Címke: sci-fi

  • Különvélemény évadkritika

    Korábban írtunk a Minority Report (Különvélemény) című sorozat első epizódjáról, és annak színvonaláról. Ám most itt az első évad vége, ami talán egyben az utolsó is lesz a szériának. Vajon sikerült megugrani a szintet, amit elődei állítottak neki?

    Az alapanyag több, mint zseniális. Phillip K. Dick nevét méltán emlegethetjük az egyik leghíresebb SF-szerzőként, Különvélemény című könyvéből 2002-ben nem más, mint Steven Spielberg készített egy egészestés mozit, Tom Cruise és Colin Farrell főszereplésével. A sztori és a környezet autentikus, és szépen felépített volt. Ehhez képest a belőle készült sorozat szinte teljesen alulmaradt.

    A cikkben elszórtan SPOILEREK találhatóak!

    2065-öt írunk, 11 évvel vagyunk a 2002-es film történései után. A történet szereplői a három Prekog-testvér, akiket a Precrime feloszlása után szabadon engednek a világban, hogy emberként, békében élhessenek. A legfiatalabb testvér, Dash a rendőrség lelkes nyomozójának, Lara Vegának lesz a partnere, és eltökélt céljuk, hogy megakadályozzák az előre látott gyilkosságokat – mielőtt azok megtörténnének. Roppant nagy a potenciál, ami ebben a témában, és sorozatban rejlik. A számos kérdés, filozófiai töprengés, társadalmi és technológiai előrehaladás ott bujkál a felszín alatt, ami arra vár, hogy a néző elé tárulhasson. Van-e sors, változhat-e a jövő, jó-e nekünk, ha tudjuk a jövőt? Jogilag helyes-e, ha a bűnt elkövetése előtt kérdőre vonják az illetőt? Sorolhatnánk még legalább egy tucat olyan kérdést, amikkel tulajdonképpen egyáltalán nem foglalkozik a Különvélemény sorozat.

    A cselekmény valahol ott megáll, hogy minden epizódban kap Dash egy látomást, és szinte azonnal rohan bátyjához, Arthur-hoz, hogy segítsen neki. Aki persze rossz szemmel nézi öccse társulását az „ellenséggel”, amit tovább fokoz a kellően szociopata nővérük, Agatha látomása – melyben újraindítják a Precrime programot – amiben majd Vega fogja őket lépre csalni. Szó szerint véve minden egyes részben ez történik. A gyilkosságokat természetesen mindig megakadályozzák, és az izgalom-faktor nem is jön igazán működésbe. Mondhatnánk, hogy nem is ez a fontos, hanem a szereplők kémiája, a rettentő ellentétek és a karakterek egymáshoz való viszonyulása, és a „hétköznapi” cselekmények között feszülő izgalmas főszál húrja.

    A testvérek közötti feszültség hatalmas, mégis, mint minden jó testvér, szeretik egymást és ragaszkodnak egymáshoz. Ám kiszúrtam egy hatalmas lukat, vagyis inkább hibát, ami nem hagyott nyugodni. Dash-t úgy ismertük meg az első részben, hogy erősen disszociatív. Alig képes emberekkel beszélni, kerüli a tapintást, magábafordulós és félénk. Nem is vettem észre a karakterfejlődés vékony határát, amikor ez a személy egy pillantás alatt átváltozott. Nagyjából az ötödik epizódra egy belevaló, tökös, határozott férfivé vált, aki bárkivel szóba elegyedik, nem fél mások érintésétől (sőt!), és úgy bánik a szavakkal, hogy azt még szószátyár bátyja is néha megirigyelhetné. Választ nem kapunk rá, mi váltja ki ezt belőle, csupán fogadjuk el a tényt. Arthur karakterén viszont kimondottan jól látszódik a fejlődés, amelyet a sorozat igyekszik magyarázni is. Legtöbbször a flashback-ek segítenek jobban megérteni hármójuk viszonyát, de mégis annyira idegen az egész, hogy szinte képtelenek vagyunk azonosulni velük.

    Vega, az elszánt detektív kvázi saját szakállára dolgozik, bejuttatja Dash-t a rendőrségre, és még a főnöke is magasról tesz a nő kiemelkedő sikereire, csupán néhányszor adódik minimális feszültség ebből fakadóan, amit hamar rövidre zárnak annyival, hogy a nő faképnél hagyja felettesét. A modern 21. század második felében nem tudom elképzelni, hogy egy rendőr nem tartozik kőkemény beszámolókkal feljebbvalójának, illetve hiába semmisítették meg a Prekogok minden adatát, senki nem jön rá kilétükre. Ráadásul a Hawk-Eye nevű szervezet nagyjából hasonló munkát akar végezni, mint a Precrime, és nem mellesleg mindenki után kutakodnak, még a titkos fájlok között is. Ugyan az évad végére adódik majd némi feszültség ebből, de nem igazán erőltetik. Itt is lehetne egy NSA párhuzam, amely a személyiségi jogok megsértésével foglalkozhatna, ám erre sem kerül sor.

    Összességében a szereplők üresek, nincsenek árnyalva, és a kémia közöttük nem nagyon működik. Csak úgy vannak, elhadarják soraikat, és vége az epizódnak. Az Arthur-t játszó színészen látszik egyedül, hogy talán akarna is valamit az egésztől, de egyedül nem tudja elvinni a hátán a sorozatot.

    Voltak próbálkozások, amikkel igyekeztek megteremteni az autentikus atmoszférát, mint például az 500 dollároson Obama elnök arcával, vagy Beatles-re, Beyoncé-re tett pop-kulturális utalások, ami megmosolyogtatták az embert egy pillanatra. A kilencedik, tizedik részre viszont mintha lecserélték volna az egész készítő stábot. Megteremtődött a szereplők közötti érezhető, tapintható viszony, a feszültségek kifakadtak. Ha a kontextusból kiragadnánk, Dash karaktere remekel, ahogy a mellékszereplők is jól hozzák a magukét. A forgatókönyv izgalmas lett, lendületesen vitte előre a cselekményt, a Memento Mori nevű terrorista mozgalom pedig még ha kicsit mondvacsinált motivációkkal is rendelkezik, igen leleményes társaságról van szó. Tényleg úgy éreztem, hogy végre minden a helyére került, de sajnos úgy ért véget az évad, hogy az első nyolc epizód gyakorlatilag sablonos bűnügyi sorozat, amit igazán nem is kedveltem meg, de az utolsó két részre beleéltem magam, és várnám a folytatást. Még az atmoszféra is azt sugallta, hogy egy igazi sci-fi műről van szó. A kezdeti szürkés és színtelen árnyalatokat felváltotta a kék és narancssárga kombó. Tény, hogy tíz perc után iszonyatosan idegesítőek lesznek a fények, mert minden annyira természetellenesen világít, hogy eszembe is jutott róla néhány J.J Abrams film.

    Összegezve a Különvélemény cselekménye a kezdetekben igen unalmas, nincs motiváló erő, ami hajtaná az egészet előre. A szereplők nem éreztetik a dramaturgiát, részről részre nem történik semmi, kivéve az utolsó kettőt, ahol érezhetően odatették magukat és akár tényleg egy remek évad is kerekedhetett volna belőle. Az alacsony értékelések és még kevesebb nézettség miatt a Fox végül úgy döntött, hogy szépen, csendben elkaszálja a sorozatot. Hatalmas bukás ez számukra, hiszen egy elképesztő címre hoztak kárhozatot. Még Spielberg is segédkezett a sorozat elkészítésében, de úgy néz ki, sikertelenül. A második évadot tehát egyelőre ne várjunk, pedig a végére megmutatták milyen is lehetett volna a folytatás, illetve egy egész sornyi megválaszolatlan kérdést hagytak a levegőben, ami kiáltana új szezonért. Főleg úgy, hogy az eredetileg tizenhárom részesre tervezett műsorból csupán tízet készítettek el, pont a drámaian alacsony nézettség miatt.

    Kár volt ily módon megháborgatni egy remek könyv és mozi örökségét, de a Fox-nak élnie kellett egy elszalaszthatatlan alkalommal, amit később esetleg megbánhat.

  • Valami van a háttérben: Konspirációs thriller

    Különösebb pszichológiai tanulmányok nélkül is elmondhatjuk, hogy az embert mindig is zavarta, ha valami furcsa jelenségre vagy eseményre nem talált reális választ. Azonban az emberi gondolkodás mindig képes ezeket a lyukakat betömködni. Hogy ténylegesen ezzel magyarázhatóak-e az összeesküvés-elméletek létezése, az vitatható, de a racionalitás iránti vágynak valami köze biztosan van ezekhez az elméletekhez. Semmi sem az, aminek látszik, valami vagy valaki mindig megbújik a háttérben. Ez a cikk azonban elsősorban nem a köztudatban élő összeesküvés-elméleteket vagy azok eredetét szeretné bemutatni, hanem egy hozzánk sokkal közelebb álló témán, azaz a könyveken keresztül szeretne beszélni némi „összeesküvésről”.

    da_vinci_langdon_sophie_monalisa

    Ha összeesküvés történetet szeretnénk olvasni, több külföldi cikk és oldal is Dan Brown híres könyvét, A Da Vinci Kódot fogja ajánlani nekünk. Habár maga az író egy „egyszerű, szórakoztató krimiként” jellemzi regényét, több angolszász könyves oldalon (pl. Goodreads) a conspiracy thriller (magyarul konspirációs thriller) kifejezést fogjuk találni. Milyen is ez a műfaj? – kérdezi jogosan az olvasó. Az angol Wikipédia adhat némi útmutatót: a konspirációs thriller a thrillernek olyan alfaja, aminek középpontjában olyan bűneset áll, amiért ténylegesen egy egész összeesküvés vagy bűnszövetkezet a felelős. Az ilyen történetek sokszor a középkor moralitásjátékait idézik: a rossz emberek felelősek a rossz történésekért, a jóknak pedig meg kell ezeket az embereket találni és legyőzni. A főhős szinte folyamatos életveszélyben van, így élete egyfajta rohanássá változik. Továbbá ezek a történetek gyakran elmondják, hogy a tényleges igazságot nehéz meglátni a pletykák, hazugások vagy a tudatos propaganda által. Ez a jellemzés valóban nagyon is illik a A Da Vinci Kódra, hisz egy múzeumi kurátor meggyilkolásától eljutunk egészen egy az egyházat és más szerveket is átszövő összeesküvésig, ahol végül semmi sem az, aminek eddig hittük. A végső megoldáshoz is a két főhős, Robert Langdon és Sophie Neveu titkos jelek, szimbólumok és szövegek megfejtése révén jut el.

     39steps-fingerRészlet a The 39 Steps című filmből

    Habár a megjelenése évében a könyv igazi szenzáció volt, rengeteg addig nem olvasó embert késztetett olvasásra, azonban azt nem szabad elfelejtenünk, hogy nem Brown írt először konspirációs thrillert. Az első ilyen jellegű thrillernek John Buchan krimijét, a The Thirty-Nine Stepst (1915) tartják, hisz már ez a könyv tartalmazta a zsáner bizonyos elemeit: összeesküvés, szövevényes ügy és a mindig rohanásban lévő főhős. A történet szerint Richard Hannay tudomást szerez egy amerikai kémen keresztül egy készülődő anarchista mozgalomról, ami destabilizálni szeretné Európát azzal, hogy merényletet követnek el a görög miniszterelnök, Constantine Karolides ellen londoni látogatása során. Ennek az információnak a birtokában Hannay élete veszélybe kerül. A The 39 Stepshez hasonló elemekből építkezik még Graham Greene A félelem minisztériuma és Dashiel Hammett A férfi, akit Spade-nek hívtak regények is.

    illuminatus

    Az USA-ban a konspirációs thrillerek igazi fénykora a 60-as és 70-es évek volt, pontosabban a vietnámi háború, Martin Luther King, John F. Kennedy és Robert F. Kennedy merényletét, és a Watergate botrányt követően. A jelenség érthető, hisz ezek az események a mai napig rengeteg összeesküvés-elméletnek kínálnak remek alapot. Ahogy sok más ember, úgy az írók sem hunyhattak szemet a közelmúlt eseményei felett. Így születtek meg olyan művek, mint Richard Condon regénye, A mandzsúriai jelölt vagy Robert Shea és Robert Anton Wilson Illuminatus! trilógiája. Utóbbit a későbbi, kortárs konspirációs thrillerek meghatározó művének tekintik. Az Illuminatus! első kötete, a The Eye in The Pyramid (1975) New Yorkban kezdődik két nyomozóval (Saul Goodman és Barney Muldoon), akik egy baloldali magazin szerkesztője eltűnésének ügyében kezdenek nyomozni. Felfedezik, hogy az újság fontos összefüggéseket tárt fel egy titkos társaság és a közelmúltbéli gyilkosságok (Luther King és a két Kennedyé) közt. Ezzel Goodman és Muldoon egy nem mindennapi bűntény sűrű és szinte kibogozhatatlan hálójába gabalyodik bele. A cselekmény kibontakozásával megjelennek olyan jól ismert elemek (pl. számmisztika, szimbólumizmus, titkosírás), melyek visszaköszönnek a műfaj kortárs darabjaiból is, mint a már említett Da Vinci Kódban, de Umberto Eco két regényét, A Foucault-ingát és A rózsa nevét sem szabad kihagyni a sorból.

    1-OKRészlet A rózsa neve film változatából

    Az összeesküvés-elméletek természetesen a mai napig nem vesztettek semmit népszerűségükből, hisz ma is számtalan ilyen témájú regény lát napvilágot.  A már említett nagy nevek mellett (Dan Brown és Umberto Eco) említésre méltó még Steve Berry (A harmadik titok, Kolumbusz affér, Királyi fortély), Arturo Pérez-Reverte spanyol író (A Dumas-klub, Dobpergés Sevillában), Katherine Neville (Nyolc), a francia Jean-Christophe Grangé (Bíbor folyók), Susan Howatch (Starbridge-sorozat), de még a közkedvelt Varázslók-sorozat írója, Lev Grossman is belekóstolt a konspirációs thrillerek világába (The Codex). Továbbá a szépirodalom számos íróját, mint Margaret Atwoodot vagy Joseph Hellert is megihlette ez a fajta thriller.

    Dreadful_sanctuary

    Az összeesküvés-elméletek azonban nem csak a thrillerbe szűrődtek be, hanem a science fictionbe is. Az első ilyen jellegű sci-finek Eric Frank Russell 1948-ban megjelent Dreadful Sanctuaryját tekintik. A regény egy nagy űrméretű összeesküvést mutat be: John J. Armstrong new york-i feltalálót bevonják egy szokatlan ügybe: 17, a Holdra tervezett űrutazást szabotáltak ismeretlen elkövetők. Armstrong épphogy tudomást szerez az esetről, megbízóját, Bob Mandle professzort rejtélyes módon megölik. Armstrong nem hagyja annyiban a dolgot, felkutatja Mandle testvérét, elutazik Új Mexikóba a megmaradt űrhajókhoz, és nyomozót fogad fel: szóval Russel regénye tartogat bőven izgalmakat. A Dreadful Sanctuaryhoz hasonló sci-fik sora nem ér véget ezzel a művel. A későbbi szerzők közül például Philip K. Dick is írt összeesküvés-elméletekről néhány művében (pl. Valis), William Gibson szintén (pl. Nyomtalanul), John Twelve Hawks (The Traveler, The Dark River) és Neal Stephenson (Cryptonomicon) is.

    covers_324302

    Az összeesküvés-elméletek a magyar írókat sem hagyták figyelmen kívül. Az elmúlt évekből biztos beugranak Frei Tamás regényei (A megmentő, A bankár), de sci-fi/ filozófiai thriller vonalon sem kell szégyenkeznünk. 2013-ban jelent meg George B. Marwell Világok útvesztője című könyve, ami a Dan Browntól és Umberto Ecótól megszokott nyomozások és konspirációk összefonódásán túl még komoly filozófiai elmélkedéseket is tartalmaz (emiatt filozófiai thrillernek is szokás nevezni a Világok útvesztőjét). Utóbbitól nem kell megijedni, Marwell nagyon emészthető és szórakoztató módon segíti olvasóját elmélyülni a platóni és a descartes-i filozófia kérdéseiben. Maga a regény egy titokzatos sorozatgyilkosság köré épül: az áldozat feje hátra van csavarodva, homlokába pedig egy nyomatott I betűt véstek. Az ügyet Hampton felügyelő próbálja megoldani, azonban a nyomozáshoz segítséget kell kérnie a szimbólumok és rejtélyek szakértőjétől, Leonard Larkintól. A közös nyomozás azonban titkos társaságok és hermetikus elméletek világába vezeti őket. Mindez pedig csak olyan filozófusok gondolatiságán keresztül válik érthetővé, mint Platón, Püthagorasz és Descartes.

     

    Hogy van-e alapja az összeesküvés-elméleteknek vagy sem, azt jobb, ha mindenki saját belátása szerint dönti el. Azonban egy-két könyv erejéig talán elmerülhetünk ebben a szövevényes és kalandos világban és képzelhetjük bátran azt, hogy a megmagyarázhatatlan gondok nem maguktól történnek, hanem egy háttérhatalom mesterkedése az egész. Ahogy láthattuk, a szórakoztató irodalomnak köszönhetően egy kis fantáziálgatásra bőven van lehetőség.

  • A páratlan nő – C. L. Moore a decemberi XL-ben

    A Galaktika 309 XL-ben nem akárkitől olvashattok novellákat! Catherine Lucillel Moore-tól, ismertebb nevén C. L. Moore-tól, akit első olyan írónők közt tartanak számon, aki kikövezte az utat a későbbi sci-fi írónői előtt, továbbá a sci-fi aranykorának is nevezett 40-es évek egyik jelentős alkotója. A három legismertebb novelláját, A páratlan nőt, a Shambleaut és a férjével, Henry Kuttnerrel közösen írt Pompás évszakokat  olvashatják most az XL előfizetők.

    Moore, C.L.-Photo

    Az új XL-ben található válogatás nagy vonalakban bemutatja és le is fedi C. L. Moore (1911-1987) munkásságát. Írásait három nagyobb csoportba tudjuk osztani: kezdeti vagy Weird Tales évek, 40-es évek és a Henry Kuttnerrel közös időszak.

    Moore a 30-as évek közepe óta publikál. Első írásai főleg ponyvamagazinokban jelentek meg, amik közül az egyik legismertebb a Farnsworth Wright által szerkesztett Weird Tales volt. Ennek a magazinnak az oldalain láttak napvilágot olyan moore-i hősök, mint Northwest Smith, a naprendszerben kalandozó szerencsevadász/csempész vagy Jirel of Joiry, az első női kardforgató, aki sword-and-sorcery fantasy történetben szerepelt. Utóbbi karakter legismertebb kalandja a Black God’s Kiss-ben olvasható, Smithé pedig a Shambleau-ban.

    A mostani XL számban is olvasható Shambleu 1933-ban jelent meg először a Weird Talesben, de később számtalanszor került újrakiadásra. A történetben Northwest Smith egy bajba esett lánnyal találkozik a Marson, akit a helyi csőcselék üldöz, mert szörnynek hiszik. Smith a lány védelmére kel, ami undort és visszatetszést kelt a marsi telepesek között. A csempész nem érti, hogy miért válthat ki ekkora ellenszenvet a lány a közösségben, de az események előrehaladtával meg kell ismernie védence valódi természetét.

    tumblr_lorg45pabh1qccftb

    Moore ebben az írásában a görög mitológiából ismert Medúza meséjét mondja el sci-fis környezetben. Moore is írja a novella bevezetőjében, hogy „Medúza legendájának gyökerei sosem eredhetnek a Föld földjéből.” Így helyezi a görög mitológiából jól ismert mesét egy, a régi vadnyugathoz hasonlító sci-fis környezetbe. A zsáneren belül Moore szabadon engedi a fantáziáját: Medúza alakját keveri egy energiavámpírszerű lénnyel, aki ezenfelül egy igazi femme fatale, vagyis végzet asszonya is. Főhősén, Smithen keresztül pedig új szemszögből fedezi fel a hagyományos férfi szerep tulajdonságait is. Több kritikus és elemző szerint Shambleau szexualitásának hangsúlyozásával és Smith személyiségével Moore igazi színt vitt a science fictionbe és szakított az addigi hagyományos nemi ábrázolással. Érzések, érzelmek összetett és kidolgozott ábrázolása került egy nagyon is mechanikus és érzelemmentes világba.

    cyborgphotos-wordpress-com-cyborg-paint

    A 40-es évektől Moore írásai az Astounding Science Fiction magazinban jelentek meg (John W. Campbell szerkesztette). Számos itt publikált történetet később első könyvébe, a Judgement Night-ba (1952) is bekerültek. Ennek az időszaknak a termése A páratlan nő (1944) is. A novella tragikus eseményekkel indul: Deidra, a híres és szép színésznő egy színházi tűzben életét veszti. Azonban egy robotikában jártas tudósnak és producerének köszönhetően Deidra újjászülethet: agyát egy arany fémmel bevont robottestbe ültetik, így a színésznő képes továbbélni.

    A különös felütésű történet mai szemmel is érdekfeszítő és elgondolkodtató témákat tárgyal. Ezek közül az egyik Deidra embersége, amit ő maga nem kérdőjelez meg, hisz még mindig emberként tekint önmagára, viszont környezete teljesen elfordul tőle, mert csak robotnak látja színésznőt. Emellett A páratlan nőben a női szerep is vizsgálat alá kerül: mi teszi nővé Deidrát? A fellépése, megjelenése, a környezete vagy a maga által felépített identitása? Ehhez hasonló kérdések feszegetésével teszi Moore Deidra új életét még érdekesebbé, de kegyetlenebbé is.

    C. L. Moore harmadik korszakának a Henry Kuttnerrel közös időt szoktuk nevezni. Kapcsolatuk egy rajongói levéllel kezdődött, amiben Kuttner leírta, hogy mennyire is rajong a fiatal író tehetség műveiért, akiről, mellékesen, azt hitte, hogy férfi. Hosszas levelezések után találkozgatni kezdtek, majd 1940-ben összeházasodtak. A házasságuk alatt eldöntötték, hogy közös írásba kezdenek, így felvették a Laurence O’Donnell nevet (születési nevük keresztezéséből alkották meg) és egyesítették saját stílusukat és írói technikáikat. Általánosságban elmondható, hogy a szépirodalmi magasságokat is elérő stílust Moore-nak, a szövevényes, „agytekervényeket megmozgató” cselekményt pedig Kuttnernek köszönhetjük. Ennek a virágzó kapcsolatnak köszönhetünk olyan történeteket, mint a Mimsy Were the Borogoves (1943) vagy a Pompás évszakokat (1946).

    Utóbbi, a Pompás évszakok először 1946-ban jelent meg szintén az Astounding Science Fictionben, azóta pedig, a Shambleau-hoz hasonlóan több újrakiadást is megért, köztük a The Science Fiction Hall of Fame-be (az SFWA által kiadott antológia) is beválogatták.

    A történet egy nagyon is hétköznapi jelenettel kezdődik: egy Oliver Wilson nevű férfi szeretné eladni házát, de ehhez meg kell szabadulnia a háza három lakójától. Ők azonban nem hétköznapi személyek: Omerie, Klia és Kleph Sancisco szinte már-már túlságosan tökéletesek. Megnyerő modoruk, mindenre kiterjedő ismereteik és fejlett technikájuk megbabonázza Wilsont, ezzel megnehezítve a ház eladását.

    moore_kuttner

    A kritikusok gyakran vitatják, hogy a Pompás évszakok megírásához Kuttner mennyire járult hozzá, egyes vélemények szerint a történet teljes mértékben Moore-é. Akár ki is legyen a tényleges szerző, az vitathatatlan, hogy a kisregény a zsáner egyik legjobbja. Egyesek még Moore mestermunkájának is nevezik és nem hiába. Spoilerek nélkül nehéz beszélni a történet SF-es részéről, mivel ez a tényleges fordulópont a cselekményben, de röviden annyi elmondható, hogy ahogyan a sci-fi rész és a történet ki van dolgozva, az gondos megírt mű benyomását kelti. A későbbiekben a Pompás évszakok követendő példájává vált olyan írók számára, mint Robert Silverberg (In Another Country), de a filmkészítőket is megihlette, elég csak a Timescape (1992) filmre gondolni.

    1958-ban Kuttner váratlanul meghalt és ezzel lezárult egy újabb fejezet Moore írói karrierjében. Férje halála után még részt vett forgatókönyvek írásában és a Southern California egyetemen tanított kreatív írást, de 1963-ban végleg visszavonult az írástól. 1981-ben World Fantasy életműdíjat és Gandalf Grand Master-díjat nyert szintén munkásságáért. Az elismerést és a dicsőséget azonban Moore nem sokáig élvezhette: 1987-ben hosszan elhúzódó betegsége (Alzheimer-kór) következtében hunyt el.

    Ahogy a bevezetőben is szó volt róla, C. L. Moore megalapozta a spekulatív fikció / science fiction későbbi írónői számára az utat az írásaival. Műveiben olyan témákat tár fel, mint a szexualitás (Judgement Night, Shambleau), az emberiség áldozata a Naprendszer meghódításért (Promised Land, Her Apparent) mindezt élvezhető és kalandos történetekbe bújtatva. Stílusában pedig olyan klasszikusokat idéz, mint Lovecraft (The Code), de ha kell, akár az ókorig nyúl ihletért (Shambleau). Moore tehetsége és hatása tagadhatatlan, ezért is fontos a Galaktika 309 XL, hisz egy olyan írónő írásait hozza el végre magyar nyelven (eddig csak egy írás jelent meg tőle a Metagalaktika 9-ben, az Út az időbe), aki nélkül nem lenne olyan a mai sci-fi, mint amilyennek ismerjük.

  • A Térség sorozatpremier

    November 23-án hivatalosan is elindult a Térség sorozat a SyFy csatorna online stream-jén. A TV-ben való sugárzásra még várni kell december 14-ig, onnantól hetente lesznek elérhetőek az újabb epizódok.

    A Térség (The Expanse) sorozat létrejöttéről, és hátteréről korábban már írtunk, de most nézzük meg, milyen lett a debütálás. Vajon képes lesz a könyv nyomdokába érni a széria?

    Vigyázat, a cikkben elszórva SPOILER-ek találhatóak.

    A történet igyekszik szorosan kapcsolódni a könyvhöz, de mégis bemutatják Chrisjen Avasaralát, aki csak a jóval távolabbi cselekményekben kellene, hogy részt vegyen. A megjelenése nem feltétlen hiba, de így a későbbiekben kuszává válhatnak az ok-okozati összefüggések. Például a különböző politikai harcok és erődemonstrációk révén fog majd nagyobb szerepet kapni Avasarala, aki nagy hatással lesz főszereplőnk, Jim Holden jövőjére, és egy háború-közeli feszültség folyamatos résztvevőjeként is funkcionál majd. Ellenben, ha ezeket ellövik már az első évadban, akkor teljes káosz lesz a történetre nézve. De ne rohanjunk ennyire előre!

    A Térség története a Naprendszerünkben játszódik, 2-300 évnyire a jövőben. Sikerült kolonizálni a környező bolygókat, holdakat, és az emberek kirajzottak az űrbe. Ennek okán kisebb-nagyobb változásokon mentek keresztül az emberek az evolúció jóvoltából; más a gravitáció, más az adott hely oxigén-tartalma, sok, apró részlet eltérő, így az emberi test is eltérő lesz. Nem beszélve a rengeteg kultúra összemosódásáról, amely eltérő akcentust eredményez a különböző népeknél. Az emberek természetesen más és más politikai, társadalmi nézeteket vallanak, és igyekeznek jogukat formálni az adott planétára. A Föld, a Mars és a Külső Bolygók Szövetsége folyamatosan, hidegháború-szerű időszakban tengetik mindennapjaikat, egyelőre csak a politika eszközeit használva. Egy apró szikra is elég lenne ahhoz, hogy minden robbanjon, és űrbéli háború kerekedjen. Ahogy azt sejthetjük, e szikra kipattanásához nem sok hiányzik.

    expanse cast

    A tényleges történet a Ceresen kezdődik, ami a talán legfontosabb űrkikötő. Logisztika, infrastruktúra és gazdasági szempontból elengedhetetlen csomópont. A törpebolygón található a Star Helix Biztonsági Szolgálat, melynek mindig kalapos nyomozója új feladatot kap. (Miller (Thomas Jane) karakterét bámulatosan eltalálták a sorozat készítői: meg mernék esküdni, hogy pont így képzeltem el olvasás közben.) Feladata, hogy megkeressen egy elkeveredett lányt, aki nem más, mint az egyik legnagyobb vállalat fejesének lánya. Ám első megjelenése mindinkább a Ceres folyton nyüzsgő mindennapjait hivatott megmutatni. Szó szerint mindenféle kultúrájú és kinézetű ember éli mindennapjait a kicsit „gettónak” tűnő égitesten. Törvény, mint olyan nem létezik, a biztonsági szolgálat feladata elkapni minden bűnözőnek titulált egyént. A noir hangulat itt tökéletesen átjött. Minden részletre odafigyeltek a készítők, a sajátos akcentusokra, mozgásra, gesztusra, arcberendezésre is. A háttérben a fények, világítások pazarul hangulatosak. Millerből egyelőre nem sokat kapunk, majd a későbbiekben lesz nagyobb és komolyabb szerepe.

    A leglényegesebb cselekményszál pedig a Canterbury nevű jégbányász hajón kezdődik, ahol Jim Holden (Steven Strait) tevékenykedik. Nem vágyik elismerésre, feljebb jutásra, mégis megkapja a parancsnokhelyettesi címet, amit nem is akar elfogadni. Észrevesznek egy segélyhívó jelet, ami a Scopuli nevű űrhajóról érkezik, és mint hivatalos űrjármű – a Canterbury-nek kötelessége megnézni, van-e túlélő. Holden saját csapattal megy oda egy kisebb űrcsónakkal, ahol egyre több furcsa dolog tűnik fel nekik. Először kalózcsalira gondolnak, de hamar rájönnek, hogy ez nem az, aminek látszik. Ekkor üt be a krach, és így ér véget az első epizód.

    Megfigyelhető, hogy az űrhajókat is, ügyelve a részletekre, gondosan megtervezték. A fények mindenhol „fémesnek” hatnak, minden szürkés, feketés, és ez ráül a Térség alap hangulatára is. Ezt nem negatívumként hozom fel, hiszen ilyennek is kell, hogy legyen a sorozat. Egyszerre sötét, mély, kilátástalan, mégis van benne valami megmagyarázhatatlan könnyedség. Holden karaktere már nem igazán annyira átütő, mint Milleré, és egy ideig nem is fogok megbarátkozni vele, bár ez is lehet a céljuk. A könyvben mindig ügyelnek a kettősségére, miszerint egyszerre imádja, és gyűlöli mindenki. Ha valóban így akarták a készítők, akkor emelem kalapom. A legénység többi tagja viszont egyelőre üres. Leginkább Amos-ra voltam mindig is kíváncsi, aki egy erős, izmos, mindig szitkozódó, kemény, ám kedélyes fickó. A sorozatban figyeltek arra, hogy tényleg egy kigyúrt férfiról legyen szó, de csöndes. Olyannyira, hogy egyetlen mondata volt eddig csupán. Remélem, dolgoznak majd rajta és kiforr a karaktere, mert sok potenciál rejtőzik benne. Naomi (Dominique Tipper) és Alex (Cas Anvar) szintén jól megválasztott színészek, illenek a szerepre, de eddig semmi egyéb érzelmet nem váltottak ki belőlem.

    Expanse_tycho_station

    Viszont akkor sem tetszik, hogy Avasaralát máris beletették, még ha csak aprócska szerepet is szántak neki. A kőkemény, szigorú, folyton káromkodó, határozott asszonyból semmit sem láttunk. Nem sugároz tekintélyt, erőt, csak úgy van.

    Összességében, ha tartják a szintet (vagy emelnek rajta egy kicsit) elképesztő sikeres lehet a Térség. Van, amin lehetne javítani, de a felvezetés – az első rész – jobban sikerült, mint vártam. A mércét magasra tettem, és ha megugrani nem is volt képes, éppen, de átcsúszott rajta, ami nagy szó, hiszen nem ez szokott lenni a tendencia. Az atmoszférával rengeteget törődtek, és nem győzöm kiemelni, mennyire jól tették. A színészek azért lehetnek furcsák, mert nem „szokványosak”, de ez direkt van így. A könyv lapjain szereplő leírásokat bámulatosan el tudták kapni, emiatt jár a piros pont. Van azonban valami, ami hiányzott még az első részből. Ezt, ha fogóval húznák is ki belőlem – nem tudnám megmondani mi lehet. Talán a tartalomból, vagy, mert hirtelen markolt fel sok szálat a történet, és egy rész alapján nem tudtak mit kezdeni vele? Nem tudom. Azt viszont igen, ha továbbra is jelen lesznek a kis részletek, akkor sokkal többé tehetik a szériát, mint egy átlagos science fiction mű.

  • Robert A. Heinlein – Kettős csillag

    A személyiségfejlődés talán az egyik legalapvetőbb eleme egy jól megírt regénynek, novellának – vagy bárminek, aminek története és szereplői vannak. Egy karakter a kezdettől a végkifejletig különböző utakat tesz meg, ezáltal jellemvonásai finomodnak, vagy éppen ellenkezőleg: durvább és elgyötörtebb lesz. Hány olyan művet tudnánk felsorolni, amiből hiányzott az élet? A főszereplő üres kérge, ami elrontotta az egész élményt? Biztos sok ilyen van, de a Kettős csillag nem tartozik közéjük.

    A Robert A. Heinlein név biztosan ismerősen csenghet egy igazi SF-rajongónak. Ha máshonnan nem is, de a  Csillagközi invázió – Starship Troopers című alapmű biztosan felelevenít néhány emléket. Heinlein igazi úttörője volt a science fiction írásnak, nem is hiába emlegetik egy lapon Asimovval és Clarke-kal. Korának sikeres írójaként igen megosztó véleményeket kapott politikai töltetű műveiért. Az egyik Hugo-díjas regényét, az 1955-ös Kettős csillagot végre magyarul is olvashatjuk, mely megmutatja nekünk, hogyan is kell szó szerint venni a karakterfejlődést.

    A történet középpontjában Lorenzo Smythe áll, ki éppen állástalan, ám elmondása szerint kifogástalan színész. Nagy Lorenzoként emlegeti magát, kivált szerénységének okán. A mű végig egyes szám első személyben íródik, így Lorenzo minden gondolatát átélheti az olvasó is.

    heinlein double star cover

    Hamarosan kiderül, hogy élete legnagyobb szerepét kell eljátszania, hiszen egy rendkívül híres és köztiszteletben álló politikus alteregója lesz, akit történetesen elraboltak. Lorenzo minden bizonnyal valóban érti a mesterségét, mert pillanatok alatt „átváltozik” a megtestesítendő Bonforte-tá. Heinlein zsenije itt érződik a legjobban: a mű elején vajmi keveset tudunk Lorenzo-ról, ugyan megemlíti gyerekkorát is, és néhány apróságot, de nem ismerjük őt részletesen. Mikor szerepet játszik, akkor pedig más szavakat használ, másképp jár, viselkedik. Szinte átüt a lapokon a két személy közti különbség, és árnyalatok. Belső monológjaiból összecsipegethetjük az információkat, így egyre kerekebb képet alkotva a színészről. De nem feltétlenül kell minden szavát elhinnünk – legalábbis nem mindig úgy, ahogyan azt ő mondja. Folyamatosan gondolkozik, és váltogatja nézőpontjait, ahogyan az események haladnak.

    Élete szerepén rengeteg múlhat: akár az egész Naprendszer sorsa is. Ugyanis az általa megalakított Bonforte hivatalos a marsiak befogadó ünnepségére, ahonnan a késés beláthatatlan következményekkel járhat. Az ő kultúrájuk az illemen alapul, s ha valaki megsérti azt, akár háborúba is kezdenének az egyébként békés lények.

    heinlein idézet

    Így hát trükkösnek kell lennie, hiszen nem elég saját párttagjait meggyőzni hitelességéről, hanem hirtelen meg kell tanulnia úgy Bonforte-nak lennie, hogy még ő maga is elhiggye. Ám, ha túl jól játszik, akkor bizony ő is az ellenség célkeresztjébe kerülhet.

    Komoly töltetű, mégis könnyed politikai regény a Kettős csillag. Rengeteg körmönfont és bújtatott utalást találhatunk az adott korra visszavezetve, csupán keresgélni kell. A sci-fi részek bravúrosan vannak megalkotva. Sok, mai mű is megirigyelhetné a kreativitást, amit e regény felhalmoz. Például Heinlein ír egy olyan hálózatról, amely összeköti a bolygókat, holdakat, ezzel könnyebb és gyorsabb kommunikációt létrehozva. Ismét kiemelném, hogy 1955-öt írunk, ahol a katonaságnál éppen megfogalmazódik az internet fogalma, de Heinlein már-már természetesként kezeli azt.

    Egészen a regény végéig tartogat új csavarokat a cselekmény. Ahogy Lorenzo jelleme fejlődik, úgy fejlődik a hozzáállása a történésekhez, úgy válik egyre komplikáltabbá minden körülötte. Az író bevezet minket a politika mélyebb bugyraiba, de ez sem lesz száraz, vagy tananyag-szerű. Lorenzo belső, humoros gondolatai könnyen emészthetővé teszik a parlamentáris monarchia és demokrácia legkuszább tényezőit is.

    Kettos_csillag_borito

    Összefoglalva a Kettős csillag egy intenzív, pörgős politikai science fiction, amit fogyaszthatóvá tesz a fordulatos cselekmény, a belső monológok, és a tökéletesen simuló párbeszédek. A kampánystáb többi tagja is összetett, kidolgozott, sok minden – nem feltétlen releváns – információt megtudunk egyes szereplőről, ezzel elmélyítve a róluk kialakított képünket. Lorenzo, mint kiderül, tényleg nem is olyan rossz színész, sőt élete szerepe kimondottan jól sikerül. Jellemvonásait ügyesen variálja Heinlein, Lorenzo véleménye éppen aképpen változik, melyik „énje” a domináns: az önző, de kemény nevelést kapott, és eltökélt, lecsúszott színész, vagy a kimért, minden szempontból hozzáértő, intelligens államférfi.

    A Kettős csillagot nyugodt szívvel ajánljuk minden SF kedvelőnek, de azok is megtalálják benne a kedves sorokat, akik kissé távol állnak a tudományos fantasztikum világától.

     

  • Beginning of a beautiful friendship: Sawyer és a tech-noir

    Még idén várható a híres és elismert kanadai SF szerző, Robert J. Sawyer különleges regénye, a Halál a vörös bolygón. Az új könyvben mindaz megtalálható, amiért szeretjük Sawyert: intelligens történetvezetés, remek ötletek és nagyon is eredeti, emberi karakterek, akikre biztosan fogunk emlékezni. A Halál a vörös bolygónban ráadásul Sawyert új oldaláról is megismerhetjük: hogyan képes különböző zsánerek megidézésére és vegyítésére.

    Sawyer 22. regénye a távoli jövőben játszódik egy marsi kupolavárosban, New Klondike-ban. A várost olyan emberek népesítik be, akik szerencsét próbálni jöttek a vörös bolygóra; ugyanis ritka és különleges lények sokat érő fosszíliáit lelni itt. Ilyen szerencsevadászokkal együtt érkezik Alex Lomax is, csak társaitól teljesen eltérő céllal: ő bűnesetekre vadászik. Amilyen ügyet csak tud, elvállal, azonban egy nem mindennapi esettel kerül szembe, mikor belép egy igazán gyönyörű hölgy, Cassandra Wilkins az irodájába. A detektívnek Mrs. Wilkins elveszett férjét kell megtalálnia. Ez egyszerű feladatnak is bizonyul, ameddig Lomax nem ás az ügy mélyére.

    robert-sawyer-2

    Akik ismerik Sawyer munkásságát, azoknak ismerős lehet a történet, hisz a Halál a vörös bolygón egyik kisregényből, az Identity Theftből (2008) nőtte ki magát önálló regénnyé. A kezdeti cselekmény nem különbözik a könyv változattól, azonban további 37 fejezettel lesz igazán teljes Lomax kalandja. Az író bevallása szerint az írás során az volt a legnehezebb, hogy egy 5-6 éve nem használt stílushoz kellett visszatérnie, egy a film noir-okat idéző hangot kellett megütnie. Ennek eléréséhez a noirok úgy nevezett irodalmi gyökereihez, Dashiell Hammetthez (A máltai sólyom) vagy Raymond Chandlerhez (Hosszú álom) fordult. Könyveikben ők teremtettétek meg a keménykrimi számos sztereotípiáját. A magányos detektív, a nagyon is rejtélyes bűnügy, és az erőszak és a szexualitás megjelenítése. Azonban Sawyer szerint ma már sokkal több kell egy jó detektívtörténethez:

    Egyre nehezebb mai környezetben játszódó, hagyományos detektívtörténetet elbeszélni. Mindenki ismeri a CSI-féle nyomozásokat. Szinte lehetetlen a gyilkos számára, hogy ne hagyjon ujjlenyomatot vagy DNS-t maga után. És mind a nyilvános, mind a privát szférát kamerák figyelik meg. Így szinte nem is marad elég tér – a Földön legalábbis – egy detektívregény számára.

    Szóval a mi világunk nem megfelelő egy jól működő krimihez, így jobb, ha egy másik korba helyezzük a cselekményt, ami lehet akár a múlt (például a Melchior-sorozat) vagy a jövő. Ezért engedi be Sawyer az SF világát a detektívregénybe: a szinte törvények nélkül működő, telepesekből álló marsi társadalom tökéletes helyszín bármilyen bűncselekményre. Sawyer azonban ennyivel nem elégszik meg. A környezet még futurisztikusabb és sci-fisebb lesz a transzfereknek köszönhetően. Ezek olyan android testek, amikbe bárki (főleg ha az a bárki rendelkezik kellő mennyiségű pénzzel) beletöltheti saját tudatát. Egy ilyen testnek rengeteg előnye van: az illető visszanyerheti régi, fiatalkori erejét, sebezhetetlenségre és halhatatlanságra tehet szert, és nem hagy maga után semmilyen nyomot, se DNS-t, se ujjlenyomatot. A legnagyobb előnye pedig az, hogy a testben tartózkodó személy kiléte teljesen rejtve marad a külvilág számára. Egy ilyen android testtel nagyon is vissza lehet élni és egy nyomozó dolgát is igencsak megnehezíti.

    covers_369927

    A Sawyeréhez hasonló történeteket futurista detektív noirnak, science fiction noir-nak, vagy röviden tech-noirnak nevezik, mivel két zsáner, a sci-fi és a krimi (pontosabban a film noir, azaz hollywoodi bűnügyi történet) jegyeit ötvözi. Amit Sawyer csinált az Identity Theftnél és a Halál a vörös bolygónál is, természetesen nem új az SF történetében. A nagy mesterek közül is többen is eljátszadoznak a két zsánerrel (pl. Isaac Asimov Gyilkosság az űrvárosban), de a film noirt jobban megidéző művek közt Philip K. Dick híres regényét, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? és a filmadaptációt, Ridley Scott Szárnyas fejvadászát (1982) szokták említeni.

    Sawyer kifejtette egy interjúban, hogy nem is annyira áll egymástól távol a krimi és a sci-fi, így nagyon is kézenfekvő a kettő egyesítése:

    A science fiction és a krimi is értékeli a racionális gondolatmenetet, és mindkettő elvárja az olvasótól, hogy olvasás közben összegyűjtse a nyomokat. A krimiben természetesen az a cél, hogy a látszólagos rejtély vagy bűntény megoldódjon. A science-fictionben mi, írók pedig ügyesen hintünk el információkat arról, hogy milyen is a történet egész világa. Nem állunk meg azért, hogy előadást tartsunk a politikai vagy az ökológiai helyzetről, viszont itt és ott utalunk erre meg arra. Szóval ugyanaz az olvasási technika kell egy science fictionhöz, mint egy krimihez.

    fotó: Bagi Gábor
    fotó: Bagi Gábor

    A két zsáner iránti rajongásával és alapos ismeretével bele is vágott az Identity Theft megírásába, mikor a Science Fiction Book Club felkérte Sawyert, hogy írjon egy sci-fi-krimi kisregényt készülődő antológiájukba, a Down these Dark Spacewaysbe (2005). A kisregény remek kritikai visszhangot kapott, még Hugora és Nebulára is jelölték.

    Ahogy korábban említettem már, a korai kisregény, és a későbbi végleges regény, Halál a Vörös bolygón a keménykrimiket (hardboiled) és a film noirok sajátos világát idézi meg. A történet főhőse, Alex Lomax tökéletesen beillik a noirok magányos magánnyomozóinak sorába. Lomax sokban hasonlít Hammett Sam Spade-jára vagy a Casablancában felbukkanó Rick Baline-ra. Elődeihez hasonlóan ő is kissé durva modorú, cinikus figura, de intelligens, találó megjegyzései vonzó karakterré teszik.

    Untitled-2

    Sawyer színes, szórakoztató detektívet alkotott Lomax személyében, aki a nyomozás mellett az olvasót is folyamatosan kísérgeti a könyvben; az ő szemén keresztül járjuk be New Klondike bűnös utcáit. Az egyes szám első személyű narráció, ami szintén nagyon jellemző a noirokra, átitatja a cselekményt is egyfajta cinikus és kritikus hangnemmel. A detektív sorain keresztül érezni lehet, hogy mennyire elítéli a körülötte lévő világot (pl a tökéletesség hajhászása, ami a transzfertesteken mutatkozik meg) és ő mennyire nem része ennek az egésznek.

    A noirokra jellemző még a visszatekintésekkel (flashbackekkel) megtűzdelt csavaros történet, ami a Halál a Vörös bolygóntól sem idegen. Elveszett napló, milliókat érő őskövület-lelőhely, kapzsiság, kegyetlen gyilkosságok: mindezek adják meg a regény izgalmas történetét. A cselekményt a hamisíthatatlan noir hangulat teszi igazán egyedivé, ami már a legelső fejezettől érezhető. A nyomozó ül üresen kongó irodájában és csendes magányában várja ügyfeleit. 9-kor be is toppan egy nő vékony, csinos transzfer testben, aki kétségbeesetten kutat segítség után. Ilyen jelenetet szinte bármelyik klasszikus noirban láthatunk, és a későbbiekben is felbukkannak további tipikus helyzetek.

    Sawyer regénye az említett technikákkal és még további más úton-módon idézi meg a klasszikus noirok világát, mindezt egy az alaszkai aranyláz idejét megelevenítő futurisztikus környezetben. Neonban úszó marsi kupolaváros, szövevényes bűnügy és egy nem teljesen fekete-fehér cinikus detektív: ezt kínálja a Halál a vörös bolygón. Sawyer rajongói biztosan élvezni fogják az új könyvet. Akik pedig most vennék először kezükbe az író művei közül bármelyiket is, azok nyugodtan nyúljanak új könyvéhez, hisz lehet, ez egy csodálatos barátság kezdete lesz.

  • Hamarosan indul a Térség sorozat

    Aki még idén nem találta meg az aktuális SF-sorozatot, amit nézhetne, akkor érdemes lesz odafigyelni a hamarosan debütáló The Expanse (A Térség) szériára.

    A Térség ciklus első kötete, a Leviatán ébredése című könyv 2011-ben jelent meg, azóta már hat rész is elhagyta a nyomdát. A hamar jött siker miatt a SyFy csatorna úgy gondolta, igazán jó ötlet lenne egy sorozatot indítani belőle. A készületek, és egy minimális hype után azonban az egész projekt mintha elhalt volna. Nem kaptunk trailert (csak egy ízelítőt, amivel nem igazán lettünk okosabbak), se képeket, de még nagyon infókkal se bombázták a nagyérdeműt. Idén januártól egészen májusig szó szerint semmit nem osztottak meg a kíváncsi érdeklődőkkel. Jogosan hihettük azt, hogy mégsem lesz semmi a sorozatból, el sem készül, és várhatjuk, amíg más megveszi a jogokat – ha megveszi.

    Szerencsére nem így történt, és július környékétől folyamatosan jöttek a posztok. Lassacskán kiderült, hogy mikor lesz a tervezett indítás, és sikerült egy épkézláb előzetest is megosztaniuk a San Diego Comic Conon.

    Hatalmas, mindent megrázó hype-ot nem kap még mindig, a The Expanse Facebook oldalon néha egy-egy képet, vagy újdonságot megosztanak, de alig lehet tudni valamit a sorozatról.

    expanse cast

    A történet vesézését meghagynám a premier utánra, de tömören megpróbálok egy képet adni magáról a Térségről.

    Ahogy egy űroperához illik, a jövőben járunk, valamikor a 2200-2300-as években. Az emberiség sikeresen kolonizálta a Naprendszert, s minden szerepet kapott bolygó, kisbolygó saját társadalommal, ökoszisztémával, gazdasági előnnyel, hátránnyal rendelkezik, ami nem kevés feszültséget generál a szereplők és a sztori szempontjából is a későbbiekben.

    A könyv hangulata igen sötét, már-már noir, és igyekszik a sci-fi határain belül realisztikus maradni: az űrutazáshoz idő kell, az embereket fizikailag megterhelik a különböző gyorsulások. A bolygókon más és más nehézkedés van, ebből kifolyólag külsőre is máshogy (minimális eltérések) néznek ki az emberek. A trailer alapján a szereplőválasztások is efféle megfontolások alapján lehettek, mondhatni egész jól eltalálták a főbb karaktereket. Nagy szerepet kap majd a politika, az erőfitogtatás, és más emberek kihasználása is. Emellett a fővonal igazán misztikus, mindig jelen van – még ha csak a háttérben is -, mégsem sejtjük mi fog történni legközelebb. A főbb szerepekben egy elhivatott nyomozó, illetve egy űrhajónyi legénység áll majd, akik szembenéznek a kívülről jövő fenyegetéssel és egy politikai acsarkodás közepébe is belecsöppennek.

    A sorozat írói között ott van a Vasember, és Az ember gyermeke írója is, ami persze után nem lehet nagy következtetéseket levonni, de reményeink szerint itt is odateszik magukat.

    Az IGN-nek adott interjúja során a sorozat egyik színésze, Cas Anvar elmondta, hogy a készítők igyekeznek elkerülni a CGI-t, és arra törekednek, hogy amit meg lehet oldani makettel, – vagy egyéb metódussal -, akkor azt használják. A speciális effektek kötelező elemei egy SF műnél, de amennyire tudják, redukálják azok számát.

    Első ránézésre, és az eddigi (kevés) infók alapján csillogó szemmel reménykedhetünk egy igazán ütős és egyedi SF műben, ami odaszögezi a nézőket a TV-k elé. A trailerekben és az IMDb forrásai szerint már az első részekben feltűnnek olyan szereplők, akik csak a második, vagy harmadik kötetben vesznek részt. Reméljük, ezzel nem zavarják majd össze az olvasókat és a nézőket.

    A sorozat november 23-án debütál a SyFy streamjén, december 14-én pedig a tévécsatornán.

  • Megjelent a Darwinia

    Robert Charles Wilson (1953-), a Pörgés-trilógia szerzőjének egy újabb könyvét, a Darwiniát jelentette meg a Metropolis Media kiadó. A könyv már novembertől kapható a Galaktikaboltban.

    Akik olvastak már Wilsontól, tudják, hogy műveiben gyakran láthatunk két teljesen különböző világot: legtöbb esetben egy földit vagy Földhöz hasonlót, és egy jobb, vagy épp meglepő, teljesen idegen környezetet. A regényeiben a két különböző univerzum épp kapcsolatba léphet egymással, vagy épp párhuzamosan létezhet egymás mellett, a lakók össze is hasonlíthatják a világokat, de az is előfordulhat, hogy egyik valóság fenyegetheti a másikat.

    DSC00890

    Az egymással szembe állított világokat a lehető legkreatívabb formákban láthatjuk a regényeiben. Például A Hidden Place-ben (1986), Wilson első regényében, már felfedezhetőek a téma alapjai. A történet főhőse, Travis a segítségre szoruló Annán keresztül jut el egy gyönyörű univerzumba, Faerie-be. A hely természetesen sokkal vonzóbb, mint saját, 20-as évekbeli amerikai valósága. A Gypsiesben (1989) a másik, jobb világba Karen White jut el, aki képes ajtókat nyitni más dimenziókba. A Misztériumban (1994) a két világ képe egy kísérlet formájában jelenik meg: egy radioaktív kődarab és egy súlyos baleset révén egy amerikai kisváros, Two Rivers átkerül egy párhuzamos dimenzióba. A John W. Campbell emlékdíjas Kronolitokban (2001) a másik világ (a közeli jövő) a régiben jelenik meg (a jelenben). A főhős, Scott Warden thaiföldi nyaralása alatt egy a semmiből kiemelkedett kőoszlopon keresztül szerez tudomást a közelgő, új világról, amely háborút hoz magával. A Bázis – A Blind Lake-rejtély (2003) pedig egy nem közvetlen csatornán találkozik a két világ: egy minnesotai bázis tudósai fejlett berendezésükkel megfigyelik egy idegen bolygó minden történését. Viszont a technikai különbségek miatt nincs mód arra, hogy kommunikáljanak a másik világ lakóival, így csak csendben tanulmányozhatják őket.

    wilson-robert-charles-darwinie

    A most megjelent Darwinia (1998) is Wilson kedvenc témájára épül. A történet egy alternatív 20. századot tár elénk: 1912-ben egy megmagyarázhatatlan jelenség, a Csoda következtében Európa és Afrika egy része teljesen átváltozott. Egy új, furcsa, idegenszerű kontinens, Darwinia foglalta el az addig emberlakta területeket. Az új területek azonban nem sokáig maradnak érintetlenül: a vallási fundamentalisták hatalmába került Amerika kutatóexpedíciót küld az ismeretlen dzsungelbe. A felfedezőkhöz csatlakozik Guilford Law fényképész is, akit személyes élmények kötik Darwiniához: gyermekkorában szemtanúja volt a Csodának, s azóta álmok kísértik. Az expedíció remek alkalmat kínál számára, hogy megfejtse látomásait és közelebb kerüljön a megmagyarázhatatlanhoz.

    A Darwiniában több zsáner elemei is fellelhetőek. Az első 120 oldal olvasható fantasy és alternatív történelemként is, mindkettő teljesen indokolható. Az első oldalakon Guilforddal együtt élhetjük át a megmagyarázhatatlan Csoda pillanatait, a későbbiekben pedig elmerülhetünk a titokzatos Darwinia növény-és állatvilágában. Mindezt Wilson gazdag, igényes stílusú leírásain keresztül ismerhetjük meg, amivel Gene Wolfe mesteri írói stílusát közelíti, hangulatában pedig H. Rider Haggard és E. R. Burroughs műveit idézi meg.

    Alternatív történelem regényként is funkcionál a könyv, hiszen elég nyilvánvalóan eljátszik a „mi lett volna ha” gondolattal. Ami azonban különlegesebb, izgalmasabb darabbá teszi ebben a műfajban, az az, hogy Wilson megmagyarázza a miértet és azt is bemutatja, hogy az emberiség miként is reagálna egy olyan helyzetre, amit bemutat a könyvében, és továbbá ez miként hatna olyan történelmi eseményekre, mint például az Első Világháború.

    Hiába viseli magán a történet a fantasy és az alternatív történelem jegyeit, a Darwinia mégis ízig-vérig sci-fi, ami igazán az Első rész végén, egy teljesen meglepő csavar után érezhető. Wilson univerzuma ekkor tágul ki igazán és lép új szintre. Ebben a részben kapunk válaszokat miértjeinkre (Miért történt a Csoda?) és a hogyanokra.

    Darwinia

    Ennyi különböző irodalmi zsáner keveredésétől nem kell megijedni, Wilson remekül ellensúlyozza mindezt a regényben. Rengeteg, potenciális ötletet és problémát vet fel könyvében, s ezek mellett akcióban és izgalomban sem szenvedünk hiányt. A Darwinia amellett, hogy egy egyben szórakoztató és komoly olvasmány, egy érdekes darab Wilson munkásságában is. Mindaz megtalálható itt, amit később a Pörgés-trilógiában úgy szeretünk: elképesztő, apokaliptikus világok és az, hogy mennyi oldalról tudja bemutatni az emberiség erejét és kitartását, amivel az szinte bármit képes túlélni, legyen szó akár a Nap elsötétüléséről vagy egy idegen, betelepülő dzsungelről.

  • Mint egy dobozából kiborított kirakós játék

    Egy olvasott SF rajongó számára talán nem csenghet idegenül Gene Wolfe neve, aki összetett és nagy odafigyelést igénylő írásairól vált ismertté. Azonban akik még csak ismerkednének a neves szerzővel, azoknak a Galaktika 308 XL változatában megjelent két történet (Cerberus ötödik feje és John V. Marsch elbeszélése) tökéletes kezdés lehet.

    Wolfe (1931-) műveire általában azt mondják, hogy sűrűn írt, utalásokkal megtűzdelt írások, melyekben a katolicizmus erős hatása is felismerhető. Első írása, The Case of the Vanishing Ghost 1951-ben jelent meg a The Commentator magazinban, azonban ez még nem aratott különösebb sikert. 1965-ben jött a Sir!-ben publikált The Dead Man (ez később újra megjelent a Young Wolfe: A Collection of Early Stories 2002-es kötetben), későbbi korai írásait pedig Damon Knight Orbit antológiájában lehetett olvasni. Első regényét 1970-ben publikálta Operation ARES címmel. Wolfe-ra azonban két évvel később, a Cerberus ötödik feje kötete után figyeltek fel igazán.

    Számos csodálója közül Michael Swanwick sci-fi író a következő szavakkal jellemezte Wolfe-t:

    Gene Wolfe a legnagyobb ma élő, angol nyelven alkotó író. Hadd ismételjem meg: Gene Wolfe a legnagyobb ma élő, angol nyelven alkotó író. Komolyan gondolom. Shakespeare jobb stiliszta volt, Melville fontosabb az amerikai irodalom számára, és Charles Dickens ügyesebb volt a karakterek megalkotásában. De a ma élő írók között nincs senki se, aki meg tudná közelíteni Gene Wolfe prózájának kiválóságát, gondolatainak tisztaságát és mondanivalójának mélységét.

    Swanwick véleményét sokan osztják. Wolfe későbbi, különleges, összetett elbeszéléseiről ismert alkotásai nem maradtak elismerés nélkül: 1974-ben Nebula és Locus-díjat kapott a Doktor Halál szigete-ért (Galaktika 65-ben található magyarul), 1981-ben BSFA A kínvallató árnyáért (az Új nap könyve tetralógia első kötete), Nebula és Locus A Békéltető ereklyéért, 1983-ban Locus és August Derleth-díj A Lictor kardjáért, s az Új nap könyve sorozat további kötetei is díjözönt hoztak Wolfe számára. Még érdemes megemlíteni, hogy a Storeys from the Old Hotel gyűjteményes kötet először hozta el számára a World Fantasy-díjat, 2012-ben pedig World Fantasy életműdíjat nyert.

    Ahogyan már feljebb is olvasható volt, Wolfe írásai összetett alkotások, amelyek az olvasót arra kényszerítik, hogy gondolkodó félként vegyen részt a műben. Összetett narrációja megosztja az olvasókat: vagy imádják vagy idegenkednek tőle. Alkotásainak ez, a védjegyévé vált vonása kicsit elbizonytalaníthatja az olyanokat, akik szórakozást vagy menedéket keresnek az olvasásban. Azonban arany középutat jelenthet a Cerberus ötödik feje című kötet: a három történetben már jelen vannak a wolfe-i jegyek, amelyet a gondolkodni vágyók nagyon is élvezhetnek, de a bizonytalanabbak kisebb dózisban ismerhetik meg az írót, ami alapján eldönthetik, hogy lesz-e kedvük Wolfe nagyobb hangvételű írásaihoz.

     maxresdefault

    A Cerberus ötödik feje három elbeszélést kínál annak, aki kezébe veszi a kötetet: Cerberus ötödik feje, John V. Marsch elbeszélése és V.R.T. A címadó történet egy bordélyban nevelkedett testvérpár furcsa, apjukhoz fűződő kapcsolatáról mesél. A fiúk fényt derítenek egy végzetes titokra, aminek hatására egyikük drasztikus lépésekre szánja el magát. A történéseket az egyik testvér, #5 szívszaggató elbeszéléséből ismerhetjük meg. A második írás neolitikus vagy új kőkori mese, ami egy ikerpár (Sandwalker és Eastwind) életéről szól. Miután születésükkor elválasztották őket, későbbi életük során a lehető legmitikusabb körülmények között keresztezik egymás útját. Az elbeszélés egy álomszerű világba kalauzolja olvasóját, ahol az emberi természet sötétebb énjét fedezhetjük fel. Az utolsó mű John Marsch antropológusról szól, aki egy bordélyban tett látogatás után összetűzésbe kerül a törvény embereivel. Naplóbejegyzéseiből egy furcsa és bizarr történet bontakozik ki.

     845501

    Látszólag a három történet teljesen független egymástól, azonban Wolfe több közös ponton keresztül egymáshoz köti őket. Ilyen pont például a környezet: a három írás a Saint Anne és a Saint Croix ikerbolygókon játszódik, amik örökös táncban keringenek együtt. Ez a világ messze, Földünktől távol található, környezete ember számára teljesen a szó legszorosabb értelmében földönkívüli. Egy nap azonban a földlakók meghódítják az új bolygókat, és az alakváltó bennszülötteket teljesen kolonalizálják. A hosszú évek során az akció olyan sikeresnek bizonyul, hogy az őslakókból alig maradnak, az ide érkezett emberek már meg is kérdőjelezik, hogy egyáltalán léteztek-e valaha.

    A történetek főszereplői között is számos közös pontot találhatunk: mindhárman menekülnek valami elől és bizonytalanok saját magukat illetően. Mindegyiket életüknek olyan szakaszában láthatjuk, amikor át kell esniük saját beavatásukon, ami során gyerekből érett felnőtté kell válniuk. A főhősök felnövését egy szövevényesre szőtt cselekményen keresztül kísérhetjük figyelemmel – ez szintén közös pont a három történetben. Mindhárom írásban már a kezdet előtt megismerhetjük a végkifejletet, a kezdet és vég közötti eseményeket pedig egy látszólagos összevisszaságban látjuk. Olyan az egész, mint egy dobozából kiborított kirakós játék, aminek egyes részeit még el is dugták előlünk. De megéri elfogadni Wolf kihívását és a szétszórt történetmorzsákból összerakni a cselekményt, hisz egy nem mindennapi írás tárul fel előttünk.

    fifth-head

    Habár Gene Wolfe-ot nem szokták a legnépszerűbb sci-fi vagy fantasy írók közé sorolni, de munkássága szinte megkerülhetetlen. Egyszer legalább minden fantasztikum kedvelőnek el kell merülnie egy írásában. Ha eddig valamilyen okból idegenkedtél bármelyik Wolfe könyvtől, most itt az alkalom, hogy kilépj kicsit a komfort zónádból az ehavi Galaktika XL oldalain keresztül.

  • Időutazás a Booktion!-nel

    Sokan biztosan Vissza a jövőbe maratonnal ünnepelték Marty McFly megérkezésének napját, de ha az SF rajongó igazán szemfüles, akkor egyéb programokat is találhat ilyen különleges dátumok megünneplésére. Például egy beszélgetős estet. Október 20-án a Booktion! eseménysorozat Marty tiszteletére egy kis időutazásra invitálta a programkeresőket. Az eseményen a Galaktika is jelen volt.

    Hogy mi is a Booktion!, mi a célja és egyáltalán miért jött létre, azt szervezője, Rudolf Panka foglalta össze nekünk:

    A Booktion! 2013 márciusában indult útjára, egyszerre Szentendrén és Budapesten. Az olvasást sokan magányos és passzív folyamatnak tartják, de én szerettem volna bebizonyítani, hogy lehet igazi közösségi élmény, illetve interaktív szórakozás is. Már az esemény neve is ezt fejezi ki: az angol ‘book’ és ‘action’ szavakból alkottam meg. A havonta kétszer, két helyszínen megrendezésre kerülő alkalmakon mindig egy konkrét témát vagy szerzőt a középpontba állítva, újra és újra átéljük, hogy az irodalmi szövegeket közösségben is lehet fogyasztani, feldolgozni, szétszedni, majd újra összerakni – vagy akár továbbírni, kibeszélni és lerajzolni. A Booktion! segít észrevetetni, hogyan hív játékra és párbeszédre az irodalom, és akinek van kedve bekapcsolódni ebbe a játékba és beszélgetésbe, az egészen másképpen fog tekinteni utána az olvasásra.

    Panka célkitűzéséhez hűen már két és fél éve vannak estek havi két alkalommal, amelyekre egyre több és több ember látogat el. Nem volt ez másként az október 20-i eseményen se: nagy számban voltunk jelen. Az e havi téma az időutazás volt, amelybe nem csak könyvek, hanem filmek és képregények is belefértek. Így az este főtémája nem (csak) a Vissza a jövőbe volt, hanem maga az időutazás koncepciója.

    A Booktion! a már kialakult hagyományokat követve indult. A résztvevők bemutatkoztak, kedvenc könyvükről vagy legutóbbi olvasmányélményükről számoltak be. A bemutatkozó kör után következtek a fenti leírásban említett játékos feladatok. Az első feladatot Madách Az ember tragédiája kapcsán kaptuk: ha részt vennél egy múltbeli utazáson, kit választanál kalauzodnak? A kiválasztott vezető lehetett élő, holt vagy fiktív személy is.

    Rövid, kiscsoportos megbeszélés után egy fiktív konferencián találtuk magunkat, ahol azt kellett megvitatnunk, hogy a titokban megépített időgépet használjuk-e vagy sem? A tudományos célokon át egészen az időparadoxonig rengeteg pro és kontra elhangzott a témában, így talán ez a feladat volt az este legkomolyabbja és legérdekesebbje is. A vitába még az is izgalmat vitt, hogy a résztvevők nem maguk dönthették el, hogy melyik oldal mellett érvelnek, hanem véletlenszerűen kihúzott lapok alapján dőlt el a képviselés kérdése. Aki zöld lapot kapott, annak az időutazás mellett kellett érvelnie, akinél pedig piros volt, annak elleneznie kellett az időgép használatát.

    A következő feladatban idézeteket kaptunk az időutazással kapcsolatban, melyekben az összegyűltek közös pontokat kerestek (persze az időutazáson kívül). A rövid szövegekhez kapcsolódóan felmerült a kérdés, hogy kinek mi is az időutazás a saját életében.

    Az est lezárásaként kisorsolásra kerültek a Galaktika által felajánlott könyvek és még megbeszélésre került egy rövid kérdés: ha lenne időgép, a múltba vagy jövőbe utaznál vele inkább?

     2015-10-20 19.08.44
    A résztvevők időutazás tematikájú könyveket nyerhettek

    A Booktion! remek hangulatban telt, rengeteg érdekes gondolat hangzott el és persze sok nevetésben volt részünk. Akár sci-fis téma van terítéken, akár más, vagy csak szeretnénk magunkból kibeszélni valamelyik olvasmányunkat, megéri ellátogatni a Booktionra! A jó hangulat és a jó beszélgetőpartner garantált.