„– Vannak Moszkvában olyanok, akik hamis papírokat árulnak kváziknak? – csodálkozott Markin.
– Moszkvában minden van.”
Ennél jobban nem lehet összefoglalni a regényt, és egyúttal Szergej Lukjanyenko munkásságát. Regényeiben egy olyan alternatív Oroszországot és olyan alternatív Moszkvát teremtett, ahol bármi elképzelhető. Az Őrség-sorozattal egy fantasztikus orosz fővárost teremtett, egy varázslatos, misztikus helyet. De ez mégis ugyanaz a város, nem alternatív történelem, inkább egy kiterjesztett valóság, ahol minden lehetséges.
A Kvázi mégis más, mint a többi regénye. Kirándul egyet a nagy zombi univerzumba, az élőhalottak világába, amely már egy évtizede kiirthatatlanul ömlik a popkultúrából. Mégis sikerült valami újat, valami mást kihoznia a megszokott menekülés/trancsírozás párosból.
„A pisztolyt átvettem a bal kezembe, jobbal előhúztam a tokjából a machetét. És berúgtam az ajtót.”
Oké, már az első oldalakon felbukkan egy pisztoly és machete, akkor mégis lesz trancsírozás. De ezt nem is lehet elhagyni, mert annyira része a zombivilágnak, mint a pizzának a sajt.
De a Kváziban a szerző rátett egy lapáttal. Mint sok jó regény ez uis egy krimi, de főhősünk nem szimplán nyomozó, hanem haláleseti ügykezelő. Ami valljuk be, nem egy aktatologató munka lehet, ha machete kell hozzá.
Egy posztapokaliptikus jövőben vagyunk, egy titokzatos járvány után, ami alaposan megváltoztatta a világot. A halálesetekhez ki kell száni, mert ezek a fránya hullák csak nem akarnak meghalni, és bezombulhatnak. Gyenist Szemjonov feladata, hogy eljárjon az ilyen ügyekben.
De az élet nem ilyen egyszerű, mert ott vannak a Kvázik. Holtak, akik mégis élnek. Nem zombik, hanem normál tudattal és élettel rendelkező egykori holtak. Sokan vannak, a társadalom egy jelentős részét képviselik, egy futurisztikus kisebbség. És ezzel el is Értünk a probléma forrásához. A társadalom furcsa szerkezete, a háromrétegű népesség, a könnyen lenézhető és irtható zombikkal, és a csaknem emberi Kvázikkal.
Ezek után visszaköszön az emberiség jelleme, előítéletei, történelmi viselkedésmintái. Egy kisebbség, amiket vélt vagy valós sérelmekért nem csak okolni, de gyűlölni is lehet, sőt nem csak lehet de kell is. Az évezredes filozófiai kérdések, és előítéletek teljesen új értelmet nyernek: mikortól ember az ember, mennyire ember az, aki különbözik tőlünk.
A könyv egyszerre bűnügyi történet, társadalmi dráma, posztapokailiptikus és zombi regény. A zsaru főhős ugyanazokkal a gondokkal küzd mint más rendőrök a való világban. Megvan a múltja, a maga bajai, előítéletei. Gyűlöli a holtakat, és mindent elkövet, hogy azok is maradjanak. De a Kvázikról sem jobb a véleménye.
Különösen akkor gyűlik meg a baja a világgal, amikor egy kvázi kollégát kap maga mellé társnak. Gyeniszov kicsit olyan, mint egy nagyvárosi amerikai zsaru, aki rasszista, gyűlöli a négereket és a latinokat, és ezek után kap egy fekete társat. A kettőjük története nem csak nyomozás, hanem egy morális utazás az emberi jellem körül: fizika-, gondolkodásbéli- és jellemi különbségek, másság, tolerancia, és együttélés.
kváZi
A jól felépített világ és a csavaros történet mellett jól érződik az orosz gondolkodásmód, és a nagy lelkük. Morfondírozás, hosszú toprengések, és természetesen az elmaradhatatlan vodka.
A kedvencem, hogy egy zseniális fordítói ötlettel új értelmet kapott a kriptaszökevény kifejezés.
Ha csak egy mondatot, akarok kiemelni egy könyvből, akkor legyen az a címadó mondat:
„Az olvasás jól pótolja a vodkát…”
Ebben minden benne van Lukjanyenkoról, Moszkváról és az orosz lélekről.
1969-ben megkapta a Floris című kalandfilmsorozat címszerepét. Floris egy középkori hős volt, olyasvalaki, mint Robin Hood vagy Ivanhoe. Kalandos történetei izgalmat, humort és az akkori mérce szerint – pláne tévében! – kicsit sok erőszakot tartalmaztak. A 12 részes sorozatot egy ígéretes új rendező, Paul Verhoeven forgatta. Hauer és Verhoeven az első perctől remekül megértették egymást, és nyilvánvaló volt, hogy fognak még együtt dolgozni.
