Kategória: Hírek

Harci láz

A Föld számtalan élőlénye háborúban áll egymással, mióta világ a világ. A területért, dominanciáért folyó végtelennek tűnő küzdelem határozza meg ökoszisztémánkat. Nincs ez másképp az embernél sem, hiszen amikor félig-meddig felegyenesedve járták őseink a vadont, már akkor is a biztonságot nyújtó helyekért, ételért harcoltak egymással. Fejlett társadalmi látásmódunk miatt mindig rájövünk, mennyi szörnyűséggel jár a háború, saját fajtársaink megölése, de úgy tűnik Földünk alapvető törvényszerűségeihez tartozik a harc, mint állandó jelenség. Cirka százezer éves történelmünk során háborúztunk asszonyért, területért, politikai, gazdasági okok, kifordult ideológiák, s vallások miatt. A kiváltó ok szinte teljesen lényegtelen, a végeredmény mindig ugyanaz: iszonyatos mennyiségű ember leli halálát egy rajta túlmutató cél érdekében.

A Galaktika 315. számában egy rendkívül érdekes novellát olvashatunk háborúról, tűzszünetről, emberi érzelmekről. A Harci láz című alkotás J.G. Ballard tollából származik, a téma pedig végtelenül aktuális. Mondjuk a bevezető bekezdés alapján egy háborús mű mindig aktuális lesz, amíg ember lakja e bolygót.

A főszerepben Ryan áll, aki egyszerűen belefáradt a különböző indokok miatt történő háborúskodásba. Egyedül megmaradt családja számít neki, őket szeretné biztonságban tudni. Ám mindig ott lebeg lelki szemei előtt a tűzszünet már-már álomszerű képe. A szembenálló felek önmagukból kifacsarodva küzdenek a másikkal, saját ideológiájukat meghazudtolva, sőt az sem biztos, hogy emlékeznek egyáltalán a harcokat kiváltó okokra. A Bejrútban folyó küzdelmeken kívül a külvilágról nem érkeznek hírek, teljes elszigeteltségben élnek az emberek.

Eltökéltsége miatt Ryan mégis a remény hírnökévé válik, s törékeny békét köt a szembenállókkal. Azonban az átmeneti békesség mögött valami szörnyű rejlik, ami meglepetéssel szolgálhat az olvasó számára. Ha elvonatkoztatunk egy kicsit az egésztől, akkor felvethetünk olyan kérdéseket, miszerint kinek származik haszna a háborúból, kell-e az emberiségnek a folytonos feszültség, illetve valóban létezik-e egy olyan háttérben munkálkodó erő, amely befolyással bír a világ történéseire. Az utóbbi felvetéssel azonban vigyázni kell, mert hamar áteshetünk a logikátlan összeesküvés-elméletek gyártói közé, amit gyakran átitat az előítélet, a bizonyítás nélkül, tényszerűen közölt alaptalan magyarázat, és sajnos egyfajta együgyű gondolkodásmód is.

A novella remekül rámutat az emberiség legszörnyűbb „találmányára”, de ellenpólusként megjelenik a remény, és az emberi jólelkűség is, mely mindig képes lesz összetartani minket – még ha rövid időre is.

június 26, 2016
Mesék a kriptából

Megszámlálhatatlan alkotás készült már, amely a csernobili katasztrófa eseményeit, utóhatásait dolgozta fel. A legnépszerűbb ilyen sorozat, a S.T.A.L.K.E.R., hosszú évek után is töretlenül sikeres, sőt! Nem is olyan régen jelent meg magyarul a Metropolis Media gondozásában a legújabb S.T.A.L.K.E.R. (továbbiakban Stalker) regény, A duplikátor gyermekei – Vlagyimir Vasziljev tollából, ki társszerzőként munkálkodott Lukjanyenko Nappali Őrségénél, Valamint saját őrség-regényt is írt, IdőŐrség címmel.

Talán abban mindenki egyetérthet, hogy az oroszoknak (avagy ukránoknak) az irodalomban mindig is volt egyfajta sajátos látásmódjuk. A nagy klasszikusok zseniálisan adták vissza az adott kor hangulatát, embereit, még akkor is, ha terebélyességük és nehéz nyelvezetük miatt sokkal lassabban haladhattunk velük. A modern korban, a fantasztikus alkotásoknál is megfigyelhető a számomra csak orosz hatásként emlegetett jelenség. Egyértelműen meg lehet különböztetni egy szláv eredetű művet a sajátos karakterek, környezet, világlátás miatt. Így van ez a Galaktika 315. számát nyitó novellával, a Mesék a kriptából című alkotásnál is.

Jurij Kruglov nem hiába jutott be két művével is a 2007-ben kiadott Csernobil árnyai című antológiába. Mesterien adja vissza a Zóna atmoszféráját, amitől szinte az olvasó is az atomkatasztrófa utáni környéken érezheti magát. Realista ábrázolásmódját kiegészítik a nagyon is emberien viselkedő karakterek, kik saját motivációitól vezérelve próbálnak túlélni napról napra.

A novellában három különböző történetet olvashatunk, három különböző személytől. Ketten igazi legendának számítanak (Goblin, Trufa), a narrátor szerepében pedig egy „átlagos” stalker áll, Szürke. A novella érdekessége, hogy a három történet különböző műfajokat mutat be. Goblin visszaemlékezős sztorija inkább horror-szerű, sötét és véres, míg Trufáé inkább humoros (persze fekete humor), mégis izgalmas. Szürkéé pedig már a jelenben játszódik, nem a többieknek meséli el történetét, hanem folytatódik a közjátékokkal megszakított tényleges jelenmódban alakuló események sora. Akcióban itt sem lesz hiány, sőt talán a három sztori közül ez a legérdekesebb. Erősen megjelennek komoly érzelmek, melyekre az átlagembereknek sem ártana odafigyelni. Ilyen például a becsület, a bajtársiasság, kitartás, önzetlenség. A posztapokaliptikus környezetben pedig ezek mind-mind még sokkal fontosabbnak tűnnek, mint általában.

Tehát a Mesék a kriptából egy lendületes, remekül megírt novella, amiben a szereplők roppant elevennek hatnak, a történeteken pedig egyszerre izgulhatunk, nevethetünk, szomorkodhatunk.

És ne feledjük: legendává bárki válhat!

június 20, 2016
Angyalok és űrlények

Pat Cadigan, amerikai írónő Alien Contact antológiájából került a Galaktika 314. számába egy igazi retro ínyencség, Az Angyal című novella.

Az Angyal kimondottan misztikus, elgondolkodtató és megrázó mű. Az alkotásnak két főszereplője van, az egyes szám első személyben beszélő, névtelen valaki, illetve az angyal maga. Kettejük kapcsolata meglehetősen furcsa, sőt egészen nem evilági. Az angyal, ha úgy akarja, képes láthatatlanná válni, és érintésével szinte bármit elérhet az embereknél. A két főszereplő pedig telepatikusan kommunikál: legtöbbször nincsenek rászorulva a beszédre, hiszen egymás gondolatát, érzelmeit azonnal átérzik, tudják.

Az írónő antológiájának címe (Űrlény kapcsolat) sokat sejtetően felveti a kérdést, miszerint az angyal valóban egy mennybéli lény, vagy csupán egy másik bolygóról érkezett intelligens faj példánya? Igazából mindkét eshetőség fennáll, mert elejtett morzsákból hol egyikre, hol a másikra következtethetünk, de ennél jóval mélyebbről fakad a gondolatmenet.

Párszor elhangzik a megállapítás, miszerint a világegyetemben nincs jó és rossz, csupán sok, vagy kevés. Elképesztően érdekes gondolat, és ez a felvetés végigkísérhet bennünket az egész művön. Ha valamiből a jó a több, az felülírhatja a mérsékelt rosszat? Talán legtöbbször a fordítottja igaz. Gondoljunk bele, ha valami csekély rosszat is teszünk, majd megpróbáljuk megannyi jótettel semlegesíteni, az ítélkező embertársaink mindig csak a rosszra fognak emlékezni. Tehát a rossz többet nyom a latba? Ezek szerint igen. Igazából a jó és rossz örök harca összeköthető Az Angyalban megjelent sok és kevés ellentéttel.

A mű metaforákon keresztül foglalkozik még a megtört személyek lelkivilágával is. A főszereplőnek nehéz időszakában pont kapóra jött az Angyal, aki legalább annyira megtört volt, mint ő. Egymást kiegészítve megtalálták a lelki békéjüket, így már könnyen segíthetnek az olyan társaikon, akik velük egy cipőben járnak.

Valójában mi is az Angyal? – tehetjük fel a kérdést. Az emberek egy része úgy vélekedik, hogy az angyalok létezésére mivel nincs bizonyíték, így nem létezhetnek. Csupán hitünk lehet bennük, ha elhisszük, hogy vannak, akkor találunk magunknak bizonyítékot. Ez sokban hasonlít az UFO-hívő közösség gondolkodásmódjára is, akik minden áron hisznek egy messzi intelligens faj létezésében, amely repülő csészealjakban csücsülve hasítja az Univerzumot. S vannak, akik szerint a kettő egy és ugyanaz lehet. Miért ne lehetnének az intelligens űrlények maguk az angyalok, kik történelmünk hajnala óta bábáskodnak felettünk? Valljuk be, ennek a valószínűsége roppant csekély, de minden a hitről szól. Arról, hogy mit vagyunk hajlandóak elhinni, és ezért mire vagyunk képesek, hogy bebizonyítsuk. E novellát olvasva próbáljunk elvonatkoztatni maguktól a cselekményben lejátszódó eseményektől, és gondolkodjunk el, mit jelent maga a hit (ne keverjük össze a vallásossággal).

Hinni csak Istenben lehet? Ezt a költői kérdést meghagyom minden kedves Olvasónak, hogy maguk válaszolják meg.

Az Angyal című novellát olyanoknak tudnám ajánlani, akik egy nagyon mély gondolatmenettől sem riadnak vissza, és a sorok között olvasva feltehetnek magukban megannyi kérdést, amire nem biztos, hogy tudnak válaszolni.

június 7, 2016
Octavia E. Butler a májusi Galaktikában

Számtalan sci-fi szerző van, akiket külföldön a zsáner jelentős alakjainak tartanak, azonban hazánkba nem jutottak el. Közéjük tartozik a májusi Galaktikában olvasható Octavia E. Butler is.

Octavia E. Butler (1947-2006) írásai közül jelenleg sajnos csak 3 novella olvasható magyarul: a Beszédhangok (Galaktika 174), Amnesztia (Galaktika 194) és a most megjelent Vérrokon.

Bármi is legyen az oka annak, hogy Butler nem jutott el hozzánk, sci-fi rajongóként nem szabad elmenni mellette. Különleges alkotónak számít az SF-ben, ami részben afroamerikai származásának is köszönhető. Ez a kulturális háttér teljesen átszövi műveit, amivel egy egyedi, csak rá jellemző hangot és világot teremt. Ilyen mű például a napjainkban is aktuális Parable duológia, amiben egy apokaliptikus világba csöppenünk. Másik jó példa még a Wildseed, a Patternist-sorozat harmadik kötete (megj: ha valaki el szeretné olvasni a sorozatot, ezzel a kötettel kezdje, mert kronológiailag ez az első): a történet egy része Afrikában játszódik, ahol két szereplő a kívülállóság érzésével küzd és próbál megoldást találni helyzetükre.

Butler teljes életműve 3 regénysorozatból (ebből a legismertebb az 1976-ban indult Patternist-sorozat), 2 különálló regényből (Kindred és Fledling) és számos kisebb hangvételű írásból áll. Utóbbiak közül a Beszédhangok 1984-ben Hugo-díjat nyert, a 314-es Galaktikában olvasható Vérrokon pedig igazi díjesőt hozott: 1985-ben a Hugo és a Nebula-díjat, Locuson pedig közönségdíjat kapott.

A Vérrokonban Butler egy olyan jövőbe vezet minket, ahol az emberek ugyan kijutottak a világűrbe és egy másik bolygón élnek, de más sci-fi írók elképzeléseitől eltérően nem hódították meg az új világokat. Az új otthonban a saját túlélésük érdekében az embereknek együtt kell működnie a bolygót uraló fajjal, a tlikekkel. A kisregény egy a tlikek közt élő család életébe enged betekintést: egy magas politikai pozícióval rendelkező rovarszerű idegen, T’Gatoi él Gan családjánál. A kisfiú szerint megszokott, egyáltalán nem furcsa élet zavartalanul folyik Bram Lomas megjelenéséig. Kiderül, hogy a férfi egy n’tlik, azaz olyan valaki, akibe egy tlik nőstény petéket helyezett el.

Kicsit emlékeztethet minket Lomas sorsa az Alien-filmekre, de Butler teljesen máshogyan közelítette meg ezt az ötletet (emberek, mint táptalaj vagy méh egy idegenfaj számára) . Az írás több témával is foglalkozik: koloniális mentalitás (a régen kolonizált népeknél megjelenő alsóbbrendűség érzés, ami az uralkodó v. régen uralkodó kultúrával való összehasonlításból ered), szex, család és fajok közötti kapcsolatok. Ez az összetettség magyarázható azzal, hogy Butler több ötletből alkotta meg nagy sikerű írását. Első sorban ki akarta magából írni a parazitáktól való félelmét. Nagyon is érthető okokból nem szerette volna, ha valami belemászik a testébe. Egy másik téma, ami sokat foglalkoztatta, az a szimbiotikus kapcsolat (ez visszatérő téma Butler más történeteiben is). Végül pedig eljátszott a gondolattal, hogy milyen érzés is lenne egy férfi számára várandósnak lenni, amit egy súlyosabb kérdéssel terhelt még meg: milyen lenne egy idegenfaj utódját magunkban hordani?

Isaac Asimov’s Science Fictionben megjelent illusztráció a kisregényhez

A kritikusok nagyon gyakran szokták a Vérrokont a rabszolgaság szimbolikus történeteként értelmezni, ami valóban egy lehetséges olvasat. Számos párhuzam vonható a rabszolgasorban tartott népek és az európai hódítok világa és a tlikkek és emberek viszonya között. Egyik ilyen az a tlikek elvárása, hogy a családok egy gyermeket szolgáltassanak be az idegeneknek a saját fajfenntartásukhoz. Ez utalhat arra, hogy az USA-ban a rabszolgaság idejében a rabszolgatartó bármikor szexre kényszeríthette nő rabszolgáját. Ennek ellenére számos interjúban nyilatkozta Butler, hogy félreértették őt. A Vérrokont egy összetett írásnak kell tekinteni, ami egyszerre szól a szimbiózisról, szerelemről, egy várandós férfiról, továbbá egy nem hagyományos értelembe vett invázióról. Amit ezek közül kiemelnék, az a szimbiotikus, már-már szerelembe hajló kapcsolat bemutatása. Az első mondat („Gyerekkorom utolsó éjszakája úgy kezdődött, hogy hazamentem látogatóba.”) még nem sejtet sok rosszat, utalhat akár beavatás történetre, de később még nagyon súlyos jelentéssel fog bírni. Ha még az első oldalakon nem igazán tiszta, hogy mi folyik Ganéknál, végig jelen van egyfajta kellemetlen feszültség. Ez az erős érzés a cselekmény előreharadtával csak erősödik, és ahogy egyre több mindent megtudunk az emberek és a tlikek viszonyáról, undor is keveredik a már amúgy sem nyugodt és vidám érzéseinkhez. Mindez az utolsó jelenetben, Gan és T’Gatoi beszélgetésében teljesedik ki igazán. A záró rész az egész történethez hasonlóan erős ellentétekből épül fel. Spoilerek nélkül talán annyit leírhatok, hogy egyszerre van itt jelen a szeretet és a félelem, a szerető felek közti intimitás és az ebből származó biztonságérzet, ami keveredik a fenyegetettség érzésével is.

Jordan Walker illusztrációja

Octavia E. Butler kisregénye nem kifejezetten egy kikapcsolódást jelentő mű, de nem szabad kihagyni. A Vérrokon számos, még mai szemmel is friss ötletet vonultat fel, amiket Butler mesterien szőtt össze és ezzel egy működő, egész történetet hagyott ránk. Akik még nem olvastak semmit az írónőtől, azoknak tökéletes kezdés a Vérrokon, akik pedig ismerik őt, azoknak nem kell semmit sem mondanunk, tudják, hogy mi vár rájuk.

június 5, 2016
Klónok és jogok – Lilian könyvajánló

Robert Turner nagy kanállal falta az életet. Mindene megvolt: pénz, nők, drogok, és még több pénz. Ötvenhez közel, mikor már mindent elért életében, váratlan fordulatot vett élete. Felajánlottak számára egy olyan lehetőséget, amiről eddig még álmodni sem mert…

Ronil Caine első regénye, a Lilian roppant komoly témákkal foglalkozik, amik a mi életünkben is egyre inkább aktuálissá válhatnak, holott a mű a közeli jövőben játszódik.

Lássuk tehát, mit tartogat nekünk a Lilian.

A történet szerint a nem is oly’ távoli jövőben létezik egy technika, amellyel bárki tökéletesen lemásolható. A modern klónozásnak hála a világ leggazdagabb emberei két hétre akárkit „kibérelhetnek” maguknak, legyen az híres énekes, színész, sportoló. Főszereplőnket, Robert Turnert is megkeresik az ajánlattal, aki kis habozás után ugyan, de igényt tart egy másolatra: Lilian Bailey-re, a népszerű és felkapott fiatal, csinos színésznőre.

A mű igényesen bemutatja mindazt, amitől tartanunk kell, nem csak a jövőben, hanem a jelenben is: a nők eszközként való kihasználásától. Természetesen a regényben metaforikusan, és fizikailag is egyaránt megjelenik mindez két oldalról: magáról a női oldalról, mint szuverén emberi lény, illetve afelől, hogy az ember is egy újabb iparág, amelyet adott kívánságok szerint meg lehet teremteni. Pénzért bármi, és bárki megkapható, az emberi élet pedig erkölcsileg semmit nem ér ezáltal. Napjainkban a klónozás témája szinte még tabunak számít (pedig kezdenek elterjedni a klónozott állatok húsait forgalmazó cégek), a súlyos morális kérdések megválaszolásán pedig nehéz kiigazodni. Iszonyatos felelősséggel jár, ha Isten szerepében tetszelgünk, nem beszélve arról, hogy ezzel beleszólnánk a természet törékeny körforgásába. A különböző halálos betegségek kutatásánál (ahogy a regényben is megemlítik) még jól jöhet a sejtszinten történő klónozás, de ott már más kérdés merül fel, ha állatról, esetleg emberről van szó.

Minden ember egyéniség, s emiatt vajon másolata is az lesz? Ha viszont az is különálló egyéniség lesz, akkor nem lehet saját klónunk, mert eltér tőlünk. Illetve az is elég súlyos kérdésnek bizonyulhat, miszerint lehet-e egyáltalán a helyünkre egy klónt beállítani? Vagy, ha lenne is másolatunk, akkor neki ugyanolyan jogai lennének, mint nekünk? Hiszen az alanyi jogokat azután kaptuk meg, hogy megszülettünk. A mesterségesen előállított „emberekre” tehát nem vonatkozhatnak a mi szabályaink, de ha azok a klónok mi vagyunk, akkor ugyanolyannak kellene lenniük, mint mi, ugyanazokkal a jogokkal, szabályokkal, viselkedési normákkal, stb.

Valahol azt olvastam, az a jó könyv, ami több kérdést hagy a levegőben, mit választ. Ha ezt a sémát követem, akkor a Lilian egy nagyon jó könyv. Alapból a klónozás egy hihetetlenül kontroverzális téma, ráadásul még a tudomány sem tart ott (tudtunkkal), hogy bármire válasszal szolgálhasson. Így a mű befejeztével is felmerülnek majd elméleti kérdések, melyekre talán tényleg csak akkor kaphatunk megfelelő választ, ha ott tartunk, hogy embereket klónoznak gazdasági célokból.

A Lilian cselekménye eleinte nem túl akciódús, viszont mindig érdekes, és képes megteremteni az olvasóban a vágyat, hogy tovább olvassa a regényt. Sci-fi és thriller igazi egyvelege, borzasztóan érdekes kérdésekkel megfűszerezve. Később azonban felgyorsulnak az események, a thriller vonal erősebbé válik. Robert jellemváltozása külön megérne egy misét, erősen éreztem benne valamit, ami már egészen régóta kedvenc témáim egyike közé tartozik: a társadalmi normákhoz való igazodás miatt az emberi lélekben elrejtve még mindig ott van az ösztönlény, a vadállat, ami kitörni vágyik, és ehhez elég csupán egyetlen szikra. Ilyen karakterábrázolástól legutóbb Stephen King könyvnél lettem libabőrös, de Caine-nek sikerült elérnie ugyanezt a hátborzongató érzést a Lilian esetében is.

Összegezve a Lilian egy igen izgalmas sci-fi thriller, amelyben az író tökéletesen bemutatja azokat a kérdéseket, amik komoly elgondolkodtatásra biztatják az olvasót. A két főszereplő, Turner és Lilian kapcsolata nagyon érdekes, kettejük változásai zseniális sorokat eredményeznek a műben. Ahogy haladunk előre a történettel, annál inkább letehetetlen a regény.

Igazi SF műről van szó, így tudnám ajánlani mindenkinek, akit érdekel a klónozás témája, de kapunk némi romantikát, kemény thrillert és nagyon szép leírásokat. Tehát minden van, mi érdekelheti a fantasztikum kedvelőit.

június 4, 2016
Újabb halálesetek Tallinnban – Melchior és a Kerekeskút utca lidérce

A 87. Ünnepi Könyvhétre érkezik Indrek Hargla könyve, a már jól ismert Melchior-sorozat harmadik kötete, a Melchior és a hóhér lánya. A nagy könyves esemény előtt is lesz lehetőség megismerni az új kötetet és magát Harglát is az izgalmasnak ígérkező könyvbemutatónkon, június 9-én. Erről bővebben ezen a linken olvashattok. Hogy addig is könnyebb legyen elviselni a nagy este előtti másfél hetet, idézzük fel, milyen is volt az előző kötet, a Melchior és a Kerekeskút utca lidérce.

Indrek Hargla

Indrek Hargla ismét a 15. századi Tallinnba kalauzolja olvasóit, a Szent-Olaf templom rejtély után tíz évvel később. Habár az Előszó azt írja, Lívföldre ekkor békés időszak köszöntött, Tallinnban nincs nyugalom, ugyanis három haláleset rázta meg a polgárokat. Az esetek egyre nagyobb figyelmet kapnak, mikor kiderül, hogy az áldozatok kapcsolódnak a Kerekeskút utcában található bűnös épülethez, az Untherrainer-házhoz és annak kísértetéhez. Ezek a furcsaságok a város agyafúrt patikáriusának, Melchiornak se kerülik el a figyelmét. Ismét felkerekedik, hogy kiderítse, mi is az igazság.

A második kötetben mindaz megtalálható, amiért már az elsőt is szerettük: szövevényes cselekmény, a furfangos Melchior, aki mindenen átlát és a 15. századi Tallinn világa. Sőt, a Kerekeskút utca lidércében Hargla sokkal merészebb írónak bizonyul. A regény mindjárt két halálesettel indul (Grote és Bruys), amiket később továbbiak követnek. Emellett pedig egy vissza-visszatérő rémtörténet borzolja a város polgárait és minket is: az Untherrainer-házban hetven évvel ezelőtt szörnyű bűnök estek meg és a bűnös(ök) lelke még most is ott kísért. Nemcsak a különös halálok és a baljós épület aggasztja a tallinniakat, hanem az új kolostor körüli viták is: az észt város lakói nemigen nézik jó szemmel, hogy egy svéd rendház csak úgy befurakodik otthonukba. Ahogy egyre több minden derül ki mindhárom üggyel kapcsolatban, úgy lesz egyre furcsább és furcsább ez az egész Melchior számára. A jól bevált módszerei (pl. a gyanús polgárokkal való baráti elbeszélgetés) nem bizonyulnak elégnek az ügy megoldásában, ezúttal még ravaszabbnak és elszántabbnak kell lennie a patikáriusnak, ha meg akarja tudni, ki is a gyilkos.

Melchior nyomozása ezúttal is rengeteg izgalmat tartogat. Az utolsó oldalakig nem is lehet sejteni, hogy a kísértetházat, az összes elhunytat (néhányukat összeköt az, hogy szellemet láttak, de nem mindegyiket) és az új kolostort miféle szálak is fűzik egymáshoz. Hargla azonban nem hagy semmit sem elvarratlanul, és olyan megoldást mutat nekünk, amelyről olvasás közben nem gondoltuk volna, hogy lehetséges lehet. Ilyennek kell lennie egy igazi kriminek, nem?

A csavaros történeten kívül Hargla tovább tágítja a középkori Tallinn világát. Ezúttal magunk mögött hagyjuk a céhek és lovagok intrikás világát, inkább a polgárok pletykáiban merülünk el, és kicsit kikacsintunk a boszorkányság felé is. Több változatban elevenedik meg, például Ermegunde és Adelbertus tragikus sorsa, Bruys magánélete és megtudunk egysmást a városon kívül tevékenykedő boszorkányokról és az emberi testrészekből készített gyógyszerekről és szellemidézésről is. Ezekkel a történetelemekkel Hargla gótikus irodalmat idéző hangulatot csempész regényébe. Szerencsére a hosszan ecsetelt borzalmakat humorral ellensúlyozza, ami főleg a szereplőkön keresztül jelenik meg. Nem lehet mosolygás nélkül olvasni Melchior és felesége, Keterlyn házastársi civódásait, de Hinricus zsörtölődései is okozhatnak vidám perceket, Lodevicus testvér patikai látogatása pedig talán az egyik legviccesebb jelenet a könyvben.

Csak ismételni tudom, hogy a Kerekeskút utca lidércében Hargla folytatja az előző kötet szellemiségét, hisz ugyanolyan izgalmas (ha nem még izgalmasabb) a történet, a középkori Tallinn még mindig varázslatos, Melchior pedig most is az az intelligens, kíváncsi és persze az üzletét sem elhanyagoló patikárius, akit a Szent-Olaf templom rejtélyében megismerhettünk.

A fejléc kép forrása: Scott Kaser galériája

június 3, 2016
Megérkezett a júniusi Galaktika

A Galaktika 315. lapszáma már kapható a szerkesztőségünkben és az interneten, az újságosoknál pedig június 7-től érdemes keresni.

A magazin júniusi számát egy S.T.A.L.K.E.R.-novella nyitja, melyben Jurij Kruglov stalker-mítoszokat mesél különböző figurákról. Cordwainer Smith egy „emberalatti” macskalány reménytelen, „emberhez” fűződő szerelmét adja közre. Sara Genge azt bizonyítja, mennyire nem egyszerű elérni, hogy egy lányt a környezete fiúként fogadjon el.

A magyar szerzők közül Haklik Norbert egy fura és kiszámíthatatlan zseni történetét követi végig, míg Ronil Caine, a LILIAN írója egy nehéz válás kapcsán a tökéletesség pusztító erejéről beszél, Toochee pedig a tömeg bölcsességének vizsgálatával egy terrortámadást vizionál.

A havi retro J. G. Ballard novelláját eleveníti fel, a „Harci láz”-at.

Interjú helyett beszélgetés: Tamás Gábor, a Vastanács fordítója Miéville sajátos nyelvújításáról, -alkotásáról oszt meg kulisszatitkokat.

A Világűrt jelentő deszkák a Proton Színház és Bánki Gergely 1 link című darabját elemzi. A képregényt Herbert W. Franke „Suttogás” című novellájából készítette Vass Mihály. A Kapcsolatfelvétel az Írószövetség újrafordítás-előadásáról és a Trafó természet-installációiról számol be. A Film a Synchronicity izgalmas és rejtélyes világát ajánlja gondolkodásserkentő élménynek.

A tudományos főanyag az univerzum „sötét”-jének kérdését járja körül. A lapban olvashatók még érdekes írások a félig mesterséges baktériumról, intelligens füldugóról, robotmacskáról, valamint az ökokatasztrófákról (jelen esetben a citruszöldülésről és következményeiről).

Az XL-kiadás Alexandr Gromov kisregényét (Szoknyavadász és a Fürgemókus) és két novelláját („Mi sem egyszerűbb…”, „Ketten a körhintán”) tartalmazza, ezenkívül Borisz Stern írását: „Kié a bolygó?”

június 1, 2016
Mindenkiben ott él egy Mori

Nevezik a sci-fihez írt szerelmes levélnek, de maga az író, Jo Walton fiatalkorának mitologizálásaként jellemezte a Mások között című könyvét. Itthon idén nyáron veheti kézbe a magyar olvasóközönség ezt a különleges regényt, a Metropolis Media gondozásában.

Jo Walton, walesi írónő hosszú utat járt be a Mások között megjelenése előtt. Bevallása szerint 13 éves kora óta ír, azonban saját, különálló regénye csak 2000 után jelent meg, előtte férjével, Ken Waltonnal adtak ki közösen szerepjáték könyveket (pl. Pyramid).

Első regénye fantasy trilógiája, a Tir Tanagiri első része, A király békéje, mely az arthuri mondakörön és egy korai ír eposzon, a Táin Bó Cúailnge-n alapszik. A sorozatot követően jelent meg a Tooth and Claw (2003), amelyben Walton Anthony Trollope, viktoriánus íróra jellemző történeten keresztül mesél sárkányokról.

A szakma figyelmét csak később, a Farthing (2006) című regényével vívta ki: az alternatív történelmi regényt jelölték Nebula-díjra, Quill-díjra, John W. Campbell emlékdíjra és Sidewise-díjra is. Bár végül nem nyerte meg egyiket sem, de 2008-ban a második kötetet, a Ha’pennyt (2007) Prometheus-díjjal jutalmazták.

2011-ben jelent meg a Mások között, amelynek egy díjesőt köszönhet az írónő: 2012-ben a Nebulán, a Hugo-n és a British Fantasyn is a legjobb regénynek választották, továbbá a World Fantasy-n is jelölték ugyanebben a kategóriában. Egy a The Guardiannek adott interjúban Walton bevallotta, hogy sosem hitte volna, hogy ekkora visszhangja lesz a történetnek.

Maga a regény egy 15 éves lányról, Morwenna Phelpsről szól, aki elmondása szerint ikertestvérével, Morral megállította boszorkány édesanyját, és így megakadályozták, hogy az anya átvegye az uralmat a tündérek felett. Azonban egy későbbi autóbalesetben Mori ikertestvére meghal, főhősünk pedig sántává válik. Az eseményeket követően elmenekül az alig ismert édesapjához és annak három különös nagynénjéhez. Maradása azonban itt sincs sokáig, a nagynénik ugyanis beíratják a lányt egy bentlakásos iskolába. Itt kívülállóként kell túlélnie a mindennapokat: sántasága és walesi akcentusa miatt ki kell állnia társai ellenszenvét és a megaláztatásokat. Egyetlen menedéke a könyvei és a még Walesben tanult varázslás. Amint teheti, kapcsolatot is létesít a tündérekkel, azonban ezzel Mori magára vonja édesanyja figyelmét is, aki vadászik rá.

A regény kiinduló pontja senkit se tévesszen meg: a könyv nem egy kifejezett ifjúsági fantasy történet. Az ismertebbekhez képest a Mások között számos pontban nagyon is más. Ilyen pont például a történet középpontjában álló tündérek.

Nem gyönyörű nőként vagy apró, pillangószárnyas lényekként kell őket elképzelni, de még Tolkien tündéivel se mutatnak hasonlóságot (Mori nagy bánatára). Ezek a tündérek bármilyen alakot felölthetnek: van, amikor emberekhez hasonlóak, de inkább fa vagy növény alakban jelennek meg, de még ember számára teljesen ismeretlen formát is ölthetnek. Walesi nyelven beszélnek, de csak pár szót használnak, így embert próbáló a velük való kommunikáció.

A varázslények mellett a mágia is teljes egészében átszövi a történetet, de szintén nem a megszokott módon. Mori a varázslat bonyolult működését véletlenek sorozatával tudja elmagyarázni. A varázslást sosem követi nagy robbanás vagy fényáradat, ahogyan azt várnánk, hanem egyszerűen valami változás áll be. Logikus magyarázat persze mindig akad, de a legtöbb esetben a főszereplő szerint varázslat áll a háttérben. Ennek működését legjobban a nyitófejezet mutatja be, ahol Morit és ikertestvérét látjuk, amint a furnacitgyárnál varázsvirágokat szórnak egy tócsába a tündérek parancsára, akik véget szeretnének vetni a környezetszennyezésnek a környéken. Másnap megjelenik a hír: a gyárat bezárták.

[the_ad_placement id=”04″]

Mivel viszonylag megfoghatatlan erőként működik a mágia a könyvben, sok eseménynél nagyon logikusnak tűnnek a véletlenek (pl. Mori a mágiának tudja be azt is, hogy néhányan barátkozni akarnak vele), így sokszor fel is merülhet az olvasóban, hogy a történet fantasy része nem kitaláció-e? Walton azonban nyitva hagyja a kérdést, a döntést az olvasóra bízza.

Végül a Mások között főhőse, Morwenna is nagyon különbözik az ifjúsági történetekből jól ismert gyerekszereplőktől. Rengeteg hátránnyal indul el új kalandján, de sorsa miatt nem kesereg, hanem azt már feldolgozva, elfogadva halad célja felé. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy Mori már a könyv kezdete előtt átesett egyfajta fejlődésen: mágiahasználóként már megérezte, hogy kívülállóként kell helytállnia az emberek között, szembesülnie kellett édesanyja valódi természetével, fel kellett dolgoznia ikertestvérének elvesztését, és életveszélyes helyzetből kellett elmenekülnie, majd el kellett fogadnia sántaságát és továbbélnie vele. Rossz emlékeiről és élményeiről apránként mesél a könyvben, személyes megjegyzéseket és magyarázatokat fűz mindenhez. Így azt a benyomást kapjuk, hogy Mori a korához képest nagyon is intelligens, aki képes helyén kezelni a saját tragédiáit és többé-kevésbé feldolgozni őket. Az egykori szenvedések és fájó érzések már csak emlékek számára, csak időről-időre érintik rosszul mindennapjait. A múlt tapasztalatával pedig az új helyzeteket is könnyedén tudja venni, például a piszkálódásokra nem figyel, a bajban feltalálja magát és jól is jön ki a helyzetből (például mágikus védelmet épít ki, hogy távol tartsa magától édesanyját).

Az olvasónak nem csak Mori talpraesettsége lehet vonzó, hanem lelkes rajongása a fantasztikus irodalom iránt is. Tolkien, Lewis, Heinlein, Brunner, Delany, Silverberg, Le Guin – csak néhány szerző, akikért Walton főhőse lelkesen rajong. Nem csak magukat a történeteket élvezi, hanem számára ezek jelentik a menekülést és a megnyugvást a való világgal szemben, mondhatni, a könyvek tartják életben. Azonban ahogy egy intelligens fiatalhoz illik, saját gondolkodása formálására is használja olvasmányait. A könyv lapjain rengeteg elmélkedést és fejtegetést olvashatunk a sci-fi és a fantasy legnagyobb művei kapcsán. Például Samuel Delany Tritonja kapcsán olvashatjuk Mori véleményét a prűdségről és szexualitásról, de a Narnia kapcsán a vallásról is elgondolkodik több bejegyzésen keresztül is akár. Az SF-n kívüli irodalom is hasonlóan hat rá. Egyik legérdekesebb meglátása Platón kapcsán olvasható az utópiák és az emberi természet összeférhetetlenségéről. Akár vallásról, akár társadalomról is legyen szó Mori olvasmányaiban, ő képes az olvasottakat továbbgondolni és saját véleményt kialakítani. Walton maga úgy jellemzi ezt a folyamatot, hogy hőse így válik felnőtté.

A Mások között valóban Jo Walton egyik legérdekesebb alkotásának mondható szokatlan varázsvilág ábrázolással és szerethető, intelligens főhősével. Walton saját bevallása szerint nem életrajzi könyvként tekint a regényre, de számos olyan elemet beleírt a cselekménybe, amelyek fiatalkorában történtek vele, így téve még hihetővé és átélhetővé az egészet. A tündérek, a mágia és a boszorkány anyával való küzdelem mellett talán leginkább az olvasóval való közvetlenség miatt érdemes elolvasni Mori kalandját. Őbenne felismerhetjük régi, mélyen eltemetett lelkes, nyitott, de valahol kicsit kívülálló énünket.

Nézd meg a további előkészületben lévő könyveinket a Galaktikabolt oldalán!

május 27, 2016
Középkori krimi – Melchior, a patikárius könyvajánló

Sokszor szembesülök a történelmi ihletésű regények olvasása közben azzal, hogy miközben az író megteremti a sötét középkor hangulatát, megpecsételi regényét – a leírások, szereplők általában mind romlottak, keserűek, mindenhol mocsok, betegség terjeng. Általában ez nem is jelent problémát, de néhol ez a már-már túlzásokba eső realitás negatívumként róható fel.

Indrek Hargla, népszerű észt író regénysorozatának első részével viszont nem ez a helyzet. A Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye igazán jól sikerült, kalandos krimi. Ugyan megtalálhatóak benne az adott korra (15. század eleje) jellemző motívumok, némi realista ábrázolással fűszerezve, de mindez anélkül is hitelesen jut az olvasó tudtára, hogy mindenáron hiperrealista módon sulykolna fölösleges dolgokat.

Az 1400-as évekbeli Észtországról és környékéről vajmi keveset tanulhattunk történelemórákon. A Melchiorban azonban elég sokat megtudhatunk az észak-keleti vidék kultúráját illetően, s mégsem hat kötelező tananyagnak. Ennek titka pedig a roppant ügyesen adagolt háttérinformációkban rejlik. Tallinn múltjáról (és 1409-es jelenéről) a főszereplő patikus, Melchior visszaemlékezéseiből, a város lakóinak beszélgetéseiből és egyéb elejtett mondatokból tudhatunk meg többet.

Talán minden jól megírt kriminél alapkövetelmény a kidolgozott karakterek megléte. A Melchior még erre is tesz egy lapáttal. Remek dinamikája van a szövegnek, a szereplőknek hitelesek, szinte megelevenednek a lapokon. A történet minden társadalmi réteget érint az egyszerű közemberektől az egyházi személyeken keresztül egészen a nemesekig, kiket mind más és más cél motivál. Evégett egész sokáig nem jövünk rá a tettes kilétére.

A regény erőssége nem magában a megoldásra váró ügyben rejlik, talán nem is a nyomok felkutatásában. Mindinkább a hangulat keríti be menthetetlenül az olvasót, és nem is ereszti az utolsó oldalig. Nem okoz nagy fejtörést, ki a szerencsétlenül megölt lovag gyilkosa, de nem is egy körmönfont thriller-krimi kombinációról van szó. Ez viszont cseppet sem vesz el a történet jelentőségéből, sőt kimondottan színesíti a krimi szcénát.

A középkori Tallinn lakói közötti diskurzusok és a népesség bemutatása gyakorlatilag elviszi a hátán az egész alkotást. Hol komoly, hol pedig egészen mókás, szellemes a hangulat, s ezek folyamatos váltakozása emberibbé teszi az atmoszférát. A patikárius karaktere szépen felépített, a gyógyitalok, hiedelmek, babonák összhatása pedig már csak olaj a tűzre.

A regényben két biztos pont mindig visszatér: a patika és a kocsma. Egy nyomozás apró részleteit hol máshol lehetne megtudakolni, mintsem ahová legtöbbet járnak a pletykálkodó emberek?

„Pletyka, szóbeszéd – annyira veszedelmes dolgok ezek, hogy jobb őket mihamarabb meghallgatni.”

Melchior és a helyi bíró közös nyomozása során megismerkedhetünk Tallinn lakosaival, a helyi kultúrával, s magának az észt nép Európához való viszonyával is.

A Melchior-sorozatnak eddig két része jelent meg (a Szent Olaf-templom rejtélye, valamint a Kerekeskút utca lidérce), de hamarosan érkezik az széria újabb darabja, a Melchior, és a hóhér lánya című regény a Metropolis Media gondozásában.

A regényt ajánlani tudom gyakorlatilag minden korosztálynak, hiszen némi naturalista ábrázolásmódtól eltekintve a hangulata egyszerre komoly, s néhol könnyedebb, amitől igazán változatos a mű. A cselekmény izgalmas, a szereplők autentikusak, Tallinn pedig gyönyörű. Pedig gyilkos járja utcáit…

május 25, 2016
Sheila Finch a májusi XL-ben

A legutóbbi XL számokban a science fiction és a fantasy olyan meghatározó írónőivel ismerkedhettünk meg, mint Joanna Russal, Kij Johnsonnal vagy C. L. Moore-ral. A májusi Galaktika XL egy újabb tehetséges hölgyre, Sheila Finchre szeretné felhívni a magyar olvasók figyelmét. A kisregény (A Csontok Szava) és a két novella egy olyan világba vezet minket, ahol a beszéd és a nyelv mindent átsző.

Itthon Finch írásaiból sajnos kevés érhető el: ezelőtt a Galaktika 218-ban jelent meg az E egyenlő m-szer magas C, továbbá Az Alapítvány barátaiban található PAPPI olvasható magyarul. A mostani XL-ben az írónő három új írását ismerhetitek meg: a Nebula-díjas A Csontok Szavát és két, a The Guild of Xenolinguistics gyűjteménybe bekerült novellát, az És kezdetben volt a szót (2008) és Áradó szavakat (1997). Lássuk, mit is várhatunk ezektől a történetektől.

Sheila Finch

Sheila Finch jelentős életművet tudhat magáénak: ez jelenleg 8 regényből és számos novellából áll. Műveit a szakma is elismeri. A Tiger in the Sky (1999) elnyerte a San Diego Book Award legjobb ifjúsági regényének járó díját, az Infinity’s Webet (1985) pedig Compton Crook-díjjal jutalmazták. A Csontok Szava (1998) kisregénye pedig 1998-ban Nebula-díjat kapott. 2003-ban a történet regény formájában is megjelent. A cselekmény három szereplő, egy nyelvész, egy fiatal lány és egy nagyon is csendes gyerek köré szövődik, akik egy három faj közötti konfliktusban találják magukat.

SF-s berkekben leginkább a Xenolinguistics történetei végett ismerik Finchet. A történetek középpontjában a kultúrák közötti kommunikáció és a nyelv áll. Az írónő nem hoz ezzel új témát a science fictionbe, hanem egy mindig is szorosan hozzátartozó elemnek ad friss, újszerű értelmezést. Finchnél a nyelv sajátos univerzumának alapját képezi, ahogyan láthattuk azt már Clifford D. Simak A város (1952) című művében vagy Poul Anderson a Future History of Polosotechnic Legue sorozatában is. Finch két nyelvész, Benjamin Whorf és Noam Chomsky munkásságát veszi a Xenolinguistics alapjául. Az első, a Sapir-Whorf hipotézis, mely szerint a nyelv nagyban befolyásolja, hogy hogyan érzékeljük a világot – ez alapján minden nép másként. A második elmélet, az univerzális grammatika (UG), ami szerint az emberi nyelv mögött egy alapvető, univerzális nyelvtani rendszer áll és ennek köszönhetően az emberek bármilyen nyelvet képesek elsajátítani.

Ez a két elmélet legdirektebb módon az És kezdetben volt a szó novellában jelenik meg. A történet szerint Jemal Lenana elméleti nyelvész doktori disztertációjában felveti, hogy minden érző lénynek igénye van a beszédre, továbbá nem csak az emberi fajnál, de az univerzumban is létezik az univerzális grammatika, azaz minden faj képes elsajátítani egy nyelvet. Lenanának hamar lehetősége nyílik bizonyítani elméletét: az NSA felkeresi őt egy furcsa, csavargónak tűnő szerzettel, aki nem tud semmilyen nyelven, de még beszélni sem.

A másik két történet (A Csontok Szava és az Áradó szavak) is foglalkozik a nyelvekkel, de sokkal szorosabban kötődik a Guild of Xenolinguistics világához, aminek alapját a Guild nevű szervezet adja. A Guildet a 22. század közepén alapították azzal a céllal, hogy tanulmányozhassák az idegen fajokat. Egy ilyen társaság létrehozása sürgetővé vált, hisz a 22. században végre sikerült felvenni a kapcsolatot egy az Orion-karnál található földönkívüli kultúrával. A szervezet nyelvészei, neuronyelvészei, néprajzkutatói és informatikusai tanítják ki a xenonyelvészeket vagy űrnyelvészeket, akik a jövőben majd megfigyelik és rögzítik az új népek nyelveit. Később a Guild megépít egy páratlan fordítógépet is, ami megkönnyíti a kommunikációt az idegenekkel.

Első olvasásra úgy tűnik, a Guild nemes célért küzd, azonban ahogy haladunk egyre előrébb a történetekben, kiderül, hogy közel sincs így. A szervezet nem képes megújulni és gyakran visszaél hatalmával. A programban résztvevőkre szigorú szabályokat vetnek ki, az egyik legnehezebb a semlegesség. A nyelvészeknek minden helyzetben semlegesnek kell maradnia, azonban ez súlyos morális konfliktusokhoz vezet az emberek és a szervezet között. Egy ilyen témára épül az Áradó szavak is, ahol egy Guild nyelvész lázad a rendszer ellen, de a Nebula-díjas írásban is megjelenik az ember nagyravágyása, aminek köszönhetően a főhősök három faj küzdelmébe csöppennek.

Sheila Finch történeteiben mindenki találhat olyasmit, amiért megszeretheti az írónőt (pl. jól kidolgozott világ, kreatív ötletek vagy pörgő cselekmény), de leginkább azoknak ajánljuk, akik szeretnének kiszakadni a reál és természettudományok világából, viszont a science fictiont nem szeretnék maguk mögött hagyni.

május 24, 2016