My Blog

Címke: sci-fi

  • Barangolás a cseh sci-fiben

    Egy most induló cikksorozatunk, a Sci-fi a világ körül egy hozzánk közeli nép, a csehek science fiction irodalmát térképezi fel, a hazánkba látogató Ondřej Neff tiszteletére.

    Kezdetek:

    A cseh science fiction a 19. századig vezethető vissza. 1881-ben jelent meg Karel Pleskač Zivot na Měsíci (Élet a Holdon) műve, amelyben felfedezhetőek már a műfaj jellegzetességei. A történet elbeszélője képzeletben elutazik egy holdbéli utópiába, ahol beleszeret egy asztrológus lányába, akivel ott találkozik.

    Ebben az időben még íródtak SF elemeket tartalmazó könyvek, mint például Svatopluk Čech Hanumanja 1884-ben, ami két emberszabású faj viszályát meséli el, vagy Jakub Arbes romanetói (novellák), melyek különböző, fantasztikumhoz kapcsolódó témákról szólnak (pl. időutazás a Newtonuv mozekban (Newton agya)).

    RURplay1Čapek robotjai

    Az említett írók nagyban hozzájárultak a műfaj elindulásához, előre meghatározták a kialakulóban lévő zsáner témáit is: jövőbeli társadalmak, űrbéli kalandok és felfedezések, őrült tudósok, misztikus technikai találmányok). Mindezek ellenére a sci-fi ekkor még nem tudott kitörni a ponyva skatulyából. Egy kivétel azonban akadt: Karel Čapek. Az író 1912-ben írta meg R.U.R. (Rossum Univerzális Robotjai) című játékát, amelynek egyrészt köszönhetjük a robot szó mai értelmét, de magának Čapeknek még több mindent. Műveiben olyan témákat tárgyal, mint a technológia használatának erkölcsi problémái (pl. tömegtermelés, atomfegyverek, intelligens lények) vagy Aldous Huxleyhoz, és később George Orwellhez hasonlóan a szociális és emberi evolúció jövőjére is fókuszált műveiben. Čapek ezzel megalapozta a klasszikus science fiction alapjait, amelyre később olyan szerzők építkeztek, mint Brian W. Aldiss vagy Dan Simmons, de Ray Bradburyre és Salman Rushdie-ra is hatást gyakorolt.

    A korlátozás évei (1948-59):

    behounek_italiaFrantišek Běhounek

    Csehszlovákiában a 40-es évekre lezárul a kaland-sci-fi történetek korszaka. Az utolsó ide sorolható SF-ket J. M. Trorka (1947-ben jelenik meg űropera trilógiájának első kötete, a Zápas s nebem  -Küzdelem az éggel) és R. V. Fauchar írja. 1948-tól barátságtalan korszak köszönt a sci-fi számára. Az addig jól menő magánkiadók eltűntek az országból vagy az Egyesült Államokba költöztek. A megmaradt kiadók élére kerülő szerkesztők pedig teljesen új elvárásokat terjesztettek a prózaírók felé: realista történeteket vártak el. Ennek a kitűzésnek a megalkotásában természetesen némi politikai ideológia is közrejátszott: az irodalomnak az új szocialista állam felépülését kell segítenie, amibe mindenféle jövőbe tekintgetés nem járul hozzá. Az új szerzők igyekeztek is megfelelni a kitűzött elvárásoknak, aminek szomorú eredménye lett az SF-re nézve: 1948-tól számítva jó, ha két ilyen műfajú írás született.

    Azonban ezen a néhány íráson keresztül is lehetett látni, hogy a kezdetekhez képest milyen változáson ment át a cseh sci-fi. A lehető legkevesebb tudományos fantasztikus elem volt fellelhető ezekben a művekben, s ha bármelyik mű is foglalkozott a jövővel, akkor csakis kizárólag a nagyon közelivel.

    Ebből a nehéz időszakból kevés az említésre méltó mű. Vladimír Babula nevét érdemes kiemelni, aki 1955-ben megjelentette a Signály z vesmíru (Jelek az űrből) című munkáját, továbbá szerkesztette a Science Fiction and Technology for Young Readers című lapot. Babula mellett még jelen volt František Běhounek tudós is, aki 1942 és 1968 között kilenc hard sci-fi történetet írt. Műveiben gyakran olvashatunk a szocialista rendszer jövőbeli megdicsőüléséről. Egyik ezek közül az Akce L (1956), amely a Hold kolonizálását meséli el. Egy másik említésre méltó műve a Robinsoni vesmíru (Az űr Robinsonok) 1958-ban, amiben a főhős megpróbál egy elpusztítani egy üstököst, mielőtt az összeütközne a Földdel.

    A cseh sci-fi újjászületése:

     tarzan_halalaRészlet a Tarzan halála című filmből

    A nehézkes 40-es és 50-es évek után boldog időszak köszöntött a science fictionra, hála Josef Nesvadba-nak. 1958-ban írta meg a Tarzan halála (Tarzanova smrt) regényét, ami nagy sikert hozott számára. A történet Edgar Rice Burroughs jól ismert hősét, Tarzant viszi el az európai világba, ahol a majomembernek szembesülnie kell a társadalmi és politikai képmutatással. A népszerűség annyira felbátorította Nesvadbát, hogy több hasonló mű megírásába kezdett: Einsteinův mozek (Einstein agya, 1960), Výprava opačným směrem (Expedíció az ellenkező irányba, 1962), vagy a Hogyan halt meg Nemo kapitány (Poslední cesty kapitána Nema, 1966), csak hogy néhány témát említsünk. Művei igen változatos témákat dolgoznak fel (pl. időutazás, társadalom, vámpírok – bár ezek nem feltétlen sf témák), nagy hangsúlyt fektet a karakterekre, a cselekménybe filozófiai elmélkedést csempészett, s mindebbe pedig gyakran szatirikus hangvétel is vegyül.

     madarak
    A vak madarak titka magyar kiadásából

    Az újjászületés egy másik említésére méltó írója, Ludvík Souček, korának legnépszerűbb SF szerzője, aki A vak madarak titka (Cesta slepých ptáků , 1964) trilógiával gazdagította a sci-fit. A cselekmény egy prágai és egy izlandi orvosprofesszor, egy izlandi hegyi vezető és egy prágai fényképész kisasszony kalandjait meséli el: Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé könyv útvonalát bejárva hőseink nem mindennapi kalandokba keverednek.

    Souček egy nagyon szórakoztató történetet adott az olvasók kezébe, azonban nem az ilyen jellegű könyvek uralták a 60-as évek sci-fijét. Ahogy már a Tarzan halála is sejteti, az újjászületett cseh SF elveszti az előző időszak optimizmusát, helyette sötét víziókat és vészterhes jövőt tár olvasója elé. Ez a pesszimista világnézet erősen jelen van Achille Gregor Odnikud nikamjában (Sehonnan sehová, 1964) vagy Vladimir Straka Druhá potopa světa (A második világ áradása, 1964) című írásában, hisz mindkettő veszélyes sugárzáshoz köthető katasztrófáról szól.

    Két további disztópia is erősíti a korszak sötét látomásait: Jiří Jobánek Stříbrné ostrovy-ja (Az ezüst szigetek, 1965) és Jiří Marek Boldog évekje (Blažený věk, 1967). Az utóbbi, magyarul is elérhető regény egy olyan társadalmat jelenít meg City lakóin keresztül, akiknek minden megnyilvánulása már csak automatikus reakciókból és sztereotípiák ismételgetéséből áll: így a lakókat nem is olyan nehéz egy előre gyártott emberautomatával helyettesíteni.

    Végül, de nem utolsó sorban jöjjön a korszak legjobbnak tartott alkotása, Čestmír Vejdělek Návrat z Ráje (Visszatérés a Paradicsomból, 1961) című regénye. A főhős, Řehoř a Lucie nevű bolygóra látogat, mint újságíró. A bolygó első ránézésre egy tökéletes, utópikus világnak tűnik, azonban hamar fény derül az igazságra: a lakók egy számítógép által uralt világ rabszolgái, s erről fogalmuk sincs. A regény nagyon összetett alkotás, ami megmutatkozik a világ felépítésben és a leírások magas, szépirodalmi igényességű kidolgozásában is.

     navrat_z_rajaNávrat z Ráje borítója

    Az új hullám:

    A cseh sci-fi a felemelkedés időszaka után a 70-es években újabb, de az előzőhöz képest azért jóval kisebb krízist élt át: a 60-as évek végén egy egyre terjedő mozgalom célja az volt, hogy normalizálja a „cseh kultúrát”az 1968-as a Varsói Szerződés tagállamainak invázióját követően. Ennek hatása a sci-fi irodalomban ismét drasztikus kiadási visszaesésben mutatkozott meg. 1970-ben még 13 SF regényt jelent meg, 1974-re ez a szám 4-re csökkent.

    A 70-es évek második felére azonban feltűntek az új hullám írói, akik science fictionön nőttek fel (megjegyzés: az előző korszakok írói mainstream írókból avanzsáltak SF szerzőkké vagy csak kisebb kitérítőt tettek a műfaj felé). A korszak legfontosabb írói Jaroslav Veis, Zdeněk Volný és Ondřej Neff.

     jaroslav_veisJaroslav Veis

    Jaroslav Veist a cseh új hullám vezetőírójának tekintik, még napjainkban is jelentős szerepe van az irodalomban (a Mladá Fronta kiadó szerkesztője). A szakmai elismerést két novellagyűjteménnyel vívta ki magának: Experiment pro třetí planetu (Kísérlet a harmadik bolygóért, 1976) és Pandořina skříňka (Pandora szelencéje, 1979). Veis mesteri szinten tud pszichológiai drámát és vidám prózát is írni, némi filozófia bevonásával. Őt tartják a legjobb cseh novellaírónak.

    Veis kortársai közül említésre méltó Ludmila Vaňková és Karel Blažek is. Vaňková a történelmi történetei (pl. Mosty pres propasti času – Hidak az idő mélysége felett, 1976) miatt ismert. Blažek nem mondható olyan termékeny írónak, mint Vaňková, sem pedig olyan befutottnak, de munkái (pl. Přistaní – A landolás, 1979 vagy Nejlepší století – A legjobb ország, 1982) hasonlóan ambiciózus vállalkozások.

    A 80-as évekre (Ivan Adamovič kifejezésével élve, a Szüret idején) a többi kelet-európai országhoz hasonlóan Csehszlovákiában a science fiction ismét fellendülni látszott az olvasópiacon és az irodalomkritikusok közt is, ami jelentős lépésnek tekinthető, hisz korábban a kritikusok nem igen foglalkoztak a fantasztikummal. A Cseh Írók Szövetsége még külön sci-fi szekciót alkotott, továbbá nagy számban publikálhattak SF írók népszerű folyóiratokba és magazinokba. Ezen időszak alatt tűnt fel az irodalmi palettán Miloš Kratochvíl, Zdeněk Rosenbaum és Ladislav Szalai, akik mindhárman novelláikkal futottak be.

    Még fontos megemlíteni Vojtěch Kantor ikerantológiáját, a Lidé Ze Souhvězdí Lva-t (Emberek az oroszlán csillagképről) és a Zelezo přichází z hvězd (Vas a csillagokból), amely megjelenést biztosított olyan íróknak, mint Zbynek Černík, Miroslav Kostka, Ondřej Neff, és Jiří Čihař. Az új hullám egy említésre méltó szerzője, még az itthon is ismert Vladimir Páral is, aki szépíróként belekóstolt a sci-fibe. 1987-ben megírta a Země zen-t (Nők országa) disztópiát, de SF-nek számít még a Kísértések Á-tól cettig (1982).

    A felsorolt nevek közül két szerzőre érdemes egy kicsit több figyelmet szentelni, hisz nagyban hozzájárultak a science fictionhöz: Ladislav Szalai és Ondřej Neff.

    Szalai novelláin keresztül megmutatta, hogy végtelen találékonysággal és képzelőerővel rendelkezik, amelyet abszurditással ötvöz. A cseh Lemként is szokták őt emlegetni. A novellák közül magyarul sajnos csak kevés érhető el (pl. Akad a tű Trethon Judit Téren és időn túl antológiájában és a Galaktika 74-ben a Sztrájk), de ezeken keresztül is megtapasztalható Szalai írói zsenije.

     ondrej_neffOndřej Neff

    A másik szerző, Ondřej Neff korunk legnépszerűbb cseh SF szerzője, újságíró lévén pedig nagyon is aktív szerepet vállal irodalomárként, fordítóként, előadóként, fényképészként és természetesen rajongóként is. Neki köszönhetjük a cseh science fiction első történelmi összefoglalóját (Něco je jinak – Valami másként, 1982), s adott ki 1987-ben  Všechno je jinak (Minden másként) címen egy, a külföldi SF-fel foglalkozó művet is. Továbbá az első cseh sci-fi lap, az Ikarie szerkesztője is volt 1990-től 1993-ig.

    Íróként is nagy eredményeket ért el. Ő maga nagyon jól ismert sajátos ironikus hangjáról és változatos témáiról: írt thrillert, tabukat döngető humoros darabokat, de komoly műveket is az ökológia és emberi természet kapcsán. Az első sikert novellagyűjteményével, a Vejce naruby-val (A kifordított tojás) érte el 1985-ben, de addigra már belevetette magát a regényírásba is. 1984-ben publikálta első regényét, a Jádro pudla-t (A szívügye), 1988-ban pedig a Měsíc mého zivota (Életem holdja) jelent meg, amiben a Hold telepeseiről olvashatunk Neff jellegzetes ironikus hangvételében. 1998-ban jelent meg Sötétség (Tma) című disztópikus science fictionje, amely akkora népszerűségre tett szert hazájában, hogy a következő évben már újra kellett nyomni. A regényt a legjobb cseh SF-nek járó díjjal, a Čapek-díjjal is kitüntették. Neff azzal a gondolattal játszik el a Sötétségben, hogy mi történne áram hiányában a világgal. A sötét víziókat felvonultató regény izgalmas, nehezen lerakható olvasmány, aminek különlegessége, hogy több nézőpontból ismerhetjük meg a cselekményt.

     

    A cseh science fictionnek meg kellett vívnia saját harcait a túlélés érdekében, de mindig is érdekes színfolt volt a műfaj világában. Habár hazájában az irodalomkritika mellőzi, népszerűsége töretlen: napjainkban körülbelül 100 000 példányt adnak el cseh és külföldi sci-fiből, sokszor akár néhány nap leforgása alatt. A cseh folyóiratok továbbra is nyitottak a műfaj felé, ha lehet, mindig publikálnak ilyen témájú műveket. Remélhetőleg, ez a tendencia nem fog csökkeni.

  • Lovecrafti horror egy belga íróról a Galaktikában

    Eddy C. Bertin belga író, aki egyaránt otthonosan mozog a sci-fi és a gyermekirodalom terén. Több írói álnevet is használ, ismerik úgy is, mint Edith Brendall, vagy úgy, hogy Doriac Greysun.

    Bertin 1944-ben született Hamburgban, ám nem sokkal a világra jötte után a család el is hagyta Németországot és Belgiumba költözött. Bertin aztán nyelveket tanult, majd egy bankban helyezkedett el. Már fiatalon elkezdett írással foglalkozni, az első sci-fi története pedig a 60-as évek végén jelent meg. Kezdetben csupán szabadidejében írt, később viszont otthagyta munkahelyét és főállású író lett. Jelenleg a belga Gentbrugge lakója. Lánya, Brenda Bertin elismert flamand színésznő.

    Bertin munkássága három részre tagolható. Sci-fi történeteiben a jövő egységes, történelmi képét vázolja fel, horror sztorijai sokszor Lovecraft világában játszódnak, míg gyermekkönyvei között nagy népszerűségnek örvend a Valentina Hellebel sorozat, amelyből 1993 és 2004 között hét könyv is született.

    Magyarul először a Galaktika szeptemberi, 306-os számában olvasható egy folytatásos elbeszélése, amely a nagy előd, H. P. Lovecraft történeteinek hangulatában íródik, és a Cthulhu mítosz világában játszódik. Főszereplője Herbert, aki egy ősi, időtlen isten nyomába ered, s egy eldugott kisvárosba, Freihausgartenben köt ki, ahol a gyanakvó helyiek nem igazán szeretik a turistákat. A főhős azonban megfáradt írónak adja ki magát, aki csak pihenni jött erre a vadregényes vidékre. Valójában azonban Herbert a közeli hegy titkait szeretné felfedezni, amely szörnyű titkokat rejt. Kutatását a Necronomicon híján olyan szentségtelen könyvek segítik, mint a Liyuhh, a R’lyeh és a Cultes de Goules.

    A történet folytatása a 307-es (októberi) Galaktikában olvasható!

  • Barangolás a virtuális térben

    „Ahogy gyakran szoktam mondani a gyerekeknek: nem fogok hazudni: meg akarlak ijeszteni. Azt akarom, hogy félj, azt akarom, hogy megugorj. Azt nem akarom, hogy életed végéig félj, vagy, hogy hónapokon keresztül sikítozva ébredj, de azt akarom, hogy félj. Szóval, úgy hiszem, így megragadom az érzéseiket. […] A másik dolog, amit csinálni akarok, és ami sokkal nehezebb is […], elérni az elméjüket is.” – így foglalja össze Ann Halam, más néven Gwyneth Jones SF és fantasy írónő az írásai célját egy interjúban. Az októberi Galaktikában megtudhatjátok, hogy miként köszön vissza Jones célja írásaiban a Csalókon keresztül.

    Jones 1952-ben született az angliai Manchesterben. Ha bárki megkérdezné tőle, hogy mindig is író akart lenni, valószínűleg azt válaszolná, hogy nem, ugyanis gyerekként jobban érdeklődött a békák, hernyók és különböző halak, mint az irodalom iránt. Azonban mégis egy gyerekkori élmény sodorta az írás mestersége felé: tízévesen vett egy horror antológiát egy kiárusításon (Great Tales of Horror and The Supernatural) Egyes történetek annyira lenyűgözték Jonest, hogy sokáig rémálmokként is kísérték őt. Az írások elevenségére még ma is élénken emlékszik, és ehhez a történetekhez hasonlót akart alkotni. A kedvence M. R. James angol kísértettörténet író Csak fújd meg sípod, s én tüstént jövök, fiam című novellája.

    A klasszikus kísértet és horror történeteknek köszönhetően kezdett bele saját írásaiba, melyben valami különös és furcsa, mint központi téma jelen volt. Első regénye, a Water In The Air 1977-ben jelent meg saját nevén. Később, mikor a fiatalabb közönségnek is írni kezdett, új írói nevet, Ann Halamot választott kiadója tanácsára, mikor egy komikus thrillert (Ally Ally Aster) akart megjelentetni. Akkor úgy hitte, hogy csak egyszeri alkalommal veszi fel nagyanyja nevét, de végül mindkét néven publikált. Felnőtteknek szánt történeteit Gwyneth Jonesként jelenteti meg, az ifjúsági műveket pedig Ann Halamként. Utóbbiak közül népszerű alkotásai a Dr. Franklin’s Island (2001) és a Siberia (2005). Felnőtteknek szánt SF-jei közül a Bold as Love (2001) a leginkább elismert alkotása.

    Jones/Halam főleg a high fantasy és a science fiction műfajában alkot, melyekbe gender és feminista témákat csempész, és természetesen a kísértettörténetek hamisítatlan borzongató hangulatát is. Ez a nem hétköznapi stílus nem maradt észrevétlen a kritika előtt sem. Már 1987-ben, mikor Halam írói karrierje elején tartott, Arthur C. Clarke-díjra jelölték Escape Plans regényét, 1989-ben pedig a Kairost. 1991-ben megosztott James Tiptree-díjat nyert a White Queen regényéért, ami a The Aleutian trilógia nyitókötete. 2002-ben négy Arthur C. Clarke-díj jelölés után a Bold as Love könyvéért végre Clarke-díjas íróvá válhatott Halam, s Britih Fantasy-jelöléssel is büszkélkedhetett. 2004-ben a Life című írásáért Philip K. Dick-díjat nyert.

     annhalem
    Ann Halem

    Habár magyarul nem jelent meg az írónő egyetlen könyve sem, most a Galaktika 307-ben lehetőség nyílik arra, hogy végre megismerjük ezt a sokoldalú írót a Csalók című novelláján keresztül. A történet eredetileg The Starry Riftben jelent meg 2008-ban, de a Year’s Best SF 14 antológiába is bekerült 2009-ben olyan neves szerzők művei mellett, mint Neil Gaiman, Cory Doctorow, Alastair Reynolds, Jeff VanderMeer és Robert Reed.

    A Csalók egy fantasztikus ötlettel játszik el: egy online virtuális játékot mutat be, amiben fizikailag is részt lehet venni, azaz benne lenni a játékban. Ebben a virtuális környezetben játszik egy fiatal testvérpár is, akik megmérkőznek azokkal a játékosokkal, akik nem tartják be a szabályokat.

    Milyen lehet szó szerint a saját bőrünkön megtapasztalni egy elképzelt világot annak minden csodájával és veszélyével? Hogyan lennénk képesek egy a mienktől teljesen eltérő világot túlélni? Ha kedvet érzel elmerülni egy virtuális világban, ne hagyd ki Ann Halam (Gwyneth Jones) történetét az új Galaktikában!

  • Aki észrevette a nőket a sci-fiben

    Pamela Sargent a sci-fi egyik legnagyobb női írója. A legújabb Galaktikában az ő, Kopár világ című novellájával találkozhattok a Retro rovatban. Mostani cikkünkben az ő munkásságát mutatjuk be.

    Sargent 1948-ban született a New York állambeli Ithacában. Saját bevallása szerint mióta az eszét tudja, mindig is mesélt és írt. A 70-es évek óta jelennek meg művei a mai napig. Írói karrierjét novellákkal kezdte, első művei a The Magazine of Fantasy and Science Fiction lapjain jelentek meg, de 1977-ben kiadta saját novelláskötetét, a Starshadows, amiben többek között megtalálható a Galaktikában olvasható Kopár világ is. A 70-es évek végétől már önálló regények írásába kezd: 1976-ban a Cloned Lives (1976), 1979-ben pedig a Sudden Star jelent meg. A 80-as évektől újabb irodalmi kihívásba vágott bele: 1983-ban megírta az Earthseed-et, a Seed ifjúsági trilógia első kötetét, s ezzel ugyanakkor belekóstolt a könyvsorozatok világába is. 1980-ban a Watchstar első kötete, 1986-ban pedig a Venus-sorozat Venus of Dreams-sze lett kiadva. A sci-fi műfajban Sargentet legutóbbi trilógiáért szokták ismerni, amiben, ahogy később Kim Stanley Robinson a Mars-trilógiájában foglalkozik egy bolygó meghódításához, a Vénuszra való átköltözésről elmélkedik az írónő.

    1996-tól kicsit elszakadt saját világától, és George Zebrowskival közösen Star Trek történeteket kezdett írni. Az Új Nemzedékhez kapcsolódóan írták meg A Fury Scornedt (1996), az eredeti ST történetet pedig további három regénnyel (Heart of the Sun, Across the Universe, és a Garth of Izar) bővítették.

    Írói munkája mellett más írók munkáival is foglalkozott az írónő. 1975-ben adta ki a Women of Wonder antológia első kötetét, amelyben olyan szerzők műveit gyűjtötte össze, mint Anne McCaffrey, Ursula K. Le Guin, Sonya Dorman és Kathrine MacLean. A sorozat később bővült egy további válogatással, egy klasszikus, majd egy kortárs szerzőket felsorakoztató kötettel is. A project fontos Sargent számára, hisz ezzel kívánta az amúgy erősen férfias SF-ben megerősíteni a női hangot. Saját regényeiben is arra törekedett, hogy erős és intelligens karaktereket hozzon létre. A 70-es, 80-as évekhez képest szerinte sokat fejlődött a műfaj ilyen tekintetben: a kritikusok egyre inkább értékelik a nőket a sci-fiben. Egy az SFF World-nek adott 2015-ös interjúban ki is fejezte tetszését, azonban némi kritikával is élt: szerinte nem helyes dolog úgy beállítani ezt a jelenséget (nők a sci-fiben), mintha azelőtt az egyáltalán nem létezett volna. Elég csak olyan nevekre gondolni, mint Leigh Brackett, C. L. Moore vagy Andre Norton.

    AEldredGordonCrabb1243A Farseed borítóképe

    Sargent a mai napig töretlenül ír, és jelenteti meg legújabb történeteit, most szeptemberben is jelent meg könyve, a Season of the Cats. Életműve igen gazdag, érdeklődése az SF műfaj minden témájára és területére kiterjed. Általánosságban azonban el lehet ezekről a regényekről és novellákról mondani, hogy kellő komolysággal mutatják és tárgyalják a lehető legkülönösebb témákat is. A Cloned Lives-ban például öt, genetikailag teljesen azonos gyermek felcseperedését, majd szétválasztását láthatjuk. Sargent a lehető legalaposabban tárja fel egy ilyen kísérletnek a lehetséges problémáit és következményeit a kísérleti alanyok szemszögéből. A The Golden Space-ben (1982) az emberiség talán egyik örök témájáról, a halhatatlanságról olvashatunk, a The Shore of Women (1986) pedig egy nők által uralt high-tech világot mutat be, ahol a férfiak a vadonba kényszerülnek. Az Alien Child (1988) pedig a Cloned Lives-hez hasonlóan ismét egy gyermek felcseperedését vizsgálja egy nagyon is sci-fis környezetben: az utolsó embergyermek egy űrlény komplexumban.

    A tekintélyes méretű életmű természetesen nem maradt elismerés nélkül. 1992-ben a Danny Goes to Mars kisregényért Sargent Nebula-díjat kapott, 2012-ben pedig Pilgrim-díjat munkásságáért. Emellett még magáénak tudhat egy Locus-díjat, egy Hugo-jelölést, Theodore Sturgeon-emlékdíjat és Sidewise-díjat is.

    Habár magyar nyelven eddig sajnos csak egy novella olvasható Pamela Sargenttől, de ha van rá lehetőségetek, és vágytok egy izgalmas, nem mindennapi témákat boncolgató, kissé elvont, elmélkedős sci-fire, nyugodtan nyúljatok az írónő bármely regényéért vagy novellájáért. Az élmény garantált.

  • Különvélemény – Így indult az első évad

    Ahogy már több cikkünkben is kifejtettük, a feldolgozások korát éljük. Mindent felújítanak, folytatják, vagy újrakezdik a biztos jövedelem érdekében.

    Így van ez jelen esetben is, amikor a hatalmas mozisikernek örvendő Különvélemény folytatását álmodták kisképernyőre. A 2002-es film története eredetileg a 20. század egyik kiemelkedő sci-fi írója, Philip K. Dick tollából származik. A mozit Steven Spielberg rendezte, valamint a főszerepeket Tom Cruise és Colin Farrell játszotta. A film remek visszajelzéseket kapott, maradandót sikerült alkotni. Persze mondhatjuk erre azt is, hogy kiváló alapanyagból nem lehet rosszat csinálni.

    Vagy mégis?

    minority report cast

    Eltelt több mint egy évtized, és a sorozatkészítők úgy gondolták, eljött a folytatás ideje.

    A Különvélemény alap cselekményét viszi tovább a sorozat, amire elég gyakran visszaemlékeztet majd minket. A főszerepben a prekogok egyike áll, név szerint Dash. Ők voltak azok a genetikailag „átprogramozott” gyerekek, akik több, mint tíz évet töltöttek el a „tejfürdőben”, adottságuk miatt. A három testvér előre látta a jövőt, ezzel a gyilkosságokat is – mielőtt azok megtörténtek volna. Erre építve a Precrime nevű cég különleges egységeket küldött terepre, akik megakadályozták a még el nem követett gyilkosságokat. Ez alapvetően feladott néhány filozófiai kérdést, miszerint jövőnk kőbe van-e vésve, vagy mi irányítjuk saját sorsunkat? Illetve szabad-e ítélkeznünk még meg nem tett dolgok felett?

    Ezekhez hasonló felvetéseket várnánk el a film utódjától is, amelynél maga Spielberg is segédkezett, de az első két rész tanuláságából nem biztos, hogy megkapjuk majd.

    A történet bőven azután veszi fel a fonalat, miután szélnek ersztik a prekogokat. A három testvér külön próbál boldogulni, de persze azért tartják a kapcsolatot egymással. Ott van Arthur, aki enyhén szólva is megalománná válik, aki hasznot húz adottságából. Ikertestvére, Dash lesz a cselekmény középpontjában, aki egymagában próbál gyilkosságokat megakadályozni, nem nagy sikerrel. Nővérükről, Agatha-ról eddig nem sokat lehet tudni, de az eddigiek alapján nagy szerepet szánnak neki.

    Dash képtelen egyhelyben ülni, mikor előre látja gyilkosságok részleteit, így hamar összeáll egy nyomozóval, Vega-val, akivel kölcsönös segítségére lesznek egymásnak. Ennél többet sajnos nem is tudnék kiemelni, hiszen az első két epizódban csupán ennyit láthattunk.

    minority vega

    A történet egyszerű kriminek tűnik, sci-fi köntösbe öltöztetve. A velős filozófiai, vagy drámai beszélgetések jóformán kimaradtak eddig, csupán egy-két alkalommal vetődik fel egy gyors dialógus erejéig.

    A társadalmi berendezkedésere viszont úgy tűnik, odafigyeltek. Meglepő, hogy a mostani tendencia ellenére nem disztopikus hangulatú jövőképet látunk. Olyasfélét, mint amiben most élünk, nyilvánvaló eltérésekkel. Sok visszautalás van a múltra, azaz a mi jelenünkre, ezzel adva egy kis komikus hangulatot a sorozatnak. Pop-kulturális utalásokból sem lesz hiány, hiszen egy képkocka erejéig láthatjuk a Simpson Család 75. évadának nyitányát, vagy egy selfie-drónt, illetve klasszikusként emlegetik Iggy Azaelát és Beyoncé-t is. Ezek adnak valami pluszt, ami megmosolyogtatja a nézőt. A generációs ugrások is elég humorosak tudnak lenni, mert amit a mostani társadalom egy része elítél (gondolok itt például a közösségi oldalakra), az a jövőben egy pozitív kicsengésű, nosztalgikus visszaemlékezés.

    minority_report_simpsons

    Érdekesnek mondhatóak a jövőbeli mindennapi használatban lévő tárgyak, amik emlékeztethetnek minket a mostani „kütyükre”, csak erősen továbbfejlesztett változatban.

    Egy sorozatkezdésnél nem szoktunk csodákat várni, de eddig nem nyújtott sok újat a Különvélemény. A színészek alakításai nem kimondottan győztek meg. A Dash-t játszó Stark Sands egész jó, de a többiek idegennek tűnnek a kamerák előtt, egy-két kivételtől eltekintve.

    Látványra nem lehet panasz, minden ott van, ahol lennie kell, érezhető a sci-fi közeg. Semmi sincs túlgiccsezve, de nincs is összecsapva sem.

    Ha összegezni szeretném, azt mondanám, hogy a Különvélemény széria első ránézésre nem lesz méltó utódja a nagy sikerű mozifilmnek, de reméljük, hogy több rejlik benne, mint ami elsőre látszik. A felszín sekélyes, sablonszerű rétege alatt, ha felkapargatjuk – aranyrögök lapulnak. Sok a potenciál, a részletekre kellően odafigyeltek a készítők, csak még be kell indulnia a fogaskerekeknek, hogy egy egységes egészet alkosson.

  • XCOM 2: lázadás a földönkívüliek uralma ellen

    A Firaxis játékfejlesztő cég legaktuálisabb információi alapján 2016. február 5-én számíthatunk a nagysikerű XCOM: Enemy Unknown, illetve az XCOM: Enemy Within folytatására, az XCOM 2-re. Bár ez az időpont már egy korábbi halasztás eredménye, az eddig bemutatott tartalom alapján megéri várni még egy kicsit. Még azok is, akik valamilyen oknál fogva nem próbálták az előző részeket, egy nagyszerű történetet és játékot kapnak. Azok pedig, akik már játszottak a fent említett előzményekkel, az XCOM 2 minden megszokott pozitívumot megőrizve tartogat rengeteg, nagyrészt élvezetes és mindenképpen izgalmas újdonságot.

    Ami a történetet illeti, az idegenekkel vívott csatát gyakorlatilag elvesztettük. Húsz év telt el azóta, hogy megmentettük a földet az igencsak agresszív betolakodóktól, mostanra mégis a föld lakosainak nagy része hálásan tekint az idegenekre, és a médiából az ömlik, hogy aki a békés idegenek ellen van, az bizony gonosz. Így fordul a kocka, és az XCOM mostantól a kormányok támogatását nem élvező lázadó szervezetté alakul. Innentől fogva mi döntjük el, hol és hogyan okozunk kárt az idegen diktatúrának, ami nagyon ügyesen álcázza magát az emberiség barátjának, ezért ne lepődjünk meg, ha az ellenfelek között (a korábbi részekhez hasonlóan) felbukkan néhány idegen-szimpatizáns. Főleg mivel bevezető küldetésünk egy kis kalamajka okozása az úgynevezett egyesülés napján, ami az emberek és az idegenek békés együttműködését ünnepli. Legjobban úgy tudnám összefoglalni a történetbeli változásokat, hogy már nem sötéttel, hanem világossal játszunk.

     

    Bázis helyett mostantól egy mozgékonyabb, átalakított idegen szállítóhajót, az Avanger-t (Bosszúálló) használjuk. A veterán XCOM játékosok biztosan emlékeznek legalább egy okra, amiért ez praktikus, ugyanakkor mivel idegen technológia, nyilván nem teljesen veszélytelen. A tudósainkat mostantól egy úriember, a technikusaikat viszont egy fiatal hölgy vezeti majd, akinek már volt szerencsénk egy családtagjához ugyanebben a pozícióban. A fejlesztésekkel kapcsolatban még nagyobb választékot és felelősséget kapunk mint eddig, de továbbra sem tér el a játék attól, amit eddig szerethettünk benne. Stratégiai szempontból rengeteg módon érvényesülhet parancsnoki zsenialitásunk, vagy épp bukhat el a csapat egyetlen, az ideálisnál kicsivel gyengébb döntésünk miatt.

     

    Az eltérések a küldetések szempontjából lesznek a legfeltűnőbbek. Új egységeknek parancsolhatunk, mint például a specialista, aki a gépi ellenfeleket könnyedén hatástalanítja, vagy akár az oldalunkra is állítja, illetve lesz olyan emberünk is, aki szükség esetén közelharcba bocsátkozik az idegenekkel. Az ellenfélnél szintén jelennek meg meglepetések, mint a vipera, aki erőszeretettel szorongatja meg a katonáinkat ha lehetősége van rá. Ezenfelül még az eddiginél is nagyobb választékunk lesz gránátokból, a terep még jobban rombolható, a pályák véletlenszerűek minden alkalommal, így nem fogjuk fejből tudni néhány alkalom után, mit merre találunk. A küldetések is változatosabbak lesznek. Ráadásul az olyan taktikailag nem feltétlenül fontos, de mindenképp szórakoztató dolgok is változnak, mint a napszak vagy az időjárás.

    Mindenképp szót kell ejteni arról az idegesítő jelenségről, amely a korábbi rész(ek)ben előfordult. Az ellenfelek mostantól nem feltétlenül kapnak egy „ingyen” kört, hogy fedezéket találjanak – ez pedig az új rejtőzködés rendszernek köszönhető. Ha ügyesen lopakodunk, mostantól igazán meglephetjük az ellenfeleket. Fontos megjegyezni (mivel a Firaxistól hivatalosan is nyilatkozták), hogy a játék továbbra sem válik lopakodás központúvá, a harcrendszer továbbra is azért létezik, hogy jól érezzük magunkat, illetve hogy a félresikerült terveket, mint például a túl gyakran megkísérelt lopakodás kegyetlenül megbüntesse.

    Ha már szóba került a kegyetlenség, halott illetve súlyosan sérült társaink felszerelését mostantól csak akkor kapjuk meg, ha sikerül kivinnünk őket a küldetés területéről. (Repülőnk szerencsére ugyanúgy van, mint eddig.) A játék tempós mivoltáról pedig az az aprócska tény gondoskodik, hogy ha nem intézzük csapásainkat elég gyorsan, az idegenek gyakran hívnak erősítést. A játékot eddig színesítő számos elem, mint a katonáink személyre szabása és az akcentusok természetesen megmaradnak, csakúgy, mint a már megszokott típusú többjátékos mód. Összességében tehát remek játék lesz sok nagyszerű újítással valamint a megszokott szépségekkel és gonoszságokkal együtt.

    Majdanics Antal

    Forrás: xcom.com

  • Kevés filozofálás, pörgős események – Megnéztük a Mentőexpedíciót

    Hogy őszinte legyek, egy kicsit tartottam a filmtől. Hasonló környezetben Matt Damont legutóbb az Interstellarban (Csillagok között) lehetett látni és ott egyrészt nem is kapott túl nagy szerepet, másrészt pedig egy eléggé antipatikus karaktert kellett eljátszania. Láthatóan nem is érezte jól magát abban a szerepben, bár kétségtelenül igaz az is, hogy azért mostanában nehéz Matthew McConaughey mellett labdába rúgni (lásd még Leonardo DiCapriot és A Wall Street farkasát).

    A másik félelmem az volt, hogy egy olyan sci-fit kapunk, amiben a látvány dominál majd, amit közhelyes filozofálással próbálnak ellensúlyozni, vagy hatni próbálnak arra az emberben lévő szorongásra, melyet akkor érez, amikor ráébred saját jelentéktelenségére, megtapasztalva a végtelen világűrt.

    Szerencsére egyik félelmem sem igazolódott be. Matt Damon kifejezetten élvezte a játékot, nagy mozgásteret kapott és határozottan jót tett, mind neki, mind az egész filmnek, hogy nem pszichologizálták el az egészet és nem ragadunk bele a lélektani fejtegetésekbe a történet során. Sőt, tulajdonképpen ezt a részét teljesen kihagyták a filmből, ami azért nyújt némi hiányérzetet. Az érzelmi töltetet azonban megkapjuk máshonnan, jelesül a Földről, a NASA irányítóközpontjától, az asztrofizikai részlegtől, sőt, még a kínai űrügynökségtől is.

    rs_560x415-150608110132-1024.the-martian.cm.6815_copy

    A sci-fiben persze fontos a filozófia és a pszichológia, a Mentőexpedicíó érdeme azonban éppen abban rejlik, hogy a találékonyságot és a humort mutatja meg. A poénok nem erőltetettek és valóban arra szolgálnak, hogy oldják a hangulatot, míg a találékonyságnál meg kell említeni azt a nagyon helyes mozzanatot, hogy a készítők végre adtak egy kis adagot a sci-fi science részéből is, amely – ha a mérnöki nyelvet és a kötelező fizikát leszámítjuk – eléggé ritka manapság, hollywoodi produkcióban legalábbis. Mindezek mellett sem lett vontatott a film, a játékidő minden percében sikerül fenntartani az izgalmat és a végére már tényleg annyira lehet szurkolni Matt Damonért, mint anno Tom Hanksért az Appolo 13-ban.

    A színészi alakításokkal nincs különösebb gond. Jó formáját hozza a marsi küldetések igazgatóját megtestesítő Chiwetel Ejioform (Igazából szerelem, Serenity, Az ember gyermeke, Z, mint Zakariás) és Jeff Danielsnek is jól áll a NASA-igazgató poszt. A két leggyengébb láncszem a Hermész legénységéből kerül ki: Aksel Hennie vegyészt alakítgat, Sebastian Stan posztjára pedig a film után már nem is emlékszik a néző. De ők is inkább csak észrevétlenek, ami lehet, hogy annyira nem is baj.

    Összességében Ridley Scott elég jól összerakta ezt a filmet és mindenképpen üdítő egy alkotás a mostanság megjelent sci-fi mozik között.

  • Itt az előzetes az X-akták új évadához

    Kicsivel több a ránc, nagyobb a pocak, táskásabb a szem, de az igazság még mindig odaát van. Ahogy arról korábban mi is írtunk, 2016. január 24-én tér vissza a képernyőre a két legendás FBI-ügynök, Mulder és Scully.

    Az X-akták folytatásáról a készítők eddig csak csöpögtették az információkat, most azonban kaptunk egy rendes előzetest is, amely tulajdonképpen két teaser egybevágva. Újra láthatjuk a sorozat egészét szimbolizáló „Hinni akarok!” plakátot, Mulder plafonba fúródott ceruzáit, zseblámpás, pisztolyos kutatást egy sötét raktárban és persze vannak távolról elvakító titokzatos fények is.

    Egyelőre úgy tűnik, hogy hat új részt kapunk a sorozatot feltámasztó Chris Cartertől, reméljük azonban, hogy ez a szám a jövőben még bővülni fog.

  • 125 éve született a horror nagymestere

    1890-ben ezen a napon született a népszerű amerikai író, Howard Phillips Lovecraft.

    Aki egy kicsit is szereti a borzongást és a horrort, az biztosan találkozott már Lovecraft munkásságával. Az amerikai író azonban nem volt mindig annyira elismert, mint manapság, sőt, életében szinte csak ponyvamagazinok közölték az írásait. Rengeteg írói álnevet használt, hivatalosan is legalább tizenháromról tudunk és számos befejezetlen művet, vagyis töredéket hagyott maga után.

    Az általa teremtett mitologikus világ mestermű, és talán bátran kijelenthetjük, hogy megelőzte korát. Novellái egy olyan világba kalauzolják el az olvasót, amely az emberi elme határait feszegeti. Erre még egy lapáttal rátesz írásainak hangulata és egyedi hangvétele.

    Lovecraft már egészen korán megismerkedett az elmebajjal: apja három évvel a születése után megőrült. Az irodalmat akkor szerette meg az író, mikor nagyapja házába költözött és felfedezte annak 2000 kötetből álló könyvtárát. Legtermékenyebb időszaka 1926 és 1933 között volt, ekkor írta legnépszerűbb műveit, így például a Cthulhu hívását és a Rémület Dunwichbent. Novellái, hangulatukban Edgar Allan Poe-t követik, de a saját maga által kreált mítoszával teljesen új távlatokat nyit. Műveire jellemző a borzongás, az ismeretlen iszonyattal való szembesülés, ahol a történet főhőse előtt csak egy pillanatra vagy egyáltalán nem lebben fel a boldog tudatlanság fátyla. Történeteinek egyedi hangulatát a végig ott lappangó sejtés és bizonytalanság, a szenvtelen, ember előtti hatalmakkal való találkozás adja meg.

    karhozott-istenek-galaktikabolt

    Magyarországon a 90-es években vált igazán népszerűvé, amikor is az országban megjelentek a sci-fivel, fantasyval és horrorral foglalkozó kiadók. Nagy előnye volt Lovecraftnek, hogy műveinek jogdíj kötelezettsége 1986-ban lejárt, így szabadon fordíthatóak voltak.

    Lovecraft világában központi szerepet kapnak a Föld ősi istenei, a Nagy Öregek. Ezeknek a szörnyisteneknek a nagy része már több millió évvel ezelőtt, jóval az emberiség megjelenése előtt elhagyta a bolygót, bizonyos tárgyaknak, csoportoknak, törzseknek köszönhetően azonban mítoszaik nyomokban tovább élnek. A novellák hősei sokszor olyan helyzetekkel találkoznak, amik túlmutatnak rajtuk és az ember jelentéktelenségét hangsúlyozzák. A hősök nem egyszer kerülnek olyan szituációkba, amikor azzal kell szembesülniük, hogy ezek a lények csak arra vágynak, hogy visszatérhessenek a Földre…

    A Galaktikaboltban megvásárolható Jean Ray, a csak belga Lovecraftnak titulált szerző Kárhozott istenek című kötete.

  • India felülírja a nyugatiak elvárásait az SF felé

    „Csak hogy tisztázzuk: nem én vagyok Vandana Singh növénypatológus, vagy csontkovács, vagy divattervező. És sokszor összetévesztenek Vandana R. Singh szerkesztővel és fordítóval is. Azonban sok más dolog vagyok, nem utolsósorban földlakó, ember, nő és indiai.” – így kezdi bemutatkozóját saját honlapján Vandana Singh, az indiai SF egyik elismert írója. Feledés című történetén keresztül most megismerkedhettek vele a Galaktika 305 oldalain.

    Singh Új Delhiben született, ahol a többi indiai gyerekhez hasonlóan népének fantasztikus történetein nőtt fel, mint például a Mahábhárata vagy Rámájana történetén. Azonban szülei révén, akik angol irodalommal foglalkoznak, Shakespeare és Keats is ugyanannyira Vandana műveltségének része, mint az indiai eposzok. Később, tinédzserként, majd fiatal felnőttként is foglalkozott környezetvédelemmel és feminizmussal, melyek nagyban formálták világnézetét. Nem utolsó sorban pedig fivérével közösen már igen nagy érdeklődést mutattak a tudomány felé. Ez az érdeklődés felnőttkorukban sem hagyott alább, hisz Singh jelenleg fizikusként dolgozik a Framingham State University-n, emellett pedig elismert sci-fi írónő is.

    Habár különálló nagyregényt még nem jelentetett meg, számos írással bizonyította már tehetségét. Eddig megjelent novellái a The Woman Who Thought She Was a Planet and Other Stories (2009) kötetben találhatóak, de két különálló kisregénye is jelent már meg: az Of Love and Other Monsters (2007) és a Distances (2008). Ezeken kívül még két gyermekkönyvet is adott ki, további írásait pedig saját honlapján és blogján lehet olvasni.

    Saját kultúrájának hatása Singh műveit erősen átitatja. Egy, a Locus által készített interjúban azt mondja, az otthonától való távolság által egy olyan perspektívát kap, amely segít megláttatni hazájának vibrálását, változékonyságát és elevenségét, ami szerinte nagyon is sci-fis vonás, és persze valahol fantasztikus is. Továbbá a történetekben India felülírja a hagyományos gondolkodást, a sztereotípiákat és a nyugatiak elvárásait az SF felé. Az erős hagyományok mellett az állandó változás is jelen van, és akár különös hibridek születhetnek a modern kor és az 5000 éves történelem találkozásából. Singh számára mindaz, amit érez Indiával, más kultúrákkal és a világgal kapcsolatban csakis a science fictionnel fejezhető ki.

    Mindez a legújabb Galaktikában olvasható Feledés című novellában is tetten érhető. Maga az írás 2008-ban jelent meg először a Clockwork Phoenix antológiában, később pedig Year’s Best SF 14 gyűjteménybe is bekerült. A cselekmény középpontjában Vikram áll, aki bosszúra szomjazik, hisz családját és világát elpusztították. Hogy bosszút állhasson, üldözőbe veszi a tömeggyilkos Hirasort, s ezzel kezdetét veszi egy bolygóközi hajtóvadászat. Az üldözés alatt Vikram azonban feláldoz mindent, ami egykor fontos volt a világában és azzá tette, aki.

    Singh elmondása szerint ez a kisregénye egy indai képregény (Amar Chitra Katha) és az indiai eposz, a Rámájana előtti tisztelgés, de emellett a Feledést tekinti első űropera művének is. A Locus szerint ez egy „pazar űropera, amely irodalmilag is minőségi és meggyőző”. Ha szeretnél elszakadni a megszokott, angolszász hagyományokra épülő sci-fi történetektől, és valami különlegeset, egzotikust olvasnál, a Feledésért mindenképpen lapozd fel a Galaktika augusztusi számát!