraszt pedig (pláne, ha valaki darálva nézi a részeket) eléggé ki tudja zökkenteni a nézőt. A Rebelsnek a fiatalabb korosztályhoz is szólnia kell, és ez ebben ütközik ki leginkább.

A fő történetszál két tengelyen mozog. A Lázadók otthonkeresése úgy-ahogy egybe van kötve a mellékepizódokkal (így meg is magyarázva azok relevanciáját), a lényeg azonban (akárcsak az első évadban) az Inkvizítorok körül forog, kiknek feltett szándéka, hogy levadásszák az utolsó életben maradt jediket. A Főinkvizítor ugyan az első szezonban életét vesztette, helyére rögtön kettő (sőt, mint az a végjátékban kiderül, három) került, akik valahogy megérzik a jedik tartózkodási helyét, így változtatva a fő cselekményt kvázi macska-egér játékká, amelyet a gyakorlatban sokkal jobban implementáltak, mint ahogy elsőre hangzik.

A rosszfiúkról igazából most sem derül ki, hogy mifélék. Annak ellenére, hogy vörös pengét forgatnak, nem Sith-ek (ezt a fogalmat még mindig elég képlékenyen kezelik, a KotOR játékokban sokkal jobban definiálták a fogalmat), ennek ellenére remekül használják az Erőt, és félelmetesen jól bánnak a fénykarddal is. Kanan és Ezra szerencsére kapnak segítséget a küzdelemben, Rex, az egyik utolsó élő klón, valamint a mostanra felnőtté vált Ahsoka feltűnése pedig végre pótolja az első évad kihagyott ziccerét: összeköti a Clone Wars és a Rebels világát. Szerepük sajnos egy két csúcspontot (például a bámulatos finálét) kivéve eléggé marginális, de ez változhat a harmadik évadra. A cameo-cunami pedig nem ér véget velük, viszont láthatjuk pár perc erejéig például Yoda mestert, Leia hercegnőt, és persze Dart Vadert, a rajongóknak nem kellett csalódniuk ezen a téren (sem).

A szereplők mellett a hátér bővítését sem felejtették el a készítők. Megtudhattuk például a hiperűr-ugrás, mint technológia származását, a Lasatok történetét, kaptunk némi Birodalom-árnyalást (reflektálva az Ébredő Erő egyik főszereplőjére, az Új Rend nézeteivel szintén szembemenő Finn-re), és persze az Erő, valamint annak használói (Jedik, Sithek) történelméből is kaptunk egy-egy szeletet. Ezt a szegmenst az animációs éra mindig is sokkal érdekesebben kezelte, mint a filmek. A finálé maga parádés lett, végre hullottak az Inkvizítorok, újabb lehetőséget kapott a szereplésre a Star Wars univerzum talán legelhanyagoltabb karaktere, Darth Maul, az elkerülhetetlen Vader-Ahsoka párbaj pedig maga volt a színtiszta adrenalin. Külön jó pont a Disney-nek, amiért, bár a kánonból kukázott nagyjából mindent a filmeken és a sorozatokon kívül, az utolsó részbe mintegy „easter-egg”-ként belecsempészte a Knights of the Old Republic-ból ismert Sith hitvallás mondókáját, és Kanan megvakulása is kikacsintás a (többek között) Force Unleashedből ismert bukott jedire, Rahm Kota-ra. Apró nüánszok ezek, mégis jó felfedezni őket.

Mindehhez a jól ismert Star Wars muzsikák kiváló aláfestést nyújtanak, még ha az animáció minősége továbbra sem az igazi. Szokható ugyan, és művészi szempontból sokszor kiváló, de az animációk még mindig darabosak (pláne fénykardpárbajok alatt), a textúrák sokszor mosottak, és a pálcikaszerű fénykardokkal is meg kell barátkozni, pláne az Ébredő Erő robosztusabb ábrázolása után. De ez már csak szőrszálhasogatás, a Rebels 2. évada hozta (sőt, fokozta) az első felvonásban látottakat, sok emlékezetes jelenettel, továbbra is szerethető (és jellemileg fejlődő!) karakterekkel, melyek tükrében a töltelékként szolgáló epizódok erősen hullámzó minősége betudható a szükséges rossznak, amely a fiatalabb nézői igények kiszolgálására szolgál csupán. Ezek után nem nehéz tehát várni a harmadik évadot, benne remélhetőleg még több Maul és Ahsoka szerepléssel, még sötétebb tónussal, és Ezra identitásválságával, mert az egyértelmű, hogy megkísértette a Sötét oldal, a pálfordulásban rejlő lehetőségeket pedig nem fogják parlagon hagyni a készítők.

április 4, 2016
Daredevil sorozatbemutató

A MARVEL világa gyakran megkapja a „gyerekes” jelzőt, amellyel nem mindig tudunk egyetérteni. Nyilvánvalóan legtöbb mozgóképük a vásznon nem hordoz nagyon komoly mondanivalót, a látványos, csihi-puhi és CGI-halmazok pedig szemet gyönyörködtetően hatnak, miközben komplett városokat tesznek a földdel egyenlővé kedvenc maszkos hőseink. Legfőképpen minden korosztálynak szólnak ezek, elvétve egy-két gondolatébresztő dialóggal kiegészülve. Szórakoztatásuknak ez a céljuk, és e célnak tökéletesen megfelelnek ezek a filmek. Nem mindig kell a sötét hangulat, a jó és rossz árnyalt örökös csatája, filozófiai kérdésekkel gondosan behálózva. Vagy morcos igazságosztók, mély lelki traumákkal. (A DC-s filmek, sorozatok egy ideje felettébb noir atmoszférával rendelkeznek, de a képregények, melyek alapján készítik ezeket, nem voltak mindig ilyenek.)

A Netflix tavalyi üdvöskéje, a Daredevil viszont az eddigi MARVEL-trendekkel ügyesen szembemegy. Hangulata, képi világa sötétebb a sötétnél is, nagyon erős és kontrasztos. A 2015-ben indult első évad megkönnyebbüléssel teli pozitív csalódás volt a nézők számára. A 2003-as fiaskó után, azt reméltük, egy jó ideig nem fog senki hozzányúlni a vörös ruhás fenegyerekhez, és jól is tették a csaknem tizenkét évnyi várakozást. Ben Afflecket azóta is kísérti egykori szerepe, de ahogy Ryan Reynolds le tudta vetkőzni magáról a sután sikerült Zöld lámpás szerepét egy közel tökéletes Deadpool filmmel, úgy reméljük „Batfleck” is képes lesz grandiózust alakítani a március 24-én debütáló Batman v Superman moziban.

Vessünk is egy pillantást magára a sorozatra.

A Matt Murdock-ot megformáló Charlie Coxot pillanatok alatt meg lehet szokni, nagyon megy neki a szerep, amit hitelesen tud átadni a nézőknek is. A mellékszereplőkre sem lehet rosszat mondani, mindenki teszi a dolgát, nincs olyan érzése a nézőnek, hogy elbeszélnek egymás mellett a karakterek. A párbeszédek jól működnek, a harcok epikusak. A CGI-t szerencsére rengetegszer mellőzik, legalábbis nem szembetűnő még akkor sem, ha jelen van a jelenetekben. Műfajt nem kívánnék behatárolni, de megjelenik benne a dráma, néhol sötét humor, thriller és az enyhe filozofikus hangvétel. A sztorivezetés egy kissé lassú az elején, de mikor beindul, hibátlanul szárnyal egészen az első évad lezárásáig, ami után elviselhetetlen vágyakozást érezhetünk a következő széria érkezéséig.

És hoppá, már itt is van!

A Daredevil második évadának története nagyjából ott kezdődik, ahol az első véget ért. A kezdeti vontatottság tökéletesen megszűnt. Nagyjából egyből az akció kerül a középpontba. Jon Bernthal (Punisher – Megtorló) debütálása, mint egyszemélyes hadsereg eszméletlen lendületet adott a sorozatnak, már az évad legelső epizódjában. Bernthal alapvetően szinte mindig negatív szerepet játszik, nagyon reméljük, hogy hitelesen fogja hozni Punishert is és nem megy át végtelenül idegesítő, ellenszenves figurába, mint a The Walking Deadben, Sicarioban, vagy akár a Haragban.

Daredevil ruhája tetszetős, alapos igénnyel készítették el. Sajnos a legtöbb jelenlegi sorozatban (még egy-egy nagy költségvetésű filmben is) az egyes képregényfigurák ruházata elrontja az összhangot. Adott esetben nem illik a színészre, eláll, vagy csak szimplán gagyinak tűnik. Szerencsére Matt Murdock igazságosztó hacukája megfelel a célnak, nincs túlgondolva, de lebutítva sincs.

Az első rész során gyakran hunyorognom kellett, hogy lássak valamit a mindent átfogó sötétségben, majd később kicsit magasabb fényerőre állítottam a tévém, mert meg kell hagyni, minden feketébb lett. Az első évad sem vetette meg az erőszak közeli mutatását, de a második széria első részében úgy érzem több vér folyt, mint elődjében összesen. A rosszfiúk elkapása nagyon kreatív, lendületes, adrenalindús, a verekedések pedig mindig összeszedettek és átgondoltak. A közelharci koreográfiáknál akár képkockáról képkockára is át lehetne menni, akkor sem találnánk hibát. A nagy mozifilmekben is ritka, hogy ennyi erőt fektessenek be egy-egy jelenetbe.

Akinek sosem elég a noirból, nyugodt szívvel kezdjen bele a Daredevil sorozatba, nem fog csalódni. Aki attól tart, hogy a MARVEL-féle „gyerekesség” járja át, hát ne tegye, hiszen a Fenegyerek nagyon „felnőttes”, erős képi világgal operál, céltudatos szereplőkkel, kegyetlen gonoszokkal, valódi motivációkkal, emberi érzésekkel.

Ezzel a sorozattal a MARVEL univerzuma ismét tovább bővült. Míg a mozivásznon egymást csépelő szuperhősök és szupergonoszok múlatják az időt (nyáron az új Amerika Kapitány: Polgárháború is egy komolyabb hangvételt fog megütni), addig a kisképernyőre folyamatosan jönnek a sötét, mély sorozatok. A Daredevil előre megágyazott a szintén tavalyi sikersorozatnak, a Jessica Jones-nak, és a hatalmas sikerre való tekintettel talán a Megtorló is kaphat saját szériát. Emellett érkezni fog még egy Iron Fist, Luke Cage sorozat is, amelyek gondosan tovább bővítik a kissé kevésbé népszerű, vagy ismert MARVEL karakterek világát.

március 26, 2016
A fantasy, ami valahogy nézeti magát – Shannara kritika

Az elmúlt időszakban a sci-fis és a szuperhősös közönségnek kijutott a jóból sorozatok terén. Ehhez viszonyítva a fantasy, különösen a high fantasy rajongói ritkán láthatnak valami igazán nekik valót: az elmúlt évekből talán A hős legendáját (Legend of the Seeker) lehet kiemelni, és persze a low fantasybe sorolandó Trónok harcát. Az MTV azonban igyekezett egy új sorozattal, a Shannara – A jövő krónikája sorozattal kedveskedni a fantasyseknek.

A regényekről

Az első Shannara regény még 1977-ben jelent meg, a The Sword of Shannara (itthon Shannara: A Kard címen olvasható). Ezt követte két további rész (A tündérkövek, A kívánságdal), ezzel teljessé téve az első, úgynevezett Eredeti Shannara trilógiát. Ezután számtalan regény következett (összesen 8 regénysorozat), legutóbb a The Darkling Child jelent meg 2015-ben.

A Shannara-történetek egy Négyföld nevű, a mi világunk pusztulása után fennmaradt helyen játszódnak. Az új időszakban új fajok jöttek létre: elfek, törpök gnómok és trollok. Az első részben Shea Ohmsforddal találkozhatunk, aki a Shannara vérvonal egyik utolsó élő tagja. Őt Allanon, a druida választja ki egy nemes küldetésre: Shannara kardjával kell végeznie a Négyföldet fenyegető gonosszal, a Boszorkánymesterrel. A második részben (amit végül adaptált az MTV) Shea unokájával, Wilel ismerkedhetünk meg, aki segít az elfhercegnőnek, Amberle-nek az Ellcrys fa megmentésében. A küldetés fontossága megkérdőjelezhetetlen, hiszen ez a fa védi meg az elfeket a démonok támadásától. A trilógiát lezáró részben ismét felüti fejét a gonosz Négyföldön: Wil gyermekei, Jair és Brin Ohmsford veszik fel a küzdelmet egy Illdatch nevű ellenséggel.

Az íróra, Terry Brooksra vitathatatlanul nagy hatással volt J. R. R. Tolkien méltán híres regénye, A Gyűrűk Ura. Emiatt a sorozatot szokták egyszerűen „Gyűrűk Ura-kopinak” is nevezni, mások viszont olyan egyedien felépített világnak tartják Brooksét, ami továbbviszi a Tolkien által lefektetett motívumokat. Azt mindenki döntse el maga, hogy a vitában melyik tábornak van igaza, de a Shannara-regények népszerűsége mindenképpen figyelemre méltó, helye vitathatatlan a zsánerben. Így már régóta megérdemelt volna egy adaptációt: mégis erre több, mint 30 évet kellett várni.

Maga a sorozat

Az MTV által készített Shannara-sorozat 2016. január 5-én indult külföldön, ezután pedig nem sokkal magyar képernyőn is, a Viasat 3-nak köszönhetően.

A dupla pilot egy főleg fiatalokra koncentráló, de nagyon ígéretes szériát ígért. Egy tévés produkció költségvetéseihez képest szép, fantasysnek mondható látványvilágot kapunk, ami rögtön beszippantja a nézőt Négyföld világába. Ehhez nagyban hozzájárulnak a tájat bemutató totál plánok az Ellcrys fáról, az elf fővárosról, Arborlonról vagy Dagda Mor börtönéről. A későbbiekben a látványvilághoz erősen hozzájárul a mi világunk maradványainak felbukkanása (pl. teherautó, játszótér), ami először furcsának hathat egy elképzelt, elvileg középkori fejlettségű világban, de az egésznek mégis lesz egyfajta egyedisége. Ez leginkább az Utopia című részben, és persze akkor csúcsosodik ki, amikor a főhősök Safeholdba érnek a 9. epizódban.

A cselekmény előrehaladtával a pilotban elindított szálak kibontakozni látszanak és a bemutatott szereplők a 4. részre nagyjából el is indultak küldetésükön (megtalálni a Safeholdba vezető utat, ott pedig a Bloodfire-t), a fináléban az egész pedig kapott egy kicsit elsietett, de elfogadható lezárást (és persze cliffhangert), de mégis úgy érzem, valahogy nem volt az igazi ez a sorozat. Egyik legnagyobb baj vele mindenképpen a young adult történetekre jellemző kötelező klisék voltak, amiket talán maga a célközönség is un. Szinte minden szereplőnek muszáj volt valamilyen szerelmi viszonyba bonyolódnia, akár többször is, és ezek a hamar kuszává váló kapcsolatok gyakran eredményeztek már-már szappanoperába hajló drámázásokat. Ezt leginkább Wil-Amberle-Eretria szerelmi háromszögnél lehetett érezni, főleg Amberle részéről (könyvet ismerő nézőként ez még azért is idegesítő, mert Wil és Amberle nem kapott akkora hangsúlyt, mint itt). Szereplőknél maradva, sajnos egyiknek sem volt olyan erős jelleme, ami kedvenccé vagy akár csak érdekessé is tette volna bármelyiket is. Talán Eretriát lehetett valamennyire megkedvelni a nagyon is emberi problémáival (hovatartozás kérdése), és esetleg Wilt a kedves naivságáért.

A sorozat YA-s vonása a rengeteg eye-candy felvonultatásán is meglátszik: tinédzser és fiatal felnőtt szemmel nagyon is csinos színésznők Poppy Drayton (Amberle) és Ivana Baquero (Eretria), és Austin Butlerre (Wil) sem lehet panasz megjelenés téren, de ezen kívül többet színészként nem nyújtottak. Esetleg Baquerót lehet kiemelni, hiszen szerethetővé tette a csak önmagára számítható Eretriát. Színészek közül még a főleg Gimliként megismert John Rhys-Davies (Eventine Elessedil király) emelhető ki, és esetleg a másik húzónév, a Spartacus Crixusa, Manu Bennett (Allanon). Utóbbi játékából hiányzott valami, ami érzékeltette volna a druida korából fakadó bölcsességet és tapasztalatot, ami igazi mentorrá teszi a főhősök számára.

A másik dolog, ami miatt nem tudott teljesen jó sorozatként működni a Shannara – A jövő krónikája, az a történet. Egyrészt érthető ez, hiszen egy 80-as években megjelent regényt próbáltak a mai közönség számára adaptálni (a Tündérkövek 1982-ben jelent meg) úgy, hogy hűek is maradjanak valamennyire az eredetihez. Így lehet az, hogy a Tolkientól és más fantasy íróktól már jól ismert motívumokra (pl. nagy utazás) már nem csodálkoztunk rá, egyes fordulatokat könnyedén ki is találunk előzetes ismereteink alapján. Azonban a Shannara javára legyen írva, akadtak a cselekményben jó dolgok is, amik elfeledtethették az ismert kliséket. Voltak váratlan fordulatok (pl. a changeling), meglepetést okozó jelenetek, kevés fillernek nevezhető rész volt (talán kettő csak a tízből), azaz mindig a főcselekményre koncentrálhattunk, humorból is jócskán kijutott, és szinte minden epizód végére jutott egy cliffhanger, ami miatt várhattunk a következő részt. De kiemelkedőnek azért nem nevezném a sorozatot.

Összegzés

A Shannara – A jövő krónikájának megvannak a maga jó és rossz tulajdonságai. Egy nagyrészt fantasys sablonokból építkező történetet kaptunk idegesítő YA-s elemekkel, ami mégis nézette magát és teljesen ki tudott kapcsolni 45 percre. Aki szerette a Legend of the Seekert, mindenképpen vessen egy pillantást a Shannarára, de azok is ellehetnek vele, akik nem bírják ki fantasy nélkül az új Trónok harcáig. Tolkien-fanok talán kerüljék.

március 11, 2016
Sorozat Gaiman-novellákból – Likely Stories

Neil Gaimant talán nem kell senkinek bemutatnunk. A kortárs fantasy-író számos könyvét adaptálták vagy adaptálni fogják valamilyen formában, azonban a novelláinak eddig kevés figyelmet szenteltek.

Még tavaly októberben jelentették be, hogy Likely Stories (Hihető történetek) néven szeretnének Gaiman novellái alapján minisorozatot készíteni. A tervek szerint egy antológia-szerű filmsorozatról lenne szó (a történetek különálló művek lennének egy nagyobbon belül), ami egyelőre négy írást dolgozna fel. A sorozatot a Sky Arts fogja sugározni.

Nemrég tették nyilvánossá, hogy mely írásokat fogják feldolgozni. A Tükör és füst kötetből az Idegenkedést, amiben egy huszonéves férfi felfedezi, hogy valami baj van a testével; és a Keresem a lányt című írást, ahol egy fiatal férfi kutatja a tökéletes nőt, akit történetesen egy pornómagazin lapjain pillantott meg. A másik két történet a Törékeny holmikból került kiválasztásra: a Falatok és Falatozók, ahol egy idős párt és nem mindennapi étkezési szokásaikat ismerhetjük meg; és a Záróra, aminek a főhőse kísértetházakról szóló történetekkel szórakoztatja társait. Az Idegenkedésből, a Falatok és Falatozókból és a Zárórából Kevin Lahena fog forgatókönyvet írni (őt itthon a Csáposok sci-fi/horror film révén ismerhetjük), a Keresem a lányt pedig a 20.000 nap a Földön rendezőpárosa, Iain Forsyth és Jane Pollard fogja írni.

A pontos premiert sajnos még nem tudjuk (valószínűleg még idén bemutatásra kerülhet a sorozat), viszont számos extra információval szolgált a The Guardian. Például hangulatában a Likely Stories leginkább a Fekete tükör sorozathoz fog közel állni. A Gaiman rajongók bőven számíthatnak, úgy nevezett easter eggekre (rejtett üzenet), de maga az író is tiszteletét teszi majd – hasonlóan, mint ahogy Hitchcocknál láthattuk. Továbbá a SykArts igazgatója, Phil Edgar-Jones azt ígéri, hogy a Likely Stories, Gaiman stílusához hűen, bizarr és meglepő lesz. Az executive producer, Sally Woodward Gently pedig azt nyilatkozta, hogy a sorozat célja olyan témák feltárása, mint a fogyasztói társadalom, a pusztító függőségek és a lelki kannibalizmus.

Az eddigi terveket látva elmondható, hogy nagyon is komoly stáb áll az új „Gaiman-sorozat” mögött. Talán egy olyan adaptációt láthatunk, ami nem csak a kalandokra fókuszál, hanem az írások mögött megbúvó jelentésre is. Bárhogy is alakul a Likely Stories, az biztos, hogy az elkövetkező időkben Neil Gaiman rajongóinak lesz mit nézniük: ne feledjük, hogy idén várható az Amerikai istenek is!

február 24, 2016
11/22/63 sorozatpremier

Stephen King munkássága talán mindenkinek ismerős, a kemény horrorklasszikusoktól kezdve a fantasyn keresztül nagyon sok műfajban tevékenykedik még mindig aktívan, számtalan hajmeresztő élményt nyújtva az olvasóknak. Nem kevés filmet ihlettek regényei, amelyek azóta szintén ikonikus művekké nőtték ki magukat. Többek között Stephen Kingnek köszönhetem szörnyű félelmemet a bohócok iránt.

Bridget Carpenter rendezésében és Stephen King, valamint J.J. Abrams közreműködésével indult most egy új sorozat, amely az azonos, 11/22/63 című regényből született, és okot ad a bizakodásra. Úgy tűnik, lehet remekül adaptálni könyvet a kisképernyőre (a nyilvánvaló dramaturgiai lépések, változtatások itt sem idegenek).

Az 1960-as éveket megidéző sorozat hangulata már az első percektől bravúros és magával ragadó. A történet szerint Jake, a maine-i angoltanár öreg barátja, a rákban szenvedő Al megmutatja, hogyan lehet visszautazni az időben. Vagyis csak egy bizonyos pontra, 1960 október 21-ére, 11 óra 58 percre. Ha az utazó visszatér a jelenbe, s újra a múltba lép át, az idő ismét ugyanarra a pontra áll vissza, kvázi „resetel” minden, de a jelen korban csupán két perc telik el. Al megpróbálta megakadályozni a Kennedy-gyilkosságot, sikertelenül, ezért avatja be Jake-et titkába, afféle örökségként ráhagyva a hatalmas terhet. Itt már megjelenik a „mi lenne, ha” kérdéskör, ami az időutazós alkotások legelemibb összetevője. A történet fonódása innen indul, és igazán ütősen bekebelezi a nézőt néhány pillanat alatt.

Az első epizód remekül lefekteti az alapokat, érthetően, konzekvensen mutatja be az időutazás pozitív és legfőképp negatív oldalait. A rendkívül népszerű pillangó-hatás fogalma is előkerül, miszerint ha megváltoztatunk egy apró mozzanatot a múltban, az ismeretlen, de hatalmas következménnyel lesz majd a jövőre nézve. Nem feltétlen ez a témakör van fókuszban a sorozatban, de érintőlegesen azért nem árt, ha tudjuk, minden tett következményekkel jár, amiket általában nem láthatunk előre. És ha a múlttal packázunk, készüljünk fel rá, hogy a múltnak is lesz hozzánk néhány keresetlen „szava”. Mikor az idővonal manipulálására kerülne a sor, előkerül King klasszikus horror-eszköztára, ami kétségtelenül jó húzás volt a készítők részéről, akik a vizuális elemekkel is nyomatékosítják főszereplőnk felelősségérzetét.

Jake szerepére, ha nehezen is, de beismerem, James Franco elképesztően jó választás volt. A színész nem sokszor bizonyította tehetségét, mindinkább elfecséreltnek tűnt karrierje az olyan filmekkel, mint az Itt a vége, Ananász expressz, vagy az igencsak megosztó Az interjú című mozi. Sajnos, csak ezekből a mozikból ismerős a legtöbb nézőnek, pedig a 127 órában, a Pókemberben (2002), a Majmok bolygója: Lázadásban vagy a Spring Breakersben egyáltalán nem játszott rosszul. A bugyuta vígjátékai miatt negatív személynek tűnik, de most igazán megmutatta, hogyan is tud színészkedni. Hihető érzelmeket mutat, apró arcvonásokkal hangsúlyoz bizonyos kifejezéseket, amelyekkel hitelességet ad karakterének. Egyszerre áll jól neki a kisvárosi tanár „kinézet” és a hatvanas évekbeli fizimiska is.

Maga a környezet is valódinak hat. Egyszerre mutatja be a 60-as évek színkavalkádját, a rock’n’rollt és a kevésbé boldog, sötét helyeket – nagyon éles ellentétként kezelve. A kontrasztok igazán jól kiéleznek minden jelenetet. Pillanatok alatt megszokható a környezet, a modernkori felfogásunkat azonban nem lehet egykönnyen hátrahagyni. Igyekszik a sorozat is rámutatni a szembetűnő különbségekre, mennyivel másabb volt az a korszak, mint a mostani. Nem csak technológiailag, de úgy általában az emberek mindennapjai, attitűdje is szembeötlően különbözik jelenlegi felfogásunktól, és ezeket hajlamosak vagyunk könnyedén elfelejteni.

A nyolc részesre tervezett minisorozat tehát lendületesen indult, amit reméljük, megtartanak egészen a végéig. A kisebb-nagyobb változtatások az eredeti műhöz képest nem annyira vészesek, de egy ilyen cselekményű történet miatt nagyon nehéz is lenne pontosan követni a könyvben leírtakat. Eddig jól teljesít a 11/22/63, aki aggódik a főszereplő miatt, most nyugodtan félreteheti előítéleteit, pozitívan fog csalódni.

február 20, 2016
Könyv vs. Film: Leviatán ébredése/The Expanse

Február elején befejeződött a The Expanse első évada, ami okot ad arra, hogy kicsit megvizsgáljuk az állandó viták tárgyát: a könyv vagy a film lett-e az élvezetesebb?

A The Expanse kezdetéről itt már írtunk, ám későbbiekben még nem értékeltük, tekintve hogy akad bőven irodalmi alapanyag is, amit egy igazi rajongónak kötelező elolvasnia. A dupla részes évadzáró óta már bőven eltelt annyi idő, hogy nyugodt szívvel spoilerezzünk. Ha valaki mégsem látta/olvasta volna, akkor ezúton értesítem: SPOILERVESZÉLY! Csak saját felelősségre olvass tovább!

A Térség-könyvek névre keresztelt regényfolyamnak jelenleg öt darabja van jelen a könyvpiacon, közülük négy került magyar fordításra. A The Expanse címet viselő sorozat az első könyv, a Leviatán ébredése (Leviathan Wakes) első felét dolgozza fel. Itt fontos megjegyezni, hogy bizony csak az egyébként vaskos kötet első feléig jut el a sorozat sztorija, úgyhogy aki szeretne nekivágni, az akaratlanul is bele fog futni a második évad történéseinek írott változatába.

Alapvetően két dolgot lehet megfogalmazni, ami a könyv és a sorozat viszonyát jellemzi: néhol hajszálpontosan, máshol pedig rettentőmód eltérően jeleníti meg a mozgóképes alkotás az írott világot. Pontos a történetvezetés szempontjából, és a technikai eszközök láttatásában, eltérő viszont az olyan apróságoktól kezdve, mint Naomi Nagata hajviselete, vagy az Öv lakóinak nyúlánk testalkata (a sorozatban alig néhány statiszta felel csak meg az olvasottaknak), egészen a nagyobb léptékű dolgokig, mint például a szereplők egymáshoz való viszonya. Utóbbira remek példa, hogy a pilot epizódot lezáró Canterbury-katasztrófa közvetett okozója a sorozat szerint Holden, hiszen az ő unszolására vizsgálta ki a legénység a segélyhívás forrását. Erről a könyv lapjain szó sincs, a Cant kapitánya természetesnek veszi a segélykérés tudomásulvételét és felderítését, pusztán figyelmezteti Holdent, hogy gyanús dolgok esetén ne hősködjön. A sorozat nyilván dramaturgiai okokból eltúlozza ezt a szálat, és ebből a túlélő legénység körében még keletkezik néhány összezörrenés. Viszont a sorozat épp ebben szerez jó pontokat a regényhez képest, mivel sokkal jobban működik az ok-okozati tényező, árnyaltabb az egyének egymáshoz való viszonya, és fenntartja a néző feszültségét.

Sokszor éri az a kritika a könyvet (és szerzőit), hogy nem adtak semmi újat a már ismert klisékhez, csupán „összelopkodták” az alkotóelemeket. Azonban hadd védjem meg a szerzőpárost azzal, hogy a többezer SF-kötet és film mellett már igen nehéz lehet újat nyújtani, más által el nem mondottat, fel nem dolgozottat adni a közönségnek. A Ty Franck és Daniel Abraham alkotta páros (James S. A. Corey) sikere talán abban rejlik, hogy a kliséket épp a megfelelő arányban dolgozták össze. Az űroperaként aposztrofált kötetekben minden van, ami egy vérbeli SF-rajongót érdekelhet: űrutazás, űrhajók, idegen világok, ismeretlen biológiai életforma, fegyverek és persze nők. Mindezeket a politika tartja össze, ami pedig olyan megfoghatatlan jelenség, hogy végső soron minden eseményre hatással van, a legapróbbtól a nyilvánvalóig. Ez a könyv(ek) sikerének kulcsa, és ezt remekül érzékelteti a sorozat is. Az alkotók jó érzékkel válogatták szét, hogy mi a fontos (Föld-Mars viszony), és mi az elhanyagolható (pl. Miller „Julie-látomásai”). Pluszpont jár a sorozatnak a remek noir-hangulatért, amellyel megjelenítették számunka a Ceres-állomást, és még egy plusz pont annak a káosznak az interpretálásáért, amelyek az Eros-eseményeket jellemzik.

A leglényegibb különbség könyv és sorozat között mégsem az, hogy az egyes hajtóműveket, eszközöket megfelelően hívták-e életre, hanem a két főszereplő jelleme. James Holden a könyvben is egy idealista fazon, aki hisz az emberi nagyságban és az igazságszolgáltatásban. Vele szemben Miller nyomozó egy idősödő, kiégett fickó, aki 30 éve dolgozik a Star Helix szolgálatában (tehát a ceres-i rendőrségnél), miközben valódi törvények nincsenek is az állomáson, csupán félmegoldások (szürke üzletek). Amikor a könyv lapjain találkozunk vele, egyedül él, a felesége két és fél éve elhagyta, iszik, és belefásult az életbe. A sorozat Millert ennél sokkal határozottabb, tökös fickóként festi le, míg Holden karakterét kisfiúsabban, a könyvhöz képest gyengébb vezetőként adaptálja. Kevésbé érződik a kettejük közötti világnézeti, jellembeli különbség, amelyet pedig a könyv kettős nézőpontja (Holden és Miller fejezetek) is megerősítenek. Hogy az alkotóknak konkrét céljuk volt-e ezzel? Lehetséges. Hiszen a könyvtől eltérően a sorozatban megjelenik egy harmadik szereplő is, akinek (még) nem kellene itt lennie. Reméljük, hogy mindennek, és az alábbi képen szereplő hölgy korai bevonásának is előre eltervezett szerepe van.

február 18, 2016