Blog

A Galaktikus hit nagykövete

Szoboszlai Miklós és Burger István

Szoboszlai Miklós a héti református egyházközösség lelkészével beszélgetünk, aki elsőként 1000 db Galaktikát oszt szét az órákon és a borsodi közösségekben. Budapesten egy csokoládé mellett sztorizunk sci-firől és az Olvasásgalaktikáról.

Hogy indult a sci-fi iránti szerelem?

Nagybátyámnál az összes Galaktika megvolt és édesanyámnál is lehetett találni, így olvasni. Nagybátyámtól kaptuk folyamatosan kölcsön. Azt nem tudom, Asimov-könyvek hogy kerültek a kezembe és polcomra, évekig például édesanyám azt mondta, ezekre még ráérsz, úgysem értenéd.

Mikor és hogy indult el végül?

Egyszer úgy 14 éves korom körül azt mondtam, hogy hadd vegyem már le a polcról, amit akarok. Asimovot vettem le először a borító miatt, aztán nagybátyámnak megvolt a Dűne és onnan úgy nézett ki a dolog, hogy akár karácsony volt, akár más ünnep, vagy születésnap akkor csak ezt kértem. Azóta minden ott sorakozik a polcon, van olyan ha tehetem, hogy egy méter könyvet megveszek egyszerre. Gondolkoztam azon, hogy mi van akkor, ha kizárólag sci-fit olvasok, és az más olvasmányok rovására megy. (nevet)

Hogy van összhangban benned két terület ami elsőre ennyire távol van egymástól?

Nagyon sok olyan novella van, amiben a krisztus-motívum ott van, amit feltudok használni példaként. Nálam nagyon sokáig volt a vallásosságom, a hit és volt a sci-fi. Próbáltam a kettőt külön kezelni, de sokszor még végiggondolni sem tudtam a kettő helyzetét magamban. Sokan kérdezték, hogy te hívő keresztény vagy és ilyeneket olvasol, ez hogy jön össze? Szeretek olvasni – mondtam.

De igazából a teológián sikerült, egyáltalán magamnak összehangolni a dolgot, ott ugyanis elég sok irányozatott megismer az ember és teológiailag még képzi magát. Volt egy tanárnőm, aki pont olyan szemináriumokat vezetett, ahol nem sci-fi-t, hanem filmeket vett elő, amiben a krisztus-motívum felfedezhető. Ezután tudatosan kerestem a sci-fiben is a kapcsolódási pontokat és magamban is végigjártam az utat.

Filmek kapcsán mi az alap?

A mátrix pl. egyértelműen. A másik alapdolog, hogy a Mátrixot vagy Star Wars-t beviszem a hittanórára, hetedik-nyolcadik osztállyal megnézzük, mert erre már nyitott ez a korosztály is. Erre már rengeteg kérdést rá lehet fűzni, megmutatni és érdeklődést felkelteni a hit iránt is.

Mi a gyerekek első reakciója?

Meglepődnek, hogy SW! Komolyan?! Mondom igen, és tényleg volt hogy hosszabb ideig a SW-t néztük a szabadon tervezhető órák terhére. Szerintem simán belefér, a gimnazisták is nagyon jól reagálnak. A Noé című filmnél is az volt az érdekes, hogy mennyire tér el a bibliai leírástól és hogyan lehet összekapcsolni a kettőt.

Szerintem a most vetített legújabb Noé, rendben volt, jó volt. Volt egy rész, amire külön felhívtam a gyerekek figyelmét, hogy ez nem így volt és bár sok mindenben eltér a film a bibliai leírástól, (pl. Noé három fia közül csak egyiknek volt felesége).

Hám Tubalkainnal való kapcsolata az, ami miatt tompul az erkölcsi érzéke – a Bibliában erről sincs szó. A film viszont ezáltal jó magyarázatot kínál arra, hogy miért is utálják egymást annyira Sém és Hám utódai, a sémiták és a kánaániták. A Noé története is pont az ellentét gyökerét akarja felvillantani.

Mondtad, hogy a Galaktikát is felhasználod. Ez hogyan működik? Miként tudod beépíteni sci-fit az oktatásba?

Igazából az inspirációt adja hozzá, ahol a történetek kapcsán ki lehet domborítani a megváltás-motívumot. Vannak történetek amik engem inspirálnak, utána ezek alapján indítom el a heti igehirdetés témáját. Vagy a gyerekek közt tudok felhozni olyan példákat, ami ilyen szempontból meghatározó.

Kiről tudsz még aki szereti és beszéltél erről vele az egyházi körökben?

Az egységes lelkészi képesítő vizsga elején, ahol egy püspökünk elnökölt. A Dűnéből választottam jeligemondatot dolgozatíráskor. Az elnök rákérdezett: az a Dűne? Mire én, hogy más Dűnét nem nagyon ismerünk. Elmondta ennek apropóján, hogy fiatalkorában ő is nagyon szerette a könyvet.
(nevet)

Kozák Tibor

október 26, 2016
Október végéig ingyenesen kipróbálható a Star Citizen

Jó hírrel szolgálhatunk azoknak, akik hatalmasat csalódtak a Hello Games videojáték-fejlesztő cég nagy dobásában, a No Man’s Skyban. Október 31-ig ugyanis ingyenesen játszható az a sci-fi játék, ami legjobban megbolygatta mostanában az űrhajós szimulátorokért lelkesedő felhasználókat. Igaz, hogy a Star Citizen jelenleg még alfa verzióban van, és 2017-ig a játék egyjátékos kampánya nem is fog megjelenni, a sci-fi mmo azonban már most igencsak üde színfoltnak számít a kínálatban. Filmes grafika, nagyon bonyolult irányítás (szinte mindegyik billentyűnek van valamilyen funkciója) és többjátékos élmény várja azokat, akik beneveznének egy kis repkedésre.

A telepítés nem bonyolult, regisztrálni kell egy felhasználói fiókot a hivatalos honlapon, majd a FALL2016 kóddal és a kliens segítségével már játszható is a Star Citizen. A frissen csatlakozó űrkadétokra egy F7C-M Super Hornet nevű vadászgép pilótafülkéje vár, aztán irány az űr. Alább megtekinthető egy kedvcsináló videó a játékhoz.

október 26, 2016
Holnap Legendái évadpremier

A Holnap Legendái című sorozat első évada nem aratott fényes sikereket. Rossznak semmiképpen nem mondanám, de a tökéletestől is messze áll. Voltak nagyon jó, és kifejezetten botrányos epizódok is, de a fogadtatása is meglehetősen vegyes volt.

Azonban a Legendák nem állnak meg, máris elstartolt a második évad. Egy picit félve ültem neki, de azt hiszem sikerült kellemesen csalódnom. Rip Hunter és csapata most egy meglepően pazar indítással kápráztatta el a DC-rajongó nézőket. Már csak az a lényeg, hogy meg is maradjon ez a lendület!

A történet nagyjából ott folytatódik, ahol az első szezon véget ért. Rip Hunter vezetésével a Legendák renegát időutazó bűnözőkre vadásznak szerte az időben, megvédve a most ismert történelmünket a különféle aberrációktól. A korok között lavírozva számos furcsaság tűnik fel a hősöknek, hiszen a történelmi korokban lézerpisztollyal rohangáló bérgyilkosok nem éppen mondhatóak hétköznapinak.

Az első epizód a jelen korban veszi kezdetét, amikor Oliver Queen polgármesteri irodájában feltűnik egy furcsa fickó, ki rájön a Holnap Legendáinak létezésére, és felfedezi, hogy bajba kerültek az óceán fenekén. Miután megtalálják az Időlovast, a legénység után kutatnak, azonban csalódniuk kell. Első ránézésre az egész hajó kihalt, ám végül megtalálják Mick Roryt (Hőhullám), aki egy régóta tartó sztázisban vegetál. Micket sikeresen felélesztik, aki nem sokkal később néhány sör társaságában elmeséli a Legendák kalandos történetét az 1942-es évben. A többi már csak spoiler…

A szezon nagyon erősen indult, minden pillanat mozgalmas, és izgalmas. A csapat dinamikája talán sokkal jobb, mint az előző évadban összesen, és az egymás közötti interakciók is természetesebbnek hatnak.

Feltűnik az epizódban Albert Einstein, de az Íjász negyedik évadának gonosza, Damien Darkh is tiszteletét teszi. A rész végi csavar pedig sokat sejtet a DC-sorozatok jövőjét illetően. Elképesztő, mennyi jó ötlete van a készítőknek, és fantasztikus látni a képernyőn a különböző hősöket, antihősöket. Bele sem merek gondolni, mi lesz majd az Íjász – Flash – Supergirl – Holnap Legendái keresztepizódokban, ha már külön-külön is ennyire megpróbálják odatenni magukat az egyes szériák.

További kérdést eredményez a Flash sorozat jelenlegi állása is, miszerint hatással lesz-e a Flashpoint a többi széria univerzumára. Eddig úgy tűnik, hogy igen.

Ha a különböző sorozatok tartják a mostani színvonalat, igazán remek éve lesz a képregény-rajongó nézőknek.

október 26, 2016
Fel, fel és előre! – Supergirl évadpremier

Ahogy telnek a hónapok, évek, egyre több képregényhős tűnik fel a képernyőkön és a mozivásznakon. Lassan már velük alszunk, velük ébredünk. Ez egy rajongó számára általában nem baj, csak akkor, ha kedvenceit elfuserálják. Supergirl talán nincs mindenkinél a top öt szuperhős között, de a képregényekben igenis egy határozott, erős, független karakter, akit simán lehet szeretni. A kimondottan borzasztó Supergirl sorozat első évada után nem is tudom mit gondoltam, mikor rávetemedtem a második szezon premierjének megnézésére. Adni akartam még egy esélyt, látni akartam, hogy ebből még lehet valami. Valami, ami végre bemutat egy erős Supergirlt, és ténylegesen kiáll a női szerepvállalások mellett, nem csupán kínos szexista karaktereket rak egymás mellé, akik szexista dolgokat tesznek, mondanak.

A széria átkerült a CW csatornához, amely a többi DC-sorozatot is jegyzi, így aztán reménykedni kezdtem. Bár, ahogy az első promóképeken láthattuk a fel-feltűnő Supermant is… nos, ott valami eltört bennem.

Most már azonban beszéljünk kicsit magáról az évadpremierről. Töredelmesen be kell vallanom: nem volt rossz. Még mindig nem az igazi, még mindig bukdácsol, de van ott valami mélyen, ami kezd a felszínre törni. A karakterek egymáshoz való viszonya is mintha próbálna „felnőttesebbé” válni, és maga a szuperhősködés is kezdi elhagyni a hobby-szintet.

És persze feltűnik Superman. Bármennyire is sok pozitív visszhangja van a Tyler Hoechlin által megformált Acélembernek, én képtelen vagyok elfogadni. Értem én, hogy emberközelinek próbálják beállítani, de Superman minden, csak nem átlagos fickó. Az ő karakterének lényege maga a megtestesült félistenség. A tesztoszteron-bomba, aki van annyira kegyes, hogy beilleszkedett az emberek közé, rendes állása van, de szabadidejében méretes földönkívüliekkel hadakozik. Egy félisten, aki vigyázza az embereket, aki más, mint mi. Ezzel a kérdéskörrel rendkívül sokat foglalkozhatnánk, de a Batman V Superman is felveti ezeket az érdekes gondolatmeneteket. Persze ez is abszolút szubjektív téma, nincs egyértelmű állásfoglalás.

A Supergirl második évadának első része lendületes volt, kényelmesen haladt előre, de egyelőre nem sokat tudtunk meg a fő cselekményszálról. Visszatérő szereplő lesz Lex Luthor húga, Lena Luthor, (szintén egy feltörekvő női karakter), akinek piszkosul nehéz dolga van a férfiak által uralt társadalomban milliárdosként.

Szélesedni látszik a sorozat univerzuma is, hiszen előkerült a Superman – Martian Manhunter ellentét, ismeretlen kryptoni érkezett a Földre, de tűkön ülve várhatjuk majd Flash-sel az újratalálkozást is.

Az előző évad kritikájánál már írtuk, hogy nagyon szeretnénk, ha minden bugyutua hibáját kijavítva a Supergirl egy igazi, belevaló – kicsit csajos – sorozat legyen. Van, mit tanítania, a felmerülő kérdések nagyon aktuálisak, csak a tálalás is legyen megfelelő.

október 25, 2016
Mesteri epikusság: Eshtar – Második könyv

A történelem során számtalanszor szembesültünk a vallások mindent elsöprő erejével. A különböző hitek sokszor véres háborúkat eredményeztek, pedig elvileg a békét, együttélést szimbolizálják. Michael Walden második regénye, az Eshtar – Második könyv minden szemszögből megvizsgálja a vallás létjogosultságát a világban. Ám az író zsenialitása nem áll meg „csak” ennyinél: fő témaként előkerül a kitartás, háború, szerelem, szabadság, politika, és még sok más.

Mielőtt mélyebben elmerülnénk Inisfael társadalmi, és politikai helyzetében, mindenképpen ki kell hangsúlyoznom: az Eshtart én filmen akarom látni! Ha ez nem egy vérbeli hollywoodi mesterprodukció, akkor semmi. Az első könyv után, – amely a maga műfajában szintén kiváló olvasmány volt –, az író sokkal nagyobb léptékben foglalkozik maró kérdésekkel, melyek mellett nem lehet elmenni. Főleg, ha megpróbáljuk megismerni saját világunkat (milyen ironikus, hogy egy távoli bolygóig kell elmennünk, hogy szétnézzünk a saját környezetünkben). A mű roppant epikus, monumentális, kötelezően ajánlott olvasmány mindenkinek.

Az Eshtar 2 történetébe és mellékszálaiba nem kívánok részletesen belemenni, s ennek két oka van: minden megjegyzésem spoiler lehet, illetve képtelen lennék érthetően összefoglalni mindazt, amit ötszáz oldalon keresztül olvashatunk. A politika, a társadalom és vallás kéz a kézben járva, összeolvadva képezik Inisfael mindennapjait. Mindez egy roppant masszív keretet biztosít az Eshtar 2-nek.

Sok nagyszabásúnak látszó művel ellentétben nem összetömörített információgombócokat kapunk a történésekről, hanem hosszasan, élvezhetően kifejtett okokat és okozatokat olvashatunk minden taktikai lépésről.

A szereplők egyéni motivációi viszik előre a fejleményeket. Hűség, árulás, gyűlölet, imádat, hazaszeretet, diktatúra, demokrácia, büntetés, kíméletlen harcok, felelősségtudat; mindez egyetlen regényben, és nem is soroltam fel az összes összetevőjét.

A mindent elsöprő erejű gonoszok, a Férgek nem csupán ijesztgetésnek vannak, de ezt már észrevehettük az első kötetben is. Tényleg léteznek, a káoszt szolgálják, el akarnak pusztítani mindent, ami ellenük van. Óriásiak, veszedelmesek, és gyilkolásra készek. Walden remek leírást ad minden Féregről, az elképzelhetetlennek tűnő monstrumok valamiért mégis belső szemeim előtt vannak – és nagyon ijesztőek.

A címszereplő Eshtarból (Szintén irónia: Vittorya ki nem állhatja, ha Eshtarnak hívják. Vajon neki tetszene így a könyv?), a határozatlan lányból felfoghatatlan erejű vezető, királynő válik, de mellette az egész regény eléri a felnőtté válást.

Ismét több idősíkon, több helyszínen van egyszerre jelen Eshtar pátosza. A tér és idő nem szabhat határt egy ekkora hatalomnak. Walden elkalauzol bennünket a reneszánsz Itáliába, ahol egy titkos rend veszi fel a harcot a sátáni čessk lovaggal. De visszautazunk kicsit Gilgames korába, Mezopotámiába, és Inisfael világán is két külön idősíkon keresztül követhetjük az eseményeket, több különböző helyszínen.

A regény különlegessége még, hogy nem csak beszél a csatákról, nem csupán néhány oldalt szentel nekik az író. Az Eshtar 2 maga a harc, maga a véres háború. Nem kívülállók vagyunk, hanem egytől egyig mi is az ütközetek részeivé válunk. Minden szereplő a csatában van, néha két hadakozás között megállunk ugyan erkölcsi fejtegetésekbe, de alapvetően minden pillanatunkat a harcmezőkön töltjük. Azért helyeztem ezt a részt erősen többes szám első személybe, mert valóban én is úgy éreztem, mintha Inisfael alakuló történelmének részese lehetnék.

Vittorya megítélése kortól és helytől is nagyban függ (ahogy az olvasó is többféleképpen értelmezheti őt). Van, aki istennőként tiszteli, van, aki féli hatalmas erejét, és van, aki szkeptikus vele szemben.

Ha az előző regényben nem volt kimondottan jó és gonosz karakter, az itt hatványozottan igaz. Hatalmas pálfordulásokat követően néhány szereplőről megváltozik majd eddigi véleményünk. De még mindig nem lehetne élesen elválasztani a jókat és rosszakat, hiszen mindenki húsvér ember, akik országaik élén próbálják a legtöbbet kihozni helyzetükből, motivációikhoz mérten.

Külön megér egy misét az Eshtar rendhagyó világépítése is. Nincs szokványos SF-környezet, de a fantasyk unásig olvasott kliséi sem tűnnek fel. Még mindig leginkább valamiért a Dűnéhez tudnám hasonlítani a regény hangulatát, de csak egy kis részben. Walden valami olyat alkotott, amire nem lehet ráhúzni az ismert sablonokat. Minden karakter élettel tölti meg Inisfael bolygóját. Cselekedeteikkel, párbeszédeikkel alakítják maguk körül a világot. Minden politikai döntés, minden nép önálló akarata, államformája folyamatosan változtatja az ismerni vélt világot.

Lehet,az író nem így gondolta, de számomra rengeteg aktualitással is szolgál az Eshtar 2. Pattanásig feszült politikai acsarkodások, országok kifordulása önmagukból, államférfiak megkérdőjelezése mind-min jelenkori világunk geopolitikáját juttatja eszembe.

Összefoglalva az Eshtar – Második könyv egy roppant komplex olvasmány. Rengeteg szálon fut, nagyon sok szereplővel, azonban megéri odafigyelni a részletekre, mert rengeteg tanítás, tanulság rejlik benne. Nem egy egyszerű könyvről van szó; minden oldalon kiérződik a gondolkodásra sarkallás, és az igyekezet, hogy ismerjük meg saját környezetünket. Epikussága páratlan, valóban hollywoodi megaprodukciókkal vetekszik. A világ, a leírások mind-mind elképesztően részletesek, szinte teljes valójukban megelevenednek.

Aki szerette az első részt, a másodikat imádni fogja. Már úgy érezhetjük, hogy Walden ellőtte minden rakétáját, de valami mégis azt súgja, érnek még meglepetések bennünket a harmadik könyvben.

október 25, 2016
Feltörli a nézőkkel a padlót a The Walking Dead 7. évadpremierje

Ha stílusosak akarunk lenni, azt kell, hogy mondjuk, ütős lett a The Walking Dead legújabb része, melyben Rickékkel és a rajongókkal olyan szinten törölték fel a padlót a készítők, hogy fizikai fájdalmat okozott nézni. Nem azért, mert rossz lett volna, inkább csak brutális és embertelen. Épp olyan, amilyennek a zombiapokalipszisnek lennie kell, ha egyszer kitör. Nincs könyörület és ahogy százszor és még többször hallhattuk, ebben a világban a járkálók mindössze kellékek, az igazi gonoszakat még mindig az élő emberek között kell keresni. A 6. évadban főhőseinkkel kezdett elszaladni a ló, gondolkozás nélkül csaptak le az új gonosz, Negan táboraira, most azonban fordult a kocka és kedvenceink kerültek a baseballütő rossz végére.

A The Walking Deadet sokszor megvádolják azzal, hogy nem mer igazán döbbenetes húzásokkal sokkolni. Ez eddig sem volt igaz, most pedig már pláne nem az. Elég csak például arra gondolni, hogy egy tabudöntögető húzással még a Trónok harcánál is keményebb tudott lenni az AMC sorozata, amikor Carol nemes egyszerűséggel agyonlőtt egy megtébolyult gyereket. És ez köszönőviszonyban sincs durvaságban azzal, hogy Westeros kiskorú uralkodója, Tommen mondjuk kiugrik az ablakon. A zombis produkció bizony köröket ver rá a legtöbb kábeles sorozatra, amikor gyomorforgató elhalálozásokról van szó, a 7 .évad első része ebben különösen kiemelkedő lett. Grafikus volt, folyt a vér mindenfelé, ráadásul pedig igazi pszichológiai horrort kaptunk az arcunkba.

Ugyanis végre kiderült, kit ölt meg Negan. Nagyon vártuk ezt, a készítők viszont elég idegesítően játszottak velünk az első percekben. Mégis kevés olyan ember lehetett a képernyő előtt, aki meg tudta volna tippelni, hogy ki harap csúnyán a fűbe. Rick nagyjából végig a földön csúszott-mászott, sírt és könyörgött. De nem csak őt törték meg az évadpremier eseményei, nagyjából mindenkit. Szinte biztosan kijelenthető, hogy nincs olyan, aki látta az új részt és ne érzett volna együtt a főszereplőkkel. Legyen valaki bármilyen kőszívű, itt azért olyan fordulatot láttunk, amit nem könnyű megemészteni. A forgatókönyvírók ritka könyörtelenségről tettek tanúbizonyságot, talán az elmúlt két évben nem hoztak tető alá ennyire jól megírt epizódot a The Walking Deadből.

A pszichológiai horror a rész végén ért el csúcsához, hiszen ekkor hallhattunk Negantől egy olyan monológot, amelyben kifejtette, hogy kedvenceink nem fogják egy asztalnál ülve ünnepelni a happy endet. Főleg, ha rajta múlik. A The Walking Deadnek kiváló alapanyagot nyújt a sok éve futó képregény, talán emiatt is képes a spinoffja, azaz a Fear The Walking Dead fölé emelkedni, már ha a brutalitást keressük egy történetben. Így a forrást ismerve sokan sejthették, hogy ki fog meghalni, a sorozat ennek ellenére hozzá tudott még tenni egy olyan csavart, amire kevesen számíthattak. Így le a kalappal az írógárda előtt.

A 7. évadpremierben megtörtént az, ami már régen indokolt lett volna, a főszereplők teljesen összeestek. Olyan volt már az évadok során, hogy csávába kerültek, elvesztették a reményt, nehezen látták egy-egy zsákutcából a kiutat. Ehhez hasonló viszont sohasem, azaz hogy fejben ennyire megtörtek volna. Ennek az oka pedig nem más, mint a Jeffrey Dean Morgan által alakított Negan. A karakter egy kvázi magasabb dimenzióban mozgó gonosz lett, aki fel tudta rázni a sztorit, és még a Kormányzónál is sokkal durvább. Sokszor emlegetik, hogy az az igazán izgalmas, ha egy-egy sorozatba antihősöket vezetnek be, ergo olyan figurákat, akik rosszak, de mégis lehet hősként tekinteni rájuk. Na, Negan nem ilyen. Ő a velejéig gonosz, utálható szereplő az AMC szériájában. És esküdni lehetne rá, hogy a The Walking Deadnek épp egy ilyen újításra volt szüksége. Mert a zombiapokalipszisnek nagyon jól áll a keménykedés.

október 24, 2016
Még van visszaút – Zöld Íjász évadpremier

Mindig nehéz dolgunk van a Zöld Íjász című sorozattal. Egyfelől ennek a szériának köszönhetjük, hogy ennyi DC képregényből adaptált műsort láthatunk a tévében, sőt akár a Marvel térhódítása is emiatt indulhatott el. Másfelől pedig szörnyű nézni, ahogy egy kimondottan remek széria fék nélkül rohan a szakadék felé. A harmadik és negyedik évadnál egészen részletesen kifejtettük, miért érezzük úgy, hogy már nincs remény a sorozatnak. Kedvtelenül, félve, csalódottan ültem le megnézni az ötödik évad első részét. Hát nem is tudom…

A történetben haladunk előre töretlenül, Oliver már polgármester a jelenben, maffia-tanonc a múltban. Fekete Kanári halott, de emléke tovább él, és egyre több igazságosztó jelenik meg az utcákon az Íjász által inspirálva. A „Team Arrow” darabokban, úgy tűnik, hogy már nem is áll újra össze eredeti formájában (láttuk már ezt párszor). Most azonban talán tényleg végleges a formabontás és a változtatni akarás. És ez akár igaz lehet a sorozatra nézve is. Szinte rá sem ismertem! Stephen Amell kitartóan próbál színészkedni (néha már sikerül is neki), az alap konfliktus jól ível, a rész dinamikája nem bukdácsolt össze-vissza, és nem lettem ideges az Oliver-Felicity párostól. Lehet én változtam egy uborkaszezon alatt, de az is lehet, hogy a sorozat próbálja felkötni a nadrágszíjat.

Érződik a változás szele, s mintha maga az egész Zöld Íjász hangulata is sokkal kellemesebb lenne. A szereplőket érintő kérdések felnőttesek, és a nyitás egy új csapat felé tényleg arról árulkodik, hogy van esély a fejlődésre.

Természetesen új főellenséget is láthattunk a képernyőn, feltűnnek új karakterek is az Íjász univerzumából, és várható lesz a Flash-féle Flashpoint jelensége is valamilyen formában, bár ez inkább pletyka, sem mint konkrétum.

Az első rész aktuális gonoszaként a The Walking Deadből jól ismert Chad L. Coleman jelent meg Tobias Church szerepében, de kapunk egy új íjász-ellent is Prometheus képében. A jó fiúkat erősíti majd Wild Dog karaktere, illetve az előző évadban megismert Curtis változik hamarosan Mr. Terrific-ké.

Egyelőre nem bízom el magamat, nincsenek hamis elvárásaim a sorozatot illetően, de úgy érzem talán mintha elindult volna visszafele a sokszor emlegetett szakadéktól egy kellemesebb és biztonságosabb helyre.

október 23, 2016
‘s Creed film

Minden igazi játékos szeme felcsillan, mikor kedvenc programjából készít Hollywood egészestés mozifilmet. A kezdeti boldogságot azonban gyakran átveszi a szkepticizmus, miszerint „úgyis elfuserálják a filmet”, és valljuk be: javarészt tényleg elbaltázták azokat. Valóban nehéz egy több tíz, vagy száz órányi játékmenetet, karaktert, hangulatot belesűríteni nagyjából másfél órányi játékidőbe, de kétségtelenül nem lehetetlen.

Legutoljára a Warcraft esetében láthattuk, hogy ugyan a film közel sem tökéletes, mégis egy egészen korrekt adaptációt láthatott a nagyérdemű.

Legközelebb decemberben nézhetünk videojátékból készült filmadaptációt, a világhírű Assassin’s Creed feldolgozását. A játék első pár része meghatározó volt az előző évtized végétől egészen napjainkig. A franchise ugyan a saját sírját ásta az évente kiadott címek miatt, de a játékot fejlesztő Ubisoft mára belátta: nem kötelező minden évben valami vackot kiadni. Azért nem kell aggódni, idén sem maradunk Assassin’s Creed nélkül, hiszen hamarosan érkezik az Ezio kalandjait felölelő második rész, Brotherhood és Revelations optikailag tuningolt remastered kiadása, illetve decemberben a mozifilm.

Az első trailer furcsán ígéretesnek tűnt, bár az Anymus merőben új felfogása sokaknál kivágta a biztosítékot. Maga a hangulat, és a setting kifejezetten jól néz ki, ráadásul nem meglévő sztorit dolgoz fel a film, hanem újat kreáltak neki.

Azonban befutott a második előzetes is! Ami ha lehetséges, ezerszer menőbb az első kedvcsinálónál. Láthattunk igazi asszaszin mozdulatokat, Michael Fassbender pedig úgy tűnik, remek választás volt a főszerepre.

Tehát az elvárások ismét nagyok, de reméljük, hogy végre megkapjuk azt a játékadaptációt, amire már régóta várunk. Addig is pörgessük még le párszor az új trailert. Az Assassin’s Creed című filmet december 29-től vetítik a mozikban.

október 21, 2016
Ma 60 éves a Star Wars ikonja, Carrie Fisher

1956 október 21-én született minden idők egyik legikonikusabb sci-fi színésznője, Carrie Fisher, aki a napsütötte Beverly Hillsben nőtt fel. A fiatal lány igazi könyvmoly volt, emiatt is válhatott gyorsan a színház rajongójává, 15 évesen már a Broadwayen szerepelt. 1975-ben a Sampon című filmben mutatkozott be először a mozikban, két évvel később pedig a Star Wars hozta meg neki a nagy áttörést, hiszen megkapta Leia Organa szerepét. A karakter az eredeti trilógia mindhárom részében fontos szerepet játszott, később azonban úgy tűnt, nem lesz helye már a messzi-messzi galaxisban. Aztán jött a J. J. Abrams-féle Az ébredő Erő, melyben nem csupán Leiát láthatta viszont a közönség, de Han Solót és egy rövid snitt erejéig Luke Skywalkert is. A Star Wars VII ügyesen mutatta be az új generációt, de erős nosztalgiafaktorával a tősgyökeres rajongókat is boldogította.

A színésznő rengeteg híres filmben és tévésorozatban tiszteletét tette karrierje során, így a Blues Brothers, a Sikoly 3, a Szex és New York, az Agymenők, az Entourage, a Smallville, és a 30 Rock szereplőgárdáját is erősítette. Mindemellett íróként tevékenykedett, jótékonykodásaiért díjat kapott.

Carrie Fisher az évek során a magazinok egyik kedvence volt, számos jól sikerült fotózáson részt vett. Alább válogattunk néhány képet, hogy az egyszeri sci-fi néző ne feledje, a ’70-es években nem csupán Ellen Ripley lehetett példakép az erős női karakterek kedvelőinek. Boldog születésnapot a színésznőnek, és az Erő legyen vele még sokáig!

október 21, 2016
SF-regény a Solaris egyik alapítójától

Erdész Róbert, a legendás Solaris zenekar egyik alapítója és billentyűse COLOSSUS címmel egy fantasztikus regénnyel jelentkezik október 25-én. A kötet a Scolar Kiadó gondozásában jelenik meg, de a Klubrádió és a Galaktika is támogatja. A könyv már megrendelhető a webáruházunkban, a Galaktikaboltban.

A COLOSSUS egy új trilógia első darabja, amiből kiderül, hogyan függ össze egymással egy terrortámadás, egy sorozatgyilkosság, a MyWords nevű számítógépes játék, a teremtő és az emberi létezés helye az univerzumban.

október 21, 2016