My Blog

Címke: ajánló

  • Testről és lélekről kritika: Álmomban már láttalak

    A Testről és lélekről igazi sikertörténet, hiszen 18 év kihagyás után készített Enyedi Ildikó újra nagyjátékfilmet a közönségnek, a misztikus dráma pedig el is vitte a 2017-es Berlinalén a legjobb filmnek járó Arany Medve díjat. Az alkotás forgatókönyve nagyon gyorsan készült el, alig pár hét alatt, a sztorit pedig Nemes Nagy Ágnes Védd meg című versének pár sora ihlette. Ez meg is látszik a filmen, hiszen olyan, mint egy tragikus szerelmi költemény, nem is csoda, hogy az elmúlt időszak egyik legnézettebb magyar filmje lett.

    Az éjszaka megrendezésre kerülő Oscar-gála egyik esélyese a Testről és lélekről, mely megkapó történet, két vágóhídon dolgozó ember találkozásáról szól. Mária (Borbély Alexandra) és Endre (Morcsányi Géza) kezdetben igencsak kevés kapcsolatban állnak egymással, miután azonban éjjelente mindig azt álmodják, hogy szarvas képében egymással találkoznak, egyik karakter gyönyörűen kerül egyre közelebb a másikhoz. A sztori klasszikus szerelmi történet is lehetne, de itt nincsen szó Rómeóról és Júliáról, hiszen a főszereplők közel sem tökéletesek. Mária magának való, szinte senkivel nem ért szót, Endre pedig lebénult karja miatt számít különcnek.

    A film magyar viszonylatban nagyon erős szereplőgárdát vonultat fel, hiszen kisebb-nagyobb szerepekben feltűnik például Mácsai Pál, akinek rettenetesen jól áll a kissé korrupt és nagyon hanyag kopószerep, de Tenki Réka dögös pszichológusnője és a munkásember tragédiáját közelről átélő Nagy Ervin Sanyija is rengeteget tesz hozzá a sztorihoz. A Testről és lélekről azért kiváló film, mert lassú tempójával időt ad a szereplőknek arra, hogy kibontakozzanak és a lelkük kis titkait elénk tárják. A karakterek csetlései-botlásai talán egy magyar filmben se voltak ennyire életszagúak, mint A testről és lélekről esetében, vélhetően ezért is érzi magához ennyire közel állónak Enyedi Ildikó alkotását a közönség.

    A Testről és lélekről főleg a tempója miatt nem könnyű néznivaló, ellenben megjutalmazza azokat, akik kitartanak a történet mellett. Tanulság is van a végén, és szerencsére nem rágják a szánkba a készítők, így mindenki levonhatja magának a következtetéseket. Tipikusan olyan filmről van szó, amely megragadja a nézőt a torkánál és addig facsarja, amíg szusz van benne, de annak ellenére, hogy a történet helyenként a tragédiájával megkínoz, mégis nagyobb élményt ad, mint mondjuk egyik vetélytársa, a Thelma.

    Enyedi Ildikónak összejött a bravúr és egy olyan művészileg értékelhető, mély, misztikus filmet alkotott, amiben a természetfeletti csupán körítés. Itt a lelki dráma a legfontosabb és azt se felejtsük el, hogy végre kaptunk egy olyan magyar filmet, melynek főszereplői annak ellenére, hogy testi (bénulás) és lelki (autisztikus viselkedés) fogyatékosságokkal élnek, mégis szerethetőek és egymás hibái ellenére is képesek szeretni a másikat.

    Klisé, de ebben a felgyorsult világban a Testről és lélekről igazi kincs, amely miatt érdemes megállni egy pillanatra, mély levegőt venni és megcsodálni. Ha szerencsések vagyunk, akkor a magyar filmipar ebbe az irányba megy el a következő években, mert erre részünkről lenne még igény!

    Értékelés: 9/10

  • A víz érintése kritika: A néma takarítónő és a kétéltű szörny meséje

    Guillermo del Toro, a szörnyfilmek mestere olyan művet alkotott megint, mely talán a Gettómilliomos és a Benjamin Button különös életéhez hasonlítható stílusában leginkább. A víz érintése (The Shape of Water) 13 Oscar-jelölést kapott, a fő kategóriák között a Legjobb film, a Legjobb rendező, a Legjobb eredeti forgatókönyv győztese is lehet, ráadásul a színészek közül a néma takarítónőt játszó Sally Hawkins, a mentor-szerepben feltűnő Richard Jenkins és a legjobb barátnő, Octavia Spencer is díjra esélyes. A víz érintése annak ellenére, hogy a BAFTA-n is jól szerepelt, mégis az egyik legalulértékeltebb fantasy, pedig megérdemelné a hype-ot! (Főleg, hogy most megy a magyar mozikban.)

    A cikk nyomokban spoilereket tartalmazhat.

    A történet szerint a 60-as években járunk, amikor Elisa Esposito, egy titkos amerikai kutatóintézményben dolgozó takarítónő egy különös lényt lát meg munka közben. A szörnyeteget az amerikaiak Dél-Amerikában találták meg, ahol a törzsek istenként tisztelték, elfogása után azonban nem vár rá túl szép jövő. Nem csak a jenkik akarnak benne kárt tenni, de az oroszok is fenik rá a fogukat. A víz érintése egy klasszikus szerelmi történet, afféle Szépség és a szörnyeteg újragondolás, ez a mese azonban nem gyerekeknek való. És ezt muszáj kiemelni.

    A víz érintése egy már-már megszokott narrációval kezdődik. Egy nagypapa hang vezeti be a sztorit, aztán a következő snittben már azt látjuk, ahogy a főszereplőnő egy kádban maszturbál. Guillermo del Toro filmje tele van komoly témákkal, mint például a női szexualitás tabuként való kezelése. Az ártatlan arcú hősnőről kiderül, hogy nem kőből faragták őt se, így naponta magához nyúl, így vezeti le a feszültséget, de a vele élő illusztrátorról is korán kibukik, hogy meleg. Ezek mellett van még egy adag rasszizmus és szexizmus is A víz érintésében, az egyébként zseniális főgonoszt alakító Michael Shannon egy ponton kifejti, hogy Isten jobban hasonlít a fehér férfiakra, mint a fekete nőkre. A tabuk döntögetéséből és a naturalizmusból nem szenved hiányt ez a meglepően sötét mese, hiszen a fennkölt tudósokról kiderül például, hogy annyira nem képesek, hogy beletaláljanak a piszoárba vizelés közben.

    Ezek a részletek teszik A víz érintését egyedülállóvá, mert nem hősöket és feddhetetlen szuperembereket mutat be a dráma, hanem esendő karaktereket. Sally Hawkins nem az a tipikus, hollywoodi jónő, de ez a szerep talán nem is lenne komolyan vehető, ha mondjuk Natalie Portman játszaná Elisát. Itt egy rettenetesen magányos főhősről van szó, aki kapcsolatot talál egy, ebbe a világba nem igazán illő lénnyel. Guillermo del Toro egyébként ebben a témában nagyon erős, rutinszerűen képes szörnyfilmet előadni, A víz érintése viszont egy különösen érzékeny és megkapó sztori lett.

    A már említett Michael Shannon nagyon erős alakítást nyújt, de rajta kívül Elisa bajtárását játszó Octavia Spencer se véletlen kapott Oscar-jelölést. A karakterek sokszínűsége miatt a film is rendkívül sokoldalú lesz, olyan témákat jár körbe, amelyek nem csak a 60-as években, de még manapság is problémának tekinthetőek. Ilyen például az, amikor valakit elzavarnak egy étkezdéből, mert másságával zavarhatja mondjuk a többi vendéget.

    A film a kétórás játékidő alatt egészen könnyen beszippantja nézőjét, egyetlen pont van talán A víz érintésében, mely kizökkenthet. Ez pedig egy musicales dalbetét. Ez talán az Oscarnak szól, hogy még színpadiasabb legyen Guillermo del Toro filmje, de tulajdonképpen ki is lehetett volna vágni, mert nagyon nem illik az addigi történetmesélés stílusába. A víz érintése az egyik legjobb szörnyfilm az Okja mellett, amit mostanában vászonra vittek, így biztosan nem éri csalódás azt, aki benevez erre a kalandra.

    A víz érintése meglepően sok vért és meztelenkedést halmoz fel, nem túl szégyenlős filmről beszélünk, de a Legjobb film kategóriában simán felveszi a versenyt a háborús Dunkirkkel, a tinidráma Lady Birddel, de még a tűzforró olasz nyarat feldolgozó Szólíts a nevedennel is.

    Értékelés: 8/10

  • OscarWATCH: Coco és a mexikói túlvilág

    Március 4-én kerül megrendezésre a 90. Oscar-gála, melynek jelöltjei között idén is sok SF film található. A filmrovaton belül a rendezvény felvezetéseként új kritikasorozatot indítunk, melyben a fő kategóriákban található fantasztikus filmeket vizsgáljuk meg, abból a szempontból, hogy miért is kiemelkedőek a saját műfajukon belül. Elsőként a Pixar animációs filmjével, a Cocóval kezdünk, mert a túlvilág sose volt még ilyen vicces és izgalmas.

    A Coco 2017 őszén mutatkozott be a mozikban és főleg amiatt vált ismertté, mert még a felnőtt nézőket is sírásra késztette, minden második jelenetében. Nem annyira meglepő ez, hiszen a Toy Story 3 rendezőjétől, Lee Unkrichtól érkezett az animációs kaland és olyan témakört dolgozott fel, amelynek irányába gyerekmese nagyon ritkán téved. Ez pedig a halál. Elsőre sötéten hangzik ez, de valóban így volt, a Coco ugyanis a mexikói halottak napján játszódik, különös körítésben.

    A történet szerint Miguel Rivera, egy tizenkét éves mexikói kisgyerek akkora zenerajongó, hogy a családja minden tiltása ellenére is a gitározással és az énekléssel akar foglalkozni, napjai nagy részét ez a hobbija teszi ki. A legtöbb ember élete során (sajnos) találkozik a szülői tiltással, valószínűleg ezért is ütött nagyot sokaknál már ezzel a témával is a film. Ami a Coco nagy ereje és szépsége, hogy ennél tovább mert menni. A sztori nagy része ugyanis a holtak birodalmában játszódott, ahol Miguel megismerkedett családja történetével és azzal, hogy felmenői miért ellenzik annyira a zenélést.

    Ha perspektívákat keresünk, szimpla animációs filmekben, akkor a Pixar háza ajtaján kell kopognunk, a filmstúdió ugyanis olyan elgondolkoztató produkciókat tett már le az asztalra, mint WALL-E, az Agymanók és a Fel. Ezek mindegyike fontos témákkal foglalkozik, van, amelyik az eltunyult társadalmat, akad olyan, mely az emberi érzelmeket és persze a Fel az öregedést dolgozza fel. A Coco a halálhoz nyúl, ahhoz, hogy még a túlvilágon lévő lelkeknek is meg kell békélniük azzal, hogy egyszer semmivé lesznek.

    A Coco nagyszerűen adagolja be felnőtt és gyerek nézőknek egyaránt, hogy az elhunyt rokonokat, ismerősöket nem szabad elfelejteni. Az emlékeinkben tovább élnek. Ehhez a mexikói vallás, a film vizualitása nagyszerű körítést ad, a zenékről már nem is beszélve. A Coco megríkat, megnevettet és ezt teszi úgy, ahogy csak a korszakos filmek képesek rá.

    Oscart neki? Március 4-én kiderül.

    A kategória jelöltjei:

    Bébi úr (The Boss Baby)
    A kenyérkereső (The Breadwinner)
    Coco
    Ferdinánd (Ferdinand)
    Loving Vincent

  • Fekete Párduc kritika: Hidakat építs, ne falakat!

    A Fekete Párducnak nehéz dolga volt a Marvel szuperhősei között, hiszen az Amerika Kapitány: Polgárháborúban tűnt fel először a karakter a mozivásznon, pont abban a filmben, amelyben csak úgy hemzsegtek a maskarás világmegmentők. A wakandai herceget, T’Challát tűrhetően hozta Chadwick Boseman, de afféle iparosmunka volt ez részéről, pláne, hogy a figura elsőre leginkább a DC-s Batman és Macskanő lebutított mixének tűnik. A Fekete Párducnak tehát érdekes előzménytörténetet kellett a karakter köré kerekítenie, úgy, hogy az embereket a Bosszúállók: Végtelen háború előtt is behúzza a mozikba a film. Sikerült, mert a Fekete Párduc a pénztáraknál jól teljesít, a kritikusok szeretik, a szuperhőst viszont csak úgy-ahogy sikerült közelebb hozni hozzánk.

    Elsőként azt kell leszögezni a filmmel kapcsolatban, hogy Wakanda egyszerűen csodálatos volt a nagy vásznon. A világ elől rejtőzködő, hiperfejlett ország olyan volt, mintha összeszedtük volna Vasember minden találmányát és a Thor-féle Asgarddal vegyítettük volna. Olyan Marvel filmekre van mostanában szükség, amelyek újat tudnak mutatni. A Doctor Strange a varázslást hozta be az MCU-ba, a Fekete Párduc pedig egy, a Föld teljesen elszigetelt részére kalauzolt minket. A film fényképezése ennek megfelelően nagyon színes volt, az afrikai ország szinte pezsgett az élettől, és jó volt, hogy a Fekete Párducot nem tömték tele felesleges szuperhősös cameókkal. Ennek köszönhetően egy olyan filmet kaptunk, amely a Marvel univerzumban játszódott, de habár a Polgárháború eseményeit vitte tovább, mégis elszigetelt sztorit mutatott be.

    A történet szerint apja halála után T’Challa hazatér Wakandába, hiszen az új királyt meg kell koronázni. Vele együtt mi is megismerkedhetünk az országgal, a törzsek általi feszültségbe belekóstolva. A film legnagyobb erőssége, hogy a brutálisan érdekes helyszín mellett végre kapunk egy olyan főgonoszt, aki a Marvel átlagához képest kiemelkedő. Igaz, hogy Michael B. Jordan jobbára jófiúkat szokott játszani, főszerepet kapott például a Rocky spinoffjában, a Creedben is, így nem meglepő, hogy a fiatal színész elbírta a vállán ezt a karaktert is. A verekedős jelenetek karcoltak, főleg amikor Bosemannel akasztották össze a bajszukat. Wakanda technológiai újításai egyébként a főhősre is hatással voltak, az új Fekete Párduc jelmez rengeteg izgalmas lehetőséget rejtett magában, ezeket pedig a készítők ki is használták.

    Szót kell ejteni a női karakterekről is, a Fekete Párduc testőrsége, a Dora Milaje nagyon működött, és a Fekete Párducban a gyengébbik nem egyáltalán nem volt gyengébb. Gondoljunk csak T’Challa tech-őrült lánytesójára, vagy épp Lupita Nyong’o-ra, aki végre olyan filmben szerepelt, ahol nem volt elmaszkírozva (lásd Star Wars), így meg is tudta mutatni, mennyire megy neki sci-fi filmekben is a szerepjátszás. Le a kalappal! A szereplők közül egyedül Andy Serkis karaktere volt kissé beleerőltetve a sztoriba, még Martin Freeman is hasznos tudott lenni a Fekete Párducban, ami azért nagy szó, mert a színész kvalitásaihoz képest sokadrangú karaktert kapott a Marveltől. Vicces, mert a Sherlock-beli kollégája, Benedict Cumberbatch vele szemben bezsákolta magának Doctor Strange-et.

    A Fekete Párduc többféleképpen is körülírható, mert nagyon sokoldalú film. Lehet rá mondani, hogy olyan, mint a modern Oroszlánkirály, esetleg Trónok harca szuperhősökkel, vagy Shakespeare-féle királydráma, egy nem létező, afrikai országban. Sokan ráfogták a Fekete Párducra, hogy főleg a fekete embereknek lesz fontos és az ő kultúrájukkal kapcsolatban mond majd jelentős dolgokat a film. Ez nem igaz, gondoljunk csak az egyik, végefőcím utáni snittre, ahol T’Challa mindenkit figyelmeztet, hidakat kell építenünk, nem falakat, ha előre akarunk jutni. Az ilyen komolyabb és modern gondolatok miatt nagyon fontos film a Fekete Párduc a Marvel-féle filmes univerzumban.

    Hosszú film? Igen. De megéri végigülni. Annak ellenére is, hogy T’Challa kissé steril marad, Wakandába megéri váltani egy virtuális repjegyet, mert óriási élmény lesz a látogatás.

    Értékelés: 8/10

  • Stargate Origins kritika: Oldschool, de pont ezért működik az új Csillagkapu sorozat

    Amikor tavaly az MGM bejelentette, hogy megint lesz Csillagkapu sorozat, sokan felkapták a fejüket és azt gondolták, hogy a Universe kap egy harmadik évados folytatást. Nem így lett, hiszen egy afféle előzményt kapunk az Originsszal, mely 1928-ban kezdődik, amikor is Langford professzor megtalálja az első földi Csillagkaput. Digitális sorozatról van szó egyébként, ami kizárólag a Stargate Command nevű új szolgáltatáson érhető el, az első három rész alapján pedig korrekt limonádénak ígérkezik az újdonság. A premier alkalmából elérhetővé tették az eredeti, 1994-es Csillagkapu filmet is, érdemes megnézni, alapműről van szó ugyanis.

    INDUL A NOSZTALGIAVONAT

    A sorozat meglehetősen érdekes nyitánnyal jelentkezett, ugyanis a történet szerint 10 évvel később, miután felfedezik Gízában ezt a megmagyarázhatatlannak tűnő eszközt, megjelennek a nácik is. Pötyögnek rajta párat, aztán manuálisan működésbe hozzák a Csillagkaput, majd át is mennek rajta. Természetesen bonyodalmakból nem lesz hiány, hiszen viszik magukkal az öreg Langfordot is, így két piperkőc katonán és a fiatal Catherine Langfordon múlik a tudós és persze a világ sorsa. A színészi játék egyébként eléggé visszafogott az új sorozatban, ahogy a játékidő is, hiszen az első három epizód 10, 8 és 12 perces. Ennek ellenére simán beránt a Stargate Origins világa, hiszen amit jól csinál a produkció, az a nosztalgia felidézése.

    Jó hallani az ismert betétdalokat, látni, ahogyan használják a Csillagkaput, ergo a széria (vagy film, ha valaki egyben nézi majd meg) a rajongóknak kellemes kikapcsolódást jelenthet. Itt-ott látszik azért, hogy kevés büdzséből dolgoztak a készítők, hiszen feltűnően keveset mutogatják a Csillagkaput. Ennek ellenére persze központi szerepet kap az átjáró, és az előzménysorozat elég ügyesen bővíti a sci-fi univerzum mitológiáját és történelmét egyszersmind. Erős női karakterekkel teli van a produkció, így az eredeti Csillagkapu sorozatból ismert Catherine is kőkemény, ez helyenként néha zavaró egyébként, hogy a katonák nem találják a helyüket és főképp csak asszisztálnak. De tekinthető ez humorforrásként is, úgy viszont tény, hogy működik.

    A Stargate Origins főleg azoknak nem fog tetszeni, akik a Universe sötétebb hangulatához szoktak és hasonlóan komoly történetre vágynak. A Csillagkapu azonban jórészt inkább lightos sci-fi volt mindig is, így összességében azért nem okoz csalódást az újdonság. Nézzük is tovább, amint kijön a folytatás.

    Értékelés: 8/10

  • The Cloverfield Paradox kritika: Zűr az űrben

    2008-ban került mozikba a Cloverfield első része, melyet Matt Reeves rendezett és sikerült is csúcsra járatnia a produkciónak a kézikamerás, giga szörnyes formátumot. A Cloverfield Lane 10 ennél már jóval visszafogottabb kamaradráma volt 2016-ban, a közönség a formátumváltás miatt talán ezt még az eredetinél is jobban szerette. Pár napja a Netflixen meglepetésszerűen debütált a The Cloverfield Paradox, mely ezúttal az űrben játszódik. A történet szerint a jövőben járunk, ahol a Föld energiaproblémáit pár asztronauta és egy új technológia igyekszik megoldani. Vigyázat, innentől spoilerek is előfordulhatnak!

    A The Cloverfield Paradox nagy klasszikusoktól merít, így helyenként felfedezhetőek benne az Alien-franchise-ban megismert fogások is, habár ezúttal szörny nincsen az űrállomás fedélzetén. Van helyette utazás dimenziók között, a film egy pontján a Föld is eltűnik, így érdekességek sokaságát sikerült belesűríteni a filmbe. A kritikák nagyon rosszak voltak, de azt meg kell hagyni, hogy látvány tekintetében nagyon ott van a The Cloverfield Paradox, gyönyörű képekkel operál a sci-fi. Emellett még a zenék is kiemelkedőek, így az utálóknak nincs teljesen igazuk.

    A színészi játék viszont elég gyenge, és nincsenek is sztárok a The Cloverfield Paradoxban. Daniel Brühlt legutóbb az Amerika Kapitány 3-ban láttuk, gonoszkodni, rajta kívül pedig egyedül az érdekes arcú Elizabeth Debicki nyújt emlékezeteset. A többiek sablonkarakterek, még a brit szitkomokban rendre brillírozó Chris O’Dowd is. Az űrállomáson mindenféle nemzetiségű és habitusú ember megtalálható, az ellentéteik azonban rendre tragikomédiába hajlanak, mintsem véres drámába. A The Cloverfield Paradox emellett teli van rendkívül undorító jelenetekkel, így csak azoknak ajánlható a film, akik az ilyesmit bírják.

    A The Cloverfield Paradox egy átlag sci-fi, főleg azoknak nem nyújt újat, akik a The Life-ot már látták korábban. Zűr az űrben, és kész. Amiatt érdemes egyedül beszélni róla, mert a Cloverfield univerzumába rettenet jól illeszkedik. Ráadásul nagyon jól bővíti azt. A Cloverfield 3 azt az újdonságot hozza be a franchise-ba, miszerint az űrállomás tragédiája nem csak térben okoz galibát, hanem időben is. Emiatt tehát hatással van a legénység hibája mind a Cloverfield 1 szereplőire, mind pedig a Cloverfield Lane 10 történéseire. Ezt a Redditen egyébként nagyon jól összeszedték a nézők, például a 18. perc környékén az első és a harmadik részben is olyan áthallás van, hogy annak csak tapsolni lehet.

    Így kell multiverzumot építeni? Igen. A The Cloverfield Paradox új szintre emeli a 2008-ban indult franchise-t, ráadásul megmutatja azt is, hogy az első filmben látott szörnyek sokkal durvább alakot is tudnak ölteni. A negyedik felvonás, melyet egyelőre Overlord címen emlegetnek, még idén mozikba kerülhet, kíváncsian várjuk, hogy a távolabbi múltat hogyan bolygatja meg a Cloverfield Station katasztrófája.

    A harmadik Cloverfield film a semmiből jött, arathatott volna, de önálló részként a közepesnél kicsit jobb lett, maximum. Ennek ellenére a Cloververse-t szinte példátlan módon építi tovább, emiatt pedig a franchise rajongóinak abszolút kötelező néznivaló.

    Értékelés: 6/10

  • Altered Carbon pilot: Lenyűgöző látványvilággal nyit a Netflix cyberpunk sorozata

    Napjaink legnépszerűbb online videotékája és tartalomgyártója, a Netflix mostanában nem tud hibázni. A cég sorra gyártja a jobbnál-jobb sorozatokat ugyanis, ezeknek a legújabb darabja pedig egy cyberpunk produkció, az Altered Carbon. Irodalmi adaptációról van szó, Richard Morgan Takeshi Kovacs könyvsorozatának első felvonását, a magyarul is megjelent Valós halált vitte képernyőre a Netflix, 10 részben. Az Altered Carbon a látványát tekintve brutálisan erős, az akciójelenetek jól megkomponáltak, elsőre a nyomozós szál tűnik a legkevésbé izgalmasnak, de a sorozat világa nagyon könnyen magába szippantja az egyszeri nézőt.

    Az Altered Carbon leginkább azoknak ajánlható, akik úgy találják, hogy a Szárnyas fejvadász franchise nekik túl lassú. A Netflix újdonságában minden megvan, ami azokban a filmekben, csak sokkal gördülékenyebb az egész. Itt vannak jól összerakott akciók, a sztori is néző-orientált. Amit pedig abszolút ki kell emelni, az a látvány. Rengeteget költöttek erre a sorozatra, a Netflix egyik legdrágább produkciójáról van szó, pedig azért a listán olyan szériák is szerepelnek, mint a Stranger Things és a Black Mirror. Az Altered Carbon világa elképesztően jól néz ki a képernyőn, annak ellenére, hogy szinte fulladozik a néző a futurizmustól, a színektől, a technológiától.

    A történet szerint Takeshi Kovacs – itt hadd jegyezzük meg, hogy ez az egyik első olyan amerikai széria, ahol a Kovacs nevet helyesen képesek a szereplők kiejteni – a 25. században ébred, egy másik testben, ugyanis az emberiség átlépte azt a határt, hogy a tudatot egyfajta tokban tárolja. Ennek köszönhetően, hogy a személyiségek tulajdonképpen újabb és újabb testbe költöztethetőek át, közel kerül a halhatatlanság. Az egyetlen bökkenő az, ha a koponyaalapba épített eszköz sérül, mert akkor bekövetkezik a Valós halál.

    A sorozat itt veszi fel a fonalat, Kovaccsal együtt járhatjuk be ezt az új világot és ismerkedhetünk meg az Altered Carbont uraló viszonyokkal. Vannak itt kőgazdag családok, akik biztonsági mentésekkel képesek elodázni a Valós halált, illetve kiderül az is, hogy a főhőst azért ébresztették fel, hogy egy befolyásos ember meggyilkolását/öngyilkosságát kinyomozza. Az Altered Carbon építkezése nagyon érdekes, egyelőre a pilot csak az első lépést teszi meg, ennek ellenére nagyon izgalmas, ahogy a sorozat kijelöli azt az ösvényt, amelyen haladni fog.

    A látvány mellett az Altered Carbon brutális harcokban is bővelkedik, elég az első rész végén látott hoteles snittre gondolni, az ember álla leesik. Már-már a Daredevil minimalista, mégis élvezhető verekedéseit idézi a produkció. A főszerepben azt a Joel Kinnamant láthatjuk, aki a The Killingben vált nagyon elismertté, később szerepelt a Robotzsaru remake-ben és az Öngyilkos osztagban is. A színésznek jól állnak ezek a keménykedős, magabiztos, ám elég zárkózott karakterek, Kinnaman abszolút könnyedén viszi itt is a hátán a show-t.

    Ahhoz, hogy az Altered Carbon minden kétséget kizárva kötelező néznivalóvá váljon, kell az is, hogy a felvázolt nyomozós szál kellően elmélyüljön és a világ mellett ez a rejtély is magával tudjon minket rántani. Persze a könyvolvasók előnyben vannak, ők már tudják, mi várható, de bármi jöjjön, az Altered Carbonnak már a létezése is nagy szó. Nem vagyunk túlságosan eleresztve cyberpunk sorozatokkal, ez a műfaj inkább a filmnézőknek kedvez.

    Értékelés: 8/10

    Kedvcsinálóként még néhány kiváló jelenetkép:

  • Lurks Below címmel készül új játék a Diablo fejlesztőjétől

    A Blizzard egyik legmeghatározóbb alakja, David Brevik új játékot készít, melynek címe akár utalás is lehet a dungeon crawlerek ősatyjára, a Diablo szériára, hiszen itt is a föld mélyére kell majd süllyednünk azért, hogy véget vethessünk egy pokoli szörnyetegnek.

    A Lurks Below egy oldalnézetes kalandjáték, ami inkább hasonlít egy indie fejlesztő első projektjére, mint egy veterán szoftverfejlesztő sokadik munkájára. Ezért sajnos szkeptikus szemmel kell megvizsgálnunk a készülő programot.

    Első blikkre nem tűnik olyan forradalminak, mint a Diablo volt a maga korában. Leginkább a Terráriára hasonlít megjelenésében, egy csomó szerepjátékos és minecraftos elemmel összevegyítve. A játék egyik legérdekesebb tulajdonsága, hogy a többjátékos módra kiemelt figyelmet szentel, ergo így lesz igazán élvezetes a játék.

    A Lurks Below egy rendkívül egyszerű koncepción alapszik. A földkéreg tetejétől kell a harcosunkkal a Föld forró magja felé kalandozni, és ahogy lentebb haladunk, egyre erősebb ellenfelekkel találkozunk. A környezetünk és a tárgyak, amiket az ellenfelek dobnak, teljesen véletlenszerűek lesznek, így többszöri végigjátszásra is nyílni fog lehetőségünk. Többféle játékmóddal érkezik a játék, például egy hardcore móddal, melyben ha egyszer meghal a karakterünk, akkor törlésre is kerül és kezdhetjük az egész kalandot elölről.

    A játék még idén kikerülhet a Steamre és február 2-től 5-ig, a zárt bétájában is kipróbálhatjuk a Lurks Below-t. Nagyon reméljük, hogy az elmondottaknál mélyebb a nyúl ürege, mert egyelőre nem tűnik kihagyhatatlannak ez az oldalnézetes kalandjáték.

  • Black Mirror 4. évad részről-részre: Még mindig az ember a technológia legnagyobb ellensége

    Charlie Brooker sorozata, a Black Mirror egy komoly tisztelgéssel kezdte a szezont, hiszen egy Star Trekre hajazó epizódot kaptunk évadnyitónak. Erről írtunk külön kritikát, érdemes megnézni a részt, nem hiába kezdett el terjedni a médiában az a pletyka, hogy a USS Callister saját spinoff szériát is kaphat. A Black Mirror maradék öt része se okozott csalódást, ellenben a készítők újfent megmutatták, hogy hiába halad előre őrületes tempóban a technológia, a felhasználók, azaz az emberek egyszerűen nem tudják ésszel használni az újításokat. Mindig valami brutális vége van annak, ha olyan kütyüket használunk, melyek megelőzik a korukat.

    Rögtön a második felvonásban, az Arkangel című epizódban megerősítik ezt nekünk Brookerék, hiszen egy korántsem hétköznapi felnövéstörténetet láthatunk 1 órában. A történet főszereplője egy anyuka, akinek a kislánya elszökik a játszótérről, a szülő pedig, hogy kontrollálni tudja a kicsit, afféle GPS-t tesz a fejébe. A dologban a legnagyobb csavar az, hogy innentől kezdve first person nézetben láthatja is a nő, hogy mit csinál a gyerek, ez pedig a tiniévek közeledtével, amikor beindulnak a hormonok, hirtelen terhessé válik… mindenki számára. Az Arkangel című epizód szépen feltérképezi, hogy mit jelent a magánszféra, és hogy bizony ha a kölykök felnőnek, el kell engedni a kezüket, hadd repüljenek ki a családi fészekből. Értékelés: 8/10

    A Black Mirror harmadik része, a Crocodile rendkívül vegyes kritikákat kapott, hiszen egy, a skandináv krimik hangulatát idéző történetről van szó. Itt egy építésznő a főszereplő, aki egy múltban elkövetett bűnt próbál elfelejteni, de amikor egy biztosítási szakember a nyomába ered egy olyan készülékkel, mely vizuálisan képes képernyőre vinni egy-egy emléket, iszonyú lavina indul meg. Talán ez a Black Mirror egyik legmegrázóbb része, még úgy is, hogy rögtön a sorozat pilotjában egy politikust arra kényszerítettek, hogy meghágjon egy disznót. A Crocodile formabontó, habár helyenként lassú és leül, nehéz nézni, ennek ellenére a végjáték kárpótol a megpróbáltatásokért. Na, persze korántsem happy enddel. Értékelés: 7/10

    Kijelenthető, hogy a 4. évad eleje részről-részre egyre borúsabb és depresszívebb, ezért is jó, hogy összehozták nekünk a készítők a Hang the DJ-t. Ebben a mai Tinder-generáció csetléseit-botlásait láthatjuk, azzal az extrával, hogy a társkereső fiatalok számára egy applikáció mondja meg, hogy mennyi időt kell együtt tölteniük. Ezek alapján aztán egy algoritmus kiszámolja a tökéletes match-et, akivel aztán lehet élni, amíg a halál el nem választ. Kellett az évadba egy ilyen, romantikus sci-fi vonal is, már csak azért is, hogy kapjon némi feelgoodot az egyszeri nézőközönség. Értékelés: 9/10

    A Metalhead ezzel szemben a posztapokaliptikus világok rajongóinak kedvez, ez a rész robotkutyákkal, világégéssel, fekete-fehér fényképezéssel és egy adag Terminátor-hangulattal jelentkezik. Az ötödik epizód egy menekülés története, egy olyan világban, ahol a rémségek elől egyszerűen lehetetlen elbújni. A készítők elmondása alapján gondolkoztak azon, hogy nem csak fekete-fehér, de még némafilmes stílusban is mesélik el a Metalheadet, a végeredmény azonban így is közel tökéletes lett. A feszültség rettenetes, a színészi játékba se lehet belekötni, simán újranézős részről van szó. Értékelés: 9/10

    A Black Mirror évadzárója egy meta-epizód lett, melybe valószínűleg olyan sztorikat zsúfoltak bele, amelyeknek nem akartak külön részt szánni, de azért szívesen elmesélték nekünk. Nem is tették rosszul, hiszen a Black Museum visszatekintős részei zseniálisak lettek, a múzeumban elhelyezett easter eggekre érdemes odafigyelni, azonban a végén annyi csavart raktak a sztoriba az írók, hogy inkább lett nyakatekert a végeredmény, mintsem katartikus. Értékelés: 7/10

  • Zombis krimisorozattal kezdi az évet az RTL Spike

    Az iZombie magyar premierjére régóta várunk, hiszen már októberben arról szóltak a hírek, hogy a CW sorozatát bemutatja az RTL Spike. A csatorna többször eltolta a széria kezdését, január 2-án, azaz ma este 22:00-kor viszont végre műsorra tűzik ezt az újdonságot is. Az RTL Spike a sorozatrajongók új fellegvára lehet, hiszen olyan műsorokat hoztak el a hazai nézőknek, mint a Sötét árvák, a The 100, de klasszikus Batman sorozattól kezdve van minden a kínálatban, amire egy magyar geek csak vágyhat.

    A képregényadaptáció főszereplője Olivia Moore, akinek komoly reményei vannak a tanulmányait illetően, ám amikor egy nap váratlanul meghal, minden terve fölborul. Az iZombie hősnőjének innentől kezdve élőhalottként kell tengetnie a szürke hétköznapokat, a csavar az egészben pedig, hogy ehhez agyakat kell ennie. Így egy hullaház dolgozója lesz, ahol azzal szembesül, hogy a falatozások után az elhunytak emlékeit is megkapja. Az iZombie egy darkos, groteszk nyomozós sorozat, de a Tru Calling egykori rajongói is megtalálhatják a számításukat a szériával.

    Premier tehát 22:00-kor, az új részek pedig minden hétköznap, ugyanebben az időpontban érkeznek, az RTL Spike-on. Alább megmutatjuk a produkció magyar előzetesét is, kedvcsináló gyanánt.