A Galaktika magazin augusztusi számát Sandra McDonald nyitja: a megváltozott (jég)világban egy csecsemő élete a tét. Jurij Prigornyickij a Csipkerózsika-történetet írja újra, meglepő nézőpontból. Naomi Kritzer MI-je bárkinek az életét rendbe hozná, macskás képekért cserébe. Martin L. Shoemaker egy idős hölgy életének végét dokumentálja egy robot emulációinak segítségével.
A magyar szerzők közül Varga Csaba Béla egy Frankenstejn hazatérését, míg Márki István a Naxon bolygó különleges bennszülötteit állítja a középpontba, Bojtor Iván pedig matematikai szempontból közelíti meg a Trianon-tematikát.
A havi retro Vernor Vinge-nek, A szivárvány tövében írójának „Távoli cél” című novelláját eleveníti fel.
Interjú Enji Nighttal: hazánk egyik legsikeresebb cosplayese mesél a jelmezekről és a világhírhez vezető lépésekről.
A képregény e hónapban nyolc különálló, hátborzongató minitörténetet tartalmaz.
A Kapcsolatfelvétel a Magyar Asztronautikai Társaság Űrtáboráról ad élménybeszámolót. A Világűrt jelentő deszkák az Atlantisz gyermekei című cirkuszelőadást mutatja be. A Filmrovat az Erased – Kitörölve című alkotást, egy különleges időutazás történetét ajánlja.
A tudományos főanyag a Nap belsejében zajló folyamatokat és a fény útját járja körül. A lapban olvashatók még érdekes írások a Pokémon Go játékról, a tengerben lévő korlátlan uránkészletekről, a 21. század jelzőlámpájáról, valamint az ökokatasztrófákról (jelen esetben a kőrisrontó bogár pusztításáról).
Az XL-kiadás Fedina Lídia regényének (Hét pecsét) első részét tartalmazza.
A Metropolis Könyvek sorozatban idén nyáron megjelent, Nebula-, Hugo- és Brit Fantasy-díjas Mások között főhőse, Mori Phelps szenvedélyes SF rajongó. A naplóként megírt regényben számtalan sci-fi és fantasy könyvről beszél, melyek nagy része számunkra is ismerős lehet. A regényben néhány regényről vagy novelláról épphogy említés szintjén olvashatunk, de izgalmas fejtegetések és viták is találhatóak a science fiction és a fantasy nagy alakjairól.
Mori kedvencei főleg két korszakból, a sci-fi Aranykorából (1940-1960) és az Új hullámból (1960-1970) kerülnek ki, de a nagy klasszikus fantasy művek, mint A Gyűrűk Ura és Narnia krónikái is helyet kapnak a lány könyvespolcán. Nincs ezen csodálkozni való. A ma már klasszikusnak számító SF-ek még ma is komoly mondanivalóval bírnak, nemhogy a Mások között idején, a 70/80-as évek fordulóján, amikor ezek a művek még frissebbnek hatottak. Némi időrendet követve nézzünk meg néhány érdekes értelmezést a regényből.
Aslan igazából Jézus Krisztus?
„Carpenter azt írja a Tintafiak-könyvben, hogy Lewis Aslan személyében Jézust akarta megjeleníteni. Tulajdonképpen látom benne, de így az egész inkább árulásnak tűnik. Mint valami allegória.” – Mori ezen soraiban egyértelműen Tolkien véleménye olvasható. Akik már utánanéztek a GYU írójának vagy Lewis életének, azok biztosan belefuthatott már a Narnia keresztényi értelmezésébe. Az említett figura, Aslan is ezt bizonyítja: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrényben az oroszlán feláldozza életét a többiekért, majd a végső ütközet előtt feltámad. De hasonló, egyértelműen a Bibliából átvett elemek találhatóak például A varázsló unokaöccsében is (pl. almafa). Tolkien szerint ezek nagyon egyértelmű allegóriák (Lewis szerint pedig analógiák). Szerinte úgy kell beemelni más elemeket egy kitalált mitológiai rendszerbe, hogy azoknak eredetére ne lehessen rögtön rájönni. Hasonló okból kritizálja (nem egységes mitológiai rendszer) a mitikus lények (pl. faun, kentaur), Télapó, és Beatrix Potter gyermekkönyveit idéző beszélőállatok beemelését is. Összefoglalva, Tolkien azért nem szerette a Narniát, mert nincs benne teljesen kidolgozott mitológiai rendszer. Akik olvasták A szilmarilokat vagy más Középföldéhez kapcsolódó kötetet, azok tudják, a mester szerint hogyan is kell felépíteni egy konkrét mitológiát.
Heinlein fasiszta?
Adam Roberts History of Science Fiction könyve (amit mellesleg nagyon ajánlok) a következő írókat sorolja a már fentebb említett Aranykor időszakába: Issac Asimov, Robert A. Heinlein, Jack Vance, A. E. Van Vogt, Poul Anderson, Algis Budrys, Arthur C. Clarke, Alfred Bester, Brian Aldiss és Walter Miller.
A felsorolt írók közül a Mások közöttben feltűnik Asimov (Alaptívány trilógia, A halhatatlanság halála), Arthur C. Clarke (2001 Űrodisszeia, A gyermekkor vége) és Poul Anderson is (A törött kard, a Flandry-sorozat), de Mori rajongásának egyik főalakja Robert A. Heinlein. Például őmiatta akarja kiharcolni, hogy tanulhasson fizika mellett kémiát és biológiát is, hiszen
Robert Heinlein azt írja a Ha van űrruhád, utazhatszban, hogy az egyedüli dolgok, amiket érdemes tanulni, a történelem, a nyelvek és a természettudományok. Igazság szerint még a matematikát is hozzávette, de az én agyamból az annak megértéséhez szükséges részt kifelejthették.
Ez a rajongás annyira nagy, hogy Mori még barátjával, Wimmel is vitába száll Heinleinért. A fiú szerint az író fasiszta. Az író ezt a kritikát főleg a Csillagközi invázió miatt kapta, ahol megjelenik a tekintélyelvűség. Walton ezzel egy gyakori vitára utal Heinleinnel kapcsolatban: gyakran gondolják azt például, hogy a Csillagköziben szereplő Terrai Federációt erősen hasonlít egy fasiszta rendszerre. Ez az olvasat olyan népszerű, hogy Paul Verhoeven 1997-es filmjében is visszaköszön: a terraiak SS-t idéző ruhát hordanak. A kritikusok szerint van alapja ennek az értelmezésnek. Például a Federációban a veteránok kiváltságos helyzetben vannak: ők bírnak szavazati joggal, ők taníthatják a gyerekeket történelemre és etikára, viszont a nem-veterán lakosság csak korlátozott jogokkal rendelkezik. Továbbá az is támogatni látszik a nézetet, hogy a könyv világában a halálbüntetés és a testi fenyítés teljesen elfogadott módszer a morális értékek megszilárdításának és a bűnmegelőzés érdekében.
Részlet Paul Verhoeven filmjéből
Akadnak azért bőven ellenzői a fasiszta olvasatnak: például Poul Anderson szerint Heinleint nem a náci rendszer vagy Spárta (a katonák hatalma emlékeztethet minket a spártaiak társadalmára is), hanem inkább Svájc ihlette. Megint mások pedig azt állítják, köztük maga Heinlein is, hogy a szelekció kérdését járja körül. Az író meg is jegyzi, hogy a regényben szereplő veteránok nem tekinthetőek katonai személyeknek, inkább a közigazgatás tagjainak.
Ezek után Heinlein valóban fasiszta lenne? Morit idézve, gondoljunk csak a Hold börtönébenre vagy a Galaxis polgárára. Ezek szerinte pont a Csillagközi invázió ellenkezői.
A kisemmizettek és a Triton beszélgetnek?
A History of Science Fiction az Új Hullámba sorolja többek között Frank Herbertet, Roger Zelaznyt, Samuel R. Delanyt, Ursula Le Guint, Norman Spinradot, Theodore Sturgeont, Philip K. Dicket, John Brunnert, Robert Silverberget és még további jelentős SF szerzőt. A Mások közöttben főleg Zelazny, Delany és Le Guin nevével találkozhatunk, de Mori gyakran emlegeti James Tiptree, Jr.-t (azaz Alice Bradly Sheldont) is, aki szintén ezekkel az írókkal alkotott egy időben.
Egyik ehhez a korszakhoz kapcsolódó felvetése egy könyvklubos epizódban hangzik el. Wim felveti, hogy a Triton szerzőjére, Samuel R. Delanyra hatással volt Ursula Le GuinKisemmizettekje: „Hátha megnézte magának az Anarrest, és azt kérdezte, miért kell olyan szegénynek lennie, miért éhezik ott a nép, miért korlátozzák így a szexualitást? Milyen másfajta anarchiát képzelhetnénk el? „
Morit idézve „lenyűgöző gondolat” és kézenfekvő is. A Kisemmizettekben két világot ismerünk meg, egy utópiát (Anarres) és egy disztópiát (Urrus). Az Anarres anarchista jellegű társadalma csábító lehet bárki számára: a lakók függetlenek, kizárták világukból a korrupciót, hisz hagyományos értelembe vett kormányuk nincs. Az emberek közösen dolgoznak (ez is az ember mértéke itt: ki mit tesz meg a közösségért) a közös életért. Ezzel szemben a Triton egy radikálisan liberális világot mutat be (szintén lehet vonzó). Ugyan itt van központosított hatalom, de tényleges befolyással nincsenek az egyén fölött. Sőt, aki egyáltalán nem vágyik vezetőkre, az akár elköltözhet egy törvény nélküli területre. Delany társadalmában szinte mindenki azt teheti, amihez épp kedve van, a fejlett technológiának köszönhetően akár külsejét is átalakíthatja. Természetesen a cselekmény előrehaladtával mindkét író bemutatja, miért nem teljesen utópikusak a felvázolt társadalmak. Erre utal Le Guinnél a rajongók által adott alcím, az „an ambugious utopia” (egy bizonytalan utópia), Delanynál a „an ambiguous heterotopia” (egy bizonytalan heterotópia/másik hely) pedig Wimet látszik igazolni: egy Anarrestől eltérő anarchiát akart megírni.
Bár nem egészen úgy történtek a dolgok, ahogy azt a fiú felvázolta, nem járt messze az igazságtól. Egy egyetemi előadáson Delany elárulta, hogyan lehetséges a párbeszéd a két mű között, annak ellenére is, hogy ő maga viszonylag későn olvasta Le Guin regényét. Elmondása szerint akkor kapta meg a Kisemmizetteket, amikor már befejezte a Triton első és második vázlatát is. Természetesen ő is észrevette, hogy saját és kortársnője regénye milyen jól reflektál egymásra, sőt, bizonyos pontokon el is gondolkodtatta. A következő vázlatban pár dolgot megváltozott, egyes részeket pedig jobban kifejtett, hogy még jobban működhessen a két mű közötti párbeszéd. Mindenképpen érdemes lesz ennek tudatában (újra)olvasni a regényeket.
Jo Walton még számos egyéb SF-es érdekességgel töltötte meg a Mások közöttet, mint például hogy James Tiptree Jr férfigyűlölő volt-e vagy Le Guinnál a környezet formálja-e a szereplőket. Ki tudja, talán már mi is gondoltunk ezekre kedvenc könyveink olvasása közben.
A júliusi Galaktikában egy újnak számító, azonban számos sikert elért írótól, Eric Schwitzgebeltől olvashattok. Magyarul először megjelent írása, A herceg metafizikája egy népszerű témát jár körül egy filozófus sajátos ötleteivel.
Eric Schwitzgebel filozófia professzor és a Science Fiction and Technoculture program lelkes támogatója az University of California, Riverside-on. SF-et írni 2013-ban kezdett. R. Scott Bakerrel közösen készült első novellája a Reinstalling Eden volt, ami a jól ismert Nature ismeretterjesztő lapban jelent meg. További írásai olyan neves zsánermagazinba kerültek be, mint az F&SF, Weird Tales vagy a The Dark. Jelenleg is újabb novellákon dolgozik (The Turning Machines of Babel és Fafnir and Jackie), emellett filozófiai értekezéseit sem hanyagolja.
Eric Schwitzgebel
Schwitzgebel fontosnak tartja a filozofikusabb gondolatokat írásaiban, szerinte ez valahogy eltűnni is látszik a mai SF-ből. Saját célkitűzése a 316-os számban olvasható A herceg metafizikájában is megtalálható.
A történet egy alternatív korba vezet minket, ahol jóval az elbeszélő, Fu Hao születése előtt Európa elfoglalta Kínát, azonban a birodalom megbukott, Kína pedig továbbélt. Ebben a különös, részben ismerős világban a kínai trónörökös, Fei szeretné átmenteni gondolatait, eszméit, gyakorlatilag teljes személyiségét egy gyermekbe. Célja eléréséhez az egyetem neves professzorához, Fu Haóhoz fordul, aki némi kétkedéssel fogja a herceg ötletét.
Antonio Mora: Álom portrék
A herceg metafizikája számos szempont alapján is különleges olvasmányélményt jelenthet. Először a cselekmény helyszínénél érezhetjük ezt. Schwitzgebel egy nyugati és keleti mintákból építkező világba vezeti be az olvasót, erre nyelvi és kulturális szinteken is utal. Például az eredeti szövegben a trónörökösre, Fei-re dauphint szót használják. Ez a megnevezés Franciaországban az elsőszülött fiút illette, aki a francia trón várományosa is volt. További kulturális utalások még az alternatív Pekingben: a megjelentetett egyetemi hierarchia a német rendszert idézi, a keleti oldalról pedig a kínaiak oroszok iránti érzéseik (barbárok) vagy a taoista költők emlegetése. Azonban ami SF-es szemmel még érdekesebb, az az elmeátvitel problematikája. Fei és Fu közötti kezdeti szembenállás jól mutatja ennek a morális oldalát – ez tekinthető a novella filozofikus rétegének. Emellett megjelenik a „tudományos” rész is, ami Schwitzgebel szavaival élve inkább a valóságtól kevésbé elrugaszkodott módszer. Szakítani akart más elmeátvitellel foglalkozó művekkel, ahol varázslat vagy jövőbeli fejlett technológia teszi lehetővé a transzfert. A herceg metafizikájában a szerző a hipnózist használja fel Fei kísérleteinek kivitelezéséhez. Első olvasásra ez a megoldás inkább áll közelebb a gótikus/romantikus irodalomhoz (pl. Poe: Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban), mint a szigorú értelemben vett sci-fihez (legyen valamilyen klasszikus értelembe vett tudományos alap), de pont az emlékek beültetésének ötlete teszi hamisítatlan SF-vé a történetet. Akik kedvelték az Eredetet, a hipnózis vonal miatt Schwitzgebel írását is élvezettel fogják olvasni.
Emellett számos, az embereket mindig is foglalkoztató dolgok is felmerülnek, mint az élethazugságok, a halhatatlanság és érintőlegesen a nemiség kérdése is említésre kerül. Röviden összefoglalva A herceg metafizikája egy feszes tempóban megírt filozofikus hangvételű történet egy népszerű, de még bőven boncolgatható témával. Szóval minden megvan benne, ami egy intelligens íráshoz kell. Eric Schwitzgebel ezen novellája is bizonyítja, hogy ő egy olyan feltörekvő író, akire érdemes lesz a jövőben is figyelni.
A júliusi Galaktika XL-ben egy nagyon sokoldalú író, Paul Di Filippo kisregénye, a Hottentották olvasható. Igazi, hamisíthatatlan steampunk történet, sajátos humorral és némi bizarrsággal megfűszerezve. Lássuk, pontosan mit is takarnak ezek a jelzők.
Az amerikai sci-fi író nagyon termékeny írónak tekinthető, emellett pedig aktív tagja a zsánerközösségnek. Gyakori rendszerességgel publikálja recenzióit a legnevesebb amerikai magazinokban, mint az Asimov’s Science Fiction Magazine vagy a The Magazine of Science Fiction and Fantasy. Továbbá Philip Lawson álnév alatt Michael Bishoppal (Galaktika 309) közösen rengeteg történetet alkottak. Neve itthon sem lehet ismeretlen, hisz két novelláját már olvashattátok egy-egy korábbi Galaktikában (192-es szám és a MetaGalaktika v9.5). Most az új XL-ben Filippo legismertebb könyvéből, a Steampunk Trilogyból (1995) olvashatjátok el a Hottentották című kisregényt.
Paul Di Filippo
A Steampunk Trilogy egy három kisregényt tartalmazó kötet. A trilógia szó senkit se tévesszen meg, a három történet a műfajon (steampunk) kívül nem függnek össze, egymástól teljesen függetlenül is olvashatóak. Antonio Urias kritikus a bizarr és humoros szavakkal jellemezte a trilógiát, ami csak a történetek leírásánál is látszani fog, hogy mennyire helytálló. Az első kisregény, a Victoria egy Cosmo Cowperhwaite feltaláló Londonon átívelő kalandját meséli el. Cowperhwaite megalkot egy ember-kétéltű hibridet, ami szinte megszólalásig hasonlót Viktória királynőre, és valamilyen oknál fogva hihetetlen szexuális étvággyal is rendelkezik. Azonban Angliának épp kapóra jön a lény, ugyanis a királynő eltűnt. Amíg a hibrid helyettesíti Viktóriát, addig Cowperhwaite és asszisztense, McGroaty elindulnak, hogy előkerítsék az igazi uralkodót. Ezzel veszi kezdetét az egész Londonra kiterjedő esze-veszett hajsza. A kisregényben Filippo remek szatírát kerekít a viktoriánus kor szigorú erkölcseiből, továbbá az akkori gótikus történetek elemeit is kifigurázza, mint például az őrült tudós figuráját. Katharine Mills ajánlója szerint a Viktória királynő utáni nyomozás pedig Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes történeteit idézi meg.
Az XL-ben is szereplő Hottentották igaz nem a viktoriánus kori Angliában, hanem a tengerentúlon játszódik, de minőségében és ötletességben nem marad el a Victoriától. A kisregény egy svájci természettudósról, Louis Agassizről szól, aki nem épp a pozitív hősök sorát gazdagítja: Agassiz nagyképű, túl sokra tartja magát és még rasszista is. Egy ilyen figurával Filippo még inkább meg tudja mutatni szarkasztikus oldalát. Főszereplője furcsábbnál furcsább csoportokba botlik Massachusettsben: anarchisták és voodoo papok közé keveredik, miközben igyekszik megtalálni az Élet forrását. Kérdés, hogy képes-e félretenni arroganciáját célja elérésének érdekében? Ahogy a cselekményleírásból is látszik, a Hottentottákban is megvan az a bizarrság és humor, ami a Victoriában is, amit Filippo még némi Lovecraftot idéző borzongással is megfűszerez. Továbbá a kisregényben megjelennek az olyan egzotikus számító dolgok, mint a fekete mágia, de irodalmi „easter eggektől” sem mentes.
Emily Dickinson
A harmadik történet, a Walt and Emily leginkább az irodalomszeretőknek tetszhet, ugyanis életre kel benne két híres amerikai költő, Walt Whitman és Emily Dickinson. A kisregényben Emily feljut az Astral Plane nevű járműre, amivel egy különös utazás veszi kezdetét, a fedélzeten pedig nem mással találkozik, mint magával Walt Whitmannel. Mivel két prominens, az amerikai irodalomban megkerülhetetlen alak a Walt and Emily főhőse így a Hottentottáknál is jobban hemzseg a történet az irodalmi utalásoktól és idézetektől. Megijedni nem kell, a kisregény nem megy át egy intertextualitásokkal megtűzdelt öncélú műbe, hanem végig olvasóbarát marad. Az utazást és a két költő közötti szerelmet Filippo felhőtlen humorral teszi még élvezetesebbé és emlékezetessé.
A Steampunk Trilogy mindenképpen egy izgalmas színfoltja a steampunknak. Paul Di Filippo nem mindennapi ötleteket helyez el a viktoriánus kori Angliába vagy épp a romantika korabeli Amerikába. Utóbbit van, hogy kiparodizálja, de leginkább tisztelettel adózik a kor irodalmi hagyományai előtt, az író kreativitása pedig magáért beszél. Katharine Mills szavaival élve a Steampunk Trilogy bámulatos példája az intelligens humornak, egy igazán különleges és falnivaló olvasmány. Habár a 316-os XL-ben csupán a Hottentottákat ismerhetjük meg, de már ez az egy kisregény is megmutatja, hogy milyen kreatív író is Filippo, s a kötete se mindennapi.
Időről időre az emberek átfogalmazzák, átgondolják az időgépről alkotott fogalmaikat. Ezen abszolút fantasztikumon alapuló tárgyak, jelenségek mindig máshogy néznek ki képzeletünkben, másképpen működnek, de egy valami mindig biztos pont: a múltba, s jövőbe egyaránt utazhatunk segítségükkel. A Galaktika 316. számában, az Állj meg, Gép! című novella – Vitalij Babenko tollából – egészen máshonnan közelíti meg az időutazással járó problémákat.
Az alkotásban szereplő időgép nem egy aprócska tárgy, nem is egy felturbózott szék, vagy egy fülke, hanem egy gigászi, hatalmas épület, benne sok ezer lélekkel, kik folyamatosan felügyelik, karbantartják a monstrumot. És ez a masina képtelen a múltba utazni (mint megtudjuk teljességgel fölösleges is), csak és kizárólag a jövőbe tud menni.
A mű során kapunk egy megfelelő szakmai leírást a tökéletes időgépről, mely tükrözi a szovjet-orosz gépek minden mozzanatát. Precíz, ötletes, komoly. Szembe állítja a korábbi, „komolytalan” spekulációkat, és végre valahára egy teljes képet alkothatunk arról, hogyan is kéne kinéznie az Igazi időgépnek.
A novellát roppant tárgyilagosan adja elő Babenko, de ne tessék megijedni: az irónia, a végtelen szarkazmus járja át folyamatosan a mondatokat, és persze kellő mennyiségű humor.
Az orosz-szocialista vonalat nagyban erősíti a tény, hogy olyan szavak is nagybetűvel kezdődnek, mint az Intézet, az Időgép, a Kimenők vagy a Múlt. Minden jelentőségteljes, amelyet az oroszok készítenek, s ez a motívum remekül reflektál az ipari versengésre a szovjetek és a nyugat között.
A gépet úgy tervezték, hogy harminc évet menjen előre a jövőbe, teljesen elkülönítve a benne élő embereket az épületen kívüli eseményektől, bezárva a saját kommunájuk furcsa rendszerébe. Így felmerül a kérdés, hogy időutazásról beszélünk-e, ha elszigetelten mit sem veszünk magunkhoz a külvilágból? Az idő rendesen telik, csak egy épületben él izolálva majdnem harmincezer ember, akik nem lépnek kapcsolatba a „Múlttal”.
A nagyobb „jó”, és az előrehaladás érdekében áldozatokat kell hozni mindenkinek. De ki határozza meg, mi is jó az embereknek, közösségnek, társadalomnak? Kinek a feladata egy csomó mindent beáldozni egy kétséges kimenetelű eredmény érdekében? Ezeket a kérdéseket nem írja le a szerző, de amint elolvassuk a novellát, szinte azonnal ilyen gondolatok fognak felmerülni bennünk. A humora, és szellemessége mellett legalább annyira szembeötlő a véres komolysága is, amely a sorok között nyugszik.
A mű rendkívül erős görbe tükröt mutat az egykori Szovjetunió rendszerének, és talán nem csak a szocialista gondolkodásmódnak, hanem a jelenlegi kormányzatoknak is. Minden politikai nézettől mentesen is megéri elgondolkodni a novella létjogosultságán, hiszen a hatalmas, nagy volumenű elhatározások gyakran teljesen indokolatlan mederben folytak és folynak, csakúgy, mint Időgépünk esetében is.
Molnár Csaba nevével találkozhattak már a Galaktika olvasói, hiszen egyikStart Könyves szerzőnkről van szó. A széttört idő legendája című regénye hangulatosan vezetett minket keresztül történelmünk néhány korszakán, kalandos mivolta pedig azonnal magával rántotta olvasóját. A Galaktika magazin 316. számában egy rövid, ám annál erősebb novellával szórakoztatja a nagyérdeműt. A dagerrotípia című alkotás ötvözi a horrort és az SF-et.
Az 1800-as évek első egyharmadát tekinthetjük a fényképészet hőskorának, amikor a camera obscurát szépen lassan felváltotta a dagerrotípia. De mi is ez a furcsa hangzású találmány? Nevét valójában Louis Daguerre, francia feltalálóról kapta, aki társával Nicéphore Niépcével közösen alkották meg a fotó-lenyomat készítés alapjait. Az eljárás, amivel elkészíthető egy ilyen, sokszorosíthatatlan alkotás, akár fantasztikumba illő is lehetne. Fantáziadúsabb emberek akár összeköthetnék az egészet az alkímia mesterségével is. Érdemes azonban azon is elgondolkodni, hogy a fényképészet, mint szakma mennyire embert próbáló volt annak idején, s miként vált a mindennapok legkényelmesebb emlék-gyártó berendezésévé a digitális fotómasina.
Miért is annyira körmönfont egy dagerrotípia elkészítése? Mert nem mindegy, mit, mivel, hogyan csinálunk. Először is fogni kell egy ezüstözött rézlemezt, melyet tökéletesre kell polírozni, sötétsárgává kell varázsolni jód-gőzzel. Az így kapott fényérzékeny lemezt a kamerába helyezték, majd megvárták az exponálás idejét. Ez nagyjából 15-30 percbe került az 1820-as években, ám a 40-es évekre ez jócskán lerövidült, akár 10 másodperc alatt is képes volt exponálni egy ilyen masina. Az elkészített kép előhívása sem volt egyszerű feladat. Egy speciális ládában történt gyertyával, és borszeszégővel melegített higany gőzével. Végül, hogy tartósítsák is a dagerrotípiát, arannyal színezték azt. Nos, ezt elnézve rájöhetünk, hogy valóban nem egy mindennapi mutatványról van szó, ezáltal maga az elkészült kép is egyedi önállósággal rendelkezik, mely magában hordozza a képmás eredetijének személyiségjegyeit.
Molnár novellája hátborzongató módon mutatja be mindezt, elérve, hogy elgondolkodjunk magán az eljáráson, és azon, hogy mennyivel könnyebb, de talán felszínesebb is lett azóta az életünk. Egy akkoriban elkészített képnek hatalmas jelentősége volt, manapság pedig egy-egy szelfi megy a többi közé, lájkokra vadászva pedig a fotózás nemes szakmája kerül egyre mélyebbre az elismerés ranglétráján.
Megjelenik azonban a műben egy kifejezetten hátborzongató jelenség is, amitől igencsak libabőrösek lehetünk. Persze mivel fikcióról van szó, nem szabad valóságként kezelni mindent, ami a műben szerepel. Molnár azonban annyira remekül adja vissza a kor atmoszféráját, hogy a jelenséget akár valósnak is hihetjük.
A mű vége kellemesen velőtrázó csavarral zárul, ami után lehetséges, hogy olvasóink nem egyből fogják folytatni a soron következő novellával a magazin olvasását. A vég bizony koppanni fog, és egy elismerő hümmögés után az olvasó fejében ehhez hasonló mondat fogalmazódhat majd meg: „Ez talán meg is történhetett!”
Egy jó hangulatban telt könyvbemutató keretén belül vehettük kezünkbe először Indrek Hargla népszerű Melchior-sorozatának nemrég megjelent kötetét, a Melchior és a hóhér lányát. Az új részben mindaz megtalálható, amiért már megszerethettük a történelmi krimisorozatot, de bőven tartogat újdonságokat is.
A harmadik Melchior kötet 1422-ben veszi fel a történet fonalát, a litván és lengyel fegyveres viszály idején, amit az orosz skizmatikusoktól való félelem is súlyosbított. Ahogy az kiderül az Előszóből is, a kialakult helyzet közvetlenül nem érintette Tallinnt, de a térség kereskedelmét nagyban befolyásolta (pl. tilos volt vassal és sóval kereskedni), ami igencsak nagy bosszúságot okozhatott a város lakóinak is. A polgárokat még zaklatottabbá teszi egy különös eset is: egy ismeretlen fiatalembert próbál valaki megölni. A fiúnak azonban szerencséje van, hisz a hóhér lányának, Wibeke Bosének megjelenése megzavarja a támadót és az idegen megmenekül. A támadó kilétére azonban nem derül fény, hisz a fiú elvesztette emlékeit egy a fejére mért ütéstől. Továbbá ellensége sem áll el szándékától, megpróbálja egyszer és mindenkorra bevégezni feladatát; megölni az idegent. A város patikáriusa, Melchior számára egyre különösebb és különösebb lesz a láthatatlan gyilkos és megpróbál az eset végére járni.
AMelchior és a hóhér lánya tökéletesen beillik a sorozatba. Az előző két kötethez hasonlóan ez is egy önmagában is olvasható izgalmas krimi a már megszokott sémákkal. Például a Kerekeskút utca lidércéhez hasonlóan A hóhér lányában is több, látszólag egymástól teljesen független szál (pl. Wibeke, Else, Joannes Nieder stb.) bontakoznak ki, melyek csak a könyv legeslegvégén érnek össze. Továbbá számos korábbról ismert szereplő tér vissza (pl. Hinricus, Keterlyn, Dorn bíró), akik mit sem változtak, kedves ismerősökként köszönthetjük őket a regényben. Ahogy látható, Indrek Hargla megteremti a sorozatot olvasók számára az ismerős környezetet, de ahogy a Szubjektív Kultnaplónak adott interjúban is mondja, alapszabálya, hogy minden egyes regényébe kell valami új téma. A hóhér lányában is betartja ezt, de nem csak a téma esetében. Például Hargla bont kicsit az előző kötetek szerkezetével: eddig mindig az első fejezetben történt a haláleset, itt viszont csak egy gyilkossági kísérletet látunk. Még szerkezeti újdonságnak tekinthető a regény három nagy részre való tagolása is.
Az észt borító
A „minden egyes regénybe új téma” szabály pedig többszörösen is érvényesül az új kötetben. Újabb szintjeit ismerhetjük meg a középkornak, mint például a kivégzésekre vonatkozó szokásokat és a hóhért védelmező jogokat, de betekintést nyerhetünk a szaunák világába, megismerjük a szabadbírók munkásságát és a középkori szerencsejátékot is, ami még kiemelt szerephez is jut a cselekményben. A 15. századi Tallinn új szegmensei mellett Hargla nem feledkezik meg az előző kötetekben már bemutatott témákról sem: további dolgokat tudhatunk meg a környék kereskedelméről, céheiről és a domonkosokról is. A most bekapcsolódó olvasóknak nem kell az ilyen részeknél megijedniük: minden részletesen el van magyarázva, még ha korábbi kötetben már olvashattunk a témában.
Fotó: Csata Judit
Amit még érdemes kiemelni A hóhér lányában, az a főtörténetnek nevezett Wakenstede átok. Az előző két kötetben csak érintőlegesen olvashattunk a Melchiort gyötrő bajról, itt azonban jelentősen halad ez a vonal is. Spoilerek nélkül annyit érdemes mondani, hogy az új információk egy olyan rejtély elé állítják Melchiort, ami még igencsak elbizonytalanítja, nekünk viszont újabb izgalmakat tartogat. Maga Hargla azt ígéri, hogy az átok történet a hatodik kötetben fog kiteljesedni.
Összességében az új, magyarul megjelent Melchior kötet minőségben nem marad el az első két kötettől: hasonlóan fordulatos, új ötletekkel teli történetet kapunk A hóhér lányában is a már ismerős középkori Tallinnban.
Leopold Durman talán a világ legráérősebb nyomozója. Prága utcáin egy kegyetlen sorozatgyilkos kezd munkálkodni, de detektívünk nem éppen feszült tempóban igyekszik a végére járni az eseményeknek.
Petr Stančik Múmiamalom című regényét misztikus gasztro-pornográf thrillernek aposztrofálják, és valljuk be: tényleg az. Mikor a kezembe vettem a könyvet, néhány pillanatig kételkedtem komolyságában, de mindamellett, hogy valami elképesztően szórakoztató műről van szó, tele van olyan aktuális kérdésekkel, melyek szemet szúrhatnak bárkinek.
A regény egyedi esszenciája számos pontban megmutatkozik. Először is, a kulináris leírásoktól szinte azonnal összefolyt a nyál a számban, pedig nem kimondottan rajongok a denevérroládért, avagy a sült sündisznóért. Másodsorban az erotikus tartalmak a maguk naturalista, enyhén túlzó módján szintén szórakoztatóak, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy ezek a részek csaphatják ki leginkább a biztosítékot az avatatlan szemeknek. Viszont a trágárságot csupán eszközként használja az író, minden vulgáris jelenetnek meg van a varázsa, és ettől képes lesz remekül éreztetni az aktuális hangulatot.
Ám egy regény semmit nem ér remek szereplők nélkül. A Múmiamalom összes karaktere legalább annyira szórakoztató, mint főhősünk, Durman detektív. Árnyaltságuk inkább felszínes, azonban a köztük zajló párbeszédek, vagy a róluk szóló történetek alapján mindenkit megismerhetünk, legalábbis a bizarr oldalukat biztosan. Mindenki egy kicsit (vagy nagyon) hangyás, vagy kifejezetten őrült, de ettől is működik annyira az egész regény.
Ha megpróbálnék, sem tudnék rosszat írni erről a roppant különös alkotásról. Tele van misztikummal, morbidsággal, obszcén szövegekkel, izgalmas cselekménnyel, egyedi karakterekkel, humoros iróniával, és számtalan szellemes aforizmával. Nem egyszer sikerült idétlenül felröhögnöm egy-egy nem várt, kifacsart humorú jelenetnél.
A sorozatgyilkos utáni nyomozás közben rengeteg mindent megtudhatunk Kelet-és Nyugat-Európa 1800-as évekbeli viszonyáról, a különböző népcsoportok szembenállásáról, hiedelmekről, találmányokról és még megannyi érdekes dologról.
Mindent egybevetve a Múmiamalom egy zseniálisan felépített thriller, megfűszerezve a 19. századi Prága minden ízében provokatív mindennapjaival, elképesztő ételekkel, fanyar poénokkal, és igencsak pornográf jelenetekkel.
Minden tizennyolc éven felüli olvasónak merném ajánlani, akik nem riadnak vissza az effajta obszcén nyelvezetű regényektől. Ám hangsúlyozom, hogy mindez tökéletesen belesimul a realisztikusan ábrázolt korabeli helyszínek leírásába, tehát a mű célja nem a megbotránkoztatás (persze az is), hanem egy igazán szellemes, szókimondó alkotás bemutatása a közönségnek, ami mögött tényleges tudás és megalapozottság áll. Garantált a görbe tükör a mai aktuálpolitikának, sőt némely esemény még „viccesebb”, ha ismerjük a történelem adott szakaszát, a naiv, vagy épp eltökélt szereplők pedig nagy litániákat tartanak álláspontjukról, melyek sosem következtek be. A misztikus, frappáns csavarok beleillenek a környezetbe, és pazarul hozzáadnak a letehetetlenség érzéséhez. A regény lezárása nyakatekertebb, mint a szokványos thrillereknél, és az olvasóra bízza a következtetések levonását, ami miatt még mindig nem tudtam szabadulni a hatása alól.
Szerkesztőségünkben és az interneten már kapható, az újságosoknál július 5-től érdemes keresni a Galaktika 316. számát.
A magazint Vonda N. McIntyre nyitja: művében bolygónk haldoklik, mert az emberek elhagyták, inkább a magasba repültek. Vitalij Babenko novellájában az elvtársak egy hatalmas időgéppel próbálnak elébe menni a Jövőnek. Eric Schwitzgebel az emberi test útját metafizikai szintre helyezi. N. J. Schrock az Alfa-Crucis–d ezüstös szálainak titkát osztja meg.
A magyar szerzők közül Szélesi Sándor egy időgárdista történetét követi végig, meglepő fordulattal, míg Molnár Csaba egy különös dagerrotípia útját vizionálja.
A MANT-diákpályázat nyertes alkotása („Kozmikus krónikák”) csoport kategóriában Világos Blanka, Nedved Csilla és Pollák Edina alkotása.
A havi retro Eric Frank Russell „Ördögi logika” című novelláját eleveníti fel.
Interjú Indrek Harglával: a hazánkba látogatott szerző új könyvének (Melchior és a hóhér lánya) megjelenése kapcsán az észt SF, fantasy, krimi tematikákról beszél.
A képregény a Ghostbusters-sztori egyik epizódja (Kísért a szerelem). A Kapcsolatfelvétel az Írószövetség kerekasztal-beszélgetéséről (Start Könyvek), az orvostörténeti múzeumban tartott Hargla-könyvbemutatóról és a Trafó sétaperformanszáról számol be.
A szférák zenéje Bari „Damage” Máriusz idei albumát, a Snapshots of a Surveillance Manifestót mutatja be. A filmrovat a Warcraft: Kezdetek című filmet ajánlja.
A tudományos főanyag a hipervasút megvalósíthatóságának kérdéseit járja körül. A lapban olvashatók még érdekes írások különféle robotokról (anya, edző, illetve egy szökevény), Gyro-kesztyűről, okos nyakláncról, a Nemo-pontról, valamint az ökokatasztrófákról (jelen esetben a tűzhal pusztításáról).
Az XL-kiadás Paul Di Filippo kisregényét (Hottentották) tartalmazza.
Tudjuk, hogy rajongónak lenni nem könnyű. Időről időre váratlan és nehéz kihívásokkal kell szembenéznie annak, aki erre az útra lép. Mások nem érhetik, mekkora szenvedést jelenthet, ha sokat kell várni egy regénysorozat következő részének megjelenésére. Ha ki kell bírni, hogy olyan filmeket rebootolnak, mint a Star Trek vagy a Ghostbusters. Hogy barátságok mehetnek tönkre azon, jó volt-e a legutóbbi Star Wars film, vagy sem.
Nekünk azonban mindezt nem kell elmagyarázni: értjük és megértjük, miről van szó. 🙂
Éppen ezért írjuk ezt a posztot is. Ugyanis a szemfülesebb olvasóinknak már feltűnhetett, hogy a Galaktikabolt.hu címoldalán furcsa, oda nem illőnek tűnő könyvek jelentek meg. Mint például a Szerelem a dzsihád idején, vagy a No.1 női nyomozóiroda. Ezért mielőtt bármelyik rajongónk a szívéhez kapna, hogy mi történik itt, szeretnénk mindenkit még időben megnyugtatni. Nincs semmi baj, csak bővülünk…
A Metropolis Media kiadónak mindig is a Galaktika volt a zászlóshajója, és ezen nem is tervezünk változtani. A magazin, az XL, a Hiper- és Metagalaktika, a GFK és Start Könyvek mind-mind továbbra is a szívünk csücske. Mindössze annyi történt, hogy elkezdjük bővíteni a fantasztikumon kívüli palettánkat, és az eddiginél több szórakoztató, mainstream könyvet fogunk kiadni. De ez semmiképp sem megy majd a sci-fi és fantasy kárára.
Létrehoztunk egy új Metropolismedia.hu honlapot, és egy kiadói Facebook oldalt is, hogy be tudjunk számolni azokról a megjelenéseinkről is, amelyek nem tartoznak az SF tárgykörébe. Akit ezek a köteteink is érdekelnek, annak érdemes követnie minket ezen a két új felületen. Aki inkább maradna a fantasztikumnál, az továbbra is megtudhat mindent a oldsite.galaktika.hu/ oldalairól és a hírlevelünkből.
Egy megkerülhetetlen közös pont azért így is van: ez pedig a webáruház, amit ugyan Galaktikaboltnak hívnak, de a teljes termékpalettánkat árusítja. Ezért fordulhat elő, hogy SF kiadványok mellett ezentúl rendszeresen más tematikák is fel fognak tűnni a webshopban. Bízunk benne, hogy ennyi azért még belefér…
Szóval nem érdemes pánikba esni, elég megragadni az útikalauzt és egy törölközőt: az utazás folytatódik!
