Bár úgy tűnik, Tim Burtonnek még nem sikerült visszatalálnia önmagához, mindenesetre egész jó úton halad. Ugyanis sikerült egy olyan filmet összedobnia, ami egy fokkal jobb az átlag blockbuster-minőségnél, ugyanakkor még nagyon távol áll attól a stílustól, ami miatt a rendező munkásságáért egykor az emberek rajongtak.
Noha filmjei még ma is elismerten jók, ezt legfeljebb a régiekről lehet elmondani. Tim Burton ugyanis sajnos elvesztette monyóját, nagyjából az Alice csodaországban környékén. Azóta minden alkalommal olyan szarvashibákat követett el, mintha szándékosan a legrosszabbat akarta volna kihozni magából.
Főbb színészgárdáját Helena Bonham Carterre és Johnny Deppre, vagyis feleségére és legjobb barátjára korlátozta. Többnyire már százszor feldolgozott témákat választott, a kivitelezés pedig rettentően kínos jeleneteket eredményezett (egy perc néma csend Depp karrierjéért a Bolond Kalapos-féle örömcsörgés miatt, de talán filmtörténelmi kudarcnak tekinthető az Éjsötét Árnyék fináléja is).
Annak ellenére, hogy a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei is feldolgozás, egész vállalhatóra sikeredett, és ehhez a megállapításhoz nincs szükség jóindulatra. A film szórakoztató, bár eredetinek nem lehet nevezni, ugyanis különleges képességekkel rendelkező fiatalokkal már egész sagákat csináltak (X-Men, Harry Potter-széria). A történet sajátos világa kissé kiszámíthatatlanná teszi a cselekményt, így fordulatos is.
A legnagyobb „kár” mégis talán a könyvek rajongóit érte, tekintve, hogy a forgatókönyvírók jól megkavarták itt a dolgokat. Két korántsem jelentéktelen karakter nevét és szerepét például egy az egyben felcserélték, ahogy maga Vándorsólyom kisasszony sem annyira tökös eredetileg, mint ahogy Eva Green megformálja. A film eleve az első két könyvet dolgozza fel, a másodikat azonban csak „nyomokban” tartalmazza. Az egyes események is jóval pörgősebbek, dinamikusabbak a vásznon, mint az oldalakon, na de egy közönségfilmtől ennyi talán elvárható. Mindenesetre az alkotók olyan mértékben tértek el az alapanyagtól, hogy az elkerülhetetlenül maga után vonja az adaptációk esetében gyakori „Hát ez nem így volt a könyvben!” kijelentést.
Sajnálatos, hogy a produkció nem a könyv stílusára, hanem az átlagnéző elvárásaira hagyatkozott a képi világ vászonra vitele során.
A southern gothic stílusra emlékeztető, misztikus hangulat, melyet a százéves, bizarr kópiák gyűjteménye kölcsönzött, szinte teljesen elmaradt.
Érdekes háttérinformáció, hogy a könyv szerzője, Ransom Riggs eredetileg fotóalbumot akart kiadni a bolhapiacokon talált, régi fényképeivel, de a kiadó meggyőzte őt, hogy a képek inkább vázként szolgáljanak a narratíva számára, mely az írót végül is egy young adult könyv megírásához vezette.
A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei nem újító alkotás, mivel nem mert olyasmivel dolgozni, ami valóban „különleges.” Mindenesetre egy potenciás filmszéria első darabjának kiváló, Tim Burton munkásságának és megítélésének pedig mindenképpen jót tesz.
Címe: Miss Peregrine’s Home for Peculiar Children Rendezte: Tim Burton Könyv: Ransom Riggs Forgatókönyv: Jane Goldman Színészek: Asa Butterfield, Samuel L. Jackson, Eva Green, Judi Dench, Rupert Everett, Allison Janney, Terence Stamp Megjelenés: 2016. szeptember 29. (Magyarország) Forgalmazza: InterCom
Az HBO egyik talán legvártabb őszi sorozata, a Westworld október másodikán debütált. Nem hiába a hype, egy nagyon sok potenciált rejtő science fiction történetnek tűnik, amihez olyan nagy nevek járultak hozzá, mint J. J. Abrams (Star Wars 7), Jonathan Nolan (A célszemély), Ed Harris, Anthony Hopkins vagy Evan Rachel Wood.
A Westworld egy a távoli jövőben működő szórakoztatópark-szerű létesítmény, ahol hostoknak nevezett androidok várják a nagyon gazdag odalátogatókat. A játékosok bizonyíthatják rátermettségünket pisztolypárbajban, tiszteletüket tehetik a csábos, harisnyás kötős örömlányoknál, vagy épp portyázó banditáktól védhetik meg a várost – mindez lehetséges, sőt, még annál is több, hisz a park célja, hogy minél élethűebb és szórakoztatóbb környezetet biztosítson a játékhoz.
Az 1973-as film egyik posztere
Az ötlet nem új keletű, a történet alapját Michael Crichton (Jurassic Park, Zaklatás) 1973-as Feltámad a vadnyugat című filmje szolgálja. Szokták mondani, hogy Crichton mozis debütálása a Jurassic Park egyfajta előtanulmánya, amit a mondanivaló igazolni is látszik: nem szabad teremtőt játszanunk, foglalhatjuk össze röviden. Ahogy egy ilyen témájú filmben lenni szokott, hiba csúszik a rendszerbe. A régi filmben egy cowboyrobot (Yul Brynner) hibásodik meg, a sorozatban pedig egy rendszerfrissítés nem egészen úgy működik, ahogy kellene. A cselekmény előrehaladtával egy másik, Mary Shelley Frankensteinje óta népszerű toposz, a feltaláló és a teremtmény viszonya kerül előtérbe. Kérdés, egy sokszor feldolgozott témát miként tud máshogy megközelíteni a film remake-je?
A pilotrész még sok konkrétumot nem árult el nekünk a jövőbeli történésekről, csupán az alapokat fektették le. Azonban az, ahogyan mindezt a készítők tették, teszi nagyon is potenciális sorozattá a Westworldöt. Azt szokták mondani, hogy a sci-fi és a western nem igen fér meg együtt (gondoljunk például a Cowboyok és űrlények filmre), de kivételek is akadnak (pl. Firelfy). Szerencsére itt meg tudták teremteni azt az egyensúlyt, amivel mindkét zsáner önállóan és együtt is működik. A hostok bemutatásával tényleg egy klasszikus értelembe vett westernt kapunk, de az HBO sorozataira jellemző tulajdonságokkal kiegészítve (azaz elég realisztikus, és persze van bőven erőszak és szex). Továbbá megkapjuk a jól ismert sablontörténeteket, mint a várost fenyegető banditákat, tragikus szerelmi szálat (Dolores és Teddy), kiegészítve tipikus western szereplőkkel (seriff, hős, a rossz stb.) és a mindehhez illő korhű díszletekkel. Ebbe a tökéletesen létrehozott western környezetbe kúszik be a science fiction. A westernes jelenetekben képi szinten nem egyértelmű, hogy a városban járó hostok igazából androidok, csakis a cégnél játszódó részek és egyéb kiszólások tudatosítják ezt bennünk. Azonban a szereléseket és frissítéseket bemutató jelenetek elegek ahhoz, hogy a westernben végig jelen legyen a sci-fi. Ez a kettősség létrehoz egy még érdekesebb dolgot is: már a sorozat legelején arra kényszerítik a nézőt, hogy gyakorlatilag mesterségesen előállított tárgyakkal azonosuljon. A különböző storyline-ok bemutatása közelebb viszi az androidokat a nézőkhöz, egyfajta szimpátia alakul ki irányukba. Ez a későbbi történéseket mindenképpen érdekes meglátásba fogja helyezni.
Míg a westernes szál inkább szórakoztatást szolgálja, addig a sci-fis hozza a mondanivalót. Már maga a Westworld felépítése rengeteg kérdést vet fel, melyekre reméljük, később lesz válasz. Egy a mi fizikai valóságunkban végigjátszható játék, amiben végtelen számú történet és szituáció vihető végig talán ma már kevésbé hat olyan fantasztikusnak, mint a 70-es években (hisz rengeteg játék, mint a Dragon Age vagy a Witcher még korlátozott szinten, de képes megadni ezt az élményt, leszámítva a valóság részt), de még így is fel tudja csigázni a néző fantáziáját. Egyik kedvenc adalékom a Westworldhöz az, hogy egy konkrét írócsapat dolgozik a hostok karakterén, ezzel biztosítva a látogatóknak a minél jobb játékélményt, természetesen az ő igényeikhez igazítva. Itt éreztem némi fricskát is a mai kor szórakoztatóipara felé, ami minél több erőszakkal és szexszel tölti meg termékeit, mert az emberek ezt akarják.
Emellett látjuk, miként is építik, majd tökéletesítik és teszik még emberivé az androidokat, bár mindezt még mélyebb tudományos magyarázat nélkül. Talán nem is ez a vonal lesz itt az érdekes, hanem egy még nem teljesen kibontott rész, a feltalálók már jól ismert arroganciája (főleg Anthony Hopkins által megformált Dr. Robert Fordon és Bernard Lowe-on [akit Jeffrey Wright játszik] keresztül), hisz valószínűleg részben ez lesz a felelős az előre felvázolt problémákért. Ha már szóba kerültek a felelősök, a pilot egyik kulcsfontosságú alakjának tűnik Ed Harris karaktere, aki már most számos teóriának adott alapot a különböző fórumokon. Egy megszállott játékos, aki egy harmadik történetszálat ad majd a sorozatnak, vagy maga a szabotőr, esetleg egy elszabadult androiod, akiről senki sem tud?
Közelebbről megnézve, a Westworld pilotjában semmi különös nem történt még, csak megismertük az alapszituációt és egy fantasztikusnak tűnő játékot. Azonban már most annyi érdekes apróságot vonultattak fel, amik olyan potenciált rejtenek, amik akár az idei év legjobb sci-fi sorozatává emelhetik a Westworldöt. Reméljük, a készítők kihasználják mindezt. Az én fantáziámat mindenesetre nagyon megpiszkálták és türelmetlenül várom a jövő hét hétfőt.
Akik olvasták a Nehéz istennek lennit vagy a Kammerer-trilógiát, tudják, milyen is a 22. század, azaz a Delelő világa. A most megjelenő Hazatéréssel ezek az olvasók visszatérhetnek Sztrugackijék univerzumába, azonban az újaknak is jó hírrel szolgálhatunk! Ez a kötet tekinthető kronológiai értelembe véve az 1. résznek, így az újoncok nem érezhetik úgy, hogy kimaradnak valamiből.
Arkagyij és Borisz tíz éven keresztül dolgozott a Delelő-történeteken, azonban nem tudatosan építették ezt a világot, inkább újra és újra felhasználtak egyes helyszíneket vagy szereplőket. Később kezdték csak felépíteni a közös témákat és cselekményszálakat. Így lehetséges az, hogy habár a legtöbb ilyen művük nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, számos közös elem található bennük. Az újrahasznosításokból logikusan következik, hogy ilyen közös pont a helyszín, de számos visszatérő szereplő is felbukkan, mint például Kammerer. Ez a tulajdonság a Hazatérés köteten belül is tapasztalható: Szergej Kondratyev vagy Jevgenyij Szlavin karakteréhez kötődik több novella is.
Maga a Delelő-ciklus a kommunizmus alapjaira épült társadalomba kalauzol minket. Ebben a világban minden tökéletes és a magas szintű technológiának hála senki sem szenved hiányt és a fizikai munka is megszűnőben van. És természetesen lehetőség van az űrutazásra is, ami számos kaland és bonyodalom lehetőségét rejti. Ennek köszönhetően kerül a két kozmonauta, Kondratyev és Szlavin is a Delelő világába.
A ciklus első kötete először 1961-ben jelent meg az Ural nevű magazinban – ez a változat akkor csak 10 írást tartalmazott. Egy évvel később némi bővítésen esett át a kötet, de végleges formáját csak 1967-re érte el. A végső verzió összesen 20 novellát tartalmaz, amelyek csupán lazán függnek össze egymással. Itthon eddig egy rövidebb változat, az Ugrás az űrbe volt elérhető, azonban most mi is olvashatjuk a végleges változatot. A régi és új történeteken keresztül megtudhatjuk, miként lehet egy utópiából disztópia, új, emberszerű fajokat ismerhetünk meg, a két kozmonaután keresztül pedig megtudhatjuk, milyen bonyolult feladat egy jól ismert, de mégis új környezetbe beilleszkedni. Mindent megkapunk a Hazatérésben, amit egy sci-fitől és egy Sztrugackij-kötettől elvárhatunk: fantasztikus ötletek, hihetetlen kalandok és elgondolkodtató sorok.
A 2015-ben Magnesia Litera-díjas, magyarul nemrég megjelent Múmiamalom című regény szerzőjével, Petr Stančíkkal beszélgettünk. A cseh irodalomkritika krémje egy elismerő mosollyal és a „figyelemre méltó” kifejezéssel jellemzi a könyvet, a szerző pedig a „sci-fi rajongó” jelzővel önmagát. Az októberi Galaktikában megjelent interjú kibővített változata.
Egyszer azt találtam írni valahol, hogy a Múmiamalom a geek- és képregénykorszak Švejkje és Gragantuája. Egyet lehet érteni ezzel az állítással?
Nem akarom magam senkihez hasonlítgatni, de persze mindkét említett művet nagyon szeretem, és mindkettőből merítettem is az íráshoz. Hozzátenném még a Gilgámes eposzt és Cervantes „Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha” című művét. Érdekes, hogy ezekben a művekben, akárcsak a Múmiamalomban két főszereplő van. A Švejkben is ott a kettősség, csak kicsit bonyolultabban. A másik főhős szerepe Müllernéről, a bejárnónőről megy tovább Katz feldkurát, aztán pedig Lukáš főhadnagy karakterére.
Milyen a kapcsolata a sci-fivel mint írónak és mint olvasónak, feltéve, hogy van valami különbség a két hozzáállás között?
Gyerekkorom óta a sci-fi és a fantasy megszállotja vagyok, jobban mondva mióta megtanított olvasni az édesanyám. A sci-fiből főleg az amerikai klasszikusokat kedvelem, a múlt század közepéről, mintRobert Heinlein, Paul Anderson, vagy Jack Vance. Aztán ott van Jules Verne, H.G. Wells, Frank Herbert (főleg a Dűne első részét), Philip K. Dick, a Sztrugackij fivérek, Dan Simmons, és még egy sor név. Fantasyból J.R.R. Tolkien, China Miéville, és mindenekelőtt Chris Avellone, az 1999-es Planescape: Torment számítógépes RPG szerzője, ami a mai napig egy meghaladhatatlan irodalmi és grafikai remekmű. Mellesleg ebben a játékban a dialógusok összesen 800 000 szót tartalmaznak. Más számítógépes játékoknak is lenyűgöző történetük van, csak találomra mondjak valamit, az I Have No Mouth and I Must Scream (ami egyben a legzseniálisabb cím is minden általam ismert közül), Broken Sword: The Shadow of the Templars (amit szégyentelenül lemásolt, és el is rontott Dan Brown a demens bestsellerével, a Da Vinci kóddal), Syberia, Fallout… Sajnos ma már ilyen jó játékokat nem készítenek…
Talán legjobban azok a dekadens történetek nyűgöznek le, amik a fantasy és az okkult irodalom határán lavíroznak, egy csipetnyi humorral fűszerezve, mint amilyeneket Edgar Allan Poe, Joris-Karl Huysmans, Hanns Heinz Ewers, vagy a prágai német Gustav Meyrink írnak. Jelenleg a figyelemreméltő Pendragon legendát olvasom Szerb Antaltól, amit a Múmiamalom magyar fordítója ajánlott.
A Múmiamalomban van valami steampunkos. Szándékos volt, célzottan ilyen hangulatot akart teremteni a könyvnek? Nem gond, hogy ez a jelleg befolyásolhatja az olvasót, és elviheti onnan, hogy a regényt mint szépirodalmi művet olvassa?
A steampunkot is szeretem, főleg a japán filmeket. Katszuhira Ótomo Steamboyát, vagy Hayao Mijazakitól a Haru no ugoku siro-ját. Csakhát a steampunk lényege a gőzgép imádata, míg a Múmiamalomban az első, még gőzmeghajtású ipari forradalom éppen az egyik fő antagonista. A gőzgépek itt a front mindkét oldaláról katonák százezreit tólják az értelmetlen porosz-osztrák háborúba, a gőzgépek szántják fel az ősi harcosok sírjait. Persze én magam is halálosan nagy örömmel utazom nosztalgia gőzmozdonyokkal, és látogatom a történelmi gőzre működő tűzoltószivattyúk versenyét, amit Csehországban minden évben megrendeznek. Idén Opočno városban, a szülőhelyem közvetlen közelében volt. Röviden a gőzgépeket egyszerre gyűlölöm és szeretem, ami nézetem szerint egyébként a bármi iránt érzett szeretet lényege.
Olyannak látja Prága atmoszféráját, amilyennek leírja? Prága tényleg mágikus, és ha az, akkor miért?
Prága valóban nem csak metaforikusan mágikus város. A Cseh medence évmilliókkal ezelőtt keletkezett egy meteorbecsapódás következtében, Prága ennek a maradványán fekszik, ami utat tört a mi világunk és az alvilág között. Ezért itt alapította meg IV. Károly német-római császár a mennyei Jeruzsálemet (ami a mai prágai Újváros), és egy másik német-római császár, II. Rudolf pedig Prágát választotta a központjának, és Európa alkimistáinak és asztrológusainak központját hozta létre benne. Egyszerűen Bakuban a földből kőolaj tör elő, Budapesten gyógyvíz, Prágában pedig mágia.
Azt hallottam egyszer, hogy Ön azt állítja, hogy valóság nincs. Igaz ez, és ha igen, hogy képzeljük ezt el?
Valóban keményvonalas platonista és gnosztikus vagyok. Hiszem, hogy az igaz dolgok csak az ideák, amik a Hetedik királyságból sugároznak ki. Mi emberek egy barlang falához vagyunk láncolva, ahol mindebből a fényáradatból csak a puszta falra vetített árnyékokat látjuk. Ezek a láncok pedig nem mások, mint az anyag. A tudat segítségével vizsgáljuk az anyagot? Nem, az anyagot csak anyaggal tudjuk vizsgálni. Vegyük egy nyomozó példáját, aki egy holttestet vizsgál. Látja? Nem, csak a szemeiben a receptorok felfogják az elektromagnetikus kisugárzás szűk spektrumát, amit a holttest ver vissza, aztán fejjel lefelé fordítják a képet, a nagyrészét kiszűrik, a maradékot pedig elektromos impulzusként az agyba küldik. Ugyanígy van ez minden más érzékszervnél. Az anyag érzékszervi vizsgálata pontosan az, amit a logikában circulus vitiosusnak hívnak, azaz körkörös bizonyítás. És ez nem tarthat igényt érvényességre. Az anyag csak egy olyan konstrukció,amit az emberek az egyszerűsítés kedvéért teremtettek, meg azért, hogy az univerzum valódi lényege ne bosszantsa őket.
Figyelemre méltó, hogy Platón elképzelése az ideákról kezd becsorogni a természettudományba és a technológiába is, például a kvantummechanikába, ahol az anyag csak deformáció, ami a megfigyelés során keletkezik. Az utolsó mérések alapján az univerzum ráadásul az általunk anyagnak nevezett barionrészecskékből csak négy százalékban áll. A maradék kilencvenhat százalék az úgynevezett sötét energia, és sötét anyag, aminek persze semmi köze a mi anyagfogalmunkhoz. Arról, hogy milyen könnyű az anyag és az érzékszervek illúzióját megteremteni, minden közül a legjobban a virtuális és kiterjesztett valóságok terén elért fejlődés bizonyítja. Így már nem is árnyékokat látunk, hanem az árnyékok árnyékait, és ezt lehet folytatni a végtelenségig…
A Múmiamalomban találtam néhány utalást a cseh irodalomtörténet különböző korszakaira, romantikától szürrealizmuson keresztül a posztmodernig. Nem tudom, szándékosak-e ezek, de mit szeret a legjobban a saját irodalmából, van kedvenc korszaka a cseh irodalomban?
Két kedvenc korszakom is van. Az első a kései gótika, főleg egy ócseh nyelven íródott mű, a Tkadleček (Kis szövő), amit úgy nagyjából 1400 körül írtak. Nagyon izgalmas szöveg, hiszen addig az időig szinte semmilyen cseh nyelven íródott irodalom nem létezett, kivéve néhány éneket és krónikát. Aztán egyszercsak bumm, jön valaki, akiről már azt sem tudjuk, hogy ki volt, vagy hogy hívták, írt egy művet, ami nem csak a mi irodalmukban volt csúcsteljesítmény, de az akkori európaiban is. Aztán szeretem még a szimbolizmust és a dekadenciát a 19. és a 20. század fordulóján, ami arisztokratikus pózokban, morbiditásban, miszticizmusban és erotikában kereste az örömét. Csehországban a dekadenciának főleg Karel Hlaváček és Jiří Karásek z Lvovic hódoltak. És tizenöt éves koromtól rajtuk nőttem fel, mint író.
Tudjuk, hogy a Múmiamalom nem volt a legegyszerűbb fordítói feladat. Mit gondol, miért? Figyelembe vette a jövőbeli esetleges fordításokat, mikor írta? Ön szerint a Pérák hálásabb anyag lenne egy fordítónak?
A Pérák ugyan rövidebb, de azért valószínű, hogy sokkal könnyebb munka azt sem lenne lefordítani. Őszintén, én nem szeretnék Stančíkot fordítani. A könyvei tele vannak szójátékokkal, szóképekkel és rejtett utalásokkal. Szerencsére enélkül is lehet olvasni. Mindenesetre csodálom és egyszerre sajnálom a fordítóimat.
Hanzelik Gábor
A Múmiamalom című regényt október 5-én mutatjuk be 18 órától a Wichmann sörözőben. Vendégünk lesz Petr Stančík, Hanzelik Gábor és Németh Attila. Az eseményen természetesen tolmácsot is biztosítunk a Cseh Centrum jóvoltából. A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött, ehhez pedig csak egy emailt kell elküldeni a kommunikacio@galaktika.hu email címre. Várunk mindenkit szeretettel!
Játékunk véget ért! A helyes válaszok a következők voltak: 1/B, 2/C, 3/C Nyerteseink: Molnár Levente Soma és Szunyogh Kata. Gratulálunk nekik, és emailben értesítjük őket a részletekről. Mindenkinek nagyon köszönjük a részvételt!
Ahogy már korábban is beszámoltunk róla, novemberben kerül megendezésre a Vienna Comic Con, vagy a VIECC. Ha meg tudod válaszolni az alábbi kérdéseinket, és némi szerencséd van, akkor páros belépőt nyerhetsz a bécsi eseményre, és te is elzarándokolhatsz a geekek, a nördök és a rajongók Mekkájába november 19-20-án.
Mi az, ami teljesen átöleli életünket? Amitől ugyanúgy függ minden egyes ember a világon? Aminek meglétét, vagy hiányát képtelenség szabályozni? Nem a pénzről van szó, és nem is az egyéb földi javakról, hanem magáról az időről.
A Galaktika 318. számának nyitónovellája máris rendesen megmozgatja fantáziánkat és számos rendkívül érdekes kérdést vet fel életünkkel, mindennapjainkkal kapcsolatban. A Chronopolis című alkotás J. G. Ballard tollából származik, és minden egyes sora gondolkodásra ösztökéli az olvasót.
Ezen mű esetében teljesen helytállónak bizonyulnak a már-már unásig ismételt közhelyek, mint az „idő pénz”, illetve „az idő relatív” szállóigék. Az időt szoktuk felelőssé tenni öregedésünk miatt, de mostanában egyre többet hallani megint a „repül az idő” kifejezést is. És valóban: felgyorsult társadalmunk rohamtempóval lépdel előre, nincs megállás, nincs pihenő. Az idő, mint értékrendszer teljesen átalakult, ahogyan az emberek is. Elterjedt a multi-tasking fogalma, melynek lényege, hogy egyszerre végzünk több munkafolyamatot. Tudományos körökben nem igazán elfogadott ez a viselkedésmód, de egyre többet vehetjük észre magunkon is, hogy miközben olvasunk egy cikket, egyidejűleg közösségi médián görgetünk a posztok között, zenét hallgatunk, beszélgetünk, telefonálunk, vagy egyéb elfoglaltságokat művelünk.
A fent említett alapigazságokra építenek a különböző életfelfogások, stílusok, de a tudomány is előszeretettel vizsgálja a fizikai mivoltát az időnek. Sőt, akár az élet értelméről is hosszasan beszélhetnénk ennek a témának kapcsán, de talán abba most igazán ne menjünk bele.
A Chronopolis tökéletesen rámutat arra, hogy emberi létünk minden egyes percét az idő mozgatja. Munkába, iskolába menetelünket határozza meg, kifizetéseinket, családi programjainkat, szórakozásainkat, sportokat, gazdasági mozzanatokat determinál; egy szóval minden az emberek által megteremtett időmérő egységek körül forog. Azonban ha az emberiség nem kreálja meg az idő fogalmát, attól az ugyanúgy egy univerzális folyamat, mely minden élőre vonatkozik a világegyetemben (vagy ki tudja?).
Ám mi történne akkor, ha mindez megszűnne? Ha nem kellene az óráktól függnünk, csak a lehető legminimálisabban lenne jelen, mint időmérő eszköz. Vajon teljes káoszba fulladna a civilizált társadalom, és minden nemű szervezettség eltűnne a Föld színéről, vagy sokkal harmonikusabban élhetnénk? Ballard novellája megmutatja mindkét oldalt.
Emberi múlandóságunk is felsejlik a műben. Az orosz realista szerzők által sokat szerepeltetett „fölösleges ember” szimbóluma itt is megjelenik. Csupán fogaskerekek vagyunk egy sokkal nagyobb gépezetben, melyek bármikor pótolhatóak.
A műben szereplő két véglet között kellene megtalálnia az emberiségnek az arany középutat. Az órák nyilvánvalóan kellenek mindennapjainkhoz, de ha minden percünket annak szenteljük, hogy beosztjuk életünket, azt vehetjük észre, hogy elsuhan mellettünk minden, ami fontos, és nem marad időnk kiélvezni az életet.
Összegezve a Chronopolis nagyon erős kérdésekkel foglalkozik, könnyedén olvasható formában. Minden oldalon gördülékenyen lehet haladni, mégis közben remek társadalmi témákat boncolgathatunk. A disztópikus világok kedvelőinek kötelező olvasmány.
A Galaktika 319-es számát Bruce McAllister nyitja: egy olyan „szellemi” ajándékról beszél, ami kizárólag a háború közepette aktiválódik. Thomas Olde Heuvelt egy szó szerint a feje tetejére állt világot kísér figyelemmel. Claude Lalumière egy jégkorszakot vizionál, azt bizonyítva: mindig van túlélés. A magyar szerzők közül a Solaris és Napoleon Boulevard együttesekkel világhírűvé vált zenész, Erdész Róbert egy látszólagos zseni útját állítja a középpontba, míg Szilvási György az ember folyamatos és őrjítő keresési vágyának ered nyomába. A megújult havi retro Karinthy Frigyes „Szabadalmi iroda” című novelláját adja közre.
Interjú Petr Stančíkkal: a Múmiamalomszerzőjével sci-firől, fantasyről, steampunkról beszélgettünk. (A szerző a Cseh Centrum és a Galaktika vendége lesz október 5-én Budapesten, a könyv bemutatóján.) Az Obszervatórium a Proxima Centauri művészeti megjelenéseit elemzi. A képregény William E. Cochrane novellájának adaptációja: Moby Dick 2000. A Kapcsolatfelvétel a Drónverseny és Robotika Showról számol be. A Filmrovat megmagyarázhatatlan jelenségek nyomába ered (A boszorkány). Galaktika a nagyvilágban: a magazin lelkes olvasónkkal most Új-Zélandra jutott el. A tudományos főanyag az űrbe küldött üzenetek témáját járja körül. A lapban olvashatók még érdekes írások a wifi-műholdról, beszélő növényekről, földházakról, tengeri csővasútról, valamint az ökokatasztrófákról (a Macquarie-sziget tragikomédiájáról).
Az előfizetőknek készült XL-kiadás az 50 éves Star Trekről emlékezik meg, egy magyarul eddig meg nem jelent regény első részével.
Hanzelik Gáborral, a Múmiamalom fordítójával beszélgettünk Kantról és Hrabalról, arról, hogy mi lesz száz év múlva a regénnyel és arról, hogy milyen ember Petr Stančík élőben.
Kérlek mutasd be magad röviden (mikor születtél, hol végeztél, hogyan kerültél a cseh nyelv vonzáskörzetébe)!
1988-ban születtem Csehszlovákiában. Magyar tannyelvű gimnáziumban érettségiztem Szlovákiában, aztán a PPKE-BTK filozófia szakos hallgatója lettem 2006-tól. 2009-től lettem párhuzamosan cseh szakos hallgató is, amikor rájöttem, hogy sorsszerű, hogy azért írok rossz Kant ZH-kat, mert Kant helyett Hrabalt olvasok. Azóta benőtt a fejem lágya, és olvasom mindkettőt. Vagy egyiket sem. A legutóbbi diplomámat 2015-ben szereztem az ELTE-BTK-n Cseh nyelv és irodalomból, ezzel el is végeztem a mesterképzést, azóta pedig megint a Pázmány Irodalomtudományi Doktori Iskolájának vagyok hallgatója.
Mikor kezdtél el műfordítással foglalkozni? Csak a próza érdekel ilyen szempontból, vagy a lírával is kacérkodsz?
Valójában nem szeretek úgy gondolni magamra, mintha bármilyen kapcsolatom is lenne a műfordítással. Sem flört, sem kacérkodás. Persze már vagy három vagy négy éve szüntelenül van valami fordítanivaló az asztalomon, szóval lehet, hogy csak nem vagyok hajlandó elismerni amit el kellene. Egyébként még az egyetemen találkoztam fordítással, még csak nem is a cseh szakon, hanem filozófián. De cseh szakon fordítottunk először irodalmi szöveget. Ha jó szöveget fog ki az ember, akkor fordítani jó dolog, de akkor is inkább olvasás. Nagyon figyelmes, nagyon részletes és nagyon felkészült olvasás. Olyan, amilyennek minden olvasásnak kellene lennie, és akkor máris kevesebb rossz szöveg lenne. Lírát túl sokat nem fordítottam, de azt tapasztaltam, hogy már csak azért is érdemes lehetne, mert az meg a líra nagyon figyelmes olvasásáról szólna. Az meg olyan, mint nagy hatásfokkal kikapcsolódni.
balszélen Hanzelik Gábor
Miért pont ezt a regényt fordítottad le? Milyen kortárs cseh gyöngyszemek vannak még, amiket szerinted mindenképpen olvasni kéne magyarul is?
Mert imádtam ezt a regényt. A hülye szójátékaitól az infantilis pornográfiájáig, meg az olyan megoldásokig, hogy úgy szól ezer dologról, hogy lényegében nem is szól semmiről, mindent érdekesnek találtam benne. Most két, legfeljebb három éves a szöveg, de szerintem időtlen klasszikus. Egy előre kijelölt pályát jár be, de olyan szabadsággal teszi, hogy már a kötöttség-szabadság közötti feszültség is megérne egy misét. Ha száz év múlva a Múmiamalom nem lesz legalább a cseh irodalom klasszikusa, akkor az szerintem egyértelmű jele annak, hogy az emberek nem olvasnak, nem értelmeznek, nem értenek. Legalábbis innen így látszik. A cseh prózai hagyomány gazdag és izgalmas. Ha egy mai író erre támaszkodva ír valamit, az jó eséllyel megállja majd a helyét. Ennek megfelelően vannak a cseh prózának gyöngyszemei, de nagyon jó magyar fordítói is, akik ezeket megtalálják, és éves szinten hozzák. Nekik sajnos, nekem szerencsére a Múmiamalom nem lett az övék.
Mikor/ milyen körülmények között találkoztál először a Múmiamalommal? Milyen volt az első benyomásod, majd a regény elolvasása után hogy érezted? Miért tartod izgalmasnak?
Olomoucban voltam részképzésen, maradt karácsony előtt némi pénzem, és megláttam a könyvesboltban. Szép borítója volt, neves kiadó adta ki, de a Stančík név semmit sem mondott. Megvettem, aztán valahogy úgy még a télen leültem és elkezdtem olvasni. Három nap alatt végigolvastam, úgy, hogy mást nem csináltam abban a három napban, csak ettem (kicsit szótáraztam), és aludtam, meg talán párszor kimentem a levegőre. Hogy túljussak az ötödik oldalon, ahhoz kellett persze két-három nekifutás, de ez más könyvnél általában jóval több. Ahogy letettem, abból a lendületből mentem a gép elé, és már kerestem is Stančík e-mail címét, hogy tud-e már készülő magyar fordításról (akkor volt a könyv fél éves, és meglepődtem, amikor nem tudott), és ha nem, akkor fordíthatnám-e, röviden leírtam, hogy mit fordítottam eddig. Még aznap válaszolt, szóval a fordítás nagyjából akkor kezdődött el hivatalosan.
Hogyan jutott eszedbe, hogy a mi kiadónkat keresed meg fordításoddal?
Hogy nem kellett keresnem senkit, azt a Cseh Centrumnak köszönhetem, aki minket összehozott. Tavaly először megrendezték a műfordítói fórumukat, ahol prezentálhattuk, mit szeretnénk lefordítani. Én két könyvvel mentem, nektek pedig ez keltette fel az érdeklődéseteket. Szerintem szuper választás, szuper arány, minden szuper.
Könnyű vagy nehéz munka volt a szöveggel dolgozni? Miért? Mi volt a legnagyobb kihívás?
Amikor elkészültem, és kijött a könyv, írtam Stančíknak, hogy kéj és kín volt fordítani a szöveget. Minden lépésben szójátékok fenyegettek, ráadásul hosszú, bombasztos mondatok, teleaggatva indokolatlan mennyiségű mellékmondattal, és információval, amik inkább idegesítettek fordítás közben, és van is némi kényelmetlenségük olvasva is. Mindenesetre a cseh nyelv a miénknél könnyebben kezeli a felesleges információkat. Volt egy mondat, amiben egész pontos leírást kaptunk valami prágai gyászhuszárokról. Te jó ég! Mindig amikor azt hittem, hogy már kész, le van fordítva, akkor jöttem rá, hogy valami apró részlet még hiányzik. Hiába, mondta Stančík az első találkozásunkkor, hogy ha ő kezdő fordító lenne, akkor nem ezzel a szöveggel kezdené. Én meg legyintettem, hogy bízza csak rám. Ha akkor kisebb a pofám, a felénél abbahagyom.
Stančíkot az olvasmányélmény után kerested fel. Mesélnél az első találkozásotokról?
Most nem fogom elmondani, hogy hova járok Prágában enni meg sörözni, mert szuper hely, és nem sok magyar ismeri, és így is tele van csehekkel, én meg nem akarom, hogy még a magyarok is sorban álljanak a helyekért, mert akkor le is mondhatok róla. Mindenesetre oda beszéltünk meg találkozót, és hagyományos sörözés volt, beszélgettünk a szövegről, irodalomról úgy általában. Egy kérdése volt: rájöttem-e ki a gyilkos. Mert ahogy mesélte, volt ismerőse, aki nem. Semmi igazán különös, sörözés, cseh dekadencia, Rabelais, okkult dolgok, meg sztorizás, ennyi volt.
Mi a kedvenc – Stančíkhoz köthető – sztorid?
A legjobb sztorija, amit eddig tőle hallottam, az az, hogy hogyan harcolt a délszláv háborúban. Mivel ezt a dolgot mesélni kell, és írva-olvasva visszaadni nem lehet, ezért csak nagy vonalakban: Stančík reklámszakemberként került Szlovéniába, ahol mindenféle keverések útján egy nehézgépfegyver mögött találta magát, amivel pár percig intenzív tűz alatt tartott egy mezőt az éjszaka közepén, abban a hiszemben hogy egy közönséges lőtéren van. Ritkán lepnek meg emberek, de Stančík mindig elő tud cibálni valami sztorit, amin tényleg jól lehet szórakozni. Vannak emberek, akik tudnak mesélni, mi pedig, ha letagadjuk, ha nem, nagy gyerekek vagyunk, akik szeretik a meséket.
A Múmiamalom című regényt október 5-én mutatjuk be 18 órától a Wichmann sörözőben. Vendégünk lesz Petr Stančík, Hanzelik Gábor és Németh Attila. Az eseményen természetesen tolmácsot is biztosítunk a Cseh Centrum jóvoltából. A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött, ehhez pedig csak egy emailt kell elküldeni a kommunikacio@galaktika.hu email címre. Várunk mindenkit szeretettel!
Az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Hallgatói Önkormányzatának köszönhetően egy fantasztikus előadássorozat indul az ELTE-n „Jog és politika a fantasyben” címmel. Azonban a cím ne tévesszen meg senkit, hisz nem csak a fantasy zsáner főbb műveit, de a sci-fi jelentős világaiba is elkalauzolnak minket a későbbiekben. Első alkalommal a Trónok harca koránt sem egyszerű jogi és politikai kérdéseiben mélyedhettünk el.
Az első előadás alkalmával A sci-fi politológiája politológus és szociológus szerzője, Dr. Tóth Csaba és Dr. Kisteleki Károly jogtörténész mutatta meg az érdeklődőknek, miként is lehet egy fantasyt jogi és politikai szemmel nézni. Az idő végessége miatt (sajnos csak 2 óra jutott az előadásra) néhány kiemelt jeleneten keresztül ismerhettük meg Westeros törvényeit és szokásrendszerét.
A mostani est egyik legerősebb sajátossága az volt, hogy mindig rádöbbentette a közönséget arra, hogy George R. R. Martin milyen mesterien is fűzte bele történetébe az ókori és a középkori mintákat, ezzel egy igazi működőképes fantasy világot létrehozva (korrekt középkori struktúrát, az előadókat idézve). Tóth Csaba és Kisteleki Károly is számos történelmi párhuzamot hozott kultúrából, jogból és politikából, melyek tökéletesen ráillettek Westerosra is. Tipikusan olyan áthallás van például az egyiptomi fáraók és a Targaryenek családon belüli házassága között, amire először nem is gondolnánk egyszerű olvasó vagy tévénézőként. De hasonló meglepetést okozott a Makulátlanok és a janicsárok közötti teljesen logikus hasonlóságok bemutatása is.
Az ehhez hasonló ahaélményeket a tényleges jogi és politikai résznél is többször megtapasztaltuk. A Vörös Nász jelenet minden durvasága ellenére is tökéletes kezdet volt a vendégjog és a szerződéskötések- és szegések következményeinek vizsgálásához, miközben feltártuk Robb Stark és Lord Frey egyezségének részleteit is. Még górcső alá került Tywin Lannister tanítása a jó kormányzásról, ami csak arra világított rá, hogy a mai napig vitatott kérdés az ideális vezetés és az ahhoz szükséges tulajdonságok. Kisteleki és Tóth magyarázatából mindenképpen kiderült, hogy egy uralkodó dinasztiára épülő rendszerben szinte áthidalhatatlan probléma egy minden tekintetben stabil uralkodó kiállítása. A kormányzáshoz és a királysághoz kapcsolódott a tévésorozat talán egyik legerősebb jelenete, Kisujj és Varys párbeszéde a birodalom jelentéséről és az anarchiáról. A téma Westeroson igencsak aktuális, hisz a birodalom éppen szétesőben és hiányzik a központi hatalom. Azonban a rang és vagyon nélküli emberek, ahogyan Kisujj is teszi, csak üdvözlik ezt az állapotot: hiszen a káosz nem egy gödör, hanem egy létra.
Jaime és Cersei Lannister vérfertőző kapcsolatára is kitekintettünk, főleg a családtagok közötti nemi aktus büntetőjogi aspektusainak kapcsán. Megtudtuk, hogy a jelenséget már Hammurabi törvénykönyvében is rögzítették, mint tiltandó dolgot, de a Targaryenekkel és Cerseiékkel párhuzamba kerültek a már említett egyiptomi fáraók és a Habsburgok unokatestvérekkel való házassága is. A továbbiakban még szó esett a fattyak jogi helyzetéről Westeroson és a középkori Európában, a rabszolgaság és a rabszolga felszabadításról, és természetesen mindkét professzor megosztotta velünk, kit is látna szívesen a Vastrónon.
Mindenképpen egy értékelendő kezdeményezés a „Jog és politika a fantasyben” előadássorozat, ami kedvenc történeteinken keresztül hozza hozzánk közelebb a jog és a politika világát, amelyek lehet, önmaguk valójában sok embert hidegen hagynának. Reméljük, a következő, Gyűrűk Urát feldolgozó előadás is hasonlóan szélesíti látókörünket és olyan dolgokra világít rá, amelyre nem gondoltunk azelőtt.
Sztrugackij-regény új és kibővített fordításban, a második Eshtar-könyv, az Örök háború-sorozat harmadik darabja, egy népszerű novellistánk első utópisztikus regénye és az Alex Benedict-sorozat hetedik része. Ezekkel az újdonságokkal készül 2016 őszén a Metropolis Media Group.
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Hazatérés. Delelő, 22. század (várható megjelenés: október 6.)
Az európai SF-nagymester testvérpár életművében központi szerepet töltött be az évtizedeken át írt Delelő-univerzum. Ennek a – tucatnyi hosszabb-rövidebb írást magába foglaló – ciklusnak legfontosabb darabja e filozofikus-kalandos novellafüzér, melynek magyarul eddig csupán egy korai, rövidebb változata jelent meg Ugrás a jövőbe címmel. Ezúttal a szerzők szándéka szerinti teljes mű olvasható szöveghű, új fordításban.
Az idén tavasszal megjelent Eshtar folytatásában Inisfael világán lassan szárnyra kap Eshtar vallása, és a háború kimozdul a patthelyzetből. Új korszak kezdődik, bár a királynő nem kerülheti el a vérontást. Az SF-et fantasy elemekkel vegyítő ciklus második kötetében a fiatal főhősök nem ismernek határt sem térben, sem időben, mégsem a kalandok a legfontosabbak: a felnőtté érés folyamatának lehetünk tanúi, miközben a szereplők igyekeznek megbirkózni a vallás, a hazafiasság, a háború és az erőszak, valamint a felelősségvállalás és a szerelem problémáival.
Joe Haldeman: Örök szabadság (várható megjelenés: október 17.)
Az „örök háború” veteránjai összetörten, elcsigázottan tértek haza, hogy végre megpihenhessenek szeretteik körében. Csakhogy az idő közben elragadott mellőlük mindenkit, akit otthon ismertek, sőt az emberiség tovább is lépett az evolúció következő lépcsőfokára. A trilógia lezárása minden, amit egy jó SF-től várhatunk: nagyszabású kaland az emberi lét rejtelmei körül, gazdag jellemábrázolással, valamint átgondolt tudományos és vallási spekulációkkal. Külön öröm, hogy a borítót az első két részhez hasonlóan Sallai Péter készíti.
Fedina Lídia: Virokalipszis(várható megjelenés: október 24.)
Népszerű novellistánk, Fedina Lídia regénye egy rejtélyes járvány történetébe vezeti be olvasóját. A legtöbb ilyen témájú könyvvel ellentétben a Virokalipszis ott kezdődik, ahol előbbiek véget érnek – az ellenszérum beadásával. Fedina a szeptemberi Galaktikában olvasható interjúban hangsúlyozza, hogy izgalmas volt számára olyan vírusról írni, ami nem közvetlenül az embert támadja meg, hanem egész egyszerűen lehetetlenné teszi az emberi életet a Földön. A Virokalpszisban lényeges momentum lesz, hogy mi történik akkor, ha visszajönnek azok, akik az emberiség hajnalán itt hagyták a Földet, most pedig találnak egy, az övéktől teljesen más irányba fejlődő civilizációt.
Jack McDevitt: Feltámad a múlt (várható megjelenés: november 2.)
Jack McDevitt amerikai író az Alex Benedict- és Priscilla Hutchins-sorozatok Nebula-díjas szerzője ezúttal kettős rejtéllyel szembesíti olvasóit izgalmas, új regényében. A 2014-es eredeti megjelenést követően McDevittet Robert A. Heinlein-díjjal jutalmazták, amellyel a világűr felfedezését népszerűsítő SF-művek alkotóit tüntetik ki évről évre. Az Alex Benedict-sorozat hetedik részében Benedict és társa, Chase Kolpath újabb érdekes megbízást kap: egy elhunyt asztroarcheológus unokája jelentkezik náluk az űrhajózás aranykorából származó kommunikációs berendezéssel. Mindeközben egy kutatócsoport azon dolgozik, hogy a transzdimenzionális térben rekedt, eltűnt űrhajók meglepetésszerű felbukkanásait megjósolják, és az utasokat lehetőleg kimentsék végtelen bolyongásukból. A következő célpont: a Capella. Ezzel a hajóval együtt veszett nyoma Benedict nagybátyjának, Gabe-nek.
Október 5-én 18 órától Petr Stančík provokatív, misztikus-gasztro-pornográf thrillerét a Cseh Centrum a Metropolis Media kiadóval közösen mutatja be Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok kenus cégér nélkül is kultikussá vált kocsmájában.
A tekintélyes sörpocakkal bíró kocsmáros, a legendás rántott húsos szendvics és a tipikus cseh kocsmák őszinte egyszerűségét idéző enteriőr csak úgy kiált Leopold Durman történetéért. Miért pont szegény felügyelőt kellett megbízni a cseh történelem első igazi pszichopata sorozatgyilkosának elfogásával? Milyen titokzatos erők mozgatják a közép-európai történelem szálait? Mik a hatalom helyes és helytelen gyakorlásának alapelvei? Hol adják Prága legomlósabb majoránnás oldalasát? Messze van-e onnan a Jeruzsálem, ha az ember ledolgozná a vacsorát? Ja, hogy mi az a Jeruzsálem? A Múmiamalom mindenre megadja a választ.
A rendezvényen vendégünk lesz a szerző, Petr Stančík, akivel irodalmi szerkesztőnk, Németh Attila és a regény fordítója, Hanzelik Gábor fog beszélgetni. Tolmácsot a Cseh Centrum jóvoltából biztosítunk. Az eseményen való részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött – ehhez csak egy emailt kell küldeni a kommunikacio@galaktika.hu email címre.
A legnagyobb „kár” mégis talán a könyvek rajongóit érte, tekintve, hogy a forgatókönyvírók jól megkavarták itt a dolgokat. Két korántsem jelentéktelen karakter nevét és szerepét például egy az egyben felcserélték, ahogy maga Vándorsólyom kisasszony sem annyira tökös eredetileg, mint ahogy Eva Green megformálja. A film eleve az első két könyvet dolgozza fel, a másodikat azonban csak „nyomokban” tartalmazza. Az egyes események is jóval pörgősebbek, dinamikusabbak a vásznon, mint az oldalakon, na de egy közönségfilmtől ennyi talán elvárható. Mindenesetre az alkotók olyan mértékben tértek el az alapanyagtól, hogy az elkerülhetetlenül maga után vonja az adaptációk esetében gyakori „Hát ez nem így volt a könyvben!” kijelentést.
