My Blog

Címke: ajánló

  • Cyberpunk vámpírok, magyar alkotóktól – Bloodlust képregényajánló

    Kicsit késve tudtam csak befejezni az immár négy résszel rendelkező Bloodlust képregényeket, de abszolút megérte, már alig várom a következő füzetet.

    Mi lesz ha keverjük a Cyberpunk 2077 világát a World of darkness univerzumával? Nagyjából azt, amit a Bloodlust nyújt. A mocskos villogó neonfényes utcák nem csak kibernetikus drogárusokat rejtenek, de még halálosabb lények járják az éjszakákat. A vámpírok ebben a világban sokszor plusz cybertechnológiával vannak felszerelve, amitől csak még veszélyesebbekké válnak. A Bloodlust nagyon jól összefűzte ezt a két műfajt, nekem elsőre a Kurozuka című anime jutott eszembe, akit érdekel miért, lessen bele de figyelmeztetek mindenkit, nagyon gore – erőszakos – az egész. A következő idézet az első füzetben található, és elég pontos leírást ad a Bloodlust világáról.

    „A jövő… Sokan máshogy képzelték el. Hófehérnek, sterilnek és biztonságosnak, mely jobban hasonlít egy robotizált mennyországra, mintsem a valóságra. Hogy mi a valóság? Ez itt… Crywen.
    Napjaink legnagyobb városa, mely inkább egy fallal körbevett országra hasonlít. Városállam, ahová az emberiség naiv módon akarta bezárni kultúráját, civilizációját, és önnön magát, hogy soha ne lássa, mit tett a világgal a 2019-es nagy katasztrófa.”

    A képregényt 2005-ben kezdték a srácok, és 2008-ig két számot készítettek el. A legutolsó epizód,  2018. május 14-én a Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon debütált Seraph alcímen.

    A sikátorok veszélyesek, főleg Crywen városában

    A történetet nem fogom spoileresen ismertetni, inkább beszélnék a képregény világáról, de ami leginkább említésre méltó a grafikai megvalósításról. 2019-ben hatalmas katasztrófa sújtotta az emberiséget, és a képregényekből ki is derül homályosan, hogy bizony az ember okozta majdnem saját fajának totális pusztulását. A történet azonban ennél kicsit régebben kezdődik, Egyiptomban, az 1800-as években egy ásatáson, ahol megismerkedünk későbbi vámpír főszereplőnkkel is.

    Fábián Péter aki főállásban tetoválóként dolgozik, fantasztikus grafikákat készített a képregényben. Remekül megfogta az egész cyberpunk + vámpírvilág hangulatot, nem spórol a vérrel, de nem is esik át a ló túloldalára, bár kell néhány jelenetnél a kemény gyomor. A negyedik kötetre jobban kiforr az egész grafikai stílus, látszik mennyivel határozottabb a grafikus. Míg az első két kötetben gyakran rajzolta meg ugyanazt a személyt kicsit másnak, a Seraph hasábjai sokkal konzisztensebbek.  A ruhák, a környezet és az egyéb részletek nagyon jól sikerültek, a karakter ábrázolások pedig a negyedik epizódra sokat fejlődtek.

    Ahol kicsit kilóg a lóláb, az a szöveg és a történet. A világ lenyűgöző de az alapkonfliktust és a karaktereket elnézve sablonosan indul a sorozat, ami szerencsére nem marad végig ilyen. A Seraph olyan fordulatot hoz magával amit én egyáltalán nem láttam előre, és pozitív csalódás volt, remek húzás épp, mielőtt elkezdődne a következő nagyobb epizód a Bloodlust történetében. A szövegek viszont helyenként erőltetettek és kissé bugyuták, a párbeszédek helyenként nagyon élettelenek, ami hajlamos kizökkenteni az embert az olvasásból. A javulás viszont egyértelműen látszik, és ha a srácok kicsit jobban belejönnek a történet írásba, karakter alkotásba és azok mozgatásába, még jobb történeteknek nézünk elébe.

    Amiért kár, azok a főszereplőink, ugyanis Zero – az egyik mellékszereplőnk – sokkal érdekesebbre sikerült, mint a főszereplő páros. Persze megvan mindenkinek a múltja, és próbálnak minket terelgetni, hogy miként is kellene éreznünk irántuk, de ezt az irányítást erőltetettnek éreztem. Míg Zero fordulattal teli sztorija, elképesztőre sikerült, addig Nathan – a vámpírunk – nekem még kicsit üreske, bár ezt betudom annak, hogy róla még mindig nagyon keveset tudunk. Rachel, a főszereplő kettős női darabja, az igazi vagány, kemény csajt jelképezi és megvan a maga drámai múltja, de én éppen emiatt éreztem ezt sablonosnak. Tudom, kellett neki motivációt és gyengeséget is adni, de nálam ez nem működött, főleg a képregény elején. Viszont ismételten, a negyedik kötetre hatalmasat fejlődött az ő megítélése a szememben, szóval van remény és bízom benne, hogy ez egyre csak jobb lesz.

    A figyelmet már csak azért is megérdemli a Bloodlust, mert kirívóan kevés a hazai keményvonalas cyberpunk alkotás. Legyen szó könyvről, vagy képregényről. Igazi gyöngyszeme a stílusnak, a vámpíros összetevővel pedig kapunk egy olyan mixet, ami még is működik. Az ősöreg vámpírokat, beletenni egy futurisztikus környezetbe nagyon jó ötlet, csak ritkán sikerül jóra a megvalósítás, itt viszont ez az elem szerencsére működik. Mintha a Szárnyas fejvadászba csöppenne bele Lestat vagy Louis. Nagyon szurkolok az alkotóknak, mert a Bloodlust méltó képviselője nemcsak a hazai de a külföldi cyberpunk képregényeknek. Látványban messze felülemelkedik az átlagnak, és ha utolérik magukat írásban és történetmesélésben a fiúk, akkor garantált a siker.

    Bloodlust 1–4
    (képregény, 2009–)
    ÍRTA: Kozmajer Viktor,
    Fábián Péter
    RAJZOLTA: Fábián Péter
    SZÍNEZTE: Kiss András,
    Harsányi Tamás
    HOSSZA: eddig 4 füzet
    KIADJA: magánkiadás

     

  • The Death of Superman kritika: A DC összehozta az eddigi legjobb animációs filmjét

    Azt mindenki tudja, hogy a DC animációs filmjei köröket vernek a Marvel nemlétező DVD-s platformjára, azt viszont kevesebben gondolnák, hogy ez a New 52-es éra még a Batman V Supermannél is erősebb darabokat termel ki helyenként. Olyan elborult ötletek után, mint a Gotham by Gaslight és a Batman Ninja, most a The Death of Superman című filmmel megkapjuk sokadszorra az Acélember halálának feldolgozását. Igen, láttuk ezt már a mozivásznon is és 2007-ben a Superman: Doomsdayben, ennek ellenére érdemes esélyt adni ennek az adaptációnak is, ugyanis a legsupermanebb Superman szerepel benne.

    Az amerikai képregénykészítő, és a The Death of Superman forgatókönyvírója, Peter J. Tomasi brutális érzékenységgel nyúlt hozzá Supermanhez, ezzel a filmmel választ kaphatunk arra, hogy miért érdemes sztorikat mesélni egy kvázi istenről. A nagyjából 80 perces játékidő alatt ugyanis az alkotók összehozták azt a bravúrt, amire mostanában kevesen voltak képesek. Értelmes módon mutatták be Clark Kentet, Superman alteregóját, így további mélységet adva a karakternek és megmutatva, hogy a kriptoninak is van emberi oldala. Már a régi filmeket is részben ezért dicsérték, hiszen Clark esetlensége és ballépései sokszor hoztak komikus szituációkat magukkal. Ezúttal olyan morális kérdések is felbukkantak a 2018-as animációs filmben, mint hogy meddig érdemes az embernek titokban tartania szerelme előtt azt, hogy esténként zuhanó repülőket ment meg.

    A sztoriban persze feltűnik Doomsday is, aki csúnyán elintézi Supermant, és a kiválóan felépített sztoriban – a Batman v Supermannel ellentétben – itt sikerül a földönkívülit jól elhelyezni. A Supermannel való összecsapása a bestiának félelmetesen jól össze lett rakva, bár helyenként érződik, hogy a DCEU-ból merítettek ötleteket. A Justice League New 52-es verziója, melyet a DC animációs filmjeiben a Flashpoint Paradoxonnal kezdett felépíteni, itt is jelen van, de csak afféle háttérként. Hogy el tudjuk helyezni ezt a friss felvonást a filmfolyamban.

    A The Death of Superman egyik nagy erőssége, hogy képregényhű, olyannyira, hogy a film végén már belengették a 2019-es második rész, a Reign of the Supermen karaktereit. Ez utóbbi füzet nem annyira népszerű a képernyőkön, pedig a Superman mítosz egy új, érdekes oldalát mutatja be. Talán a film egyetlen gyenge pontja Lex Luthor, akivel itt se tudnak sok mindent kezdeni, viszont amikor a DC-s gonosz maga is páncélba pattan, hogy legyőzze Doomsdayt, azért nosztalgiával töltheti el a nézőket.

    Ha valaha elkészül Az Acélember 2, remélhetőleg az alkotók tanulni fognak a The Death of Superman példájából, ugyanis az eddigi legélvezhetőbb DC animációs filmet kaptuk meg általa. Ha valaki emlékszik még az 1978-as Superman filmre, elégedetten fog csettintegni az ujjával, ugyanis rengeteg visszautalást kapunk Richard Donner filmjére. Elég csak azt a jelenetet felemlegetni, amikor Clark Kent egy sikátorban szaladva szétpattintja a mellkasán az ingjét, felvillantva ezzel a reményt szimbolizáló S-et, az El család jelképét.

    Értékelés: 9/10

  • Megjelent a júliusi Galaktika!

    A Galaktika magazin júliusi számában H. L. Gold egy különleges, példátlan orvosi esetről számol be: egy műtét során ún. „inverz ember” jön létre. Tal M. Kleinnek, a Portál szerzőjének írása azt bizonyítja, a halál elől nincs menekvés, de vajon kipróbáltak-e már minden módszert? Nic Dobre jövőbeli világában minden ember vére nanobotokat tartalmaz, amik alig várják, hogy belülről pusztítsanak. Alekszej Kalugin egy, a gyermekek álmában megjelenő kertről beszél, ami nem az édenkert, hanem valami sokkal rosszabb…

    A magyar szerzők közül Hernád Péter Tótfalusi Kis Miklós korába megy vissza, egy, a Németalföld és Erdély között balul sikerült könyvüzlet apropóján; míg Molnár Csaba, A széttört idő legendája írója az Egységes Amerópai Unió Űrhajózási Hivatalának vizsgálatát adja közre, melyben, a teleportálás mellett, az álmok kutatása is különös fordulatot vesz.

    A havi retro Cholnoky Viktor „Új világ” című novellája.

    Folytatódik Haui József Nemere István motívumai alapján írt képregénye, a Titok a kráter mélyén. A Filmrovat a Hardcore Henryt mint az SF új evolúciós lépcsőfokát értékeli. A Kapcsolatfelvétel a legutóbbi budapesti PlayIt rendezvényről tudósít. Az Obszervatórium az űroktatás és a fiatalok jelentőségét hangsúlyozza. A Tudomány a „Hogyan lehetek űrhajós?” kérdést járja körül. A lapban olvashatók még érdekes írások az okoslakat előnyeiről és hátrányáról, Envirobotról, a víz őréről, egy idegen kisbolygóról, illetve az égbolt „fantasztikus” neveiről.

    Az XL-kiadás Alekszandr Bogdanov A bíborvörös bolygó című klasszikus regényét tartalmazza.

    A Galaktika 340. számát keresse az újságárusoknál (az XL-változatra pedig továbbra is előfizetőként tehet szert)!

  • Nyerj páros mozijegyet a Galaktikával!

    A szegény olasz-amerikai családból való John Gotti lenyűgöző személyiségével és szókimondó stílusával a New York-i Gambino bűnszervezet tagja lesz, majd egy véres puccsal át is veszi az irányítását. Miközben szerető apa és férj, aki mindent megtesz a családjáért, kegyetlen és könyörtelen gengszterként híresül el a városban, akit tisztelnek és rettegnek az emberek. A legnagyobb és legerősebb szervezetté változtatja a Gambinokat még ha ezért át is kell gázolnia törvényen és emberen egyaránt.

    Big Bang Media

     

     

    Nyerj páros jegyet a film premier előtti vetítésére! Június 8-án, pénteken 5×2 db jegyet sorsolunk ki a film premier előtti vetítésére (ez június 13-án, szerdán lesz 19 órától a Lurdy moziban). A sorsolásban automatikusan részt vesz mindenki, aki tagja a Galaktika Klubnak. Még nem vagy tag? Lépj be most!

    A klubtagság számtalan előnnyel jár: választhatsz magadnak ajándékkönyvet, egy éven át házhoz szállítjuk neked a Galaktika magazint vagy az XL változatát, továbbá kedvezménnyel vásárolhatsz nálunk, és több partnerünknél is.

    Ráadásul rendszeresen meglepetésekkel szolgálunk (mint például ez a sorsolás), továbbá folyamatosan bővítjük a partnerek és kedvezmények körét.

    Legyél tagja egy igazán fantasztikus klubnak!

    Galaktika Klub

  • A Könyvhétre érkező könyveink!

    Azt már többször beharangoztuk, hogy 2018. június 7-ről 11-ig lesz az Ünnepi Könyvhét, melynek helyszíne a Vörösmarty tér, azon belül a mi standunk a 101-es lesz, pont a Gerbeaud előtt.

    Szeretettel várjuk az érdeklődőket, lesznek dedikálóink és új könyveink is.

    A könyvhétre ezeket a műveket fogjuk frissen az olvasóknak tálalni.

     

    Walter Tevis: Sokszavú Poszáta


    A 25. század disztópikus világában az emberi civilizáció maradéka elektronikus mennyországokba zárkózva vegetál. Nincsenek családok, gyerekek, de még valódi párkapcsolat, szerelem sem igen létezik. A gépiesen udvarias hétköznapokból már csupán a drogok vagy az öngyilkosság jelentik a menekvést. Az olvasás tiltott dolog, de igazából senkinek eszébe sem jutna már ezt a szabályt megszegni. A gondolkodást számítógépek és robotok végzik az ember helyett. A jelszó: „Ne kérdezz; lazíts!” E látszatélet megkapó jelképe a sokszavú poszáta, mely éjjelente nem a saját énekét dalolja bele a világba, hanem más állatok hangját utánozza.

    Michael Walden: Eshtar harmadik kötet

    A nagy sikerű trilógia befejező kötetében végre minden a helyére kerül. A több évszázadot felölelő történetben megismerhetjük Vittorya sorsát a kezdetektől egészen a döbbenetes végkifejletig, ám Mikael és Arkady sem pihenhet tétlenül, hiszen világuk a végső pusztulás küszöbén áll. Aurora félelmetes űrpilótaként tér vissza, alig néhány másodperc leforgása alatt több mint egy évtizedet öregedve. Valamennyi idősíkon háború dúl, és nemcsak az emberek meg a sötét istenségekként pózoló Férgek között, de belső, hatalmi harcok is gyengítik az emberek oldalát. Lehet, hogy hiába minden hősiesség és önfeláldozás? Lehet, hogy az események kimenetele így is, úgy is a rejtélyes időkovácsok kezében van?

    Kalandok, szerelmek és összeesküvések az SF és a fantasy eme utánozhatatlanul egyedi ötvözetében, mely karddá kovácsolva egyetlen csapással vágja szét a történelem megmásíthatatlannak hitt szövedékét.

    Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Végállomás Amalthea

    A Sztrugackij fivérek kötetünkben szereplő két írása a Delelő-univerzum előtti korokba repíti el olvasóit, ahol a szkafanderes lovagok űrhajóik nyergébe pattanva járják a határvidéket, miközben a Földön könyörtelen eszmerendszerek vívják elkeseredett harcukat a kisemberek lelkéért. Az utolsó utáni háború tétje ugyanis a megváltás… vagy az elkárhozás.

    Zsoldos Péter: Portré négy ülésben

     

    „Először szabályos életrajzi regényt akartam írni Muszorgszkijról, ahogyan azt a műfaj nem biztos, hogy mindig helyes gyakorlata követeli, az ősöknél kezdve, jóval hősünk születése előtt, majd a gyermekkor éveitől kísérni végig a géniuszt a bukásokon és sikereken át a vég tragikus pillanatáig, sőt tovább, a díszsírhely márványáig, hogy az olvasó az utolsó oldal után elégedetten úgy érezze, mindent megtudott az emberiség egy nagy szelleméről, amit tudni érdemes. Azután Muszorgszkij életének tanulmányozása során eljutottam ahhoz a négy naphoz, amikor – alig két héttel halála előtt – a szándékaiban, művészi elképzeléseiben vele oly rokon Repin megfestette róla azt a híres portrét… Egy ideig csupán a helyzet csábított, a lehetőség, hogy négy délelőtt dialógusaiba sűrítsem azt, amit az orosz művészet e két nagy alakjáról és a körülöttük felbukkanó pályatársakról fontosnak tartok elmondani, azután, jobban megismerkedve a dokumentumokkal, a kortársak, pályatársak visszaemlékezéseivel, előbukkant az író számára legizgalmasabb szócska, a »ha«, s ezt követte az összegyűjtött ismeretekből fakadó torokszorító felismerés, a bizonytalannak az a bizonyossága, hogy e négy napon is az esetlegességek parányi mozaikköveiből állt össze az, amit utólag – mert így megnyugtatóbb – sorsnak nevezünk.”

    Kir Bulicsov: Túlélők

     

    A Pólus kutatóűrhajó húsz évvel ezelőtt tragikus balesetet szenvedett egy még felderítetlen bolygón. A fedélzeten mérnökök, tudósok utaztak családtagjaikkal. Akik életben maradtak, azoknak is sürgősen el kellett menekülniük az erősen sugárzó roncsok közeléből. A technikai eszközeiktől megfosztott embereknek meg kellett tanulniuk boldogulni a bolygó mesevilágszerű, mégis ellenséges környezetében, ám egy pillanatra sem adták föl a reményt, hogy egyszer segélykérő hívást küldhetnek a Földre.

    Húsz év alatt az eredeti túlélők a viszontagságok közepette megtizedelődtek, de ugyanakkor egy új nemzedék is megszületett, amelynek tagjai már a névtelen bolygót hívják otthonuknak, hozzáedződtek a zord éghajlathoz, és a vadászat is a vérükben van.

    Most azonban, húsz év múltán egy második felderítőhajó közeledik, a Magellán, melynek legénysége mit sem tud az egykori balesetről, ők csak egy ismeretlen világot akarnak feltérképezni. Vajon sikerül-e egymásra akadni a bolygó hatalmas, jeges vadonában, megszabadulhatnak-e a túlélők kényszerű száműzetésükből? És egyáltalán vágynak-e erre a szabadulásra?

     

    Az egyik legnépszerűbb orosz SF-szerző, az Eurocon- és Aelita-díjas Kir Bulicsov munkássága jóformán hozzáférhetetlen magyarul. Ezen kíván változtatni kiadónk egy életműsorozat indításával.

     

    Claudia Fugazza: „”Do as I do – Csináld, utánam

     

    Lehetséges-e szociális tanulással tréningezni a kutyákat? Igen!

    A kiképzők és gazdák számára van egy igen jó hírünk. Magyar kutatók munkájának köszönhetően ma már tudjuk, hogy a kutyák képesek az emberi viselkedés megfigyelése révén új feladatokat elsajátítani. A Do As I Do hasznos lehet segítő- és terápiás kutyák vagy más munkakutyák képzése során is, de családi kutyáknak ugyanúgy, ha szeretnénk, hogy kedvencünk bonyolultabb feladatokat is meg tudjon tanulni. Azonban a Do As I Do módszernek van még egy nagy előnye: a gazdák, akik ezzel a módszerrel (is) dolgoznak, egy sokkal mélyebb kutya–gazda kapcsolatra tehetnek szert, ami az élet más területein is meghálálja magát.

    A könyv tartalmazza a kezdő lépéseket és videomelléklettel segíti a módszer elsajátítását. A Do As I Do módszer azonban folyamatosan tovább alakul.

     

    Amint előrendelhetővé válik Bulicsov: Túlélők és Fugazza: „Do as I do” – Csináld Utánam könyveink, jelezni fogjuk, addig is látogassatok el webshopunkra, ahol többek között az új, júniusi Galaktikát és Galaktika XL-t is beszerezhetitek.

     

  • Megjelent a júniusi Galaktika! ^^

     

    A Galaktika magazin júniusi számát főként magyar szerzők kisprózái alkotják, az Ünnepi Könyvhét tiszteletére. Benedek Szabolcs írásában az elpusztított Föld maroknyi túlélője új hazát keres. R. J. Hendon története azt mutatja, a sikernek mekkora ára van, és mindig utólag derül ki, megérte-e. Kovács Attila egy űrhajós harcáról ír egy mikroméretű fekete lyukkal. Két neves humorista nálunk próbálkozik először novellával: Orosz György egy szép új világot rajzol meg, férfiak nélkül; míg Felméri Péter a szemetelésről értekezik az utca embere szemszögéből.

    Darrell Schweitzer kisregényének befejező részében folytatódik a szürreális vízió: a mágus kisfia valóban varázslóvá válik. A havi retro Maurice Baring klasszikus, „Vénusz” című novellája.

    Az interjúban Tal M. Klein, a Portál című regény szerzője a könyv keletkezési körülményeiről beszél. A képregény Haui József munkája Nemere István művei nyomán: Titok a kráter mélyén. A Filmrovat a Netflix Lost in Space sorozatát értékeli. Az Obszervatórium az ExoMars program két fontos küldetéséről számol be. A legnagyobb tudományos anyag az „űrvadnyugat” témáját járja körül: a világegyetemmel kapcsolatos jogi kérdéseket elemzi. A lapban olvashatók még érdekes írások Kuriról, a legújabb házirobotról, egy reptéri humanoid robotról, az újonnan felfedezett exobolygókról, a Tejútrendszer új atlaszáról, illetve egy sikeresen patkánymentesített szigetről.

    Az XL-kiadás Barry N. Malzberg Negyedik fázis című regényét tartalmazza.

    A Galaktika 339. számát keresse az újságárusoknál (az XL-változatra pedig továbbra is előfizetőként tehet szert)!

  • The Crossing pilot: Háborús menekültek a jövőből

    Az ABC régen készített már viszonylag erős és nézhető high-concept sorozatot, a Lost óta ugyanis egy sci-fijük se futott be túlságosan. Pedig ott volt a FlashForward is, még 2009-2010 környékén, a produkció viszont az ígéretes kezdés után csúnyán megbukott. A The Crossing javíthat az amerikai országos csatorna rezüméjén, az újdonság története pedig elég ígéretes. A sztori szerint egy kisváros tengerpartján egy nap partra vet a víz egy csomó embert, akik közül több százan belefulladnak a habokba, a maradék azonban azt állítja, a jövőből jöttek, ahol háború tombol.

    A The Crossing ha akkor mutatkozik be, mint amikor mondjuk a már említett FlashForward is futott, óriási siker lehetett volna. Így viszont, hogy a misztikus sorozatok rajongói olyan szériákat láthattak az elmúlt időszakban, mint mondjuk az HBO-s A hátrahagyottak, nagyon nehéz dolga lesz az ABC újoncának. Pedig van a produkcióban minden, ami csak kellhet. Időutazás, egy rejtélyes jövőbeli társadalom, illetve az Apex-féle szuperemberek is tiszteletüket teszik a pilotban. Sokféle stílus keveredése tehát a The Crossing, vannak benne különleges képességek, hardcore sci-fi és kisvárosi dráma, néhány kapcsolati konfliktussal.

    A szereplőgárda tipikusan az a fajta, akiket az országos tévécsatornákon mostanában megszokhattunk. Steve Zahn semmi különöset nem ad hozzá a The Crossing első részéhez, azon kívül, hogy néha tényleg meggyötört fejjel néz. Natalie Martinez a szegény ember Lara Croftja, aki szétver mindenkit, de azért senki ne számítson rá, hogy akár csak megközelíti majd a színésznő Alicia Vikandert. A The Crossingban természetesen van hangsúlyos gyerekszereplő is, illetve anya-gyerek dráma, de szerencsére a fiatal színésznő egyáltalán nem harsány, így simán el lehet viselni.

    A The Crossing annak ellenére, hogy elég kiszámítható, mégis jó szórakozást nyújt az első negyven percben és még az is elképzelhető, hogy a folytatás is nézhető lesz. Ugyanis a készítők belengetnek egy „megszállásos”, összeesküvéses szálat, amelyet lehet majd részenként fejtegetni. Az írók legnagyobb kihívása talán az ezzel a produkcióval kapcsolatban, hogy a sztoriszálakat úgy rángassák össze, hogy tényleg legyen tétje a The Crossingnak. Nem könnyű feladat, de lehet, hogy össze fog nekik jönni.

    Értékelés: 6/10

  • HarmonQuest sorozatajánló: Rejtett kincs, nem csak hardcore szerepjátékosoknak

    Dan Harmon, a Rick & Morty és a Community sorozatok alkotója 2016-ban hozta tető alá és mutatta be a HarmonQuest című szerepjátékos sorozatot, mely még a levérmesebb fantasy rajongóknak is újat hoz. A produkció arról szól, hogy Erin McGathy, Jeff B. Davis, illetve Spencer Crittenden társaságában ül egy asztalnál Harmon és dobókockával, illetve a fantáziájuk segítségével haladnak előre egy olyan képzeletbeli birodalomban, ahol a mágia, az orkok és a pokol is teljesen hétköznapi jelenségek. A HarmonQuest azért segít a nézőknek, mert miközben a játékosok hangját halljuk, mi animáció formájában látjuk a történéseket. A szereplők közül Crittenden a sorozat írója és maga a játékmester, aki a HarmonQuest istene, az eddig 20 részes produkció érdekessége pedig, hogy minden epizódban van egy-egy ismert vendégszereplő.

    A HarmonQuest főleg azoknak szól, akik ráuntak a kissé ellaposodott Rick & Mortyra, mely előbb-utóbb ugyanúgy a mainstream áldozata lehet, mint anno a Family Guy és a South Park. A szériában szereplő karakterek pont azért érdekesek, mert Dan Harmonék elég jófejek, így bárki azonosulni tud a harci énekkel támadó barbárnővel, Beorral, a fél-ork rangerrel, Fondue Zoobaggel, vagy épp a goblin tolvajjal, Boneweevillel. A HarmonQuest nem csak azért erősen ajánlott néznivaló, mert igencsak fordulatos a történet, de még a humort is ügyesen csepegtetik a folytatásos sztoriban.

    A vendégszereplők egyébként helyenként javítanak a részeken, azonban akadnak olyanok is, akiken látszik, hogy képtelenek beleélni magukat ebbe az elborult fantasy-világba. A mindig kínosan feszengő Aubrey Plaza azért itt is a jobbak közé tartozik, ahogy a Silicon Valley-ből ismert Kumail Nanjiani is fergeteges az első szezonban. Elizabeth Olsen a HarmonQuest egyik nagy meglepetése, a színésznő epizódja ugyanis talán a legjobbak közé tartozik, de muszáj megemlíteni még Jason Mantzoukast, illetve Nathan Filliont, mert ők szintén nagyon beleélik magukat a világmegmentő küldetésbe.

    Fondue Zoobagék azonban nem tipikus hősök, ők azok, akik képesek egy rossz lépéssel rászabadítani a poklot a világra. Ezt meg is teszik többször a HarmonQuest első két évadában, de az egyszeri néző képtelen a szedett-vedett csapatra haragudni, mert legalább nem rosszindulatú „idiótákról” van szó. A játékmester, Spencer Crittenden külön méltató szavakat érdemel, ő ugyanis az, aki a HarmonQuest isteneként a részeket fordulatossá és izgalmassá teszi. Igazi hipszerről van szó a személyében, aki hosszú hajával és nagy szakállával érdekes jelenség, de abból a fajtából, aki a légynek se tudna ártani.

    Ahogy a címben leírtuk, nem csak a műfaj hardcore rajongóinak találták ki a HarmonQuestet, akik már 8 éves koruktól kezdve a D&D-n függtek, bárki számára fogyasztható és vicces a produkció. Ez azért jó főleg, mert nem kell nerdnek lenni ahhoz, hogy elmerüljünk ebben a kifacsart világban. A HarmonQuest korántsem annyira elborult, mint a Rick & Morty, ráadásul eldugott csatornákon megy, így remélhetőleg a következő évadok is megtartják ezt a „rejtett kincshez hasonló” stílusukat és státuszukat.

    Értékelés: 9/10

  • Surviving Mars – Kolonizáld a vörös bolygót, ha tudod!

    A Mars benépesítése ma már nem tűnik sci-fi-nek. Olyannyira nem, hogy lassan már minden neves konferencián felmerül egy-egy, a témával kapcsolatos kérdés, és bizony ezekre az űri ábrándokra építve készítették el a Surviving Mars című szimulátort, amiben választ kaphatunk a marsi élettel felmerült kérdéseinkre.

    A Surviving Mars lényegében egy stratégiai játék, amiben a Mars új, hódító telepesei, az emberek segítségére kell sietnünk, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokból létrehozhassunk egy élhető kolóniát.

    A játék a mikro menedzselésen alapszik, egy kolónia sok apró egységből áll, amiket nekünk, a játékosoknak kell működésre bírnunk. Ez egyáltalán nem lesz könnyű, mert ami elromolhat, el is fog, és nem is csak egyszer. Tehát ha megveszed a játékot, készülj fel rá, hogy sokszor kell majd újra és újra elvégezned ugyanazt a feladatot, csak hogy minden fogaskerék mozgásban maradjon.

    Sajnos erről a játékról egyelőre még nem lehet mindent eldöntő összegzést írni, mivel egyike a Steames korai kiadású játékoknak, tehát ha kipróbálod, rengeteg hibát fogsz találni benne. A felépített dómokat például nem lehet összekötni, hogy egy közös hálózatot hozzanak létre, így a kis marslakó embereink nem tudnak egy korábbi egyetemre elmenni magasabb képzettségért, és óriási technológiai lemaradásban lesznek a másik dómhoz képest

    Összességében a játékot azoknak ajánlanám, akik már kiégtek a multiplayer verseny játékokból, és szeretnének egy kicsit hátradőlni relaxálni, és nézni, ahogy az emberkék csinálják a dolgukat, mint egy személyes virtuális hangyavárban.

    Kedvcsinálónak pedig íme egy trailer a játékról.

  • Meglepően hű lett a játékokhoz az új Tomb Raider film

    Amikor videójáték-adaptációra ülünk be a moziba, mindig alacsonyabb elvárásokkal foglaljuk el a helyünket, mint mondjuk egy könyvadaptációnál. Ezért meglepő, hogy az új Tomb Raider film laza mozdulattal söpri le az összes mostanában készült akciófilmet az asztalról, az előítéleteink pedig mehetnek a kukába. A jövőbeli videojáték-filmeknek nagyon magasra teszi a lécet ez az új feldolgozás, amit igen nehéz lesz a következő években felülmúlni.

    A Tomb Raider film abban mutat teljesen újat, hogy úgy kezeli a Tomb Raider játékokat, mintha egy könyves adaptációt készítettek volna. Figyelembe vették a mű-hűséget is, ami egyáltalán nem jellemző az eddig készült videojáték-adaptációkra. A film pár változtatással a 2013-as, Square Enix-es játék történetét dolgozza fel, és helyenként nagyon közel marad a forrásanyaghoz. A főszereplőt játszó Alicia Vikander teljes egészében hasonult a játékokban látott Lara Crofttal, olyannyira, hogy ha angol hanggal nézed a filmet, szinte teljesen ugyanúgy beszél a színésznő, mint a játékbeli karakter.

    A film teljes ellentéte annak a régi Angelina Jolie-s förtelemnek, ami még 2001-ben jött ki, és amit az országos tévék már rongyosra vetítettek. Ezúttal egy sokkal rokonszenvesebb Lara Croftot kapunk, aki ugyan a testébe töltött szilikonmennyiségben nem tudja felvenni a versenyt a 2001-es kiadással, de a személyisége olyan gondosan van felépítve, mintha „karaktersebészek” keze alól került volna ki.

    A Tomb Raider kiindulópontja nem más, mint hogy Lara, a gazdag Croft család sarja elveszti édesapját. A lány ebbe nem tud belenyugodni, ezért eltűnt apja nyomait követve veti bele magát egy misztikus kalandba, majd egy rövid hongkongi kitérő után, az egész világot fenyegető veszéllyel kell szembeszállnia a tengeren túl.

    A film egyetlen nagy hibája talán az, hogy a végén egy fordulatos befejezést és egy durva cliffhangert kapunk és ez a folytatásért kiáltó finálé Marveles űrt hagy bennünk. Hiszen ahogy kilépünk a moziból, még mindig nem oldódott meg minden probléma, amit a film felvetett. Az új Tomb Raider film azonban nem tud elfáradni, beránt az első 10 perctől, és egészen a 2 órás játék idő végéig elfeledkezel arról, hogy egy sötét teremben ülsz, néhány idegen társaságában. A feldolgozás egyébként magában rejt pár eredeti ötletet is. Jól illeszkedik a sztoriba Alicia Vikander adrenalinfüggő Larája, aki  kezdetben megtagadja a Croft család örökségét, ráadásul a játékhoz képest még egyetemre se járt, szimplán intelligens.

    A Tomb Raidert különösképp ajánlanám azoknak, akik nagyon vágynak már egy komolyan vehető, misztikus kalandfilmre. Ez a film ugyanis nem csak videójátékos feldolgozásként, de önálló kalandként is megállja a helyét. A Tomb Raider azoknak is szól, akik már elfáradtak a „tökéletes női főszereplős” filmektől, ahol szinte hibátlan hősöket raknak le elénk a vászonra (Wonder Woman, a Star Warsban Rey), elfeledkezve arról, hogy személyiséget is kéne adni a legfontosabb karaktereknek. Ámbár ez igen nehéz, főleg emberi tulajdonságok hiányában.

    Értékelés: 8.5/10