Akik olvasták a Nehéz istennek lennit vagy a Kammerer-trilógiát, tudják, milyen is a 22. század, azaz a Delelő világa. A most megjelenő Hazatéréssel ezek az olvasók visszatérhetnek Sztrugackijék univerzumába, azonban az újaknak is jó hírrel szolgálhatunk! Ez a kötet tekinthető kronológiai értelembe véve az 1. résznek, így az újoncok nem érezhetik úgy, hogy kimaradnak valamiből.
Arkagyij és Borisz tíz éven keresztül dolgozott a Delelő-történeteken, azonban nem tudatosan építették ezt a világot, inkább újra és újra felhasználtak egyes helyszíneket vagy szereplőket. Később kezdték csak felépíteni a közös témákat és cselekményszálakat. Így lehetséges az, hogy habár a legtöbb ilyen művük nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, számos közös elem található bennük. Az újrahasznosításokból logikusan következik, hogy ilyen közös pont a helyszín, de számos visszatérő szereplő is felbukkan, mint például Kammerer. Ez a tulajdonság a Hazatérés köteten belül is tapasztalható: Szergej Kondratyev vagy Jevgenyij Szlavin karakteréhez kötődik több novella is.
Maga a Delelő-ciklus a kommunizmus alapjaira épült társadalomba kalauzol minket. Ebben a világban minden tökéletes és a magas szintű technológiának hála senki sem szenved hiányt és a fizikai munka is megszűnőben van. És természetesen lehetőség van az űrutazásra is, ami számos kaland és bonyodalom lehetőségét rejti. Ennek köszönhetően kerül a két kozmonauta, Kondratyev és Szlavin is a Delelő világába.
A ciklus első kötete először 1961-ben jelent meg az Ural nevű magazinban – ez a változat akkor csak 10 írást tartalmazott. Egy évvel később némi bővítésen esett át a kötet, de végleges formáját csak 1967-re érte el. A végső verzió összesen 20 novellát tartalmaz, amelyek csupán lazán függnek össze egymással. Itthon eddig egy rövidebb változat, az Ugrás az űrbe volt elérhető, azonban most mi is olvashatjuk a végleges változatot. A régi és új történeteken keresztül megtudhatjuk, miként lehet egy utópiából disztópia, új, emberszerű fajokat ismerhetünk meg, a két kozmonaután keresztül pedig megtudhatjuk, milyen bonyolult feladat egy jól ismert, de mégis új környezetbe beilleszkedni. Mindent megkapunk a Hazatérésben, amit egy sci-fitől és egy Sztrugackij-kötettől elvárhatunk: fantasztikus ötletek, hihetetlen kalandok és elgondolkodtató sorok.
A szeptemberi Galaktikában Pakisztán legismertebb sf írójától, Usman T. Maliktól olvashattok. Egy különös pakisztáni család energiáinak elpárolgása című, Bram Stoker-díjas novellája mindazt tartalmazza, amiért Malikot nem csak hazájában, hanem nemzetközileg is elismerik.
Usman T. Malik azon széles érdeklődéskörű írók táborát népesíti, akik a világról gyűjtött tudásukat és tapasztalataikat műveikbe is beleszövik. Malik például nagy előszeretettel tanulmányozza a szúfi költészetet (Az iszlám misztika hiedelem – és szokásrendszeréhez köthető versek. A legismertebb szúfi költő Rúmi volt), hobbi szinten gitározik, civilben pedig egészségügyi dolgozóként segít az embereken. Emellett sokat tesz hazájában a sci-fis közösségért. Például az ő nevéhez köthető az első pakisztáni sci-fi írói workshop, amit 2014-ben tartott Musharraf Ali Farooqi pakisztáni-kanadai íróval Lahorban. Pakisztánban született, majd később Floridába költözött – az emigrálás is számos élménnyel gazdagította Malikot, melyek novelláiban is visszaköszönnek.
Usman T. Malik
A sci-fis közösség leginkább az író atmoszférateremtő képességért, a horror klasszikus megjelenítésért és naturalista ábrázolás módja miatt dicsérik írásait. Saját elmondása szerint utóbbiban egy urdu író, Saadat Hasan Manto inspirálta. Történetei olyan sf magazinokba kerültek be, mint a Strange Horizons, The Apex Book of World SF, de számos best of kötetbe is beválogatták (pl. The Best Science Fiction and Fantasy of the Year). 2014-ben első pakisztániként nyerte el a Bram Stoker-díjat az Egy különös pakisztáni család energiáinak elpárolságával (a későbbiekben Egy különös pakisztáni családként fogok rá hivatkozni). A novellát a zsánerirodalom olyan nagyjai dicsérték, mint Neil Gaiman, Ken Liu és Samuel R. Delany.
A történet, ahogy azt a cím is sejteti, egy pakisztáni család életébe invitál minket. Két testvérrel, Tarával és Sohaillal ismerkedünk meg, akik nap, mint nap súlyos tragédiákkal néznek szembe. A novella elején Sohail elhunyt menyasszonyát siratja, majd hátrahagyja addigi életét és a Hegyre távozik. Tara egyedül marad beteg édesanyjával egy olyan világban, ahol nőként korántsem egyszerű boldogulni.
Malik novellái általában tisztán sci-fi vagy horror írások, azonban az Egy különös pakisztáni családot a kritikusok nehezen sorolják be konkrét zsánerbe. A kémiai bevezetők, a drónok jelenléte és egyéb a tudományhoz köthető elemek sejtetik, hogy egy science fictionnel van dolgunk, azonban a pakisztáni élet bemutatása és a testvérpár körül ólálkodó szörny egyrészt egy realista műnek láttatja az írást, másrészt pedig egy misztikusabb hangulatú történetnek. De talán nem is kell ennyit merengeni a műfajkérdésen, tekintsük ezt egy több mindenből építkező hibridnek, ami végül egy nem mindennapi olvasmánnyá vált. Malik szépirodalmi igényességgel alkotta meg történetét, ami több szinten is olvasható – talán emiatt is nehéz besorolni egy konkrét műfajba. A fentebb már taglalt írói képességei itt is erősen jelen vannak, mint például a horror ábrázolása. Ennél a novellánál nem klasszikus horror elemekre kell számítani, inkább a belső félelmek kivetüléseként értelmezendőek ezek a leírások. Egyik jó példa erre, amikor Tara az épp távozóban öccsét figyeli, miközben már látja rajta a vért és a sav okozta sérüléseket. De a későbbiekben felbukkanó szörny is hasonló funkciót tölt be.
„Találd meg saját sötétségedet” – üzeni Malik
Malik ennél a novellánál is erős az atmoszférateremtésben, pusztán szavak segítségével képes otthonának tájait pulzáló, szinte élő környezetté varázsolni. Ezt az érzést csak felerősítik az aprólékosan részletezett naturalista leírások is – legyen az akár egy narancsgerezd kitüremkedése vagy az emberi szemet átszövő erek bemutatása. A mesterien megteremtett környezet és hangulat mellett maga a történet sem marad el. Ken Liu-t idézve, Malik novellája olyan erőteljes írás, melyben a tudomány nyelvén keresztül láthatjuk az igazságért való folytonos küzdelmet. Ez tökéletesen összefoglalja a természettudományok felé forduló Tara életét. Az összes tragédiát, amit ember csak elviselhet, a lány megtapasztalja. Küzdelme megindító, miközben mentes minden túlzó szentimentalizmustól. Mindez pedig egy elkerülhetetlen találkozásban teljesedik ki, amit áthat a szúfi versek szellemi öröksége is.
Az Egy különös pakisztáni család energiáinak elpárolgása novella összességében egy olyan egyedi hangú írás, amilyet ritkán olvashatunk. A sok írói bravúr és aktuális témák mellett talán az a legnagyobb erénye, hogy Malik nem kultúrájának egzotikumával próbálja érdekessé tenni írását, hanem saját kreativitásával.
A fejléckép Larissa Sansour palesztin származású rendező In the Future They Ate From the Finest Porcelain című sci-fi filmjéből származik.
Kevesen tudják, de van a világon egy, a 70-es évektől egészen máig futó, eredetileg francia képregény antológia, amely nélkül kevés, általunk ismert, kultikus sci-fi létezne. Sajnálatosan a popkultúra részéről méltánytalanul elfeledett sorozatról van szó, de talán épp az teszi annyira különlegessé, hogy nem találkozhatunk vele az újságosok polcain. Nem beszélve arról a tényről, hogy a francia pszichedelikus képregények műfaja, illetve az adott esetben pornográf tartalmú avantgárd mindig is szubzsánernek számítottak.
A szóban forgó képregény címe Métal Hurlant, mely szó szerinti fordításban rikító/sikoltó fémet jelent. A XX. század legnevesebb filmkészítői merítettek a hasábjairól, úgy mint
Ridley Scott, a Szárnyas Fejvadász univerzumának megalkotásához;
William Gibson, aki többek között a Neurománc és a Mona Lisa Overdrive című könyveket írta;
Katsuhiro Ôtomo, az Akira című, híres anime rendezője.
A Métal Hurlant 1975-től 1987-ig futott Európában ezen a címen. Az amerikai változat, mely mind a mai napig kapható az Egyesült Államokban, már Heavy Metal címmel került a polcokra.
A képregény negyven év alatt olyan, ma már legendás névnek számító művész számára nyújtott lehetőséget a műveik megjelenésére, mint Jean (Moebius) Giraud, Philippe Druillet, Jacques Tardi, Alejandro Jodorowsky, Enki Bilal, Hugo Pratt, Jean-Claude Gal, Richard Corben és Milo Manara.
Sokaknak talán Moebius és Jodoroswky neve csenghet ismerősen, hiszen ők ketten kezdték el megalkotni a Frank Herbert-féle Dűne első (soha el nem készült) filmadaptációjának storyboardját. Erről a koprodukcióról szól a Jodorowsky’s Dune című, rettentően szórakoztató dokumentumfilm, ami 2013-ban világszerte tíz díjat zsebelt be, és huszonhat jelölésnek örvendhetett.
A társalapító, Jean-Pierre Dionnet csak később döbbent rá, hogy nem pusztán egyszerű képregény az, amit létrehozott; Sokkal inkább művészeti mozgalom, mely kézen fogva jár a szürrealizmussal.
Az antológia jelentőségét az a tény is érzékelhetővé tette, hogy az első előfizető Alain Resnais volt, a második Chris Marker, Fellini pedig az ötödik.
Akkor értettem meg mindezt, amikor George Lucast megkértem, hogy írjon egy előszót, ami egy héttel később megérkezett.
– nyilatkozta Dionnet egy 2013-as interjúban.
Sokak szerint a képregény az első volt saját fajtájában, és nem vonatkoztak rá szabályok. Ez észrevehető az ábrázolásmódon, a színeken, az elemek és motívumok rendkívül széles tárházán, a számunkra életidegen erkölcsök szerinti konfliktusokon, valamint a pornográf tartalmon, mely ha a mai világban jelenne meg, mint „friss belépő”, már nem biztos, hogy eljutna a polcokig. A Métal Hurlant egy olyan korban érkezett, amikor a sci-fi minden volt, csak nem felkapott. A mozivásznon a fantasztikum konszolidált változatával lehetett többnyire találkozni, mint Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmje, vagy a Michael Crichton könyvéből készült Az Androméda-törzs , az „őrült irányzat” pedig csak a hetvenes évek végén ütött be, melynek a már említett Jodorowsky’s Dune kitűnő példája lehetett volna.
A képregény oldalain ugyanakkor filmélményszerű, hihetetlenül részletgazdag grafikák fogadták az olvasót. A történetek kísérleti jellegűek voltak, és sokkal inkább mély filozófiai kérdéseket boncolgattak, mintsem szatirikusan kritizálták a valóságot (ahogy egyébként számos sci-fi teszi, főként a disztópia műfajában). A meztelen testek erősen befolyásolták a képi világ megalkotását, olyannyira, hogy némely oldal jobban hasonlított a rajzolt pornóhoz, mintsem egy képregényhez.
Az antológia két, tehát francia és amerikai változata néhány éven keresztül párhuzamosan létezett. Mind a Métal Hurlant-ben, mind a Heavy Metalban jelentek meg cikkek, de míg előbbiben sci-fi ajánlókkal, kritikákkal lehetett találkozni, addig a tengerentúli verzió inkább „a geekek Playboya” volt, legalábbis az Entertainmen Weekly álláspontja szerint.
Sajnos a Métal Hurlant már nem létezik: először 1987-ben lett vége, másodszor pedig 2004-ben, egy rövid ideig tartó feltámasztási kísérletet követően. Ugyanakkor újító, megbabonázó vizualitása, egyedi stílusa mind a mai napig kihatással van a fantasztikumra.
Az érdeklődők számára itt egy lista azokról a képregényekről, amelyek az M.H. által képviselt irányzat előtt hódolnak:
La Caste des Méta-Barons (készítette: Alejandro Jodoroswky és Juan Giménez);
Az első része magyarul megjelent A Metabárók kasztja címmel a Delta Vision gondozásába, 2008-ban.
Metabarons Genesis: Castaca (készítette: Alejandro Jodoroswky és Das Pastoras);
The Incal (készítette: Alejandro Jodoroswky és Jean „Moebius” Giraud);
The Technopriests (készítette: Alejandro Jodoroswky és Zoran Janjetov);
The Long Tomorrow (készítette: Dan O’Bannon és Jean „Moebius” Giraud);
Az eddig csak főként second unit direktorként tevékenykedő Luke Scott egy izgalmasnak ígérkező sci-fi thrillert rendez, melynek fő kérdése a mesterséges élet létjogosultsága lesz. A Morgan című film története szerint egy vállalati kockázatkezelési tanácsadónak kell eldöntenie, életben maradhat-e egy olyan létforma, amit laboratóriumi környezetben hoztak létre és neveltek fel. A főszerepben Kate Marát láthatjuk, akire a magyar filmnézők a Mentőexpedíció Beth Johanssenjeként emlékezhetnek, de szerepelt a legutóbbi, gyatrára sikeredett Fantasztikus négyesben és a Kártyavár című sorozatban is. A címszereplő lányt Anya Taylor-Joy alakítja, aki a hangulatos A boszorkányban játszott, meglepően emlékezetesen. Viszont láthatjuk még a színészek között Rose Leslie-t (Trónok Harca), Michelle Yeoh-t (Babylon A.D.), Jennifer Jason Leigh-t (Aljas nyolcas), Paul Giamattit (12 év rabszolgaság) és Toby Jonest (Wayward Pines).
Felmerül a kérdés, fog-e tudni egy film 2016-ban újat mutatni egy ilyen témában, tekintve, hogy az idei Oscar-gálán a legjobb vizuális effektusok kategóriájában díjat nyert, illetve sokak szerinti kifejezetten jól sikerült Ex Machina kiválóan feldolgozta azokat a kérdéseket, melyek a mesterséges élet témakörén belül (legalábbis a filmvásznon) felmerülhetnek. El kell ismernünk, néha pont a kis költségvetésű független filmek azok, amelyek a legnagyobb meglepetéseket okozzák. Így éreztünk a Synchronicity esetén is, amely az idei év egyik legérdekesebb időutazós sci-fi thrillere volt.
A napokban megjelent, rövidke filmanyag alapján arra következtethetünk, Morgan karaktere meglehetősen veszélyes és kiszámíthatatlan lesz. A filmre szeptember 2-án számíthatunk.
A Moly könyves közösségi oldal alapján Hannu Rajaniemi Jean le Flambeur sorozatát és Emmi ItärantaA teamesternő könyve című regényét, a finn sci-fi két kiemelkedő művét nagyon szerette az ottani közönség. Ha nagyon egyszerűsíteni akarjuk ezt, akkor mondhatjuk azt is, hogy itthon szeretik a finn sci-fit. De vajon mit alkottak még az északon élő nép írói a zsánerben? Észtország után egy másik finnugor nép science fiction irodalmába, a finnekébe tekintünk be a Sci-fi a világ körül rovaton keresztül.
Az első sci-fi művek:
Az egyik első finn SF írók egyike: Arvid Lydecken
Csehországhoz hasonlóan Finnországban is messzire nyúlnak a sci-fi kezdetei: már 1883-ban volt finn nyelven íródott, SF-nek nevezhető mű (Evald Ferdinand Jahnsson írása az Aura magazinban). Az első, mai értelemben vett finn science fictionnek Arvid LydeckenMatha kuuhun (Csillagok között, 1912) kisregényét tekintetjük. A történet a még most is távoli jövőben, 2140-ben játszódik, ahol Helsinki marslakók támadásának esik áldozatául. Lydeckent követően más írók is írtak SF-eket, de érdekességként ezeknek volt egy közös eleme: a bolsevik mozgalomtól való félelem. Ilyen regény például Konrad Rehtimäki Ylós kelvetistä-ja (A pokolból felfelé, 1917), Kapteeni Teräs (azaz Jalmari Kara) Suur isänmaa-ja (A nagy szülőföld, 1918) és Aarno Karimo Kohtalon kolmas hetkije (A sors harmadik pillanata, 1926). Azonban a legjobbnak tartott mű ebből a témából H. R. Hali (Rudolf Rikhard Ruth) 1919-es regénye, a Neljännen ulottuvuuden mies (A negyedik dimenzió embere). A történet szerint egy új kémiai vegyületnek köszönhetően az emberek képesek lesznek átlátni, majd keresztülmenni a szilárd anyagokon. Egy másik, hasonló témájú Hali-történetben, a Viimeisellä hetkellä -ben (Az utolsó pillanatban, 1922) egy igen merész szemszögből mesél a Föld lehetséges jövőjéről. Ezt tartják az első modern finn sci-finek, amely jócskán megelőzte saját korát.
A 20. század közepe:
Az igazi sci-fi lázra az 50-es évek elejééig várni kellett, azonban a mai napig is emblatikusnak számító finn SF történet már a 40-es évekre megszületett. Ez az Outsider álnéven író Aarne Haapakarki sorozata, az Atorox. Az első kötet, az Atorox, ihmisten valtias (Atorox, az emberek ura) 1947-ben jelent meg, és további öt részt született a robot kalandjairól. A műnek akkora hatása volt Finnországban, hogy az 1983 óta kiosztásra kerülő finn sci-fi díj is róla kapta a nevét. Ez a Turun sf társaság legrégebbi és rangosabb díja.
Az első Atorox borítója
Atoroxszal nagyjából egy időben jelent meg egy másik érdekes sci-fi regény, Volter Kilpi Gulliverin matka Fantomimian mantereelle-je (Gulliver utazása Fantomimia kontinensére, 1944). A történetben Jonathan Swift jól ismert Gulliverje elhagyja a 18. századot és a jövőbe látogat.A 30-as, 40-es évek sci-fijei közül még érdemes megemlíteni az angol nyelven íródott Sigurd Wettenhovi-Aspa regényt, a The Diamondking of Sahara-t (A Sahara gyémántkirálya, 1935) és a svédül írt Undred från kraterönt (A Krater sziget csodája, 1939), Ole Eklundtól. Még velük egy időben alkotott Martti Löfberg ponyvaíró is, aki számos sci-fivel gazdagította a zsánert, mint például az Osiriksen Sormus (Ozirisz gyűrűje, 1934) című Egyiptomban játszódó időutazós történetével.
A finn sci-fiben 1953 mérföldkőnek számít, hisz ekkor jelentek meg az első lefordított amerikai SF-ek, továbbá ekkortájt épült be a köztudatba a science fiction, mint fogalom. Ezek új lendületet adtak a közösségnek is, egyik példa rá az Otava versenye: irodalmi pályázatot hirdettek olyan elbeszélések számára, melyek a technológia világában játszódó. A sok történet közül Armas J. Pulle Lentävä lautanen sieppasi pojat –ja (A repülőcsészealj elrabolta a fiúkat, 1954) nyert, amiben hangya-szerű marslakók indítanak inváziót a Föld ellen.
A 20. század második fele:
Erkki Ahonen egyik regénye, a Paikka nimeltä Plaston
A nagy lelkesedés a 60-as évekre visszább esett, említésre méltó íróként talán Erkki Ahonent érdemes kiemelni, aki ekkor, majd a hetvenes években alkotta legnagyobb műveit. Érdeklődése főleg a számítógépek világa felé irányult. Egyik regényében, a Paikka nimeltä Plastonban (1986) egy számítógép által irányított bolygóra látogathatunk el. A Tietokonelapsiben (1972) egy emberi embrió kivágott agyrészét egy számítógéppel kötnek össze. A Syvä matkaban (1976) már nem a számítástechnikáé a főszerep, de szintén egy érdekes ötlettel játszik el Ahonen: milyen is lenne egy tudatos faj fejlődése egy másik bolygón.
Ahonen kortársai közül még érdemes kiemelni Riso Kavanne Viimeinen uutinen-jét (A legfrissebb hírek, 1970), ahol a közeli jövő politikai változásait vázolja fel, de nem szabad megfeledkezni Bo Carpelan Rösterna i den sena timmen (Késő órai hangok, 1971) című regényéről sem, amiben az író a nukleáris háborút a lakosság személyes érintettségén keresztül mutatja be.
Hannu Salama
A 80-as években indultak azok az írók, akik a mai napig alkotnak a zsánerben. Közülük a legkorábban indultak Jukka Pakkanen, Hannu Salama, aki eredetileg inkább szépirodalomban alkot (pl. Szent Iván-éji tánc), Kari Nenonen és Pekka Virtanek. Számos, néha meghökkentő ötletekből írták meg sajátos SF-üket. Pakkanen legismertebb írása, a Auruksen tapaus (Aurus ügye, 1980) egy teljesen egyedi jövőképet mutat be, Salama Amos ja saarelaiset ja (Amos és a szigetemberek, 1987) egy tömör történeten keresztül mesél a III. világháborút követő eseményekről, Kari Nenonen Messias (Messiás, 1989) című művében pedig Jézus Krisztust klónozzák a torinói lepelből.
Napjaink írói
Szerencsére a finn írók a mai napig lelkesednek a sci-fiért és születnek a jobbnál jobb regények, melyek közül néhány már mi hozzánk is eljutott. Ilyen a bevezetőben említett Hannu Rajaniemi és Emmi Itäranta, de nemzetközileg szintén ismert Johanna Sinisalo, Avi Tervonen, Eeva-Lüsa Tehumen, Anne Leinonen és Risto Isomäki (Elsodort világok).
Johanna Sinisalo
A felsorolt írók többsége először antológiákban bukkantak fel. Egyik ilyen az Atoroxin perilliset (Atorox örökösei, 1988), de a Jäinen vaeltaja (Jégvándor, 1986) is számos tehetséget sorakoztatott fel. A későbbiekben leginkább Johanna Sinisalo tudott komoly szakmai sikereket is elérni: eddig összesen 7 alkalommal nyert Atorox-díjat, első regénye, a 2000-ben megjelent Ennen päivänlaskua ei voi (angolul Herber Lomas fordításában, Not before sundown címen érhető el) a Finlandia-díjat, Finnország legrangosabb irodalmi díját is megkapta. Azonban tehetségét nem csak otthonában, de külföldön is elismerték: 2004-ben a Not before sundownért James Tipree Jr.-díjat kapott, Baby Doll című novellájáért pedig jelölték Nebulára és Theodore Sturgeon-emlékdíjra is. Sinisalót itthon Galaktika 102-ben olvasható Éjvíz (Yövesi, 1988) és Hanna (1988) írásai végett ismerhetjük.
Egy másik nemzetközileg is ismert finn írót, Hannu Rajaniemit talán nem kell bemutatnunk, hisz a Kvantumtolvaj (2010) és annak folytatásait olvastuk, de minimum hallottunk róluk. Elismertjégéhez talán az is nagyban hozzájárul, hogy angol nyelven alkot, de ez az áttörő sikerhez nem elegendő. Először a Deus Ex Humine című írása miatt figyeltek fel rá, amit a Nova Scotia: New Scottish Spaculative Fictionben (2005) publikáltatott. A kötetben olyan fantasztikus történetek szerepelnek, amelyekben a modern férfi és nő az északi mitológia helyeivel és figuráival néznek szembe pszichikai szinten.
Hannu Rajaniemi és a Jean le Flambeur sorozat
Rajaniemi 2010-re már saját regénnyel, a Kvantumtolvajjal jelentkezett. A könyv egy olyan világba kalauzolja az olvasót, ahol a Naprendszert mesterséges intelligenciák és az ő avatárjaik uralják. Itt él Jean le Flambeur (neve Jean-Pierre Melville rendező film noirjára, a Bob le Flambeurra utal) tolvaj is, aki gondolatokat, ékszereket és titkokat lop. Munkája nem veszélytelen, egy félresikerült akciót követően virtuális börtönbe is kerül. Egy fiatal lány képében érkező véletlen incidensnek köszönhetően kiszabadul, de igazi kalandjai csak ekkor kezdődnek el. Ebben az első ránézésre is kalandos regényben Rajaniemi egy összetett történetet ad nekünk, melyben rengeteg SF olvasóknak való csemege van. Például a Kvantumtolvaj, és a további folytatások (Fraktálherceg, A kauzalitás angyala) több alműfajt, mint az űroperát, a cyberpunkot és a hard sci-fit is feleleveníti, de az író foglalkozik a poszthumán evolúcióval is. Egy ilyen különleges mű nem kerülhette el a kritikusok figyelmét sem. Az első rész nagy sikereket ért el: 2012-ben elnyerte a Tähtivaeltaja-díjat, 2011-ben Locus-díjra és John W. Campbell-díjra is jelölték. A második részt, a Fraktálherceget szintén jelölték Campbellre.
Emmi Itäranta
Emmi Itäranta kortársaihoz hasonló nagy sikereket ért el első regényével, A teamesternő könyvével (Teemestarin kirja, 2012). A művet Kent egyetemén kezdte írni egy kreatív írás szeminárium keretén belül. Párhuzamosan dolgozott a finn és az angol kéziraton, 2011-ben végül beküldte a finn változatot a Teos kiadó Fantasy és Sci-fi irodalompályázatára. Itt az ő írását választották a legjobbnak, 2012-ben ki is adták. Finnországban hamar sikert aratott a regény, megnyerte a Kaleni Jäntti és a Nuori Aleksis-díjat. Az angol nyelvű megjelenés sem váratott magára sokat: 2014-ben jelent meg a HarperCollinsnál. A teamesternő könyve az angol nyelvterületeken is hamar a kritikusok figyelmének középpontjába került: jelölték Philip K. Dick-díjra, Golden Tentacle-re és Arthur C. Clarke-díjra is. További más országban is megjelent a regény: jelenleg 14 nyelven olvasható.
A teamesternő könyve finn kiadása
Maga a történet egy olyan jövőben játszódik, ahol a víz jelenti a legnagyobb kincset. A főszereplő, Noria kivételezett helyzetben van: apjának, a teamesternek köszönhetően nem kell vízhiánnyal küzdenie a lánynak és családjának a titkos forrásuknak köszönhetően. Azonban a történet előrehaladtával Noria kegyetlen választás elé kerül: jövőbeli teamesternőként védelmezze ősei titkát vagy segítse az egyre sanyarúbban élő falusiakat? A regényben szereplő szigorú és kegyetlen diktatórikus világot átitatja a teakészítés mágikus hagyománya. Szinte érezni, ahogy a teagőz, a tealevelek és az édes sütemények illata beburkolja Noria családjának világát, így védelmet adva nekik a politikai erőkkel szemben – ez is bizonyítja, hogy Itäranta milyen mesterien képes hangulatot teremteni. Emellett a történet ellen sem lehet kifogásunk, hisz olyan, mint a teamester mozdulatai a teakészítés szertartása alatt: kimért és sallangoktól mentes. Az írónő fokozatosan vezet be minket az általa elképzelt jövőjébe, csak akkor fedi fel a főhőst gyötrő titkokat, amikor elérkezett az ideje. Azonban a várható második kötetre is hagy elég izgulni valót Itäranta, így várhatóan az első részhez hasonlóan izgalmas lesz.
Kívülállóként, azaz nem finnként úgy látom, hogy a finn science fiction számtalan érdekes, olykor olyan ötletekkel van tele, amelyekre irigykedhetünk, hogy miért nem nekünk jutottak eszünkbe (persze ha írói ambíciókat dédelgetünk). Habár a klasszikus műveket nem olvashattuk magyarul, reméljük, a mai írók már eljutnak hozzánk is. Eddig jól haladunk, hisz legalább négy finn írótól érhető el itthon sci-fi. Reméljük, ez a szám csak növekedni fog a jövőben.
Az augusztusi Galaktika Retró rovatában most Vernor Vinge Távoli cél című novelláját olvashatjátok. Az 1972-es írás még mindig kínál érdekességet és izgalmat.
Az itthon is jól ismert Vernor Vinge számos művével bizonyította, hogy nem csak kiváló tudós, de tehetséges sci-fi író is. A legismertebb művéért, a Tűz lobban a mélybenért nyerte el első Hugó-díját 1993-ban, de a Metropolis gondozásában megjelent regénye, A szivárvány tövében is nyert Hugót és Locus – díjat, továbbá a HiperGalaktika 01-ben szereplő „Sütiszörny” kisregényét is díjjal ismerték el. Vinge-t főleg kreatív ötleteiért és a logikus történetépítésért tartják kiemelkedőnek. A Galaktika 317-ben olvasható „Távoli cél” is tükrözi ezt. Az Egyesült Államokban először 1972-ben jelent meg az Analogban, később pedig bekerült a The Collected Stories of Vernor Vinge című kötetbe. A novella magyarul először a Galaktika 140-ben volt olvasható.
Vernor Vinge
A történet egy Ilse nevű robotűrszondáról szól, amit egy fontos küldetésre indítanak az Alfa Centauriba: találni egy az emberi faj számára élhető bolygót. A gép az űrutazása során számos kalandba keveredik: kis híján elég a Napban, üzemanyaga vészesen fogy, egy bizonyos távolság után nem tud kapcsolatba lépni a Földdel és nem emlékszik küldetésére. Röviden mindenféle baj előfordul, ami egy ilyen vállalkozás során elképzelhető. De nem is a sok esemény teszi igazán izgalmassá Vinge novelláját, hanem az, ahogyan ő megközelíti a kalandokat. A történet ugyan E/3-as elbeszélőmódban van elmesélve, de mégis az az érzésünk, hogy végig Ilse mesterséges agyával gondolkodunk. Először kicsit idegenkedhetünk ettől, mivel a robot gondolatai főleg száraz adatokra és helyzetelemzésekre koncentrálnak, helyzetének komolyságával csak annyira foglalkozik, amennyire adott helyzete kívánja – és ez valljuk be, nagyon távol áll az emberi gondolkodástól. Másrészt pont ezért érdekes és mesteri Vinge írása: nem sok olyan mű akad, ahol ennyire érezni egy roboton, hogy egy gép, nem pedig érző lény.
A novella másik nagy erénye a lezárása, ami a meglepő csattanó példája is lehetne. A történet egyik központi konfliktusa az, hogy Ilse pontosan mit is felejtett el, mi az ő küldetésének lényege. Amint egyre többet foglalkozik ezzel a problémával, úgy kezd maga a cselekmény is egyre feszültebbé és ezáltal még izgalmasabbá válni. Ez az érzés csak az utolsó jelenettel oldódik fel, ami váratlanul jön. Nem szeretnék semmit sem lelőni azok számára, akik még nem olvasták a novellát, így csak annyit mondanék, hogy Vinge olyan lezárást adott az írásnak, ami mellől elégedetten állhatunk fel.
A Távoli célt főleg azoknak ajánljuk, akik már elmerengtek azon, milyen lehet egy űrszonda útja a végtelen világűrben. Vernor Vinge novellája segít betekintést nyerni egy ilyen kalandba egy kreatív módon kijátszott robot szemszögön keresztül.
A sci-fi rajongók által várva várt film, az Arrival trailere már megjelenésekor megnyerte az érdeklődőket. Ennek titka talán az, hogy az előzetes nem a megszokott hatásvadász elemekkel van teletűzdelve, melyeket jellemzően egy közönséges, nem túl sok újat nyújtó film, azaz egy csalódás követ. Csakhogy néhány rossz példát említsünk:
A Föld inváziója – Csata: Los Angeles című, 2011-es film trailere a szokatlan zenéjével és látványos akciójeleneteivel sokat ígért, ám végül keveset adott. Sokak szerint nem volt több egy nyári tucatfilmnél.
Ridley Scott Prometheusa visszanyúlt a gyökereihez, amikor az 1979-es A nyolcadik utas: a Halál hanghatásait hallhattuk a trailerben, viszont aligha nyújtott hasonló élményt, holott sokáig az Alien előzményfilmjeként tartották számon.
Az Amikor megállt a Föld című remake egy 1951-es klasszikust kívánt feldolgozni, azonban a végeredmény egy unalmasra sikeredett filmalkotás lett.
Az Arrival történetéről már tudni annyi, hogy földönkívüli űrhajóknak hitt objektumok szállnak le a Föld különböző pontjaira. A katonaság egy nyelvészeti szakértő (Amy Adams) segítségét kéri, hogy az idegenekkel kapcsolatba lépve kiderüljön, békés vagy ellenséges szándékkal érkeztek.
Az előzetes első néhány jelenete kicsit A gömb című Michael Crichton adaptációt idézi, amelyben szintén egy szakértő brigádot hívnak segítségül ahhoz, hogy megvizsgáljanak egy lezuhant űrhajót.
Denis Villeneuve rendező az elmúlt években sikeresen bizonyította, hogy ért a filmkészítéshez. A Sicario – A bérgyilkos jó fogadtatásban részesült, és bizonyos médiumok a 2015-ös év legjobb akciófilmjének tartják. Villeneuve fogja készíteni a jelenleg még cím nélküli Szárnyas Fejvadász előzményfilmet, melyre jövőre számíthatunk Ryan Gosling főszereplésével és Harrison Ford részvételével.
Az augusztusi Galaktikában először olvashatunk Sandra McDonaldtól. Az amerikai SF írónő írása, a Szexis robotanya tökéletes képet ad McDonald munkásságáról, hisz minden megtalálható benne, amiért kint szeretik őt: sodró történet és megkapó ötletek.
Sandra McDonald
Sandra McDonald az az író, aki rengeteg mindenben próbálja ki magát, és ez az írásaiban is bőven visszaköszön. A Southern Maine egyetemen kreatív írást tanult, nyolc évig szolgált az amerikai haditengerészetnél, később pedig Hollywoodban is kipróbálta magát. Hivatalosan 2002 óta ír, de hamar sikeres lett. 2003-ban már James Tiptree Jr.– díjra jelölték a The Ghist Girls of Rumney Mill novelláját. Írásaiban leginkább a katonai szolgálat élményei érhetőek tetten, mint például a katonai SF sorozatában, a The Outback Starsban (2007), de több novellája is foglalkozik a katonasággal és a háborúval. A 317-es Galaktikában olvasható írásban is érezni a hadseregbeli éveket, de sokkal kiemeltebb szerepet kap McDonald másik kedvelt témája, a nemi identitás.
A Szexis robotanya a címe ellenére nem egy romantikus vagy erotikus történetet mesél el. A novella egy Alina nevű szexbot küldetését mutatja be: mesterséges méhében felnevelni a megbízó szülők gyermekét. A történet először az Asimov’s Science Fictionben (2012 April/May számban) jelent meg. Az olvasók közt akkora sikert aratott, hogy a magazin közönségszavazásán elnyerte az Asimov Reader–díjat.
Az írást két részre lehet osztani. Az elsőben Alina szexbot munkáját, azaz az emberi utódok kihordásának folyamatát ismerjük meg. A két, részletesen bemutatott terhesség során McDonald olyan témákat jelenít meg, mint a nők helyzete egyes kultúrákban (itt némi rokonság érezhető Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regényével: az első családnál Alina hasonló helyzetben találja magát, mint Atwood Offredje), az emberek hozzáállása a robotokhoz, akár többféle szemszögön keresztül is. De maga az alapötlet (egy mesterségesen létrehozott lény hozza világra utódainkat) is rengeteg gondolkodnivalót és vitatémát ad.
A novella másik része egy váratlan fordulattal kezdődik. Ennek következményeképpen Alina találkozik egy különös emberrel, Corennel, akiről a robotlány nem tudja eldönteni, hogy férfi vagy nő-e. A közös túlélésért folyó útjuk alatt a másikkal való ismeretség révén mindketten rájönnek valami fontosra. Alina például „felülírja programját” és más célokra is fókuszál a benne fejlődő magzaton kívül, Coren pedig a robotlányon keresztül saját nemi identitását értelmezi újra. De ami talán a legérdekesebb a két szereplő kapcsolatában az, hogy miként is érnek egymás hűséges bajtársává. McDonald ennek felépítésével és érzékeltetésével teszi igazán remek történetté a Szexis robotanyát.
Nemiség, társadalmi kérdések és emberi kapcsolatok – ezekkel a témákkal találkozhatunk a Galaktika 317 nyitónovellájában. Ezek mellett pedig egy sodró lendületű, izgalmas történetet is kapunk egy robotlány és egy ember különös együttműködéséről.
George R. R. Martin a Trónok harca írója a sorozat befejeztével még korántsem fog elbúcsúzni a televízió világától. Szombaton blogján jelentette, hogy az Universal Cable Productions (az NBC Universal része) megvette a megfilmesítési jogokat a Wild Cardshoz.
A Wild Cards egy George Martin és Melina M. Snodgrass (Circuit-széria) által szerkesztett antológiasorozat. A ma már franchise-zá vált széria egy úgy nevezett megosztott univerzum, amelyet több író épít együtt. A Wild Cards világa mozaik regényekből, képregényekből áll össze, de már játék is készült hozzá. Az első regény 1987-ben jelent meg. Maga a Wild Cards ötletét egy Superworld szerepjáték-kampány ihlette, amiben olyan sci-fi írók vettek részt, mint Victor Milan (Guardians-sorozat), Walter Jon Williams (Hardwired), Gail Gerstner-Miller és a későbbi társszerkesztő Melina M. Snodgrass, a játékmester pedig maga Martin volt.
A mai napig jelennek meg Wild Cards-történetek, és eddigi majdnem 30 éves pályafutása alatt a science fiction és a fantasy nagyjai bővítették az univerzumot; például Pat Cardigan, Stephen Leigh, Howard Waldrop, az itthon nemrég megismert Max Gladstone, de még Rober Zelazny is írt a Wild Cardshoz.
Maga a történet egy alternatív II. világháborús világot mutat be, ahol egy idegen eredetű vírus pusztítja az emberiséget. A népesség 90%-ka megfertőződött, a kevés szerencsés, de inkább szerencsétlen túlélő (ez 9% a cselekményleírás szerint) eldeformálódott testtel vagy súlyos mentális problémákkal (vagy mindkettővel) tudja életét folytatni. A túlélők közt azonban akad 1%, akik maradandó sérülések helyett elképzelhetetlen és kiszámíthatatlan szuperképességekre tesznek szert.
A Wild Cards világa egy rengeteg potenciállal rendelkező univerzum, amit nem csak az izgalmasabbnál izgalmasabb történetek tesznek kiemelkedővé, hanem a színes fő és mellékszereplők. Reméljük, kapunk egy igazán ütős adaptációt.
Az augusztusi Galaktikában egy feltörekvő író, Naomi Kritzer novelláját olvashatjátok, Cicás képeket szeretnék címmel. Eredetileg a Clarkesworld 2015. januári számában jelent meg. 2016-ban több díjra is jelölték Novella kategóriában: Locusra, Nebulára és Hugóra. A jelölések közül végül a Locust és a Hugót tudta díjra is váltani.
Naomi Kritzer
Naomi Kritzer amerikai SF író és blogger, jelenleg St. Paulban, Minnesota államban él. 1999 óta ír, de már tinédzserként próbálkozott a publikálással. Tizenöt évesen elküldte egy fantasy novelláját a Marion Zimmer Bradley’s Sword and Sorceres antológiának, de nem jelentették meg. Sikeres debütálása óta (első megjelent novellája a Faust’s SASE) Kritzer főleg novellákat publikál (leginkább az Asmivos’s Analogba és a The Magazine of Fantasy and Science Fictionbe ír), de a Bantam Booksnál már megjelent két fantasy trilógiája (Dead Rivers és Eliana’s Song). Azóta pedig a Sword and Sorceres szerkesztői is elismerték tehetségét: 2004-ben beválogatták a Kin (Rokon) című novelláját az antológiasorozat XXI. kötetébe.
A 317. számban olvasható Cicás képeket szeretnék tipikusan az a mű, amitől jó érzésünk lesz. A történet elbeszélője egy mesterséges intelligencia, akit két dolog érdekel: a macskás képek és hogy jobbá tegye az emberek életét. Kellő távolsággal és rácsodálkozással ír a MI saját tapasztalatairól, az emberek félresiklott életéről és persze macskás képeiről.
Habár elég rövid a novella, számos minket is foglalkoztató kérdés fért bele. Az írás fő kérdése, hogy az emberek miért nem képesek változtatni életükön, még akkor is, ha minden adott a változáshoz vagy segítséget is kapnak. Kritzer nem ad választ a kérdésre, de elbeszélőjén keresztül néhány ismerős gondolat elhangzik. Például: Miért nem látja, hogy új munka kell neki? Miért nem megy el pszichológushoz? A MI kérdéseinél éreztem igazán azt, hogy egy mesterségesen felépített lény az elbeszélő, nem pedig egy ember. Természetesen mi is beleesünk abba a hibába, hogy ilyen kérdéseket teszünk fel egy bajban lévő ismerősünkkel kapcsolatban (megjegyzés: ebben a tekintetben Kritzer MI-je tekinthető emberinek), de ez magyarázható sok mindennel (pl. nem gondoljuk végig a teljes problémát, nem voltunk még olyan helyzetben, mint az épp felelősségre vont személy stb.). Viszont egy robottól/mesterségesen létrehozott valakitől nem várható el, hogy átlássa az emberi viselkedés érzelmi részét, hiszen teljesen máshogy gondolkodik, mint mi. A novellában is azt érezni, hogy a MI inkább logikai oldalról közelíti meg a problémákat, nem kalkulálja bele a kevésbé átlátható érzelmi részt.
A mondanivalón kívül kellemes perceket okozhat még a sok sci-fis kikacsintás. Az elbeszélő rövidebb bekezdésben foglalkozik Asimov robotikai törvényeivel, felemlegeti a Galaktikus útikalauz Marvinját, de legtöbbször Bruce Sterling Maneki Neko (Galaktika 273) történetére is utal annak barátságos robotja végett. Ezen kívül a MI saját létezésén és a valláshoz való kapcsolatán is elmereng. Mély filozófiai fejtegetésekbe nem megy bele, de mégis kellemes olvasni a sorait.
Összességében a Cicás képeket szeretnék egy kellemes kis történet, ami némi gondolkodnivalót is adhat egy emberi és nem emberi, gépi jegyekkel is rendelkező elbeszélővel. Akit érdekel a történet, az el tudja olvasni a Clarkesworldben és a legújabb Galaktikában.
A szóban forgó képregény címe Métal Hurlant, mely szó szerinti fordításban rikító/sikoltó fémet jelent. A XX. század legnevesebb filmkészítői merítettek a hasábjairól, úgy mint
