A Netflixnél nem pihennek zsánerügyileg. A Valós halál után egy másik népszerű sf-et néztek ki maguknak: John Scalzi Vének háborúját. Azonban a megszokottól kicsit eltérően nem sorozatot, hanem filmet szeretnének a történetből forgatni. Az adaptációt a Madhouse Entertainment és Jon Shestack Productions fogja készíteni.
John Scalzit nem kell külön bemutatnunk a hazai közönségnek. Ő az Amerikai Science-fiction és Fantasy Írók Egyesületének elnöke és háromszoros Hugo-díj nyertes sci-fi író. Első regényével, a Vének háborújával robbant be a köztudatba 2005-ben. A történet a távoli jövőbe visz minket, ahol az ember űrgyarmatokat hozott létre szerte a világűrben. Ha kell, háborúba is mennek az újabb területekért és erőforrásokért – és kell is, mert túl sok az ember, és kevés a lakható bolygó. A mindig háborúzó világban a civil lakosságnak nem sok lehetősége van jövője biztosítására: beléphetnek a seregbe vagy a Földön kell meghalniuk. A hetvenöt éves John Perry is szolgálatra jelentkezik, hisz már nincs vesztenivalója. Szerettei nem élnek már, a háborúban is csak két évet kell túlélnie. Azonban arról fogalma sincs, milyen két év vár rá…
Az első részt további 5 rész és egy novellákat tartalmazó kötet követett, emellett pedig további regényeket is írt, mint a Vörösingesek, a Bezárt elmék vagy Az összeomló birodalom. Hazájában jelenleg a Tor Books adja ki, akikkel egy tíz éves, 13 könyvről szóló szerződést kötött. Regényírás mellett az FX tévécsatornával közösen dolgozik egy projekten. Az eddigi hírek szerint a Vének háborúján a Shestacktól és a Madhouse Entertainmenttől Robyn Meisinger és Adam Kolbrenner és Ryan Cunninghammel fog dolgozni – utóbbi a film executive producere lesz. A film mögé eddig felsorakozott emberek olyan filmekért feleltek, mint a Lauren Oliver könyvéből készült Mielőtt elmegyek, vagy Denis Villeneuve Fogságbanjáért, a jövőben pedig tőlük várható a Slender Manfilm is.
Többet még nem tudni a bejelentett adaptációról, de reméljük, egy olyan filmet kapunk, ami ízig-vérig hozza majd a Vének háborúja hangulatát.
Nemrég jelent meg az Egyik átkozott dolog a másik után c. Jodi Taylor regény, ami egy nem hétköznapi időutazásos sztorit mesél el: a főszereplő lány, Max munkakörébe beletartozik, hogy utazgat az időben, hogy ezt-azt rendbe rakjon. A történet rettenetesen izgalmas, fordulatos, és még vicces is – tulajdonképpen minden, amit egy jó könyvtől várhat az ember.
Na de nézzük meg, hogy tetszett Nektek eddig ez a könyv!
Mindenkinek nagyon köszönjük, hogy elolvasták a regényt és véleményt alkottak róla! Ha ezek alapján Ti is kedvet kaptatok, a webshopunkon vagy a Fény utcai irodánkban tudjátok megvásárolni – ne feledjétek, hogy lány ismerőseiteknek ez a tökéletes karácsonyi ajándék. 🙂
Az Örök háború számos értekkel bír, emellett pedig még mindig aktuális olvasmány. Joe Haldeman regénye nem csak az olvasók, hanem művészek fantáziáját is megmozgatta. Érdemes köztük megemlíteni Mark van Oppent, művésznevén Marvano belga képregényrajzolót is, aki 1988-ban egy háromrészes képregényként hívta életre William Mandella történetét. December 5-én az amerikai Titan Comics egy nagy kötetben jelenteti meg az alkotást. Ennek alkalmából nézzük, milyen életutat járt be eddig az Örök háború ezen adaptációja.
Haldeman és Marvano közös munkája a 80-as években kezdődött. Haldeman elmondása szerint egy valószínűleg Angliában tartott Wolrdconon találkozott először a belga művésszel, aki megmutatta neki első, az Örök háború inspirálta rajzait. Marvano megkérdezte az írót, hogy lenne-e kedve elkészíteni a regény képregényváltozatát. Haldeman azonnal beleegyezett a dologba. A közös munka még az internet kora előtt zajlott, így a kommunikáció lassan haladt: például Haldeman faxon vagy postai úton kapta meg a vázlatokat.
A közös munka gyümölcséből 1988-ban láthatott valamit a nagyérdemű: ekkor jelent meg hollandul a legelső rész, De Eeuwige Oorlog címen. A jól ismert sci-fit ligne claire stílusban kelt új életre, amit Hergé, Tintin megalkotója használt először. Aki olvasta a belga képregényt, biztosan tudja, hogy ligne claire alatt tiszta, erős, és lehetőleg hasonló vastagságú vonalakra és kevésbé kontrasztos képekre kell gondolnunk.
A képregény több nyelven is megjelent, köztük angolul, németül, franciául és spanyolul. Angol nyelven először 1990-ben olvashatta a közönség, az újra kiadásra azonban 2017-ig kellett várni. Februárban a Titan Comics újra kiadta a történet első részét, amit májusig további 5 rész követett, decemberben pedig egy nagy kötettel lezárta a sorozatot.
A De Eeuwige Oorlog és az azt követő két rész egyévezredet ölel fel az emberiség a Tauran közötti háborúból. Az első részben (Private Mandella) Mandella kiképzését és a Taurannal való első ütközetet meséli el, miközben kitér arra is, hogy egy ideológia felhasználásával hogyan lehet embereket rávenni a háborúra. A második rész (Lieutenant Mandella) eseményei a veteránok életével, a háború társadalmi hatásaival és a bürokrácia ridegségével foglalkozik. A befejezésben (Major Mandella) pedig a parancsnok kihívásait taglalja: milyen nehézségekkel jár egy még emberi, de már gépesített sereg irányítása?
Marvano képregénye az Örök háború szinte szó szerinti adaptációja, ami a regény eredeti témái mellett (pl. a háború szükségessége, a vietnámi háború bírálata) nagy figyelmet szentel a háború embertelenségének és a társadalmi változásoknak, amelyekkel egy háborúban álló nép szembe nézhet. A regényhez hasonlóan a képregény egy beletörődő hanggal operál, amivel Marvano azt sugallja, az ember sosem változik. Haldeman szerint a történet annak ellenére is aktuális, hogy szerinte egy biztonságosabb világban élünk, mint anno az Örök háború megjelenésének idején. Azonban – mondja – egy politikai vezető szeszélyessége ezt egy pillanat alatt megváltoztathatja. Bármi is történjen a világban, az Örök háború képregény változata izgalmas kiegészítője a klasszikus regénynek. Haldeman-rajongóinak kötelező darab.
A Netflix nagyköltségvetésű cyberpunk sorozatot készít, mely 2018-ban mutatkozik be az online videotéka kínálatában. Ez lesz az egyik legnagyobb költségvetésű széria a cég jóvoltából, és az első képsorok alapján biztató is az összkép. A történet szerint 500 év múlva, a jövőben járunk, ahol az emberiség felfedezte, hogyan lehet a tudatot digitálisan lementeni, így az örök élet a gazdagok számára mondhatni játszi könnyedségűvé válik. Az Altered Carbon 10 részes lesz, a főszerepben Joel Kinnamannel (The Killing, Robotzsaru, Suicide Squad), aki egy bizonyos Takeshi Kovacsot alakít.
Az Altered Carbon hősének egy bizarr rejtélyt kell majd megoldania, egy milliárdos halála ugyanis mindenkit elgondolkoztat arról, hogy a halál még ebben a tökéletesnek tűnő korban is képes megrémiszteni az embert.
George Martin végérvényesen beírta magát a fantasy irodalom történetébe a Trónok harcával, az itthoni közönség pedig horror íróként (Lázálom, a legutóbb megjelent Álomdalok) és szerkesztőként (Zsiványok, Wild Cards) is megismerhette. Azonban sci-fi rajongó énünk mindig is hiányolta az amerikai szerző SF írásait itthonról (meg kell jegyezni, azért javul a helyzet), de igazából Hollywood és más filmes szakmabeliek tervei közül is. Úgy tűnik, az Syfy betölti ezt az űrt, ugyanis sorozatot terveznek George Martin egyik sci-fi kisregényéből, a Éjvándorokból.
A történet az Armageddon estéjén veszi kezdetét. Kilenc ember menekülni szeretne, egyetlen esélyük az Éjvándornak nevezett űrhajó. A jármű teljesen, már-már gyanúsan tökéletesen felszerelt, egy MI irányítja, az ezt felügyelő kapitányt sosem látják. Az Éjvándor útja során az utazók egy veszélyes valamivel találják szembe magukat, ami képes bárhová beférkőzni, és bárhonnan lecsapni rájuk.
Az Éjvándorok 1980-ban jelent meg először az Analog Science Fiction and Factben, akkor még 23 ezer karakter hosszúságú kisregényként. 1981-ben a szerkesztő, James Frenkel kérésére Martin kibővítette a történetet, amit a Dell kiadó adott ki Vernor Vinge True Name című művével együtt. Az új változatban több karaktert ismerünk meg, a fontosabb szereplők pedig részletesebb bemutatást és mélyebb karakterizálást kaptak.
Ugyanebben az évben az Éjvándorok Locus-díjat nyert a legjobb kisregény kategóriában, az Analog olvasói szintén a legjobbnak szavazták meg, emellett a művet Hugo-ra is jelölték. Az angolszász elismerések mellett Martin írása 1983-ban a japán Seiun-díjat is elnyerte a legjobb külföldi novella kategóriában.
1985-brn egy azonos című válogatásba is bekerült az Éjvándorok. Magyarul először a Galaktika 288 XL számában találkozhattak a hazai olvasók a kisregénnyel több más Martin írás mellett. Érdemes megemlíteni, hogy a szerző a későbbiekben is kalandozott ebben az univerzumban. Ezek közül magyarul a Homokkirály (Galaktika 127, Álomdalok), „Embert sose ölj, ne feledd” (Galaktika 288 XL, Álomdalok), „Ködöt visz a reggel”, Dal Lyáért, „A kereszt és a sárkány útja” (Álomdalok), a még nem publikált művekből pedig említésre méltóak a Tuf Voyagingban olvashatóak és a Dying of the Light.
Összefoglalva bőven van rendelkezésre álló alapanyag egy ütős sci-fi-horror sorozathoz. Némi inspirációnak vagy okulásnak ott van az Éjvándorok 1987-es adaptációja (trailer lent). Itthon a Gyilkos űrhajó címen futott.
Ebben a verzióban egy csapat tudós utazik a hajón, akik aztán hosszú utazás során összetalálkoznak a veszélyes idegennel. A film forgatókönyvét Robert Jaffe (A komputer gyermeke, Motel Hell) írta, akit anno George Martin kicsit bírált, mivel a kisregény első verziója alapján írta a szkriptet, és ezáltal teljesen más történet kelt életre a vásznon. Az Sfyfy terveit olvasva úgy néz ki, a sorozat sem a bővített változat történetét fogja követni, hanem a filmét. Robert Jaffe, Daniel Cerone (Black List, A mentalista, Constantine) mellett producerként ügyeli az új adaptációt, a forgatókönyvet ezúttal viszont Jeff Buhler (Éjféli etetés) írja. Maga George Martin nem vesz részt a sorozat munkálataiban, mivel az HBO-s szerződése köti őt, ennek ellenére sok sikert kíván a készítőknek, és reméli, a lehető legjobb adaptáció fog születni a – szerinte – egyik legjobb sci-fi írásából.
Szorítsatok, hogy olyan jól nézzen ki, mint a Térség – írja blogján Martin.
A magyarul is olvasható trilógia a 25. században játszódik. Ekkora az emberek tudata egy koponyalapú tokban tárolódik digitális formában. Ezzel a technikával a személyiség, az emlékek, a gondolatok, azaz minden, ami az emberi agyban található átmenthető egy másik testbe, ha esetleg az – úgymond – eredeti megsemmisülne. A halál azonban ezzel nem szűnt meg: ha sérül a tudatot hordozó tok, akkor következik be a Valós halál. Természetesen a jövőben is a halálal szemben a leghatékonyabban a gazdagok tudják felvenni a versenyt, hisz nekik van meg ehhez az anyagi hátterük. Emiatt is tűnik különösnek a befolyásos Laurens Bancroft öngyilkossága: miért lőné főbe magát? Az ügyet egy elit katonai alakult volt tagja, Takeshi Kovacs deríti fel egy új test mögé bújva. A nyomozás egy általa eddig elképzelhetetlennek tartott események közepébe viszi.
A streamszolgáltató szerint a sorozat várható premiere 2018, a főszerepben pedig Joel Kinnaman (The Killing, A tetovált lány, Kártyavár), James Purefoy (Róma, Frankenstein, Resident Evil) és Martha Higareda (Steven Universe, Hawaii Five-0). A sorozatért Laeta Kalogridis (Viharsziget) felelős. Az előzetes hírek szerint a Valós halál lehet a Netflix eddigi legköltségesebb produkciója (Kalogridis szerint epizódonként 6-7 millió dollárt is költhetnek). Az első képek alapján azt mondhatjuk, minőségi munkába forgatták a pénzt. Nagyon várós.
A lenti képeket nagyobb felbontásban a Redditen találjátok meg.
„Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.” – szól Oscar Wilde jól ismert mondása, sci-fi fogyasztóként pedig többszörösen igaznak érezhetjük a kijelentést. Mostanában szokás azt mondani, hogy egy valóra vált science fiction történetben élünk, a technológia majdnem utolérte a fantasztikum íróinak merész álmait. Egyik talán leginkább kézzelfogható jelenség, ami igazzá teszi a fenti kijelentést az a mesterséges intelligencia. Honnan hova jutottak az ember által épített gépek? Ezúttal nem a tudomány felől közelítenénk a MI-khez, hanem az irodalom szemszögén keresztül vizsgálnánk meg őket, hisz ha jobban belegondolunk minden itt kezdődött.
[the_ad_placement id=”poszt-szovegebe”]
Mit nevezünk mesterséges intelligenciának?
Habár a science fiction filmekben és könyvekben a MI-k legtöbbször emberformájú robotokként jelennek meg, a valóságban a mesterséges intelligenciák kapcsán kicsit másra kell gondolnunk. Ma MI-nek számít a Google által használt algoritmus, az IBM Watson nevű robotja, és jópár az automata fegyver is; röviden nagyon sok minden. A szaknyelv weak AI-nek, avagy gyenge MI-knek nevezi ezeket, mivel leginkább olyan tevékenységek ellátásra használjuk őket, amelyekhez korábban emberi beavatkozásra volt szükség. Az algroritmusnál maradva egy MI az előzetesen látogatott honlapok vagy kereséseink alapján ajánl nekünk különböző tartalmakat, vagy érdeklődésünkhöz igazítja a különböző oldalakon elhelyezett hirdetéseket. Természetesen a tudomány célja továbblépni a gyenge MI-ken, megalkotni a strong/general AI-t, vagyis az önálló gondolkodásra képes entitást, ha úgy tetszik, gondolkodó robotot. Habár fejlődésünk során még nem jutottunk el erre a szintre, maga az ötlet már számos probléma, gondolatkísérlet és vita alapját képezi.
A science fiction előtt
Elsőre talán bizarr kijelentésnek tűnhet, de a mesterséges intelligenciák már az ókori mitológiákban is jelen voltak. Pontosítva a kijelentést: maga az ötlet, hogy az ember életre kelt egy élettelen tárgyat a mitológiai időkig vezethető vissza. A MI-kkel kapcsolatban leggyakrabban emlegetett mítosz Héphaisztosz arany „robotja”, Talos, vagy Pügmalion Galateája. Nemcsak a görög, hanem más kultúrákban is felfedezhető a mesterségesen létrehozott szolgáló motívuma: a zsidó kulturkörben ott van Júda Röw ben Becalél góleme, a középkori Európában pedig egyfajta városi legendaként élt Dzsábir ibn Hajján takwin nevű teremtménye.
Az emberi kéz alkotta lények a szépirodalomba is utat találtak. A leghíresebb példa Mary ShelleyFrankeinstein című gótikus regénye. A későbbi robotokkal vagy MI-kkel foglalkozó sci-fikről Shelley klasszikusa nélkül nem is lehet beszélni. Számos regény és novella ugyanis a teremtő és teremtmény közötti konfliktust – amit Isaac Asimov a „Az eltűnt robot”-ban Frankestein komplexusnak nevez – dolgozza fel. Már Shelley történetében ott van a feldolgozhatatlan, a létezés értelmének hiánya, és az abból fakadó magány és kétségbeesés: a mesterségesen létrehozott lény dilemmájában senki sem osztozik. Ezek későbbi sci-fikben is megjelennek, mint például Harlan Ellison „I have No Mouth, and I must scream” novellájában. Viszont a 20. század eleji művek kapcsán egy másik motívumot fontosabb kiemelni a Frankensteinből: a teremtmény teremtője ellen fordul. Az első, mai értelembe vett robotokat szerepeltető műben, Karel Capek R.U.R. című drámájában az ember és a mesterséges teremtmények közötti viszony a lehető legrosszabb kimenetellel zárul: az örök munkára szánt robotok fellázadnak az emberek ellen.
Michael Whelan képe
A robotika törvényei
A gyilkos és lázadó robotok és egyéb mesterséges lények hosszú ideig népszerű figurák maradtak a science fictionben annak ellenére, hogy a korai ponyva korszaknak is nevezett 20. század elején íródott művekben a robotok (ekkor még nem használják a mesterséges intelligencia kifejezést) kétes természetű elemeknek számítottak. Megjelennek olyan szolgáló robotok, mint a robotnővér David H. Keller „The Psychophonic Nurse” című történetében, de az emberiséget eltörölni, majd újraépíteni akaró (Harl Vincent: Rex), vagy az egyszerűen az emberrel szemben ellenséges robotok még mindig népszerűek. Azonban a 30-as évektől mintha megjelenni látszana a mesterséges teremtményeink iránti szimpátia. Első példák között lehet említeni Eando Binder „The Robot Aliens” írását, amiben a robotidegenek békés szándékkal érkeznek a Földre, de Binder ismertebb műve az „I, Robot” is pozitív színben tűnteti fel a gépeket. Hasonlóan barátságos, már-már emberi tulajdonságokkal felruházott egyedként jelenik meg a robot Lester del Rey Helen O’Loy című történetében, ahol a robot beleszeret alkotójába (némi párhuzamot érezni Galatea történetével, ahol az alkotó szeret bele művébe, a szoborba). A korábbi gonosz robot képpel teljesen Asimov szakít a robotika törvényeinek felállításával.
1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.
Ezen törvények alapján cselekszenek a pozitron robotok a Robotuniverzumban. A híres szabályok először Asimov „Körbe-körbe” novellájában olvashatóak, de az első törvény már egy korábbi írásában, a „Te hazug!”-ban is megjelent. John W. Campbell szerkesztő állítása szerint hallgatólagosan már a „Robbie”-ban is jelen vannak az alapok. Mellesleg a törvényeket Campbellel hozták létre közösen 1940 decemberében. Ezzel Asimov feloldani látszott a korábban említett Frankenstein kompelexust (gyakorlatilag a robotok kaptak egy mesterséges erkölcsi határt, miszerint nem ölhetnek). Asimov a későbbiekben hozzáadott egy 0. törvényt is a már meglévőkhöz, amely kimondja, hogy a robotnak minden áron meg kell védenie az emberiséget, akár az első törvény megszegésének árán is.
Az újra lázadó robottól a a humorosig
1945 után a technológiai fejlődés ismét a negatív vízióknak adott táptalajt, ami a mesterségesen felépített lények és gépek esetében azt jelenti, hogy megint a negatív szerepben tűntek fel. Asimov 1947-ben megírta első sötét hangvételű robottörténetét, a „Az eltűnt robot”-ot, Jack Williamson a „With Folded Hands …” írásában pedig olyan robotok szerepelnek, akik túl komolyan veszik az emberiség védelmének feladatát, és bármi áron biztosítják saját létük biztonságát is. További példák is akadnak a robot és ember közötti konfliktus bemutatására. Ott van Philip K. Dick „Különvélemény”-je, A meztelen nap vagy az Acélbarlangok Asimovtól. A II. világháborút követő események ellenére is maradtak robotpárti sci-fi írók, mint Clifford D. Simak vagy Asimov, a „Az eltűnt robot” megírásának ellenére is.
A Hiroshimai események lecsengése, nagyjából az 50-es évek után ismét szemléletváltás következett be a robotok ábrázolásában. Háttérbe szorult a gyilkológép és előtérbe kerültek a humoros vagy szelíden ironizáló gépek. Számtalan novella vagy regény juthat itt eszünkbe. Ott vannak Robert Sheckley sötét komédiái, mint a „Űrmadár” (1953), „The Battle” (1954) vagy a „Tranai” (1955). Kevésbé fekete vagy keserű humor jellemző például Harry Harrison War with the Robots történetére vagy Brain W. Aldiss „De ki pótolhat egy embert?” című írására. Egy érdekes paródiát meg kell itt említeni, még pedig Terry Pratchett-től a The Dark Side of the Sun (1976)-t, amiben a robotika törvényeit fordítja ki. És természetesen a humoros robotok sorából nem hagyhatjuk ki Douglas Adams ötrészes trilógiáját, a Galaxis útikalauz stopposokat (1979) és ikonikussá vált Marvint, a paranoid androidot.
A első mesterséges intelligenciák és az érző MI-k
A gondolkodó robot ötlete már az ’50-es években felmerült: Alan Turing mondta, hogy a jövőben majd számítógépek segítségével fogunk együtt dolgozni. Kortársai azonban nem vették komolyan Turing vízióit, és a gondolkodó robot egy időre feledésbe merült. Marvin Minsky vette fel a Turing által megkezdett kutatások fonalát, és megalapította a Massachusettsi egyetemen az első MI laboratóriumt 1959-ben. Minksy tevékenysége sci-fi szempontjából is kiemelendő, hiszen nagyban őneki köszönhetjük a 2001 – Űrodüsszeiából jól ismert HAL 9000-t. Stanley Kubrick a tudóssal konzultált, hogy minél élethűbben – már amennyire ez lehetséges volt az akkori MI-kkel kapcsolatos tudással – ábrázolhassák az űrhajósokat fenyegető gépet.
Magát a mesterséges intelligencia kifejezést először az 1970-es években használták, „a science fiction köztudatba” is ekkor került be, habár korábbi művekből ismert robotok egyrészét is tekinthetjük MI-nek. Ahogy arra korábban is utaltam, a sci-fiben rengeteg MI-t különböztetünk meg, a lázadótól egészen az egész társadalmat igazgató gigaelmékig. Azonban a korábban említett Harlan Ellison novellában az író egy fontos szempontot hozott be a MI-k ábrázolásába: lehetnek emberi érzéseik. A történetben szereplő MI nem rendszerhiba vagy más gonosz szándék által vezérelve támad az emberekre, sokkal inkább belső vívódását (miért építették meg?) fejezi ki. Ellison ezzel arra világít rá, hogy egy mesterségesen felépített, majd fejlődésnek induló intelligencia öntudattal rendelkező gondolkodó lény, aki az emberhez hasonló egzisztenciális problémákkal kerülhet szembe. Felmerülhet a kérdés, hogy ilyen esetben egyáltalán mi a különbség ember és MI között? Jártas sci-fi olvasóknak rögtön beugorhat Philip K. Dick klasszikusa, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, amiben a menekülő replikánsokban hasonló kérdés fogalmazódik meg, elég a filmadaptációból felidéznünk Batty monológját. Gyakori megkülönböztető faktorként az erkölcsöt szokták említeni. Erre jó példa Murray Leinster „A Logic Named Joe” írása, ami bemutatja, hogy a MI van olyan intelligens, mint egy ember, sőt túl is szárnyal minket, de erkölcsileg képzetlen. Ted Chiang a „The Lifecycle of Software Objects”-ben felveti, hogy ahhoz, hogy elkerüljük a MI-k lázadását vagy sérülését tanítanunk kell őket, úgy, mint saját gyermekeink volnának.
Hol tartunk most? Mint az irodalom legtöbb területén, úgy a science fictionben is érezni, hogy szinte mindent megírtak már előttünk, és bizony elég nehéz igazán újat alkotni. MI terén is hasonló a helyzet: a 20-as években gyakori lázadóktól egészen a barátságos vagy humoros androidokig mindennel találkozhatunk a kortárs szerzők műveiben. Azonban két dolog mindenképpen érdekes lehet a ma élő szerzők műveiben. Egyik az olyan MI-k, akik az internethez hasonló vagy annál sokkal nagyobb és bonyolultabb kapcsolatokat építenek ki, ezzel pedig képesek bármit elérni. Gondoljunk csak William Gibson Neurománcára, ahol a Neuromancer képes tudatokat másolni és programként futtatni, és ezzel lehetővé téva, hogy azok személyiségekként fejlődjenek. Mellette pedig ott van testvére, Wintermute, aki szeretne egyesülni Neuromancerrel, hogy együtt szuperintelligenciává válhassanak. Érdekes, hogy Neuromancer nem osztja testvére vágyát, ugyanis úgy gondolja, ha belemenne az egyesülésbe, megszűnne a személyisége. Mennyire emberi is vonás is ez. Gibson MI-je ezen tulajdonságával a fent említett érzőkhöz is kapcsolódik. Ha nem is ilyen formában, de a séma későbbi sci-fikben is megjelenik, például a Fagyott égbolt kutató AI-je is ilyen, ami Alexis Vonderach barátját lemásolva működik tovább.
Természetesen nem törvényszerű, de az önmagukat építő mesterséges intelligenciák megjelenhetnek társadalmat igazgató szerepben is, vagy nagyobb rendszerek működtetéséért felelősek. Példa számtalan van, mindent nem is lehet, vagy csak nehezen lehet felsorolni, de hozhatunk egy nem feltétlen sci-fis példát is: a weird irodalom rajongóinak eszükbe juthat China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás regényéből a város szemetéből született MI, a Construct Council, aki szinte bármit képes elérni kapcsolatain keresztül. Hasonló kiterjedési rendszerrel működik Neal Stephenson Snow Crashjában a Könyvtáros is.
A kvázi beszélő számítógépekként elképzelt MI-ken túl érdekesek még azok, akik konkrét társadalmakat irányítanak. A koncepció nem feltétlen csak a kortárs sci-fiben jelenik meg, elég csak visszagondolni Ian M. Banks Kultúra-sorozatában szereplő érző MI-kre, sőt, Dan Simmons Hyperionjában egy konkrét mesterséges intelligenciákból álló társadalom jelenik meg a TechnoCore-on keresztül. Az aktívan alkotó szerzők közül érdekes Elisabeth Bear Carnival (2004) című regénye, ahol az irányítóknak (governor) nevezett gépek szigorú körülmények között tartják az emberiséget. Szabályozzák az energia felhasználást, kordában tartják a népesség számát, utóbbi érdekében egy „assessmentnek” nevezett eszközt is felhasználnak, amivel embereket ölhetnek. Bear a Carnivalban a korábbi robot és MI elképzeléseket vegyíti és alkotja meg újszerű negatív vízióját. Itt jegyezzük is meg: ez a másik érdekes pont a kortárs sci-fiben megjelenő mesterséges intelligenciáknál; a vegyítés, mixelés, a korábbi sémák logikus vagy épp szokatlan fúziója. Bear könyve mellett még megemlíthetjük itt Dennis T. Taylor MI, Bob-ját, ahol a governorokhoz hasonlóan a Bobokban is több korábbról jól ismert MI-fajták fedezhetőek fel. A Mark Wattneyhoz hasonló, science fiction rajongással kevert laza stílus egyértelműen a humoros gépeket idézi, az emberi személyiség, mint a MI alapja pedig egy itt ugyan nem tárgyalt, de szintén fontos tematikát hív elő, az ember és a gép egyesülését.
Nagy vonalakban ilyen robotokkal és MI-kkel találkozhatunk kedvenc zsánerünkben. A kép természetesen nem teljes, számtalan más példát lehetne még említeni, de ahhoz elég, hogy lássuk, miket gondolnak íróink. Ennél izgalmasabb kérdés, hogy a jövőben mi valósul meg mindebből.
2017 augusztusában tartott beszédet Nnedi Okorafor az afrikai sci-firől az itthon is ismert TED Talk konferenciáján. Beszélt hazája, Nigéria SF-jéről, milyen szempontok alapján írja történeteit, és mindez hová vezethet. A beszéd teljes egészében meghallgatható a novemberben publikált felvételen.
[the_ad_placement id=”poszt-szovegebe”]
Bár Nnedi Okorafor kevésbé ismert szerző itthon, de talán az HBO-nál készülődő, a Who Fears Death regényét alapul vévő sorozat meghozza hírnevét. Ennek ellenére azonban érdemes figyelni rá, hisz művei különleges színt jelentenek az SF irodalomban. A TED Talk konferencián pont erről beszél.
Az én science fictionömnek más ősei vannak – afrikai ősei.
– hangzik el beszédében, ezzel a zsánerirodalom egy örök kérdésére reflektálva: Mi a science fiction? Mit nevezhetünk annak? Okorafor szerint a sci-fi a „mi lenne, ha” műfaja, amibe nagyon sok minden belefér. Ő is ezen az úton indult el, miközben saját nigériai gyökereihez nyúlt. Mi lenne, ha Lagost, Nigéria fővárosát űrlények szállnák meg? Mi lenne, ha egy afrikai lányt felvennének az univerzum legjobb egyetemére? Ezen ötletek mentén vetette papírra többször díjazott kisregény trilógiáját, a Bintit és híres SF regényét, a Lagoont. Az általa kinyitott világnak egy sajátos nevet is adott, még pedig az afrofuturizmust.
A videót mindenki figyelmébe ajánljuk, ugyanis egy itthon csak néhány szerzővel reprezentált (pl. N. K. Jemisin, Colson Whitehead) irodalmi szegmensről, a fekete szerzők által írt fantasztikus irodalomról kapunk nagyobb képet.
Magyarul is megjelent Jodi Taylor időutazós SF sorozatának első része, az Egy átkozott dolog a másik után. Taylor cserfes főhősnőjének, Max oldalán az emberi történelem legizgalmasabb korszakait fedezhetjük fel, és a legképtelenebb kalandokat élhetjük át. Nézzük meg közelebbről, pontosan mit is várhatunk a St. Mary-krónikáktól.
Jodi Taylor Dél-nyugat Angliában, Bristolban született. Iskoláit később Gloucesterben járta. Házassága után férjével Yorkshire-ba költöztek, ott majdnem 20 évig a North Yorkshire County Councilnél dolgozott, mint könyvtári létesítményekért felelős menedzser. Saját bevallása szerint mindig is a történelem megszállottja volt, nem is meglepő, hogy ezt könyveibe is beleviszi. Ezen kívül nehéz kicsalogatni ágyából, egy szelet csokival még lehet esélyed, de ha esik, felejtsd el Jodit! Ha magáról kell beszélnie a nyelve meg van kötve, szerényen csak annyit mond, hogy magas, hihetetlenül szép, szellemes és sok mindenben jártas – olvasható mindez az írónő Facebook oldalán, amiből már érezhetjük elég laza, nem görcsöl rá az írói image-építésre és egyéb marketing stratégiákra. Viszont annál komolyabban veszi az írást; mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a jelenleg nyolc részt számláló időutazós sorozata, a St. Mary-krónikák.
A St. Mary-krónikák főhőse Dr. Madeleine Maxwell, akit egykori tanítója egy különleges ajánlattal keres meg: épp van egy érdekes pozíció, ami Maxnek való. Főhősnőnk el is látogat a kérdéses intézetbe egy állásinterjú erejéig, ahol kiderül, a legvadabb szakmai álmai válhatnak valóra: ellátogathat Spártába, megnézheti a Thermopülai csatát vagy a francia forradalmat, ugyanis a St. Mary számára elérhető az időutazás technikája, amivel valós időben tanulmányozhatják a történelem különböző korszakait. Azonban mindez csak szigorú szabályok betartása mellett lehetséges, különben maga a Történelem vág vissza. Vagy rosszabb.
Taylor legelső regénye a hamarosan nálunk is megjelenő Egyik átkozott dolog a másik után, ami először interneten volt olvasható. Később a kéziratot az Accent Press vásárolta meg, kiadta a regényt, majd Taylor további műveit. A második rész, A Symphony of Echoes 2013 júniusában jelent meg, a továbbiakban Taylor évente 2 új kötettel jelentkezett. A tervek szerint a legújabb, kilencedik rész, What’s the Worst That Could Happen? 2018 májusában érkezik a külföldi rajongókhoz. A regények mellett novellák is készültek a St. Mary-univerzumhoz, ezek többsége a The Long and Short of It (2017)-ben találhatóak.
A siker nem maradt el. 2016 januárjában a St. Mary-sorozat legelső része felkerült az USA Today Best-Selling könyvlistájára, pozitív kritikákat kapott a Publishers Weekly-n, ami a regényt „egy részletesen bemutatott világban tett vidám utazásként” jellemzi. A Library Journal a könyv „szimpatikus karaktereit”, humorát és mozgalmas cselekményét emelte ki. A sorozat további részei is előkelő helyen szerepelnek az Amazon Science Fiction & Fantasy kategóriájában, idén a 8. rész a Goodreads közönségszavazásán is bekerült a legjobb Science Fiction regények jelöltlistájára.
Az Egyik átkozott dolog a másik után teljesíti mindazt, amit elvárhatunk egy nyitókötettől, miközben azt is előre vetíti, a jövőben mit várhatunk a sorozattól. Jodi Taylor ától zettig bemutatja a St. Mary működését és a múltjárók feladatkörét, kiképzését és életét. Max szemén keresztül megtudjuk, milyen képességek kellenek feladatához, milyen esetleges veszélyekkel kell számolni, és azokra hogyan érdemes felkészülni. Az egyetem és a múltjárók képzésének részletes kidolgozása rögtön azt az érzést kelti, hogy amiről olvasunk, az mind lehetséges, akár mi is jelentkezhetünk a St. Marybe. Azonban egyszerű leírás vagy elbeszélésként mindez elég száraz és unalmas lenne, és ezt Jodi Taylor is jól tudja. Itt jön képbe a történet egy másik nagy erőssége a világ építésen túl, a narrátor. Max szájába adott szarkasztikus vagy épp cinikus kommentárok színesítik a regény univerzumának gyorstalpalóját, de görbe tükröt is állít a túlszabályzott világunknak. Nagyszájú főhősnőnkön keresztül pedig érdemes a regény másik erényéhez, a humorhoz kapcsolni. Taylor könyvében nem lesznek az időparadoxonnal foglalkozó hosszú értekezések, de a bürleszket idéző jelenetektől, a helyzetkomikumig át, egészen a fekete humorig mindenből kijut.
Ami a cselekményt illeti, az a könyv címével tökéletesen leírható. Max és társai folyamatosan csöbörből vödörbe esnek, egyik átkozott dolog jön a másik után. Egyik pillanatban a peterloo-i vérfürdőt szemlélik, a másikban a westminsteri apátság alapjainak lerakását tanulmányozzák, máskor pedig a Somme-offenzívát vizsgálják. Tehát a történet folyamatosan pörög, nincsenek üresjáratok. Azonban Taylor ügyes írónak bizonyul itt is, ugyanis nem tölti meg regényét felesleges akciójelenetekkel, hanem a megfelelő arányban tudja vegyíteni azt a történet már említett más erényeivel (világépítés, karakterek, humor).
Történelemrajongóknak kihagyhatatlan, de aki szereti a fiatalos vagy bentlakásos iskolában játszódó történeteket, vagy csak egy szórakoztató kikapcsolódásra vágyik, annak is érdemes elolvasni az Egyik átkozott dolog a másik után-t.
Jodi Taylor Dél-nyugat Angliában, Bristolban született. Iskoláit később Gloucesterben járta. Házassága után férjével Yorkshire-ba költöztek, ott majdnem 20 évig a North Yorkshire County Councilnél dolgozott, mint könyvtári létesítményekért felelős menedzser. Saját bevallása szerint mindig is a történelem megszállottja volt, nem is meglepő, hogy ezt könyveibe is beleviszi. Ezen kívül nehéz kicsalogatni ágyából, egy szelet csokival még lehet esélyed, de ha esik, felejtsd el Jodit! Ha magáról kell beszélnie a nyelve meg van kötve, szerényen csak annyit mond, hogy magas, hihetetlenül szép, szellemes és sok mindenben jártas – olvasható mindez az írónő 
