A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2018-as év első felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. Most Oszlánszky Zsolttal beszélgettünk, akinek a neve a Warhammer könyvek kapcsán csenghet ismerősen, de több galaktikás könyv (Bázis, MI, Bob) magyar szövegét is neki köszönhetjük. Legutóbbi fordítása az Új Pompeji.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Úgy nyolcéves koromtól kezdve érdekelt az írás és olvasás – azt hiszem, ezt a kettőt soha nem is próbáltam igazán különválasztani. Akkoriban élték első virágkorukat a magyar képregények a Füles Magazin lapjain – Fazekas Attila, Korcsmáros Pál, Zórád Ernő munkái –, volt Kockás és Alfa, Asterix és Talpraesett Tom, és az is előfordult, hogy a könyv, amiből egy-egy képregény született, a könyvtárban is megvolt. Az olvasás nagy szerelem, mind a mai napig tart, s innen többé-kevésbé egyenes út vezetett az íráshoz és fordításhoz.
Ami magát a fordítói munkát illeti, tízegynéhány éve úgy adódott, hogy ezzel is próbát tehettem, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nemcsak, hogy elfogadták a próbafordításom, de munkát is kaptam. Az első fordításom egy Warhammer 40K regény volt – a Nekropolisz –, ami a Szukits Kiadó gondozásában jelent meg.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal?
Ha valaki is felelős azért, hogy kapcsolatba kerültem a sci-fi irodalommal, azok a szüleim, akik a kezdetektől olvasták a Galaktikát, és a régi Univerzum magazinban megjelent orosz sci-fi novellákat. És azok is ők voltak, akik nem azt mondták, hogy fiam, ilyet aztán még véletlenül se olvass, hanem, hogy nézd csak, még egy pár év, és akkor ott lesz Arthur C. Clarketól a Randevú a Rámával, az nagyon jó.
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Egyetlen filmet vagy könyvet nehéz lenne kiemelni. Egyfelől, mert az ember ízlése változik, és amiért tegnap rajongott, arra holnap talán már csak nosztalgiával emlékszik vissza. Másrészt pedig, mert az egyik film ezért, a másik könyv meg azért teszik. De akad néhány, amiket mindig nagyon szívesen nézek meg/olvasok. A teljesség igénye nélkül pár kiragadott példa: Nagyon szeretem a klasszikus Star Warsot és a Star Treket, a Dűnét, Asimovtól gyakorlatilag mindent, Philip K. Dick, Roger Zelazny és Daniel Keys Moran írásait, John Brunnertől a Zanzibárt, William Gibson Neurománc univerzumát, az újabb nemzedék tollából Paolo Bacigalupitól A felhúzhatós lányt, Robert Charles Wilson könyveit, Glukhovskytól a Metró trilógiát, Lukjanyenko Őrség írásait, a Páncélba Zárt Szellemet képregényben és filmben egyaránt… És a képregényes kezdetekre való tekintettel örök kedvencem Pierre Berbettől a Psziborgok Álma.
Ha pedig filmről van szó, ismét igen széles skálán mozognak a kedvencek, Az ötödik elemtől a Szárnyas Fejvadászon át a Vissza a jövőbe trilógiáig és az Alien széráig.
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Az első fordítói munkám már sci-fi volt, sőt kifejezetten ilyen munkát is kerestem, és azt kell mondjam, szerencsésnek tekintem magam, hogy olyasmit fordítok, ami ennyire egybeesik a személyes érdeklődésemmel.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Úgy gondolom, mint minden műfajnak, ennek is megvannak a maga szabályai, melyek kortól, országtól, sőt írótól is függenek. Egy negyvenes évekbeli amerikai pulp fiction nagyon más nyelvezetet használ, máshová helyezi a súlypontot, és más kortárs problémákat vet föl, másféle irányt szab, másképp keres kiutat, mint a mai írók… Az, amiről sokan szeretnek elfeledkezni, hogy egy könyv fordítása nem csupán fordítás, ami a Google pár gombnyomással el tud végezni. Az ember történetet, szófordulatokat, szójátékot és kulturálisan kódolt másodlagos jelentéseket kell, hogy átültessen, úgy, hogy az magyarul is üljön. Nem csupán fordítunk, de magyarítunk is. Azt hiszem, erre jó példa Göncz Árpád Gyűrűk Ura fordítása, vagy Arany János Shakespeare fordításai, amik sok szempontból művészibbek és hangulatosabbak lettek, mint az angol eredetik. A fordító nem csak a nyelvtudásával, de a műveltségével, háttérismereteivel, személyiségével is dolgozik (s néha még az író esetleges apróbb tévedéseit is próbálja kiigazítani – mint mikor egy középkori miliőben játszódó amerikai történetben Magyarország fővárosának Budapestet tüntetik föl, vagy szabadon dobálóznak tudományos kifejezésekkel vagy katonai rangokkal), amibe az olvasók sokszor nem is gondolnak bele.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Új Pompeji) fordításánál?
Az Új Pompeji azt hiszem macerás lenne egy olyan fordítónak, aki nem igazán szereti a történelmet, de mivel egy időben régésznek/történésznek készültem, ez a része nekem inkább érdekes volt, mint problémás. Természetesen nem egy történelmi szakkifejezésnek utána kellett néznem, de azt hiszem, ezt természetes. Stílusát tekintve semmi olyannal nem találkoztam, ami igazán riasztó lett volna (pl. egyes szám első és harmadik személy folyamatos váltogatása, szubkulturális utalások, vagy olyan külső nézőpontos megoldás, ahol azt sem tudjuk, ki a narrátor stb). Jó volt olvasni, jó fordítani, és engem nem szokott zavarni a több szálon futó történet. Volt már olyan munkám, ahol a Szun Ce féle Háború művészetétől kezdve az űrutazás fizikájáig több dolognak is utána kellett néznem, de ez szerencsére nem ilyen volt.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
A könyv egy kicsit talán egy James Clavell vagy Passuth László regényhez hasonlítható abból a szempontból, hogy itt is épp elég szál és szereplő van, hogy megdolgoztassa az olvasó agyát. Mivel én szeretem az előbb említett írók regényeit, és egy időben magam is régésznek készültem, egy olyan könyv, aminek egyszerre van köze a sci-fihez és a történelemi krimihez, azonnal a szívemhez nőtt.
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Ilyen könyvet – főleg Mr. Godfrey tollából – máskor is szívesen fordítanék
