Kategória: Hírek

A Metropolis Media Kiadó közleménye

Nemrég egy cikk jelent meg az interneten, ami azzal hozta hírbe a többszörös Európa-díjnyertes Galaktika Magazint, hogy következetesen, tendenciózusan nem fizet jogdíjakat. Az ügy nemzetközi visszhangot keltett, a hír az SFWA-hoz is eljutott.

A helyzet tisztázására a Metropolis Media Kiadó nevében egy angol nyelvű levéllel fordultam a külföldi szerzőkhöz és jogképviselőkhöz.

Tájékoztattam őket arról, hogy a Metropolis Media Kiadó a magyar SF piac elkötelezett szereplőjeként főképp fantasztikus, illetve tudományos ismeretterjesztő könyveket ad ki, továbbá havonta megjelenteti a Galaktika Magazint, és extra változatát, a Galaktika XL-t. Leírtam, hogy a magazinban egyaránt szerepelnek SF irodalomról, filmekről, eseményekről, technikai újdonságokról szóló cikkek, továbbá novellák, illetve az XL kiadásban kisregények is. Magyar és külföldi, neves és kevéssé ismert, európai és tengerentúli szerzőktől is publikálunk.

Kitértem arra is, hogy ami a jogdíjakat és honoráriumokat illeti, teljesen rendezett a státusza a teljes könyvkiadásunknak, ugyanakkor elismertem, hogy sajnos a magazin külföldi novelláinak egy részénél nem jártunk el kellő alapossággal, körültekintéssel vagy éppen gyorsasággal. Ezért tisztelettel elnézést kértem minden érintettől.

Mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy a helyzetet tisztázzuk és átláthatóvá tegyük, az érintetteket pedig – erőnk szerint – kárpótoljuk. Azon vagyunk, hogy a folyamatban lévő ügyeket mielőbb rendezni tudjuk, s így a magazint az eddig megszokott magas színvonalon, a külföldi szerzők bizalmát továbbra is élvezve tudjuk kiadni.

Burger István
Galaktika
főszerkesztő

április 8, 2016
Michael Walden – Eshtar könyvajánló

Március 25-én hivatalosan is elindult a Galaktika Start Könyvek sorozat, melynek első négy kötete már napvilágot látott. Mind a négy szerzővel készítettünk interjúkat, ám ezúttal alkotásaikon a hangsúly.

Michael Walden szerint nagyon fontos a nők és a nemiség szerepe, lássuk mennyire váltja be e nézeteit az Eshtar lapjain.

Ha röviden szeretnék fogalmazni, akkor a válasz: nagyon.

Az Eshtar egy roppant körmönfont és összetett mű. Mivel több idősíkon játszódik, első ránézésre megértése nem könnyű. Idővel azonban a legtöbb kérdésünkre választ kapunk. Amire nem, arra gyanítom, hogy a további kötetek fognak magyarázatul szolgálni, de kevés szál marad elvarratlanul.

Alapjában a fantasy zsánerbe oltott SF határozza meg az egész regény hangulatát, amiről valamiért a Dűne jutott elsőként eszembe. Természetesen ez egyéni vélemény, de mégis, szinte azonnal behúz az atmoszféra. A szép tájleírások, a karakterek ábrázolása, és dinamikája pillanatok alatt elhiteti az olvasóval Eshtar világának hatalmasságát és elevenségét. És ez nem kifejezetten a fizikai univerzum nagysága, hanem az időnek, mint fogalomnak, fizikai jelenségnek végtelensége és örökléte a meghatározó.

Sokszor foglalkozik Walden a sorssal is, mint mindent átszövő kérdéssel, miszerint minden előre meghatározott egy ember életében, vagy saját szerencséjének kovácsa, mellyel megváltoztathatja nem csak önmaga, de környezete életét is. Több karakter, többféle véleményen van e téren, így az olvasó mondhatni komplex képet kap a kérdésről, de végeredményben magának az olvasónak kell döntenie, melyik állásponttal ért egyet.

Walden írásán tökéletesen látszik, hogy valószínűleg rengeteget dolgozott karakterein, mert minden egyes szereplő igazi egyéniség. Nincs üres héjként letisztított főszereplő, és nem jelennek meg a tipikus jó, gonosz, hős, szerelmes kategóriákba szorított bábok, hanem mindenkinek saját motivációi igazi hús-vér emberré teszik a műben szereplő összes egyént. Természetesen mindenkinek van egy-egy olyan tulajdonsága, ami erősebb a többinél, vagy emiatt tűnik ki a tömegből, de árnyalásuk remekül hozza a dinamikus párbeszédeket, és viszi előre a cselekményt. A szereplők egymáshoz való viszonya részletes, jól megtervezett, és abszolút működőképes. A karakterek motivációit remekül adagolja az író, mint gyakorlatilag mindent a regényben. Inisfael bolygó bemutatása, az antik sumer világ leírása, mind-mind komoly kidolgozottságra utal.

A mű legfőbb gonoszai, a rettegett Férgek alig-alig tűnnek fel fizikai valójukban, de a háttérben mindig ott vannak, így fennmarad az érdeklődés, és nem felejtjük el, hogy a velejéig romlott pusztító is létezik, még ha csak említés szintjén is.

A sorok között olvasva a cselekmények szövevényes hálójába még betársul a politika, kulturális repedések a népek között, és ami sokat nyom a latba: a vallás.

Mint minden nép, a fent említett jelenségeket mind máshogy élik meg, másképp vélekednek szinte mindenről, emiatt elkerülhetetlenek a konfliktusok, vagy az adott nép akaratának erőszakos kinyilatkoztatása. A vallás nagyon meghatározza az idősíkok közötti párhuzamot, illetve mindazt, aminek kapcsán a főszereplő Vyttoria (Eshtar) megítélése is népcsoportonként változik. Van, ki istenként tiszteli, van azonban olyan is, aki csupán egy erős emberi lényként. És elérkeztünk a mű legkifejezőbb, s talán legfontosabb részéhez, az erős női szereplőkhöz.

Ha bármilyen hollywoodi produkcióval találjuk szembe magunkat, mindig vannak (és lesznek) sablonszereplők, és rettentően sokszor a nők is ezek közé a „töltelék” karakterek közé tartoznak. Nagyon nehéz felsorolni olyan filmet, sorozatot, vagy videojátékot, amelyben kimondott erős női főhős van, és nem a testiségre apellálnak a készítők, vagy mellékszerepként kvázi morális támaszként „kötelezően” beletuszkolják az adott karaktert. Mostanában ez a trend mintha változni látszana, mert szépen lassan, de csordogálni kezdenek a határozott, eltökélt nők is a vászonra, bár néhol még mindig külön állatfajként kezelik őket a különböző producerek, forgatókönyvírók, rendezők. (Mindezzel nem azt mondom, hogy egyáltalán nincs olyan alkotás, amely nem tartalmaz igazi, szuverén nőket, csak ritka az ilyen.)

Waldennél viszont egy csomó kifejezetten erős nőt kapunk, akik férfiakat megszégyenítve törnek előre, uralkodnak, vagy harcolnak. Nagyon emberi, erős, és érezhető motivációkkal rendelkeznek, próbálnak megfelelni a társadalom rájuk kiszabott szerepének, de mégis sikerül kiállniuk a sorból, s megmutatni, hogy bizony ők is képesek mindarra, amiről férfitársaik azt hiszik, hogy képtelenek.

A csatajelenetek részletesek, pörgősek, intenzívek, valósághűek. Ha egy szóval kéne jellemeznem, akkor az a monumentális lenne. Szinte előttem volt minden apró rezdülés, mozzanat, amelyekre kontrasztosan hatottak a hatalmas fegyverek, hajók, seregek.

Összegezve az Eshtar remekül sikerült nyitódarabja egy ambiciózus sorozatnak, telis teli remek, kidolgozott karakterrel, részletes leírásokkal és eleven környezettel. Aki szeretne egy remek fantasy/SF keresztezést olvasni, annak mindenképpen tudom ajánlani, illetve annak is, aki szeretne kiszakadni a klisé történetekből és olvasna valami mást, valami új megközelítést emberi viszonyokról, társadalomról, vallásról, háborúról.

április 8, 2016
Egyes sátáni praktikák kiűzése az egyetemről

Terry Pratchett Korongvilága rendkívül hatalmas. Mi sem bizonyítja ezt jobban számtalan novellájánál, regényénél, ami e kitalált univerzumban játszódik. Minden írás egyszerre szórakoztató, komikus, és elképesztő görbe tükör társadalmunk számára. A varázslatos mesebeli lények sokszor kimondják a nyilvánvalót, amiket mi nem igazán mernénk hangoztatni.

A tavaly elhunyt író a Galaktika 312. számában ismét egy remek novellával szórakoztat minket, melynek címe Egyes sátáni praktikák kiűzése az egyetemről.

Pratchett ezúttal az oktatási kérdéseket célozza meg egy nagyon szellemes, allegorikus írással. Nem megy el a politika mellett sem, de főszerepet kapnak azon professzorok paródiái is, akik a kelleténél jobban fennhordják az orrukat.

A műben a Láthatatlan Egyetem kari tanácsának varázslói értekeznek az aktuális megbeszélendő, igazából teljesen érdektelen témákról. Pontosabban, maguk a témák igen fontosak lennének, de bravúros szópárbajokkal kerülik el a tényleges megvitatásukat. Ezeket a gyűléseket mindig csütörtökön tartották, és leginkább semmi értelmük nincs. Pratchett rendesen kiforgatja az oktatást ezzel az alkotással, mivel az értekező tagok, ha szóba kerül maga a tanítás, szinte azonnal kihátrálnak. A Láthatatlan Egyetem falai között ők mindent csinálnak, csak épp nem tanítanak semmit. A diákokat vállalhatatlan nehézségek elé állítják, folyamatos nyomás alatt tartják őket, de érdemben nem foglalkoznak velük. A sorok között olvasva eszméletlen erős a társadalomkritika.

Az egyik tanácstag felhívja a Dékán figyelmét arra, ha nem csinálnak semmit, legalább publikáljanak valamit. Adjanak magukról, és eredményeikről életjelet. Hiszen a Rézorr Főiskola évente kiadja értekezését Megmagyarázhatatlan Kutatások címmel. A professzorok arról is beszélnek, mi lenne, ha inkább a politikai színtéren próbálnák ki magukat, hogy tovább kamatoztathassák intelligenciájukat. Itt is vonható párhuzam az oktatási elöljárók és e novella között, amelyet persze nem lehet és nem is szeretnénk általánosítani.

A tanítás, oktatás, tanár-diák viszony elemzése, kritikája örök téma marad az emberiség számára. Mindig is központi szerepet játszott, ezután sem lesz másként. Pratchett remekül rávilágított a maga komikus módján minden afféle problémára, amelyek foglalkoztatják a társadalom minden tagját, a kicsitől a nagyig.

A mű végén szembesülhet az olvasó az írás valódi géniuszával. Olvasás közben sokszor mosolyogni fog a frappáns megfogalmazásokon, a nyilvánvaló problémák bújtatott kikacsintásain. Mikor azonban leteszi a magazint, egy másodperc alatt végigrohan az agyán, valójában miről is szólt a mű, miféle lezárást kapott, és akkor a mosoly igazán keserédessé válik.

március 29, 2016
A genetika az emberiség legnagyobb fegyvere – a második interjúnk Ronil Caine-nel

A vártnál korábban, április vége helyett már március utolsó napjaiban megérkezik kiadónkba a Start Könyvek első négy regénye, A széttört idő legendája, a Lilian, a Sors-algoritmus és az Eshtar. A megjelenés előtti héten leültünk és újból elbeszélgettünk az írókkal, ezúttal könyveikre fókuszálva. Ronil Caine-nel készített első beszélgetésünket itt tudjátok elérni, most pedig fogadjátok szeretettel a második interjút.

Miért pont egy sztárokat másoló céget helyeztél történeted középpontjába? Honnan jött az ötlet?

Az alaptörténet többféle gondolatmenet összefonódásából született meg. Nehéz lenne visszafejteni, főleg így négy év távlatból, de alapvetően abból indultam ki, hogy valamilyen szinten mindenkit érdekelnek a sztárok és néha mindenki álmodozik arról, hogy egyikkel másikkal találkozik, vagy akár együtt bulizik, nyaral, szeretkezik – kinek mi tetszene.

Szerinted a valóságban is működhetne egy ilyen üzlet a regényedben leírt feltételekkel?

Szerintem óriási üzlet lenne. Viszont csak titokban működhetne, különben káoszba fulladna az egész. Nem hiszem, hogy bárki örülne neki, ha különféle szolgáltatásokhoz lemásolgatnák őt.

A Lilian főhőse, Robert Turner nem egy kifejezetten pozitív főhős a carpe diem világszemléletével és nemtörődőm életvitelével: ezek akár el is idegeníthetik őt az olvasótól. Hogyan tudunk mégis azonosulni vele?

Szerintem sokan bújnánk Turner bőrébe, hiszen gazdag és szabad ember, ott bulizik a világban, ahol akar, és ha rendelhet magának egy híresség-másolatot, azt is megteszi. Viszont nem emelném ki Turnert, mint főhőst, szerintem mindhárom fő karakter egyaránt fontos, mindegyikükkel lehet azonosulni valamilyen szinten, lehet nekik szurkolni, de mindhárom karakterben van valami negatív is, ami miatt az olvasó nem lenne a helyében. Ez érdekes feszültségforrás olvasás közben.

A történet miért pont Japánban játszódik? Személyes élmények ihlették vagy esetleg más speciális oka van?

Olyan helyszínt kerestem, ami a főhősök számára idegen, de kellően mozgalmas és szabad a cselekmény számára. Az is fontos szempont volt, hogy az ország tudományos vívmányai hihetővé tegyék egy ilyen technológia létezését. Ezek mellett az európaiak szemében Japánt még mindig övezi egyfajta misztikusság, ami nekem is jól jött a regényhez.

Érdekesen, részletesen és közérthetően vázoltad fel a klónozás menetét a regényben. Merítettél-e a klónozással kapcsolatos tudományos írásokból vagy teljesen a fantáziádra hagyatkoztál?

Rengeteg tudományos cikket, könyvet, tanulmányt olvastam a témában, megnéztem számtalan dokumentumfilmet, és egy genetikus professzorral is átbeszéltem a regényre vonatkozó részeket, hogy tudományosan minél hitelesebb legyen a leírás. Ettől még persze fikció, de egész jó kis fikció. Arra tudatosan ügyeltem, hogy könnyen olvasható és érdekes maradjon, így az igazán húzós szakszövegtől megkíméltem a regényt.

Szerinted valaha eljut olyan szintre a klónozás, mint ahogy a regényedben megjelenik? Ha igen, milyen pozitív és negatív oldala lenne? Ehhez persze tételezzük fel, hogy nem titokban létezne a klónozás, mint a Lilianben, hanem olyan természetes lenne, mint mondjuk a mikró használata.

Nem csak, hogy eljuthat, hanem el is fog, csak idő kérdése. A regényben leírt technológiák egy része már ma is létezik. A genetika a gyógyításban és a betegségmegelőzésben is a legnagyobb fegyvere az emberiségnek, de egy bizonyos ponton túl több morális kérdést is felvet, például, hogy mennyire módosíthatunk egy embert, hogy megmentsük a betegségektől.

Kiknek ajánlanád a Liliant?

Akik szeretik Stephen King, Michael Crichton vagy Dan Brown könyveit, azoknak mindenképp, de bárkinek, aki szívesen olvas olyan thrillert, aminek tudományos alapjai vannak és alapvetően egy reális jövőben játszódik. A Lilianben nincsenek űrhajók, sem szuper képességek, csak egy kis technológia, emberi érzelmek és érdekek, ezek kombinációja pedig egy kifejezetten akciódús, drámai történetet eredményez. A weboldalamról letölthető egy novellám ingyenesen, akinek az tetszik, a Lilian is fog.

A könyvfesztiválra készülsz valamivel?

A Start Könyves szerzőkkel együtt fogok dedikálni április 23-án, szombaton 5-6-ig a Galaktika standjánál. A Lilian a helyszínen is megvásárolható lesz. Úgy tervezem, egész délután kint leszek, akit érdekel a regényem, ott megtalál. Az már most biztos, hogy nagyon sok jó könyvre számíthatunk.

Fotó: Csata Judit

március 24, 2016
Az írást és az olvasást sem tudnám nélkülözni az életemből – a második interjúnk Molnár Csabával

Hamarosan elstartolnak a Galaktika Start könyvek. Molnár Csabával már beszélgettünk egyszer időről, történelemről, fantasztikumról. A hamarosan megjelenő, A széttört idő legendája címet viselő könyvéről ismét kérdeztük a szerzőt.

Molnár Csaba megfontolt, szelíd ember. Megfontolt azért, mert pontos válaszokat ad, nem csapong. Szelíd pedig azért, mert néha ügyetlen, máskor kissé suta kérdéseimre is ugyanazzal a türelemmel, bölcs kommunikációval reagál, amely irodalmi szövegeiben is tetten érthető. De legnagyobb erényének azt tartom, hogy a szerző szerény ember is, hiszen van benne alázat, annak ellenére is, hogy regényének megjelenése már rohamtempóban közeleg. Ezt a remek embert, és kiváló szerzőt faggattuk ismét A széttört idő legendájáról.

Könyved végén azt írod, hogy végeztél kutatásokat a különböző történelmi korokról. Nyilván rá kell kérdezzek, hogy ugyanez elmondható-e az idő spirális elmélete, és az egymás mellett elhelyezkedő univerzumok kérdése esetében is?

Hogy az idő spirálisan halad, nem az én ötletem, már megírta Georgij Martinov kiváló regényében, Az időspirálban. Az elképzelés – bár nem nélkülöz tudományos alapokat – fantazmagória (mind Martinovnál, mind az én regényemben). Az idő spirális volta kiválóan szolgálta a regény alapötletét, ezért illesztettem a történetbe. Az egymás melletti univerzumok első regényemben, A három kristály legendájában lettek részletesen bemutatva. A széttört idő legendájában csupán annyi szerepet kaptak, amennyi feltétlenül szükséges volt a történet felvezetéséhez. A párhuzamos világok ötlete szintén nem korszakalkotó, de ilyetén bemutatása az első regényem egyik legnagyobb erőssége lett. A primorok – a köztes világ alakváltói – is A három kristály legendájában jelentek meg először.

Honnan jött az ötlet, hogy a világok közötti területről intelligens lények bújjanak elő? Kik tulajdonképpen a primorok, és miért felügyelhetik ők az időt?

Ahogyan az előbb már utaltam rá, hogy a primorok az első regényemben, A három kristály legendájában bukkantak fel először. Ezek a téren és időn kívüli lények, akik nem csupán az időt, de a világmindenséget is felügyelik, elmém szüleményei. Elnevezésüket (primorok) Dr. Fluck Ákos ügyvéd barátomnak köszönhetem, aki okos ötleteivel és észrevételeivel bábáskodott mindkét történetem felett. A köztes világ alakváltóira könnyen rámondhatják az olvasók, hogy „Nocsak, istenek!”, de nem ilyen karaktereknek szántam őket. Feladatuk a kristályok „átörökítésében” kimerül, nem kívánnak beleavatkozni a világok lakóinak életébe, inkább csak felügyelik a mindig egyensúlyi állapotra törekvő univerzumot. Persze, ha baj van, előkerülnek, de csupán azért, hogy a kiválasztottaknak a lehetőséget megadják az univerzum megmentésére. Ők maguk nem cselekednek, legfeljebb támpontokat adnak. Nem élet-halál urai, ahogy, mondjuk, az istenek az ókori mitológiákban.

Cleopatra külsejének leírásánál azt olvashatjuk, hogy gyönyörű nő volt, kecses alakkal, éjfekete hajjal, szép arccal. Vannak történészek, akiknek ettől ellentétes a véleménye, akik szerint VII. Kleopátra nem volt kifejezetten szép, de e hiányosságát férfiakat megszégyenítő műveltséggel pótolta. Végül ugyanazért lett Cleopátra alakja is idealizálva, mint Villoné?

Igen, Cleopatra külsejét illetően megoszlanak a vélemények. Én mégis úgy kívántam bemutatni, mint ahogy az – általában amerikai – játékfilmek ábrázolják. Így talán könnyebb a karaktert magunkban vizualizálni. Meg aztán ne feledjük, az egyiptomi királynő két római triumvír fejét is elcsavarta, Caesarét és Antoniusét (sőt, a regényemben egy harmadik férfiét is)! Nem kifejezetten szép, annál inkább intelligens nőről ezt nehezebb elképzelni.

Milyen korosztálynak ajánlanád a regényt?
A széttört idő legendáját egyértelműen a felnőtteknek szántam, mind a stílus és a szöveghasználat, mind a téma és a cselekmény okán.

Molnár Csaba A féreglyuk c. novellája követi azt az elvet, amely mentén regényét is írta: múlt és jelen, Amerika és Európa között olyan könnyedséggel ugrálhatunk, hogy közben nem veszítjük el sem a cselekmény fonalát, sem az érdeklődésünket, legfeljebb az időérzékünket. az olvasás ideje alatt ugyanis nem számít, milyen sebességgel telik az idő, amíg szemünk előtt a sorok peregnek.

Látom, hogy érdekel a különböző világok, vagy inkább síkok közötti utazás, és a kriminalisztikus elemek, hiszen a februári Galaktikában megjelent novelládban is találkozhatunk ezzel a motívummal. Van ennek külön oka, eredője?

Egyszerű és meglehetősen szimpla a válasz: nagyon szeretem a történelmet. Nem kifejezetten történelmi regényeket kívántam írni, inkább izgalmas – urban fantasy és sci-fi elemeket is tartalmazó – kalandregényeket, amelyek szélesebb olvasóközönséget szólítanak meg. Mindig is lenyűgöztek azok a történetek, amelyekben megtörtént események, valós dolgok keveredtek a képzelet szüleményeivel. Amikor ilyen regények kerültek a kezembe, megfogadtam, ha majdan írásra vetemednék, az én könyveimben, novelláimban sem lesz ez másként. Mi más zsánerrel lehetne ezeknek a kívánalmaknak leginkább megfelelni, mint a fantasztikus prózával?! Ezen a téren tehát a készülő harmadik regényem (amelynek munkacíme Agyhalál, és az elme, az emlékezés, az álom univerzumában fog játszódni) sem okoz majd csalódást.

Mi érdekel még ezeken kívül?

Úgyszólván a tudomány (a humán éppúgy, mint a reál – nem véletlenül lettem az interdiszciplináris közgazdaságtan művelője) és a művészetek minden területe érdekel. Az írás mellett az olvasás (és az ezen kényszert kiváltó tudásvágy) az, amelyet nem tudnék nélkülözni az életemből. (Na, jó, vannak még mások is.)

Mit üzennél azoknak, akik nekivágnak a regényednek?

Ha valaki igazán izgalmas, pörgős fantasztikus regényre vágyik, amelyben a történelmi hitelesség és a fikció keveredik egymással, olyan prózára, amely szórakoztat és játékosan tanít, és amely elfeledteti pár estére a napi gondokat, problémákat, kikapcsol és helyenként megnevettet, az igazi emberi értékekről szól (ezáltal könnyessé is teheti a szemet), akkor a legjobb választás A széttört idő legendája.

Fotó: Csata Judit

március 23, 2016
Az emberiség igenis manipulálja a sorsát – második interjúnk Vékony Krisztiánnal

Másodszor ültünk le beszélgetni Vékony Krisztiánnal a Könyvfesztiválra érkező Sors-algoritmus kapcsán. A szerzővel készített első interjúnkat itt olvashatjátok.

Miről szól a regényed, a Sors-algoritmus? Össze tudnád foglalni nekünk néhány mondatban, spoilermentesen?

A történet egy lányról szól. Egy olyan lányról, aki elhiszi, épp olyan átlagos, mint mindenki. A mindennapjait éli, próbál beilleszkedni a szürke világba, egy omladozó emberi társadalomba. Azt teszi, amit bárki más. Küzd és vágyakozik. Remél. Fél. Fél, mert úgy érzi, szépen lassan elhagyja mindenki, úgy tűnik, ellene fordul a világ. Mintha hibás lenne. De a hibák az ő hibái – így gondolja. Nem tudja, hogy téved.

Létezik egy férfi, aki ismeri a valóságot. Ennek a férfinak emberek egy csoportja megmutatta az emberiség jövőjét. Azt mondták neki, hogy a világ és benne mindenki halálra van ítélve. Azt közölték vele, hogy mindazért, hogy a faj elkerülje a pusztulást, el kell felednie a lelkiismeretét. Megtette. Éveken át képezték ki, hogy ellásson egyetlen feladatot, miszerint egy matematikai algoritmus alapján kell irányítania egy lány sorsát. Befolyásolnia kell az életét, méghozzá a tudta nélkül, mert talán ez a lány az egyetlen, aki megmentheti a jövőt.

Egy algoritmus, ami elmondja a jövőnket nagyon izgalmasan hangzik. Honnan jött az ötlet?

Hogy egészen pontos legyek, az algoritmus nem mondja meg a jövőnket, a regényben szereplő komplex képlet az, ami megteszi. Az algoritmus pusztán azt írja le, mit kell tenni azért, hogy a jövő máshogy alakuljon. Ez összetett beavatkozások sorozata.

A jövő és annak előrejelzése mindig is érdekelt. A jövőkutatás az egyik kedvenc témám. Talán a sci-fi iránti lelkesedésem is részben innen fakad. Ha csak arra gondolok, hogy pl.: Verne Gyula milyen technikai innovációkat jósolt meg, még jóval a megvalósulásuk előtt, mindez érthetővé is válik. De emellett érdekesnek tartom azt is, hogy bizonyos matematikai kalkulációk mennyire pontosan tudják előre jelezni az egyes eseményeket, jelenségeket. Azt hiszem, az emberiség tudásának bővülésével, ezek a tudományos jóslatok egyre pontosabbá válnak. Egy óvatlan pillanatomban elméláztam a gondolaton, mi lenne, ha már valaki képes rá, hogy tökéletes képletet írjon a jövőnkre. Ekkor kezdett el körvonalazódni bennem egy történet, mely végül regénnyé nőtte ki magát

Történetedben olyan problémák merülnek fel, melyek más műfajú könyvekben is megállnák a helyüket, de te végül úgy döntöttél, hogy egy sci-fibe ágyazod ezeket a gondolatokat. Miért érezted úgy, hogy céljaidnak ez a zsáner lesz a legmegfelelőbb?

Részben talán az előbb említett okok miatt. Egy történet, melynek központi témája a jövő pontos előrejelzése már önmagában is tudományos fantasztikum. És habár a regény, az alapkoncepción kívül nem mondható elrugaszkodott sci-finek mégis egy olyan világba helyeztem, ami a még be nem következett jövőben létezik. Meglehet, ez azért van, mert egyszerűen imádom a technológiai vívmányokat és csupán írni szerettem volna olyan dolgokról, amelyek még nem az életünk részei, de úgy gondolom, hogy egyszer majd azok lesznek. Másrészt viszont a történet olykor kényes, hiszen olyan jogállamok közötti viszályról szól, amik jelenleg partneri kapcsolatban állnak. Ezt az állapotot csak egy fiktív – remélem, soha be nem következő – jövőben tudom csak elképzelni.

Regényed erősen multikulturális, hisz rengeteg nemzetiség megfordul benne. Emiatt bármelyik országban játszódhatna a történet, de te mégis Magyarországot választottad helyszínnek. Miért?

Volt egy időszak, amikor vacilláltam, hogy esetleg Münchenbe helyezem a történetet, végül mégis Budapest lett a helyszín. A regény részben arról szól, hogy egyes emberek meg vannak győződve arról, hogy kicsik, jelentéktelenek és nincsen befolyásuk a nagy eseményekre. Pedig ez nincs így. Bizonyos emberek világokat képesek megrengetni, még ha el sem hiszik. Magyarország is pont ilyen. Sokan azt gondolják, nem terem itt semmi, nem is érdemes hangsúlyt fektetni rá. Én láttam itt titánokat, hát írtam róluk.

A Sors-algoritmus egyik központi, sőt, legfontosabb problémája a sors és annak mesterséges formálása. Habár többször kifejted regényedben ennek a jó és a rossz oldalát is, de mégis megkérdezném, hogy szerinted az emberiség javára válna, ha az tudná manipulálni a sorsát?

Úgy gondolom, az emberiség igenis manipulálja a sorsát, csak talán ezt még gyermeki esetlenséggel teszi. Mindenesetre igyekszik. Azonban azt a fajta manipulációt, mely a regényben megjelenik, mindenkoron illegitimnek tartom. Talán egyszer elég bölcsek leszünk ahhoz, hasonló praktikák nélkül is sikerülni fog megfelelően megalapozni a jövőnket. Hiszek benne, hogy így lesz.

Kinek ajánlanád regényedet?

Kivétel nélkül mindenkinek egy bizonyos koron túl. Sok helyen brutális, ezért gyermekeknek természetesen nem tanácsolom, hogy bárki is felolvassa. De azon túl szerintem bármely műfaj szerelmese élvezeti. Mindenki megtalálhatja benne a magának tetsző szálat.

Várható-e folytatás vagy előzménytörténet?

Köszönöm a kérdést! Igen, már dolgozom a történet folytatásán, mely Báb-elmélet címen fut. Reményeim szerint, ez a könyv még inkább ki fogja fejteni a témában rejlő veszélyeket, és válaszokat fog adni a Sors-algoritmus végén felmerülő kérdésekre. Talán a konspirációkba bújtatott igazságra is fény derül majd.

Fotók: Csata Judit

március 22, 2016
„Van az a távolság egy fekete lyuktól, ahonnan már nem lehet visszafordulni” – a második interjú Michael Waldennel

A Galaktika Start Könyvek egy új fejezet a Galaktika történetében. Az induló sorozat első négy szerzőjét már bemutattuk egy-egy interjú keretein belül. Most azonban alkotásaikra került a hangsúly. Megjelenő regénye kapcsán, annak világában elmerülve kérdeztük Michael Waldent női szerepekről, vallási kérdésekről és a sors rejtélyeiről.

Az Eshtar több témával is foglalkozik, csaknem egyszerre. Hogyhogy egy könyv (sorozat) öleli fel őket, s nem több?

Három választ is adnék a kérdésre! Először is, ezek a témák napi szinten foglalkoztatnak, szükségszerű, hogy bekúsztak a regénybe is. Másodszor, nagyon szeretném a szereplőket valóságosnak feltüntetni, igazi gondokkal, reményekkel és problémákkal, így ahány karakter – márpedig elég sok van belőlük – annyi kérdéskör fel is merül a történetben. Harmadszor, az emberiség itt csak egy a számos civilizáció közül, akiket a konfliktus érint. S bár nem volt célom a faj összes létező érdekességét, gondját, zsenialitását felsorakoztatni, a teljes képhez érintenem kellett néhány nagyon is aktuális kérdést.

Ráadásul úgy hiszem, az emberek nem bigyókról és dolgokról szeretnének olvasni, hanem tettekről, motivációkról, karakterfejlődésről. Nem véletlen, hogy a nagy franchise-okban is azokat a regényeket dicsérik, ahol a karakter belső válsága jelenik meg, miközben az egyszerű lövöldözős-menekülős sci-fiket kevesebbre tartják… Egyik barátom jegyzi ezekre azt vicces a kifejezést, hogy Action-Fiction.

Szerinted valóban létezhet ennyire ragaszkodó nép saját kultúráját, vallását tekintve, mint az Eshtarban? Ha a Földön él ilyen népcsoport, melyik volna az?

Ezt a kérdést nem lehet az aktuálpolitika érintése nélkül megválaszolni, márpedig én tartózkodnék ettől. De számos népcsoportot meg lehetne említeni, akik küzdenek az identitásuk megőrzéséért. Van, akiknek ehhez nincs szüksége vallási összetartásra, másoknak maga a vallás adja az igazi kovászt, ami összetartja őket.

Van olyan, aki Eshtart istennek tekinti, de van, aki egyszerű, ám határozott embernek, forradalmárnak, vezetőnek. Mitől lesz egy nő erős?

Ugyanattól, amitől egy férfi. Önazonos, önhatékony, és magára veszi a felelősséget. A lényeg az egyenlő lehetőségekben rejlik, amit mindkét nemnek meg kellene kapnia. A nyugati világ már nyitogatja a szemét erre a tényre, de Földünk jelentős részén… szuboptimális a nők helyzete. Van, ahol háziállatként bánnak velük, ez pedig mélyen elkeserít.

Fontos-e egy erős, női karakter egy műben, legyen az film, könyv, stb?

Szerintem elengedhetetlen. Én személy szerint nagyon szenvedek azoktól a filmektől, könyvektől, melyekben a női szereplők csak áldozatnak, háttérnek, célnak, mellékes kellékesnek vannak jelen, főleg úgy, hogy a történelem azt tanítja nekünk: a nők aktív szerepet vállaltak. Néha a háttérből, néha az első sorból, de sosem voltak egyszerű statiszták.

Vittorya sem tipikus női szereplő.

Szereplőnek tényleg nem tipikus. Van néhány testi-lelki adottsága, belekerül olyan élethelyzetekbe, ahol bizonyítani tud, de legbelül mégiscsak egy átlagos lánynak gondolom. Ismerek lányokat, akik ugyanígy helyt tudnának állni, ha ilyen körülmények közé kerülnének!

Igazán attól lesz talán más, mint a hasonló női akcióhősök, hogy nem sebezhetetlen, sőt, egyfajta fogyatékkal él, akárcsak az ötszáz évvel későbbi királynő is. A nagysága talán az, hogy ennek ellenére nem adja fel a küzdelmet. Lelki fronton teljesít igazán jól.

Hangsúlyozod, hogy a nemiséggel is foglalkozol a regényben. Ez miben mutatkozik meg?

Szerelemben, szexben! Ezek természetes, közös igényeink, mégis kevés szó esik róla általában. Én eszköznek használom ahhoz, hogy a karakterek belső életét, lelki dinamizmusát bemutassam. Emellett kultúránk szerves része, tehát ha az emberiségről beszélünk, ezt is érinteni kell a teljes képhez. A szexus mindannyiunk életében jelentős hajtóerő.

Számomra az is fontos volt, hogy a történet negatív hősei is hús-vér emberek legyenek, akik nem holmi őrület, csak más agendák és más erkölcsök szerint cselekszenek, mint az átlag. Attól még ugyanúgy képesek szeretni, és kapcsolatokat kialakítani.

Rohanó társadalmunkban minden percben jön valamilyen informatikai újítás. A regény ugyan a jövőben játszódik, de nincs számítógép, csupán néhány digitális eszköz. Szükséges a jövőben az informatikai modernizálás, vagy anélkül is lehet boldogulni?

Nagyon nehéz elképzelni, hogy milyen egyéb út létezhet az univerzumban a miénken kívül. Én azt gondolom, hogy egyrészt létezik más, az információs társadalomtól eltérő út is, másrészt ebben nálunk is nagyon komoly újítások válnak szükségessé. Gyakorlatilag elértük a miniatürizálással azt a szintet, ahol már a quantumvilág törvényei uralkodnak, s így elképzelhető, hogy jelenlegi technológiánk zsákutcának fog bizonyulni. Talán megoldás lesz a quantum-számítógép, talán nem. Talán olyan korok várnak ránk, ahol az információ tárolása és átadása nem elektromosság kérdése lesz már. Vissza is fejlődhetünk, felejthetünk el olyan dolgokat, amit soha többé nem kapunk vissza. Az Eshtarban ez be is következik, inkább a felejtés az úr, nem az innováció. Igaz, itt bizonyos személyek céljai is közrejátszanak a világ ilyen irányú fejlődésében.

El tudok képzelni olyan civilizációt, ahol azt a digitális világot, amit mi mindennapinak hiszünk, ők fel sem találják, mert jobb megoldásra bukkannak. Ez olyan lenne, mintha mi a robbanómotort előbb találtuk volna fel, mint a gőzgépet. Ez esetben az utóbbi ki sem alakult volna.

Milyen szerepet játszik a politika a regényben?

Az elsőben kevesebbet, a másodikban és a harmadikban annál többet. Össze kell fognia az emberiségnek, márpedig ez kemény politikai kérdés. Az országok, a népek, a vallások mind-mind ki vannak téve egy sajátos evolúciónak a kulturális környezetben, ahol a túlélésre adaptálódtak. Így valódi kihívás elé néz, aki az egységesség felé szeretné tolni a fajunkat.

Nagyon sajátos módon közelítetted meg a vallás kérdését a regényben. Elképzelhető, hogy a földi vallások is egy időutazó miatt alakulhattak ki? Vagy csupán néhány elszánt ember félreértett valamit, csak úgy, mint Nasa-Reth esetében?

Fel lehet állítani efféle elképzeléseket, de úgy hiszem, a vallások kialakulásának körülményeit, okait és mikéntjét magyarázó elméletek már megfelelő bizonyítást nyertek, Richard Dawkins, Daniel Denett, Michael Shermer és más kutatók munkássága nyomán. Bennünk van, evolúciós előnyünk következménye. Mert nem lehet a civilizáció ilyen szintjére jutni a pozitív megerősítés és a mintakeresés, az okok magyarázásának igénye nélkül. Azonnal legyártjuk a nekünk megfelelő magyarázatot. Ekképpen a Nap volt már isten, volt már hatalmas, lángoló széngömb az űrben, de volt már ívfény is két elektromos pólus között. Most, hogy van rá valódi eszközünk, hogy megértsük, kis túlzással atommáglyának ismerjük. Mindig a technológiai szintünknek megfelelően véltük tudni az igazságot.

Képzeljük el elődeinket! Életrevalóak, találékonyak voltak, ravaszak és óriási potenciál rejlett bennük. De nem tudtak semmit a gravitációról, a bolygókról, a betegségek mibenlétéről, a szél kialakulásáról. Nem értették a tüzet, nem értették a hullócsillagokat, nem értették a hirtelen feltűnő fosztogató hordákat. Nem ismerték az evolúció fogalmát. Soha nem láttak olyat, hogy egy dolog magától jött volna létre. Mindig a fazekas készítette az edényt, a pék a kenyeret. Ekképpen nem tudták máshogy elképzelni: az embert is készítenie kellett valakinek! Egy olyan lénynek, aki annyival komplexebb, hatalmasabb kellett legyen, mint a fazekas az agyagedényhez képest. Magyarázni próbálták a világukat, ahogy mi is. Amíg nekünk manapság – a szó legszorosabb értelmében – keresnünk kell a csodát, addig nekik minden az volt, és ezért semmi sem. Számukra nem volt különbség tudás és intuíció, varázslat és technológia, vallás és mesék, bizonyosság és hit között.

Nagyon erős a gyanúm, hogy minden civilizációalkotó elme szükségszerűen vallásos is. Úgy gondolom, az intergalaktikus háborúk is vallásháborúk lennének, ha lennének egyáltalán… Lehet, hogy csak az az intelligens faj élheti túl saját kifejlődését, amely képes magát feltalálni szekuláris civilizációként?

Válaszolva a kérdésre, szerintem nincs félreértés a vallások körül. Ők pontosan úgy értették, ahogy leírták.

A könyved fantasy és SF elegye. Miért döntöttél e két zsáner vegyítése mellett? Hiszen, amennyire közel, oly távol is állnak egymástól.

Lehetséges, hogy valójában e kettő ugyanaz, csak a nézőpont más? A fantasy főként a varázslattól, a csodáktól és a lényektől lesz az, ami, amellett, hogy vannak a műfajnak tipikus jellegzetességei. De a varázslat mi pontosan? A fizika törvényeinek csodálatos felfüggesztése, vagy kihasználása? Bármi is az, ha kísérleti körülmények között megismételhető, akkor kutatható és leírható lenne, és már oda is van a nagy misztikum. Bármelyik fantasyból lehetne sci-fit faragni… latin neveket a lényeknek, némi techno-halandzsát a varázslat mibenlétének magyarázására, és már kész is!

Az Eshtarban szereplő képességeket maguk a szereplők is tudományosan magyarázható jelenségnek tekintik, persze az eszközük hiányzik hozzá, hogy ezt meg is tegyék. Ezen a határmezsgyén szerettem volna lavírozni. Az olvasó maga döntheti el, hogy vannak-e csodák, vannak-e istennők és istenek. Sőt, kénytelen is az állásfoglalásra! De ha már a könyv zsánerének definiálásánál tartunk, bizonyos részek steampunk kategóriába tartoznak, bár ez inkább a második könyvben jelenik meg. Történetét tekintve nem áll messze a görög eposztól sem…

Korokon átívelő sorsok – szerinted van sors? Ami eldöntetett, annak be kell következni, vagy van egy embernek ráhatása saját jövőjét illetően?

Lehetséges egy ideális út, amit az ember az adottságaival járni tud, és ha ezt meg is találja, lehetne úgy aposztrofálni, hogy „beteljesíti a sorsát”. Azt nem dönthetjük el, mit kapunk az útra, ezt is lehetne sorsnak nevezni, de hogy mit kezdünk vele, az már rajtunk áll.

De még így is van, ami eldöntetett, és be kell következnie. Van az a távolság egy fekete lyuktól, ahonnan már nem lehet visszafordulni.

Szerintem a szerelem is ilyen.

Fotók: Csata Judit

március 21, 2016
GFK 300 és Űrkiállítás

Március 9-én közös ünneplésre gyűlt össze a Galaktika magazin és a nagyérdemű közönség a Millenárison. Az ok nem más volt, mint a Galaktika Fantasztikus Könyvek 300. kiadása. A GFK 300.-ra keresztelt antológia huszonnégy novellát tartalmaz, huszonöt elismert író tollából, akiknek csaknem fele magyar.

Balról jobbra: Németh Attila, Szélesi Sándor, Sirokai Mátyás, Nemere István

A beszélgetést Németh Attila irodalmi szerkesztő vezette, de megjelent három jeles író-költőnk is, kik nosztalgikusan emlékeztek a Galaktikával kapcsolatos élményeikre. Beszéltek az SF-ről, mint zsánerről, szerepéről a múltban és a jelenben. Humorosan kitértek a fiatal felnőtteknek szóló disztópiákra is, és arra, hogy régebben mennyire nem volt széles körben elfogadott a tudományos fantasztikum, míg mai napra alig akad olyan mű, amely nem táplálkozik valamilyen fantasztikus alapból. Az SF tehát nagy térhódításba kezdett az elmúlt hosszabb időszak alatt, de mi ezt egyáltalán nem bánjuk. Szót ejtettek arról is, mennyi új világot nyitott előttük a sci-fi, s mennyi lehetőség van még kiaknázatlanul, legyen az humoros próbálkozás, vagy véresen komoly filozófiai elmélkedés. A skála roppant széles, valóban csupán az emberi fantáziára van bízva, éppen ki, mit képzel el a közel- vagy távoli jövőre.

Szélesi Sándor szellemesen idézte egykori próbálkozásait, vagyis majdnem próbálkozásait a Galaktikánál, de a szerkesztői kritikák miatt sosem merte beadni írásait, csak jóval később. Sirokai Mátyás arról beszélt, milyen érzés első novellával közreműködni egy akkora mérföldkőnél, mint a 300. Nemere István, ki már bőven túl van a hatszázadik (!) kiadott könyvén, „szerkesztői” munkáit említette, miszerint rengeteg fiatal amatőrtől kap megannyi kéziratot, amelyeket már nem mindig lehet szép elutasítással elintézni.

Azonban mindhárom szerző arra hívta fel a figyelmet, – mielőtt bárki írásra adná fejét –, hogy hatványozottan többet kell olvasni, legyen szó könyvről, novelláról, versről. Nem csupán azoknak ajánlott felütni néha egy-egy kötetet, akik írni szeretnének, hanem tulajdonképpen mindenkire képes pozitív hatást gyakorolni egy kellemes történet. Emellett elhangzottak jó tanácsok is amatőr írók számára, melynek negatív konklúziója mindig az olvasás hiánya volt. Sokszor célravezetőbb novellákkal, vagy éppen versekkel kezdeni az írást, semmint bonyolult világépítésekkel foglalkozni, illetve nagyszabású trilógiát tervezni.

Az egyórás előadás nagyon gyorsan és jó hangulatban telt el. Az érdeklődők már a rendezvény elején lecsaptak a helyszínen 30%-os kedvezménnyel megvásárolható 300.-ra, amit az áprilisi könyvhéten dedikáltatni is tudnak a szerzőkkel. Előzetes regisztráció után lehetett részt venni a rendezvényen, amelyre szép számmal jelentek meg az érdeklődők, akik ingyenesen bejárhatták a Gateway To Space nemzetközi űrkiállítást is, amely nem kevés elképesztő érdekességgel kápráztatta el a kíváncsi tömeget.

A kiállításon felsorolni is nehéz mennyi minden szerepelt, de igazán sok mindent megtudhattunk az űrhajósok életéről, szokásairól, eszközeiről. Részletesen az alábbi linken írtunk már magáról az űrkiállításról.

Fotók: Szilágyi Ferenc

március 20, 2016
Mikor a gizdák uralták a világot

Aki ismeri Cory Doctorow, (Kis testvér, Homeland) munkásságát, jól tudja, hogy az író szívesen kalauzolja az olvasókat az informatika bonyolult, ám annál érdekesebb világába. Most sincs ez másként az, Amikor a gizdák uralták a világot (When Sysadmins Ruled The Earth – 2007) című novellájában, amely a Galaktika 312. számában jelent meg.

Ahogy a népszerű bloggertől, és írótól megszokhattuk, játszi könnyedséggel haladhatunk a sorokkal, pedig a számítástechnika mélyebb „titkai” nem tartoznak a legkönnyebben megérthető mesterségek közé. Mégis sikerül olvasóbarát módon belehelyeznie a cselekménybe mindazt, amire első ránézésre csak pislognánk, vagy felütnénk hirtelen egy informatikai tankönyvet a definícióért. Ám itt a számtech szakzsargon csupán kontextusba helyezi a mélyebb mondanivalót, amelyet a 2001 szeptemberi és a 2005-ös londoni terrortámadás nagyban ihletett.

A történet szerint az informatikai cég, amelynél Felix rendszergazdaként dolgozik, váratlan vírustámadást kapott. Nem tehet mást, az éjszaka közepén rohannia kell, hogy elhárítsa a problémát, de hamar szembesülnie kell valami sokkal borzasztóbbal: a világon mindenfelé kitör a szó szerint vehető apokalipszis, és leáll az internet legnagyobb része, szerte a Földön.

A novella egyszer sem említi teljes bizonyossággal, miféle katasztrófa üt be a világon, de nem is kell, ettől lesz sokkal hihetőbb a szituáció. Az olvasó is párhuzamosan haladhat az eseményekkel, és csak találgathat: vajon biofegyvert sütöttek el, nukleáris támadás volt-e, vagy valami egészen más követel iszonyatos mennyiségű áldozatokat. Az informatikai cégnél ragadt rendszergazdák irodáikból követik az eseményeket. Felix és társai az interneten (már, ami megmaradt belőle) próbálnak valamiféle megoldást kiötleni, de a valóság ennél sokkal ádázabb. A szerverek folyamatosan leállnak, amik megmaradtak, pedig megtelnek vírusos tartalmakkal, így alig szűrhető ki a rendes kommunikáció a malware programok között.

A novella erős metaforát épít a virtuális vírusok, a rendszergazdák háttérben működő, már-már titkos „kultúrájuk” köré, és a valódi biológiai fenyegetettség között. A „gizdák” (eredeti nyelven sysadmin), – ahogy Doctorow hívja az informatikusokat –, az utolsókig megpróbálják elhárítani az internetet lefertőző vírusok, spamek, levélszemetek tömkelegét, még akkor is, ha az egész világ lángokban áll. Maga az író is dolgozott sysadminként, ezért tapasztalatait hitellel tudja átadni, s képes relevánsan bemutatni az informatikusok jellemét. Mikor mindennek vége, még akkor is képesek a valóságba kapaszkodni, a régi világ romjain valami újat kezdeni, kitartani, és problémákat elhárítani. Gyakorlatilag ez a dolguk a valóságban is, csak számítógépekkel, hálózatokkal, nem pedig egy egész bolygó hamvain valami újat alkotni. Miután a Föld teljesen elpusztul, szükség van egy rebootra, hogy szeletről szeletre újraalkothassák az emberek azt a környezetet, amiben élhetnek tovább. Erre pedig a legjobb szakember a gizda.

A mű remekül bemutatja az emberek várható reakcióját, és talán valós félelmét egy biológiai, vagy informatikai támadástól, amely tulajdonképpen néhány perc alatt mindent romba dönthet. Valamennyire mindenki tart egy ilyen fenyegetettségtől, még ha nyíltan nem is meri felvállalni. A kisebbik gond az internet elvesztése lenne, de gondoljunk csak bele, mekkora problémákat okozna a mindennapokban annak hiánya. Ezalatt nem a közösségi médiák addiktív mivoltát értem, hanem a folyamatosan használatban lévő, életünket megkönnyítő alkalmazásokra gondolok, vagy olyan hivatalos okmányok, banki tranzakciók lebonyolítására, amikhez manapság nélkülözhetetlen a világháló. Ezen folyamatok nélkül komplett gazdasági tevékenységek mondanának csütörtököt globális szinten.

Doctorownak sikerült egy nagyon huszonegyedik századi művet írnia, amin, ha mindenki, csak egy kicsit is elmereng, rettentő sok, fontos dolgot észrevehet, amelyek kifejezetten aktuálisnak mondhatóak.

Az internet nem egy önállóan működő, hús-vér lény. Adatok óriási, felfoghatatlan halmaza, amit ugyanúgy rendben kell tartani, mint testünket. Ha „beteg” lesz, ápolni kell, megfelelő intézkedéseket kell tenni. Ha valami baj van, mindig szükség van olyan szakemberre, aki helyre tudja hozni az adott problémát. Ilyenek a gizdák is: az internet szorgos orvosai, akik a háttérben munkálkodnak, és igyekeznek mindent a lehető legnagyobb rendben tartani, hiszen nélkülük a virtuális világunk már régen romokban lenne.

március 11, 2016
Perry Rhodan-novellák az új XL-ben

Eddig talán nem akadt még olyan sci-fi történet, ami olyan sokáig izgalomban tartotta volna az olvasók fantáziáját, mint a Perry Rhodan-sorozat. A német sztori nem csak hazájában, hanem más országokban is híres és népszerű. Itthon eddig pár kiadott regényben és a Galaktika néhány számában találkozhattunk az űrhajóssal, azonban az új XL-ben ismét lehetőség nyílik egy izgalmas, Rhodan-féle űrutazásra.

Clark Darlton

Perry Rhodan története két német SF író nevéhez fűződik: K. H. Scheeréhez (1928-1991) és Walter Ernstinghez (1920-2005), vagy ismertebb nevén Clark Darltonéhoz. A közös történetírást 1961-ben kezdték: Scheer 70 regényt írt ehhez az univerzumhoz és 647 részhez működött közre szerzőként, Darlton pedig az 1622. részig volt aktív tagja a projektnek. Nehéz megítélni, hogy a sorozat alapjaiból ki mit írt meg, de a főhős nevét és karakterét, az idegen fajok egy részét és pár mellékszereplőt mindenképpen Darltonnak tulajdonítanak.

A kezdetek óta Perry Rhodan legalább 2800 számot ért meg és ezzel a leghosszabban futó sci-fi (pontosabban űropera) sorozattá vált. Népszerűsége a mai napig töretlen: még mindig születnek új írások a Rhodan-univerzumban, továbbá számos sci-fi művészre volt hatással, mint például George Lucasra. Habár a sorozat hazájában és külföldön is ismert, itthon sajnos nem annyira, mint megérdemelné. Az első történet a Galaktika 259-től a 262-ig volt olvasható: ez volt A Stardust-küldetés (Unternehmen „Stardust”). A mostani, 312 XL kiadásban az Istenek alkonya (Götterdämmerung) részt és két plusz novellát olvashattok: Repülés a Kapuvilágra című történetet (Der Flug nach Gateway) és H. G. Francis által írt Szemtől szembent.

Az egész Perry Rhodan-kaland 1971-ben indul, ahol a Földet három nagyhatalom irányítja: a Nyugati-blokk, egy a NATO-hoz hasonló államszövetség, amit az USA irányít és a Kína által vezetett Ázsiai Föderáció. Kevésbé fontos, de jelentős hatalom még a Keleti-blokk. Ezek a hatalmak a társadalom/gazdaság minden szintjén versenyeznek. A tényleges történet a Stardust nevű űrhajó Holdra szállássával kezdődik – ezzel érkezik Perry Rhodan is. Az igazi kaland akkor veszi kezdetét, amikor csapatával rátalálnak egy, a Messier 13-ban található bolygóról, az Arkonról származó űrhajóra.

A sorozat előrehaladtával a szereplők halhatatlanságot szereznek, ami annyit tesz, hogy nem hat rájuk az öregedéssel járó elgyengülés, immunisak a betegségekkel szemben, azonban erőszakos halált halhatnak. Az indulás óta az írók (Darltonon és Scheeren kívül több író is bővítette ezt az franchise-t) már több évezrednyi cselekményt vetettek papírra, számtalan galaxist mutattak be, bejárták az űr legtávolabbi sarkait, párhuzamos univerzumokat fedeztek fel és még ennél furcsább jelenségekről is meséltek. Mindemellett jelen vannak az olyan népszerű, tipikusan sci-fis témák is, mint az időutazás vagy az idegen fajok, de nagy szerepe van a paranormális erőknek is.

A 312-es XL-ben a 4. Perry Rhodant, az Istenek alkonyát olvashatjátok. Az új kalandban a Stardust parancsnoka az arkoniaiaknak segít, akik épp válságos időket élnek. A mentőcsónakok energiájának köszönhetően egy arkoniai, Thora képes volt a Stardustot körbevevő energiát kitágítani. Rhodan ezután egy olyan űrhajó építésébe fogna, amivel Thora és társa, Crest vissza tudna térni az Arkonra, azonban nem várt politikai akadályok várnak a csapatra.

A másik, Darlton által írt Rhodan-novella, a Repülés a Kapuvilágra 1984-ben jelent meg a Jubiläumsband 5. számában. A történet a 25. századba kalauzol minket a Rhodan-univerzumon belül. Ezúttal a Gatewayre látogatnak hőseink: egy kartaunik nevű veszélyes anyagot kell Rhodanéknak elszállítani a Scherbel II-ről a Gatewayre. Azonban a műszereik felfedezték, hogy úti céljuk légköre veszélyes a számukra. Ekkor kérik az űrkereskedő, Thunderbolt kapitány segítségét a rakomány elszállításában. Azonban hiába oldódik meg egy probléma, sorra jönnek a következők: hogyan jutnak el a 8 fényévnyi távolságra lévő bolygóra és a veszélyes rakománytól hogyan védi meg magát a kapitány? Spoilerek nélkül annyit elárulhatunk, hogy számtalan, „tudományos” fantasztikus megoldásról olvashattok majd.

Akár ismerjük a történeteket, akár nem, az mindenképpen elmondható, hogy hihetetlen teljesítmény, amit a Perry Rhodan írói elértek. A lenyűgöző dolog nem is a sorozat hossza, hanem a gazdagsága. Az űrkalandok és a színes karakterek mögött ugyanis egy hihetetlenül összetett univerzum áll, ami azt az érzést adja az olvasónak, hogy egy nagyon is élő, szinte valós világba lép be – ahogy egy a Star Wars vagy a Star Trek világában játszódó sztori esetén is megvan ez az érzésünk. Ha legalább ezt a két fandomot szeretitek, nem fogtok csalódni Darlton és Scheer által elkezdett Rhodan-sorozatban sem.

március 7, 2016