Amikor már azt hittük, sikerült áttekintenünk a Comic Cont trailerek tengerét, akkor botlottunk bele ebbe a hihetetlen előzetesbe. Igen, tévésorozat lesz Douglas Adams Dirk Gently szériájából! A produkciót az Orphan Blacket is jegyző BBC America készíti, és a csatornán október 22-én kerül adásba. A holisztikus nyomozót Samuel Barnett alakítja, társát, Toddot pedig mindannyiunk kedvenc Frodója, Elijah Wood.
Címke: sorozat
-
Új sorozatok a láthatáron!
2016 nem lesz az SF, vagy fantasy éve Hollywoodban, de azért szép számmal lesz mit néznünk idén is. Már túl vagyunk a Függetlenség napja folytatásán, könny csorgatva, harci kiáltások közepette véget ért a Trónok Harca hatodik évada, és a decembert is tűkön ülve várjuk, hiszen kíváncsiak vagyunk, mit hoz majd az idei Star Wars mozi, a Zsivány Egyes.
December azonban még elég messze van, addig pedig nem ártana valamivel lekötni magunkat. Ezekre a kisképernyős sorozatokra lesz érdemes odafigyelni a közeljövőben. (Emellett megemlítünk olyan szériákat is, amelyeket ugyan már bejelentettek, de csak 2017-től kezdik sugározni őket.)
- Time After Time (2017-)
A cím ismerős lehet, valóban létezett egy ugyanilyen című alkotás, még 1979-ben, Időről időre fordítással. A sorozat elvileg H.G. Wells életútját fogja követni, természetesen fantasztikumokkal megfűszerezve.
https://www.youtube.com/watch?v=VN4C4Ar5BLo
- MacGyver (2016 szeptember)
A cím azt hiszem, mindenkinek sokat mondó lehet. Az amerikai kormány mindent megoldó szakembere újra visszatér a képernyőkre. Kilóghat az SF sorából, de hogy valaki képes legyen egy fülpiszkáló segítségével bombát gyártani… az már fantasztikus! A 80-as évek sikersorozatának újragondolása szeptemberben indul.
https://www.youtube.com/watch?v=Gt8E6X6-744
- Frequency (2016 október)
A 2000-ben bemutatott Frequency című film sztoriját dolgozza fel az azonos című sorozat. Egy rendőrnyomozónak sikerül rég elhunyt édesapjával (szintén detektív) kapcsolatot létesítenie rádióadás révén, majd együtt oldanak meg ügyeket, mindeközben bonyolult kapcsolatukat is igyekeznek rendezni egymással. Enyhén szólva is furcsa sztorinak ígérkezik, mindenesetre megér egy próbát.
https://www.youtube.com/watch?v=BL8Rl2n2C6Y
- The Exorcist (2016 szeptember)
Az Ördögűző sem egy semmitmondó cím, hiszen minden horror-rajongó egyik kötelező darabjáról van szó. Az 1971-es regény, és az 1973-as film alapján készül a széria. A történet fő vonulata nem tartogat sok meglepetést: egy pap ördögűzéseket hajt végre, és démoni lelkektől szabadítja meg a szerencsétlenül járt embereket. Mivel egyre több a remake, és egyre borzasztóbbak a filmekből készített sorozatok (üdv, Különvélemény!), egyelőre nem tesszük magasra a mércét, de illene egy pazar horror-műsort összedobni a készítőknek.
- Timeless (2016 október)
Egy furcsa trió kapja a megtisztelő feladatot, hogy megvédjék ismert történelmünket a változástól. Az előzetes nem sok újdonsággal szolgál, és látványra sem lehetne azt mondani, hogy jól néz ki. Azért még ne írjuk le, elképzelhető, hogy egy nagyon frappáns, csavarokkal teli sorozatot nézhetünk ősztől.
https://www.youtube.com/watch?v=4glJzvUunOE
- Taken (2016)
„Nem tudom ki maga, de megtalálom, és megölöm!” – Hangzik a már mémmé vált híres mondata Liam Neeson-nek az Elrabolva című filmben. Egyelőre nem sok fogalmunk van, miről fog szólni a moziból készült sorozat, de valószínűleg Bryan Mills megpróbáltatásai előtt fog játszódni, ahol szintén rengeteg megpróbáltatáson megy keresztül. Reménykedünk egy izgalmas thrillerben!
- Emerald City (2016 szeptember)
És ismét egy újragondolás. Ezúttal egy örök klasszikus kerül terítékre, mégpedig az Óz, a nagy varázsló története. Ez már biztosan nem ugyanaz a Kansas lesz…
- Midnight, Texas (2016)
„Twin Peaks keresztezése a True Blood-dal” – írja az IMDb a sorozatot illetően. Lesz itt minden, mi természetfeletti: vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok, és még angyalok is. E rejtélyes fantasy sorozat pilot részében bemutatkozik Manfred, a látó, ki új környékre költözik. Ezt inkább vígjátéknak lehetne elképzelni, de reméljük drámában sem lesz hiány.
Az uborkaszezont átvészelve ezek az új sorozatok fognak ránk várni, de természetesen becsatlakoznak melléjük a már megszokottak is, melyekről igyekszünk mi is részletesen beszámolni.
A napokban indult a Dark Matter második szezonja, hamarosan véget ér a Preacher bemutatkozó évada, nem sokára kezdődik a Mr. Robot második szezonja, de ősztől visszatérnek kedvenc kisképernyős szuperhőseink is. Jövőre pedig folytatást kapunk Shannara: A jövő krónikáiból, és a Térségből is. Ezek mellett még számos egyéb sorozat készülőben van, unatkozni biztosan nem fogunk.
-
The Flash második évad – kritika
A The Flash tavalyi, azaz első szezonja nem várt sikerrel büszkélkedhetett. Remekül hozta a paradoxonokra épülő eseményeket, és számos olyan karaktert mutatott be, melyeknek a rajongók kifejezetten örülhettek. (Természetesen volt egy-két mellényúlás is, de összességében azért felismerhetőek voltak az általában bűnözőként szereplő karakterek.) Az évadon belül néha azonban akadtak borzasztóan unalmas, vontatott részek, de ezektől függetlenül is jónak volt mondható Barry Allen bemutatkozója a kis képernyőn. Elég sok nézői rekordot megdöntött világszerte, ezzel határozottan háttérbe szorítva testvérsorozatát, a Zöld Íjászt (Arrow). Előfordultak keresztepizódok is, mikor a két széria főbb szereplői egymásnak segítettek egy-egy duplarész keretein belül. A Supergirl csatornaváltásának köszönhetően az a pletyka jár jelenleg is körbe, hogy a későbbiekben simán van esély egy Arrow – Flash – Legends of Tomorrow – Supergirl gigatalálkozóra. Mi biztosan megnéznék! Azonban most térjünk át a nemrégiben véget ért második szezonra. Vajon sikerült megugrania az első évad mércéjét?
A második etap nagyon erősen indult, a néző rögtön az események kellős közepében találhatta magát. Barry az első évad utolsó részében szingularitást hozott létre, ami tulajdonképpen az egész második felvonást eredményezte, s emiatt nagyon frappánsan bekerültek a történetbe a párhuzamos (és végtelen) univerzumok. Ezek a multiverzumok, – pontosabban itt csupán a Föld 2 került előtérbe – megannyi ötlettel szolgáltak a sorozat készítőinek számára. Szerencsére éltek is a lehetőséggel, és hozzájuk mérten mindent megtettek azért, hogy a lehető legtöbbet kihozzák, mindezt kis képernyőn.
A későbbi részekben sajnos itt is megfigyelhető volt egyfajta belassulás, és néha a hajamat téptem az elnyújtott, fölösleges kitöltő epizódok miatt. Üres drámákkal tarkították a semmitmondó jeleneteket, de ez nem tartott tovább egy, vagy két epizódnál. Nem úgy, mint az Arrow esetében, ami már második évada csinálja ezt.
A Flash második szezonjának története jóval erősebbé vált az elődjéhez képest, rengeteg képregénybeli klasszikus eseménnyel, karakterrel találkozhattunk, s az egészet próbálták tudománnyal megfűszerezni. Ezeknek a felét abszolút nem lehet érteni, bár ez gyanítom, rendesen az áltudomány kategóriájába esik, de erről egy fizikus Olvasónk biztosan többet tudna mondani. Viszont legalább a sorozat nem próbálja magát iszonyatosan komolyan venni a tudományos-hablatyokkal, és sokszor maguk a szereplők is jót röhögnek az egészen, mennyire nincs értelme annak, amiről Cisco épp kiselőadást tart.
Néha úgy tűnt, mintha mindent direkt túlkomplikáltak volna, és csak későbbi epizódokban érthettük meg, mire gondolhattak mind a készítők, mind a szereplők három résszel korábban. Sőt, van, hogy túlzsúfoltnak is látszanak az események, mert gyakorlatilag hetven évnyi képregény mennyiséget próbálnak beletuszkolni a sorozatba. Így gyakran összekeveredhetnek a nevek és események, még a gyakorlott képregényolvasó nézőközönségnek is.
Nagyon sokat fejlődött azonban az előző évadhoz képest a drámai jelenetek komolysága (kivéve a kitöltő részekben). Mindennek tétje van, s minden döntés nagyon komoly következményekkel jár. Ez pedig nagy felelősséggel. Szerencsére a Flash-csapat is nagyban bővült, és ha éppen csak morálisan is, de mindig segítik a Gyorshajtót, hogy igyekezzen a legjobb döntést meghozni. Zoom, mint a szezon aktuális főgonosza pedig valami elképesztően király. A ruhája, a hangja, a motivációi, a férfi a maszk alatt mind-mind annyira jól sikerültek, hogy hőssorozatban ilyet még nem láttam. A plot twistként szolgáló jelenetek nagyon jól sikerültek, tényleg meglepődik a néző. Azt hozzá kell tennem, hogy lesz egy halom csavar, amitől nagyot koppanhat az ember álla a földön. Fő helyet kap majd a sorozatban a Föld 2 is, és a multiverzumok kérdése, ami pedig szerves részét képezi a DC világának.
A színészek rengeteget fejlődtek, mindenki remekül adja vissza a rá szabott karakter jellemvonásait, és valóban hitelesen alakítanak. Van, hogy két szerepet kell eljátszaniuk a Föld 2 jelensége miatt, ráadásul a megszokott karaktereik tökéletes ellentétjét kell visszaadniuk. És ez sikerül nekik, ráadásul nagyon sokszor igencsak megnyerően. Mégis talán a Tom Cavanagh által megformált Harrisson Wells viszi el a hátán az egész évadot. Grant Gustin, mint Barry Allen már a kezdetekben sem volt rossz, de azóta is csak fejlődik, és igazán jól áll neki tulajdonképpen minden, amit csinál. Szinte egyesével kiemelhetném a főbb szerepeket játszó színészeket, mert tényleg odatették magukat. Persze a gaztevők között sokszor találkozhatunk majd jellegtelen fickókkal, ripacs színészekkel, és kínosan együgyű egysorosokkal.
Összegezve a Flash második évada minden tekintetben felülmúlta elődjét, és rengeteg élvezetes percet szállít a nézőknek. A látványvilág is javult, az effektek hangulatosak, a zenék, a történeti csavarok pedig hamisítatlan Flash atmoszférát teremtenek. Az utolsó epizód izgalmas cliffhanger-rel zárult, kíváncsian várjuk, mit hozhat az idén szeptember végétől folytatódó sorozat.
-
Prédikátor évadpremier
A Vertigo képregényeken alapuló szériákra nagyon nehéz idők járnak. A Constantine című sorozat már meg sem érhette a második szezont, Lucifer pedig kissé vérszegénynek bizonyult. Azonban nemrégiben felütötte a fejét egy újabb üdvöske, amit már megfelelően korhatárosra készítettek, és fényes jövő állhat még előtte. Ez pedig a Preacher, azaz a Prédikátor című alkotás.
A sorozat legelső részében nem sokat tudunk meg. Egy eldugott texasi kisvárosban él Jesse Custer (Dominic Cooper), a korábban törvényen kívül tevékenykedő férfi. Régi munkásságáról nem kaptunk flashbacket, de gyanítom, hogy a következő epizódokban rendesen körbejárhatjuk a témát. Jesse prédikátornak áll a helyi templomban, de nem kimondottan követi az Úr szavát: iszik, verekszik, káromkodik, és nem igazán tud helytállni feladatát illetően.
A Föld különböző pontjain nem-keresztény vallási közösségek prédikátorai robbannak fel, de erről sem tudhatunk meg többet (egyelőre). De kapunk egy csomó rövid jelenetet, amik izgalmasnak tűnnek, viszont a különböző szálak kifejtése még várat magára.
Rengeteg történeti vonal indult el a Prédikátor első epizódja során, melyet a lelkes képregényolvasók biztosan értenek, és sejthetik a továbbiakat, azonban az egyszeri laikus néző nem valószínű, hogy követni tudja a cselekmény folyását.
A hangulatra és a színészekre viszont nem lehet panasz, úgy érzem, minden adva van egy igazi horrorszerű atmoszféra megteremtésére. Kontrasztos színekkel játszanak a készítők, hogy kihegyezzék az aktuális jelenet kettősségét, a szereplők közötti párbeszédeket.
Néhol érezhetően lassú az epizód, főleg a lelketlennek tűnő dialógusok során, – ezek klisések – érezhető a vontatottság. Megint más jelenetek pedig izgalmasak, figyelemfelkeltőek.
A városka lakói egytől egyig furcsák, a néhányszor bedobott poénok pedig morbidok. Mindennek megvan a maga nagyon is fura íze, de ez nem probléma. Az uborkaszezon hamarosan megkezdődik, de a Preacher olyan darabnak tűnik, ami a műfajában, és egyáltalán a sorozatok terén is képes lehet újat mutatni.
Ezt már csak azoknak tudnám ajánlani, akik nem riadnak vissza egy fekete humortól hemzsegő, horrorfilmes elemekkel operáló, sok zsánert érintő alkotástól. Nem könnyű falat, de érezhetően rengeteg nagyon jó ötlet van benne. Az évad végére meglátjuk, mit tartottak meg ezekből.
-
Gonosztevők hajnala – Gotham évadkritika
A DC képregényekből merítő népszerű noir sorozat, a Gotham immáron a második évadának végéhez érkezett. Nézzük is meg, hogyan sikerült az erős első szezon folytatása.
Gotham városa szinte úszik a bűnben. Minden nap új gaztevők tűnnek fel, mindig egyre furábbak, és egyre kegyetlenebbek. A városban alig akad néhány becsületes rendőr, a bűnözést megállítani lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A maffia virágzik, gengszterbandák járják az utcákat, sőt akadnak pszichopata gyilkosok is, akik tovább színesítik Gotham City látképét.
A második évad cselekménye erősen indult, de leginkább a szezon végére teljesedett ki. Megszámlálhatatlanul sok ikonikus karakter tűnt fel, főleg a gonoszok táborát erősítve, de megannyi kikacsintást is észrevehettünk, ha kicsit résen voltunk. Az évad első fele haladt az előre kikövezett úton, természetesen továbbépítve az erős történetszálat, ám a második fele lett igazán ütős a szezonnak.
James Gordon nyomozó karaktere hihetetlen változásokon ment keresztül. A becsületes rendőr már csak a múlté, gyakorlatilag bármire képes azért, hogy megvédje Gothamet, és annak polgárait a fenyegető veszélyektől. Sokkal belevalóbb lett, mint előtte, nem riad vissza semmitől, de néha úgy éreztem, hogy a karaktere átment egysoros monológokkal operáló macsó hősbe. Nem mintha nem állna jól az őt alakító Ben McKenzie-nek, de a morális hánykolódásai miatt tűnt sokkal emberibbnek a nyomozó. Sőt, a szezon második felében pedig mintha kevesebb szerepe is lenne. A hangsúly ott már Hugo Strange munkásságán, és Bruce Wayne életének megpróbáltatásain lesz. Mellettük fontos szerepe lesz még Pingvinnek, Enigmának, és Azraelnek. A sötét város sötét hangulatot szül minden epizódban, de ez csak fokozódik…
Hosszas ecsetelésbe kezdhetnék a legfőbb karakterek jellemvonásait illetően, de annyira árnyaltak, és olyan sokan vannak, hogy külön cikkekben kellene velük foglalkozni. A legismertebb DC karakterek eredettörténeteinek széles palettáját mutatja be a Gotham, amitől csak még kedvesebb lehet a sorozat, főleg a rajongók számára.
A nagyszerű forgatókönyvírói, és rendezői munkának a cselekmény nem megy át erejét vesztett kitöltő részekbe, mindig képes újat, és izgalmasat mutatni. A drámák igaziak, még akkor is, ha esetenként átlagemberként képtelenek vagyunk azonosulni a problémákkal. Némelyik gaztevő néha kínosan teátrálisan viselkedik, és sajnos akad közöttük egy-két főszereplő is. Ez annyira nem vészes, csupán az adott jeleneteket nézve gyakran elbújtam volna, hogy ne lássam, és halljam a végtelenül cikis monológokat. (Példát itt azért nem említek, mert nagyon spoileres lenne.)
Az évadzáró hozta a megszokott eseménydús jelenetsorokat, szinte egy pillanatra sem hagyták unatkozni a nézőket. Sőt, talán egy, még eddig nem érzékelhető hangulat is átjárta az utolsó részt: minden képregényesnek hatott, vagy mindinkább olyannak, mintha a népszerű Batman Arkham játékokban bóklásznánk a denevérruhás igazságosztóval. Persze, attól még távol vagyunk, hogy az ifjú Bruce úrfi Gotham Sötét Lovagja legyen, de így is képesek a készítők meghozni a remek atmoszférát.
A legjobb karakterváltozást a BD Wong által megformált Hugo Strange hozta. Örök kimértsége, nyugodtsága végtelenül komikussá vált az utolsó epizódban. Nagy önbizalma, higgadt észjárása teljesen ellentettjére fordult. Ám nem csupán Strange karaktere, de nagyjából az összes szereplő mintha kifordult volna kissé önmagából. A jellemvonásaik egyre csak mélyültek, a környezeti hatások pedig teljesen más emberekké faragták őket.
A legnagyobb csavart számomra (de úgy érzem egy nagy csomó rajongónak is) egy félig-meddig rejtett utalás hozta a két utolsó részben. Hugo Strange vezetésével működik az Arkham Elmegyógyintézet alatt az Indian Hill nevű különösen speciális kezeléseket nyújtó intézet. Vagyis mérhetetlen mennyiségű emberkísérleteket hajtanak ott végre, többek között a holtak feltámasztásán is kísérletezgetnek. Azonban nem Strange áll a ranglétra legtetején. Van ott még valaki, pontosabban valakik, akik irányítják nem csupán az Indian Hillt, de egész Gothamet. A Baglyok Tanácsának (Court of Owls) jelenléte sejthető volt többször is, de mostanra gyakorlatilag teljesen bebizonyosodott, hogy ők tevékenykednek a háttérben, ami elképesztő misztikumot húzott rá az egész sorozatra. Ez a titkos csoport gyakorlatilag az Illuminátusok és a Szabad Kőművesek képregénybeli megfelelője.
Nem hittem volna, hogy az első évad után tudna jobbat mutatni a Gotham. Abban reménykedtem, hogy tartják a szintet, és akkor már boldog lehetek. Azonban pozitívan csalódtam, mert nem hogy a szintet tartotta, de bőven megugrotta azt a második évad. A felsorakoztatott gonosztevők, a karakterek elképesztő ábrázolása, a cselekmény mind-mind rengeteg plusz löketet adtak a szériának. És, hogy most már színre lépett a Baglyok Tanácsa is, kimondottan mozgalmas harmadik szezonra számíthatunk.
-
Holnap Legendái évadkritika
Valami furcsa dolog történik a DC háza táján. Mintha minden sorozat készítése közben (tisztelet a kivételnek, lásd Flash és Gotham) egy idő után fognák magukat a készítők és a betonbiztos koncepciókat kivágnák a kukába, hogy valami lagymatag, nyögvenyelős terméket tegyenek a helyére. Így történt az Arrow szériával is, amely a harmadik évadtól folyamatos zuhanásban van, sőt így volt a Supergirl esetében is, csak az Acéllány esetében az első évad sem hozott nagy sikert. A második szezon pedig a CW csatornára került át, mert a CBS már nem volt hajlandó berendelni a következő etapot. E két műsor mélyrepüléséhez kezdetben úgy tűnt, csatlakozni látszik az új üdvöske, sokunk reménye, a Holnap Legendái (Legends of Tomorrow).
Az Arrow és Flash sorozatokból verbuvált csipet-csapat történetének első pár része lomhán indult. Igazi időutazós, belevaló műsornak látszott, csak éppen mondanivaló nélkül, rém unalmasan bemutatva.
A történet szerint Vandal Savage, a DC univerzum egyik legkeményebb, s nem mellékesen halhatatlan gonosza a jövőben elpusztít mindent és mindenkit, majd világuralomra tör. Rip Hunter, a renegát Időmester visszautazik az időben, összeszedve a CW-s sorozatok mellékszereplőit, hogy közösen váltsák meg a világot téren-időn keresztül. Név szerint a következő karaktereket karolja fel a brit ballonkabátos: Hawkgirl, Hawkman, White Canary, Atom, Captain Cold, Heatwave, valamint Firestorm két „alkotója”. Jogos lenne a felvetés, ha tényleg akkora baj van, és majdhogynem elkerülhetetlen az apokalipszis, akkor miért egy ilyen szedett-vedett bagázst kell megbízni ezzel a feladattal, amikor klasszisokkal hatalmasabb hősök is repkednek a világban. A válasz úgy tűnik, mindig a párhuzamos dimenziók jelensége marad, úgyhogy ebbe ne is menjünk bele. Fogadjuk el, hogy a Holnap Legendái mentik meg a Földet a pusztulástól és kész!
A sztori kezdetben nagyon bíztatóan alakult (leszámítva a vontatott indulást). Felvezették a különböző módon motivált hősök és antihősök világszemléletét, amiből pazar viták alakulhattak volna ki, de sajnos az évad előrehaladtával ezek csak kötelező jelleggel szerepeltetett műdrámákká fajultak. Minden részben található egy aktuális tanulság szeretetről, barátságról, önbizalomról, megbecsülésről és hősiességről. Ezek kimondottan szájbarágósak, és üresek. A gördülékenyebb epizódok érdekében a készítők majdnem minden epizódban szétszedik a csapatot, akik külön problémákkal birkóznak meg, valamint külön feladatot kapnak. Így legalább nem kell az összes karaktert egymással beszéltetni, ami forgatókönyv szempontjából bizony embert próbáló munka lenne. Persze van néhány jelenet, amikor mindannyian egyszerre küzdenek, és azok a képsorok igazán jól festenek. A részek előrehaladtával mindig más és más kerül egy csapatba, így a néző is megismerheti a karaktereket, és a szereplők is egymást. Kapunk néhány jellemfejlődést is, amit még mindig nem tudok eldönteni, hogy kellett-e a sorozatba, de annyira nem zavaróak. Példának okáért az örök cinikus, mindig gonosz Captain Cold szinte egyik pillanatról a másikra átváltozik pozitív karakterré, és hű társa, Heatwave, a forrófejű, legtöbbször ostoba fickó hirtelen mindent megért és mindenről tud (pontosabban az idősíkok eltolódása miatt néhány év előnyben van a többiekkel szemben). A szereplőket egyre mélyebben ismerhetjük meg, az évad végére pedig mindenkiről képesek leszünk teljes képet kialakítani.
Az évad elejétől egészen a közepéig itt is megfigyelhető afféle átmeneti mélyrepülés. A kezdeti varázs hamar elillan, és lassan cikissé válik, ahogy elkeseredetten próbálják megállítani Savage munkásságát, aki mit sem tud az időutazó brigádról, de még így is legalább egy tucat lépéssel előttük jár. De mint tudjuk: az időutazás nem ilyen egyszerű… Ha olyan könnyen menne, akkor egy rész is elég lett volna. Viszont azok az epizódok a legérdekesebbek és legszórakoztatóbbak, amelyekben Savage egyáltalán nem szerepel. Ezek a részek olyanok, mintha teljesen más stáb készítette volna őket: a karakterek humorosak, a drámák valódiak, a cselekményeknek pedig van értelmük és mélységük.
A rajongók kaptak elég sok ínyencfalatot is, mint a jövőbeli Oliver Queen, vagy Deathstroke fia, Connor Hawke, Jonah Hex és megannyi mellékszereplőként feltűnő karakter. Sőt, nem kevés popkulturális utalás is felbukkan majd, mint például egy beteg kisfiú megmentése, akit történetesen H. G. Wellsnek hívnak.
Sokat bíbelődhettek a készítők a különböző korok „megépítésével”. Remekül hozzák a hangulatát az egyes idősíkoknak, még akkor is, ha gyakran botrányos sztereotípiába fulladnak az idővonalat kitöltő cselekmények. Többet megnéztem volna abból, miként tudnak azonosulni a múlttal, vagy a jövővel a szereplők. Eddig úgy tűnnek, mint akik világ életükben időutazással foglalkoztak, és nagyjából semmi nem képes meglepni őket. Az atmoszféra nem annyira sötét, mint mostanában a DC alkotások többsége, és ez egyáltalán nem baj. Az apróbb veszekedések túldramatizálása mellett a történetbeli csavarok nem annyira mélyek, vagy drámaiak, de a Holnap Legendái kifejezetten szórakoztató műsorrá alakult a szezon végére. Az viszont kétségtelen, hogy talán minden rajongó többet várt a sorozattól.
Összegezve tehát a Holnap Legendái egy szórakoztató, időutazós, hősökkel telepakolt sorozat, melynek alapötlete remekül működik, csak az évad részeit nehezen töltik ki érdemi tartalommal. Több jelenetet fölöslegesen nyújtanak el, hogy meglegyen a műsoridő, néha teljesen érdektelen a cselekmény, de van úgy, hogy képes odaszögezni a képernyő elé a nézőt. A karakterek jellemei részletesen kidolgozottak, fokozatosan ismerkedhetünk meg velük, és sokszor nem úgy, mint hősök, hanem mint hús-vér emberek. Látványra nem panaszkodhatunk, autentikus környezeteket kapunk, igazán jó speciális effektekkel. Amikor a csapat együtt van és közösen intézik el az aktuális rosszfiúkat, a koreográfiák jól festenek, az összhang pedig egységesen látványos; Firestormtól kezdve Atomon át a szimpla verekedésekig. Sőt láthatunk olyan jeleneteket is, amelyeket kisképernyőn eddig még soha.
A cselekmény legtöbbször enyhén vérszegény, de rengeteg működőképes mechanika is a felszínre kerül, úgyhogy lehet még jövője a Holnap Legendáinak, ha az Időmesterek is úgy akarják…
2017 januárjában indul a következő szezon.
-
Mit nézzünk a nyáron? – Sorozatok a zsánerből
Hamarosan itt a nyár, amikor kedvenc sorozataink közül elég sok pihenőre megy vagy véget ér. Pánikra azonban semmi ok, hisz idén nyáron is számos régi kedvenc tér vissza a képernyőre, de új, ígéretes alkotások is jönnek.
Visszatérők:
Számos, a mi szívünknek is kedves sorozat folytatódik. Május elsején kezdett az itthon Londoni rémtörténetekként futó Penny Dreadful 3. évada. Az új etapban a szereplők életútját külön követhetjük nyomon, de Patti Lupone visszatérésének talán jobban örülhetnek a nézők. Kritika az új évadról a jövő hét folyamán várható.
Szintén újra látható A célszemély (Person of Interest), ami sajnos 5. és egyben utolsó évadát kezdte május 3-tól. A sorozatot jegyző csatorna, a CBS heti kétszer (hétfőn és kedden) adja kint, így ráadásul még nagyon rövid időn belül is ér végéhez ez a történet. Reméljük, ennek ellenére, méltó befejezést kap.
Május 25-én folytatódik a tavaly indult Wayward Pines is, amiről itt írtunk, összegzést pedig a 306-os Galaktikában olvashattatok. Habár az előző évadot tekinthetjük lezártnak, maradt bőven mesélni való. Reméljük, az új évad méltó módon tudja továbbépíteni Wayward Pines titokzatos világát.
A visszatérők közül talán a The Last Shipet érdemes továbbra is figyelemmel kísérni. Június 12-től A TNT sorozata 3. évadában a kínai kormány kerül középpontba, Japánban pedig új kór üti fel a fejét. További kedvcsinálásnak itt az új évad trailere.
Az utolsó visszatérő sorozat, amiről szót kell ejteni, az a Mr. Robot. A tavalyi zajos siker után nem volt kérdés, hogy lesz-e folytatása a sorozatnak: július 13-tól már nézhetjük is a 2. évadot. Úgy tűnik, a történet ott folytatódik, ahol abbamaradt. További részletek a trailerben.
Az újoncok, akikre érdemes lesz odafigyelni:
Úgy néz ki, hogy idén inkább a nagy népszerűségnek örvendő képregény adaptációk és a természetfeletti témák nyertek teret, de akadnak sci-fi közeli művek is. A legérdekesebbek ezek közül.
Preacher (AMC):
Május 22-én kezd Garth Ennis és Steve Dillon képregényének adaptációja, a Preacher (itthon a Vertigo antológiában jelent meg Prédikátor címen). A történet egy ellentmondásos prédikátorról, Jesse Custerről szól, aki titokzatos erők birtokába jutott. Jesse útnak indul, hogy megtalálja Istent és válaszokat találjon kérdéseire. A keresés során csatlakozik hozzá ex barátnője, Tulip és egy ír csavargó, Cassidy. A sorozat alapjául szolgáló sorozat sötét humorral és véres, erőszakos képi világgal kelti életre a történetet, e tulajdonságai miatt sokszor hasonlítják Tarantino filmjeihez a Prédikátort. Reméljük, mindez majd visszaköszön a sorozatban is. Május 22-én kiderül.
Cleverman (Sundance):
A június elsején startoló Cleverman egy amerikai/ausztrál/új-zélandi koprodukció. A történet egy disztópiában játszódik a nem is annyira távoli jövőben. Ebben a világban az emberiségé a hatalom, a többi faj alárendeltnek és kiirtandónak számít: ilyenek a mitológiai lényekre hasonlító fajok is. Ilyen körülmények közt próbál két, egymástól elidegenedett bennszülött testvér túlélésért küzdeni.
Outcast (Cinemax)
A Walking Dead alkotóinak új sorozata június 3-án érkezik. Robert Kirkman képregényén alapuló történet. Kyle Barnes azokat az erőket kutatja, amik már gyerekkora óta kísértik, és rendszeresen megszállják. A trailer alapján egy igazi borzongatós horrorra számíthatunk egy egyedi, hangulatos látványvilággal.
Stranger Things (Netflix):
Július 15-én indul egy érdekesnek tűnő sorozat, a Stranger Things. A 80-as években játszódó történet egy gyermek eltűnésével kezdődik, majd egy természetfeletti erőkkel kísérletező titkos csoporttal folytatódik. A fiú édesanyjának a legrémisztőbb dolgokon kell keresztülmennie, hogy visszakaphassa gyermekét. Habár ennél többet nem tudni a történetről, a casting (pl. Winona Ryder) és maga a Netflix név egy minőségi horrort sejtet.
Kicsit borzongós, de izgalmas nyárnak nézünk elébe. A folytatások remélhetőleg hozzák az elvárt színvonalat, az újoncok pedig új kedvenceinkké lehetnek. Mi mindenképpen figyelemmel kísérjük a régi és új sorozatok alakulását.
Forrás: io9 és Screenrant
-
Sorozat lesz az Idő kerekéből
Elavultnak látszik az a kijelentés, miszerint a fantasy rajongók alig kapnak nekik való sorozatot. Patrick Rothfuss A királygyilkos krónikája is esélyes arra, hogy sorozatként adaptálják, akkor várjuk az új Az Úr Sötét anyagait, és úgy tűnik, végre lesz filmes feldolgozása Robert Jordan Idő kereke történetének is.
Harriet McDougal, az Idő kereke (röviden WoT) könyvsorozat szerkesztője és Jordan özvegye április végén jelentette be a hírt. Egy hosszas jogi vita eredménye ez (2015-ben a Red Eagle Entertainment készített egy kisköltségvetésű pilotot a történetből, amiről McDougal elvileg nem tudott), már csak az adaptációért felelős stúdió bejelentésére várnak.
A WoT a 14 kötetével az egyik legnagyobb high fantasy könyvsorozat, ami eddig megjelent. A történet Rand, Mat, Perrin és Egwene kalandjait követi nyomon, akik elhagyni kényszerülnek otthonukat. Útjuk egy sosem képzelt világba vezeti őket, ahol a próféciák és a varázslat mind valóság és a legsötétebb gonosz pedig újjászületőben van.
Jordan a WoT-tal olyan művet hagyott ránk, aminek összetettsége és nagysága lenyűgöző, azonban annak, aki filmre szeretné vinni maga a rémálom. Bárki is készíti majd az adaptációt, remélhetőleg egy minőségi, alapos és természetesen az eredetihez hű művet fog bemutatni.
Érdekességként pedig vessünk egy pillantást az IGN 5 adaptálni való fantasy listájára. Eddig első helyen Az Idő kereke szerepelt, azonban ezt már kipipálhatják. További négy, valóban ambiciózus ötlet akad még ezen a kívánságlistán.
Scott Lynch: Az úri csirkefogók sorozat
A most már első helyen szereplő fantasy könyv Scott Lynché. A történet egy a középkori Velencéhez hasonló városban, Camorrban játszódik. Itt él Locke Lamora, aki mindennapjait a város lakóinak átverésével és kifosztásával tölti. Így telik élete, amíg otthonát, a camorri alvilágot nem várt veszély fenyegeti: háború közeleg Gray King személyében.
Az itthon kissé hánytatott sorsú könyvsorozat kicsit Robin Hoodra emlékeztető főhőse, a sötét de hangulatos világa és humora biztos sikeres lenne a tévénézők körében is.
Tad Williams: Memory, Sorrow, and Thorn
Habár Tad Williams itthon is ismert (pl. Tündérvidék-sorozat, Virágok harca), a Memory, Sorrow and Thorn (Emlék, Bánat és Tüske) történetei még nem jelentek meg magyar nyelven. A sorozat a The Dragonborne Chair-el indul, ami szomorú eseményekbe enged betekintést: miután Osten Arin bölcs királya elhunyt, trónját legidősebb fia vette át, akit a gonosz erők csábítása megrontott és a birodalmat romlásba taszította. Ezt a többi fivér nem nézi jó szemmel és polgárháborút robbantanak ki a Sárkánytrónért. A sűrű események közepébe csöppen a történet főhőse, Simon. Egy balszerencsés eset következtében elkerül a kastélyból, ahol szolgált és megkezdődik a nagy kaland, ahol elfeledett mesék lényeivel és egy harcias hercegnővel találkozik, de a veszély sem várat magára sokáig: visszatér a halálból a bosszúszomjas király.
A könyvsorozat egyszerre vegyíti a tolkien-i motívumokat és alkalmazza a kortárs fantasy toposzait egy Artúr-mondakört idéző elbeszélésben. A Memory, Sorrow, and Thorn nagy hatással volt több, ma is alkotó zsáneríróra, többek között George R. R. Martinra.
Steven Erikson: A Malazai Bukottak Könyvének Regéje
Az itthon is nagy népszerűségnek örvendő Malazai Bukottak adaptálása bizony igazi kihívást jelentene bárki számára. A 10 kötetes sorozat több évezreden és dimenzión átívelő történetet mesél el, amit még összetett politikai intrika és társadalmi kérdések is átszőnek. Az első kötet, a Hold udvara a Malazai birodalom bukását és Darujhisztán, az utolsó független város ellen tervezett hadjáratot meséli el.
Erikson egy lenyűgöző és újszerű világot épített fel regényeiben, ahol természetesen csatákból, színes karakterekből és váratlan fordulatokból sincs hiány. Rajongói szerint a Trónok harcánál is bevállalósabb – ha értitek, mire gondolok.
Tamora Pierce: A Nőstényoroszlán éneke
Ez a sorozat egy Alanna nevű lányról szól, akinek legfőbb vágya, hogy lovag lehessen. Hogy valóra válthassa álmát, fiúnak álcázza magát és a királyi palotába megy, hogy megkezdje kiképzését. A négy kötet során a lány számára bőven kijut a kalandokból, ellenségekből és egyéb meglepetésekből.
A főleg ifjúsági fantasyként jegyzett tetralógia fordulatos és humoros történet egy szerethető, de belevaló főhőssel. Igaz, már több mint 30 éve éves a sorozat, de még most is kiemelkedik az ifjúsági regények közül. Egy főleg fiatalokat megcélzó, de felnőttek számára is élvezhető sorozat tudunk elképzelni Pierce regényei alapján, ami valóban üde színfolt lehetne a mai fiataloknak szóló sorozatok közt.
Reméljük, egy napon tényleg viszont láthatjuk ezeket a képernyőn. Végül pedig hozzátok fordulnánk egy kérdéssel: szerintetek még melyik fantasy (de akár sci-fi vagy horror) történetet lenne érdemes tv sorozatként látni?
-
Ördögi nyomozás – Lucifer évadkritika
Az elmúlt másfél évtizedben borzasztóan sok helyszínelős sorozatot láttunk már. Volt Las Vegas-i, tengerészeti szolgálatos, Los Angeles-i, párizsi, de akadt látnokos, humoros, darabolós és még jó darabig sorolhatnánk. Azonban olyan még nem volt, ahol maga a kénköves pokol ura, Lucifer lett volna a nyomozó a gyilkossági ügyekben. Az olvasó itt jogosan kapkodhatja a fejét, miként jön az Ördög a detektív munkához. Lássuk, mi köze van egymáshoz a két dolognak!
Lucifer, a keresztény alvilág rettentő ura, bűnösök megkínzója rettenetesen unatkozik a pokolban, ezért úgy dönt, hogy Los Angelesbe költözik, ahol egy pazar klubot nyit, és maffia-módon szívességeket tesz, s hajt be a halandóktól. Öt év elteltével egy szerencsétlen gyilkosság miatt főszereplőnk, Lucifer Morningstar (Tom Ellis) összekerül egy törtető nyomozónővel, Chloe Deckerrel (Lauren German), aki az egész évadban pátyolgatja az infantilis ördögöt. Az első széria keretét kettejük kapcsolata adja majd, illetve a megoldásra váró gyilkosságok, melyek kinyomozásában Lucifer egyre nagyobb szerepet vállal.
VIGYÁZAT! A CIKK TOVÁBBI RÉSZE ELSZÓRTAN SPOILEREKET TARTALMAZ!
A népszerű Vertigo képregényből adaptált dark fantasy sorozat „limonádénak” tűnhet; kimondottan családbarátra vették a figurát, amit nem is tudom, hogy negatívumként hozhatnék-e fel, vagy kiemelhetném jó pontként. Az első dolog, amire felfigyelhetünk, az nem más, mint hogy Lucifer nem tagadja meg a testi örömöket, az alkoholt (drogokra is tesznek némi utalást), és az ördögi szívességeket, viszont abszolút nem tűnik gonosznak. Többektől is hallottam, ha szóba került a sorozat, hogy „Lucifer nem elég sátáni, lehetne gonoszabb is, ha már ő a Pokol ura.” A bennünk mélyen rejlő gonosz-énünk valóban arra vágyik, hogy előtörjön az igazi elvetemült patás a sorozatban – pedig nem fog. (Tény, hogy az már bőven nem férne bele a családbarát megjelenítésbe.) Mindezek ellenére a Lucifert érdekes sztorival, mondanivalóval áldották meg a készítők. Olyan témákat boncolgat, mint az örök jó és gonosz, hogy árnyalhatóak-e az ősi beskatulyázott szembenállások, egyáltalán létezik-e a mindenek feletti gonosz, és hogy az emberekre hogyan hatnak a környezetbeli változások?
Az évad masszív magját képezik Lucifer látogatásai pszichológusánál, ahol a terapeutával, Dr. Linda Martinnal (Rachael Harris) számos olyan kérdést vitatnak meg, amelyek röhejesnek hathatnak az Ördög szájából, ám igenis releváns témák a halandók számára. Az erős szál mellett szinte teljesen eltörpül Lucifer egyetlen démontársával, Maze-zel (Lesley-Anne Brandt) való kapcsolata, ami ki sem forrt, és még csak nem is érdekes annyira.
Lucifer ördögi mivoltát mindenki metaforaként kezeli, ami pedig rengeteg szellemes, humoros jelenettel tarkítja a sorozatot. Ahogy haladunk előre a részekkel, Lucifer úgy veszíti el halhatatlan jellegét, és annál inkább emberivé válik. Megtudhatjuk, hogy ő valójában nem gonosz, csak gyűlölt apja, Isten taszította le a pokolba, hogy ott uralkodhasson a bűnösök és vétkezők fölött, s öröklétig kínozhassa őket. Amenadiel feladata visszavinni Lucifert a helyére, de a brit akcentusú ördögnek ehhez nem fűlik a foga, ebből a konfliktusból is láthatunk majd (de nem eleget).
Nagyon sok sorozatnál instant bukáshoz vezet, ha a könnyedebb hangvétel után valami komollyal állnak elő a készítők. A Lucifer a kezdetekben remekül bemutatja az arrogáns, gyerekes, beképzelt ördögöt, amitől nem egyszer sikerült idétlenül felröhögnöm, de lazaságát még a komolyabb szituációkban sem veszíti el. Néha előtör belőle az igazi mélyről fakadó ősi fődémon, de ezek a képsorok nagyon minimálisra vannak szabva. Nem is lehet eldönteni, hogy igazából mire is kerül a hangsúly: a pszichológiai szálra, ami messze a legérdekesebb, „Luci” és Chloe munkakapcsolatára, Lucifer sátáni mivoltára, vagy apjával való szembeszegülésére. Akkor sem lenne nagy baj, ha valóban az egész csak egy hatalmas metafora lenne, de így picit bekavarnak a nem igazán kifejtett szálak, amelyekről szívesen megtudtam volna többet is. Az évad tizenhárom epizódból áll, talán ha még három résszel többet kaptunk volna, akkor remek egyensúlyba kerülhettek volna az enyhén szétszórt cselekményszálak. Az első széria egy remek, és izgalmas cliffhangerrel zárult, ami miatt várós a következő etap.
Összegezve a Lucifer egy humoros, egyben új megvilágításba helyezett detektívsorozat, érdekes karakterekkel, felettébb érdekfeszítő kérdésekkel. Az ördög-ember metafora kezdetben furcsa lehet, de később kiteljesedik, megérthetjük érző oldalát is a Sátánnak. Kikapcsolódásnak, unalomelűzésnek tökéletes sorozat, filozófiai mélységekbe nem merül, de nincs is rá szüksége. Könnyed, mindenki számára nézhető a Lucifer. Mi már várjuk a következő évadot.
-
Szupersztereotípia – Supergirl évadkritika
Amikor a Supergirl sorozat pilot részéről írtunk, azt emeltük ki, hogy ez egy igazán belevaló csajos széria lesz, és hogy mennyire szükségünk van egy határozott női szuperhősre. És egyáltalán egy kompetens női főszereplőre, mert ez a típus ritkaságszámba megy mostanában. Joggal hihettük a Supergirl-re, hogy egy halom ilyen szereplőt fog felsorakoztatni. Lássuk, mennyire tartotta be az első évad az ígéreteit, és mennyire sikerült megtalálnunk a számításainkat benne.
A Supergirl teljes évada egy sztereotípiától hemzsegő, szexista mozgókép-halom, pedig igyekeztem nem belelátni fölöslegesen olyan dolgokat, amik nincsenek is jelen. Azonban itt szinte teljesen a néző arcába másznak a kínos szereplők, jelenetek, párbeszédek, akciók.
Kara Danvers, más néven Kara Zor-El, azaz Supergirl (Melissa Benoist) nem más, mint egy hisztis kislány. Kimondtam, mert ki kellett, hogy mondjam. Minden egyes epizód arról szól, hogy mennyire meg akar felelni másoknak, és mennyire el akarja magát különíteni nagybátyjától, Supermantől, de mindezt hihetetlenül ellenszenves módon. Fogadott nővérével, Alex-szel (Chyler Leigh) karöltve próbálják megmenteni National City lakosságát a fenyegetésektől. Szinte mindig, vontatottan sulykolják a nézőbe a tanulságokat, és hogy mennyire fontos egymást megvédeniük, még akkor is, ha egyikük az idegenelhárító különleges, titkos csoport (DEO) tagja, a másik pedig egy idegen bolygóról származó űrlény, aki gond nélkül kinyom néhányszáz tonnát kisujjból.
Karának, mint minden jóravaló szuperhősnek, kell egy civil nappali munka is. Hétköznapjait a nagy hírnevű Catco magazinnál (amely egyben minden médiumot magában foglal) tengeti a főnökasszony asszisztenseként, aki nem más, mint a munkamániás, szintén sztereotíp Cat Grant (Calista Flockhart), aki a számos pop-kulturális utalásért is felelős. Gyakorlatilag a megalomániás, lekezelő, arrogáns ember mintapéldája.
Kara két munkatársa tudja Supergirl valódi kilétét: az egyik James Olsen (Mehcad Brooks), aki jól ismeri Supermant is (a képregény rajongóinak nem idegen a név, de ebben a kontextusban kissé furcsa), a másik pedig Winn Schott (Jeremy Jordan), aki pedig szerelmes Karába. Ám Karának James tetszik, szóval van egy teljesen fölösleges szerelmi háromszög, aminek nem sok értelme van, és nem is lesz egészen az évad végéig, ahol az elnyújtott katarzis talán megérinti az érzékenyebb nézőket.
A hétköznapi fáradtságokat levezetve főhősnőnk fölölti a piros-kék gúnyát és az űrlényelhárítóknak segít legyőzni a kívülről jött fenyegetéseket, vagyis az űrlény-gonosztevőket.
Természetesen Supergirlnek nem sikerül legyőzni őket elsőre, mert végtelenül gyengének ábrázolják őt. Ezt betudhatjuk annak, hogy még csak most fedezi fel valódi erejét, illetve minden ellenfele a Fort Rozz nevű űrbörtönből érkezik, tehát igazi intergalaktikus gonosztevőkkel gyűlik meg a baja.
Itt már kibújik a szög a zsákból, mert kvázi ellentétes párhuzamként próbálja a sorozat bemutatni, hogy egy nőnek mennyivel több erőfeszítést kell tennie ahhoz, hogy ugyanazért a munkáért, ugyanolyan elismerést kapjon, mint egy férfitársa. Ez azonban szöges ellentétben áll azzal, hogy hihetetlenül szexista a sorozat. Kara, vagy Supergirl akármit csinálhat, nővérén és két barátján kívül senki se ismeri el őt. Megmenthet bárkit, egy halom ember utálja. Állandóan az Acélemberhez hasonlítgatják kezdetben, de ez számos sebből vérzik, amelyet most nem fejtenék ki, mert azzal nagyon eltérnék a témától. Az egészből viszont le lehet vonni egy olyan következtetést, miszerint minden nő a világban – hiába nézik le a munkában, magánéletben, elnyomhatják, megalázhatják – a maga és családja szuperhőse. Ez egy nagyon szép hasonlat, de a sorozat ezt nem fejti ki. Sarkít nagyon fontos dolgokkal kapcsolatban, és ettől az egyébként túlstilizált, közel tökéletesnek mutatkozó karakterek is komolytalanokká válnak.
Supergirl elhatározza, hogy megmutatja a világnak: van olyan jó, mint Superman! Ez azzal jár, hogy minden akcióba önfejűen, felkészületlenül vág bele, rengeteg kárt okoz, és természetes, hogy ezért őt okolják. (Elég, ha példának vesszük a Batman V Supermant.)
És ezzel el is telik a játékidőre szánt 40 percből nagyjából 30, úgy, hogy tulajdonképpen semmi sem történt, csak egymás vállán sírt minden karakter. Majd az aktuális epizód tanulságait felhasználva, Supergirl felülkerekedik ellenségén. Ezzel csupán egy probléma van: nem kell ahhoz képregényrajongónak lenni, de még atomfizikusnak sem, hogy megállapítsuk már az első képkockáknál, miként kell legyőzni a gonoszt. Mindig van egy olyan jellemzője, ereje, aminél egyből kapcsol a néző, és előáll három lehetséges opcióval, hogyan lehetne elbánni a bűnözővel. Emellett egy komplett, erre szakosodott szervezet képtelen rájönni, és a világ egyik legerősebb szuperhősnője sem mutatkozik túl kompetensnek munkája elvégzésében.
Hogy azért valami jót is mondjak a sorozatról, nagyjából az évad utolsó harmadára elindult valami, amitől komolyabban lehetett venni. Sajnos a kezdeti hibákat nem sikerült kigazolni, és még egy csomó másik is társult melléjük, de a sztorinak van értelme, és a szereplők közti kémia és felnőttesebbé vált. A humorosnak szánt képkockák néha túlerőltetettek, néha viszont meglepően jól sülnek el. A színészekre nem tudnám azt mondani, hogy rosszul játszanak, mert hozzák, amit hozni kell, de nem sok kiemelkedőt alkottak. Főleg, mikor lerí a jelenetről a zöld háttér és a CGI, a színészek arcán is látszik, hogy fogalmuk sincs, éppen akkor mit kéne csinálniuk. Apropó látvány! 2016-ot írunk, amikor a legkisebb költségvetésből is nagyon szép effektek készíthetőek. Itt nem értem, mi siklott rossz vágányra. Az összes (úgy értem, hogy tényleg az összes) speciális vizuális effekt egyszerűen béna és gagyi. Kínos nézni, mert a vetített háttér, egy-egy gonosz idegen külseje, a harci koreográfiák, vagy csak Supergirl repülése mind-mind iszonyatosan rosszul néznek ki. (Elég, ha csak egy pillantást vetünk a Marsi Fejvadász külsejére…)
A sorozat értékelései nem szállnak az egekbe, de a nézőszám egy halom rekordot megdöntött, tehát úgy néz ki, rengeteg ember imádja is a sorozatot. A Flash-sel közös crossover epizód is remek hangulatú volt, de a rész rövidsége miatt nagyon kapkodósra sikerült, ami kissé zavaró, de nem szőrszálhasogatok, inkább megdicsérem a készítőket, hogy egy ötletes, és pazar résszel tudtak előállni. Hosszas huzavona után végül bekérték a második szezont is, amely elvileg a Cadmus projektet vizsgálja majd mélyebben.
Összegezve a Supergirl egy rengeteg hibától hemzsegő, délutáni matinéként szolgáló sorozat, amelyben rengeteg potenciál van. Az évad végére több komolyságot kap, az érzelmek emberinek mutatkoznak, a szezont átszövő főgonoszok mélységet kaptak. A szexista vonulat még nem tűnt el teljesen, de a nők már inkább hasonlítanak a valódi világ nőire, semmint kellékekre, kötelező mondatokkal, sztereotíp jellemzőkkel. Hosszú út állhat még Kara és a sorozat előtt, de ehhez fejlődnie kell mindkettőnek. Rengeteg dolgot kell még megtanulnia, a számos hibát ki kell küszöbölni, hogy ne legyen érezhető a roppant szexizmus, ami átömlik a néző agyába, vagy legalább próbálják meg ellensúlyozni azt olyasvalamivel, amiben Kara kifejezetten sokkal jobb, mint férfitársai.
Én mindenesetre nagyon szurkolok, hogy egy igazi, kiforrt és cselekménydús sorozattá váljon a Supergirl. Az évadzáró duplaepizód megmutatta, milyennek is kellene lennie.
