Címke: sci-fi

Kij Johnson a Galaktika XL-ben!

A Galaktika 311 XL kiadása egy újabb írónő, Kij Johnson díjnyertes írásait hozza el olvasói számára: Az ember, aki hidat vert a köd fölött, Rókavarázs és A fortélyos hősről szóló történetek evolúciója a North Park kutyái közt, a Változás után. A három új, magyarul megjelent történet megmutatja, hogy Johnson kreativitása és zsenije továbbra is kifogyhatatlan.

Johnson talán az egyik legaktívabb amerikai sci-fi és fantasy író. Több kiadónál is szerkesztőként működik közre (pl. Tor Books, Dark Horse Comics), tagja a Theodore Sturgeon-emlékdíj zsűrijének és több egyetemen tanít kreatív írást vagy science fictiont (pl. University of Kansas). Az írásban hasonlóan aktív. Első írását 1988-ban publikálta (Roadkill), első regényét, a Dragon’s Honort pedig 1996-ban (George Cox-szal közösen írt Star Trek regény). A szakmában igazán ismert 1994-ben lett, amikor a Rókavarázs című írásáért elnyerte a Theodore Strugeon-emlékdíjat. Későbbi, a Nemzetközi Fantasztikus Művészeti Társaság Crawford-díját elnyerő Kicune című regényének szolgált alapul ez a kisregény.

A siker folytatódott. 2009-ben a 26 majom, no és a pokolért (Galaktika 232) World Fantasy-díjat kapott, 2010-ben az Árboccal (Galaktika 244) nyert először Nebula-díjat, majd 2011-ben a Poniesszal. 2012-ben Az ember, aki hidat vert a köd fölött (Galaktika 311 XL) Nebula és Hugo-díjat is hozott Johnsonnak. Johnson eddig 3 regényt és több mint 50 novellát írt. Legutolsó gyűjteményes kötete, At the Mouth of the River of Bees 2012-ben jelent meg.

A díjnyertes írások mellett a Galaktikában már olvasható volt kettő a macskanovellák közül (289-es és 306-os számok), a 295-ösben pedig A hóasszony.

Az új történetek közül kettő (a Rókavarázs és A fortélyos hős… ) hasonlít Az ezer mérföldet gyalogló macskához: mindkét történetben az állatoké a főszerep.

A Rókavarázs elbeszélője egy kicune (a sintó vallás róka alakú istene), aki gyakori szereplő a japán népmesékben. A történetben az elbeszélő rókalány beleszeret egy emberbe, Kaya no Yoshifujiba. A róka már-már belebetegszik szerelmébe, mikor nagyapja felkínálja neki a rókavarázs hatalmát, ami által a lány megszerezheti szerelmét.

Johnson beleszövi a rókákkal kapcsolatos mesei elemeket kisregényébe: megjelennek a rókákhoz kötődő különleges tulajdonságok (legyenek akár rosszak, akár jók), a kicune, mint egy ember szeretője és egy bizonyos értelemben jelen van az ember becsapása is. Ezektől lesz a történetnek egyfajta mesei misztikuma.

Az eseményeket egyes szám első személyben ismerjük meg, ami különös módon elidegenít minket: ahogyan a macska novellákban, itt is egy állat szemén kísérhetjük figyelemmel az eseményeket. Johnson ezzel arra kényszeríti olvasóját, hogy egy, az embertől idegen, állati világszemléletet vegyen fel. Így a számunkra teljesen természetes dolgok teljesen furcsává, sőt természetellenessé válnak (pl. a költészet), az állati, végül is természetes jelenségek pedig furcsának fognak tűnni.

Kate-FoX rajza

Az állatok szemszöge egy másik új történetben is erősen jelen van. A fortélyos hősről szóló történetek evolúciója a North Park kutyái közt, a Változás után hosszú címe ellenére nem hosszú mű. A történet szerint a változás után, aminek senki sem tudja az okát, a háziasított emlősök emberi öntudatra ébredtek: intelligenciájuk a miénkkel lett egyenlő és a beszéd képességére is szert tettek. Ez a drasztikus változás annyira megrémítette az embereket, hogy elüldözték otthonaikból kis kedvenceiket. Az otthonról kivert állatok a North Parkban gyűltek össze. Egy diáklány, Linna tartja a kapcsolatot a kóbor kutyákkal: kiül velük a parkba és hallgatja meséiket egy különös hősről, akit egyszerűen csak Egy Kutyának neveznek.

A Rókavarázstól eltérően itt egyes szám harmadik személyben követjük nyomon a történéseket, azonban az idegen gondolkodásmód szintén erősen jelen van: emberként például nem tulajdonítunk nagy figyelmet a különböző szagoknak, azonban egy kutya igen. Továbbá Johnson figyelmet fordít arra is, hogy az állatoknak milyen fizikai nehézségekkel kell szembeszállniuk a Változás következtében (pl. nincsenek olyan hangképző-szerveik a tiszta, érthető beszédhez, mint nekünk). Ezeknek az apróságoknak köszönhetően lesz hiteles (legalábbis amennyire emberi fantáziánkkal el tudjuk képzelni) az állati szemszög mindkét műben.

A harmadik írás, Az ember, aki hidat vert a köd fölött sci-fi és fantasy közt lebeg, mindkét zsáner jegyeit magán hordozza. A történet egy hídépítőről szól, aki a Köd fölött épülő hídhoz igyekszik: a híd arra lesz hivatott, hogy újraegyesítse a szétszakadt birodalmat. Habár számos akadály nehezíti a főszereplőt célja elérésében és ettől izgalmas olvasmánnyá válik a kisregény, de mégis inkább azt érezni, hogy nem a cselekmény áll a középpontban, hanem sokkal inkább a szereplők. Rajtuk keresztül szembesülünk egy korszak lassan, de vészesen közelgő végével és a változás elkerülhetetlenségével. Johnson mindehhez tökéletesen illeszti a kisregényben szereplő központi képeket. A híd egyszerre ível át problémákon, nyit az új felé, és köt össze embereket. A kikötővárost uraló köd pedig magában hordozza a félelmet, a veszélyt és az ismeretlent. Az ember, aki hidat vert a köd fölöttben rengeteg olyan elem van, amiért megéri elolvasni annak is, aki egy izgalmas történetre vágyik, és annak is, aki ennél többre.

Ahogy Kij Johnson számos írásán is látszik, visszatérő szereplői az állatok, de nagy előszeretettel merít a japán mitológia egzotikus világából is. Történeteit olvasva biztos, hogy egy valahonnan, a távoli múltból ismert, de számunkra már teljesen idegen világba léphetünk be. Ha ilyen különleges utazásra vágysz, ne hagyd ki az ehavi Galaktika XL-t!

február 5, 2016
X-Akták – újra a csúcson

A 90-es évek egyik legismertebb és közkedvelt sorozata volt az X-akták, legalábbis a maga nemében egészen biztos. Emlékszem, akkoriban kicsiként komoly hatással volt rám. Természetesen sosem nézhettem, nem mintha egyáltalán nézni szerettem volna, de elkerülhetetlen volt, hogy néha véletlenül belepillantottam. A főcímdalát talán senkinek sem kell bemutatni, a mai napig borsódzik tőle a hátam, ha meghallom, és ezzel biztosan nem vagyok egyedül. Ennyi félelem éppen elég volt, nem vágytam sem a Peacock családra, se Flukemanre, sem pedig egyéb vérfagyasztó szörnyetegre. Később, ahogy „beértem”, igyekeztem pótolni az epizódokat; na, azóta nem nézek az ágy alá.

A kétezres években, főként 2007 után nagyon népszerűek voltak a horrorfilmek, amelyek így vagy úgy megpróbálták a nézőket rettegéssel eltölteni. Virágkorukat élték a jumpscare-rel (hirtelen arcba ugró rémpofák) teletűzdelt mozik, és videojátékok. Ilyen volt például a Paranormal Activity, a Fehér zaj, a Hívatlanok, vagy a játékok esetében az Outlast, Amnesia és sorolhatnám.

Valamiért azonban egyik sem volt képes olyan hatást gyakorolni rám, mint az X-akták atmoszférája. Megijedni megijedtem a többi hasonló mozgóképtől is, de a rettegés esszenciája másban rejlik. Nem a pillanatokra felsikoltó adrenalinlöket adta hatás, hanem az akár negyven percig tartó folyamatos félelem, miután a mellékhelyiségre is félve megy ki a néző.

A hatalmas sikerre való tekintettel három mozifilmet is készítettek X-Akták címmel, amit jobb lett volna, ha nem tesznek meg. Érződött, hogy csupán pénzcsinálás céljából forgatták le őket.

2005-ben ért véget a széria a kilencedik évad lezárásával. Most, tizenegy év elteltével, egy hatrészes etappal újranyitják az idegenekkel és egyéb hátborzongató lényekkel foglalkozó, titkos X-aktákat.

Mulder és Scully ügynökök élik külön saját életüket, továbblépve a régmúlt dolgokon. Azonban újra szükség lesz rájuk, hogy leleplezzenek egy csalót, egy összeesküvést, és minden titkot, ami odaát van. Legalábbis ez lenne a cél, de egy remek bravúrral akkorát csavartak az egész cselekményen, már az első epizódban, hogy öröm volt nézni. Spoiler nélkül úgy tűnhet, hogy szinte semmi nem történt a felvezetőben, de ez nem lenne igaz. Szinte minden egymásra épül, ezért nehezen lehetne anélkül beszélni magáról a történetről, hogy elárulnánk bármit belőle.

Az utóbbi években, mióta az internet térhódítása egyre erősödött, roppant tempóban elterjedtek a különféle összeesküvés-elméletek, avagy konteók (konspirációs teóriák). Ezek az elméletek azóta keringenek szájról szájra, mióta világ a világ, de mostanra drasztikusan megnőtt a számuk és rengetegen különféle blogon, közösségi oldalon osztják meg az olvasókkal szerteágazó gondolataikat, – lásd chemtrail, reptiliánok uralta háttérhatalom, kamu Holdraszállás és így tovább – a fanatikus konteósok.

Az X-akták valahol mindig a városi legendákkal, spirituális és idegen űrlényes elméletekkel foglalkoztak, amelyek újra bemutatása nagyon jó ötletnek tűnt. Már az első részben szerepelni fog minden, mi szem-szájnak ingere. Végig fenntartja az érdeklődést, és eredeti módon adagolja a cselekmény-injekciókat, amitől egy másodpercre se fogjuk unni magunkat.

Mulderen és Scullyn kívül is lesznek ismerős arcok, akikre a korábbi évadokból emlékezhetünk. A két főszereplő színész (Gillian Anderson és David Duchovny) között még mindig remekül működik a kémia. Kicsit érződik, hogy már rég túl vannak magán az X-aktákon, mint sorozatbéli munkájukon és a szérián is. Egyszerre vonnak párhuzamot a képernyőn történtekkel és mindazzal, ami azóta eltelt a való világban.

Az új X-akták évad izgalmasnak ígérkezik, kellőképpen tartja a kötelező adrenalin-szintet, még ha nem is próbál úgy ijesztgetni, mint annak idején.

De az a zene… attól még mindig libabőrös leszek.

február 4, 2016
The 100 3. évad premierkritika

A The 100 nyitánya után minden bizonnyal senki nem gondolta volna, hogy a Kass Morgan könyvtrilógiáján alapuló széria ekkora diadalmenet lesz. Pedig igen, a pilot tipikus young adult felállása (a Föld elpusztul egy nukleáris világégésben, a megmaradt, Bárka nevű űrhajón tengődő emberiség pedig 97 év elteltével visszaküld 100 fiatalt, hogy leteszteljék, élhető-e már a bolygó), klasszikus CW tinidrámája után a történet hamar megtalálja nem épp derűs hangvételét, olyannyira, hogy jelenleg nincs párja disztópia terén, kisképernyőn legalábbis semmiképp.

Mert a The 100 nem finomkodik semmilyen téren, és ez adja végső soron a széria kvintesszenciáját. Ezalatt most nem pusztán a vizualitást értem, (bár mind a barbár törzsek, mind az elvben civilizált hegybéliek nyers brutalitása megér egy misét) a Trónok harcát idéző merész döntések, a brutális fordulatok azok (már a remek világ mellett), amik megunhatatlanná teszik a szériát, főleg annak tükrében, hogy a CW inkább a kimért, sablonokon alapuló történetmesélést erőlteti legtöbb sorozatában.

Ezt az utat pedig a 3. évad is folytatja, az csak a bökkenő, hogy a nyitány vegytiszta alapozás lett csupán, mely minden történést patikamérleggel kínál, a légből kapott szereplőket, történetbeli változásokat pedig megpróbálja az időre fogni. Remek epizód lett a Wanheda, szó se róla, csak épp lesz mit megmagyarázni a későbbikben.

82 nap telik el ugyanis a 2. évad záró képsorai óta, az ottani felállás pedig ennek értelmében teljesen felborul, talán túlságosan is. Abby, az újonnan kinevezett kancellár kétségbeesetten lavírozik titulusa, valamint hivatása, az orvostudomány között, miközben kapcsolata Kane-el egyre szorosabb lesz, közelebb hozva az elkerülhetetlent, vagyis a nagy egymásra találást. Hogy ez mennyire lesz jó lépés, az majd a későbbiekben kiderül. A csaknem három hónap alatt Bellamyra is rátalál a szerelem, egy eddig be nem mutatott hölgyemény személyében, az ő sztorijuk egyelőre mondvacsinált, amolyan kötelező jellegű románc csupán, sok vizet nem zavart, a baj akkor lesz, ha Bellamy egyre erősebb jelleme egy huszárvágással hősszerelmessé redukálódik a későbbiekben, bár az írók eddigi munkája alapján erre talán nem kerül sor.

Leginkább Jasper az, akiben a legnagyobb nyomot hagyták a Mount Weather-i események, Maya halála után a masszív önpusztítás útjára lépett, ami ugyan elcsépelt koncepció, ugyanakkor teljesen érthető, hogy érzéseit magas alkoholtartalmú italokba folytja, dühét pedig azokon vezeti le, akik a legtöbbet jelentik számára. Épp ezért érthetetlen, hogy Bellamy magával viszi Clarke keresésére, hisz evidens, hogy ha baj lesz, akkor az csakis Jasper hibája lesz majd. Persze kellett egy konfliktushelyzet, ami megtöri az Égiek és a Földiek között létrejött törékeny békét, de valami eredetibbet is kitalálhattak volna a készítők egy balul elsült portyánál. Olivia viselkedése sem túl tiszta, a pár hét alatt annyira elsajátította a Földiek attitűdjét, hogy képes Lincoln ellen fordulni csak azért, mert az felvette a rendvédelem öltözetét. Kérdem én, hogy volt képes Olivia ilyen nyúlfarknyi idő elteltével meggyűlölni a népet, akihez évekig tartozott, és teljesen elköteleződni amellett, aki nem egyszer tört az életére? Persze tény, hogy a Bárka oligarchái sodorták ebbe a szituációba, de a teljes pálfordulás akkor is túlzás.

Természetesen Clark szerepe a legfontosabb, aki tettei után önkéntes száműzetésbe vonul, és céltábla lesz körülbelül mindenki számára. A kultúrák szemében ő lesz ugyanis Wanheda, a halál parancsnoka, a babona szerint pedig aki megöli, az megkapja erejét, ergo irányíthatja, hogy ki hal meg. Ez a képesség pedig elég indok arra, hogy a Föld összes törzse vérdíjat tűzzön a fejére, így késztetve menekülésre a széria legkarizmatikusabb karakterét. Clarke-ról ettől függetlenül csupán annyi derül ki, hogy inkognitója kedvéért haját vörösre festette (bele sem merek gondolni mivel), valamint gyengéd szálak fűzik ellátójához, aki történetesen nő, de a lány biszexualitása már az előző szezonban világossá vált, így ez nem nagy meglepetés. A rész végi cliffhanger teljesen kiszámítható, ami kvázi csalódás, mert a The 100 eddig a nem várt csattanóiról volt ismeretes, most pedig jó előre lehetett tudni, hogy hova fut ki Clarke szála.

A történet (csúnyán fogalmazva) nomád szelete tehát egyelőre még nem indult be igazán, sokkal érdekesebb viszont Jaha sztorija, aki a 2. évad végén rátalál a Fény Városára, pontosabban egy fényűző kúriára, melyben A.L.I.E., egy csinos hölgy képében megjelenő mesterséges intelligencia már várta a férfi érkezését. Nos, a 82 nap alatt Thelonius elméje teljesen alárendelődik az MI mézes-mázas szavainak, melyben a Fény Városáról, és az újrakezdésről beszél, amihez elengedhetetlen Jaha segítsége, konkrétan ő kell, hogy legyen a messiás, aki biztosítja népének az újrakezdést. Mint kiderül, a Fény Városa valóban elérhető egy szintetikus drognak köszönhetően, melyet Thelonius előszeretettel fogyaszt, hogy megcsodálhassa az áhított Paradicsomot. Hogy a város csak vízió, vagy egyfajta virtuális valóságról (á’ la Mátrix) van szó, még nem tisztázott, utóbbi koncepció mindenesetre rengeteg lehetőséget rejt magában, egy apokaliptikus kontextusba helyezett hard sci-fi azért nem hangozna rosszul.

Murphy bunkerben töltött hetei alatt eléggé elveszíti az eszét, a megőrülés folyamatát pedig nagyszerűen összekötötték A.L.I.E. eredettörténetével, egy zseniális montázsba ágyazva, ahogy a férfi szép lassan begolyózik, miközben a szobában elhelyezett tévé képernyőjén ott pereg az igazság: A.L.I.E. egy valós személyről mintázott MI, mely öntudatra ébredvén úgy dönt, hogy az emberiségnek csak a populáció drasztikus csökkentésével van esélye a túlélésre, a világégés tehát csak közvetetten az emberek hibája, valójában egy program tehet róla. Murphy és Java párosa óriási potenciált rejt magában, hisz, bár Murphy sem teljesen százas, jelenleg még így is ő a józanabb gondolkodású kettejük közül, ami különösen akkor lesz érdekes, ha A.L.I.E. őt is megpróbálja az ujjai (bitjei?) köré csavarni.

A lassabb tempó, pár logikátlan döntés, és felületes karakterábrázolás ellenére én jól szórakoztam a The 100 nyitányán, az pedig már most látszik, hogy lesz miért/kiért izgulni a későbbiekben. Az Égiek, törzsek viszálya biztosítja a kellő akciót és brutalitást, Jaha története pedig (remélhetőleg) az elgondolkodtató, érettebb sci-fi irányába tereli a szériát, feszegetve az ember-MI viszonyát, esetleg a szorosabb kapcsolatot a két létforma között, mert valószínű, hogy Thelonius előbb-utóbb nemcsak istent, de a nőt is megleli A.L.I.E.-ben. A készítők viszont egy kicsit maguk ellen is dolgoztak ezzel a kezdéssel, mert az in medias res felütés miatt rengeteg történetbeli lyukat kell majd betömniük a későbbiekben, amire a jelen események mellett vagy lesz idő, vagy nem. Én mindenesetre bizakodó vagyok, mert – mint azt a bevezetőben említettem – kategóriáján belül nincs párja a CW sorozatának, kár lenne itt elrontani.

január 31, 2016
Synchronicity

A Szárnyas fejvadász atmoszférája előtt tisztelgő sci-fi 2015. július 22-én debütált a Fantasia Nemzetközi Filmfesztiválon, majd 2016. január 22-étől csak limitált vetítéseken lehetett megtekinteni. Országunkat természetesen ez is elkerülte…

A legtöbb kritikus valóban Ridley Scott kultikus művéhez méri a Synchronicity-t, csakhogy a film saját jogán teljesen máshova sorolható. Ismeri a határait, a maga szegényes eszközkészletével boncolgatja a temporalitás téziseit, ugyanakkor komolytalanul viszi végig ezt.

Mintha alább akarna adni, vagy legalábbis visszanyúlni a harminc évvel ezelőtti színvonalig , ami nem baj, mert az utóbbi években a 80-as évek synthwave zenei műfaja újraéledni látszik, még ha csak fricska szintjén is (Kavinsky és Mitch Murder jó példa erre, de hazai viszonylatban talán a Wellhello is ide sorolható). Ehhez a folyamathoz az amatőr filmipar is csatlakozott, amikor a méltán híres, svéd Kung Fury crowdfunding kampánya beizzította a harminc éve elfeledett irányt.

A történet pofonegyszerű: egy sötét, disztopikus jövőben egy feltörekvő tudós feltalálja az időutazást. Egy – feltehetőleg a jövőből származó – dália jelenik meg a laborban, csakhogy ez nem elég a találmány bizonyosságához. A „túloldal” létezését is bizonyítani kell, különösen, hogy a Michael Ironside alakította milliomos támogató látni is akar valamit, ha már annyit fektetett a dologba. A főhős egy rámenős lány körül kezd lebzselni, miután megtalálja nála azt a dáliát, ami saját idősíkjáról származik.

A probléma ott kezdődik, hogy a karakterek nem túl bonyolultak. Mintha mindenkit megcímkéztek volna, hogy „Tudós”, „Iparmágnás” vagy éppen „Dália” (!), viszont ezek a címkék valahogy beigazolódnak, ahogy a film egyre fordulatosabbá válik, a látszólag meggondolatlan jelenetek pedig értelmet nyernek.

A film javára írom azt a ritka tulajdonságot, hogy szinte minden tényezője a 80-as éveket igyekszik idézni. Az alkotók nem számítottak rá, hogy berobbannak az Oscar-gálára, de nem is akartak többet adni, mint bárki ebben a műfajban. De ne is várjunk mást egy független filmtől! Már így is igazi kincs, hogy a saját zsánerének tökéletesen megfelel, holott csupán néhány szobát, kevés díszletet és minimális CGI-t használtak. A hangsúly ugyanis nem a látványon van, hanem az üzeneten: Képes-e a szerelem áthatolni időn és téren?

A stílus és az alázat pedig kitűnő platform ahhoz, hogy ez beigazolódjon, nem beszélve arról, hogy a film rengeteg izgalmat nyújt.

január 30, 2016
Új sci-fi animék a téli szezonból

Már javában tart az animék téli szezonja, így rengeteg új címmel gazdagodott ez a szubkultúra. Mi a legérdekesebb, természetesen sci-fi témájú animéket válogattuk ki. Íme a lista!

Dimension W

2072-re megoldódik az emberiség energiaválsága, hála a coils (tekercsek) nevű eszköznek, Segítségükkel közvetlenül lehet végtelen energiához jutni, amit a Dimension W-ből nyernek ki. Azonban (ahogy az lenni szokott) a coilokat gonosz célokra is felhasználják. Az ilyen energiavisszaélőkkel veszi fel a harcot a régi vágású Kyome és android társa, Mira.

Az anime egy 2011-es manga adaptációja, amit a Darker Then Black mangakája, Yuji Iwahara jegyez. A sorozat első évada 12 részes, január 10-én indult, és csak március végén fog befejeződni. Bőven van idő behozni az esetleges lemaradást.

Bubuki Buranki

Tíz év után Azuma Kazuki visszatér Japánba. A hazatérés azonban nem zökkenőmentes: fegyveres emberek támadják meg a fiút és börtönbe zárják. Gyerekkori barátja, Kogane Asabuki szabadítja ki Kazukit egy Bubukinak nevezett fegyverrel. A lány ezt a puszta gondolataival képes irányítani. Az események után Kazuki csatlakozik barátjához és egy szervezethez, akik egy titokzatos titánt, Oubut keresik fel.

A Full Metal Alchemist, a Soul Eater és a Bleach producereinek új animéje január 9-én startolt hazájában. Az első évadot 12 részesre tervezik.

Phantasy Star Online 2 – The Animation

Akik játszottak vagy ismerik a Phantasy Star Online-t, azok most örülhetnek, hisz január 8-tól látható a játék anime verziója is. A szintén 12 részes évad egy, a Földön játszódó történetet fog elbeszélni.

https://youtu.be/qVutbxjuJk0

Koukaku no Pandora

A történet egy olyan világba vezet minket, amikor a természeti katasztrófák mindennaposak, kiborgok és autonóm robotok jelennek meg a piacokon, a világhatalmak technológiáért és forrásokért versengenek egymással, a gazdagok és a szegények közötti szakadék pedig egyre csak mélyül. Ebben a világban találkozik Nene Nanakorobi, a kibernetikusan továbbfejlesztett lány és a mogorva Clarion, Uzal Delilah feltaláló robotja. A veszély hozza őket össze: Cenancle metropoliszát terroristák fenyegetik.

https://www.youtube.com/watch?v=WKCCekDABPk

A komolyabb felvezetés ellenére ebben az animében főleg a humor dominál, ami főleg a két főhős karakteréből fakad. A sorozat január 8-án indult el.

A további, most indult/induló animéket ebben a videóban nézheted meg:

január 29, 2016
Legends of Tomorrow sorozatpremier

Az idei esztendő több szempontból is a hősök éve lesz. A DC és MARVEL képregények nem csak a mozikban, hanem a kisképernyőkön is igyekeznek elkápráztatni a nézőket. Az eddigi sorozatok mellé folyamatosan jönnek az újabb szériák, így ki-ki megtalálhatja kedvenc hősét a tv-ben is. Hosszú lenne felsorolni az idei év blockbuster nagy durranásait, de már februártól elkezdődik a szuperhősök (és antihősök) ideje. A legújabb széria nem más, mint a frissen indult Legends of Tomorrow című sorozat.

A Zöld Íjász és a Flash sorozatokból megismert mellékszereplők kiválnak, hogy legendává válhassanak. Aki azt várná, hogy a csuklyás igazságosztó és a skarlát gyorshajtó is az új széria részese lesz, csalódni fog, de megvan ennek is a miértje. Egyrészről ezzel „elbuknák” a saját sorozataikat, amik azért elég szép nézettséget produkálnak, és van saját cselekményük bőven. Keresztepizódok ezután is lesznek, sőt lehet, besegítenek majd a legendáknak is, de ez egyelőre csak személyes rajongói álmodozásom. A másik ok, amiért nem lehetnek a főbb karakterek az új szériában, az pedig maga a legendává válás. A két szuperhősnek bérelt helye van az Igazság Ligájában, mellesleg több évada hajkurásszák a rosszfiúkat, és komoly névre tettek szert városaikban. Most rajtuk a sor, hogy engedjenek az újabb generációknak, hogy segítsék a tehetséges hőspalántákat a gonosz elleni küzdelemben.

A történet szerint Vandal Savage a jövőben uralja az egész világot. Mindent porig éget, mindenkit megölet, aki ellenszegül, robotzsaru hadseregével pedig állandó rendet tart. Egyetlen férfi áll ki az emberiség mellett, ő pedig Rip Hunter, aki időmester lévén visszautazik 2016-ba, hogy összeszedje a nyolc legfeláldozhatóbb hőst, akit talál. Ez talán felfed egy „kis” lukat, ami lehetne szőrszálhasogatás is, de csak azért is belemegyek: ha Rip ismeri a jelent, múltat, jövőt, akkor miért nem az Igazság Ligáját hívná segítségül? Tagjaik gond nélkül szétkapnák Savage-et és hadseregét is. Erre a válasz egyszerű lehet: másik univerzum. Ezzel a DC világában gyakorlatilag bármit meg lehetne magyarázni, és meg is teszik! Másrészről pedig a Holnap Legendái nyolc olyan hőst takar, amit Rip is kifejt a pilot epizódban: minimálisan lesznek ráhatással a jövőre, és csak feláldozható bábukként masírozhatnak keresztül téren és időn.

Itt csatlakozik be a már-már minden időutazós produkcióban megjelenő sors-kérdés. Ha valaki eleve a jövőből érkezik, megmásítva a jelent, akkor sikerülhet-e szembemenni a sorssal? Sikerülhet-e megváltoztatni az idő folyását? Itt megjegyezném, hogy efféle kérdéseket vártunk el a Különvélemény sorozattól is, ahol ezeket tudatosan kihagyták.

Nem kell aggódni, nem fognak magasröptű filozófiai eszmecseréket folytatni, bőven kijut majd bunyóból is. A nyolc legenda egész szépen árnyalva van, saját motivációkkal, küzdeni akarással, vagy éppen „tojok az egészbe” attitűddel. Mindenki létjogosultsággal bír a sorozatban, hősökhöz képest tényleg letisztultnak hatnak, kivéve egy embert: Fagykapitány társát, Hőhullámot. (Ők eredetileg negatív karakterek, itt is azok maradnak, még nem jöttem rá, miért kellenek Rip Hunternek.) Gyakorlatilag valahol megállt egy szociopata Groot szintjén. Sok szövege nincsen, ami van, azt nagyjából kiteszi a macsózás és a „bárkit megölök, bárhol, bármivel” félmondatos megoldások. Azon sem igazán jutottam túl, hogy a Szökés sorozat mindkét sztárja most gonoszt alakít, rettentő idegesítőnek hatnak, és hogy egyáltalán miért kell folytatni a Szökést (2016-ban egy 10 részes sorozatban tér vissza)?

A Holnap Legendáinak első része kellemes volt a szemnek. Nem kaptunk sokat, de az alapok lehelyezése, fogjuk rá, kielégítő volt. Elég mélységet is kaptak a szereplők, ami teljes mértékben a sorozat hasznára fog válni, a későbbi esetleges veszekedésekhez meg főleg. Dr. Stein (Tűzvihar egyik fele) személyében ott van a tudálékos öreg, Palmer (ATOM) pedig tudálékos fiatal – tökéletes ellentétek. Sarah (Fehér kanári) maradt az ex-árnyak ligája tag, és ex-halott, ehhez mérten is fog viselkedni. A többiek is belesimulnak az egész környezetbe, egyesével nem jellemezném őket, mert szinte mindegyikőjük megérne egy-egy külön cikket. Beszélgetnek egymással, ugratják, beszólnak a másiknak. Tényleg hihető emberi lényekről van szó, akik sokszor humorral próbálják meg feloldani a feszültséget, ami a világ megmentésével jár.

Remek, ahogy nyolc – Rippel együtt kilenc – totálisan különböző ember ugyanazt a célt próbálja elérni, persze más eszközökkel, és más felfogással. Az időutazás adhat egy külön ívet a szériának, miszerint úgy tűnik, nem egy helyre, egy időbe repülnek el, hanem módszeresen bemutatják a különböző történelmi időszakokat.

A sorozatpremierrel nem kaptunk túl sokat, de beérhetjük ennyivel, mert számtalan új kalandot fog még nekünk nyújtani, és valljuk be, gyönyörűen bővíti a kisképernyős Arrowerse névre keresztelt univerzumot.

január 28, 2016
Pilotkritika: Colony

„From Carlton Cuse, executive producer of Lost and The strain” – hirdeti a Colony plakátja. Ez már önmagában jó ómen, hisz, ha utóbbi nem is, a Lost mindenképp tekinthető kiváló referenciának, végülis minden idők egyik legjobb sorozataként tartják számon – teljes joggal. Mikor mindehhez hozzávettem, hogy a főszerepben a szigetes kaland híres/hírhedt Sawyer-ét alakító Josh Holloway-t, valamint a Szökésben kedvelt, a Walking Dead-ben utált Sarah Wayne Callies-t láthatom majd viszont, egyből feljebb kúszott a sorozat az érdeklődési listámon, pláne, hogy már a hónapokkal ezelőtt kiadott trailer is egy remeknek tűnő disztópiát vetített előre. Az már csak hab a tortán, hogy az USA tavaly a Mr. Robot-al az év legeredetibb sorozatát tette le az asztalra, szóval nálam nagy várakozás előzte meg a Colony-t, melynek pilotja után kijelenthetem: a nyitány minden volt, csak épp eredeti nem.

Ennek miértjére később kitérek, előbb egy gyors szinopszis arról, hogy miről is szól a sorozat. Los Angelest megszállták az idegenek és elszeparálták a világ többi részéről (minden bizonnyal más helyeken is ez a helyzet, de az első részből ez nem derül ki). Will Bowman, felesége Katie, valamint két gyermekük pedig ebben a nem épp rózsás szituációban igyekszik élni erősen beszabályozott életét – diktatúra ez, ezt már a kezdő, idillikus képsorokba bekúszó szögesdrót is sejteti.

Természetesen nem kamaradrámával van dolgunk, a fő történetszál ugyan a Bowman családra fókuszál majd feltehetően, LA sakktábláján hamar felsorakoznak a bábuk. A fekete oldalon a rend mindenre elszánt (értsd: a végletekig radikális) őrei, a fehéren pedig a jövevények dogmatizmusát nem tűrő Ellenállás helyezkedik el, akik gerillamódszerekkel próbálják megdönteni az idegen rezsimet, emiatt pedig értelemszerűen terroristaszervezetként vannak számon tartva.

Épp egy ilyen merénylet miatt kerül fókuszba Will is, aki egy hűtőszekrényben elbújva próbál átszökni Santa Monica-ba, ahol harmadik gyermekük van, a zónák közötti átjárás ugyanis tilos a civil lakosság számára.A „határon” azonban bombarobbantás történik, Bowman-ről (akit a nagy leleplezésig Sullivan-ként ismerünk) pedig hamar kiderül, hogy autószerelő munkája csupán álca, valójában volt különleges ügynök, szökevényvadász az FBI-nál, és nem mellesleg a háborút is megjárta már. Kvalitásai pont kapóra jönnek a körletet vasmarokkal irányító, amúgy meglehetősen karizmatikus Alan Snyder (Peter Jacobson) számára, aki munkát ajánl neki, cserébe a fiáért, és egy nyugodt (ámbár megszálláson alapuló) életért: fedje fel az Ellenállást rejtekhelyét, hogy még az írmagját is kiirthassák a szervezetnek.

A történet egyelőre ennyi, minden bizonnyal lesznek még fordulatok (már a cliffhanger is sejteti, hogy dráma akad majd bőven), az egyelőre nagyon titokzatos idegenek szerepe is kérdéses, bizonyosan nem csak a kontextus miatt kerültek a képbe, a klisébe hajló karaktereken múlik viszont majdnem minden, mert hiába a remek színészek, a jelenlegi felállás nem túl bíztató, mondhatni közhelyes.

Mégsem ez a legnagyobb baj a Colony-van, hanem – ahogy azt a bevezetőben említettem – az eredetiség teljes hiánya. Persze, ahogy a mondás is tartja, jótól lopni nem bűn, de szinte egy az egyben másolni egy koncepciót már nem kis lustaságra vall. Márpedig (és ezt a videójátékokat kedvelő olvasók már bizonyára a történetleírásból észrevehették) a széria alapja szinte kottára megegyezik a Valve világsikerű játékának, a Half Life 2-nek a történetével, változtatás épp csak annyi van, hogy ne legyen jogsértés a dologból.

Hisz vegyük csak szépen sorra. Van egy idegen civilizáció által megszállt város, amit elszigeteltek a külvilágtól, a lakosságot terrorral tartják kordában, jobb kezüknek pedig egy embert tettek meg, aki a következményektől félvén vakbuzgón teljesíti is a feljebbvalók akaratát. És akkor helyettesítsük be ebbe az egyenletbe a játék és a sorozat elemeit. Az idegen faj a Colony-ban egyelőre nincs megnevezve, a Half Life 2-ben a combine nevet kapták. A város a szériában Los Angeles, a játékban a fiktív City 17, mindössze annyi a különbség, hogy utóbbi már Freeman érkezésekor is eléggé le van harcolva, míg LA látszólag virágzik. Snyder pedig egyértelműen Dr. Breen, még az öltöny és a modor is megvan, úgy húzza a mézesmadzagot Bowman orra előtt, mint tette azt a doktor Gordon Freeman-el anno. Még a várost fürkésző robotokat is pofátlanul nyúlták a készítők minden idők legjobb FPS-éből, tényleg csak az ikonikus Citadella az, ami hiányzik, de azt meg sikerült egy, a várost körülvevő fallal helyettesíteni, ami pedig honnan is lehet ismerős? Szóval igen, eredeti ötletekből csúnyán megbukott a széria, ami a ténylegesen újszerű Mr. Robot után (bár az is tekinthető egy Harcosok Klubja variánsnak, de mégis minden ízében szokatlanul hatott) azért nem kis visszalépés a csatorna számára.

Mindezek ellenére viszont mégis azt mondom, hogy lehet jó a Colony, a közepes kezdés, és az eredetiség teljes hiánya ellenére is. Az effektek egész jók lettek, és bizonyára még csak a jéghegy csúcsát láthattuk belőle. A színészek remekül játsszák az egyelőre sekélyes karaktereket, de a jellemfejlődés/változás adott a későbbiekben, kérdés mennyire használják ki. Az idegenek szerepeltetésén is sok múlik, mert végső soron semmi nem derült még ki róluk, bár túl sok kreativitást ennyi nyúlás után már nem várok. Ha viszont az akciót és a drámát megfelelő arányban adagolják, akkor még lehet élvezetes széria a Colony (ha már a Valve nem tud háromig számolni, legalább itt kapok egy kis Half Life-szerű kalandot), de, mint minden pilot esetében, úgy itt is egyszerre pro és kontra, hogy ebből bizony még bármi lehet. Eddig csupán egy erős közepes, megtekintése csak a téma iránt rajongóknak ajánlott.

január 25, 2016
Borgesen túl – Argentin sci-fi

A cseh sci-fivel megkezdett cikksorozatunk, a Sci-fi a világ körül most Argentínába látogat, hogy megtudjuk, Jorge Luis Borgesen kívül kit is érdemes ismerni ebből az országból. A jövőben további segítséget nyújt ebben a MetaGalaktika 12.

Kezdetek

Az argentin sci-fi szinte a független Argentínával egyidős. 1816-ban, néhány héttel az ország függetlenedése után a La Prensa Argentina folyóiratban megjelent a Delirio (Delírium) című novella. Habár szerzője ismeretlen, a mű mégis a zsáner alapja lett. Hatására több, mint 50 sci-fi jellegű írás született a 19. században. Közülük az egyik legkiemelkedőbb Edward L. Holmberg regénye, a Viaje maravilloso del señor Nic-Nac (Nic-Nac úr fantasztikus utazása, 1875). A történetben egy Nic-Nac nevű doktor és annak német médium barátja, Friedrich Seele együtt utaznak a Marsra. Nic-Nacnak teljesen más problémái vannak az új bolygón, mint amilyeneket más marsi történetekben olvashattunk. Nem törődik a kolonizálással vagy az őslakók felfedezésével. Számára sokkal fontosabb megismerni és elnevezni a földrajzi jelenségeket és azon aggódni, hogy az esetleges itt élők kannibálokká válhatnak. Holmberg írása persze nem csak a doktor különös aggodalmaiból áll: ahogy a cím is utal rá, fantasztikusabbnál fantasztikusabb kalandokat él át a Marson.

Holmberg további, említésre méltó írása a Horacio Kalibang o Los autómatas (Horacio Kalibang vagy Az automaták, 1879), novelláit pedig a Cuentos Fantásticos (Fantasztikus mesék, 1957) gyűjteményben olvashatjuk.

Nic-Nac úr képregényként

A 20. század első fele

A századfordulóval sem csökkent a lelkesedés a science fiction iránt. Számos tehetség került ki a 20. század első feléből: Macedonio Fernández, Horacio Quiroga, Roberto Arlt, Leopeldo Lugones és az itthon jól ismert Jorge Luis Borges (1899-1986) is. Ezek a szerzők nem kifejezetten SF írók, de mindannyian írtak a zsánerben és hatással voltak a későbbi alkotókra. Itthon leginkább Borges sci-fi jellegű munkáit ismerhetjük. A Galaktika olvasói talán ismerhetik a Tlön, Uqbar, Orbis Tertius című novellát (Galaktika 17), de Ficsor Zoltán szerkesztésében készült X Magazinban is jelentek meg Borges írások (Ét tigrisek és 1983. Auguszus 25.). Műveiben visszatérő jelképek a tükör, a labirintus, az idő és a térkép. Ezeknek a használata, továbbá sajátos metafizikája később olyan írókra voltak hatással, mint Philip K. Dick, Kurt Vonnegut vagy Gene Wolfe.

Jorge Luis Borger

Ebben a részben érdemes még megemlíteni Adolfo Bioy Casarest (1914-1999) is, akinek, többek között, köszönhetjük a Morel találmányát (La invención de Morel, 1940). A történet egy olyan gépről szól, ami képes az ember életének egy darabját előhívni, ezzel lehetővé téve a halhatatlanságot. Ahhoz, hogy ezt a mesterséges életet valaki elérhesse, le kell mondania valódi életéről. Casares műve szerepel az 1001 könyvlistán és a jól ismert Lost sorozatot íróit is inspirálta.

A második fél

Argentínában a 60-as éveket az Antológiák idejének is nevezik. Az első gyűjteménynek nevezhető kiadványok már az 50-es években megjelentek. Egyik ilyen a Más Allá (Túl), ami először jelentette meg argentin szerzők SF novelláit. A magazin 48 számot ért meg, és ennek révén indult el Argentínában az úgy nevezett sci-fis fandom. Ezt követően jöttek a már említett antológiák, mint az Eduardo Goligorsky által szerkesztett Los argentinos en la Luna (Argentinok a Holdon, 1969). Az antológiák mellett új írók is utat törtek maguknak. Két kiemelkedő név Angélica Gorodischer és a már említett Eduardo Goligorsky.

Goligorsky első sci-fis írása a Memorias del Futuro (A jövő emlékei) 1966-ban, de sikert A la sombra de los barbadossal (A barbárok árnyéka alatt, 1977) ért el. Ebben a művében sajátos módon tárja fel az emberi társadalom elsorvadását, megmutatja, miként is süllyedhetünk vissza a barbárságba. Továbbá ő azon kevés argentin szerzők egyike, akire nemzetközileg is felfigyeltek: a When the Birds Die (Mikor a madarak meghalnak, 1967) az amerikai Magazine of Fantasy and Science Fiction-ben is megjelent. A készülődő új MetaGalaktikában is olvashattok tőle történeteket.

Ennek az időszaknak a másik jelentős SF írója Angélica Goredischer. Habár első sorban nem sci-fi író, neve mégis ezzel a zsánerrel fonódott össze. Műveit sokszor Jorge Luis Borges és Italo Calvino írásaihoz hasonlítják, de együtt emlegetik a mágikus realizmus nagy mesterével, Gabriel García Marquezzel és Mario Vargas Llosával is. Goredischer első regénye az Opus dos (Opus 2, 1967), később nagyobb figyelmet 1977-ben kapott a Casta Luna Electronica gyűjteményéért, aztán pedig a Trafalgar (1979) regény hozott számára sikert. A nemzetközi elismerést a Kalpa Imperial-sorozat (1983) jelentette (16 díjat tudhat magáénak), amit pedig nem akárki fordított angol nyelvre, mint Ursula K. Le Guin. A több szálon futó cselekmény egy névtelen uralkodó örökös felemelkedését és bukását meséli el. A koldusból király, a demokratából diktátor lesz, a történelem pedig legendává válik ebben a tündérmeseszerű, de igen komor világban.

A Kalpa egyik argentin borítója

Az új generáció

Az argentin sci-fi úgy nevezett új generációja a 70-es évek végén jelent meg az El Péndula (Pendulum) gyűjteményben (Marcial Sonto szerkesztette). Itt tűnt fel Elvio E. Gandolfo, Eduardo Abel Giménez és Carlos Gardini. Az új generáció legjelentősebb írójának Carlos Gardinit tartják. Első gyűjteményes kötete a Mi cerebro animal (Állati agy, 1983) volt, amit elég hamar a Primera línia (Első vonal, 1983) követett. A két kötetben szereplő történetek sokkal közelebb állnak a hagyományos sci-fihez, mint a 60/70-es évek nagy íróié. Első irodalmi sikerét azonban nem ezeknek a köteteknek köszönhetni, hanem a Primera línia novellának, amivel megnyerte a Círculo de Lectores versenyét 1982-ben. A zsűri tagja volt Borges és José Donoso is. Gardini még a mai napig is alkot, 2010-ben is jelent meg egy weird fiction regénye, a Tríptico de Trivídad (Trividad oltára).

Carlos Gardini

Habár Argentinában mindig nagy népszerűségnek örvendett a science fiction, a 90-es évekre a kiadások száma mégis csökkent. A kevés megjelent mű közül említésre méltó Carlos Chernov Anatomía humanája (Emberi anatómia, 1993) és Eduardo Blaustein Cruz diabloja (1997). Azonban ez a rövid visszaesés nem tartott sokáig: a 2001/2002-es gazdasági válság után újra erőre kapott a sci-fi. Megjelent a színen Pedro Mairal, Rodolfo Fogwill és Alejandro Alonso. Habár Fogwill már nem folytatja extrém vízióinak kifejtését (2010-ben hunyt el), a jövőben érdemes lesz figyelni Mairal és Alsonso műveire.

Ha esetleg kedvet kaptál az argentin sci-fihez, segítheted a Galaktikát az új MetaGalaktika kiadásában, de ha erre nincs lehetőség, akkor várd velünk együtt az új MetaGalaktikát.

január 21, 2016
A gyermekkor vége – minisorozat beszámoló

Ahogy azt már számtalanszor hangsúlyoztuk, manapság a különféle adaptációk tengerében lubickolhat a néző. Újrakészítenek rengeteg klasszikust, átgondolják, variálják, feldolgozzák, újrakezdik. Az SF zsáner sem maradhatott érintetlenül, 2015-ben számos újragondolt sorozatot láthattunk, természetesen könyvekből adaptálva. Ezek vagy sikeresek voltak, vagy kimondottan mellényúltak a készítők, és teljes katasztrófába süllyesztettek egy címet (Különvélemény).

Azonban akad itt még egy nagy nívójú cím, melynek alapját minden sci-fi rajongónak kötelezően ajánlott ismerni. Ez pedig a műfaj egyik legjobban elismert írója, Arthur C. Clarke meghatározó műve, az 1953-as A gyermekkor vége (Childhood’s End). A három részre osztott regényből a SyFy csatorna készített egy három epizódos mini-sorozatot.

Vigyázat, a cikk elszórtan SPOILEREKET tartalmaz!

Ha egy szóban szeretném jellemezni A gyermekkor vége című sorozatot, az talán a zavaros lenne, nézzük, hogyan sikerült mindent totálisan összekuszálniuk a három epizód alatt.

A könyv olvasása után a legszembetűnőbb eltérés az a történetfolyás struktúrájának megmásítása. Az össze-vissza ugrálás cseppet sem segít a mű megértésében, és sokszor úgy tűnik, a sorozat készítői két évtizede olvashatták a regényt, s abból már nem emlékeznek főbb részletekre, így megkopott memóriájuk mélyéről halászták elő, mi is történt a műben.

Mielőtt elkezdtem volna a sorozatot, előbb újra átpörgettem az eredeti regényt, hogy felfrissíthessem emlékezetemet. Igazán nem kellett volna, mert egy-két főbb pontot leszámítva teljesen más szemszögből készítették el a kisképernyős változatot. Az első rész még csak-csak rendben volt, ám egyes részleteken képtelen vagyok átlépni. Az eredeti történet szerint a Kormányzók megjelenése után 50 (!!) év telt el, mikor Karellen megmutatta magát a már fejlett emberiségnek. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy az emberi tudat, és társadalom „megérjen”, és valójában megpillanthassa a Földre érkező jótevők valódi alakját, ami kiköpött mása a szintén ember által illusztrált ördögnek. A sorozatban csupán 15 év telt el. Tizenöt év elképesztően kevés ahhoz, hogy gyökerestül megváltozzon hétmilliárd ember, még akkor is, ha már nincs háború, nincs éhínség, stb. Egy emberöltő sem telt el, a felnőttek kicsit idősebbek lettek, a gyermekek esetleg felnőtté váltak, de ez nem elég a kollektív tudat átformálásához.

Emiatt az időbeli eltolódás miatt a sorozat máris káoszba fulladt. A könyv első részében főszerepet játszó Rickynek meg kellett volna halnia, ehelyett a készítők beleszőttek egy szerelmi drámát, és a 15 + 4 év elteltével is meghatározó szerepe lesz, s a második epizódban szinte teljesen lelövik a poént, ennek viszont csak az utolsó rész utolsó perceiben kéne megtörténnie. A morális és filozofikus töltet szinte teljesen hiányzik. Rupert Boyce buliján a puszta véletlennek köszönhető, ami miatt Rodricks nyomozni kezd a Kormányzók után, nem előre meghatározott kutatások miatt, amelyeket már évek óta készített. Ennek fontos kelléke a részegen játszott Oujia-tábla, nem pedig Karellen által tudatosan odavitt űreszköz. Ez csak néhány a legalapvetőbb hibákból, amik miatt az eredeti mű mondanivalója érvényét veszti, s a feldolgozás kusza lesz. És miért kellett megváltoztatni majdnem mindenki keresztnevét? Nem értem, ez miféle logikai meggondolás miatt volt szükséges.

Az újítás és átformálás nem mindig baj, de ha ez elvesz az eredeti alkotás egységességéből, az borzasztó végkimenetellel járhat. A gyermekkor vége egyik személyes kedvencem, ezért érint kényesen a rengeteg – hozzáteszem fölösleges – változtatás, amit alkalmaztak a sorozatban.

Ha nem nézzük, hogy ez egy feldolgozás, akkor is nagyon kaotikusnak tűnhet, és ha nem is olyan mélységekig hagyja elgondolkodni az embert, mint ahogy Clarke tette az alapanyaggal, attól egy jó szórakozási lehetőségnek bizonyult.

A színészek a helyükön vannak, de nem kiemelkedőek. Charles Dance viszont elképesztően tökéletes választás volt Karellennek. Tekintélyt parancsoló mély orgánuma egyszerre lágy, bizalmat gerjesztő, mégis erős, kifejező. A Kormányzó megmunkálása nem is lehetne ördögibb, ezzel sincs probléma.

A mű által felvetett kérdések a mai napig helytállóak, ezért is lehet az oka, hogy a modern társadalomban játszódik, nem az 50-es években. Az utópisztikus társadalmak nagyon szépnek tűnnek, ám ha jobban belegondolunk, rengeteg mindent fel kellene áldozni érte: kultúrát, művészetet, tudományt, vallást. Ezek nélkül a mai emberiség teljesen elveszne, így kérdéses, hogy a mindenek feletti jó lét, s egyenlőség jobbá teszi-e az emberiséget, vagy inkább sokkal kevesebbé, a közös tudat érdekében.

Az előzetes háttérismeretek a sorozat megtekintéséhez nem szükségesek, de a teljes kép érdekében erősen ajánlott elolvasni Clarke klasszikusát.

Ha összegezni szeretném, A gyermekkor vége című minisorozat egy egészen jól összerakott sci-fi dráma és társadalomkritika, mely hibái (főleg kuszasága) ellenére is élvezhető, leköti a nézőt és szórakoztatja.

január 14, 2016
Joanna Russ az új Galaktika XL-ben

A Galaktika 310 XL egy újabb klasszikusnak számító írónő műveit hozza el olvasóinak. Joanna Russ a korábbi számokból már ismert sci-fibe betörő írónők egyike és a science fiction új hullámának egyik jelentős tagja is, akit dicsértek vagy épp kritizáltak sajátos dühödt hangjáért és liberális eszméiért.

A magyar közönség előtt Russ nem ismeretlen, hiszen korábban is jelentek tőle meg írások, mint a Nebula-díjas Mikor minden megváltozott (Galaktika 255), Mindennapi depressziók (Galaktika 164), Testek (Galaktika 168), továbbá a Fényévek antológiában található meg az Invázió című novellája. Azonban azok számára, akik most ismerkednének az írónő munkásságával, következzen egy rövid ismertető.

Joanna Russról

Russ 1937-ben született Bronxban (New York állam). Az írás iránt már nagyon fiatal kora óta érdeklődött, már akkor is számtalan füzetet töltött meg történeteivel, verseivel, képregényeivel és illusztrációkkal. Első megjelent írása a Nor Custom Stale volt 1959-ben, azonban írói karrierjének tényleges kezdetét a Picnic on Paradise-hoz (1968) kötik. A történet Alyx kalandornőről szól, aki egy különös véletlen folytán a jövőbe csöppent. Új környezetében ügynökként az a feladata, hogy turistákat vigyen veszélyes vidékekre kalandozni. Az ellenséges vidék, ahová a csoport kerül, nem várt veszélyeket tartogat: Russ mindezt hihető, realista módon ábrázolja.

A Picnic on Paradise-on kívül még további 5 regényt írt, amelyek közül a legjelentősebbnek a The Female Man-t (1975) tartják. Ebben a könyvében Russ az utópiák világát és a szatírát egyesíti. A történet négy, különböző dimenziókban élő nők életét követi nyomon: Joanna egy a 70-es évekhez hasonló világban él. Jeannie egy olyan alternatív dimenzióban, ahol a II. világháború sosem következett be, viszont a nagy gazdasági világválság még most is tart. Janet világában egy különös járvány miatt az összes férfi kihalt, így az ott élő nőknek sajátos technológiát kellett kifejleszteniük a túlélés érdekében: létrejött egy utópisztikus női társadalom. Végül Jael világába nyerhetünk betekintést, ahol a férfiak és a nők közti nemek harca kiteljesedett és a két nem teljesen elvált egymástól. Ahogy a négy nő találkozik, Russ hihetetlen víziókat tár elénk, továbbá fontos gender témákat feszeget, amelyek még napjainkban is forradalminak tekinthetőek. Nem is hiába tekintik a regényt a nő irodalom egyik legjelentősebb munkájának.

Russ tehetségét a szakma sem hagyta figyelmen kívül. A már említett Mikor minden megváltozott (1972) Nebula-díjat és Tipree-díjat is kapott, a The Second Inquisitiont és a mostani XL-ben megjelenő Amélie Bertrand rendkívüli utazásait (1971) Nebula-díjra jelölték, 1982-ben pedig A lélek dolgairólért az írónő Hugo-díjat kapott. Írásait leginkább polemikus, sodró stílusáról lehet felismerni, amiben továbbá kiérződik az intellektuális vadság és a liberális hangvétel is. Az írónő műveit a történetekbe beágyazott történelmi és filozófiai elmélkedések teszik még színesebbé (pl. The Female Man), továbbá gyakran fejezte ki saját politikai nézeteit is, főleg a nők helyzetét illetően.

Sci-fi és fantasy történetek mellett Russ foglalkozott színházzal és irodalomtörténettel is. Egy drámát, a Window Dressinget írta, ami Honor Moore gyűjteményében, a The New Women’s Theatre-ben jelent meg 1977-ben. Drámákban való jártassága SF írásain is meglátszik: párbeszédei sokkal inkább drámaszerűek, mint prózaiak.

Az írónő kritikai munkái közül a legjelentősebbnek a How to Suppress Women’s Writingot (1983) tartják, amiben a sajátos szarkasztikus stílusában ír a női írások hánytatott sorsáról.

A most megjelent írásokról

A Galaktika 310 XL-ben most négy új Joanna Russ írást olvashatunk magyarul: A lélek dolgairól, A kalandornő, Senki sincs otthon és Amélie Bertrand rendkívüli utazásai.

Két írás (Senki sincs otthon és Amélie Bertrand rendkívüli utazásai), továbbá a Nebula-díjas Mikor minden megváltozott az 1983-as, The Zanzibar Cat novelláskötetben jelent meg. A kötetbe Russ főleg a 70-es években írt írásait válogatta be, ezzel egy nagyon élvezetes és friss gyűjteményt hozva létre.

A Senki sincs otthon egy számunkra ismeretlen korban játszódik. A történetben egy „idiótának” tartott embert (aki mai szemmel teljesen normális) fogad be egy magas intelligenciával rendelkező család. Megpróbálják az új családtagot saját magukhoz hasonlóvá formálni, de ebbe a feladatba hamar beleunnak. Ekkor veszi kezdetét az „idióta” mentális kínzása.

Az Amélie Bertrand rendkívüli utazása egyértelműen Jules Verne előtt tiszteleg. A novella 1920-as években játszódik egy Lyons-hoz közeli pályaudvaron. Egy átutazóban lévő férfi keresi vonatját, amikor váratlanul egy trópusi környezetben találja magát. Innen egy csinos hölgy, Amélie Bertrand menti ki, aki elmagyarázza védencének, hogy mi is lakozik abban a trópusi világban és Amélie miként járta be.

A másik két írás (A lélek dolgairól és A kalandornő) más-más kötetekben jelentek meg. A Hugo-díjas A lélek dolgairól 1983-ban jelent meg az Extra(Ordinary) People gyűjteményben (eredetileg a The Magazine of Fantasy and Science Fiction-ben jelent meg 1982-ben). A kisregény egy távoli történelmi korba, nevezetesen a kora középkorba, a viking hódítások idejébe röpít minket. A történéseket egy fiatal fiú, Radulphus visszaemlékezéseiből ismerjük meg. Elbeszélésének középpontjában egy apátság főnökasszonya, Radegunde áll. A hölgy egy nem mindennapi nővér, hisz hihetetlenül nyugodt és kiegyensúlyozott, a vallásról pedig nagyon is modern és sajátos véleménye van. A főnökasszony számos nyelvet beszél, műveltsége senkiéhez sem hasonlítható, továbbá saját bevallása szerint, nagyon távoli eseményekre is van rálátása. Az apátság környékén élők mind úgy érzik, hogy Radegunde nem illik saját korukba. Ez az érzés még inkább megerősödik bennük, amikor a főnökasszony a partra érkezett fosztogatni vágyó vikingek elé megy tárgyalni.

A Hugo-díjas írás egy jól kidolgozott mű, amiben Russ igazán megcsillogtatja tehetségét. Leírásain keresztül tényleg a kora középkorba csöppenthetünk, Radegunde és a viking vezér, Thorvald küzdelme pedig igazán izgalmassá és egyedivé teszi A lélek dolgairólt.

A másik írás, A kalandornő főhőse a Picnic on Paradise-ban megjelent Alyx. A mű eredetileg 1967-ben jelent meg az Orbit 2 lapjain, de 1976-ban a többi Alyx történettel együtt megjelent a The Adventures of Alyx gyűjteményben, itt már Bluestocking címen. A novella sok fantasyhez hasonlóan egy elképzelt világban játszódik: Russ Ourdh városa kalauzol el minket. Itt él Alyx is, aki legjobb tudása és képességei szerint próbál a bajbajutottakon segíteni. Sokáig nem kell feladat után kutatnia: egy fiatal hölgy kéri a kalandornő segítségét. Elrendezett házasságából szeretne menekülni, mert a kijelölt vőlegény előző feleségei rejtélyes körülmények közt haltak meg (érthető is a lány félelme).

A későbbiekben Russ már egyre ritkábban publikált krónikus hátfájás és fáradtság miatt, majd végül visszavonulásra kényszerült. 2011. április 27-én stroke-ot kapott, április 29-én pedig elhunyt. Habár sajnálatos módon Russ már nem örvendeztethet meg minket elmés írásaival, azért jelentős életművet hagyott hátra. Több mint 50 novellát, 6 regényt, 1 drámát, 1 gyerekkönyvet és 7 esszékötetet jelentetett meg. Művein érezhető a feminista mozgalom eszmeisége és Russ sajátos liberális gondolatvilága, amelyeknek köszönhetően még ma is komolyak, elgondolkodtatóak az írásai. A korábban és a most megjelent művek is bizonyítják ezt.

január 10, 2016