Kategória: Film

  • Na ilyennek kell lennie egy szuperhősfilmnek

    Őszinte leszek: nem nagyon vonzanak a szuperhősös történetek. Az általános isiben persze még izgalmas volt a téma: különleges képességek, összecsapások, világmegmentés. De aztán valahogy kinő belőle az ember.

    Már jócskán felnőtt voltam, mire Hollywood eljutott arra szintre, hogy állkapocs-szaggató látványt és zúzásokat tudott a történet mögé rakni. Ami újra indokot szolgáltatott arra, hogy tegyek egy próbát a képregényhősök világával. Akadt is pár élvezetes, szórakoztató filmalkotás, de az látszott, hogy hosszú távon a látvány kevés lesz az érdeklődés fenntartásához.

    Később megjelentek felnőttesebb hangvételű, vagy éppen komorabb alkotások, amelyekben váratlan és meglepő módon drámai kvalitásokat is sikerült megcsillantani.  Ami újra reményt adott, hogy lesz ebből még valami.

    De aztán beindult a szuperhősös mozifilmek nagyüzemi sorozatgyártása és ahogy óramű pontossággal jelennek meg az újabb és újabb darabok, egyre nehezebb elhinni, hogy valami jó és eredeti fog születni. A Marvel filmek összefüggő univerzumának építgetése például kifejezetten lenyűgöző teljesítmény, de én a legutóbbi eposznál, az Ultron koránál már feladtam a reményt. Mert úgy éreztem, pontosan ugyanolyan volt, mint bármelyik korábbi alkotás, amiből futószalagon lehet gyártani még egy tucat másikat.

    Éppen ezért volt nagyon kellemes és pozitív csalódás az Amerika Kapitány: Polgárháború. Ez ugyanis azzal fogja meg a nézőt, hogy ellenállhatatlan módon újra gyereket varázsol belőle, aki fülig érő szájjal és csillogó szemmel élvezi az előadást. Ha valamire, akkor erre tényleg nem számítottam.

    És eközben az alkotók a drámai vonalat sem hanyagolják el. Ha tudatos felnőttként közelítjük ezt a filmet, akkor nagy erénye, hogy az összes szereplőnek megvan a maga hiteles, elfogadható, egyéni motivációja, és a maga módján mindenkinek igaza van, amikor egymásnak feszülnek. A bennünk élő gyermek pedig piszkosul élvezi az újabb és újabb és még újabb szuperhősök feltűnését, akik egyedi képességeikkel és stílusukkal egyre magasabb szintre emelik az összecsapásokat. Ráadásul mindezt remek humorral spékelték meg, leginkább az újoncok bevonása terén. Hangya és Pókember beszervezése, továbbá a harci stílusuk egyaránt megdolgoztatja a rekeszizmokat. A két csapat gigászi egymásnak feszülése a repülőtéren pedig mindent visz: igazi „ereszd el a hajam” típusú zúzás, aminek minden perce kincs. Még egy Star Wars-os utalásra is futja – bár öreg rókaként ez a poén már percekkel az elcsattanása előtt nekem is eszembe jutott.

    Mindössze egyetlen olyan részt találtam, amit komolynak szántak, de kicsit mellényúltak: a minden más szempontból nagyon rendben lévő helikopteres jelenetben Amerikai Kapitány előbb lefelé, majd felfelé fordított bicepsszel küzd, amitől olyan lesz az egész, mintha body builder bajnokság színpadán demózva pózolna. Szinte várjuk, hogy mosolyogva belenézzen a kamerába, és megcsillanjon a foga. De ez valóban az egyetlen kivétel, az alkotók egyébként remekül eltalálták azt a mixet, ami drámai, vicces, látványos, stílusos és közben rendkívül szórakoztató.

    A következő néhány szuperhősös film készítőinek jól feladták a leckét, mert ezt most egy darabig biztos, hogy senki sem fogja überelni.

  • Film készülhet az Örök háborúból

    Szoros versenyben a Warner Bros nyerte el a Sonyval szemben Joe Haldeman Örök háború című regényének megfilmesítési jogát. A főszerepet Channing Tatum alakítja majd, akitől nem idegen a fantasztikus zsáner: láthattuk a Jupiter felemelkedése című Wachowski filmben, és nemrég jelentették be, hogy MIB 23 címmel a fekete zsaruk világába is látogatást fog tenni. A forgatókönyvet Jon Spaihts írja (Prometheus, A legsötétebb óra, Doktor Strange, Az utazók, Pacific Rim 2).

    A Hugo- és Nebula díjas regény jogait 27 éven át Richard Edlund birtokolta, aki olyan filmek látványvilágán dolgozott, mint az eredeti Star Wars trilógia, Az elveszett frigyláda fosztogatói és az Alien 3. Később a Fox stúdió és Ridley Scott volt a jogtulajdonos, készült is több fogatókönyv változat, de a forgatásig egyik sem jutott el. Reméljük, hogy az SF nagymestere által írt, több mint 40 éves történet végre meg fog elevenedni a filmvásznon.

    Az Örök háború 2012-ben jelent meg magyarul a Metropolis Media gondozásában, folytatása, az Örök béke pedig 2014-ben.

  • Időparadoxon, thriller és a miénk – Hurok filmajánló

    A hazai filmek fogadtatása a legtöbb alkalommal negatív szokott lenni, vagy megfelelő reklám és marketing híján el sem jut hírük az átlagos mozilátogató közönséghez.

    Nagyjából a semmiből ugrott elő néhány hónapja a Hurok című sci–fi thriller előzetese, ami nem sokat mondott, és annál kevesebbet mutatott. Azonban fantáziámat nem hagyta nyugodni a kérdés, miszerint mégis mi lehet ez a film? Kisebb utánajárást követően sikerült kiderítenem, hogy valóban egy SF műről van szó, amely témája nem a szó szerint vett időutazás, de érzékelhetően efféle tematika köré építkezik. Így nem hagyhattuk ki az alkalmat, hogy mi is beüljünk rá, és megmondjuk a véleményünket!

    hurok

    A Hurok, mint ahogy címéből sejthető, egy csavaros időhurokra épülő krimi-thriller. Elképesztő fordulatokkal operál, ami már-már vetekszik a Primer című filmmel. Na jó, az talán még egy magasabb fokozat. Ami viszont biztos: nehezen lehet összefoglalót készíteni a látottakból, hiszen percről percre a cselekmény újabb fordulatot kap, és az összesen három főszereplőből álló „színészgárda” így is minden jelenetnél meglephet bennünket. Emiatt a sztorit nem vesézném ki, egyfelől a hihetetlenül összekuszált (mégis érthető) szálak miatt, illetve túlságosan spoileres lenne.

    Amit mégis ki lehetne ragadni, az egyrészről a környezet. A fények, a közeli, a távoli képek mind-mind elképesztően jól festenek. Rengeteg lapuló utalás, metafora, ellentét, párhuzam van jelen, és úgy érzem a felét észre sem vettem. Mélyről érződik, hogy magyar alkotás, ennek ellenére sehol sem kapunk konkrét utalást, melyik városban játszódik maga a cselekmény. A három szereplő külön-külön is egységes egész, éppen annyit kapunk belőlük, amennyire szükségünk van. Nincsenek fölösleges párbeszédek, és nem rágnak bele mindent a néző szájába. Amit először esetleg nem értünk (lesz olyan, nem is kevés), később kiderül, de türelem kell hozzá. Ez adja meg a Hurok esszenciáját, ettől lesz bravúrosan csavart és végig izgalmas.

    Hurok_film

    A másik nagyon fontos gondolat, mely kiemelhető, az nem más, hogy képes egy magyar film előadni olyan jellemfejlődést, amely nem igényel hosszas felvezetéseket, unalmas beszélgetéseket, és végletekig kibogozott motivációkat. Főszereplőnk, Ádám (Száraz Dénes) egy roppant ellenszenves fickó. Nagyon nehéz azonosulnunk vele a kezdetekben, igazi lecsúszott bunkó ember érzetét kelti. És milyen jól csinálja! Önző, arrogáns, felelőtlen. Kicsit olyan, mintha a rendező (Madarász Isti) összeszedte volna a hét fő bűn legjavát és belegyúrta volna egy karakterbe. Ám innen szép nyerni. Ádám a nagyjából másfél óra alatt gyökeresen megváltozik, és a film végére egészen megkedveljük majd. Kiemelhetőek a színészi alakítások is, mert végre nem keltik az örök színpadias hatást, amelytől a néző egy szemvillanás alatt elhidegülhet az adott filmtől. Főhősnőnk, Anna (Martinovics Dorina) a maga módján naiv, könnyen irányítható, ellenben mégis makacs lány, kinek kapcsán csupán egyelten kérdés járhat minden néző fejében: mi a fenéért van együtt Ádámmal? Gonoszunk, Dezső (Anger Zsolt) pedig igazi hirtelen haragú, maffiózótípus. Hármójuk kémiája mégis működik, egyben van és nem esik szét egy pillanatra sem.

    Végül néhány gondolat erejéig kibontanám, miért is érdemes nekünk, nézőknek is kicsit átgondolni a magyar filmekhez való viszonyunkat. Ahogy beértem a moziterembe, kicsit megijedtem, hogy elmarad a vetítés, mert rajtam kívül csupán egy házaspár ücsörgött. Később megjelent még néhány néző, ám így is összesen nyolcan lettünk, melyből egy úriember a film közepénél felállt, és kiment. Arra gondoltam, hogy az esős nap miatt lehettünk ilyen kevesen, de rájöttem, hogy a mozi jegypénztáránál, és a rágcsa-ellátó pultoknál kígyóztak a sorok. A probléma sajnos elég sokrétű. Talán már hozzászoktunk a sokszor zsékategóriás filmekhez, vagy nincs igényünk egy igazi agyzsibbasztó mozihoz. Talán nem kapott elég reklámot a Hurok, esetleg valami más állhat a háttérben. Mindemellett én arra szavazok, hogy mindenki adhat egy sanszot, mert ez bizony nem a tizenkettő egy tucat alapú moziélmény.

    hurok

    A Hurok elvétve tartalmaz néhány logikai bukfencet, de semmi olyan nincs benne, amit nem lehetne megbocsátani neki. Alapvetően az időparadoxon egy nagyon nehéz téma, és gyakorlatilag ez az első ilyen témájú magyar mozi.

    Összegezve a Hurok egy nagyon kreatív „éld át újra a napot” kategóriájú alkotás, ami tényleg megállná a helyét akár a külföldi mozikban is. Van néhány hibája, de abszolút szerethető az egész mozgókép hangulata, nem mellesleg a vágói munka fenomenálisra sikerült. A tanulsággal ki-ki maga azonosulhat, mert bizony szó van az emberi kőbevésett gondolkodás megmásíthatóságáról, értékrendek átalakításáról, szeretetről, mely miatt megéri változni, s változásokról, melyek miatt megéri szeretni. Egy esélyt bárki adhat a filmnek, legalábbis olyan nézőknek tudnám ajánlani, akik szeretik a paradoxonokat, és nem félnek egy kis gondolkodástól.

  • Szupersztereotípia – Supergirl évadkritika

    Amikor a Supergirl sorozat pilot részéről írtunk, azt emeltük ki, hogy ez egy igazán belevaló csajos széria lesz, és hogy mennyire szükségünk van egy határozott női szuperhősre. És egyáltalán egy kompetens női főszereplőre, mert ez a típus ritkaságszámba megy mostanában. Joggal hihettük a Supergirl-re, hogy egy halom ilyen szereplőt fog felsorakoztatni. Lássuk, mennyire tartotta be az első évad az ígéreteit, és mennyire sikerült megtalálnunk a számításainkat benne.

    A Supergirl teljes évada egy sztereotípiától hemzsegő, szexista mozgókép-halom, pedig igyekeztem nem belelátni fölöslegesen olyan dolgokat, amik nincsenek is jelen. Azonban itt szinte teljesen a néző arcába másznak a kínos szereplők, jelenetek, párbeszédek, akciók.

    Kara Danvers, más néven Kara Zor-El, azaz Supergirl (Melissa Benoist) nem más, mint egy hisztis kislány. Kimondtam, mert ki kellett, hogy mondjam. Minden egyes epizód arról szól, hogy mennyire meg akar felelni másoknak, és mennyire el akarja magát különíteni nagybátyjától, Supermantől, de mindezt hihetetlenül ellenszenves módon. Fogadott nővérével, Alex-szel (Chyler Leigh) karöltve próbálják megmenteni National City lakosságát a fenyegetésektől. Szinte mindig, vontatottan sulykolják a nézőbe a tanulságokat, és hogy mennyire fontos egymást megvédeniük, még akkor is, ha egyikük az idegenelhárító különleges, titkos csoport (DEO) tagja, a másik pedig egy idegen bolygóról származó űrlény, aki gond nélkül kinyom néhányszáz tonnát kisujjból.

    supergirl cat grant

    Karának, mint minden jóravaló szuperhősnek, kell egy civil nappali munka is. Hétköznapjait a nagy hírnevű Catco magazinnál (amely egyben minden médiumot magában foglal) tengeti a főnökasszony asszisztenseként, aki nem más, mint a munkamániás, szintén sztereotíp Cat Grant (Calista Flockhart), aki a számos pop-kulturális utalásért is felelős. Gyakorlatilag a megalomániás, lekezelő, arrogáns ember mintapéldája.

    Kara két munkatársa tudja Supergirl valódi kilétét: az egyik James Olsen (Mehcad Brooks), aki jól ismeri Supermant is (a képregény rajongóinak nem idegen a név, de ebben a kontextusban kissé furcsa), a másik pedig Winn Schott (Jeremy Jordan), aki pedig szerelmes Karába. Ám Karának James tetszik, szóval van egy teljesen fölösleges szerelmi háromszög, aminek nem sok értelme van, és nem is lesz egészen az évad végéig, ahol az elnyújtott katarzis talán megérinti az érzékenyebb nézőket.

    supergirl

    A hétköznapi fáradtságokat levezetve főhősnőnk fölölti a piros-kék gúnyát és az űrlényelhárítóknak segít legyőzni a kívülről jött fenyegetéseket, vagyis az űrlény-gonosztevőket.

    Természetesen Supergirlnek nem sikerül legyőzni őket elsőre, mert végtelenül gyengének ábrázolják őt. Ezt betudhatjuk annak, hogy még csak most fedezi fel valódi erejét, illetve minden ellenfele a Fort Rozz nevű űrbörtönből érkezik, tehát igazi intergalaktikus gonosztevőkkel gyűlik meg a baja.

    Itt már kibújik a szög a zsákból, mert kvázi ellentétes párhuzamként próbálja a sorozat bemutatni, hogy egy nőnek mennyivel több erőfeszítést kell tennie ahhoz, hogy ugyanazért a munkáért, ugyanolyan elismerést kapjon, mint egy férfitársa. Ez azonban szöges ellentétben áll azzal, hogy hihetetlenül szexista a sorozat. Kara, vagy Supergirl akármit csinálhat, nővérén és két barátján kívül senki se ismeri el őt. Megmenthet bárkit, egy halom ember utálja. Állandóan az Acélemberhez hasonlítgatják kezdetben, de ez számos sebből vérzik, amelyet most nem fejtenék ki, mert azzal nagyon eltérnék a témától. Az egészből viszont le lehet vonni egy olyan következtetést, miszerint minden nő a világban – hiába nézik le a munkában, magánéletben, elnyomhatják, megalázhatják – a maga és családja szuperhőse. Ez egy nagyon szép hasonlat, de a sorozat ezt nem fejti ki. Sarkít nagyon fontos dolgokkal kapcsolatban, és ettől az egyébként túlstilizált, közel tökéletesnek mutatkozó karakterek is komolytalanokká válnak.

    Superman-on-Supergirl

    Supergirl elhatározza, hogy megmutatja a világnak: van olyan jó, mint Superman! Ez azzal jár, hogy minden akcióba önfejűen, felkészületlenül vág bele, rengeteg kárt okoz, és természetes, hogy ezért őt okolják. (Elég, ha példának vesszük a Batman V Supermant.)

    És ezzel el is telik a játékidőre szánt 40 percből nagyjából 30, úgy, hogy tulajdonképpen semmi sem történt, csak egymás vállán sírt minden karakter. Majd az aktuális epizód tanulságait felhasználva, Supergirl felülkerekedik ellenségén. Ezzel csupán egy probléma van: nem kell ahhoz képregényrajongónak lenni, de még atomfizikusnak sem, hogy megállapítsuk már az első képkockáknál, miként kell legyőzni a gonoszt. Mindig van egy olyan jellemzője, ereje, aminél egyből kapcsol a néző, és előáll három lehetséges opcióval, hogyan lehetne elbánni a bűnözővel. Emellett egy komplett, erre szakosodott szervezet képtelen rájönni, és a világ egyik legerősebb szuperhősnője sem mutatkozik túl kompetensnek munkája elvégzésében.

    supergirl

    Hogy azért valami jót is mondjak a sorozatról, nagyjából az évad utolsó harmadára elindult valami, amitől komolyabban lehetett venni. Sajnos a kezdeti hibákat nem sikerült kigazolni, és még egy csomó másik is társult melléjük, de a sztorinak van értelme, és a szereplők közti kémia és felnőttesebbé vált. A humorosnak szánt képkockák néha túlerőltetettek, néha viszont meglepően jól sülnek el. A színészekre nem tudnám azt mondani, hogy rosszul játszanak, mert hozzák, amit hozni kell, de nem sok kiemelkedőt alkottak. Főleg, mikor lerí a jelenetről a zöld háttér és a CGI, a színészek arcán is látszik, hogy fogalmuk sincs, éppen akkor mit kéne csinálniuk. Apropó látvány! 2016-ot írunk, amikor a legkisebb költségvetésből is nagyon szép effektek készíthetőek. Itt nem értem, mi siklott rossz vágányra. Az összes (úgy értem, hogy tényleg az összes) speciális vizuális effekt egyszerűen béna és gagyi. Kínos nézni, mert a vetített háttér, egy-egy gonosz idegen külseje, a harci koreográfiák, vagy csak Supergirl repülése mind-mind iszonyatosan rosszul néznek ki. (Elég, ha csak egy pillantást vetünk a Marsi Fejvadász külsejére…)

    supergirl martian

    A sorozat értékelései nem szállnak az egekbe, de a nézőszám egy halom rekordot megdöntött, tehát úgy néz ki, rengeteg ember imádja is a sorozatot. A Flash-sel közös crossover epizód is remek hangulatú volt, de a rész rövidsége miatt nagyon kapkodósra sikerült, ami kissé zavaró, de nem szőrszálhasogatok, inkább megdicsérem a készítőket, hogy egy ötletes, és pazar résszel tudtak előállni. Hosszas huzavona után végül bekérték a második szezont is, amely elvileg a Cadmus projektet vizsgálja majd mélyebben.

    Összegezve a Supergirl egy rengeteg hibától hemzsegő, délutáni matinéként szolgáló sorozat, amelyben rengeteg potenciál van. Az évad végére több komolyságot kap, az érzelmek emberinek mutatkoznak, a szezont átszövő főgonoszok mélységet kaptak. A szexista vonulat még nem tűnt el teljesen, de a nők már inkább hasonlítanak a valódi világ nőire, semmint kellékekre, kötelező mondatokkal, sztereotíp jellemzőkkel. Hosszú út állhat még Kara és a sorozat előtt, de ehhez fejlődnie kell mindkettőnek. Rengeteg dolgot kell még megtanulnia, a számos hibát ki kell küszöbölni, hogy ne legyen érezhető a roppant szexizmus, ami átömlik a néző agyába, vagy legalább próbálják meg ellensúlyozni azt olyasvalamivel, amiben Kara kifejezetten sokkal jobb, mint férfitársai.

    Én mindenesetre nagyon szurkolok, hogy egy igazi, kiforrt és cselekménydús sorozattá váljon a Supergirl. Az évadzáró duplaepizód megmutatta, milyennek is kellene lennie.

     

  • Április 26. az első nemzetközi Alien-nap

    Alig egy hónapja jelentette be a Twentieth Century Fox, hogy a science fiction világa egy újabb ünnepnappal bővül: Idén április 26-án ünnepelhetjük először az Alien-napot. A dátum tulajdonképpen egy szójáték, akárcsak a Star Wars esetében a május 4-e (angolul May the 4th, azaz „May the force be with you”). A bolygó, ahonnan a filmek cselekménye alapján a xenomorph származik, az LV-426 névre hallgat.13103455_1008333739247699_8221564015437069857_n

    Ezen a napon rengeteg meglepetésre számíthatunk, mind a stúdió, mind a fanok részéről. Ennek apropóján ajándékozta meg Neil Blomkamp a rajongókat instagramján egy concepttel, ami A bolygó neve: halálból ismert Newtot ábrázolja abban a folytatásban, amit ő álmodott meg. A kép érdekessége, hogy vélelmezi az akkor még gyerekszínész Carrie Henn részvételét a produkcióban, holott az idén negyvenéves Henn azóta nem is vállalt szerepet filmben.

    Már egy ideje ismert, hogy a District 9-t is jegyző Neil Blomkamp egy ötödik Alien-filmet tervezett. Az ahhoz készült szkeccseivel valósággal levette a lábukról azokat, akik régóta várták a folytatást. A stúdió állítólag ennek hatására döntött amellett, hogy elindítja a projektet. Azóta felröppent az a hír is, hogy Blomkamp végül nem rendezheti meg, mert Ridley Scott, azaz a 1979-es A nyolcadik utas: a halál rendezője magának vindikálta a megvalósítás jogát. Az IMDb.com jelenlegi állása szerint viszont mégis az ifjú dél-afrikai direktor viszi végbe a produkciót, sokak örömére.
    MV5BMjE5MjE0Mzc4NF5BMl5BanBnXkFtZTgwNjMzMTgyNzE@._V1__SX1303_SY547_ Ridley Scott jelenleg a Prometheus folytatásán dolgozik, melynek sokat sejtetően az Alien: Covenant címet adták. Azt nem tudni, a két filmben mennyire lesznek áthallások, de egy biztos: azonos univerzumban fog játszódni. Neil Blomkamp névtelen Alien-projektjének forgatása bizonyos források szerint 2017. tavaszán kezdődik, egyidőben a Covenant utómunkálataival.

  • Daredevil 2. évad kritika

    A Netflixnek sokat köszönhet az amerikai, és most már az európai közönség is. Nemcsak a warezt tette teljességgel irrelevánssá kínálatával és szolgáltatásaival, de saját készítésű műsorai is minőséget képviselnek, olyat, amire a legtöbb tengerentúli TV csatorna csak irigykedve tekinthet. A Netflix felkarolta, és sikerrel befejezte a Star Wars-univerzum első animációs éráját, a Clone Warst, lehetővé tette Kevin Spacey-nek élete szerepét (House of Cards), visszaterelte a Wachowski tesókat (khm..nővéreket) a térképre a Jupiter felemelkedése zakó után (Sense8), és a sorozatok mellett a filmiparban is sikerrel vetették meg lábukat, méghozzá egy érzékeny és aktuális témát feldolgozva (Beasts of no nation). Tavaly pedig a Marvel-DC kisképernyős egyensúlyát is helyre billentették, mert utóbbi képviselői (a CW-nek hála) bőven a „vidámak” felett álltak, mennyiség tekintetében legalábbis mindenképp. A Daredevil viszont nemcsak szembement minden Marvel sztereotípiával, de olyan kvalitással adta elő a vak igazságosztó történetét, hogy az még mozivásznon is párját ritkította volna. Míg az első évad sikerrel köszörülte ki azt a csorbát, melyet a 2003-as borzalom okozott a rajongók szemében, addig a folytatás rögtön négy filmet tesz csupán kellemetlen emlékké, olyannyira, hogy már a most kijelenthetem: A Daredevil 2. felvonásánál jobb sorozatévad még nem született idén.

    daredevil1

    Frank Castle, alias Punisher belépője a vérgőzös első részben csak a kezdet volt. És, bár minden jel arra mutatott, hogy az évad során legfőbb antagonistaként lesz jelen, hamar kiderül, hogy motivációi (családja kiirtása) teljesen jogosak, s noha módszerei a végletekig radikálisak (tömeggyilkos, na), végső soron ugyanúgy a város javát szolgálja, mint maga a Fenegyerek, még ha önös érdekekből is teszi mindezt. Már a 3. epizódra világossá válik, hogy kettejük párharca ugyan eszelősen jól fest a képernyőn, Frank sorsát nem a fegyverek és az erőszak, hanem a szavak fogják eldönteni, méghozzá a bíróságon. És ezzel el is érkeztünk az évad legnagyobb pozitívumához. A remekbeszabott harci koreográfiák mellett ugyanis a verbális hadszíntéren folytatott harc is működik, nem is akárhogy. Míg Matt újdonsült harci botjaival intézi saját és Elektra nem épp evilági problémáit (erről később), addig végre Karen és Foggy is kibontakozhat, bár a Deborah Ann Woll által alakított hölgyemény azért kivette a részét az előző szezonban is. Foggy viszont az első évadban sokszor picsogó statiszta volt csupán, itt pedig már kompetens ügyvédként tiszteleg, kinek olyan szövegeket rittyentettek az írók, hogy csak emelni tudom a kalapom előttük. Karen emellett pedig igazából az egyetlen, aki hisz Frank ártatlanságában (és kis híján a módszereivel is egyetért), karrierjét pedig a Nelson&Murdock sajnálatos hanyatlása után oknyomozó riporterként terelgeti az évad jelentős hányadában – sikerrel. A Megtorló történetébe remekül integrálták Wilson Fisk karakterét, aki a börtönben Frank bosszúvágyát kihasználva válik Kingpinné, ezzel visszahozva pár rész erejéig a széria legutáltabb karakterét. Ez azért is óriási pozitívum, mert az évad legnagyobb részében nincs kézzelfogható ellenlábas, csak bandák, meg drogkereskedők, így szurkolni ugyan van kinek, de igazán utálni nincs kit, ami eleinte furcsa volt.

    daredevil2

    Matt valódi hivatását csak ritkán űzi az évad során, remekül kinéző jelmezében viszont annál inkább teszi a dolgát, melyhez immáron segítséget is kap régi ismerőse, Elektra Natchios személyében. Bevallom, eleinte tartottam attól, hogy az eddig teljességgel földhözragadt történetet komolyanvehetetlenné teszi majd a természetfeletti szál (lásd: Zöld Íjász), de szerencsére nem így lett. Köszönhető ez talán annak, hogy az ősidők óta dúló harc, a Kéznek nevezett titkos szervezet, a Black Sky, mint földöntúli fegyver nincs túlmisztifikálva, sőt, sokáig csak említés szintjén létezik, és a fináléra sem magyaráznak meg végső soron semmit, ez minden bizonnyal a harmadik évad, vagy a minden hőst összeterelő The Defenders minisorozat feladata lesz. Nincs felesleges hókuszpókusz, csak rébuszokban történő magyarázatok, némi halhatatlanság és a sejtetés, hogy valami mozgolódik a háttérben, mely sokkal hatalmasabb annál, mint azt bárki gondolná. Ez a ködbe burkolózás pedig nagyon jól áll a szériának. Még tovább árnyalja az amúgy is borongós tónust, mely nem csak sötét, baljós helyszínekben, a legtöbbször cenzúrázatlan erőszakban nyilvánul meg, de a történetben, a forgatókönyvben is – figyelj és tanulj, kedves Zack Snyder, a komor hangvétel nem merül ki abban, hogy sötét van, és folyton esik az eső! Elektra karaktere, Frankhez hasonlóan remekül ki lett dolgozva, a flashbackeknek van értelme, szenvtelen brutalitása pedig tökéletes ellenpólusa az emberi élet fontosságát hirdető Mattnek, kettejük vívódása remek pillanatokkal szolgált.

    Technikai téren már az első évad is brillírozott, ezt pedig csak fokozta a folytatás. A küzdelmek remekül festenek, az effektek nincsenek túltolva, a csatákat nem vágták szanaszét, az operatőri munka pedig az egyik legjobb, ami sorozatban valaha volt, a 3. epizód egysnittes bunyójára a lépcsőházban még Emmanuel Lubeczki (Az ember gyermeke, Gravitáció, Birdman) is elégedetten bólogathat. Nem spóroltak a díszleteken sem, egyetlen helyszín sem érződik műnek, mesterkéltnek, a kosztümök nem lógnak ki a sorból, a színészek pedig egytől-egyig remekül játszanak. Különösen Elodie Young Elektrája volt nagyszerű, de Charlie Fox sem véletlenül szeretné, ha karaktere feltűnhetne a mozivásznon is, jól megférne a nagy nevek mellett.

    daredevil3

    Minőségi szórakozást nyújtott a Daredevil 2. évada. Minden a helyén van, nem laposodik el, nincsenek idegesítő karakterek, az egyetlen negatívum talán, amellett, hogy sokáig nem tűnik fel épkézláb főgonosz az, hogy Frank és Elektra szála túlzottan külön létezik egymástól, ami egy idő után már nagyon feltűnő. A végére is csak úgy-ahogy ér össze a két történet, de mivel végig tudni, hogy a természetfeletti szál lesz a hangsúlyosabb a későbbiekben, így a Megtorló vendettáját csak az menti meg az érdeklődés lanyhulásától, hogy azt is hibátlanul építették fel a készítők, így szinte lehetetlen nem izgulni a kvázi melléktörténetért. A cliffhanger magáért beszél, remekül érzékelteti, hogy milyen tétekkel folytatódik a játszma a 3. évadban, addig pedig érkezik még egy Luke Cage, és feltehetően egy Jessica Jones 2. évad is, így garantálva, hogy minőségi Marvel sorozatokkal üssük el a hosszas várakozást. A karakterekkel készült minősíthetetlen filmadaptációkat pedig immáron végleg el lehet felejteni, a Netflix 2 évad alatt helyrehozott mindent, amit Hollywood anno elrontott. Köszönet érte!

  • Fear the Walking Dead 2. évad premierkritika

    Alapesetben semmi bajom a spin-off szériákkal. Ha azoknak van létjogosultsága, és egy érdekes világot bővítenek tovább, akkor igenis készüljenek mellékhajtások, hisz arra is volt már példa, hogy egy „kistesó” minőségileg túlszárnyalta még az anyasorozatot is (Zöld Íjász-Flash duó). Na, a Fear the Walking Dead pont nem esik bele ebbe a kategóriába. Nemcsak, hogy mindössze hat epizód alatt képes volt teljesen unalomba fulladni (pedig a kezdés jó volt), de ezen nyúlfarknyi idő alatt önnön relevanciáját is sztornózta. Hisz, bár időben korábban járunk ugyan, tematikáját tekintve a Fear echte az anyasorozat forgatókönyvével dolgozik, csak épp jellegtelen és/vagy idegesítő szereplőkkel tálalva azt.

    fearthewd1

    Ezt a vonalat a 2. évad szemrebbenés nélkül viszi tovább, a készítők pedig – nyomdafestéket épphogy tűrő szavakkal élve – még azzal is ön-tökönszúrást követtek el, hogy a szárazföldön is csak épphogy működő koncepciót a tengerre kontextualuzálták, így redukálva a nyitányt egy kvázi posztapokaliptikus valóságshow-vá, ahol mindenki azzal van elfoglalva, hogy mi a francot is csináljon. Victor Strand amúgy meglehetősen komfortos jachtja az első epizódban bizony a tömény unalom melegágya lett, ahol minden karakter csak lébecol, vagy épp drámaszakkörre képzeli magát, hogy meglegyen az elmaradhatatlan zsörtölődés. Salazar horgászik, Chris és Travis melodrámázik Liza „temetése” után (mert ugye ezt a szárazföldön nem lehetett elintézni), Madison elkezdett szívet növeszteni, ezzel teljesen karakter idegenné válva a teljes epizódra, leginkább mégis Nick az, aki nemigen tud mit kezdeni magával – remek megszemélyesítése az egész résznek. Ja, és persze ott van Alicia, akiről már most lerí, hogy a kompánia naivitás-katalizátora lesz, a The 100 Lexa-jaként némileg jobban a szívemhez nőtt Alycia Debnam-Carey. Előszeretettel társalog teljesen ismeretlen alakokkal, nagyon meg lennék lepve, hogy ha nem a vonal másik végén levő férfi és társai törnének borsot a főszereplők orra alá a későbbiekben. De nem csak ő vetemedik illogikus tettekre, Chris és Nick fürdőzése már-már komikus, ködfelhőben tengerbe ugrani valóban a legépeszűbb ötlet a kedélyek (meg a felhevült test) lehűtésére, mert az általában jól szokott elsülni ugye. Sebaj, legalább kapunk úszó zombikat, hogy felkavarják az állóvizet (sajnos csak szó szerint), mert ezen (plusz az amúgy egészen látványos kezdő snitten) kívül semmi nem történik a 40 percben, ami akár egy egységgel is megemelné a pulzust, ami szomorú, mert elviekben ez egy izgalmas sorozat kellene, hogy legyen. Kapunk cliffhangert természetesen (bár nem túl meghökkentőt), és egy rész alapján kár lenne leírni az immár 15 részes évadot, de egy premiernek illene felkeltenie az érdeklődést, a „Monster” viszont leginkább elaltatta azt.

    fearthewd2

    Nem kertelek, a Fear the Walking Dead második rajtja nem rossz, egyenesen borzalmas lett, annyira, hogy ha pontoznom kell, úgy 3 és 4 között mozogna. Szomorú, mert az AMC egy másik spin-offal, a Bette Call Saullal konkrétan precedenst teremtett műfaján belül, mert prequel jelleg ellenére is képes volt kilépni a Breaking Bad árnyékából, minőségét tekintve pedig el is éri azt. Nos, a Fear 2. évada egyelőre csak azt érte el, hogy még jobban várjuk az októbert, hogy kiderüljön, kit simogatott meg Negan azon a bizonyos utolsó képkockán. Mert, bár ott felháborodást váltott ki a záró jelenet, legalább elmondható, hogy elért valamit. Ez is, méghozzá egy kérdés megfoganását: Miért is nézem én ezt?

     

  • Cloverfield Lane 10

    Az első meghatározó kifejezés, ami a trailert látva az eszembe ötlött, az ambivalencia volt. Egy atombunker nagyszerű helyszínként szolgálhat egy kamaradráma számára, különösen, amikor három olyan karakter lakik benne, akik ránézésre az idilli családmodell paródiája. Ugyanakkor önmagában az ismerős cím és a keveset sejtető előzetes mégis arra utalt, hogy nem egy egyszerű filmmel lesz dolgunk.

    Figyelem, spoilerveszély!

    A történet szerint a fiatal Michelle egy félresikerült párkapcsolat elől menekülve autóbalesetet szenved és egy zárt szobában tér magához. Karjában infúzió, lábán pedig gipsz és bilincs. Az a szűz néző, aki a legkevésbé sem tájékozott, ezen a ponton emberrablós filmre gondolhatna, csakhogy a rendező csavar a történeten. A bunker ura, a marcona külsejű Howard beavatja a nagy igazságba, miszerint kitört a háború. Odakint mindenki meghalt, a levegő lélegezhetetlen, ráadásul a sugárzás felezési ideje alsó hangon is egy év. A támadás tényét a siheder külsejű Emmett is megerősíti, így szinte evidens, hogy odakint történt valamit. A dolgok azonban mégsem azok, aminek látszanak, úgyhogy Michelle nem hajlandó egykönnyen belenyugodni sorsába.

    cloverfield10

    A színészekről annyit, hogy John Goodman simán elviszi a hátán a filmet, és ez nem csak a közvélemény, de a szakma véleménye is. Kiszámíthatatlan az ő karaktere: az egyik pillanatban még gondoskodó házigazda, máskor kimért veterán vagy tekintélyelvű zsarnok. Mary Elizabeth Winstead egy átlagos szerepbe kényszerült, akit csupán az elszenvedett szakítás és a divattervezés iránti érdeklődése definiál, ugyanakkor szimpatikus annyira, hogy tudjunk vele azonosulni. A majdnem ismeretlen John Gallagher Jr., mint Emmett tulajdonképpen átmenetet képez a nagyon merev Howard és a fiatalos lazasággal rendelkező Michelle között, és mint harmadik a háromból, a protagoniston és az antagoniston kívül kvázi az összes maradék archetípus benne sűrűsödik.

     Bármilyen szpoilerezés nélkül csak annyit mondhatok, a film nagy terjedelemben szabadulós thriller, megfűszerezve egy csipetnyi sci-fivel. Utánanéztem az általános vélekedésnek, és sokan egyetértenek abban, hogy a koncepciót tekintve leginkább a Tortúrára hasonlít, illetve hangulatában sok minden másra (Pánikszoba, Ex Machina).

    A tény, hogy IMAX-teremben is vetítik a filmet, megtévesztő és indokolatlan, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet rajta szórakozni. Leköti az embert, a sok fordulat fenntartja az izgalmat, a végkifejlet pedig egyértelművé teszi, hogy megérte erre a filmre jegyet váltanunk.


    Címe: Cloverfield Lane 10cloverfield5-xlarge
    Rendezte: Dan Trachtenberg
    Forgatókönyv: John Campbell, Matthew Stuecken, Damien Chazelle
    Színészek: John Goodman, Mary Elizabeth Winstead, John Gallagher Jr.
    Megjelenés: 2016. április 14. (Magyarország)
    Forgalmazza: UIP-Duna Film

  • Filmpremier: Beépített tudat

    Április 21-én mutatják be a magyar mozik a Beépített tudat című filmet, melynek alaphelyzete fantasztikus, de ettől eltekintve várhatóan egy átlagos akciófilmmel van dolgunk.

    A történet szerint a CIA egyik legjobb ügynöke egy küldetés során olyan információk birtokába kerül, mellyel képes lehet megfékezni egy nukleáris háborút. De mielőtt mielőtt ezt átadhatná feletteseinek, elkapják. Mikor kollégái rátalálnak, már csak egy módon deríthetik ki, társuk mit tudott: tudatát át kell ültetniük egy másik emberbe. És ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, az egész világon egyetlen személy képes befogadni az ügynök emlékeit, érzéseit: egy féktelen, gátlástalan bűnöző. Így aztán rá vár a döntés, hogy segít megmenteni a világot, vagy hagyja elpusztulni.

    Hollywood sokadik tudatátültetéses sztorijában a főbb szerepeket Ryan Reynolds, Kevin Costner, Gary Oldman, Tommy Lee Jones és a nemrég Wonder Womanként debütált Gal Gadot alakítják. A forgatókönyvet a Szikla és a Kettős kockázat szerzőpárosa jegyzi.

  • Ghost In The Shell – Megkezdődtek a forgatások

    Pár éve felröppent a hír, miszerint a 90-es évek egyik, ha nem a legnépszerűbb cyberpunk-szerű mangájából (később anime), a Ghost In The Shellből (Szellem a burokban, Páncélba zárt szellem) élőszereplős film készülhet. Beindultak a rajongói elképzelések, teóriák, számos kérdést fölvetve, hogy egyáltalán hollywoodi produkció lesz a végkifejlet, netán egy japán remake van terítéken. Hiszen még az eredeti japán animéknek is volt amerikai „megfelelője”.

    Egy-egy információtöredéket leszámítva nagyjából semmi hírértékűt nem kaptak a kíváncsiskodó nézők, egészen mostanáig. Végre megtörték a csendet a készítők, és már a premierdátum is biztos, miszerint 2017 március 31-én érkezik a Ghost In The Shell mozifilm Rupert Sanders (Hófehér és a Vadász) rendezésében, Scarlett Johansson főszereplésével. Utóbbiról már régebb óta tudhattuk szinte biztosan, hogy ő alakítja majd Motoko Kusanagit.

    A hivatalos szinopszis (szerencsére) nagyban megegyezik az alapul szolgáló manga sztorijával. A történet szerint Kusanagi, a Section 9 nevű elit anti-terrorista csoport kiborg-hibrid vezetője eltökélten küzd a legelvetemültebb bűnözők ellen. Ezúttal a csapat legújabb ellensége pedig azon ügyködik majd, hogy a kibertechnológiát uraló Hanka Roboticot tönkretegye. Kusanagi és a Section 9 feladata lesz őt megállítani.

    A filmben Johansson mellett feltűnik még: Takeshi Kitano (A szamuráj), Juliette Binoche (Az angol beteg, Godzilla), Michael Pitt (Hannibal sorozat), Pilou Asbæk (Lucy), Kaori Momoi. A Section 9 tagjai pedig: Chin Han (A sötét lovag, Amerika Kapitány: A tél katonája), Danusia Samal, Lasarus Ratuere, Yutaka Izumihara, és Tuwanda Manyimo.

    Egy forgatási képpel meg is erősítették: valóban elkezdődtek a munkálatok.