A Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkon arról, hogy milyen újdonságokkal leptünk meg titeket a 2017-es év második felében. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elmúlt hetekben egy mini interjúsorozat keretében az új könyvek mellett azok fordítóit is megismerhettétek, akiknek mind sokat köszönhetnek. Az idei évet bezárva Jodi Taylor időutazós történetéről, az Egyik átkozott dolog a másik utánról beszélgettünk Robert Charles Wilson kapcsán már megismert J. Magyar Nellyvel.
Jodi Taylor „magyar hangja”: J. Magyar Nelly (bal oldalt)
Hogyan lettél a regény fordítója?
Németh Attila keresett meg vele mint „testre szabott ajánlattal”.
Szokták mondani, hogy az időutazás egy nagyon sokszor körbejárt téma, nehéz újat kitalálni és mondani az ilyen típusú történetekben. Jodi Taylor regénye szerinted miben tud más lenni a többi időutazós könyvhöz képest?
Abban, hogy az írónő, aki bevallottan a történelem szerelmese, nem bajlódik az időutazás technikai részleteivel, hanem „csupán” eszközként használja arra, hogy egy elképesztően fordulatos, izgalmas kalandregény keretei között mesélhessen régi korokról és jelentős történelmi eseményekről.
Mi volt a legnagyobb kihívás az Egyik átkozott dolog fordításánál?
Mindig nagy próbatétel elé állítja a fordítót, ha a főszereplő egyes szám első személyben meséli el a történetet. Ilyen esetben hatványozottan fontos, miként beszéltetjük ezt a karaktert, mert szinte kizárólag a saját kifejezésmódjából, szavajárásából derül ki, milyen ember is ő. A feladat ilyenkor túlmegy a szigorú értelemben vett fordítói munkán: mindenekelőtt fel kell rajzolnunk magunkban ezt az alakot, később pedig mindig ehhez a komplett személyiséghez igazodva adhatunk csak szavakat a szájába. Ez komoly felelősség, főleg egy hosszú regénysorozat első kötetében.
Igen, Max, a könyv főszereplője nagyon sajátos stílusban beszél. Voltak különösen nehéz kifejezések, amiken sokat kellett gondolkodnod?
Nem mondhatnám. Miután kitaláltam, hogy Max kedvenc kifejezéseit, a „szavajárását” hogyan fordítom le, már csak következetesen alkalmazni kellett a szövegben.
A nagyszájú hősnő mellett a szöveg másik nehézsége a tipikus angol humor. Általában milyen módszerrel, megközelítéssel fordítottad le a poénokat?
Nincs módszerem. Úgy értem: mindegy, hogy angol humorról, ausztrál humorról vagy éppen afgán humorról van szó, a fordításnak olyannak kell lennie, hogy a kulturális különbségektől függetlenül a célnyelvi olvasóközönség is értse, tudjon nevetni rajta. Ennek érdekében sokszor el kell szakadni a betűtől, és inkább a szöveg, a poén „szellemét” kell megragadni.
Melyik volt az a poén, amin nagyon sokat kellett dolgozni, hogy a magyar olvasók számára is érthető és élvezhető legyen?
Konkrétumot nem szívesen említenék (nehogy lelőjem a poént!), de általában a nyelvi humor átültetése a legnehezebb. Amikor például a poén egy adott szó két- vagy többértelműségén alapszik. A mi nyelvünk is rengeteg lehetőséget kínál a viccelődésre, az viszont nagyon ritka, hogy az angol és a magyar között tökéletes átfedés legyen. Ilyenkor nincs mese: kreatívnak kell lenni. Na jó, annyit hajlandó vagyok elárulni, hogy a szexszel kapcsolatos poénok lefordításánál mindig eléggé szabadjára kellett engednem a fantáziámat…
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Már első olvasásra nagyon megfogott a történet fordulatossága, a főhősnő színes személyisége, a mindent átszövő humor. Általában jól kijövök a női írókkal, nem is tudom, miért…
A könyvben számos kort meglátogattnak a St. Mary munkatársai. Az említett korok közül melyikbe látogatnál el, mint múltjáró?
Nem válogatnék, jöhet bármi.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Szíves örömest! Egy kicsit már a saját teremtményemnek is érzem Maxet. És éppenséggel lenne mit fordítani Jodi Taylortől, ugyanis mostanáig (angolul) már hét folytatása jelent meg a regénynek.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Ezúttal Tamás Dénessel beszélgettünk, akinek fordítóként volt már dolga William Gibsonnal (Nyomtalanul), Robert Charles Wilsonnal (Örvény, Bioszfréa) és Joan Slonczewskivel (Elízium lánya).
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Hamar beszippantott a nyelvi játék, a két nyelv közti közvetítés élvezete. Gimnáziumban az éves színjátszó fesztiválra fordított két rövid – és zajos siker mellett bemutatott – darab volt az első komolyabb munkám.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Édesapám Galaktika magazinjaival kezdtem, különösen a „Kedves ellenségem” (Barry B. Longyear írása, magyarul a Galaktika 107-ben olvasható. a szerk) című novella fogott meg annak idején. Aztán egy IX. kerületi Szabó Ervin könyvtár teljes scifi-polcán átrágtam magam Asimovtól Zsoldosig, és onnan már nem volt visszaút.
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Marsbéli krónikák és szinte bármi Bradburytől a soha nem lankadó humanizmusa miatt, illetve Zsoldos Péter ugyanezért. Újabban a Térség-sorozat (The Expanse) és a remekbe sikerült adaptációja, de film helyett is a Battlestar Galacticát mondanám, ami szerintem minden hibája ellenére remekmű.
Tamás Dénes
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
A Galaktika és a British Council szervezett fordítói pályázatot, amivel akkoriban egy álmom vált valóra. Azóta dolgozom rendszeresen és lelkesen a Galaktikának.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Talán csak annyiban, hogy a tudományos fantasztikum megköveteli a tudományos pontosságot a fordítótól is. Ezt a saját bőrömön tanultam meg, amikor Joan Slonczewski genetikusprofesszor Elízium lánya című regényét a Sejtbiológia I. és Genetika III. tankönyvek társaságában fordítottam, és még így sem stimmelt a végén minden.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Tisztogatás) fordításánál?
Egy “mezőgazdasági körzetben”, többnyire szűkszavú farmerek körében zajlik a regény, úgyhogy a párbeszédek szikárságát volt a legnehezebb reprodukálni. Az elnyomó, bürokratikus rendszer sajátosságai viszont sokban hasonlítanak a magyar viszonyokra, úgyhogy ott szinte minden adta magát.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
A főhős – a kezdeti benyomások ellenére – egy nagyon egyedi figura egy nagyon sajátos világban, ami izgalmas, és sokszor sokkoló kölcsönhatást eredményez. Tetszik, hogy szájbarágás helyett az élet kis részletein keresztül tudunk meg többet a világról, és nagyon tetszik a már-már vonatszerencsétlenségre emlékeztető sodró akció.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Mindenképp. Egyrészt D.J. Molles iszonyú szimpatikusan válaszolgat a kérdéseimre Messengeren, másrészt pihenésképpen már a sorozat következő részét olvasom, ahol még több titokra derül fény.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. A következő interjúban az itthon is nagy népszerűségnek örvendő S.T.A.L.K.E.R. játékból készült könyvek fordítóját, Sándor Gábort ismerhetitek meg. Beszéltünk vele arról hogyan lesz hobbiból hivatás és mit is várhatunk a következő S.T.A.L.K.E.R.-könyvben, A Tűzvonalban, amit ismét Vaszilij Orehov (Katasztrófa sújtotta terület) jegyez.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Én valójában nem tartom magam műfordítónak, az egy szakma, amit én nem tanultam. Informatikus vagyok, aki szeret olvasni és sokat foglalkozik emberekkel is. A munkám a számítógépek, a programjaik és az ezeket használó emberek közötti súrlódások enyhítése, felszámolása, hogy mindenki probléma nélkül elvégezhesse feladatait.
Az első „fordítói” munkáim a S.T.A.L.K.E.R. című számítógépes játék trilógia orosz nyelvű modjainak (a játékot új történettel kiegészítő programok) „magyarításai” voltak, jó három évvel ezelőtt. Akkor adták ki az első részhez készített Lost Alfa című teljes konverziót, aminek bölcsőjénél, 2008 környékén még én is ott voltam az azóta megszűnt magyar stalker fórumon (UHSF), majd elszakadtam tőle, de érdekelt, hogy mit sikerült kihozniuk a fiúknak az alapötletből. Ekkor fedeztem fel, hogy orosz nyelvterületen mekkora kultusza van ennek a játéknak. Számtalan, jobbnál jobb modot készítettek hozzá (Csak sajnos a magyar játékosok ezeket nem értik. Még az angol úgy-ahogy megy, de az orosz egyáltalán nem, ezért vágtam bele néhány, a játékosok által jónak tartott mod lefordításába), és még egy minimum nyolcvanhat, de egyes források szerint inkább százegynéhány kötetből álló könyvsorozat is megjelent ehhez a „világhoz” a kiadás óta eltelt évtizedben. Miközben ezzel a hobbival töltöttem az időmet, a Metropolis Media kiadott egy kötetet a sorozat közepéről, ami szerintem nem sikerült túl jól, mert nem a játékosok által megszokott kifejezéseket, fogalmakat használta a Zóna specialitásaira, és ezen sok játékos kissé kiakadt. Ezért megszereztem az orosz eredetit, és egy részét lefordítottam csak úgy a magam és a könyvet megvásárló játékosok kedvéért. Ez kerülő utakon eljutott a kiadóhoz és több áttéten keresztül jelezték felém, hogy ha akarok besegíthetek a sorozat további részeinek kiadásába. Először azt hittem, csak afféle „szaklektorként”, hogy segítsek a specialitások értelmezésében, jelezzem, ha valamire már van bevett magyar fordítás, ám meglepetésemre, fordítóként számítottak rám. Én meg voltam olyan merész és szemtelen, hogy elvállaltam. Nem tartom magam műfordítónak, az első könyv fordítójához (Földeák Iván) képest – akinek számtalan magyar változatot köszönhetünk a sci-fi világában, többek között a Zóna világát megalapozó Sztrugackij könyvét és a belőle készült Tarkovszkij film forgatókönyvéét is –, meg pláne, nekem mindössze annyi előnyöm volt a hivatásos fordítókkal szemben, hogy a modok magyarítása miatt elég jól ismerem a játékok Zónáját és a Zóna specialitásainak már tíz éve létező, bevett magyarításait. Így kezdődött.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal? Hamar megtanultam olvasni, mire iskolába mentem, ismerősek voltak a betűk, bár a belőlük összeállt szavakat nem mindig értettem. A család könyvtárában főleg Olcsó Könyvtár, Arany Könyvtár, Jókai összes sorozatok voltak, meg még néhány egyéb, elég vegyes témakörű kötet. Hamar kiolvastam mindet (még a kresz tankönyvet és az elsősegélynyújtó kézikönyvet is), szerencsémre (Vagy sem? Nem tudom.) senki sem próbált „irányítani”: ami a kezembe akadt, elolvashattam, nem csak a gyerekkönyveket. Amikor ezek elfogytak, még kisiskolásként, beiratkoztam a helyi gyerekkönyvtárba. Ahol az egyik kedves könyvtáros hölgy, Olga néni, amikor olyan könyvet kerestem, ami csak a felnőtteknél volt elérhető, ahelyett hogy lebeszélt volna róla, mert nem gyereknek való átment a felnőtt oldalra, és kikérte nekem amit kerestem. Arra már nem emlékszem, hogy A kétéltű ember (ez Delfin könyv volt), A halhatatlanság halála vagy a Holdbéli Dávid kalandjai (ezek a Kozmosz sorozatban jelentek meg) volt-e az első sci-fi, amit elolvastam, de az biztos, hogy az Asimov könyv volt az, ami végképp a sci-fi felé orientált a klasszikusok mellett. Gyűjtöttem a Kozmosz könyveket, később a Galaktikát és tagja voltam a Galaktika könyvklubnak is. Két évtizeddel később ez a vonal vitt közel a fantasy-hoz is. Számomra a sci-fi és a fantasy közeli rokonok. A S.T.A.L.K.E.R. széria meg valahol a kettő között áll, de egyikbe sem illik pontosan. A műfaj orosz neve magyarra fordítva: akció fantasy.
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Nem tudnék megnevezni egyet sem. Olyat talán hamarabb, amit nem szeretek. Majd mindegyikben akad, ami tetszik, meg olyan is ami kevésbé, de ettől még szerethetőek. Kivéve a nagyon gagyikat és a nagyon „hollywoodiakat”. Az utóbbiak kikapcsolódásnak jók, maradandó élményt viszont ritkán nyújtanak, egyszernézősek. Az biztos, hogy a legmegrázóbb élményem a Végjátéknak az a pontja volt, ahol kiderül, a játék nem csak játék. Percekig csak ültem és pörgött az agyam, miután elolvastam azt a mondatot.
Megjegyzem, van egy furcsa tulajdonságom. Az igazán jó könyveket akárhányszor elolvashatom, mindig újként hatnak. Van olyan, amit a megjelenése után évente, kétévente újraolvastam, némelyiket tíz-tizenöt alkalommal is, és nem untam rájuk. Például az Alapítvány-sorozat, a Távoli tűz vagy A gyűrűk ura… Amelyiket csak egyszer olvastam el, az ugyanaz a kategória, mint a nagyon „hollywoodi” klisés filmek. Egyszeri időtöltésnek megfelelnek, viszont egyre kevesebb időm marad, hogy ilyesmikkel töltsem, a fordítás ehhez túl sokat kivesz az emberből. Amikor egy könyvön dolgozom, igyekszem minden egyéb olvasmányt félretolni (a szakmai olvasnivalókon és a napi híreken túl), hogy ne vigyen el a szóhasználatuk valami nem kívánt irányba. Ha egy könyv hatással van ránk, az ember óhatatlanul is igazodik kicsit a stílusához, amikor fogalmaz, és ez fordítás közben kifejezetten hiba lenne. Ilyenkor a szerző stílusa a lényeg.
Sándor Gábor
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Ahogy az első kérdésre adott válaszomban is szerepel, ha az akció fantasy sci-fi, akkor eleve azzal kezdtem. Ha nem, akkor a kiadó bizalmából, mert megkaptam a Sztrugackij-fivérek Hazatérés (Delelő, a 22. század) című kötetének kritikai kiadását, amin őszintén szólva nagyon meglepődtem. Máig sem értem, miért pont én, hisz számtalan kiváló fordító van, aki mestere az orosz nyelvnek és akiknek én sosem érek a nyomába. Ez a megbízás nagyon meglepett és határozottan jól esett. Ez egy klasszikus mű, ilyeneket fordítani egy magamfajtának mindenképp büszkeség. Remélem, nem okoztam csalódást az olvasóknak azzal, hogy nem egy képzett fordító tárta eléjük a szerzők magvas gondolatait világunkról, és az általuk elképzelt jövőről.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Bizonyára, bár ezeket én nem tanultam. Szerintem, aki jól bírja a magyar nyelvet és színesen tud fogalmazni, emellett eligazodik a forrásnyelv szabályai között, ismeri azt a kultúrát, amelyben a szerző élt vagy él, vagy ha nem, akkor hajlandó egy-egy kifejezés kedvéért akár órákon át kutatni az interneten, lexikonokban, a forrásnyelven íródó fórumokon, hogy megszerezze a szükséges információt, ismeri azt a világot, ahol az adott történet játszódik és vissza tudja adni a szerző stílusát, amennyire csak lehet, az már képes jó fordításokat készíteni. Ha nem elég türelmes, kitartó és nem hajlandó tanulni, lehet bármilyen szakképzett nyelvész, iskolázott fordító, mindig hiányozni fog valami egyéni zamat a szövegéből. A fordító gyakorlatilag újra írja a szöveget saját nyelvén, arra kell vigyáznia, hogy ne másítsa meg, ne térjen el a feltétlenül szükségesnél jobban a szerző stílusától, de igazodnia kell a célnyelv mai szokásaihoz is, különben avittas, mesterkélt lesz a stílus, ami nem igazán használ a könyvnek. A mai olvasó számára fordítunk, azt a nyelvezet kell használnunk, ami számára ismerős, gördülékeny, mindennapi, még ha a felkent nyelvészeknek, a szabályok kiötlőinek ez esetleg nem is illik a nyelvről alkotott világképébe. Lehet, hogy ezért a képzett fordítók megköveznek, de szerintem ez az alapja az egésznek, és nem az, hogy még a vesszők is pontosan ott legyenek a szövegben, ahol az eredetiek. Mi gondolatokat közvetítünk és nem megmásíthatatlan mondatszerkezeteket. Bár az is fontos.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Tűzvonal) fordításánál?
Egyrészt az, hogy a nyelvezete itt-ott meglehetősen obszcén, olyan, mint amikor „erős fiúk” egymást zrikálják valami kültelki csehóban. Ezt a stílust kölyök koromból elég jól ismerem, gyakran hallottam, akkor még nem voltak ennyire „távolságtartók” a törvények és a szülők nem féltették annyira gyermekeiket az élettől, mint ma. Mi még elég hamar szembesültünk az élet valóságával és ez így volt jó. Vagy csak „rossz környékre” születtem? Bár az azóta eltelt négy-öt évtized alatt bizonyára változott valamelyest ez a nyelvezet, de a lényege olyan lehet ma is, mint akkor volt. Ám én bizonyos szavakat, kifejezéseket egyszerűen nem vagyok hajlandó leírni. Nem azt mondom, hogy nem szentségelek egy jót, amikor ráverek az ujjamra, vagy ha valakivel összeszólalkozom, de leírva nem szeretem látni őket. Persze előfordul, hogy nincs más út, de ilyenkor megkeresem a legkevésbé trágár kifejezést, ami a hangulatot azért hozza. Szitkozódni trágár szavak nélkül is kiválóan lehet.
A másik komoly kihívás: a szerző sok régi orosz szólást és legalább annyi modern szlenget használ. Ezeknek utána kell járni, hogy mikor használják, mi az eredete és megtalálni magyar megfelelőjét, vagy ha nincs, akkor „gyártani” egyet. Olyat, amiről az olvasó el is hiszi, hogy létezik ilyen mondat, vagy kifejezés, legföljebb ő eddig még nem találkozott vele. De az is fontos, hogy az a bizonyos kifejezés ne legyen túl elkoptatott, olyan, ami a mai olvasók számára már ósdinak hat. Ezeket a könyveket gyanítom nem az én korosztályom olvassa, hanem a következő generációk. Számukra kell érthető és friss legyen a szöveg.
A harmadik nehézség: sok többszörösen összetett mondatot használ (amire, mint itt is látható, magam is hajlamos vagyok) az író. Néha egy teljes, nem is rövid bekezdés egyetlen mondat. Ezeket elég nehéz visszaadni úgy, hogy nem darabolom fel (amit szerintem nem szabad, bár a szerkesztő – akivel nagyon harmonikusan tudunk együtt dolgozni, és ezért én nagyon hálás vagyok neki –, néha ezt javasolja, mert annyira bonyolultak tudnak lenni) és igyekszem a tagmondatok sorrendjét is megtartani, amennyire csak lehet. Viszont ha ehhez túlságosan ragaszkodom, néha egész más lesz a jelentése vagy hangulata a mondatnak, mint amit a szerző ki akart fejezni.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Ebben a „világban” én elsősorban „játékos” vagyok, aki „sokat élt már a Zónában”. Ez mindig ad egy kis „mellékízt” az olvasmánynak. De ki merem jelenteni, ez egy olvasható, jó történet, olyan csavarral, amit a játékosok is értékelni fognak, sőt, ők fogják csak igazán értékelni. Az nem biztos, hogy tetszeni fog nekik, alaposan felforgatja a Zónáról és a Zóna legendás alakjairól bennü(n)k élő képet (erőt kellett vennem magamon, nehogy a játékosok felé, akik folyamatosan érdeklődnek a következő könyvről, elspoilerezzem a dolgot, annyira meglepett engem is), de éppen ez a jó benne. Hozzáteszem, Hemul nem a kedvenc hősöm, nekem kissé „erőszakos kültelki focihuligán kocsmatöltelék”, de talán épp ez teszi érdekessé, meg a Zónában ez kellhet az életben maradáshoz. Ez nem a széplelkek világa. Viszont határozottan fejlődik az ipse, az első bemutatkozása óta…
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Még biztosan fogok, mert a sorozat harmadik része még hátra van, ezt idő közben már el is kezdtem, remélem a jövő év elején ez is a boltokba kerülhet. Orehov elég alapos ismerője a Zónának, sőt bátran kijelenthetem, alakítója is a Zóna világának. A játékmodokban meglepően sok utalást találtam az általa megálmodott karakterekre, például Hemulra is, de sok mellékszereplője is felismerhető itt-ott, vagyis könyvei hatottak a Zónában játszható történetekre is. A szerző egyéb könyvei cím alapján érdekesek lehetnek, de más „világokban” játszódnak, ezeket én egyelőre nem ismerem és semmiképp nem szeretnék abba a hibába esni, hogy úgy vágok bele a világ magyar nyelvre való átültetésébe, hogy nem ismerem azt.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Ezúttal Szente Mihályt ismerhetitek meg, akinek a nevével a magyar sci-fi rajongók biztosan találkoztak. Mihály fordított már Star Wars, Alien és Warhammer regényeket, számos novellát a Galaktika számára, továbbá neki köszönhetjük a Fagyott égboltot és a most megjelenő Christopher Priest regényt, a Kifordított világot.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád? A miértre adandó válasz sajnos nem fér bele egy ilyen interjú kereteibe, inkább egy másik alkalommal mesélném el. ☺ Most csak annyit: gyakorlatilag teljesen véletlenül lettem fordító. Az első munkám pedig Stephani Perry: A borzalmak kastélya című könyve volt, a Resident Evil sorozat első része.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Körülbelül tizenkét-tizennégy éves koromban kezdődött a kapcsolat Verne Gyulával, és talán a Nemo kapitánnyal vagy az A rejtelmes szigettel. Ebben az időszakban egy iskolai program keretében elvittek a helyi könyvtárba, ahol találomra húzgáltam ki a könyveket, és az egyiknek a borítóját egy spéci űrjárgány díszítette. A címre már nem emlékszem, de a kép rabul ejtett. A könyvet akkor nem vehettem ki, de még aznap délután visszamentem, beiratkoztam, és onnantól nem volt megállás. Műkincsrablók a kisbolygón, A kupolaváros titka, Holdrengés, Alapítvány, és persze a Galaktika, amit hármasával-ötösével hordtam haza és faltam fel. A szerelem azóta is tart.
Szente Mihály
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Számomra a legjobb könyv a Randevú a Rámával, a kedvenc film pedig Az ötödik elem.
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Egy darabig több műfajban dolgoztam, a horrortól, a tényirodalmon át a fantasyig. Az első sci-finek nevezhető munkámra nem emlékszem pontosan, talán P. K. Dick vagy Asimov novellák voltak, vagy pedig Frank Herbert Csillagkorbács című regénye, valamelyik ezek közül.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Alapelvem, hogy mindig igyekszem a lehető leghívebben visszaadni az író által használt nyelvezetet, megteremteni a kornak és helyszínnek megfelelő hangulatot, stb., ez természetesen minden műfajra igaz.
Ennél a zsánernél számomra talán annyi a különbség, hogy a sci-fiben több idegen kifejezést engedek meg magamnak. Például, egy Warhammer regény esetében a világ minden kincséért sem írnám le a “klausztrofóbia” vagy a “stressz” szavakat, de egy, a jövőben játszódó sci-fibe beleférnek. Ezen felül nem nagyon vannak külön szabályaim.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Kifordított világ) fordításánál? Az, hogy nagyon érdekelt, és szívem szerint csak olvastam és olvastam volna, de muszáj volt leállni és fordítani is.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Egyetlen szóval jellemezném: zseniális.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Hogyne, nagyon szívesen. Megfogott az egyedi és különleges alapötlettel, és azzal, hogy milyen leleményes fokozatossággal vezetett be az általa kitalált világba úgy, hogy közben sejtelmem sem volt, mi lesz a történet vége. Ezen felül én elsősorban azokat írókat szeretem, akik választékosan, de világosan és egyszerűen fogalmaznak, lényegre törően írnak, és folyamatosan előreviszik a cselekményt. És Christopher Priest ilyen.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. A következő fordító, akivel beszélgettünk Hanzelik Gábor, akinek hála magyarul is olvasható Petr Stancik Múmiamalom című regénye, most pedig egy újabb cseh szerzőt, Ondrej Stindlt ismerhetünk meg tolmácsolásában.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
A fordítás szerintem két részből áll. Az első, hogy rettenetesen nagy figyelemmel kell elolvasni egy szöveget egy adott nyelven. A másik, hogy rettenetesen nagy figyelemmel meg kell írni egy másik nyelven. Nem tudom miért, de régóta érdekel az olvasás, de még az írás is, és műfordítani egy kicsit olyan, mint pótkerékkel biciklizni. Úgy, hogy közben az ember sokkal inkább olvasó, mint biciklista. Vagy ez már nehezen követhető?
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Mit jelent az, hogy fantasztikum? De ha jól sejtem, akkor itt valami olyasmit válaszolnék, hogy Tolkiennek volt szerencséje bemutatni neki. Legalábbis úgy emlékszem, hogy ilyen emelkedett és pátosszal teli választ adhatok erre a kérdésre. Mert Tolkienben van mindkettőből. De az igazság valami földhöz közelibb dolog lesz, csak már nem emlékszem. Mindenesetre nem volt igazán tudományosan-fantasztikus, inkább olyan power metálosan fantasztikus. Ez megmaradt nálam, a mai napig hidegen hagy az űrutazás. Valahogy szinte csak a Lovecraft-féle rémtörténeteknek tudom megbocsátani, ha a pozitív tudományosság „belóg” az irodalomba. Azt is talán csak azért, mert úgy érzem, hogy ezek a történetek finom csavarral kinevetik azt a magabiztosságot, amit azzal táplálunk, hogy embert juttattunk a Holdra.
A kép forrása: litera.hu
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Hm, jó kérdés. Van egy nagyon jó új fordítása a Pantagruelnek, azt nagyon szerettem, az tele van egyebek mellett fantasztikummal is. Mármint ennyi állatságot fantázia nélkül nagyon nehéz lett volna összeírni, még a középkorról is. Aztán vannak ezek a Lovecraft szövegek, egy-kettőt kifejezetten szeretek néha újraolvasni.
Kedvenc filmem, filmjeim nincsenek, de az utóbbi időben nagyon tetszett az új Csillagok Háborúja, a Zsivány Egyes, amit olyan sötét, háborús hangulatúra csináltak, és visszahozták James Earl Jones angol hangját. Vagy az új Alien. De ezzel nagyjából egyedül vagyok az univerzumban, eddig csak egy marxista kritika nyilatkozott róla pozitívan, akkor egy kicsit megijedtem.
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Az első regényfordításom: egy cseh szerző művét, a Múmiamalmot kellett lefordítanom. Ott volt néhány steam punkosabb árnyalat, szóval ezt említeném. És most mondhatnám, hogy fordítottam már történelmi dokumentumot, amiben az előző rendszer elvtársai próbálják ellenforradalomnak beállítani az ’56-os eseményeket, de abból meg ugye hiányzik a dolog „sci-” része.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Persze. Meggyőződésem, hogy minden szerző, és minden könyv saját fordítási szabályokat állít fel. De ha úgy vesszük, és visszatérünk egy kicsit, ez az olvasásnál is így van. Nem olvashatok úgy Kafkát, ahogy Marquezt, és Lovecraftot sem, ahogy Kertészt. Ettől persze nem lesznek egyformán okos írók, de írók szabályokkal igen, amiket be kell tartanom olvasás vagy fordítás közben. Miért lenne ez máshogy a zsánerekkel? Tudom, hogy roppant fellengzősen hangzik most ez egy kis korpuszt a háta mögött tudó fordítótól, de vegyük úgy, hogy inkább egy gyalázatosan kis korpuszt maga mögött tudó olvasó vagyok.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Interzóna) fordításánál?
Az irodalomban minden nyelvileg akar megnyilvánulni. Ezzel nem mondok semmi újat. Ha megjelenik a fantasztikum, akkor az is. Ezért jelent az Erő többet, ha nagy betűvel írom, a fhtagn is ezért több, mint egy billentyűzeten végigtrappoló macska nyoma. Stančík a Múmiamalomban a beszédes neveivel kergetett az őrületbe, a Mondschein/Interzóna pedig egy disztópiát, egy alternatív világot tár elénk. Ennek ne lennének saját kifejezései? Hát ezek kínozzák meg eléggé az embert.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Sajnos én nagyon lassan olvastam, mikor legutóbb olvastam, mert nem tudok gyorsabban fordítani, és akkor nagyon vontatottnak tűnt (nevet). Gyors olvasás mellett már persze cselekményesebb, de összességében nem is biztos, hogy ez a cselekményesség a lényege. Nekem mindenesetre néhol túlságosan pszichologizáló volt, de ez ízlés kérdése.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Ezer örömmel.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. A következő szeptemberi könyvünket, a Rómeó és Júlia 2300-at Barna Otília fordította, aki Ondřej Neff kapcsán került közel a science fiction fordításhoz. Vele beszélgettünk.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád? Mindig is jó volt a viszonyom az idegen nyelvekkel és az irodalommal, úgyhogy ez valahogy magától alakult így. Többek között például az első munkámnak köszönhetően, amikor egy cseh zenész barátom kiadott egy rövid elbeszélést, és megkérdezte, hogy nem akarom-e lefordítani. Mivel szívügy volt, akartam, és kerestem is kiadót, aki megjelentette. Egy kis, sárga könyvről van szó, Filip Topol: Ékszerész Károly útja Korzikára.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Nem vagyok megszállott sci-fi rajongó, úgyhogy nem emlékszem pontosan a kezdetekre. Valahol a Vissza a jövőbe és a 8. utas a halál magasságában történhetett gyerekkoromban. Meg nagypapám könyvtárában is találtam érdekes dolgokat.
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
A „kedvenc”-cel kezdődő kérdések mindig zavarba hoznak, mert elég nagy a skála, de például a könyvek közül eléggé megfogtak Andreas Wilhelm regényei, amik, ha jól tudom, magyarul nem jelentek meg. Misztikusabb vonal, hozzám ez áll közelebb. Ami a filmeket illeti, ilyen például a 12 majom vagy a frissebbek közül az Érkezés, ami fordítóként különösen érdekelt.
Barna Otília
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
A Metropolis kiadó keresett meg két éve, hogy fordítsam le Ondřej Neff: Sötétség című könyvét.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Jellegzetességekről mindenképpen. Az egyik ilyen, hogy Google-barátom nélkül nem állnék neki sci-fit fordítani, annyi műszaki és tudományos dolognak kell utánanézni. Aztán, mikor az ember végre megfelelő szintre tornázta ismereteit az adott területen, jöhet a következő forduló: megtalálni a kifejezés magyar megfelelőjét, vagy ha szükség van rá, kreálni egyet.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Rómeo és Júlia 2300) fordításánál?
Páral, a szerző Vegyipari Főiskolát végzett, úgyhogy fuldokoltam a különböző létező és nem létező vegyületekben, kémiai folyamatokban, eljárásokban, de szerencsére az ilyen jellegű kihívásokat mindig is szerettem. Nehezebb volt az író kacifántos nyelvezetével azonosulnom. Többnyire fiatal kortárs szerzőktől fordítok, akik fölösleges csipkék és pátosz nélküli minimalista nyelvezetre törekednek, ezáltal természetesként hatnak, ezzel szemben Páral esetében helyenként az volt az érzésem, hogy a szerző hiúsági kérdést csinál a stílusból.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Olvasóként nem olvastam. Ha tudom, hogy fordítani fogom, egyszerűen nem megy.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Ez olyan, mintha egy kiadós ebéd után arról kellene beszélnem, hogy mit kérek vacsorára. Nem tudom, tele vagyok, lehet, hogy nem is vacsorázok… 🙂
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Mostani interjúnkban J. Magyar Nellyt ismerhetitek meg, aki több novella magyar változatát (Kétszázadik, Fekete Özvegyek Klubja) és Richard Adams Gazdátlanok regényét is köszönhetjük.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Aki komoly „könyvmolyi” múlttal rendelkezik és bölcsész végzettséggel műszaki fordításból él, annak szerintem egyenes út vezet a műfordításhoz. Hogy melyik munkámmal készültem el elsőként, már nem emlékszem. A nyomtatásban megjelentek közül Walter van Tilburg Clark „A hordozható gramofon” és Normad Spinrad „Találmányok kora” című novellája volt a legelső a Galaktika magazin 2009. októberi számában, de nagyjából ezzel egy időben jött ki a Kétszázadik címet viselő antológia is az egyik kedvencemmel Robert Silverbergtől.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Olvasóként, az egyetemi éveim alatt, méghozzá az akkoriban beindult Galaktika magazin számaiból.
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
A rengeteg könyv közül nehéz egyet kiemelni, de ha abból indulok ki, hányszor olvastam már el, akkor nálam a Fred Hoyle – John Elliot: Androméda áll a dobogó legtetején. Film? Sajnos nem járok moziba. A tévében is látható, kevés sci-fi közül talán a Kedves ellenségem tetszett a legjobban, de amit annyiszor nézek meg, ahányszor csak adják, az a Jurassic Park.
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Már a fióknak készült első „műveim” is tudományos-fantasztikus elbeszélések voltak, két Indiában beszerzett, papírkötéses antológiából. Aztán, amikor először vettem a bátorságot, hogy kiadókat is megkeressek a „zsengéimmel”, egyedül az MMG irodalmi szerkesztője, Németh Attila mutatott érdeklődést, ő viszont igen komolyat: az egyik bemutatkozó munkám pár hónappal később be is került a Kétszázadik című válogatásba. A mai napig kitartok a műfaj mellett, bár ha lenne rá igény, szépprózában is kipróbálnám magam. Addig beérem annyival, hogy nem teszek különbséget megbízás és megbízás között, hanem verejtékezve kapaszkodom a „komoly” szépirodalmi fordítás csúcsai felé.
J. Magyar Nelly
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Szabályoknak nem nevezném őket. Inkább arról a speciális körülményről van szó, hogy egy sci-fi írásmű átültetője egyszerre élvez bizonyos fokú nyelvi-stilisztikai szabadságot, és köteles eleget tenni a tudományos egzaktság szigorú követelményének. Minden, számára ismeretlen mozzanatnak utána kell járnia! Mert sosem tudhatja, hogy fikcióról vagy tényről van-e szó. Az utóbbi esetben illik a tudományos világban meggyökeresedett terminológiát használni.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Affinitások) fordításánál?
Talán a címben is szereplő „affinity” szó. Nekünk, magyaroknak jobbára csak az iskolai kémiaórákról dereng valami (már ha egyáltalán), tágabb értelemben a szó alig használatos. Az angolban jóval több hétköznapi, úgy értem, nem tudományos jelentésárnyalata létezik, amelyekből pusztán az „affinitás” szó alapján alig jön át valami a magyar olvasónak. Az említett jelentésbeli sokféleséget visszaadó szinonimája nincs a nyelvünkben, azoknak mind a cselekményből, a szövegkörnyezetből – és a jól átgondolt fordításból kell kiderülniük.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Nem fordítok le olyan regényt, novellát, amellyel olvasóként nem vagyok kibékülve. Vonzanak a „mélyebb” – társadalmi, filozófiai, lélektani – tartalmak, és ha ezekhez ráadásul fordulatos cselekmény, izgalmas nyelvezet meg pár életteli karakter is társul, akkor jöhet! Ez a Wilson-regény pont ilyen.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Mindenképpen, az egyik kedvenc íróm a műfajban.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek arról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Az első interjúban Weisz Györgyit, több Sztrugackij-kötet (A kárhozott város, Lakott sziget), a Metamorfózis trilógia és az Őrség-sorozat fordítóját ismerhetitek meg.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Magyar–orosz szakon végeztem a Bölcsészkaron (még valamikor időszámításunk kezdete előtt). Fordítói pályafutásom megszámlálhatatlan (szörnyűséges) újságcikk lefordításával kezdődött, mondhatni, megélhetési fordító lettem. Első komolyabb munkám egy gyerekeknek szóló, ismeretterjesztő könyv volt természettudományos felfedezések születésének történetéről. Ezt még néhány könyv követte.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Mindenevő olvasó voltam mindig is, hamar kezembe kerültek Ray Bradbury, Stanislaw Lem, Isaac Asimov, és persze nem utolsósorban a Sztrugackij-fivérek könyvei. Azóta nem szabadulok a műfajtól.
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
A marsbéli krónikák, Szénanátha, A kárhozott város, A hétfő szombaton kezdődik stb. Sok van, hirtelen ezek jutottak eszembe. Kedvenc filmem Tarkovszkij Stalkere.
Weisz Györgyi
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Bevallom férfiasan, nem emlékszem pontosan. Azt hiszem egy közös ismerősünk mutatta be Németh Attilát, vele beszélgetve derült ki közös érdeklődésünk. Valahogy így kezdődött.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Azt hiszem, nincsenek ilyenek, a fantasztikus irodalom fordítására is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint bármely más műfajéra. A lényeg az, hogy minél hűségesebben sikerüljön visszaadni a szerző elgondolását, stílusát, a mű hangulatát. Persze fontos a nyelvtudás, és – talán furcsán hangzik – úgy gondolom, a fordítónak mindenekelőtt magyarul kell jól tudnia.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Varázsőrség) fordításánál?
Kihagytam néhány évet, hosszú szünet után kezdtem bele újra a fordításba, és bizony bele kellett rázódnom, és sok dolognak utána kellett néznem az előző kötetekben, hogyan is volt…
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Az Őrség-rajongók biztosan szeretni fogják. Remélem.
Lukjanyenko az Őrség-könyvekben kitalált egy egészen új világot, amely úgy új, hogy azért ráismerhetünk a „régire”, a miénkre, amelyben élünk. Nem véletlen, hogy „társszerzői” akadtak, akik az általa megalkotott alakokat, helyzeteket továbbgondolták, új történetekkel gazdagították az Őrség-galaxist.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Szívesen. Hiszen nemcsak az Őrségeket találta ki, többi könyve (Az Ugrás-sorozat, Világok őre, Az Ég fürkészei) is lebilincselően izgalmas. Kíváncsi vagyok, milyen új ötletei támadtak.
Júliusban jelent meg a Metropolis Media gondozásában A Leymann-transzfer, történet egy frissen doktorált egyetemi tanárról, aki rájön arra, hogyan lehet utazni a mágnesség segítségével az ötödik dimenzió mentén. A regény szerzője sok olvasónknak már ismerős lehet a Mysterious Universe sorozatból, önálló regénnyel viszont most jelentkezett először. Dave Howarddal beszélgettünk.
Bemutatnád magad röviden a Galaktika olvasói számára?
Hello, tényleg tudni akarjátok, hogy ki vagyok? Én vagyok Batman… nem is, hazudtam: Vasember! De komolyan, később megérted, miért viccelek ezzel. A nevem Mészáros László, akinek ugyanannyi egyese volt magyarból, mint ötöse, akinek a dolgozatai annyira voltak híresek, mint hírhedtek. Aki fizetett egy sört Ian Watsonnak, annak ellenére, hogy máig nem tudja, ki vagyok. Amúgy a sör ingyen volt, ha tudni akarjátok. Naiv vagyok, pacifista, álmodozó. Zalaegerszegen születtem, egy teljesen normális családban, és teljesen normális környezetben nőttem fel. Normális barátaim voltak, és vannak ma is, akikben csupán annyi a közös, hogy mindig csak annyival tesznek többet az álmaik megvalósításáért másoknál, hogy a végén érdemes legyen emlékezni rá. Ennyi elég, ugye?
Magyar íróként angol álnéven írsz. Egy korábbi interjúban olvastam, hogy első publikálásod során választottad az írói nevedet egy szereplőd után. Júliusban negyedik könyvedet jelentetted meg Dave Howardként. Tapasztalataid szerint hogyan változott az olvasók hozzáállása az álnevekhez?
Nem tudok nyilatkozni mindenki nevében, de szerintem megszokták. Én megszoktam. És van emellett egyfajta kettősség is. Van úgy, hogy a stílus, a műfaj határozza meg, hogy a választott neved kerül a borítóra, vagy amivel születtél. Ha írnék egy horror-regényt, tuti Mészáros néven hoznám ki; csupa véres nagybetűvel.
A szocializmusban, de még a zsánerkönyv kiadás zavaros időszakaként emlegetett 90-es években is a magyar szerzők gyakran használtak külföldi álnevet. Napjainkban úgy tapasztalom, hogy ha egy magyar szerző a saját nevén publikál nem éri akkora hátrány, mint korábban. Ennek fényében szerinted milyen funkciója lehet az írói álnévnek 2017-ben a magyar könyvpiacon?
Szerintem ez már lerágott csont; angolszász név, millió vásárló; persze nem így van, de anno ezt így gondolták. Mondom én, akinek ezt mondták azok, akik azoktól hallották, akik abban az érában éltek, és megtapasztalták, hogy a Kiss Imre itt aztán nem ad el több sci-fi-t Nemere Istvánnál, ellenben egy Johnny Starr igen, vagy ilyesmi nevű, biztosan világhíres fazon, ha már egyszer könyvre pingálták a nevét kicsi hazánkban is. Ma egy okos vásárló azonnal nyitja a könyvet, ránéz a copyrightra és mondja, hogy: Haha, ez a Kiss Imre!
Akik régebb óta követik a magyar zsánerirodalmat már találkozhattak neveddel a Mysterious Universe kapcsán, ugyanis 3 regénnyel is gazdagítottad Harrison Fawcett (Fonyódi Tibor) és Anthony Sheenard (Szélesi Sándor) által létrehozott univerzumot. Miért döntöttél úgy, hogy ezúttal egy önálló világban próbálod ki magad?
A külön világ nem áll távol tőlem. Több ötletem is volt már, kezdve a szarvasmarhák hátára szerelt metángyűjtőtől (hát nem megcsinálták a Brazilok?) a gleccserépítőkig (azzal meg a kínaiak szórakoznak). Most éppen az űr-tisztaságisokról gondolkozom, akik az űrszemetet próbálják összegyűjteni. Amint látod, a jelen problémáival foglalkozom, a jelenben.
Amúgy nem a kipróbálás volt a cél; egyszerűen olyan ötletem volt, amit képtelenség megvalósítani a MU-ban. És ha nem adta volna ki senki, nem tragédiának éltem volna meg. Vártam volna, amíg időszerű nem lesz. Írtam én már meleg magyar vámpírról, leszbikus nővérrel, hetero kalandtárssal; hát képzelheted a sztorit!
Mennyiben más saját világot építeni, és egy már meglévőben alkotni?
Meglévőben alkotni: Mint százzal rohanni Szélesi Sándor felé, és ütközni. Aztán Fonyódi Tibor gyógyfüvekkel lep meg, majd a másik fajtát a betegeivel szívja el. Végül közösen táltosfára másztok, és mindhárman sárkányokra lövöldöztök a konyhában. Egyszerűbben: kapsz egy kifestőt, és az ukázt, hogy maradj vonalon belül. De tényleg: egy meglévőbe a rajongó ír, és az addig nem lesz kánon, amíg az alkotók rá nem bólintanak. Ám még akkor is csak beíró maradsz; jelzőktől függetlenül. Saját világot építeni sem könnyebb, de itt csak magaddal vitatkozol végül. De ami igaz mindkettőre: amíg nem ismered a világot, nem állsz neki.
Írói munkásságod bemutatása után térjünk rá a Metropolis Media gondozásában megjelent regényedre. Miért érdemes elolvasni? Kiknek ajánlod?
A Leymann-transzfer azért jó, mert optimista. A jelenben játszódik, a jelen problémáival foglalkozik. A jelen embere munkálkodik benne, ismerős problémákkal, ismerős ismerősökkel. A főszereplő szimpatikus fickó, vicces a maga módján, és úgy áll a világhoz, hogy az szép, és ha lehet, még szebbé teszi. Nem adja fel, soha. Nem azt mutatja be, hogyan hátráljunk meg, hogy omoljunk össze, hanem hogy miként próbáljunk felülemelkedni a problémán. És Zénó megoldja, még ha velem is kell szembenéznie. Mert lássuk be, egy kitalált karakter legnagyobb ellensége az írója. És az író nagyon gyakran egy kiállhatatlan fickó. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a kicsit túlmagyarázott sci-fit, a szerethető karaktereket, a néha túlfacsart mondatokat, mert Zénó mindig egy kicsit tovább gondolja a mondandóját, mint kellene, és aki szereti, ha egy regény végre nem posztapokaliptikus, és szereti, ha a regény témájának megoldása ugyanolyan szerepet kap, mint azok, akik megoldják azt.
A fülszöveg kacagtató sci-fiként jellemzi művedet, azonban én nem feltétlen humoros sci-finek éreztem, annak ellenére, hogy a főhős szarkasztikus stílusban narrálja az eseményeket. Szerzőként hogyan definiálnád a Leymann-transzfert? Melyik alzsánerbe helyeznéd?
Fantasztikus. Fantasztikus hiperhablaty. Sci-fi-t valódi tudósok írnak.
Ha a regényed főhősét, Dr. Leymannt el szeretnénk helyezni a popkultúra karaktertípusai között nekem az őrült tudós/doktor/professzor figurája ugrik be, mivel olyan férfinak tűnik, akinek ambíciós tervei megvalósításában semmi sem szabhat neki gátat. A karaktertípusnak hosszú történelme van, kezdve Victor Frankenstekintől egészen a Wonder Womanben szereplő Dr. Méregig. Leymann megalkotásánál mennyire hatottak rád a már létező tudós alakok? Ha nem, akkor milyen szempontok voltak előtted, amikor megalkottad Leymann karakterét?
A regény elején Zénó egy szórakozott professzor. Nem megszállott, mint fent említett társai, csupán rendkívül kitartó. Illetve okos is, meglehetősen. Nem igazán dolgoztam bele örök érvényű tudósokból. Sokkal inkább iránymutatásokból. A kedvencem a Galaktitkos küldetés jelmondata: Sose hátrálj, soha ne add fel. Az igazi hősök végső tetoválása. Mert Zénó egy hős, szuperhős. Van neki szuper ruhája, őrült technológiája, világmegmentő hozzáállása, és igaz és támogató barátai. Elmondom, mert úgyis rákérdeztél volna, ha pedig nem, tégy úgy. Zénó egy tervezett képregényfigurából nőtte ki magát. Amikor a háttértörténetét írtam, akkor még a rosszfiúk táborát erősítette. Máshogy alakult az élete, ami miatt gonosz lett. De annyira jól sikerült, hogy azonnal rehabilitáltam, és pillanatok alatt történet nőtt köré. Nem hagyhattam elveszni. Ő egy olyan figura, akit a jó szándék vezérel, de képes lenne végleg letérni a jó útról. Kell neki a támasz, a fenéken billentés. Imádja választott tudományát, de néha elveszti a kapcsolatot a külvilággal, és a határok ilyenkor elmosódnak a megvalósítható és a létrehozható között. Éppen ezért, amikor Zénót megalkottam, tudtam, hogy ugyanolyan fontosak a támaszai, mint ő maga.
Sci-fi regényed tudományos hátterét a Föld elektromágneses vonalai és valamilyen szinten a kvantumfizika adja. Miért pont ezek a témák keltették fel írói érdeklődésedet?
Ez már az alapötlet során kiderült: Leymann Zénó a Ley-sugarakat használja. E köré kellett felépítenem a regényt. Szóval nem a tudomány miatt választottam történetet, hanem fordítva.
Azok számára, akik jobban el szeretnének merülni a fenti témákban: milyen forrásokból dolgoztál? Megemlítenél néhány könyv vagy cikk címet?
Sok felé olvasgattam, cikkeket a netről, témákat tanulmányokból. A legfőbb segítséget Dr. Völgyesi Lajos munkája jelentette a földmágneses térről. A Masatról pedig a cubesat.bme oldalról. A kvantumos témákat nem ragoztam túl, felfogni kevesen képesek és én nem tartozom közéjük, ezért beleszőttem saját elképzelésemet is, mert ami biztos a kvantum-mechanikában: semmi sem lehetetlen, és ha elég időt adsz rá, bármi megtörténhet ebben az univerzumban; Michio Kakut viszont érdemes olvasni a féregjáratokról, illetve John Gribbint is a multiverzumról.
Milyen jövőbeli terveid vannak?
Szeretném megírni a Leymann-transzfer folytatását, ha igény mutatkozik rá. Ötleteim vannak hozzá, és aki eljut a regény végéig, sejteni fogja, hogy miről fog szólni. Aztán írnék még egy MU regényt is, amolyan misztik-horror-nagyszemét könyvet. És ha mindent tető alá tudok hozni, tíz éven belül egy saját képregényt is.
A Watchmen a DC egyik legkultikusabb képregénysorozata, mely 1986 és 1987 között futott, Alan Moore és Dave Gibbons párosát pedig a mai napig főleg ezen füzetek miatt emlegeti a publikum. A 12 számos képregényt aztán Hollywood fel is dolgozta, ezt a 2009-ben mozikba küldött filmet pedig még Zack Snyder se tudta elrontani, ami azért nagy szó. Az alapanyag nagyon komoly volt, így nem meglepő, hogy az adaptáció nem kevesebb mint 160 perces lett, de megérdemelte a Watchmen a törődést. A képregények rajzolója, Gibbons nemrégiben az EW-nek adott terjengős interjút, melyből többek között az is kiderült, hogy a Watchmen ikonikus smiley-ja kis híján bele se került a füzetekbe.
A grafikus éppen Edward Blake, a Komédiás figuráján dolgozott, amikor azon kezdett gondolkozni, hogy miképp tehetné a karaktert még emlékezetesebbé. A Komédiás személyiségére nem kis hatással van a katonai múltja, így Gibbons ildomosnak érezte, hogy a férfit sötét ruhákba öltöztesse. Így az álarcától kezdve az összes felszerelése fekete lett, amit viszont a művész kissé unalmasnak talált.
Az első szkeccsek egyikén, amit a Komédiásról rajzoltam, elhelyeztem viccből egy apró, sárga smiley-t is, hogy a karakter külseje kontrasztos legyen. Ott volt ez a nagy, sötét, marcona férfi, a mellkasán meg egy vigyorgó fej, ennél meglepőbb húzásra talán még én se számítottam magamtól.
A smiley annyira bejött, hogy Moore a képregények nyitójelenetének egyik „kulcsszereplőjévé” tette, és mindenki, aki ismeri a Watchmen világát, először erre a motívumra asszociál a mű kapcsán. Persze ott van még Rorschach, a kéken villódzó Doctor Manhattan, a Batmanre hasonlító Owlman, szóval megannyi jól sikerült eleme van a történetnek, de az apró sárga vigyorgó fej minden bizonnyal az egyik leghumorosabb.
Gibbons arról is beszélt, hogy nem csak őket, de a DC-t is meglepte a Watchmen sikere és, hogy az emberek így több mint 30 év elteltével is foglalkoznak a sztorival és a karakterekkel.
Ha a világot külső veszély fenyegeti, akkor a baljós jövő akár össze is kovácsolhatja az emberiséget, hogy egyként lépjenek fel ellene – foglalta össze röviden a rajzoló a Watchmen mantráját, mely szerinte annak ellenére, hogy a 80-as években játszódik, az egyszerű, de nagyszerű üzenete miatt a mai napig aktuális tudott maradni.
