Kezdő íróknak szokták tanácsolni, hogyha megvan a történetük eleje és vége, akkor elkezdhetik az írást. Viszont nem árt, ha a kezdés ütősre sikeredik, azaz az olvasás után is emlékezetünkben marad az a bizonyos első mondat. Nézzük, kedvenc SF regényeink hogyan teljesítenek kezdő soraikkal. Íme egy 15 kérdésből álló kvíz, ahol tesztelhetitek, fel tudjátok-e ismerni a klasszikusnak és felkapottnak számító regényeket, ha csak az első sort látjátok.
Jó szórakozást kívánunk!
Christopher Priest neve itthon sem ismeretlen. Christopher Nolan 2006-ban filmet rendezett az író egyik könyvéből, A tökéletes trükkből, ezen kívül pedig két novellán keresztül is találkozhattak a hazai olvasók a szerző nevével: a régi Galaktika oldalain az „Egy végtelen nyár” című írásával (pontosan a Galaktika 156-ban), 1997-ben pedig a Ficsor Zoltán által szerkesztett X- Magazinban; ott az „Egy meztelenségre ítélt nő” novellával. Priest azonban sokkal nagyobb figyelmet érdemel, neve megkerülhetetlenné vált a brit SF közösségben. Íme 5 érdekesség életéből és munkásságából.
Egzotikus szigetek és alternatív világok:
Priest 14 regényből, 4 novelláskötetből és egyéb írásokból (esszé, kritika, életrajzi munkák) álló életművében felfedezhetőek bizonyos visszatérő elemek. Egyik leggyakoribb priest-i elem például az egzotikus szigetek. Egyik korai regényében, az Affirmationben is egy ismeretlen egzotikus szigetcsoportra helyezi traumatizált főhősét, Peter Sinclairt. Az elzárt szigetek új könyveiben is, mint a The Islandersben (2012) vagy a The Adjacentben (2013) is megjelenik.
Egy másik visszatérő, és talán sokkal markánsabb priest-i elem az alternatív valóságok. Priest legtöbb műve az általunk valóságosnak hitt világ és annak alternatív változata közötti különbséget vizsgálja, azt, miként tudunk különbséget tenni ezek között. Regényeiben számos kreatív felvázolását láthatjuk a témának. A hamarosan érkező Kifordított világban például a szereplők folyamatos bizonytalanságban vannak tartva, a körülöttük lévő világ működésére csupán saját tapasztalataikra hagyatkozva érthetik meg, azonban a folyamatosan változó környezet sem nyújt biztos pontot. Egy másik regényében, A Dream of Wessexben pedig a brit kormány tudósai által fejlesztett hipnózisgépen keresztül egy valóságos, de szovjet mintákra épülő jövőbeli Britannia illúzióját ültetik el a gépre csatolt résztvevőkben.
Doctor Who-tól Christopher Nolanig:
Priest nem csak az SF irodalomban alkotott, hanem a filmek világába is belekóstolt. Első filmekhez köthető műve egy úgy nevezett „tie-in” regény volt, amely David Cronenberg eXistenZ-hez kapcsolódott. Komolyabb filmes munkát a Doctor Who-ban kapott: arra kérték, hogy írjon 2 epizódot a kultikus brit sorozat 18. és 19. évadához. Az első, a „Sealed Orders” Douglas Adams megbízása alapján készült; egy a Gallifreyen (az Időlordok bolygója) játszódó thriller. Később ezt dobták „forgatókönyvbeli problémákra” hivatkozva, és helyette a „Warriors’ Gate” készül el. Priest második DW-forgatókönyve a „The Enemy Within” címet viselte, amit sajnos az előzőhöz hasonló okokból ismét mellőzték. Konkrétan arra kérték a szerzőt, hogy írja bele az epizódba Adric halálát. Priest mindezt sértőnek érezte és elhagyta a projektet. Távozása után a produkciós iroda úgy döntött, a továbbiakban nem kérnek fel hivatásos írókat – ez egészen 2011-ig tartott, amikor Neil Gaiman írhatta meg a „The Doctor’s Wife” című epizódot.
Legközelebb 2006-ban került Priest közel a filmekhez: Christopher Nolan elkészítette A tökéletes trükköt, ami a szerző azonos című regényéből készült. A történet két rivális mágus történetét meséli el a 19. századi Londonban. Bizonyos pontokban a könyv és a film eltér egymástól, viszont Nolan igyekezett megőrizni Priest könyvének önálló jellegét. Például nem engedte, hogy a regény kapjon filmes borítót.
A legnagyobb inspiráció, Brian Aldiss:
Priest írói karrierje sok ponton kapcsolódik a nemrég elhunyt Brian Aldisshoz. Aldiss Non-Stopjának hatására döntötte el, hogy SF író lesz. 1962-ben, amikor könyvelő gyakornokként dolgozott London belvárosában felmerült benne, hogy belépne a BSFA-ba (British Science Fiction Association). Egy magazinban belefutott egy Aldiss által írt nyílt levélbe (az Evening News egy sci-fit bíráló kritikusának írt), ahol szerepelt az író címe is, és így félve ugyan, de Priest tollat ragadott és a BSFA-ról érdeklődött. Az ekkor mindössze tizennyolc éves fiúnak szinte felfoghatatlan öröm volt, amikor példaképe válaszolt neki: szívesen látja a társaságban, jöjjön el az SF rendezvényekre és találkozzanak. A bátorítás ellenére Priest túl félénk volt a személyes találkozóhoz, így végül csak 1965-ben látta élőben is Aldisst. A későbbiekben szoros barátság alakult ki köztük: együtt ünnepelték Priest első regényét (Indoctrinaire) a példakép birtokán, Oxfordshire-ban és figyelemmel kísérték egymás karrierjét. Augusztus 21-én, a szerző halálát követően Christopher Priest írt megemlékezést Aldissról a The Guardian-en.
Minden fontos díjra jelölték:
Priest hamar kivívta a szakma elismerését. Regényeiért eddig négy alkalommal nyerte el a BSFA-díjat: először 1974-ben a Kifordított világért, majd 1998-ban a The Extremes-ért, 2002-ben a The Separationért (ezzel Arthur C. Clarke-díjat is nyert), 2011-ben pedig a The Islanders regényéért. Azonban az Egyesült Királyságon kívüli SF díjakkal is kitüntették. 1996-ban World Fantasyt és James Tait Black-emlékdíjat vehetett át A tökéletes trükkért. Ez azért is fontos, mert abban az évben egy zsánerregény egyszerre kapott elismerést a zsánerközösségtől és a szépirodalmi közegtől is. Ezen kívül többször jelölték Hugo-díjra is.
Novellái szintén felkeltették az SF jelentős alakjainak érdeklődését. 1979-ben a legjobb novella kategóriában nyert BSFA-t a „Palely Loitering”-al, többször pedig Hugo-ra jelölték novella és kisregény kategóriában. Még érdemes megemlíteni Priest tanulmányait és esszéit is, amelyek szintén elismerésben részesültek. A The Book on the Edge of Forever című művét jelölték Hugo-ra, amiben Priest a The Last Dangerous Visions című legendás, el nem készült antológia körüli történéseket taglalja, és kíméletlen kritikáját fogalmazza meg. A Harlan Ellison által szerkesztett antológiasorozat (Dangerous Visions, Again, Dangerous Visions) soron következő része eredetileg 1973-ban jelent volna meg, azonban Ellison más feladatai miatt nem tudta teljesen a projektnek szentelni magát, így nem került nyomdaközelbe a válogatás. A szerkesztőt sok kritika érte, leginkább a szerzők részéről (legalább 150 publikálatlan történet ragadhatott be, köztük Priest „An Infinite Summer”-je, amit aztán egy gyűjteményes kötetben adott ki), mégis a mai napig nem jelent meg a kötet. Ellison 2007-es nyilatkozata szerint még mindig szeretné, ha a The Last Dangerous Visons egyszer napvilágot látna.
A Priest ihletette kiállítás:
Nem csak Priestet inspirálta a művészvilág több neves alakja (pl. H. G. Wells, Jack London, Brian Aldiss), hanem ő is másokat. Egyik legemlékezetesebb hatása egy képzőművészeti kiállításon volt tetten érhető. 2007-ben a Chelsea Collage of Art and Design szervezésében nyílt kiállítás, ahol az érdeklődők az Affimation (1981) című regény ihlette műveket tekinthették meg. A rendezvény az egyéni történelem és emlékezet témájának bemutatását célozta meg egy sokkal antagonistább és kritikusabb értelmezés lencséjén keresztül, továbbá célja volt kiemelni a kortárs művészet pozitív gyakorlatát más hagyományos, melankolikusabb dokumentálási módoknál. A regény főhősének útját követve (Sinclair traumáit feldolgozva önéletrajzának írásába kezd, azonban a munka előrehaladtával rá kell döbbennie, egy teljes más ember életét vetette papírra) a projektben résztvevő művészeknek is újra kellett gondolniuk vagy építeniük saját identitásukat, múltjukat, hogy ezzel egy addig ismeretlen, új világ táruljon fel előttük.
Stephen King rajongóinak az utóbbi időben mindenféle jóból kijutott. Szeptemberben mutatták be az AZ-t, tévésorozat készül „A köd” című novellájából, jön a Castle Rock, amihez nemrég trailer is érkezett, és a csalódást okozó Setét Torony film után várható egy sorozat is King fantasy sorozatából. Azonban ezzel nincs vége a jó híreknek: Stephen King nemrég erősítette meg, hogy van arra esély, hogy visszatérjen a Setét Torony világába és egy újabb résszel bővítse azt.
A sorozat zárókötete, a A Setét Torony – A Setét Torony 2004-ben jelent meg először, King azóta pedig egy előzménykötettel (pontosabban egy 4,5-ös résszel) is bővítette regényciklusát: Ez az Átfúj a szél a kulcslyukon volt 2012-ben. Sok rajongóban megfogalmazhatódott már a kérdés, hogy vajon visszatér-e még a szerző az ST világába? A fiával, Owen Kinggel közösen írt regényének, a Sleeping Beauties egyik dedikálásán akadt egy bátor olvasó, aki megkérdezte Kinget a dologról – ezt a mellékelt videóban láthatjátok.
A válasz pedig:
Igen, szerintem megtörténhet.
Ti milyen Setét Torony történetnek örülnétek? Amíg nincsenek hivatalos hírek Kingtől, addig mehet a találgatás.
Dave Hutchinson Európa alkonya trilógiájának első kötete az Embercsempészek októberben érkezik a Metropolis Media gondozásában. Lássuk, miről szól a regény!
Hutchinson rendkívül pesszimista, ám korántsem elképzelhetetlen képet fest Európáról, az egy influenzajárvány következtében szétszakadt és már újra nem egyesíthető nemzetek (miniállamok) kontinenséről (a könyvsorozat eredeti címe is erre utal: Fractured Europe). Az Arthur C. Clarke- és Brit SF-díjra is jelölt regény főszereplője Rudi, aki konyhafőnök egy lengyel étteremben, de amint alkalma adódik némi mellékes keresetre, belevág, hiába nem veszélytelen a dolog. Így csöppen a kémkedés világába, ahol nem főzni kell, hanem kifőzni. Terveket, műveleteket, meg azt, hogy alkalmanként hogyan mentse a bőrét.
Kiképezik ugyan, de meglepetések mindig vannak. És olyankor bizony főhet a feje, nem is kicsit. A szövevényes történések közepette a szemünk előtt rajzolódik ki a már említett Európa képe. Az „új” Európa nem különösebben vonzó: kerítések, határellenőrzések, gyanakvás, üldözés…Viszont lehet, hogy van egy másik Európa is, amiről kevesen tudnak, és a titkot nem feltétlenül akarják másokkal megosztani.
Dave Hutchinson 1960-ban született Angliában, Sheffieldben. Újságíróként a The Weekly News és a Dundee Couriernél dolgozott majdnem 25 évig. Az Európa alkonya trilógiát több díjra is jelölték, a harmadik rész pedig (Europe in Winter) elnyerte a Brit SF-díjat a legjobb regény kategóriában.
A trilógia első része ilyen borítókkal meg külföldön:
angol borító
észt borító:
A magyar borítóval és a fülszöveggel hamarosan jelentkezünk. A fordításon már az utolsó simításokat végzi Joó Attila.
Október 5-én délután jelentette be a Svéd Akadémia, hogy 2017-ben Kazuo Ishiguro, brit-japán szerzőt tüntetik ki a legrangosabb irodalmi díjjal, a Nobellel. Az Akadémia indoklása szerint azért, mert
Nagy érzelmi erejű regényeiben feltárta az ember világgal való illuzórikus kapcsolatának mélységeit
Zsánerrajongókként is örülhetünk a döntésnek, hiszen Ishiguro ebben a közegben sem idegen név, és neki sem idegen terep. Ott van például az angol bentlakásos iskolában játszódó disztópiája, a Ne engedj el…, vagy a két éve megjelent mágikus realizmus és fantasy határán mozgó Eltemetett óriása. Természetesen nem Ishiguro az első olyan író, akinek az életművében találhatunk zsánerregényeknek is tekinthető műveket és Nobel-díjjal is kitüntették: 2007-ben Doris Lessinget (Canopus in Argos), de korábban, 1907-ben Rudyard Kiplinget is elismerték. Emellett pedig a korábbi jelöltek között szerepelt H. G. Wells és J. R. R. Tolkien.
Azonban kicsit távolodjunk el a kortárs irodalomtól és haladjunk a tényleges zsánerirodalom felé. Kik azok az SFF szerzők, akik megérdemelnék a rangos elismerést? Mi most életművek egészét és a zsáneren kívüli érdeklődést (értsd. irodalmárok figyelme, adott szerző jelenléte a közbeszédben) figyelembe véve említünk 5 ilyen szerzőt.
Margaret Atwood
A HVG szerint Margaret Atwoodra 6/1 arányban fogadtak, hogy 2017-ben őt tüntetik ki. Habár a bukiknál voltak nagyobb esélyesek, mint Murakami Haruki vagy Ngugi Wa Thiong’o, de ha Atwood kapta volna a Nobelt, akkor sem lepődtünk volna meg nagyon. A Hulu sorozatának köszönhetően ismét nagy figyelem irányult az írónő disztópiájára, A szolgálólány meséjére, a világszintű társadalmi problémák pedig bebizonyították, a megjelenés után 30 évvel is aktuális. De nincs ez másként Atwood más regényeivel sem, mint az Alias Grace-szel, ahol szintén a nők helyzetére irányul a figyelem (novembertől indul a sorozatváltozata a Netflixen), vagy a MaddAddam trilógia, ahol a génmanipuláción keresztül bontja ki az ember istenkomplexusát, miközben az emberi lélek mélyére is lemerészkedik, de más minket érintő problémákat is feltár két másik disztópiájában, A vak bérgyilkosban és a The Heart Goes Lastban. Ezenkívül kisprózában is jeleskedik, számos erős novellával gazdagította irodalmunkat, mint például a „Rape Fantasies”-szel vagy az „Amikor bekövetkezik”-kel (Galaktika 230). Szóval röviden, Atwoodnak nagyon érik egy irodalmi Nobel.
Ursula Le Guin
Le Guin szintén a gyakran felmerülő nevek közé tartozik, ha a Nobel-díj kapcsán szóba hozzák a zsánerirodalmat. Műveiben a sci-fi és a fantasy határait feszegetve merül el a társadalmi -és a pszichológiai identitás, és a különböző társadalmi és kulturális struktúrák feltérképezésében. Sokrétű mondanivalója miatt nem csak egy zsánerrajongó, hanem a szépirodalom kedvelőit is lekötheti A sötétség balkeze, A kisemmizettek vagy az Égi eszterga. Mindezt a zsáneren kívüli elismerések is igazolni látszanak. Az SFF díjak (Hugo, Nebula, Locus, World Fantasy) mellett 2000 áprilisában az American Congress tüntette ki Le Guint az amerikai kultúrához való hozzájárulásáért, 2004-ben az ALA (American Library Association) kitüntetését vehette át, 2014-ben a National Book Foundation díjazta az írónőt életművéért, legutóbb pedig az LOA válogatta be az amerikai irodalom klasszikusai közé. Atwoodhoz hasonlóan Le Guin is az irodalom számos formájában alkotott, emellett pedig az Akadémia egy nagyon fontos kitételének is teljesen megfelel: „formai és ábrázolási szempontból irodalmi értékkel bírnak”.
Ted Chiang
Ha Alice Munro 2009-ben megkapta a Nobelt novelláiért, Ted Chiang miért ne érdemelhetné meg? A kínai-amerikai szerző ritkán publikál, azonban amikor igen azt nagy figyelem és díjeső követi. Műveiben megjelenő témái nem tudományhoz kötöttek, számára minden lehet jó alap egy sci-fi történethez. Az Érkezés alapjául szolgáló „Életed története” például a Sapir-Whorf nyelvészeti elméleten keresztül vázolja fel, hogyan tudnánk felvenni a kapcsolatot egy idegenfajjal, miközben a főszereplőn keresztül az emberi részről sem feledkezik meg. Chiangnál inkább az utóbbi a fontosabb. Hiába ír mesterséges intelligenciákról (The Life Cycle of Software Objects), idegenekről (Életed története) vagy a bábeli építkezésről (Bábel tornya), minden általa használt sci-fi toposz vagy egyéb téma mögött ott rejlenek az emberi létezés örök kérdései. Mindezt pedig brutális, minimalista elegenciával tárja a világ elé, amit a tudomány és a narráció kreatív fúziójával emel irodalmi szintre.
Philip K. Dick
Phlip K. Dick túlságosan fiatalon hunyt el (mindössze 54 éves volt) és életművét is csak később fedezte fel magának a szakma és a filmipar. Azonban az újra fel-feléledő érdeklődés PKD művei iránt (az új Szárnyas fejvadász film vagy a Philip K. Dick’s Electronic Dreams sorozat) arra enged következtetni, hogy regényeiben és novelláiban bemutatott témák egyre aktuálisabbak lesznek, erről pedig az Akadémia következő pontja jut eszünkbe: „Nemcsak az „elmúlt esztendőben született” munkák díjazhatóak, hanem azok is, amelyeknek a jelentősége a legutóbbi években vált nyilvánvalóvá”. Műveiben a valóság és az identitásunk által teremtett „világ” közötti vékony határt vizsgálta (pl. Ubik, Figyel az ég), körbejárta, mi teszi ténylegesen emberré az embert (pl. Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?), miközben izgalmas gondolatkísérletekkel (pl. Az ember a Fellegvárban) is meglepte olvasóit, és tette mindezt a narráció legkreatívabb és nagyon is irodalmi módján. Reméljük, egyszer a jövőben posztumusz irodalmi Nobelt kaphat.
Kurt Vonnegut
Talán a leginkább elmarasztalt alkotó ő, akinek a kitüntetéséért nemcsak a zsánerolvasók, hanem a szépirodalom kedvelői is bírálták az Akadémiát különböző felületeken. Művei egyszerre kacagtatóak és elgondolkodtatóak, amit szatirikus, lényegre törő stílusával ér el. Szókimondó, a trágár kifejezéseket sem szégyellő Vonnegut görbe tükröt állít társadalmunknak a sci-fi elemeinek kreatív felhasználásával. A könyveiben megalapított vallások (pl. Macskabölcső. A titán szirénjei), abszurd társadalmak építésével (pl. Utopia 14, Börleszk) saját korának ideológiáit modellezte le és saját világainak az emberekre tett hatását tárta fel. Az általa felvetett témák úgymond jól öregedtek, ma is érezhető Vonnegut mondanivalójának fontossága, egyedi stílusa pedig egy a szépirodalomban szokatlan, de élvezhető közegbe helyezi. Nem kérdés: Nobelt neki!
Természetesen ez a rövid lista inkább szubjektív, mint objektív gyűjtés, így nyitottak vagyunk más nevekre is. Ti kiket tüntetnétek ki irodalmi Nobel-díjjal? Spekulálásra fel!
Michael Swanwick nem ismeretlen név a magyar olvasók számára, hisz számos fantasztikus vagy épp különös novellát olvashattunk tőle. Az októberi Galaktika az író korai művei közül hoz el egy újabb írását, „A Némajátékos csókját”. Az 1981-es novella ma is friss és tartalmazza mindazt, amiért Swanwickot generációjának legjobb írói közé sorolják.
Amerikai író, aki intenzív, mesterien kidolgozott, összetett történetei miatt hamar ismert lett. Kis -és nagy prózájában egyaránt újszerű megközelítésbe emeli a hagyományos SFF történeteket és helyszíneket, miközben a sci-fi, fantasy és a horror vegyítésétől sem riad vissza, hisz a műfaji szabályok és határok nem befolyásolják őt. Íróként nem szereti ugyanazt ugyanúgy leírni, így szívesen próbál ki különböző stílusokat, és hatalmas életművét elnézve minden kísérlete jó eredménnyel zárul.
A magyar közönség Swanwicket főleg novellistaként ismerhette meg. Legjobbjai közt van a Hugo-díjas, „Vau-vau, mondta a kutya” (Galaktika 185), „Kis szoba Koboldvárosban” (Galaktika 221), „Scherzo Tyranosaurusszal” (Galaktika 205), vagy a Nebula-díjas „Szent Janis ünnepén” (Galaktika 283), csakhogy néhány fontosabb írását említsük. Továbbá magyarul is olvasható antológiákban is találkozhattunk nevével, mint például a Neil Gaiman és Al Sarratonnio 27 képtelen történetében (Tündér-tó) vagy George R. R. Martin és Gardner Dozois – aki különösen nagy hatással volt Swanwickra – Zsiványokjában (Igyunk a nőkre).
Swanwick 1980 óta publikál a zsánerben, azonban az írás iránti elkötelezettsége sokkal korábbi időkre nyúlik vissza. Elmondása szerint tinédzserkorban döntötte el, hogy írni szeretne, de akkor komolyabb elképzelései még nem voltak. Egyaránt olvasott szép (pl. Vladimir Nabokov, Thomas Pynchon, Jorge Luis Borges, John Fowles, Gabriel Garcia Márquez) – és zsánerirodalmat (pl. J. R. R. Tolkien, Gene Wolfe, Samuel R. Delany, A. E. Van Vongt), és huszonéves korában úgy érezte, a zsáneren belül sokkal izgalmasabb dolgok történnek, mint azon kívül. Nyomtatásban első írása 1980-ban jelent meg a New Dimensions 11-ben, ez volt a „Szent Janis ünnepén”. A 80-90-es évek között nem számított olyan termékeny írónak, mint a későbbiekben, viszont minden új novelláját hatalmas érdeklődéssel fogadták. A már említett „Szent Janis”-t Nebulára jelölték, az aszteroidövön belül játszódó proto-cyberpunknak tartott „Ginungagap”-t szintén, továbbá Hugo-díjjal ismerték el a „The Very Pulse of the Machine” (1998)-t és a „Scherzo Tyranossaurusszal”-t (Galaktika 205) is.
A 2000-es évek után íródott kisprózája (pl. Lassú élet, Kis szoba Koboldvárosban) is fenntartotta a zsánerközösség érdeklődését, mellettük pedig a hasonló komplexitással és profizmussal megírt regényeivel is hasonló sikereket ért el. Első regénye, az 1985-ös In the Drift – ami kapcsolódik a Galaktika 331-ben olvasható novellájához – egy alternatív történelemként is olvasható könyv, ami a Three Mile Island atombalesetének egy végzetesebb kimenetelét dolgozza fel. A regény szerint az Egyesül Államok keleti partján bekövetkezett atomkatasztrófa sugárfertőzött területté tette a környéket, aki tudott, csak menekült a katasztrófa helyén létrejött halálzónából. A túlélésért és a hatalomért való harcot szürreális környezet és különböző mutáns állatok garmadája teszi különleges olvasmánnyá Swanwick regényét.
Regényei közül érdemes kiemelni még a Vacuum Flowerst (1986-87), amiben egy tipikus sci-fi témát, az űrutazást mesél el igazi swanwicki stílusban, a The Iron Dragon (1993) sci-fi-fantasy hibridet és annak folytatásait (The Iron Dragon’s Daughter és The Dragons of Babel), vagy a Jack Faust-ot (1997), amiben egy dark fantasy köntösben meséli újra Goethe Faustját. Írói tevékenysége mellett Swanwicknél még fontos megemlíteni tanulmányait is, amelyekkel nagyban hozzájárult az SFF irodalomtudományi megközelítéséhez. 1986-ban The User’s Guide to the Postmoderns-ben a sci-fi helyzetéről, 1994-ben az In the Traditionben pedig a fantasyről értekezett.
Az októberi Galaktikában olvasható „Némajátékos csókja” (Mummer’s Kiss, 1981) Swanwick korai írói korszakába tartozik, azonban még ma is üdítően friss. 1981-ben Nebula-díjra jelölték, a Science Fiction Chronicle szavazásán pedig megválasztották az év legjobb sci-fi kisregényének. Az In the Drifthez hasonlóan a novella is egy poszt-apokaliptikus Amerikában játszódik (pontosabban Philadelphia környékén, ahonnan maga Swanwick is származik). A Körzetben rutinmunkájukat végző két férfi, Keith Piotrowicz és Jim Bowles egy koszos motoron utazó nő miatt balesetet szenvednek. Az incidenst súlyosabb sérülések nélkül élik túl, azonban a találkozás teljesen megváltoztatja Keith addigi életét. Suzette J. Fletcher bostoni újságíró és nem köti senki orrára, mit keres Philadelphiában. A nő igazi céljait nem ismerve tart vele Keith, azonban az út nem tűnik számára kifizetődőnek. A városban évente megtartandó ünnepségen, a Némajátékosok Napján ugyanis Fletchert és őt választja ki a Bohóckirály. Döntése végleges és visszavonhatatlan, akit megcsókol annak meg kell halnia. A kérdés, miért rájuk esett a választás?
Swanwick egy ízig-vérig amerikai környezetbe helyezi poszt-apokaliptikus történetét, ezt leginkább a szereplők beszédén és viselkedésén lehet érezni, de a végeláthatatlan autóutak is megidézhetik bennük az amerikai érzést. Az atomkatasztrófa utáni USA mellett párhuzamosan létezik a némajátékosok régi időkbe visszanyúló közössége, a társadalomban még mindig különleges státusszal bírnak. Szokásaik és öltözködésük miatt (tollak, színes kosztümök) a brazil karneválokat jutathattja eszünkbe. Ezekből a különböző elemekből épül fel ez a kissé furcsa világ, viszont egy percig sem érezzük úgy, hogy valami nem illik a képbe. Swanwick képes úgy összegyúrni az innen-onnan hozott ötleteket, hogy egy teljesen egyedi és működő univerzumot hoz létre történetéhez.
A jól felépített Körzet ellenére is érezhetően, a cselekményen van a nagyobb hangsúly. A némajátékosok hajtóvadászatát Keith szemszögéből éljük át, ami dramaturgiailag tökéletes választás, hisz ő az a szereplő, aki semmibe sincs beavatva, gyakorlatilag nem tudja, mi történik körülötte. Mi, olvasók a fiatal férfival együtt várjuk a kérdésekre a válaszokat, Swanwick pedig kegyetlen író, mert mint cinkostárs nem avat be minket semmibe, de még apró nyomokat sem hagy, hogy rájöjjünk a háttérben folyó eseményekre. Így nem marad más, mint az eseményekkel való kellemes sodródás.
Neil Gaiman sokoldalú tehetség, aki a képregényektől (Sandman) kezdve a gyerekirodalomban (Coraline, Szerencsére a tej), a felnőtt regényekben (Amerikai istenek, Óceán az út végén), a kisprózában (Törékeny holmik, Tükör és Füst, Felkavaró tartalom), a szerkesztésben (27 képtelen történet) és fikciós irodalmon kívül is (Kilátás az erkélyről) kipróbálta magát. Jelentős életművében sok érdekes művet találunk, mindannyian tudnánk egy-egy zseniális írást mondani tőle. Nagyobb figyelmet ezúttal a Dark Horse képregénykiadótól kapott Gaiman, ugyanis képregény készül a „Smaragdzöld tanulmány” című írásából.
A Törékeny holmikban is megtalálható novellában Gaiman Sherlock Holmes és H. P. Lovecraft világát házasította. A történet először 2003-ban jelent meg egy Shadows Over Baker Street antológiában, amiben egy Sherlock Holmes-szerű névtelen detektív egy német nemes meggyilkolásának ügyén dolgozik. A nyomozás előrehaladtával azonban kiderül, a szálak egy emberentúli jelenséghez vezet, ami a történetbeli, 19. századi London utcáit kísérti.
A hírek szerint a novellát Rafael Scavone (All-Star Batman) fogja képregényként adaptálni, Gaiman világát pedig Rafael Albuquerque (American Vampire, Blue Beetle) és a többszörös Eisner-díjas Dave Stewart (Conan, Silent Dragon, továbbá The Walking Dead borítókat is készít) kelti életre.
Egy 2013-ban készült asztali játékot kivéve, ami a novellában megjelenő világon alapszik eddig senki se adaptálta a „Smaragdzöld tanulmány”-t. A képregény várható megjelenése 2018. június 20.
Addig ennek a borítónak a nézegetésével kell kibírnunk valahogy:
Az Amazon három készülő sorozattervét jelentette be. Megfilmesítik Larry Niven Gyűrűvilágát, Greg Rucka képregényét, a Lazarust és az itthon is nagy népszerűségnek örvendő Neal Stephenson cyberpunk regényét, a Snow Crash-t. A Deadline-on olvasható hír szerint a streamszolgáltató Trónok harca és The Walking Dead stílusú, pörgős zsánersorozatokra teszi a hangsúlyt a jövőben. Ennek a célkitűzésnek a részeként tervezik adaptálni az említett három művet.
A három történet közül a Gyűrűvilág megfilmesítése már korábban is szóba került. 2013-ban a Syfy készített belőle egy négyrészes mini sorozatot, azonban Az ember a fellegvárban–hoz hasonlóan a csatorna nem mondott igent a produkcióra.
Niven könyve egy unatkozó ember, Louis Gridley Wu történetét meséli el. A férfi épp 200. születésnapját ünnepli, a technológiailag nagyon fejlett új földi életnek köszönhetően. Hiába élhetett meg általunk felfoghatatlanul nagy kort, Wu még nem fáradt bele az életbe, hívják a kalandok. Csatlakozik egy fiatal nőhöz és két idegenhez, hogy együtt felfedezzék a Gyűrűvilágot, a civilizáció által ismert Űrön túli távoli objektumot. Úgy tűnik, a Philip K. Dick könyvéből készült sorozat sorsára jut a Gyűrűvilág is, főleg, ha az Amazon ugyanazt a minőséget hozza Niven könyvénél is.
Rucka (Jessica Jones) képregénye, a Lazarus is remek alapanyag egy jó sci-fi sorozathoz. A történet egy alternatív jövőbe visz minket, ahol a világot 16 rivális család között osztották fel. A közösségek feudális körülmények között élnek és a középkor szabályai szerint igazgatják területeiket. Hogy fenntartsák a szövetségeket, legyőzzék ellenségeiket vagy leverjék a forradalmakat minden egyes csoport kijelöl egy Lazarust, aki egy személyes hadosztályként segít a rend fenntartásában. A készülődő sorozat executive producerei Michael Lark (Amerika Kapitány – A Tél katonája) és Angela Cheng Caplan.
Az utolsó művet talán nem is kell bemutatnunk. Neal Stephen regényét, a Snow Crash-t az író egyik legjobb művének tartják, továbbá a cyberpunk irodalom egyik legfontosabb szövegének. 1992-es megjelenése után rövid időben belül sikeres lett és több díjra is jelölték, ezek közül elnyerte az Arthur C. Clarke-díjat 1994-ben. Magyarul 2006-ban jelent meg a Galaktika Fantasztikus Könyvek-sorozat részeként. A regény főszereplője Hiro Protagonist pizzafutár, aki egy másik világban sokkal fontosabb szerepet tölt be. A Metaverzumban Hiro egy harcos, aki az enigmára rákapcsolódva veszélyes vírust terjesztő hekkerek nyomába ered. A várható produkció executive producerei Joe Cornish (Hangya) és a Kennedy Marshall Company Frank Marshall-ja (Vissza a jövőbe, Az elveszett frigyláda fosztogatói) lesznek, a munkálatokhoz pedig a Paramount TV is betársul.
Ti melyik adaptációt várjátok a legjobban?
Szeptember 30-án mutatjuk be legújabb könyvünket, az Interzónát, a Petőfi Irodalmi Múzeum Jövő-Idő programjának keretén belül. A bemutató előtt nézzük, mit érdemes tudni a könyvről és magáról Štindlről.
Ondřej Štindl kalandos életutat járt be, kortársai közül ebben a tekintetben talán a Metró-könyveket jegyző Dmitry Glukhovskyhoz tudnánk hasonlítani. Štindl a Károly egyetemi tanulmányai után kezdte a világot járni, legnagyobb hatással Anglia volt rá, későbbi munkáit ottani élményei ihlették. Csehországba hazatérve, 1990 őszén többed magával indította el független rádióját, amit először csak korlátozottan lehetett fogni, de a későbbiekben már nagyobb publikum számára is elérhetővé vált. A rádiózás mellett hagyományos újságírással is foglalkozott, főleg a film és a popkultúra érdekelte. Első kritikái a Revolver Revue-ban jelentek meg, a 90-es évek közepétől pedig hivatásos újságíróként tudósított kulturális témákról a Lidove novinyban, egészen 2000-ig. Ezután egy rövid időre visszatért Angliába és a BBC-nél dolgozott politikai tudósítóként, emellett pedig továbbra is figyelemmel kísérte a filmvilágbeli történéseket.
Az újságírás mellett forgatókönyvírással is foglalkozott. Először David Ondříčekkel dolgozott együtt egy Videomania című tévéműsoron 1994-ben. Első nagy sikerét 2010-ben érte el a Pouta forgatókönyvével, amivel kiérdemelte a Cseh oroszlán-díjat a legjobb forgatókönyv kategóriában. A film egy titkosrendőr és egy szakadár mozgalom történetét meséli el a ’80-as évekbeli Csehszlovákiában. A továbbiakban is együtt dolgozott a film rendezőjével, Radim Špačekkel, például szintén Štindl írta a Mista (2014) vagy a Svět pod hlavou (2017) forgatókönyvét.
2012-ben egy újabb oldalát mutatta meg, ugyanis ekkor jelent meg legelső regénye, az Interzóna (Mondschein). A debütálást a kritikusok nagyon pozitívan fogadták, Petr Nagy például kivételes tehetséggel megáldott íróként jellemezte, míg mások Cormac McCarthy prózájának hatását fedezték fel könyvében.
A történet középpontjában Erik Vilks, a Kísérő áll. A Városban él, ahol az emberek a járványoktól való örök félelemben élnek, az egymás közötti társaskapcsolatok pedig megszűntek. A szürke, szinte minden emberi dologtól mentes világban csupán egy virtuális valóság, Dorma jelent némi feloldozást. A rendszerre felcsatlakozók minden vágyukat valóra válthatják, mindent megkaphatnak, amit a természeti katasztrófák által letarolt világban nem – vagyont, szeretetet, családot. Azonban a Dorma kínálta élvezetek nem mindenki életét teszik jobbá, ez esetben fordulhatnak Erikhez, aki elhozza számukra a végső feloldozást, a halál ajándékát.
Az Interzóna tiszteleg a disztópia nagy elődjei – Jevgenyij Zamjatyin, Aldous Huxley és George Orwell – előtt, miközben saját hangja és vizíói teszik újszerűvé, a műfaj méltó követőjévé. Világépítésében egyértelműen orwelli minták köszönnek vissza, mint például az egyeduralom, a megfigyelés, a múlt totális eltörlése, de a főszereplőben, Erikben is felfedezhetjük Winston Smith tulajdonságait. Más disztópiákhoz hasonlóan Štindl is megmutatja korunk problémáit; a legegyértelműbb párhuzam a Város és Dorma között utazó emberek, akikben társadalmunk eszképizmus utáni vágyát ismerhetjük fel. Azonban ezekben nem mélyed el, íróként jobban érdekli az emberi tényező, így történetét is néhány szereplőre – Erik, Maria, Stan és Anton – korlátozza. Ebben a leredukált mikrokörnyezetben bontja ki világát a szereplők egymáshoz és a rendszerben betöltött szerepükhöz való viszonyuk mentén, így a világból csak annak atmoszférája – amit erős ellentétek segítségével teremt meg – és lakói válnak fontossá, minden más mellékes.
Erik egy az emlékezetéből kitörölhetetlen dallam mentén kezd nyomozásba Városban és Dormában, ezzel folyamatosan egyre mélyebbre hatolva a disztópia működésében. Maria elsőször Erik megfigyelőjeként lép színre, később azonban kiderül, sokkal fontosabb tényező a rendszerben, későbbi cselekedeteit is ez és megváltozott érzései határozzák meg. Erik kutatása során találkozik Antonnal, a Várostól távol élő renegáttal, aki szép lassan, rétegről rétegre leplezte le a szigorúnak tűnő rendszer köré épített hazugságokat. Végül pedig maga a diktátor, az elnyomó is emberi közelségbe kerül, aki nem más, mint Stan Nikiferov, aki karizmatikus fellépésével és a rettegett betegséggel szembeni immunitásának köszönhetően vallási kultuszt épített maga köré, és elvezette az emberiség túlélőit a fertőzésektől mentes Városba.
A szereplőket általában Erik szemén keresztül látjuk, azonban Štindl egy E/3-ben történő elbeszélésnél kreatívabban építette fel történetét. Erik Vilks oldalán haladva fokozatosan ismerjük meg az első fejezetekben felvázolt világ mögött a valóságot, akárcsak egy krimiben. Önmaga utáni nyomozását visszatérő szimbólumok kísérik, mint a zene, a halál vagy a 703-as fiú. A múlt utáni kutatást különböző szövegtípusok is megszakítják, mint például Maria beszámolója vagy Larissa naplója, ezzel izgalmasabbá téve a szöveget és természetesen a cselekményt, mivel a fent említett szövegeken keresztül kapunk egyre teljesebb és obejtívebb képet a Stan által felépített rendszerről és Erikről is. A történetben néha-néha ott a veszélye annak, hogy Štindl beleesik jól ismert történeti sablonokba, azonban ez az „illúzió” inkább az olvasó megvezetésére szolgál, őmaga pedig mindig elő áll valami olyannal, amire nem számítottunk.
A depresszív képekből felépített Interzóna egy disztópiába helyezett, szépirodalmi igényességgel megírt pszichológiai utazás, melynek célja identitásunk feltárása és vitathatatlan szerepének bemutatása, miközben feszes történetvezetésének és a pörgős eseményeknek köszönhetően egy izgalmas könyv is. Zseniális debütálás, ami reméljük, a magyar olvasók tetszését is elnyeri.
Októberben újabb S.T.A.L.K.E.R.-megjelenésre számíthatnak a rajongók, a második könyvéhez érkezett Vaszilij Orehov trilógiája, ami az idén tavasszal megjelenő Katasztrófa sújtotta területtel vette kezdetét.
Vaszilij Ivanovics Melnik 1972 november 8-án született orosz író, főként a science fiction és a fantasy zsánerében alkot Vaszilij Orehov és Vaszilij Ivanovics Midian szerzői neveken. 2000-ben diplomázott a Moszkvai Állami Egyetemen, irodalmi és felelős szerkesztőként is dolgozott moszkvai kiadóknál. Jelenleg a Midian Studio vezetője, a cég interaktív könyvsorozatok kiadására specializálódott. Az irodalmi életben 2007-ben debütált Az utolsó vadászat című írásával, első könyve a Katasztrófa sújtotta terület szintén ebben az évben látta meg a napvilágot, a könyv jelenleg 500 000 példányban kelt el szerte a világban.
A Tűzvonal fordítója S.T.A.L.K.E.R.-sorozat többi részéhez hasonlóan ismét a S.T.A.L.K.E.R.-játék világának kiváló ismerője/szakértője Sándor Gábor lesz, a borítót Vadas Máté fogja készíteni. A regényben folytatódnak Hemul megpróbáltatásai a Zónában, ahova azt követően kell visszatérnie, hogy legutóbbi túravezetése nem sikerült éppen a legjobban.
Egy halálos „relikvia”, a Boszorkánytojás kering körülötte, ő maga fegyvertelen, semmi nincs nála, amivel ellökhetné magától a tárgyat, megérintése viszont azonnali kínos halállal jutalmazná. Ugyan ebből a helyzetből megmenekül, a későbbiek során számos alkalommal felmerül annak kérdése, hogy a Zónában kiben bízhat meg igazán.
A megjelenéssel kapcsolatos további információkkal és a magyar borítóval hamarosan jelentkezünk.
