Az Amazon és a Warner Bros TV nemrégiben még lelkes tárgyalásokat folytatott egy lehetséges Gyűrűk Ura sorozatról, most pedig be is jelentették, hogy az Amazonra érkezik a Trónok harca nagy kihívója. Ráadásul már most több évadban gondolkoznak az illetékesek. Nagyon fontos hír ez a fantasy rajongóknak, hiszen az HBO produkcióján kívül a zsáner rajongói nincsenek túl sok minőségi szériával elhalmozva. A Shannara Chroniclest emlegették sokáig, mint lehetséges, értelmes vetélytársat, de ott inkább a tinirománc felé ment el a történet.
[the_ad_placement id=”poszt-szovegebe”]
A Gyűrűk Ura sorozat a tervek szerint A Gyűrű Szövetsége előtti eseményeket meséli majd el, így a tévés verzió elkerüli azt, hogy a Peter Jackson által bemutatott sztorit kelljen újranéznünk, rebootolva. Lényegében tehát vagy A babó előtt veszi fel a fonalat a készülő széria, vagy pedig A babó és A Gyűrűk Ura első kötete közötti Középföldét barangolhatjuk be.
Az Amazon ügyesen taktikázott, mert nagy sikerre számítanak, így egy lehetséges spinoffra is kötöttek szerződést.
Örömmel jelentjük be, hogy az irodalom iránt elkötelezett Amazon lesz az otthona az első, több évados Gyűrűk Ura sorozatnak. Azon leszünk, hogy J. R. R. Tolkien eddig meg nem filmesített, eredeti történeteit elhozzuk a képernyőkre – nyilatkozta Matt Galsor, a Tolkien hagyatékot kezelő testület részéről.
A fantasy rajongók nagy szerencséjére a Trónok harca se ér véget a 8. évaddal, hiszen 5 előzménysorozaton dolgozik egyszerre az HBO. Ha pedig 2019 táján A Gyűrűk Urát is műsorra tűzi az Amazon Prime, akkor várhatóan nem győzünk majd válogatni a jobbnál-jobb címek között.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Ezúttal Tamás Dénessel beszélgettünk, akinek fordítóként volt már dolga William Gibsonnal (Nyomtalanul), Robert Charles Wilsonnal (Örvény, Bioszfréa) és Joan Slonczewskivel (Elízium lánya).
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Hamar beszippantott a nyelvi játék, a két nyelv közti közvetítés élvezete. Gimnáziumban az éves színjátszó fesztiválra fordított két rövid – és zajos siker mellett bemutatott – darab volt az első komolyabb munkám.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Édesapám Galaktika magazinjaival kezdtem, különösen a „Kedves ellenségem” (Barry B. Longyear írása, magyarul a Galaktika 107-ben olvasható. a szerk) című novella fogott meg annak idején. Aztán egy IX. kerületi Szabó Ervin könyvtár teljes scifi-polcán átrágtam magam Asimovtól Zsoldosig, és onnan már nem volt visszaút.
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Marsbéli krónikák és szinte bármi Bradburytől a soha nem lankadó humanizmusa miatt, illetve Zsoldos Péter ugyanezért. Újabban a Térség-sorozat (The Expanse) és a remekbe sikerült adaptációja, de film helyett is a Battlestar Galacticát mondanám, ami szerintem minden hibája ellenére remekmű.
Tamás Dénes
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
A Galaktika és a British Council szervezett fordítói pályázatot, amivel akkoriban egy álmom vált valóra. Azóta dolgozom rendszeresen és lelkesen a Galaktikának.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Talán csak annyiban, hogy a tudományos fantasztikum megköveteli a tudományos pontosságot a fordítótól is. Ezt a saját bőrömön tanultam meg, amikor Joan Slonczewski genetikusprofesszor Elízium lánya című regényét a Sejtbiológia I. és Genetika III. tankönyvek társaságában fordítottam, és még így sem stimmelt a végén minden.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Tisztogatás) fordításánál?
Egy “mezőgazdasági körzetben”, többnyire szűkszavú farmerek körében zajlik a regény, úgyhogy a párbeszédek szikárságát volt a legnehezebb reprodukálni. Az elnyomó, bürokratikus rendszer sajátosságai viszont sokban hasonlítanak a magyar viszonyokra, úgyhogy ott szinte minden adta magát.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
A főhős – a kezdeti benyomások ellenére – egy nagyon egyedi figura egy nagyon sajátos világban, ami izgalmas, és sokszor sokkoló kölcsönhatást eredményez. Tetszik, hogy szájbarágás helyett az élet kis részletein keresztül tudunk meg többet a világról, és nagyon tetszik a már-már vonatszerencsétlenségre emlékeztető sodró akció.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Mindenképp. Egyrészt D.J. Molles iszonyú szimpatikusan válaszolgat a kérdéseimre Messengeren, másrészt pihenésképpen már a sorozat következő részét olvasom, ahol még több titokra derül fény.
Végre megjelent az Amerika lángokban sorozat első része, a Tisztogatás!
D. J. Molles elsimert amerikai író, aki már a második írásával díjat nyert. Könyveit először szerzői kiadásban jelentette meg, és hobbiként gondolt rájuk – míg egymás után föl nem kerültek a New York Times sikerlistájára. Ez a pörgős akcióthriller nagyon is hihető látomás Amerika közeljövőjéről, és egyben egy izgalmas sorozat első kötete.
20% kedvezménnyel megrendelhető a Galaktika webshopban.
Észak-Karolinában, a 89-es agrárkörzetben minden a termelésről szól, és a rendről. A vasszigorral kormányzott vidéken a Tengely hármas koalíciója az úr, az amerikai katonákkal karöltve orosz és kínai „békefenntartók” járőröznek mindenfelé. Ellenállókat keresnek, akiket azután távoli börtönökbe hurcolnak – börtönökbe, ahonnan nincs visszatérés.
Walter is így vesztette el a bátyját, ezért megfogadta, ő sosem fog kilógni a sorból. Lesunyja a fejét, végzi a dolgát és tartja a száját. Ekképpen nincs mitől tartania. Egészen addig, amíg jó pénzért el nem fogad egy ártalmatlannak tűnő megbízást az ellenállóktól.
Mire észbe kap, a feleségét elhurcolták a katonák, ő pedig egy kis csapat fegyveressel menekül egyik búvóhelyről a másikra, nyomában a Tengely jóformán legyőzhetetlen elitharcosaival. Rövid úton két dologra kell rádöbbennie: az első, hogy senkiben sem bízhat meg, mert még saját társai is árulóivá válhatnak; és a második, hogy normális életét legközelebb csak akkor kaphatja vissza, ha sikerül megdönteni a jelenlegi elnyomó hatalmat.
Lassan, de biztosan közeledünk az év vége felé. Bejelentettük utolsó könyveinket 2017-re. Az elkövetkezendő időszakban alaposan körbejárjuk a szerzőket, korábbi és nálunk megjelent műveiket. A sort D. J. Mollesszal, a Tisztogatás szerzőjével kezdjük.
Molles – barátoknak Dan – amerikai író, aki a mostanában felfutó indie írók táborát erősíti. Indie szerzőknek, azaz independentnek (független) azokat nevezik kint, akik nem függnek nagy kiadóktól, hanem saját belátásuk szerint írnak, és ha kell, műveiket magán úton adják ki.
Molles mindig is szeretett olvasni, és ehhez is köti az íróvá válását: szerette volna látni a sok történet közt a sajátjait is. Nagy hatással voltak rá Dean Koontz regényei, főleg pörgős cselekményük és őrült szereplőik miatt, de kiemeli Stephen Kinget is komolyabb, sötétebb hangja miatt. Magát gyors írónak tartja, viszonylag hamar megírja történeteit. Rossz hatással a korlátok vannak rá, emiatt is részesíti előnyben a független írói státuszt: nem kell kiadóknak, szerkesztőknek megfelelnie, úgy írhat, ahogy szeretne. Ilyen indíttatásból kezdte el a Remaininget is: csak írni valamit különösebb kezdeti koncepció nélkül, annyi célkitűzéssel, hogy valami erőszakos és rémisztő kerekedjen ki a történetből. Habár Molles nem szereti, ha megmondják neki, mit hogyan csináljon, azért figyel az olvasók visszajelzéseire és véleményére. Ha megjelenik egy könyve, vár egy hónapot, majd a Goodreadsen és más olyan oldalakon, ahol az emberek írnak olvasmányélményeikről, elolvassa az értékeléseket. Egyaránt hasznosnak tartja a pozitív és negatív kritikákat is, szerinte íróként ezekből tanulhat a legtöbbet. Azonban egy új mű készülése közben nem szívesen olvas értékeléseket, mert úgy érezi, befolyásolnák a vélemények és már csak egy bizonyos csoportnak írna, nem pedig a szélesebb közönségnek.
Szereti a horrort, azon belül is a zombikat, a posztapoklaiptikus és háborús történeteket – ezek keveréke egyaránt fellelhető a Remainingben és a Tisztogatásban. Sokszor kérdezik a háborús vonal kapcsán Mollestól, szolgált-e a seregben, de a válasza nem. A téma felé ismerősei fordították a figyelmét, ugyanis munkájából fakadóan (2015-ig rendőrként szolgált) olyan emberek közt forog főleg, akik vetáránok. Sok inspirációt tőlük kap, főleg testvérétől, aki szintén veterán.
Molles legelső regénye, a Remaining, amit 2012-ben magán úton adott ki. A zombi apokalipszist bemutató könyv akkora siker lett, hogy 2014-ben az Orbit, Amerika egyik legismertebb kiadója felkarolta és kiadta, ezzel szélesebb közönséghez eljuttatva a könyvet. Azóta az első részt másik hat követte. A történet szerint egy vírus következtében az emberiség 90%-ka vérszomjas predátorrá vált, a szerencsés 10% bunkerekbe és óvóhelyekre visszahúzódva várja, hátha jobbra fordulnak a dolgok. Köztük él Lee Harden is, az Egyesült Államok seregének katonája, aki az utolsó parancsra vár. Azonban a dolgok úgy alakulnak, idő előtt el kell hagynia a biztonságos övezetet.
Az író második regénysorozata, a hamarosan megjelenő Tisztogatás kicsit maga mögött hagyja a háborús övezetet, azonban a hasonló hangulat itt is megtalálható. A történet főhőse a huszonhét éves Walter Baucom, aki az USA 89-es Agrárkörzetében éli mindennapjait. Az általa ismert Amerikát az amerikai-orosz-kínai hármas koalíció, a Tengely uralja. Walter igyekszik észrevétlen maradni a rendszerben, nehogy őt is úgy vigyék el, mint a bátyját. Óvatossága ellenére is rossz időben kerül rossz helyre, amikor egy kínai vezetőt elrabolnak. Walter nem tudja, ki is lehetne a szövetsége, hisz minden oldalról ellenségek veszik körül. Molles fordulatos és akciódús történetet ad olvasói kezébe, amit a kint júniusban megjelent Renegadesben teljesít ki.
Az Amazon az utóbbi időkben komoly reményeket fűz a zsánerhez. Az ember a Fellegvárban hihetetlen sikert hozott nekik, nemrég három új sorozattervet jelentettek be, köztük Neal Stephenson kultregényének megfilmesítését. Az SFF iránti érdeklődés nem csökken, egy elég meglepő hír jött az Amazon háza tájáról: sorozatot készítenének A gyűrűk urából.
A cég CEO-ja, Jeff Bezos a jövőbeli sorozattervek kapcsán mondta, célja, hogy az Amazon is megcsinálja a saját Trónok harcáját. A Variety értesülései szerint úgy néz ki, Bezosék a fantasy atyjáig, J. R. R. Tolkienig nyúlnának vissza, ugyanis tárgyalásokat kezdtek a Warner Bros. Tv-vel és Tolkien örököseivel egy lehetséges sorozatterv kapcsán. Maga Bezos személyesen vesz részt ezeken a tárgyalásokon, ezzel is jelezve, mennyire fontos neki a projekt és az SFF.
A tárgyalások még nagyon korai szakaszban vannak. Még semmi sem biztos, meg van rá az esély, hogy sem a WB, sem a Tolkien hagyatékot gondozók sem bólintanak rá a sorozatra. Az ötlet viszont nem teljesen elvetendő, hiszen ezen a formátumon keresztül számos, Peter Jackson filmtrilógiájából kihagyott részt láthatnánk viszont, például a sokat hiányolt Bombadil Tomát. Viszont Tolkien hatalmas forrásanyagot és rengeteg Középföldén játszódó történetet hagyott hátra! Miért nem ezek között néz szét Bezos? Ott van mindjárt A szilmarilok (jó, tudjuk, hogy Christopher Tolkien, amíg él, ezt nem nagyon szeretné odaadni Hollywoodnak), ami tartalmazza Középfölde mitológiáját és talán ennek a világnak a legszívszorítóbb történeteit, mint a Beren és Lúthient vagy Túran Turambar. De továbbmegyek: annyi jó fantasy van még, ami a következő Trónok harca lehetne.
Hamarosan érkezik az Embercsempészek című Dave Hutchinson-regény, lássuk, milyen lesz a magyar borító és a fülszöveg!
Dave Hutchinson
Európa alkonya 1 – Embercsempészek
Rudit gyermekkorától fogva érdekli a főzés. Az érdeklődésből hobbi lesz, abból pedig mesterség. Persze nem könnyen, konokság kell hozzá, nem is kevés. De Rudi kitartó, és végül konyhafőnök lesz egy lengyel étteremben.
Aztán alkalma adódik némi mellékes keresetre, de a dolog nem veszélytelen. És így csöppen bele Rudi egy olyan világba, ahol nem főzni kell, hanem kifőzni. Terveket, műveleteket, meg azt, hogy alkalmanként hogyan mentse a bőrét. Kiképzik ugyan, de meglepetések mindig akadnak. És olyankor bizony főhet a feje, nem is kicsit.
A szövevényes történések közepette szemünk előtt kirajzolódik egy olyan Európa képe, amely kísértetiesen emlékeztet a kényelmetlenül közeli múltra – különösen errefelé, a keletebbre eső végeken. Az „új” Európa nem különösebben vonzó: kerítések, határellenőrzések, gyanakvás, üldözés… Ismerős? Sajnos igen. Viszont talán létezik egy másik Európa is, amiről csak kevesen tudnak, és a titkot nem feltétlenül akarják másokkal megosztani…
Az angol szerző Brit SF-díjas sorozatának első kötete nyaktörő iramú kémregény egy elkerülendő jövőből.
Bár a karácsony (és ezzel a kívánságlistára kerülő könyvek időszaka) is közeleg, de azért ennyire még ne ugorjunk előre. Lássuk, milyen címekkel készül a Metropolis Media Group a 2017-es év végére.
Jodi Taylor: Egyik átkozott dolog a másik után
A St. Mary Történettudományi Kutatóintézet ártatlannak tűnő, ódon homlokzata mögött a megszokottól igencsak eltérő tudományos tevékenység folyik. A történész munkatársak fizikai valójukban látogatnak el a szakma érdeklődésére leginkább számot tartó korszakokba és helyszínekre, hogy később az ő szemtanúként szerzett, első kézből származó tapasztalataik alapján lehessen a legfontosabb történelmi eseményekről szóló leírásokat kiigazítani.
Bár ők ezt nem tekintik időutazásnak, a cselekmény során a St. Marysek úgy pattognak ide-oda híres történelmi dátumok – példának okáért a peterloo-i vérfürdő, a Westminster-apátság alapjainak lerakása és a Somme-offenzíva – között, mint a gumilabda, időközben szakadatlanul hódolva kedvenc ténykedéseiknek, nevezetesen a megfigyelésnek, a dokumentálásnak, a mértéktelen teaivásnak és a halál torkából való megmenekülésnek.
Jodi Taylor rendkívül vicces történelmi sorozatának, a St. Mary krónikáknak első része már novemberben felkerülhet a könyvespolcokra J. Magyar Nelly fordításában.
Daniel Godfrey: Új Pompeji
Ha szereted Michael Crichton regényeit, akkor az Új Pompejit neked találták ki! A történet szerint a közeljövőben egy enerigaóriás cég, a Novus Particles kifejleszti a technológiát, amivel tárgyakat és embereket szállíthat a múltból a jelenbe. A legtitkosabb projektjük az Új Pompeji, a híres város replikája valahol Közép-Ázsiában, megtöltve olyan lakosokkal, akiket keresztülhúztak az időn néhány perccel annak a vulkánnak a kitörése előtt, mely a múltbeli város vesztét okozta.
A regény főhőse, Nick Houghton történelmi tanácsadó, aki nagyon izgatott, hogy részt vehet a munkálatokban. Egészen addig, amíg el nem kezdi sejteni, hogy mi történt az elődjével és hogy munkáltatója valójában több titkot rejteget, mint ahogyan azt az összeesküvés-elmélet hívők pletykálják.
A Godfrey-regény Oszlánszky Zsolt fordításában érkezik.
Robert Kroese: Tudatzavar
A Tudatzavart is 2017-re tervezzük, de lehet, hogy 2018 lesz belőle. Kroese regényét hasonlították már Philip K. Dick, Terry Pratchett vagy John Scalzi írásművészetéhez is. A 2028-as Összeomlás után Los Angeles jelentős része, a Kitaszított Zóna felszabadult a hatalom uralkodása alól és a harmadik világbeli országok részévé válik. A Kitaszított Zóna és Los Angeles közti navigáció nehéz és kockázatos feladat, de Erasmus Keane magánnyomozónak muszáj útra kelnie, amikor egy értékes, genetikailag módosított báránynak nyoma vész az Esper Corporations laborjából. Ám miközben Keane és útitársa, Blake Fowler az állat nyomába ered, valami másra, valami sokkal nagyobb és eddig rejtve maradó titokra is fény derül.
A regényen fordításán már dolgozik Fedina Lídia. A könyv legjobb reményeink szerint még idén év végén érkezik, de elképzelhető, hogy átcsúszik jövő januárra.
A magyar borítókkal és további információkkal hamarosan jelentkezünk, a könyvek pedig nemsokára felkerülnek előrendelhető státuszban a webshopba!
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. A következő interjúban az itthon is nagy népszerűségnek örvendő S.T.A.L.K.E.R. játékból készült könyvek fordítóját, Sándor Gábort ismerhetitek meg. Beszéltünk vele arról hogyan lesz hobbiból hivatás és mit is várhatunk a következő S.T.A.L.K.E.R.-könyvben, A Tűzvonalban, amit ismét Vaszilij Orehov (Katasztrófa sújtotta terület) jegyez.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Én valójában nem tartom magam műfordítónak, az egy szakma, amit én nem tanultam. Informatikus vagyok, aki szeret olvasni és sokat foglalkozik emberekkel is. A munkám a számítógépek, a programjaik és az ezeket használó emberek közötti súrlódások enyhítése, felszámolása, hogy mindenki probléma nélkül elvégezhesse feladatait.
Az első „fordítói” munkáim a S.T.A.L.K.E.R. című számítógépes játék trilógia orosz nyelvű modjainak (a játékot új történettel kiegészítő programok) „magyarításai” voltak, jó három évvel ezelőtt. Akkor adták ki az első részhez készített Lost Alfa című teljes konverziót, aminek bölcsőjénél, 2008 környékén még én is ott voltam az azóta megszűnt magyar stalker fórumon (UHSF), majd elszakadtam tőle, de érdekelt, hogy mit sikerült kihozniuk a fiúknak az alapötletből. Ekkor fedeztem fel, hogy orosz nyelvterületen mekkora kultusza van ennek a játéknak. Számtalan, jobbnál jobb modot készítettek hozzá (Csak sajnos a magyar játékosok ezeket nem értik. Még az angol úgy-ahogy megy, de az orosz egyáltalán nem, ezért vágtam bele néhány, a játékosok által jónak tartott mod lefordításába), és még egy minimum nyolcvanhat, de egyes források szerint inkább százegynéhány kötetből álló könyvsorozat is megjelent ehhez a „világhoz” a kiadás óta eltelt évtizedben. Miközben ezzel a hobbival töltöttem az időmet, a Metropolis Media kiadott egy kötetet a sorozat közepéről, ami szerintem nem sikerült túl jól, mert nem a játékosok által megszokott kifejezéseket, fogalmakat használta a Zóna specialitásaira, és ezen sok játékos kissé kiakadt. Ezért megszereztem az orosz eredetit, és egy részét lefordítottam csak úgy a magam és a könyvet megvásárló játékosok kedvéért. Ez kerülő utakon eljutott a kiadóhoz és több áttéten keresztül jelezték felém, hogy ha akarok besegíthetek a sorozat további részeinek kiadásába. Először azt hittem, csak afféle „szaklektorként”, hogy segítsek a specialitások értelmezésében, jelezzem, ha valamire már van bevett magyar fordítás, ám meglepetésemre, fordítóként számítottak rám. Én meg voltam olyan merész és szemtelen, hogy elvállaltam. Nem tartom magam műfordítónak, az első könyv fordítójához (Földeák Iván) képest – akinek számtalan magyar változatot köszönhetünk a sci-fi világában, többek között a Zóna világát megalapozó Sztrugackij könyvét és a belőle készült Tarkovszkij film forgatókönyvéét is –, meg pláne, nekem mindössze annyi előnyöm volt a hivatásos fordítókkal szemben, hogy a modok magyarítása miatt elég jól ismerem a játékok Zónáját és a Zóna specialitásainak már tíz éve létező, bevett magyarításait. Így kezdődött.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal? Hamar megtanultam olvasni, mire iskolába mentem, ismerősek voltak a betűk, bár a belőlük összeállt szavakat nem mindig értettem. A család könyvtárában főleg Olcsó Könyvtár, Arany Könyvtár, Jókai összes sorozatok voltak, meg még néhány egyéb, elég vegyes témakörű kötet. Hamar kiolvastam mindet (még a kresz tankönyvet és az elsősegélynyújtó kézikönyvet is), szerencsémre (Vagy sem? Nem tudom.) senki sem próbált „irányítani”: ami a kezembe akadt, elolvashattam, nem csak a gyerekkönyveket. Amikor ezek elfogytak, még kisiskolásként, beiratkoztam a helyi gyerekkönyvtárba. Ahol az egyik kedves könyvtáros hölgy, Olga néni, amikor olyan könyvet kerestem, ami csak a felnőtteknél volt elérhető, ahelyett hogy lebeszélt volna róla, mert nem gyereknek való átment a felnőtt oldalra, és kikérte nekem amit kerestem. Arra már nem emlékszem, hogy A kétéltű ember (ez Delfin könyv volt), A halhatatlanság halála vagy a Holdbéli Dávid kalandjai (ezek a Kozmosz sorozatban jelentek meg) volt-e az első sci-fi, amit elolvastam, de az biztos, hogy az Asimov könyv volt az, ami végképp a sci-fi felé orientált a klasszikusok mellett. Gyűjtöttem a Kozmosz könyveket, később a Galaktikát és tagja voltam a Galaktika könyvklubnak is. Két évtizeddel később ez a vonal vitt közel a fantasy-hoz is. Számomra a sci-fi és a fantasy közeli rokonok. A S.T.A.L.K.E.R. széria meg valahol a kettő között áll, de egyikbe sem illik pontosan. A műfaj orosz neve magyarra fordítva: akció fantasy.
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Nem tudnék megnevezni egyet sem. Olyat talán hamarabb, amit nem szeretek. Majd mindegyikben akad, ami tetszik, meg olyan is ami kevésbé, de ettől még szerethetőek. Kivéve a nagyon gagyikat és a nagyon „hollywoodiakat”. Az utóbbiak kikapcsolódásnak jók, maradandó élményt viszont ritkán nyújtanak, egyszernézősek. Az biztos, hogy a legmegrázóbb élményem a Végjátéknak az a pontja volt, ahol kiderül, a játék nem csak játék. Percekig csak ültem és pörgött az agyam, miután elolvastam azt a mondatot.
Megjegyzem, van egy furcsa tulajdonságom. Az igazán jó könyveket akárhányszor elolvashatom, mindig újként hatnak. Van olyan, amit a megjelenése után évente, kétévente újraolvastam, némelyiket tíz-tizenöt alkalommal is, és nem untam rájuk. Például az Alapítvány-sorozat, a Távoli tűz vagy A gyűrűk ura… Amelyiket csak egyszer olvastam el, az ugyanaz a kategória, mint a nagyon „hollywoodi” klisés filmek. Egyszeri időtöltésnek megfelelnek, viszont egyre kevesebb időm marad, hogy ilyesmikkel töltsem, a fordítás ehhez túl sokat kivesz az emberből. Amikor egy könyvön dolgozom, igyekszem minden egyéb olvasmányt félretolni (a szakmai olvasnivalókon és a napi híreken túl), hogy ne vigyen el a szóhasználatuk valami nem kívánt irányba. Ha egy könyv hatással van ránk, az ember óhatatlanul is igazodik kicsit a stílusához, amikor fogalmaz, és ez fordítás közben kifejezetten hiba lenne. Ilyenkor a szerző stílusa a lényeg.
Sándor Gábor
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Ahogy az első kérdésre adott válaszomban is szerepel, ha az akció fantasy sci-fi, akkor eleve azzal kezdtem. Ha nem, akkor a kiadó bizalmából, mert megkaptam a Sztrugackij-fivérek Hazatérés (Delelő, a 22. század) című kötetének kritikai kiadását, amin őszintén szólva nagyon meglepődtem. Máig sem értem, miért pont én, hisz számtalan kiváló fordító van, aki mestere az orosz nyelvnek és akiknek én sosem érek a nyomába. Ez a megbízás nagyon meglepett és határozottan jól esett. Ez egy klasszikus mű, ilyeneket fordítani egy magamfajtának mindenképp büszkeség. Remélem, nem okoztam csalódást az olvasóknak azzal, hogy nem egy képzett fordító tárta eléjük a szerzők magvas gondolatait világunkról, és az általuk elképzelt jövőről.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Bizonyára, bár ezeket én nem tanultam. Szerintem, aki jól bírja a magyar nyelvet és színesen tud fogalmazni, emellett eligazodik a forrásnyelv szabályai között, ismeri azt a kultúrát, amelyben a szerző élt vagy él, vagy ha nem, akkor hajlandó egy-egy kifejezés kedvéért akár órákon át kutatni az interneten, lexikonokban, a forrásnyelven íródó fórumokon, hogy megszerezze a szükséges információt, ismeri azt a világot, ahol az adott történet játszódik és vissza tudja adni a szerző stílusát, amennyire csak lehet, az már képes jó fordításokat készíteni. Ha nem elég türelmes, kitartó és nem hajlandó tanulni, lehet bármilyen szakképzett nyelvész, iskolázott fordító, mindig hiányozni fog valami egyéni zamat a szövegéből. A fordító gyakorlatilag újra írja a szöveget saját nyelvén, arra kell vigyáznia, hogy ne másítsa meg, ne térjen el a feltétlenül szükségesnél jobban a szerző stílusától, de igazodnia kell a célnyelv mai szokásaihoz is, különben avittas, mesterkélt lesz a stílus, ami nem igazán használ a könyvnek. A mai olvasó számára fordítunk, azt a nyelvezet kell használnunk, ami számára ismerős, gördülékeny, mindennapi, még ha a felkent nyelvészeknek, a szabályok kiötlőinek ez esetleg nem is illik a nyelvről alkotott világképébe. Lehet, hogy ezért a képzett fordítók megköveznek, de szerintem ez az alapja az egésznek, és nem az, hogy még a vesszők is pontosan ott legyenek a szövegben, ahol az eredetiek. Mi gondolatokat közvetítünk és nem megmásíthatatlan mondatszerkezeteket. Bár az is fontos.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Tűzvonal) fordításánál?
Egyrészt az, hogy a nyelvezete itt-ott meglehetősen obszcén, olyan, mint amikor „erős fiúk” egymást zrikálják valami kültelki csehóban. Ezt a stílust kölyök koromból elég jól ismerem, gyakran hallottam, akkor még nem voltak ennyire „távolságtartók” a törvények és a szülők nem féltették annyira gyermekeiket az élettől, mint ma. Mi még elég hamar szembesültünk az élet valóságával és ez így volt jó. Vagy csak „rossz környékre” születtem? Bár az azóta eltelt négy-öt évtized alatt bizonyára változott valamelyest ez a nyelvezet, de a lényege olyan lehet ma is, mint akkor volt. Ám én bizonyos szavakat, kifejezéseket egyszerűen nem vagyok hajlandó leírni. Nem azt mondom, hogy nem szentségelek egy jót, amikor ráverek az ujjamra, vagy ha valakivel összeszólalkozom, de leírva nem szeretem látni őket. Persze előfordul, hogy nincs más út, de ilyenkor megkeresem a legkevésbé trágár kifejezést, ami a hangulatot azért hozza. Szitkozódni trágár szavak nélkül is kiválóan lehet.
A másik komoly kihívás: a szerző sok régi orosz szólást és legalább annyi modern szlenget használ. Ezeknek utána kell járni, hogy mikor használják, mi az eredete és megtalálni magyar megfelelőjét, vagy ha nincs, akkor „gyártani” egyet. Olyat, amiről az olvasó el is hiszi, hogy létezik ilyen mondat, vagy kifejezés, legföljebb ő eddig még nem találkozott vele. De az is fontos, hogy az a bizonyos kifejezés ne legyen túl elkoptatott, olyan, ami a mai olvasók számára már ósdinak hat. Ezeket a könyveket gyanítom nem az én korosztályom olvassa, hanem a következő generációk. Számukra kell érthető és friss legyen a szöveg.
A harmadik nehézség: sok többszörösen összetett mondatot használ (amire, mint itt is látható, magam is hajlamos vagyok) az író. Néha egy teljes, nem is rövid bekezdés egyetlen mondat. Ezeket elég nehéz visszaadni úgy, hogy nem darabolom fel (amit szerintem nem szabad, bár a szerkesztő – akivel nagyon harmonikusan tudunk együtt dolgozni, és ezért én nagyon hálás vagyok neki –, néha ezt javasolja, mert annyira bonyolultak tudnak lenni) és igyekszem a tagmondatok sorrendjét is megtartani, amennyire csak lehet. Viszont ha ehhez túlságosan ragaszkodom, néha egész más lesz a jelentése vagy hangulata a mondatnak, mint amit a szerző ki akart fejezni.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Ebben a „világban” én elsősorban „játékos” vagyok, aki „sokat élt már a Zónában”. Ez mindig ad egy kis „mellékízt” az olvasmánynak. De ki merem jelenteni, ez egy olvasható, jó történet, olyan csavarral, amit a játékosok is értékelni fognak, sőt, ők fogják csak igazán értékelni. Az nem biztos, hogy tetszeni fog nekik, alaposan felforgatja a Zónáról és a Zóna legendás alakjairól bennü(n)k élő képet (erőt kellett vennem magamon, nehogy a játékosok felé, akik folyamatosan érdeklődnek a következő könyvről, elspoilerezzem a dolgot, annyira meglepett engem is), de éppen ez a jó benne. Hozzáteszem, Hemul nem a kedvenc hősöm, nekem kissé „erőszakos kültelki focihuligán kocsmatöltelék”, de talán épp ez teszi érdekessé, meg a Zónában ez kellhet az életben maradáshoz. Ez nem a széplelkek világa. Viszont határozottan fejlődik az ipse, az első bemutatkozása óta…
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Még biztosan fogok, mert a sorozat harmadik része még hátra van, ezt idő közben már el is kezdtem, remélem a jövő év elején ez is a boltokba kerülhet. Orehov elég alapos ismerője a Zónának, sőt bátran kijelenthetem, alakítója is a Zóna világának. A játékmodokban meglepően sok utalást találtam az általa megálmodott karakterekre, például Hemulra is, de sok mellékszereplője is felismerhető itt-ott, vagyis könyvei hatottak a Zónában játszható történetekre is. A szerző egyéb könyvei cím alapján érdekesek lehetnek, de más „világokban” játszódnak, ezeket én egyelőre nem ismerem és semmiképp nem szeretnék abba a hibába esni, hogy úgy vágok bele a világ magyar nyelvre való átültetésébe, hogy nem ismerem azt.
Christopher Priest legjobb regényének tartott Kifordított világ nemrég érkezett meg szerkesztőségünkbe. Priest úgy merít klasszikusnak számító elemekből és témákból, hogy közben kreatív ötleteinek és a történetmesélésnek köszönhetően a mai napig friss, izgalmas és letehetetlen olvasmány. Nézzük, pontosan, miként teszi ezt.
A Kifordított világ eredetileg egy azonos című, 1973-ban írt novella volt, amely először a New Writings in SF 22-ben jelent meg. Priest ezt kibővítve írta meg a mára klasszikussá vált művet. 1974-ben megnyerte a BSFA (British Science Fiction Association) díját, egy évvel később pedig Hugo-díjra jelölték a Legjobb regény kategóriájában. Az eredeti megjelenés után kicsivel több mint 30 évvel is nagy a kritikai visszhangja. Paul Kincaid 2002-ben például az egyik leghíresebb science fiction regénynek, a háború utáni brit sci-fi kulcsfontosságú munkájának tartja, az Encyclopedia of Science Fiction szerzői, Peter Nicholls és John Clute pedig az író életművének csúcspontjaként tekint a Kifordított világra. 2010-ben a Gollancz kiadó gondozásában megjelent SF Masterworksbe is beválogatták a regényt, mint fontos sci-fi klasszikust. A könyv későbbi szerzőkre is nagy hatással volt, köztük China Miéville-re, akinek a Vastanács vonatvárosában Priest Földjét ismerhetjük fel.
A könyv öt részre tagolódik, Priest ezeken keresztül mutatja be „kifordított világát” és annak lakóit. Az első, a harmadik és az ötödik szakaszt a regény főhőse, Helward Mann, a Jövő céh tagja meséli el; a második részben szintén Helward történetét követhetjük nyomon, azonban már egyesszám harmadik személyű elbeszélésben. Végül a prológusban és a negyedik epizódban egy kívülről érkező nőt, Elizabeth Khant ismerhetjük meg. Az életük egy közös pontnak köszönhetően fut össze: egy számunkra ismeretlen vidéken mozog a Föld nevű város, amit a szigorú Céhrendszer tart mozgásban. Hídépítő céh, Vontató céh, Jövő céh, a Milícia – ők és más céhek felelnek azért, hogy biztosítsák a város sebességét a folyton változó környezetben. Az inasként kezdő Helward ebbe a folyton nyüzsgő rendszerbe kerül be a neveldében töltött évei után. Az emberiség fennmaradásának érdekében el kell sajátítania az általa választott céh – a Jövő – szokásait, feladatköreit, s mindezt saját tapasztalatain keresztül. Feljebbvalóitól nem kap tanácsot.
Elértem a hatszázötven mérföldes kort.
A regény első mondata – amit a kritikusok az egyik legjobb sci-fi keződmondatnak tartanak – már jelzi az olvasónak, hogy nem egy szokványos világról fog olvasni. A céhrendszer és a városon kívüli környezetbe egyre mélyebbre hatolva rájövünk, hogy az általunk ismert fizika szabályai felborultak. A világ örök mozgásban, amit a szinte elérhetetlen optimum érzékeltet, a nap nem gömb alakú, sokkal inkább egy korongra hasonlít, amelyből egy-egy függőleges fényoszlop nyúlik ki.
A magyar borító. Nagy Gábor munkája.
A Kifordított világot gyakran szokták disztópiaként is meghatározni. A céhrendszer felépítése és annak vezetőinek megkérdőjelezhetetlen volta indokolhatja a besorolást. Azonban érdekes módon Priest nem egy a rendszerrel szembehelyezkedő szereplőn (azaz nem egy tipikus orwell-i vagy huxley-i figurán) keresztül térképezi fel a rendszert, hanem egy hűséges tag szemével látjuk. Igazából a társadalom felépítésének megváltoztatására irányuló törekvések végig a háttérben zajlanak, és – ebben nem feltétlen tér el Priest például az 1984-től – ennek egy nő a vezéralakja. A hangsúly nem ezen van, a Kifordított világban egy viszonylag új szempontból közelítünk a „kizökkent” időhöz és térhez. A rendszerben teljes meggyőződéssel bízó ember útja ez, akinek be kell járnia a világot, hogy rájöjjön, másként is lehet látni. Így nem csak egy disztópiát vagy egy nem szokványos sci-fit kapunk, hanem egyfajta bildungsromant is, azaz fejlődésregényt is, ahol a főhős az általa tapasztaltakon keresztül jelentős változásokon megy át, a friss ismeretek pedig komoly önvizsgálatra is kényszerítik.
Ha mindig is érdekelt, hol van a valóság és az érzékelés határa, egy teljesen szokatlan világról olvasnál, vagy csak érdekelnek a sci-fi klasszikusok, akkor a Kifordított világ a te könyved!
20% kedvezménnyel megrendelhető a Galaktika webshopban.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Ezúttal Szente Mihályt ismerhetitek meg, akinek a nevével a magyar sci-fi rajongók biztosan találkoztak. Mihály fordított már Star Wars, Alien és Warhammer regényeket, számos novellát a Galaktika számára, továbbá neki köszönhetjük a Fagyott égboltot és a most megjelenő Christopher Priest regényt, a Kifordított világot.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád? A miértre adandó válasz sajnos nem fér bele egy ilyen interjú kereteibe, inkább egy másik alkalommal mesélném el. ☺ Most csak annyit: gyakorlatilag teljesen véletlenül lettem fordító. Az első munkám pedig Stephani Perry: A borzalmak kastélya című könyve volt, a Resident Evil sorozat első része.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Körülbelül tizenkét-tizennégy éves koromban kezdődött a kapcsolat Verne Gyulával, és talán a Nemo kapitánnyal vagy az A rejtelmes szigettel. Ebben az időszakban egy iskolai program keretében elvittek a helyi könyvtárba, ahol találomra húzgáltam ki a könyveket, és az egyiknek a borítóját egy spéci űrjárgány díszítette. A címre már nem emlékszem, de a kép rabul ejtett. A könyvet akkor nem vehettem ki, de még aznap délután visszamentem, beiratkoztam, és onnantól nem volt megállás. Műkincsrablók a kisbolygón, A kupolaváros titka, Holdrengés, Alapítvány, és persze a Galaktika, amit hármasával-ötösével hordtam haza és faltam fel. A szerelem azóta is tart.
Szente Mihály
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Számomra a legjobb könyv a Randevú a Rámával, a kedvenc film pedig Az ötödik elem.
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Egy darabig több műfajban dolgoztam, a horrortól, a tényirodalmon át a fantasyig. Az első sci-finek nevezhető munkámra nem emlékszem pontosan, talán P. K. Dick vagy Asimov novellák voltak, vagy pedig Frank Herbert Csillagkorbács című regénye, valamelyik ezek közül.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Alapelvem, hogy mindig igyekszem a lehető leghívebben visszaadni az író által használt nyelvezetet, megteremteni a kornak és helyszínnek megfelelő hangulatot, stb., ez természetesen minden műfajra igaz.
Ennél a zsánernél számomra talán annyi a különbség, hogy a sci-fiben több idegen kifejezést engedek meg magamnak. Például, egy Warhammer regény esetében a világ minden kincséért sem írnám le a “klausztrofóbia” vagy a “stressz” szavakat, de egy, a jövőben játszódó sci-fibe beleférnek. Ezen felül nem nagyon vannak külön szabályaim.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Kifordított világ) fordításánál? Az, hogy nagyon érdekelt, és szívem szerint csak olvastam és olvastam volna, de muszáj volt leállni és fordítani is.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Egyetlen szóval jellemezném: zseniális.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Hogyne, nagyon szívesen. Megfogott az egyedi és különleges alapötlettel, és azzal, hogy milyen leleményes fokozatossággal vezetett be az általa kitalált világba úgy, hogy közben sejtelmem sem volt, mi lesz a történet vége. Ezen felül én elsősorban azokat írókat szeretem, akik választékosan, de világosan és egyszerűen fogalmaznak, lényegre törően írnak, és folyamatosan előreviszik a cselekményt. És Christopher Priest ilyen.
Molles mindig is szeretett olvasni, és ehhez is köti az íróvá válását: szerette volna látni a sok történet közt a sajátjait is. Nagy hatással voltak rá Dean Koontz regényei, főleg pörgős cselekményük és őrült szereplőik miatt, de kiemeli Stephen Kinget is komolyabb, sötétebb hangja miatt. Magát gyors írónak tartja, viszonylag hamar megírja történeteit. Rossz hatással a korlátok vannak rá, emiatt is részesíti előnyben a független írói státuszt: nem kell kiadóknak, szerkesztőknek megfelelnie, úgy írhat, ahogy szeretne. Ilyen indíttatásból kezdte el a Remaininget is: csak írni valamit különösebb kezdeti koncepció nélkül, annyi célkitűzéssel, hogy valami erőszakos és rémisztő kerekedjen ki a történetből. Habár Molles nem szereti, ha megmondják neki, mit hogyan csináljon, azért figyel az olvasók visszajelzéseire és véleményére. Ha megjelenik egy könyve, vár egy hónapot, majd a Goodreadsen és más olyan oldalakon, ahol az emberek írnak olvasmányélményeikről, elolvassa az értékeléseket. Egyaránt hasznosnak tartja a pozitív és negatív kritikákat is, szerinte íróként ezekből tanulhat a legtöbbet. Azonban egy új mű készülése közben nem szívesen olvas értékeléseket, mert úgy érezi, befolyásolnák a vélemények és már csak egy bizonyos csoportnak írna, nem pedig a szélesebb közönségnek.
