Kategória: Film

  • Öt részes lesz az Avatar

    James Cameron április 14-én, a San-Diego-i CinemaCon-on nyilatkozott 2009-es filmje várható folytatásairól, és az eddigi pletykákkal ellentétben meglepő kijelentést tett: nem két, hanem négy folytatáson gondolkodik, hiszen annyi mondanivalója van még a Pandora világáról, amely két további részbe nem fér bele.

    james-cameron-has-a-script-for-avatar-5_846r.1920
    Az Avatar minden idők legsikeresebb filmje, amely eddig 2,7 milliárd dolláros bevétellel büszkélkedhet. Ekkora siker mindenképpen feltételezte a folytatást, amelyről elég sokféle információ keringett eddig is, és rajongói videók tucatjai öntötték el a videomegosztó oldalakat. Korábban úgy hírlett, hogy a 2018-ra tervezett második rész a Pandora bolygó tengervilágába is bepillantást enged, de Cameron mostani nyilatkozata ennél tovább ment, már új élőlények, új kultúrák megalkotásáról is beszélt.

    A folytatások várható időpontjai igencsak messze nyúlnak, a harmadik rész 2020-ban, a negyedik 2022-ben, az ötödik pedig 2023-ban lenne várható.

  • Pandemic filmkritika

    Ki mondta, hogy nem lehet alacsony költségvetésből jó filmet készíteni? Ott van például a The Purge, vagy a Fűrész első része, de említhetném akár az első Mad Maxet, a Pi-t, vagy a Találmány című alkotást. Ezek mind-mind hollywoodi szemmel nézve borzasztóan kevés pénzből készültek el, és még ha szűkebb réteget is képviselnek, nem úgy, mint a több száz milliós blockbusterek, így is szép összegeket zsebeltek be. Tehát egy film értéke, mondanivalója nem a befektetett pénz függvénye.

    Ebben a tudatban ültem le megnézni a Pandemic című alkotást is, amely április elsején jelent meg (ezért néhány pillanatra tréfának véltem a filmet, de mint kiderült, komolyan gondolták).

    VIGYÁZAT! NYOMOKBAN SPOILERT TARTALMAZ!

    Nehéz felvázolni egy cselekményvonalat, mert a rengeteg töltelék jelenetből kicsit nehézkes kihámozni az igazi történéseket, de azért megpróbálom. Dr. Laurel Chase (Rachel Nichols) egy négyfős csapat tagjaként küldetésre indul a biztonságos karanténból, hogy túlélőket keressen a teljesen tipikus zombivírus kitörése után. Majd kiderül, hogy ő nem is orvos, és csak a lányát próbálja megmenteni, de közben legalább mindenkit megölet maga körül. Nagyjából ennyi maga a sztori, de sokkal érdekesebb boncolgatni a Pandemicet, ha mindig kis szeleteket vágunk belőle.

    Hogy mitől különleges a film? – tehetné fel a kérdést bárki. A válasz egyszerű: semmitől, csupán az egész Pandemic belsőnézetes, tehát a főszereplők szemszögéből láthatjuk a történéseket. Ezzel nem is lenne baj, hiszen éppen most adják a hazai mozik a Hardcore Henry című filmet, ami hasonló módon operál, de brutális adrenalin túladagolást ígérnek készítői.

    Nagyon komplikált filmre vinni az FPS (First Person Shooter – „belsőnézetes lövölde”) érzést, és nehéz hitelt adni neki anélkül, hogy videojátékszerű legyen az egész mozgókép. Sajnos a Pandemic is inkább élőszereplős játék lett, mintsem film. El tudok képzelni egy beszélgetést, amiben egy új zombis játékot kellene fejleszteni egy cégnek, ám a büdzsé véges, így élőszereplős átvezetőkre van szükség:

    – Főnök, mégsem készül el a mindent megváltoztató zombis játék.

    – Kár, de már felvettünk egy csomó jelenetet Paul Guilfoyle-lal, és Mekhi Phiferrel, most mi legyen?

    – Készítsünk egy egész filmet az átvezetőkből, és hajigáljunk egymásra értelmetlenül jeleneteket.

    – Nyomás dolgozni!

    Egy pillanatig sem lenne gond a Pandemic-kal, ha nem gondolná magát véresen komolynak. Ám sajnos állandóan megáll az egész film, hogy két teljesen nonszensz zombitámadás között lelkizzenek a szereplők, vagy mélység nélküli filozofálgatásokba kezdjenek, amikkel nem igazán lehet azonosulni. Például, mikor kiderül, hogy a főszereplő nem is orvos, csak hazudott, és egyetlen életben maradt társa nagy vonalakban eképpen vélekedik: Hazudtál, átvertél, becsaptál, megöletted az összes barátomat. De totál megértem, hát a gyerekedért tetted, aki valószínűleg már rég halott.

    pandemic

    A motiváció nemes, a kivitelezés borzasztó. A The Walking Dead nem véletlenül annyira népszerű sorozat. És nem a zombik miatt, hanem a rengeteg olyan aktuális társadalmi kérdés miatt, amelyről mer beszélni, még ha csak bújtatottan is. Illetve a filozófiai kérdéseknek van értelmük, tartásuk és mondanivalójuk (legtöbbször).

    A Pandemicban továbbá még a karakterek is roppant gyengék, sablonosak és megint csak: videojátékszerűek. Négyen (hangsúlyozom, négyen!) indulnak el megkeresni egy csomó potenciális túlélőt, vagy egyes fázisú fertőzöttet, , egy iskolabusszal. (Öt csoportba sorolják a vírus által megfertőzött embereket – az egyes fázisban lévők még gyógyíthatók, influenzaszerű tünetekkel és agyevésre való hajlammal vannak megáldva.) Van a sofőr, akit kreatívan Wheelernek (Kerekes) becéznek, de valójában tudjuk, hogy ő Theon Greyjoy (Alfie Allen), és a busz vezetéséhez ért. Hogy minél kevesebbet kelljen szerepeltetni, ezt sokszor a néző orra alá is dörgölik. Ő csak a volán mögött ül és ennyi… tud buszt vezetni! (A film vége felé azért akad neki egy kisebb szerep is.)

    Van egy parancsnokféle, Denise (Missy Pyle), kinek szerepe tisztázatlan, csupán egy GPS-t szorongat végig. Illetőleg van egy rezidens fekete bőrű ex-rendőr (Mekhi Phifer), aki, nos, jól tud lőni, őt Gunnernek (Fegyveres) hívják. És nem utolsó sorban főszereplőnk, Laurel (a Continuumból ismert Rachel Nichols), akinek a felcser státuszt kellene betölteni, kevés sikerrel (tiszta Left 4 Dead, vagy bármely kooperatív túlélő horror).

    pandemic

    Mondhatnánk akkor, hogy legalább jók az akciójelenetek. Hát… nem azok. Végig sötét van, közelharcra kevésszer kerül sor, azok sem látványosak. Össze-vissza lövöldözések előfordulnak, de komolytalanok. Ráadásul az FPS-nézet pont ezt a célt szolgálná, hogy „belülről” izgulhassunk, viszont a sötét miatt, és a kamera rángatásai miatt csak elvétve látjuk a shotgun csövét és az összeeső zombi-izéket. Az ötös szintű fertőzöttekben láttam kreativitást, abból a koncepcióból egy nagyon érdekes filmet össze lehetett volna hozni, de ezzel valamiért nem foglalkoztak igazán. Illetve volt egy kimondottan remek jelenet, mikor az iskola öltözőjében minimális parkour mozdulatokkal tarkítva gyűrték le az élőhalottak hordáját, ám a sötét miatt, és a folyamatos nézőpont cserélgetések miatt fogalmam sem volt, épp melyik szereplő mit csinál.

    A film megpróbál érzelmeinkre hatni, de mivel nincs is igazán mondanivalója, így bőven elsiklunk az egész fölött, és azt szeretné, hogy a végén meghatódjunk, de nem fogunk. Sőt, én valamelyest örültem ennek a végnek, még ha nem is volt sok értelme.

    Összegezve a Pandemic a tizenkettő egy tucat elvet próbálta megtörni egy belsőnézetes akció-horrorral, de ebből, igazából egyik sem sikerült. A színészek gyengén teljesítenek (pedig nem amatőrök), látványra semmi kiemelkedőt nem lehet mondani, a történet unalmas, a fordulatok kiszámíthatóak. Valamit azonban nagyon meg kell jegyeznie a filmnek: ami videojátékban jól mutat és működik, az egy mozifilmben szinte biztosan nem fog!

    Aki mindenképp zombis filmet akar nézni, úgyis megnézi, de akinek már csömöre van tőlük, nem a Pandemic miatt lesz újra lázas rajongója az agyevő élőhalottaknak.

  • Hardcore Henry

    A Hardcore Henry februári beharangozó cikkében már megvizsgáltuk a point-of-view filmek történetét. Kiderült, a saját nézőpontunk határai mögé visszavonuló történetmesélés nem is annyira új keletű, mint azt az ember hinné. Egész estét akciófilm még nem készült ezzel a metódussal, a Hardcore Henry viszont jó alapköve lehet az extrém FPS-filmek kibontakozó zsánerének.

    A néma főhős, Henry egy laborasztalon, csonkán, emlékek nélkül tér magához. Mellette a felesége, aki művégtagokkal látja el. Kisvártatva egy csapat zsoldos kíséretében rájuk tör egy elborult, albínó telekinézis-használó, ezért mindketten menekülni kényszerülnek. Henry azonban rádöbben, többre képes, mint azt gondolná. Feleségét elragadják tőle. Ezután összefut egy furcsa alakkal, Jimmyvel, aki több ízben is segíti őt.

    hardcore-henry

    Ez a film pofátlanul őszinte: nem hazudja magát többnek, mint ami. Minden egyes képkockáján a szélsőségesség dominál. Ennek megvannak a maga előnyei, így például nehéz rajta unatkozni (a nem akcióval töltött játékidő összege nagyjából 10 perc), és jókat tudunk kacagni az ellenség vérének fröcsögésén, vagy az abszurd helyzeteken. Ugyanakkor nem tudjuk komolyan venni, de talán ez kell ahhoz, hogy elfogadjuk tökéletlenségeit.

    Legfőbb hibája, hogy a néző szeme beleszédül a kamera kapkodásába. Amellett, hogy nem reprodukálja hűen és valószerűen az emberi látás tapasztalását (a perifériás látás ugyanis technikai okokból kimarad), a filmnézési attitűd sem ahhoz szokott, hogy egy másfél órás, go-pro kamerával felvett kaszkadőrfilmet lássunk a mozivásznon.

    A színészek közül Sharlto Copley volt a leghálásabb helyzetben. Ez a film igazi jutalomjáték számára, mivel több apróbb szerepben is kipróbálhatta magát, illetve szinte állandóan mutatta a kamera. Eleve nem idegen tőle az ilyen produkciókban való részvétel. Első nagyobb szerepét a District 9 előfutáraként ismert Alive in Joburg című, hat perces sci-fijének köszönhette, így ha a történelem ismétli önmagát, Neil Blomkamp után Ilya Naishuller is híressé válhat az oldalán.

    Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Copley saját bevallása szerint meglehetősen nagy kihívás volt a produkció.

    Az alkotók egyértelműen a koreográfiára helyezték a hangsúlyt, a dráma és a CGI viszont ezért gyenge maradt. A sztorit tekintve se számítsunk újításra: gyermeteg konfliktus, kipörgetett klisék, kiszámítható fordulatok.
    A Hardcore Henry inkább olyan, mintha egymás mellé rakták volna egy népszerű first person shooter összes átvezető videóját, csak némi „gaminget” is benne felejtettek. Az FPS-kedvelők számára bizonyára szép emlékek fognak felsejleni az egyes jeleneteket látva, tehát ha azt mondom: „Védd meg a nyomorékot, amíg leér a lift„, azt hiszem, nyilvánvaló, milyen ismert küldetéstípusra gondolok. Összességében az ilyen élmények megjelennek a film alatt, és ezért megéri megnézni annak, aki nyitott rá. A könnyebb tömegfilmek kedvelői viszont alaposan gondolják meg, mielőtt jegyet váltanak.

    Címe: Hardcore Henry HARDCORE HENRY
    Rendezte: Ilya Naishuller
    Forgatókönyv: Ilya Naishuller, Will Stewart
    Színészek: Sharlto Copley, Danila Kozlovsky, Haley Bennett, Tim Roth
    Megjelenés: 2016. április 7. (Magyarország)
    Forgalmazza: Vertigo Media Kft.
  • Itt az első Dr Strange trailer

    Április 12-én jelent meg a neten a Marvel Doctor Strange filmjének első előzetese. A főhőst Benedict Cumberbatch alakítja, aki a Hobbit trilógiában Smaug hangját adta, és főgonoszt alakított a Star Trek – Sötétségben című moziban, de fantasztikus filmben ez lesz az első címszerepe. A Mátrix és az Eredet hangulatvilágát idéző  trailerben feltűnik még Tilda Swinton (Narnia, Snowpiercer, A zéró elmélet) kopaszon, Rachel McAdams (Időről időre) és Chiwetel Ejiofor (Mentőexpedíció, Az ember gyermeke, 2012,  Z mint Zakariás).

    A premier november 4-én várható.

  • A múlt makacssága – 11.22.63 sorozatkritika

    Stephen King mesteri regényében Jake Epping angoltanár utazik vissza az ötvenes évek végére, hogy megakadályozza a Kennedy-gyilkosságot. A műből a Hulu készített minisorozatot, melynek nemrég vetítették utolsó epizódját. Sokakat lázasan égetett a kérdés: ezt a King adaptációt is elrontották, vagy vajon Bridget Carpenter keze alatt végre sikerült képernyőn életre kelteni a történetet?

    Lelkes nézőként és olvasóként elárulhatom, hogy a legtöbb vélemény szerint az utóbbi eset fordult elő. A sorozatot sok King-rajongó kritizálta a dramaturgiai elemek felülírása miatt, új szereplők, új történetszálak bevezetéséért, és sokan fel is adták a sorozat nézését az első néhány epizód után. Ezek ellenére úgy vélem, a rendező megtalálta az igazi hangot az időutazós-thrillerben, és az utolsó epizóddal  bebizonyította,  hogy képes átadni az eredeti történet leglényegesebb elemeit.

    Akik tehát eddig nem olvasták a könyvet és nem látták a sorozatot, mindenképpen érdemes belekezdeniük, és mivel az adaptáció valóban jól sikerült, igazából a sorrend is mindegy: mindkettő megérdemli a figyelmet. Azonban ők most gyorsan zárják be ezt a cikket, mivel a továbbiakban a cselekmény részleteire is ki fogok térni.

    11.22.63_01

    A 11.22.63 forgatókönyvét az a Bridget Carpenter jegyzi, akinek neve egyebek közt a Parenthood vagy a Friday Night Lights írójaként lehet ismerős. Sok olyan alapvető változtatást eszközölt az eredeti történethez képest, melyek a teljes történet ismeretében furcsának hathatnak, viszont a regényt nem olvasók számára fel sem tűnik, hiszen az alapvető hangulatot nem rontja.

    Az egyik legnagyobb változtatás egy új karakter (vagyis inkább kiszélesített mellékkarakter), Bill Turcotte figurája volt. Az eredeti történetben néhány oldal erejéig bukkan fel, a sorozatban azonban végig elkíséri Jake-et Texasba, és végül olyan sokat tölt az Oswald házaspár megfigyelésével, hogy szerelmes lesz a híres gyilkos szovjet feleségébe, Marinába.

    A dramaturgiában és adaptációban járó nézők hamar észrevehették, hogy mivel a regény teljes egészében Jake emlékirataiból áll, a sorozatban folyamatosan az ő narrációját kellett volna hallgatnunk minden egyes cselekedetéről – mivel végig egyedül dolgozott, többnyire csöndben munkálkodott. Ahogy Carpenter is nyilatkozta, Bill karakterére épp azért volt szükség, hogy valakivel megbeszélhesse az időutazó, milyen információkra van szükségük, milyen események fognak történni, mit tudnak a jövő lakosai a múlt szereplőiről.

    11.22.63_02

    A többi lényegi változtatás teljesen egyértelműen annak köszönhető, hogy a regény jócskán túllépi az ezer oldalt (King nem épp arról ismeretes, hogy szeret röviden és tömören fogalmazni), így muszáj volt valahol levágni belőle, hogy könnyen fogyasztható nyolc részt állítsanak elő. Így maradt ki a Sárga Kártyás Ember eredeti története (a sorozatban ő is egy időutazó lett, aki a kislánya halálát próbálja megakadályozni, míg a regényben egyfajta titkos társaság tagja, aki az időutazókat szabályozza), és Jake első próbaútja is, amikor csak egy iskolai barátja családi tragédiáját próbálta megakadályozni, aztán gyorsan visszatért a jelenbe, hogy kiderítse, milyen hatással volt közbenjárása.

    Végső soron a kimaradt részek többsége a regényben azt a célt szolgálta, hogy jobban megértsük miért és hogyan működik az időutazás King világában, de ennek lényegét redukálva is tökéletesen sikerült visszaadni a kisképernyőn: a múlt makacs. Nem hagyja, hogy megváltoztassák, ezért minden lehetséges akadályt az időutazó elé gördít, hogy az ne okozzon túl nagy változásokat.

    De természetesen a pozitívumok között a legfőbb helyen Sadie történetszálát kell kiemelni. A könyv valójában a szerelmi történetről szól, és az időutazás igazi tárgya, a gyilkosság megakadályozása helyett sokkal inkább annak igazi áldozata, a jodie-i könyvtáros halála a sokkal fontosabb mind Jake, mind a néző/olvasó számára.

    Sarah Gadon már csak a mosolya miatt is ideális Sadie karakterének megformálására, de a sorozat során alakításával tökéletesen életre keltette a szende lányt, aki ellopja az időutazó angoltanár szívét. Szerencsére pszichopata férje, és a horror zsáneréhez hű újra felbukkanását is úgy közvetítette a forgatókönyv, hogy érezhető legyen, Jake milyen szörnyűségeket hozhat azok életébe, akikkel a múltban találkozik.

    11.22.63_03

    Szintén nagyon jó döntés volt, hogy a sorozat végén a 80 éves Sadie-t nem egy öregjelmezbe bújt Gadon alakította, hanem Carpenter a már az ’50-es ’60-as években is színészként alakító Constance Towerst kereste fel. Így a történet befejezése az adaptáció végére teljesen szöveghű maradhatott: a harmincas éveiben járó angoltanár és a nyolcvanéves könyvtárosnő egy másik életben átélt szerelmük útórezgéseit érzik, miközben újra egymással táncolnak, és a „zene elmossa az éveket.”

    King egy friss nyilatkozatában természetesen tagadja, hogy igazi férfiként sírt volna az utolsó jeleneten, de beismeri, hogy még az ő szeme is benedvesedett.

    Legfőbb negatívumként talán pont a főszereplőt alakító James Franco játékát hoznám fel. Ahogy premierkritikánkban is elhangzott, valóban tehetséges színész, abszolút jól áll neki a szerep, viszont a nyolc epizód alatt sokszor azt éreztem, hogy még a történet ismeretében is nehéz értelmezni arckifejezéseit. Voltak jó pillanatai, de többször volt feltűnő, hogy mimikája szegényesebb skálán mozog a többi színészéhez képest.

    Összegezve úgy érzem, a King-rajongók egy olyan adaptációt kaptak, ami nemcsak hű a szöveghez, hanem kifejezetten jól megáll a saját lábán is. A 11.22.63 elkapja a regény hangulatát, és habár más konkrét sztorielemekkel, de segít az olvasónak belecsöppenni a hatvanas évek amerikájába, sok érdekes mellékszereplővel bemutatja a kor társadalmát, és annak lehetséges okait is, hogy miért övezi ennyi összeesküvés-elmélet és feltételezett titkolózás a Kennedy-gyilkosságot. A sorozatot csak nagyjából nyolc óra végignézni, de ha az ember rászánja az időt, és belemerül a könyvbe, az is van olyan izgalmas, hogy ugyanilyen gyorsan, letehetetlenül átrágja magát rajta.

  • Itt az új Star Wars film előzetese

    Április 7-én kora délután debütált a neten a következő Star Wars film, a Rogue One – A Star Wars story (Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet) előzetese. A film magyar premierje december 15-én esedékes.

    A sztori a két trilógia, vagyis a III. és IV. epizód között játszódik, és arról szól, hogyan lopja el egy csapat az első Halálcsillag tervrajzait. A nem egész két perces trailerben Jyn Erso (Felicity Jones) találkozik a Lázadókkal, és csatlakozik hozzájuk. Nehéz nem észrevenni, hogy főhős megjelenésében némileg Katniss Everdeenre hajaz. A korábbi karakterek közül feltűnik Mon Mothma, akit sikerült ugyanolyannak ábrázolni, mint annak idején az eredeti trilógiában. Ismét szerepet kapnak a klasszikus csillagrombolók, egy hozzájuk méltóan gigantikus jelenetben. A lépegetőket havas, jeges táj helyett ezúttal homokos, pálmafás környezetben láthatjuk viszont. És persze eredeti páncélzatú rohamosztagosokból sincs hiány. Velük ezúttal nem csak lézerfegyverrel, hanem közelharcban is szembeszállnak a Lázadók.

    A trailer ígéretes, a hangulat kifogástalan: úgy tűnik, ismét érdemes várni a premiert…

  • The Walking Dead – Ilyen volt az évad második fele

    Figyelem! A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

    Tavaly elég ambivalens módon vélekedtem a 6. évad első feléről, hisz maga a fél-szezon is az volt. Négy remek részt négy közepes, vagy még annál is rosszabb követett, a félig tele-félig üres pohár pedig egy sorozat esetében nem épp elismerendő. Kérdés volt, hogy félidő után javul e a helyzet, és az az igazság, hogy, bár a második menet is tartogat pár megkérdőjelezhető írói/rendezői döntést, a végeredmény így is remek, helyenként pedig bámulatos lett, olyan minőségbeli zuhanást pedig közel sem produkált a széria, mint pár hónappal ezelőtt.

    Már a kezdéssel szereztek egy hatalmas pirospontot a készítők, az ugyanis, hogy Jessie famíliáját testületileg megetették a járkálókkal, ami a lehető legjobb döntés volt. Érezhették ők is, hogy a család minden tagja szálka a rajongók szemében, nem is húzták sokáig az elhalálozásukat. Más kérdés, hogy az ominózus jelenetet a készítők valószínűleg drámainak szánták, a legtöbb néző viszont – köztük én is – kaján vigyorral az arcukon nézték végig a mészárlást. Persze rosszmájúság lenne, ha csak emiatt tartanám erősnek a nyitányt, a „No Way Out” alcímet viselő epizód ezen felül is remek. Végig pörög, látványos, a rész végi gyilok-montázs pedig a végletekig hatásvadász ugyan, de működik, és nem is reprezentálhatták volna jobban Rick jelmondatát, miszerint együtt mindenre képesek. Amire aztán Negan és kompániája csúnyán rácáfol ugye, de erről később.

    Az évad innentől a promo szlogen jegyében zajlik, tehát a világ kitárul, elindul a portyázás, hogy Alexandria felvirágozhasson, és ténylegesen otthont biztosítson a benne élők számára. A kiruccanások alatt csakhamar kiderül, hogy a település nem az egyetlen a környéken, létezik egy hely Hilltop néven, ahol van orvosi ellátás, állat és növénytermesztés, ellenben védelemnek híján vannak. A terv innentől pofonegyszerű és diplomatikus: Hilltop ellátmányt nyújt Rickéknek, akik cserébe fegyveres védelmet biztosítanak. Amire szükség is van, az évad első felében beharangozott Megmentők ugyanis hathatós belépővel jelzik, hogy olyan fenyegetést jelentenek, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Legfőbb ellenlábasként pedig olyan moralizáló szálat hoznak a sorozatba, amely még akár jól is elsülhetett volna.

    twd1

    Hogy miért a feltételes mód? Rick, tudván, hogy csapata jószerivel minden borzalmat átélt már, és ezáltal megerősödött az együtt töltött idő során, ígéretet tesz Hilltop fejének, hogy még az írmagját is kiírtja a Megmentőknek, ha cserébe létrejön a mindkét fél számára jövedelmező kollaboráció. Ezzel a döntéssel a készítők feldobták azt az erkölcsi dilemmát, hogy vajon a nézők hősöknek, vagy antihősöknek szurkolnak már oly sok éve, hisz Rick döntése, és a csapat egyetértése körülbelül ugyanolyan lelketlen szörnyekké redukálja a kommunát, mint amik ellen küzdenek. A labdát azért nem sikerült leütni, mert a Megmentőket már a kezdetektől annyira antipatikusnak ábrázolták, hogy igazából bármennyire is szenvtelen a csoport szisztematikus mészárlása a „Not Tomorrow Yet” című (ettől függetlenül pazar) részben, egy pillanatig sem érzi a néző, hogy Rickék ezzel bűnt követnének el. Holott ezt pár beállítással, színészvezetéssel azért próbálták érzékeltetni. Kihagyott ziccer, de nem égbekiáltó hiba: a lényeg kiderül, miszerint ebben a világban (meg amúgy sem) nem létezik kategorikus jó és rossz, csupán a túlélés számít, még ha ez az ember lelkébe is kerül előbb vagy utóbb.

    twd2

    Ami viszont nem jött össze makro-szinten, az „kicsiben” igen. A 13. rész egyrészt minden csatorna álma, hisz a pár helyszínnel és szereplővel operáló kamaradráma költségvetése egy normál epizód büdzséjének csupán a töredékébe kerülhetett, másrészt az évad csúcspontja is, annak ellenére, hogy a cselekményben nem történik érdemi előrelépés. A „The Same Boat” Carol és Maggie elrablását és túszul ejtését állítja középpontba, mely során a tettek nem, a lelki vívósás viszont annál nagyobb szerepet kap. Az eddig sziklaszilárd jellemű Carol csakhamar a jövőbeli énjét kezdi el látni egyik fogvatartójában, Paulaban, ez pedig elhozza felismerést: nem szeretne ilyenné válni. A részt a zseniális forgatókönyv mellett Melissa McBridge lehengerlő alakítása tesz emlékezetessé, minden rezdülésén látszik a saját magával folytatott belső harc, a változás akarata, melyet ez a beteg világ lehetetlenné tesz. „Survival of the fittest”, a gyengéknek nincs helye az új rendben, ahogy Carolnak sincs többé a csapatban, hisz tudja, elég egy gyenge láncszem (vagyis ő), és mindennek vége. Az ő története itt véget is érhetett volna, de nem voltak elég bátrak az alkotók, ezért is lett az utolsó két rész olyan, amilyen.

    twd3

    Ahogy Carol „gyengül”, úgy mások egyre erősebbek lesznek, Eugene és Denise „felnőtté” válására pedig egy egész epizódot szentetek a készítők, hogy aztán előbbit az elismerés, utóbbit pedig a halál várja. Nem volt szép húzás pont egy olyan karaktert megölni, aki épp erőre kap, ugyanakkor remekül érzékeltették, hogy néha már késő változtatni, a halál pedig nem válogat. Ugyanebben a részben pedig Daryl is szembesülni kényszerül előző baklövésével, azzal ugyanis, hogy puhány módon életben hagyta Dwightot az előző félévadban, az egész csapatot veszélybe sodorta, és zömét a Megmentők markába terelte.

    Az új karakterekkel a sorozat nem igazán tudott mit kezdeni, Hilltop lakossága egyelőre statiszta szerepben tiszteleg, egyedül Jézus az, aki valóban érdekes (na meg humoros), de az ő jelleme sincs nagyon kibontva – még. Rick és Michonne románca sok vizet nem zavar, túlzásba nem viszik, de nem is lenne értelme, hisz végig irreleváns marad a cselekmény szempontjából. Ahogy Glenn-Maggie, Abraham-Sasha párossal sem esnek át a ló túloldalára, láttatják, hogy végül mindenki képes a megállapodásra még ebben a kaotikus és kilátástalan világban is, de a romantikázást ügyesen háttérbe szorítják, így nem lesz zavaró. Ami viszont igen, hogy Carl karakterét nagyon a periférián mozgatják az epizódok alatt, furcsa, hogy pont akkor kezdik el hanyagolni, mikor végre kompetens, és egyáltalán nem idegesítő részét képezhetné a csapatnak, sérülése ide vagy oda.

    twd4

    És akkor a finálé. Sokat vacilláltam, hogy szenteljek e külön bekezdést a zárásnak, de mivel óriási visszhangja volt az ominózus résznek úgy döntöttem, megérdemel egy külön bekezdést. Az utolsó képsorok lecsengése után konkrétan felrobbant az internet, felháborodott rajongók emelték fel hangjukat (billentyűzetüket). Az IMDb-n jelenleg 5,6 ponton áll az epizód, és ez még valószínűleg csökkenni is fog, sosem látott mélypontot hozva ezzel a sorozat történetében. De miért is? Haladjunk sorrendben.

    A pneultimate epizód fellőtte az alapszituációt: Daryl elindult befejezni, amit elkezdett (likvidálni Dwightot), Morgan és Rick felkerekedett, hogy megkeresse a mindent és mindenkit hátrahagyó Carolt, Maggie pedig rosszul lett, orvos pedig csak Hilltopban van, odáig meg el is kéne jutni ugyebár. Kifejezetten darabos rész lett a 15., és egy olyan irányba mutattak a történések, ami könnyen egy bagatell és kiszámítható végkifejlethez vezethetett volna, nevezetesen, hogy a Megmentők lerohanják a szinte védelem nélkül maradt Alexandriát. És hál’ Istennek, hogy nem így lett, mert az évadzáró így egyáltalán nem lett rossz (pláne nem annyira, mint azt az internet népe hangoztatja), csupán fókuszvesztett és gyáva.

    Fókuszvesztett azért, mert Carol szála egész egyszerűen teljesen megtöri Rickék történetének ritmusát, holott akár ki is hagyhatták volna. Ha csak a következő évadban folytatják a nő történetét, máris jobb lett volna a helyzet, de az alkotók úgy gondolták, hogy inkább a (amúgy teljesen indokolatlan hosszúságú) 64 percbe tuszkolják bele Morgan és Carol sztoriját, így kevesebb játékidőt hagyva Rickéknek, ami viszont sokkal fontosabb a jövő szempontjából. Az, hogy a Megmentők minden egyes Hilltopba vezető utat pikk-pakk lezárnak kissé hihetetlen ugyan, de remekül szemlélteti, hogy Rick mennyire elszámolta magát azzal a kijelentéssel, miszerint a világ az övék. Kilátástalan helyzetükből az eddigi legidegesítőbb karakter, Eugene kínál kiutat, érzelmes (már-már szívszorító) búcsúja pedig nagyon betalál, kár, hogy az írók gyávák voltak végig is vinni az elköszönést, mint ahogy gyávák voltak a cliffhangert illetően is. Ugyanakkor, ha a záró másodperceket nem számoljuk, az utolsó 10 perc eszméletlenül feszült és remekbeszabott lett, olyan, amely alatt a néző együtt izgul a szereplőkkel, miközben még levegőt venni is elfelejt. Negan (akit csípőből hoz zseniálisan Jeffrey Dean Morgan) jött, látott, és mindenkit letaglózott. Beugrója akár egy rocksztáré (teatralitásból csillagos ötös a beköszönés, és ezt most nem negatív értelemben mondom), szónoklata folytán pedig joggal fagy meg a szereplők ereiben a vér, Rick arcára hosszú idő után valós félelem ül ki, Andrew Lincoln színészi alakítása pedig teljesen hihetővé is tesz azt. Az eddig minden akadályon átgázoló csapat pillanatok alatt kerül kispadra, ezzel bizonyítva, hogy mennyire rossz tanácsadó tud lenni a túlzott magabiztosság.

    És akkor miért is háborodott fel nagyjából mindenki? A már említett utolsó pár másodperc iskolapéldája annak, hogy ne csináljon valaki cliffhangert, A szubjektív nézőpontból láttatott ütlegelés ugyanis mindent sugall, csak épp bátor lépést nem. A készítők nem lesznek annyira bevállalósak, hogy egy kulcsszereplőt vonjanak ki a forgalomból, ha pedig jövőre kiderül, hogy Aaronra esett a „Fuss”, na, abból lesz az igazi felháborodás. Sokkal ésszerűbb lett volna megmutatni, ki lett a kiszámoló vesztese, de az ésszerűséget – immáron sokadjára – beáldozták a hatásvadászatnak, ezt a betegséget úgy látszik, már soha nem növi ki a Walking Dead. Jogos tehát a gyűlöletcunami, ugyanakkor ezért lehúzni egy amúgy korrekt epizódot kicsinyesség.

    twd5

    Lezárás ide vagy oda, az évad második fele fényévekkel jobb lett, mint az előző, nem volt ellaposodás (kivéve a 15. rész), jó arányban osztották el a drámát és az akciót, hagyva némi helyet a karakterizálásnak (ami az utolsó részben azért kissé erőltetettnek hatott). Negan már most a széria legerősebb antagonistájának tekinthető, ilyen beugrója még a Kormányzónak sem volt anno, rajta tehát biztos nem múlik a 7. évad minősége. A készítők kurázsiján viszont igen, sokkal tökösebbnek kell lenniük a jövőben, nem kell Trónok Harca szintű karaktergyilkosság, de igenis merjenek kiírni pár fontosabb szereplőt, hisz ha valami, hát az emberi élet nagyon képlékeny a Walking Dead világában. Statiszta már hullott elég, ideje, hogy a nézők a valódi főszereplőkért aggódhassanak, volt már rá példa, és legyen is. A kijelölt irány jó, már csak némi vér kell a pucába!

  • Star Wars: Rebels 2. évad kritika

    A Disney nem vállalt túl nagy kockázatot azzal, hogy a 6 évadot megért Clone Wars animációs sorozat után tavalyelőtt útjára indította a Rebelst. Egyrészt biztosak lehettek benne, hogy a fent említett széria nézői rétege úgyis követni fogja a hasonló stílus/narratíva miatt, másrészt a két trilógia közötti űr kitöltésére már régóta áhítoztak a rajongók. Az pedig, hogy hangulatilag inkább az eredetire hajazott (és hajaz most is) a Rebels, már csak a hab volt azon a bizonyos tortán. A Birodalom és a Lázadók küzdelmére kihegyezett sztori főszereplői ugyanúgy egy hajón (Ghost) kalandoztak a végtelen űrben, mint Han, Luke és a többiek az eredeti trilógiában. A csapatban ugyanúgy megtalálható a mentor-tanítvány páros (Kanan és Ezra), a vicceskedő droid (Chopper), a merész pilóta (Hera), és még a szőrös, nagydarab, ámbár emberi nyelvet beszélő nagyfiú sem hiányzik a kompániából (Zeb). Mindezekhez jött a tény, hogy legfőbb antagonistaként újfent a célozni továbbra sem tudó birodalmiak vannak, Vader többszöri feltűnése pedig kilóra megvette a rajongókat, ami azért nem meglepő, hisz minden idők egyik legikonikusabb gonoszáról van szó. Nem csoda hát, hogy a második évad immáron több epizóddal, több ismert szereplővel, és nagyobb tétekkel hozta el ismét a Star Wars csodálatos világát, s bár a végeredmény nem lett tökéletes, az univerzum kedvelői mennyei mannaként szipkázhatták be a 20 rész minden másodpercét úgy, hogy az esetleges hibák nem is voltak annyira zavaróak.

    Ahelyett, hogy részletesen elemezném az évad cselekményét (hisz aki látta, tudja mi történt benne), lássuk, milyen modulokból is épül fel a Rebels. A széria tematikája értelemszerűen öröklődött a Clone Warsból, annak minden előnyével ás hátrányával. A fő, jobbára az Erő körül forgó főszál kötőanyagaként sok alibi részt kaptunk ismét, melyek egy része jó (Relics of the Old Republic, The Call, The honorable ones), de legtöbbje inkább csak időhúzás (Brothers of the Broken Horn, The forgotten droid). Újabb fájó pont ezen epizódoknál, hogy többségük sokkalta gyermekdedebb történettel bír, mint a nagyon is sötét tónusú fősodor, ez a kontraszt pedig (pláne, ha valaki darálva nézi a részeket) eléggé ki tudja zökkenteni a nézőt. A Rebelsnek a fiatalabb korosztályhoz is szólnia kell, és ez ebben ütközik ki leginkább.

    rebels1

    A fő történetszál két tengelyen mozog. A Lázadók otthonkeresése úgy-ahogy egybe van kötve a mellékepizódokkal (így meg is magyarázva azok relevanciáját), a lényeg azonban (akárcsak az első évadban) az Inkvizítorok körül forog, kiknek feltett szándéka, hogy levadásszák az utolsó életben maradt jediket. A Főinkvizítor ugyan az első szezonban életét vesztette, helyére rögtön kettő (sőt, mint az a végjátékban kiderül, három) került, akik valahogy megérzik a jedik tartózkodási helyét, így változtatva a fő cselekményt kvázi macska-egér játékká, amelyet a gyakorlatban sokkal jobban implementáltak, mint ahogy elsőre hangzik.

    A rosszfiúkról igazából most sem derül ki, hogy mifélék. Annak ellenére, hogy vörös pengét forgatnak, nem Sith-ek (ezt a fogalmat még mindig elég képlékenyen kezelik, a KotOR játékokban sokkal jobban definiálták a fogalmat), ennek ellenére remekül használják az Erőt, és félelmetesen jól bánnak a fénykarddal is. Kanan és Ezra szerencsére kapnak segítséget a küzdelemben, Rex, az egyik utolsó élő klón, valamint a mostanra felnőtté vált Ahsoka feltűnése pedig végre pótolja az első évad kihagyott ziccerét: összeköti a Clone Wars és a Rebels világát. Szerepük sajnos egy két csúcspontot (például a bámulatos finálét) kivéve eléggé marginális, de ez változhat a harmadik évadra. A cameo-cunami pedig nem ér véget velük, viszont láthatjuk pár perc erejéig például Yoda mestert, Leia hercegnőt, és persze Dart Vadert, a rajongóknak nem kellett csalódniuk ezen a téren (sem).

    rebels2

    A szereplők mellett a hátér bővítését sem felejtették el a készítők. Megtudhattuk például a hiperűr-ugrás, mint technológia származását, a Lasatok történetét, kaptunk némi Birodalom-árnyalást (reflektálva az Ébredő Erő egyik főszereplőjére, az Új Rend nézeteivel szintén szembemenő Finn-re), és persze az Erő, valamint annak használói (Jedik, Sithek) történelméből is kaptunk egy-egy szeletet. Ezt a szegmenst az animációs éra mindig is sokkal érdekesebben kezelte, mint a filmek. A finálé maga parádés lett, végre hullottak az Inkvizítorok, újabb lehetőséget kapott a szereplésre a Star Wars univerzum talán legelhanyagoltabb karaktere, Darth Maul, az elkerülhetetlen Vader-Ahsoka párbaj pedig maga volt a színtiszta adrenalin. Külön jó pont a Disney-nek, amiért, bár a kánonból kukázott nagyjából mindent a filmeken és a sorozatokon kívül, az utolsó részbe mintegy „easter-egg”-ként belecsempészte a Knights of the Old Republic-ból ismert Sith hitvallás mondókáját, és Kanan megvakulása is kikacsintás a (többek között) Force Unleashedből ismert bukott jedire, Rahm Kota-ra. Apró nüánszok ezek, mégis jó felfedezni őket.

    rebels3

    Mindehhez a jól ismert Star Wars muzsikák kiváló aláfestést nyújtanak, még ha az animáció minősége továbbra sem az igazi. Szokható ugyan, és művészi szempontból sokszor kiváló, de az animációk még mindig darabosak (pláne fénykardpárbajok alatt), a textúrák sokszor mosottak, és a pálcikaszerű fénykardokkal is meg kell barátkozni, pláne az Ébredő Erő robosztusabb ábrázolása után. De ez már csak szőrszálhasogatás, a Rebels 2. évada hozta (sőt, fokozta) az első felvonásban látottakat, sok emlékezetes jelenettel, továbbra is szerethető (és jellemileg fejlődő!) karakterekkel, melyek tükrében a töltelékként szolgáló epizódok erősen hullámzó minősége betudható a szükséges rossznak, amely a fiatalabb nézői igények kiszolgálására szolgál csupán. Ezek után nem nehéz tehát várni a harmadik évadot, benne remélhetőleg még több Maul és Ahsoka szerepléssel, még sötétebb tónussal, és Ezra identitásválságával, mert az egyértelmű, hogy megkísértette a Sötét oldal, a pálfordulásban rejlő lehetőségeket pedig nem fogják parlagon hagyni a készítők.

  • Kisfilm: Rise

    Márciusban jelent meg  a neten egy 5 perces rövidfilm, Rise címmel, ami a robotok és az emberek között kitörő háborúról szól.

    A történet szerint az emberiség az androidok kipusztítása mellett dönt, amikor a gépek érzelmeket fejlesztenek ki magukban. A rendező, David Karlak 38 ezer dollárt kalapozott össze az interneten alkotása megvalósításához. Ráadásul még két ismert színészt is megnyert a porjekthez:  Anton Yelchinr (Star Trek) and Rufus Sewellt (Ember a fellegvárban).

    A rövidsége miatt a film olyan, mintha egy előzetes lenne egy egész estés mozihoz, ugyanakkor hangulatban, vizualizásban, technikában egyaránt egy profi, érett film benyomását kelti. Reménykedjünk, hátha egy producer lecsap a kisfilmre, hogy egy nagyobb mozi legyen belőle. Annak idején épp így készülhetett el a District 9.

    Kapcsolódó
    Scarlett Johanssont imitáló robot egy rajongótól

  • Óvakodj Slendermantől – dokufilm a horrormémről

    Beware the Slenderman címen mutat be idén az HBO egy dokumentumfilmet, amely feltárja az elmúlt évek legnépszerűbb creepypasta figuráját, Slendermant, és a hozzá tartozó legendákat.

    A továbbiakhoz nem árt két dolgot is kicsit elemezgetni. Az egyik maga a creepypasta fogalma, a másik pedig a horror mémek királyává vált Slenderman, mint a modern mumus, minden gyermek rémálma, és jól ismert internet „celeb”.

    2009-et írunk, a Something Awful nevű oldal photoshop-versenyt hirdet, melyben egy ijesztő históriával felruházott, lehetőleg minél félelmetesebb lényt kell kitalálni. Ezen a megmérettetésen kelt életre a legenda. Slenderman pillanatok alatt világhírre tett szert, és nagyon sokáig városi legendaként terjedt weboldalról weboldalra. Már-már tényleg valódinak tűnt a rengeteg részletes beszámoló, rajz, fotó után, amelyek szinte önálló életet éltek. A creepypasta Amerikában (talán az egész világon) népszerű szleng, melynek fordítását inkább be sem vállalnánk (ijesztőtészta?). Jelentése nagyjából annyit tesz: félelmetes történetek, amelyek gyakran részletesen kidolgozottak, és igazi, megtörtént eseményeket is alapul vehetnek. Adott egy rejtélyes városi legenda, lezáratlan rendőrségi ügy, színezd ki, keríts köré egy nem evilági lényt, majd gondosan hintsd el az interneten, és lám: kész is a creepypasta! (a tíz legfélelmetesebb creepypastát ezen a linken lehet megnézni.)

    slenderman2

    Azt tehát már tudjuk, mi maga a jelenség, most beszéljünk egy kicsit magáról Slendermanről. A lény nagyjából három méter magas, fekete öltönyt visel, bőre teljesen fehér, arca pedig hiányzik. Szabad szemmel csak egy-egy villanásra lehet látni, mivel csak a gyerekek képesek észlelni őt, s rájuk jelent fenyegetést. Rengeteg olyan rajz készült, amelyet kisfiúk és kislányok rajzoltak (legalábbis annak tűnnek). Első ránézésre békésnek látszódó firkák ezek házakról, fákról, de rendszerint feltűnik rajtuk egy sokkal magasabb figura, természetesen Slenderman személyében. A felnőttek egy kamera, vagy fényképezőgép segítségével képesek őt lencsevégre kapni. Az egyik legenda szerint a nyurga fickó csak a gyerekekre veszélyes, a másikban bárkire, aki fenyegetheti démoni kilétét. Sokszor felhívják a figyelmet arra a különböző oldalakon, hogy senki se keresse Slendermant, mert ádázul elrabolja a kíváncsiskodó illetőt, utána pedig elő sem kerül többé. Másik teória szerint pedig gondolatok útján terjed a lény. Kicsit hasonlatos a tulpa nevezetű jelenséghez, melyet az emberi elme hív valóságra. Saját tudattal rendelkezik, és szájról szájra terjedve egyre erősebben megmarad földi létezésében, mígnem önálló teremtményként tengeti „életét”, és frászt hoz mindenkire.

    Tehát Slenderman az elmúlt hét évben roppant népszerűsége behálózta a különböző horror oldalakat, videojátékok özönét készítették el lelkes független fejlesztők, illetve hatalmas inspirációt gyakorolt a horrorra, mint műfajra. Virágkorát élték a túlélő horror játékok, mint az Amnesia, Outlast, Penumbra, Cry of fear és persze a Slender: The Arrival, s még sokan mások.

    A hamarosan induló HBO-s alkotás azonban másik oldalról közelíti meg a jelenséget. Oknyomozó dokumentumfilm keretein belül mutatják be milyen hatással volt egy képzeletbeli, kitalált lény hús-vér emberekre. És milyen befolyásoló erővel bír a fiatalabb korosztályok számára. Illetve ki a felelős érte, ha a kiskorú gyerek ilyesmit talál az interneten, és valójában elhiszi azt, amit lát, olvas, főleg ha ennyire valósághűen ábrázolják és aprólékosan kidolgozzák a történetet.

    maxresdefault

    A film fő szála egy gyilkossági kísérlet feldolgozása lesz, melyet két tizenkét éves lány követett el barátjuk ellen miután vakon elhitték Slenderman meséjét. Az áldozatot tizenkilencszer szúrták meg, miután becsalogatták őt az erdőbe, hogy találkozzanak a magas mumussal. Emellett foglalkozni fognak mentális betegségekkel, a deep web káros hatásaival, a felügyelet gyakori teljes hiányával. A film igyekszik bemutatni a lányok életét a bűncselekmény előtt, és a lehető legtöbb információt átadni az internetes mém szabad kószálásáról a világháló minden pontján.

    A Beware the Slenderman számos olyan kérdéssel foglalkozik, amelyek a mi mindennapjainkban is előfordulhatnak. Az internet egy roppant hatalmas, felfoghatatlan méretű entitás; amellett, hogy rengeteg hasznos információ kerül elénk néhány kattintásnyira, ugyanilyen módon a veszélyes vizekre is viszonylag könnyen elevezhetünk. S nem csupán mi, hanem a fiatalabbak is, akiknél még nem teljesen alakult ki az egyéni döntéshozó képesség, emiatt bármit elhisznek, amit tapasztalnak.

    A horrormémek azonban nem fognak eltűnni soha, csak átalakulnak. Mindig lesznek városi legendák, egymást ijesztgető lelkes rajongók, és ártatlanok, akik mindebbe belefutnak. Jobb esetben lesz néhány álmatlan éjszakájuk, rosszabb esetben tettlegességig fajulnak az erre fogékony természetű, mentálisan gyengélkedő személyek.

    A filmet a South by Southwest interaktív média és zenei fesztiválon mutatták be, egyelőre konkrét dátum nélkül, de még idén debütál az HBO csatornáján is.