Kategória: Film

  • Hírek a Star Wars Celebration Europe-ról

    A múlt hétvégén (július 15-16-17) a Londonban tartott Star Wars Celebration Europe számos új és izgalmas hírmorzsácskával szolgált a SW franchise világából.

    Star Wars: Zsivány Egyes

    Igaz, újabb trailert még nem láthatunk az interneten, azért egy hosszabb és kisebb információkat tartalmazó werkfilmet kaptunk az új SW filmhez. A videó igazolni látszik a rendező, Gareth Edwards (Godzilla, Monsters) elképzelését a Rogue One-ról: olyan filmet készíteni, ami beleilleszkedik az Új remény eseményeibe és kifogásolhatatlan Star Wars hangulata van, emellett pedig friss ötletekkel teli, önálló története is legyen.

     

    Edwards reméli, sikerül megteremtenie a korábbi és a saját filmje közötti egyensúlyt. Ha ez sikerülne, akkor állítása szerint akkor tudna igazán tisztelegni George Lucas öröksége előtt.

    Az eredeti filmek iránt érzett szeretetem végett vonódtam be a film elkészítésébe […] Ez nem egy karaoke szám, vagy puszta visszatekintés vagy a rajongók kiszolgálása. Nem ezekből lesz a jó film. Hanem olyan szereplők kellenek, akik érdekelnek titeket [nézőket], és itt a lehetőség, hogy megalkossuk ezeket az új embereket és történéseket, amik berántanak titeket. Célunk, hogy remélhetőleg azért jöjjetek el a moziba, amiért mi is szeretjük a Star Warst, és bevonódjatok [a filmbe] és érdekeljenek az új karakterek.

    Az új filmhez kapcsolódóan kedveztek a Star Wars: Battlement játékosainak is, ugyanis az új letölthető tartalom a Rogue One: Scarif lesz. Nagy valószínűséggel, a film premierjével egy időben, azaz decemberben válik elérhetővé a kiegészítő.

    A werkfilm mellett megérkezett az első hivatalos poszter is a Zsivány Egyeshez:

    rogue_one_poster

    Néhány szó a Han Solo filmről:

    A Star Wars Celebrationön a tavaly bejelentett Han Solo film két rendezője, Phil Lord és Chris Miller (Lego film) megosztott a rajongókkal néhány infót. Először hivatalosan is megerősítették, hogy Alden Ehrenreich (Vonzások, Blue Jasmine) fogja játszani az ifjú Han Solót. A fiatal színészt több mint 3000 jelentkező közül választották ki. A forgatás 2017. január/február környékén kezdődik. Továbbá beszéltek arról, hogy miért is szeretik Han karakterét és arról, hogy az előzménytörténetben igyekeznek megőrizni a figura szerethetőséget.

    Star Wars Rebels-sorozat:

    A legtöbb hír az animációs sorozatról, a Rebelsről futott be. A legnagyobb szenzációt egy új, a bővebb Star Wars univerzumban kultikusnak számító szereplő felbukkanása jelentette: Thrawn főadmirális. A kánon kívüli történetekben Thrawn (vagy saját fajának a chissnek nyelvén Mitth’raw’nuruodo’) egy tehetséges parancsnok, aki drasztikus stratégiai döntései miatt száműznek. Ahol egy ajtó bezárul, ott egy másik kinyílik – igaz ez a talpraesett admirális esetében is. A Köztársaság és a Birodalom által fel nem térképezett területeket maga mögött hagyva csatlakozik a Birodalomhoz. Átlagon felüli képességeinek köszönhetően felküzdötte magát a hierarchia csúcsára, s meg is szilárdította helyét. Az eredeti trilógia eseményei alatt azonban a háttérben tevékenykedett, csak 8 évvel az Új Remény történései után bukkant fel újra, hogy átvegye az irányítást a Birodalom romjai felett.

    star-wars-rebels-grand-admiral-thrawn

    Thrawn először Timothy Zahn A birodalom örökösei, 1991-ben megjelent SW regényben tűnt fel. Zahn egy kegyetlen, de pragmatikus vezetőként ábrázolta a karaktert. Az admirális sosem cselekszik meggondolatlanul, minden apró részletre figyel, ezeknek az ismeretében elemzi az adott helyzetet. Ezek a tulajdonságok teszik őt egy igen összetett, méltó ellenféllé – valószínűleg ez az oka Thrawn nagy népszerűségének a rajongók közt.

    A Rebels 3. évadában továbbá feltűnik egy potenciálisnak tűnő birodalmi pilóta, Wedge, aki disszidálásra készül. Róla egyelőre többet nem tudni. Az új évad természetesen a régi szereplőket sem hanyagolja, például jobban megismerhetjük Ashoka Tanót és Ezráról is kiderül, hogy milyen veszélyt jelenthet.

    Végezetül álljon itt a trailer:

     

    További Star Wars Celebration híreket ezen a linken olvashattok (angol nyelvű), panelbeszélgetéseket pedig a hivatalos Star Wars Youtube csatornán. Az Erő legyen veletek a Zsivány egyes premierig! (és azután is)

  • 30 éves A bolygó neve: Halál

    James Cameron sci-fi klasszikusát 1986. július 18-án mutatták be az Egyesült Államokban, bár a magyar mozikat csak két évvel később érte el. A premier harmincadik évfordulója alkalmából a Galaktika grandiózus cikkel jelentkezik, benne izgalmas kulisszatitkokkal, melyek sokak számára újdonságot jelenthetnek.

    VALAMIKOR A JÖVŐBEN – VILÁGŰR 1

    Néma és végtelen. A csillagok ragyognak, akár Isten szeretete…hidegen és magányosan. Előttük egy apró hajó sodródik.
    KÖZELI: Ez a NARCISSUS, a balsorsú vontatóhajó, a Nostromo mentőkompja. Belső fények híján úgy tűnik, elhagyatott. Egy FELDERÍTŐ RADAR PITTYENÉSE hangosodik, közeledik. Egy árnyék borítja be a Narcissust. Reflektorok gyulladnak fel, végigpásztázzák a kompot, ahogy egy MASSZÍV SÖTÉT HAJÓTEST közelít felé.

    Kezdetek

    Az 1979-es Alien után szinte azonnal tervbe került egy folytatás, viszont a bevétel felhasználása kapcsán kialakult pereskedés (ami egyébként 1983-ig húzódott) és egy igazgatóságváltás okán egészen a 80-a évek közepéig kellett várni, hogy egyáltalán az előkészületek megkezdődhessenek. A producerek elsősorban olyan forgatókönyvírót kerestek, aki alkalmas egy ilyen nagy volumenű történet megírására. Miután belefutottak a Terminátor szkriptjébe, úgy döntöttek, a kanadai James Cameront bízzák meg. A híres űrhorror rajongójaként már a Terminátor forgatása alatt nekikezdett a munkának, és miután megírt 90 oldalt, bemutatta a Fox akkori igazgatójának.
    Larry Gordonnak különösen tetszett a forgatókönyv, ezért azt mondta, ha a Terminátor siker lesz, Cameron kapja a rendezői széket. A kanadai direktor korábban már bizonyította, hogy nem idegen tőle ez a pozíció sem, ám akkor még sokan nem tudták, hogy valójában egy igazi polihisztor.

    Vízió

    Már az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt, hogy az alkotók nem a korábbi film formuláját akarják használni, hanem egy teljesen más koncepciót: több hangsúlyt szántak a terrornak/borzongásnak, kevesebbet a horrornak. Az első inspirációs forrás a vietnámi háború volt, amely még mindig nagy katarzisban tartotta az amerikai népet. A dizájn mellett a felállás is eleve tetten érhető a film cselekményén: a beképzelt, technológiailag fejlettebb és felkészültebb katonák a mellüket döngetve „partra szállnak” egy ismeretlen területen, ahol fejletlenebb, de sokkal elszántabb ellenféllel találják szemben magukat. Hamar megváltoznak az erőviszonyok, az önmagukról kialakított kép pedig egy percaliens alatt semmivé foszlik. Állítólag Cameron sokat merített Robert A. Heinlein könyvéből, a Csillagközi Invázióból, amelyben a sci-fi kiemelkedő mestere meglehetősen hasonló témáról ír.

    A rendező a munkatársai szerint rendkívül despotikus, és hajthatatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy a vásznon pontosan azt lássa viszont, amit megálmodott. Ráadásul rendkívül tapasztalt a filmkészítés terén, és számos olyan készséggel rendelkezik, amellyel a produkció szinte minden területén helytállna. Az első operatőr az 1997-ben elhunyt Dick Bush volt. Nem hallgatott a rendező utasítására, akinek az volt az elve, hogy a fények segítségével keveset kell megmutatni a környezetből. Bush szégyentelenül megvilágított mindent, és saját autonómiájára hivatkozva ragaszkodott a módszeréhez, ezért távoznia kellett.

    Színészek

    Azt gondolhatnánk, Sigourney Weaver jelenléte magától értetődő volt, viszont egy bizonyos ideig fontolgatták azt is, hogy kihagyják a folytatásból egy bérezést illető vita miatt. James Cameronnal íratni akartak egy olyan verziót, amiben nem szerepel Ripley karaktere, viszont a rendező annyira ragaszkodott hozzá, hogy végül egy olyan összegben szerződtek le, amely az első filmért kapott fizetésének harmincszorosát jelentette.

    A legérzékenyebb kérdés inkább a szereplőgárda militarista oldala volt. Elsősorban Angliában élő amerikaiakat castingoltak (tekintve, hogy a film az angliai Pinewood Studioban forgott), hogy lehetőleg azok közül kerüljenek ki a tengerészgyalogosokat alakító színészek, akik még rendelkeznek a tipikus amerikai habitussal. A baj csak az, hogy a szigetország hajlamos kicsorbítani az agresszív szellem élét, ezért legalább 3000 meghallgatás után tudtak csak kiválasztani egy tucatnyi színészt. Őket már az előkészületeket megelőzően elküldték egy két hetes kiképzésre, hogy összekovácsolódjanak, és a forgatás kronológiájában is próbáltak figyelni arra, hogy a tengerészgyalogosok jelenetei minél később kerüljenek sorra, ezzel elősegítve a bajtársiasság kialakulását. Ripleyt, a cég által küldött Burke-öt, illetve a tapasztalatban Gorman hadnagyot alakító színészek nem tudtak a kiképzésen részt venni, viszont kívülálló szerepüket tekintve jobb is volt, hogy így alakult. A gyalogosok közül egyedül az Apone őrmestert alakító Al Matthews rendelkezett katonai múlttal, és ez több szempontból is a csapat hasznára vált. Egy alkalommal baleset érte a díszletet, egyikük pedig komolyan beverte a fejét. Matthews azonnal csapatvezető-üzemmódba kapcsolt: parancsokat kezdett osztogatni, ezzel koordinálva a mentést.Aliens3

    Három színész már ismerte James Cameront. A nagyszájú Hudsont alakító Bill Paxton egy apró mellékszerep erejéig tűnt fel a Terminátorban. Állítólag annyira túljátszotta szerepét a castingon, hogy még ismertségük ellenére sem kaphatta meg a szerepet, azonban kicsit később Cameron megkereste őt, és közölte, hogy mégis mellette döntöttek. Michael Biehn csak később csatlakozott a produkcióhoz Dwayne Hicks szerepében. Eleinte James Remar játszotta a tizedest, akit a Dexter című sorozatból ismerhetünk, de kreatív ellentétek miatt elhagyta a projektet. Már két hete tartott a forgatás, amikor Biehnt sietve hozzácsapták a stábhoz.

    A legérdekesebb talán Lance Henriksen esete, aki Bishopot, az androidot játszotta. A színész elmondása szerint a tizenkét éves önmagát akarta létre hívni alakításában, mivel sokat terrorizálták kiskorában, ám ő akkor is pontosan azzal a hideg magatartással viszonyult a vele erőszakoskodó idősebbekhez, amit a filmben is láthatunk.

    Forgatás

    A költségvetés 18 millió dollárra rúgott, a forgatást pedig 10 hónapban prognosztizálták, mely amellett, hogy kevés lehetőséget adott, szoros határidőt is diktált. Mindezt különösen megnehezítették a tengerentúli vezetőség és az angol stáb közti kulturális konfliktusok. A rendező sajátos mentalitása egy dolog. Ő mindenhez értett, mindenki munkáját képes lett volna elvégezni (leszámítva a színészekét), ezért minden joga megvolt arra, hogy dirigáljon. A britek kitűnő munkát végeztek, viszont nagyon lassan dolgoztak. Számukra a teaszünetek a mindennapok velejárói, ráadásul még munkajogi szempontból is kötelező volt beiktatni. Persze a rendező számára a forgatás egy nap 24 órán át tartana, ha ez a kérdés rajta múlna, viszont az angolok tántoríthatatlanak voltak, ha teáról volt szó.

    Szintén konfliktus forrásnak számított Cameron kanadai származása, ugyanis a stáb java része rajongott az első filmet jegyző Ridley Scott munkásságáért, és nem tetszett nekik, hogy egy fiatal külhoni dirigál egy olyan projektben, ami egy angol filmest illetne. Cameron egy alkalommal kifakadt rájuk, amikor pénzt gyűjtöttek egy tombolajátékukhoz, és forgatás közben odasétáltak hozzá, hogy akar-e pénzt felajánlani. A rendező kifakadásán felbuzdulva a segédrendező lesétált a díszletről. Ez, valamint Dick Bush távozása csak olaj volt a tűzre, ezért a stáb sztrájkba kezdett, és csak kompromisszumos megoldással lehetett jobb belátásra bírni őket.

    Az idegenek fészkében játszódó jeleneteket az Acton Lane Erőműben vették fel, ami ideális volt megannyi lépcsőjének és szerteágazó folyosóinak köszönhetően. A telepet ugyanakkor – rengeteg pénzért – meg kellett tisztítani az azbeszttől. Ezt követően a levegő állítólag tisztább volt, mint a Pinewoodban.

    Dizájn

    A fegyverek, a járművek és a tengerészgyalogosok felszerelése mind-mind a vietnámi háborút idézték. Ezen okból elvetették a korai koncepciókon tetten érhető gömbölyded alakzatokat és a valódi rakéták, járművek, fegyverek formáját helyezték előtérbe.

    Nagyon sok konverzióval dolgoztak.

    A jellegzetes impulzuskarabély (Pulse Rifle) például a Thompson gépfegyver katonai verziója és egy pump-action sörétes puska keveréke, míg a Vasquez és Drake által viselt Smart gun a német MG-42 típusú gépágyú, a dinamikus felvételek során használt Steadicam-heveder, valamint egy 250 Kawasaki motorbicikli elemeinek ötvözése.

    A páncélozott személszállító jármű (APC) egy repülőtéri vontatóból lett kialakítva, ezért jóval nagyobb erőre volt képes, mint amennyivel a kezelői boldogulni tudtak (számos baleset történt emiatt).

    A idegenek térnyerésének köszönhető nyálkás kérgesedés az első filmben nem jelent meg úgy, ahogyan a folytatásban, szóval ez is újításnak számított, nem beszélve a lények egyes formáiról, amiket később részleteznénk.

    A legnagyobb kivitelezési bravúr nak (a Királynő mellett) mégis a rakodó exoskeleton számított, mely segítségével Ripley megvívja végső csatáját. Hatalmas súlya miatt használat közben drótokon kellett lógnia, egy darukar tartotta, illetve egy „beépített” technikus is segített Weavernek a lépegetésben.

    Xenomorph

    Az Aliens lényei sok szempontból eltérnek az előző részben feltűnt idegenektől, és ennek nem csak kivitelezési, de kreatív okai is voltak. James Cameron nem akart annyira véres jeleneteket, mert szerinte a vérengzés, avagy a „gore” nem félelmet, hanem undort kelt a nézőben.

    Az életciklus első szakaszában szerepet játszó arctámadó (Facehugger), tehát maga a báb A nyolcadik utas: a Halálban egy tőrfarkú rák, némi osztriga és latex borítás kombinálásával született meg. Ezzel szemben A bolygó neve: Halál során marhabelsőségeket, valamint csirkebőrt használtak. Külön szót érdemel, hogy ezek a bábok animatronikája több, mint hat különböző változat kialakítását igényelte, hogy az arctámadó valódi, kiismerhetetlen fenyegetésnek tűnjön. Egy ilyen verzió például felhúzható játékként működött, de a legtöbb csak ernyedt húsdarab volt, amelyet dróton lehetett rángatni.

    A mellkasrobbantó (Chestburster) a rendező javaslatára karokkal bővült, melyekkel kisegítheti magát a gazdatestből. A báb végül annyira komplex és többtagú lett, hogy egy csápra emlékeztető módon volt képes hajlongani.

    A xenomorph harcos (Warrior) eleve különböző lény, mint amit az Alienben megismerhettünk, mivel az egy dolgozó (Drone) volt. Őket nem a lassú, kimért mozgás, hanem a gyorsaság és agresszió jellemezte, ezért a jelmezek kialakításánál inkább a mozgástartomány kiszélesítése volt a cél. Mivel sosem látszottak a lények teljesen, valamint a nézők sem kaptak elegendő időt arra, hogy megfigyelhessék a vonásaikat, a fő szempont az alakítás kivitelezhetősége volt, a ruhák pont emiatt gyakran hiányosak voltak. Táncosok, kaszkadőrök, testművészek vettek részt a lények megformálásában, de 2.5 méter magas bábokat is gyártottak, amelyeket különböző, groteszk testtartásban tudtak felállítani.

    A királynő (Queen) a legnagyobb jelentőségű alkotás volt, és ezt a színvonalat azóta sem tudták megugrani (talán a Jurassic Parkban, de azokat ugyanaz a csapat csinálta). Az összes lényt esetén közreműködött a svájci H.R. Giger, akinek az alien-dizájnt köszönhetjük, viszont a királynőt James Cameron tervezte. Megteremtésében rengeteg mérnöki eljárás keveredett: a feje hidraulikus volt, a tözsét egy darukar szállította, a lábait külsőleg vezérelték, az arcán lévő összes vonás pedig kábelek által volt irányítva. Az óriási gépszörny jeleneteihez 16 technikusra volt szükség. Stan Winston szerint a királynő a valaha létezett egyetlen „színésznő”, akinek az utasításra adott reakciójától J. Cameron visszahőkölt.Xenomorph_alien_desktop_1440x900_hd-wallpaper-931956

    A xenomorphok savas vérénél nem a színe volt a fő szempont, hiszen az egyszerű sárga festék. A lényeg a füstje volt, mely akkor keletkezett, amikor eltalálták a lényeket. Ehhez az alkotók titán tetrakloridot, ciklohexilamint és ecetsavat használtak, melyek egyes lövéseknél keveredtek. Ez adta a jellegzetes savgőzt.

    Vizuális effektek

    A film talán az egyik utolsó darab abból a korból, amikor még nem lehetett minden nehezen kivitelezhető effektet CGI-vel megvalósítani. A bábokat és a díszletet meg kellett építeni, bár adott esetben hatalmas méretekről van szó. A Sulaconál, a drop shipnél, az atmoszféra processzornál és némely jelenetek esetén az APC-nél miniatűröket használtak, viszont a falakon terebélyesedő kérgesedést valós méretben kellett kimunkálni. Egy hatalmas gipsztömbből forró dróthurokkal vágtak ki darabokat. A vizuális effektekért felelős részleg elkövette azt a hibát, hogy az erőműben lezajlott forgatás után – helytakarossági szempontoknak megfelelve – elégették a díszletet, csakhogy azok a jelenetek még James Remarral voltak leforgatva, aki távozott a produkciótól. Michael Biehn kései csatlakozása miatt újra meg kellett csinálniuk.

    Zene

    A tavaly elhunyt James Horner is meglehetősen öntörvényű munkafelfogással rendelkezett. Akkor bízták meg őt azzal, hogy komponálja meg az Aliens zenéjét, amikor még javában zajlott a forgatás. A finálé volt a legkardinálisabb kérdés, melyhez Horner nem tudott zenét szerezni, amíg nem volt a birtokában a kész anyag. Elmondása szerint melódiát írni egy dolog („talán két másodpercet vesz igénybe”), de kinyújtani azt egy meghatározott ideig, mely során 30-40 eseménynek kell zeneileg megfelelni (pl. fegyvertűz, emberek vagy lények halála), már sokkal nehezebb. Pontos időzítésre volt szükség, a vezetőség viszont nem értette ezt a problémát. Cameron és Horner mindketten perfekcionisták voltak, viszont nem állt rendelkezésre elegendő idő. Meg is fenyegették a zeneszerzőt, hogy átadják másnak a feladatot, ő pedig könyörgött, hogy tegyék meg, mert sokat tanulhatna attól az embertől, aki képes erre. Végül megoldódott a fiaskó, ráadásul a két művész több filmben is együtt dolgozott a későbbiekben, viszont az eset jól szemlélteti, hogyan zajlanak Hollywoodban egy blockbuster utómunkálatai.

    Hangok

    Talán mondhatjuk, hogy a film a jump scare ijesztgetés atyja, mivel sok benne a lassacskán elhalkuló, majd hirtelen, sikoltással felhangosodó rész, de persze akkor ezt még nem annyira kókler módon csinálták, mint a mai horrorfilmekben. Valamennyi zaj és hang jelentőségnek örvendhetett, pontosan azért, hogy az ember félelmi állapotát, azaz a hiperérzékenységet adja át a vásznon.

    Fogadtatás

    Annyira elmaradásban voltak, hogy még tesztvetítésre sem volt idő. A stúdió jóváhagyta, hogy Cameron szlogenjét használják a marketinghez: „This time it’s war.” (Ezúttal ez háború), és ez aliens-9tökéletesen jellemezte a koncepciót.
    Már az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt az érdeklődők számára, hogy nem remake-ről van szó, hanem folytatásról, ami harcos film lesz. Ez azért is volt aggályos, mert a 80-as években nem sikerültek annyira jól a folytatások, viszont A bolygó neve: Halál megannyi ikonikus pillanatot adott a rajongóknak, amiket nem loptak sehonnan (ellentétben az első résszel, aminél az író Dan O’Bannon elismerten egy csomó sci-fiből kölcsönzött elemeket).

    Nem is kérdés, hogy az Aliens még ma is megállná a helyét. A kora nem jelentene problémát az olyan nézők számára, akik még nem nézték rongyosra, vagy nem fújják kívülről az egyes dialógusokat. Semmi sem fogható egy ilyen alkotáshoz, amiben rendben van a cselekmény, hihető a koncepció, és a praktikai effektek a valóságnál is valóságosabbnak hatnak.

  • Alien: Covenant fejlemények

    A legtöbb sci-fi portál kiemelt hírként értékel bármilyen fejleményt, ami a készülő Alien: Covenant kapcsán felmerül. Így volt többek közt azzal a meglepő fordulattal, hogy a jellemzően komikus szerepeiről híres Danny McBride is szerepelni fog a filmben, mint a címszereplő űrhajó pilótája. McBride az általa megformált karakter nevét még nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni, ám elmondása szerint a film inkább egy sötét horrorhoz fog hasonlítani, tehát a nézők ne nagyon számítsanak komikumra, vagy happy endre.

    Nem kisebb izgalmat okozott, amikor felfedték a lény dizájnját, legalábbis annak egy részét. Találgatások szerint a kreatúra a Prometheus zárójelenetében megismert, Deacon névre keresztelt szörnyeteg lesz. A felvételből kiderül, hogy a Xenomorph megőrzi „ősi” alakját, holott a franchise minden egyes része egy kicsit módosított rajta. Mivel a Prometheust rengeteg kritika érte, hogy a rendező, Ridley Scott, aki egyben a kultusz megalkotója, nem örökített át semmit a régi filmekből. Most viszont úgy tűnik, nem volt rest felhasználni a saga néhány elemét.

    A sztori koncepciójáról már tudni annyit, hogy a Covenant legénysége egy idegen bolygón köt ki, amelyen csak a magányos android, David él, aki a balsorsú Prometheus egyetlen túlélője.
    A színészeket illetően már egy korábbi cikkünkben írtunk.
    A film előreláthatólag 2017. augusztus 4-én éri el a mozikat. Nagy kár, hogy nem április 26-ára próbálták időzíteni, pedig milyen nagyot szólna!
  • Új sorozatok a láthatáron!

    2016 nem lesz az SF, vagy fantasy éve Hollywoodban, de azért szép számmal lesz mit néznünk idén is. Már túl vagyunk a Függetlenség napja folytatásán, könny csorgatva, harci kiáltások közepette véget ért a Trónok Harca hatodik évada, és a decembert is tűkön ülve várjuk, hiszen kíváncsiak vagyunk, mit hoz majd az idei Star Wars mozi, a Zsivány Egyes.

    December azonban még elég messze van, addig pedig nem ártana valamivel lekötni magunkat. Ezekre a kisképernyős sorozatokra lesz érdemes odafigyelni a közeljövőben. (Emellett megemlítünk olyan szériákat is, amelyeket ugyan már bejelentettek, de csak 2017-től kezdik sugározni őket.)

    1. Time After Time (2017-)

    A cím ismerős lehet, valóban létezett egy ugyanilyen című alkotás, még 1979-ben, Időről időre fordítással. A sorozat elvileg H.G. Wells életútját fogja követni, természetesen fantasztikumokkal megfűszerezve.

    https://www.youtube.com/watch?v=VN4C4Ar5BLo

     

    1. MacGyver (2016 szeptember)

    A cím azt hiszem, mindenkinek sokat mondó lehet. Az amerikai kormány mindent megoldó szakembere újra visszatér a képernyőkre. Kilóghat az SF sorából, de hogy valaki képes legyen egy fülpiszkáló segítségével bombát gyártani… az már fantasztikus! A 80-as évek sikersorozatának újragondolása szeptemberben indul.

    https://www.youtube.com/watch?v=Gt8E6X6-744

     

    1. Frequency (2016 október)

    A 2000-ben bemutatott Frequency című film sztoriját dolgozza fel az azonos című sorozat. Egy rendőrnyomozónak sikerül rég elhunyt édesapjával (szintén detektív) kapcsolatot létesítenie rádióadás révén, majd együtt oldanak meg ügyeket, mindeközben bonyolult kapcsolatukat is igyekeznek rendezni egymással. Enyhén szólva is furcsa sztorinak ígérkezik, mindenesetre megér egy próbát.

    https://www.youtube.com/watch?v=BL8Rl2n2C6Y

     

    1. The Exorcist (2016 szeptember)

    Az Ördögűző sem egy semmitmondó cím, hiszen minden horror-rajongó egyik kötelező darabjáról van szó. Az 1971-es regény, és az 1973-as film alapján készül a széria. A történet fő vonulata nem tartogat sok meglepetést: egy pap ördögűzéseket hajt végre, és démoni lelkektől szabadítja meg a szerencsétlenül járt embereket. Mivel egyre több a remake, és egyre borzasztóbbak a filmekből készített sorozatok (üdv, Különvélemény!), egyelőre nem tesszük magasra a mércét, de illene egy pazar horror-műsort összedobni a készítőknek.

     

    1. Timeless (2016 október)

    Egy furcsa trió kapja a megtisztelő feladatot, hogy megvédjék ismert történelmünket a változástól. Az előzetes nem sok újdonsággal szolgál, és látványra sem lehetne azt mondani, hogy jól néz ki. Azért még ne írjuk le, elképzelhető, hogy egy nagyon frappáns, csavarokkal teli sorozatot nézhetünk ősztől.

    https://www.youtube.com/watch?v=4glJzvUunOE

     

    1. Taken (2016)

    „Nem tudom ki maga, de megtalálom, és megölöm!” – Hangzik a már mémmé vált híres mondata Liam Neeson-nek az Elrabolva című filmben. Egyelőre nem sok fogalmunk van, miről fog szólni a moziból készült sorozat, de valószínűleg Bryan Mills megpróbáltatásai előtt fog játszódni, ahol szintén rengeteg megpróbáltatáson megy keresztül. Reménykedünk egy izgalmas thrillerben!

    liam neeson meme

     

    1. Emerald City (2016 szeptember)

    És ismét egy újragondolás. Ezúttal egy örök klasszikus kerül terítékre, mégpedig az Óz, a nagy varázsló története. Ez már biztosan nem ugyanaz a Kansas lesz…

     

    1. Midnight, Texas (2016)

    „Twin Peaks keresztezése a True Blood-dal” – írja az IMDb a sorozatot illetően. Lesz itt minden, mi természetfeletti: vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok, és még angyalok is. E rejtélyes fantasy sorozat pilot részében bemutatkozik Manfred, a látó, ki új környékre költözik. Ezt inkább vígjátéknak lehetne elképzelni, de reméljük drámában sem lesz hiány.

    Midnight Texas - Season Pilot

    Az uborkaszezont átvészelve ezek az új sorozatok fognak ránk várni, de természetesen becsatlakoznak melléjük a már megszokottak is, melyekről igyekszünk mi is részletesen beszámolni.

    A napokban indult a Dark Matter második szezonja, hamarosan véget ér a Preacher bemutatkozó évada, nem sokára kezdődik a Mr. Robot második szezonja, de ősztől visszatérnek kedvenc kisképernyős szuperhőseink is. Jövőre pedig folytatást kapunk Shannara: A jövő krónikáiból, és a Térségből is. Ezek mellett még számos egyéb sorozat készülőben van, unatkozni biztosan nem fogunk.

     

     

  • Rekviem a 3D-ért

    Már sokat foglalkoztunk a szóban forgó technikával, különösen, hogy a 3D nyomtatás egyre népszerűbbé válik, és lassan nem csak relatíve egyszerű elképzelések megvalósítására használják, de előfordul, hogy rekonstruálnak általa egy egész várost.

    Talán kevesen tudják, de a 3D filmek technológiája majdnem egyidős magával a mozgóképpel. Már az 1900-as évek elején rájöttek, hogy ha egy jelenetet két, egymástól kicsit eltérő szögben elhelyezett kamerával rögzítenek, akkor speciális kivetítéssel és/vagy szemüveggel érzékelhetővé válik a mélység illúziója. Az 1922-es The Power of Love volt az első 3D-s film, melyet még sok alkotás követett, különösen a 1952 és 1954 közötti, „aranykornak” titulált időszakban. Ezt követően a filmipar megannyi kísérletet tett a 3D népszerűsítésére, mégsem volt képes visszarángatni azt a mainstream-kategóriába. 350px-The_National_Archives_UK_-_WORK_25-208

    A kétezres évek végéig szegényes volt a kínálat: élményszámba ment, ha egy kifejezetten erre a technikára gyártott film került a mozikba. Akkor még távoli jövőkép volt csupán, hogy szinte minden filmnek legyen 3D-s változata, de még az is, hogy akár otthon is megtapasztalhatjuk ezt az élményt, ha olyan TV-t vásárlunk, amely képes erre.

    Aztán jött egy nagynevű kanadai filmrendező/forgatókönyvíró, aki már egyszer letette az asztalra a világ legjövedelmezőbb filmjét. James Cameron 2010-ben nem csak rálicitált a Titanic sikereire, de megmutatta a multiplex-franchise tulajdonosainak a titkot, amivel sikerült visszacsábítaniuk a nézőt a moziba (mert ugyanis nem volt egyértelmű, hogy a 3D-ben rejlik a mozi jövője). A világszerte 2.7 milliárd USD-t hozó Avatar ugyanis olyan, addig sosem tapasztalt látványvilággal dolgozott, melyet nem kaphattunk meg az otthonunk kényelmében. Pandora varázslatos részletgazdagsága olyan világba engedett bepillantást, amit nem volt elég egyszer látni.

    87882008Az emberek elkezdtek kevesebb színvonaltalan minőségű kalózfilmet letölteni, és onnantól kezdve valamelyest többen jártak moziba. Cameron elhitette velünk, hogy a film tényleg csak moziban élmény, ezzel pedig elindította a moziba járás XXI. századi reneszánszát, melyet ma is tapasztalunk. Mára már tényleg minden filmnek van drágább 3D-s és olcsóbb 2D-s változata (nem beszélve a IMAX- és a 4DX változatokról), ami jó hír, legalábbis a termékdifferenciálás szempontjából, csakhogy a gyakorlati megvalósulás sokkal kiábrándítóbb.

    Napjaink kínálata sajnos többnyire nem tölti be funkcióját. A 3D-s filmek már nem is „3D-re forognak”, hanem az utómunkálatok során manipulálják meg őket, hogy kizárólag szemüveggel lehessen nézni. Azonban utóbbiak a rendeltetésüket meghazudtolva semmilyen „elmélyülést” nem ígérnek, csak elhitetik a szemmel, hogy élesebb filmet nézünk. Sajnos már arról a élményről sincs szó, hogy többé-kevésbé benne lehetünk a filmben, hiszen egy-egy blockbusterre talán egyetlen olyan jelenet jut, amitől az ember hirtelen elkapja a fejét, vagy kinyúl egy lebegő tárgyért.

    Így volt például a szégyenletesen közönséges Boszorkányvadászok esetében, ami összesen egy darab felénk repülő nyílvesszővel tisztelt meg minket, de nem volt különb a Star Wars VII – Az Ébredő Erő sem, ahol csak egyszer érezhettük egy csillagromboló hamis közelségét.

    A komor valóság az, hogy egyes emberek már jobb szeretnek nem 3D-filmre menni, talán mert hiányzik a régi élmény, vagy nem akarnak pár száz forinttal többet kiadni a jegyre. Igaz, a szemüveget haza lehet vinni, hogy aztán legközelebb csak zsebre vágjuk, amivel máris spóroltunk, de őszintén, ki gondol erre, amikor moziba indul? A vége úgy is az, hogy a fiókba gyűjtött 3D-s szemüvegek a kukában kötnek ki, mert minek is tartogassunk olyan kacatokat, amiket pont akkor felejtünk otthon, amikor kellenének. A filmipar úgy tűnik, igazodik ehhez az amortizációhoz, ugyanis önmagukban is parodisztikus kísérletek látnak így napvilágot (a Piranha 3DD címében szereplő extra „D ” betű eleve a filmben szereplő lányok mellméretére utal, viszont kifejezetten említésre érdemes az FPS-nézetű Hardcore Henry, amiről a premiert megelőzve is írtunk).

    Reméljük, a technika egyszer visszanyeri értékét, vagy ha nem is, a moziipar talál valami mást arra, hogy a nézőket a termekben tartsa.

  • Az űrlények mindig ünnepnapon támadnak

    A függetlenség napja 20 évet késett folytatása éppen olyan egyveleg, mint az elődje: akció, látvány és humor keveredik kínos hülyeséggel és pátosszal. És az egész ezzel együtt mégis szerethető, sőt szórakoztató.

    Egyik fontos alapelvem, hogy ha a megfelelő elvárásokkal ülünk be egy hollywoodi filmre, akkor nem érhet csalódás. Mielőtt átlépjük a vetítőterem küszöbét, érdemes őszintén válaszolni magunknak arra a kérdésre: milyen is  volt 1996-ban A függetlenség napja. Ha csak az ugrik be, hogy alapfilm, akkor bizony az emlékeinket megszépítette a nosztalgia.

    Roland Emmerich és Dean Devlin számára a széles körű ismertséget az 1994-es Csillagkapu hozta meg. Megérdemelten: helyén volt az alapötlet, a látvány, a csapat – kerek volt az egész alkotás. Az a film nem akar több lenni, mint ami volt, a küldetését tökéletesen teljesítette.

    Ezután következett A függetlenség napja, amelyen érezhető volt a cél: na akkor most dobjunk egy akkorát, amekkorát csak bírunk. Emmerichék nekiláttak, hogy megcsinálják „AZ” űrinváziós alapfilmet, amit nem lehet überelni.  A nagy igyekezetnek aztán számos eltérő következménye lett, egyetlen filmben összemixelve.

    A grandiózusságra törekvés számos ponton megvalósult. Az adott korszakban szájtátósra sikerült a látvány, az űrhajók mérete, az akciók. A sztori felépítése, a globális lépték, a lerombolt műemlékek, az összefogás, a világot megmentő vegyes csapat is ezt a fílinget erősítette. Jól volt felvezetve az is, ahogy az emberiség fokozatosan ébred rá, mi történik, és ahogy az idegenek maguktól egyáltalán nem is kommunikálnak a Föld népével. Megadta az alaphangulatot az egész invázió váratlansága, érthetetlensége, gyorsasága és nyomasztó technikai fölénye. Ezek után Will Smith negyedik típusú találkozása pedig méltán vált klasszikussá, hiszen az adott helyzetben felért a magyar válogatott váratlan 2016-os menetelésével a foci eb-n. Lehetetlen helyzetben, felkészült és totális túlerő ellen, esélytelenül mégis győztünk.

    ID4_2_trailer3

    Csakhogy… Mindeközben a film számos ponton túltolta a grandiózusságot. Olyan lett, mint amikor egy lelkes kisgyerek játszik, vagy valósítja meg régóta dédelgetett álmát. Van benne pátosz dögivel, motiváló elnöki beszéd, világbéke és az USA mellett felsorakozó összes ország. Leegyszerűsített, tipizált, idealizált és naiv karakterek, gondosan számos különféle társadalmi rétegből válogatva: USA elnök, first lady, tudós, szóvivő, sztriptíztáncosnő, zsidó, fekete, homoszexuális és részeges veterán. Van hősiesség a köbön: az amerikai elnök vadászgépbe ül és maga vezeti a támadást. És ne feledjük a végső megoldást se (már elnézést a 20 éves spoilerért), a vírus feltöltését egy földi laptopról egy földönkívüli inváziós sereg vezérlő hajójára. Ami még akkor is meredek, ha a klasszikus Világok harca végkifejlete előtt tiszteleg, hiszen ott valódi vírusok csinálták ki az ellenséget.

    Aztán később, Emmerich további filmjeit nézve kiderült: ez a fajta történetmesélés azonos vele, és bizony őszintén a szívéből jön: mindig a grandiózusságot mixeli a naiv banalitással.

    Nos, én a legújabb filmjére úgy ültem be a moziba, hogy erre számítottam most is. És nagyon jól szórakoztam.  A függetlenség napja – Feltámadás hű az elődjéhez: egy igazi popcorn mozi. És lényegtelen, hogy azon nevetsz, amit ők is poénnak szántak, vagy azon, amit lehet, hogy komolyan gondoltak, de ez sosem fog kiderülni. Mert a film összességében így is kikapcsol.

    Logikusan folytatja a 20 éve félbehagyott történet: világbéke van, az emberiség közösen készül a következő inváziós támadásra, a Földön maradt idegen technikára építve. Ez már eleve érdekes helyzet, mert míg az 1996-os sztori a mi hétköznapi világunkban játszódott, a folytatás viszont egy alternatív 2016-ban. Kiderül, mi történt egyes lezuhant űrhajókkal, hogy bizonyos területeken az idegenek még évekig gerillaharcot folytattak a felszínen, és hogy börtönökben jó párat őrzünk még belőlük. Akik anno szellemi kontaktusba kerültek az idegenekkel, azok máig viselik ennek következményét.  A félem és a készülődés persze nem alaptalan, mert ismét nagyon gyorsan és teljesen váratlanul megérkezik a földönkívüliek második csapása. Érdekes módon napra pontosan 20 évvel később, hogy megint jól eltolják a július 4-i ünneplést.

    id4_2

    Miközben a fentiek teljesen rendben vannak, illetve a látványra és a hangulatra sem lehet panasz, a korábban már vázolt hozzáállás alapján ismét sikerült jó pár dolgot túltolni. Például amikor két rég nem találkozott szereplő beszélgetni kezd, és közülük egyik a volt amerikai elnök, akkor egyre jobban emeli a hangját, egyre több ember gyűlik köré, akik meghatottan bólogatnak és a végére persze hogy egy lelkesítő elnöki beszéd lesz belőle. Vagy amikor az egyik szereplőnek sikerül egy gyerekkel teli iskolabuszt a lehető legnagyobb összecsapás kellős közepébe kormányoznia. Én ezeken pont ugyanolyan jókat röhögtem, mint a szándékos poénokon.

    A fiatal generációból a csajszik szépek, a pasik jóképűek, és a női nézőknek kedvezve van köztük macsó és hős szerelmes is. Ugyanakkor az is tény, hogy a színészek közül Jeff Goldblum viszi el a hátán a filmet. Az inváziós űrhajó persze sokkal nagyobb, mint régen. Sokkal több a közvetlen találkozás, sőt közelharc a lényekkel. Többet látunk a világukból, az űrhajójuk belsejéből is.  És a csatának nem ott és akkor szakad vége, mint legutóbb.

    A megoldás nem sántít annyira, mint a múltkor, bár számomra már-már a Men In Black vagy a Galaxis útikalauz világát idézi.

    A lényeg: ha valakinek tetszett az első rész, és őszintén szembe tud nézni vele, milyen is volt az a film, akkor a második rész is ki fogja kapcsolni két órára. Popcornnal egészen biztosan.

    Juhász György

  • The Flash második évad – kritika

    A The Flash tavalyi, azaz első szezonja nem várt sikerrel büszkélkedhetett. Remekül hozta a paradoxonokra épülő eseményeket, és számos olyan karaktert mutatott be, melyeknek a rajongók kifejezetten örülhettek. (Természetesen volt egy-két mellényúlás is, de összességében azért felismerhetőek voltak az általában bűnözőként szereplő karakterek.) Az évadon belül néha azonban akadtak borzasztóan unalmas, vontatott részek, de ezektől függetlenül is jónak volt mondható Barry Allen bemutatkozója a kis képernyőn. Elég sok nézői rekordot megdöntött világszerte, ezzel határozottan háttérbe szorítva testvérsorozatát, a Zöld Íjászt (Arrow). Előfordultak keresztepizódok is, mikor a két széria főbb szereplői egymásnak segítettek egy-egy duplarész keretein belül. A Supergirl csatornaváltásának köszönhetően az a pletyka jár jelenleg is körbe, hogy a későbbiekben simán van esély egy Arrow – Flash – Legends of Tomorrow – Supergirl gigatalálkozóra. Mi biztosan megnéznék! Azonban most térjünk át a nemrégiben véget ért második szezonra. Vajon sikerült megugrania az első évad mércéjét?

    the-flash-season-2-photos-wallpaper-widescreen-l28c1zq21w

    A második etap nagyon erősen indult, a néző rögtön az események kellős közepében találhatta magát. Barry az első évad utolsó részében szingularitást hozott létre, ami tulajdonképpen az egész második felvonást eredményezte, s emiatt nagyon frappánsan bekerültek a történetbe a párhuzamos (és végtelen) univerzumok. Ezek a multiverzumok, – pontosabban itt csupán a Föld 2 került előtérbe – megannyi ötlettel szolgáltak a sorozat készítőinek számára. Szerencsére éltek is a lehetőséggel, és hozzájuk mérten mindent megtettek azért, hogy a lehető legtöbbet kihozzák, mindezt kis képernyőn.

    A későbbi részekben sajnos itt is megfigyelhető volt egyfajta belassulás, és néha a hajamat téptem az elnyújtott, fölösleges kitöltő epizódok miatt. Üres drámákkal tarkították a semmitmondó jeleneteket, de ez nem tartott tovább egy, vagy két epizódnál. Nem úgy, mint az Arrow esetében, ami már második évada csinálja ezt.

    flash jay garrick

    A Flash második szezonjának története jóval erősebbé vált az elődjéhez képest, rengeteg képregénybeli klasszikus eseménnyel, karakterrel találkozhattunk, s az egészet próbálták tudománnyal megfűszerezni. Ezeknek a felét abszolút nem lehet érteni, bár ez gyanítom, rendesen az áltudomány kategóriájába esik, de erről egy fizikus Olvasónk biztosan többet tudna mondani. Viszont legalább a sorozat nem próbálja magát iszonyatosan komolyan venni a tudományos-hablatyokkal, és sokszor maguk a szereplők is jót röhögnek az egészen, mennyire nincs értelme annak, amiről Cisco épp kiselőadást tart.

    cisco vibe

    Néha úgy tűnt, mintha mindent direkt túlkomplikáltak volna, és csak későbbi epizódokban érthettük meg, mire gondolhattak mind a készítők, mind a szereplők három résszel korábban. Sőt, van, hogy túlzsúfoltnak is látszanak az események, mert gyakorlatilag hetven évnyi képregény mennyiséget próbálnak beletuszkolni a sorozatba. Így gyakran összekeveredhetnek a nevek és események, még a gyakorlott képregényolvasó nézőközönségnek is.

    Nagyon sokat fejlődött azonban az előző évadhoz képest a drámai jelenetek komolysága (kivéve a kitöltő részekben). Mindennek tétje van, s minden döntés nagyon komoly következményekkel jár. Ez pedig nagy felelősséggel. Szerencsére a Flash-csapat is nagyban bővült, és ha éppen csak morálisan is, de mindig segítik a Gyorshajtót, hogy igyekezzen a legjobb döntést meghozni. Zoom, mint a szezon aktuális főgonosza pedig valami elképesztően király. A ruhája, a hangja, a motivációi, a férfi a maszk alatt mind-mind annyira jól sikerültek, hogy hőssorozatban ilyet még nem láttam. A plot twistként szolgáló jelenetek nagyon jól sikerültek, tényleg meglepődik a néző. Azt hozzá kell tennem, hogy lesz egy halom csavar, amitől nagyot koppanhat az ember álla a földön. Fő helyet kap majd a sorozatban a Föld 2 is, és a multiverzumok kérdése, ami pedig szerves részét képezi a DC világának.

    The-Flash-Zoom-S2E18

    A színészek rengeteget fejlődtek, mindenki remekül adja vissza a rá szabott karakter jellemvonásait, és valóban hitelesen alakítanak. Van, hogy két szerepet kell eljátszaniuk a Föld 2 jelensége miatt, ráadásul a megszokott karaktereik tökéletes ellentétjét kell visszaadniuk. És ez sikerül nekik, ráadásul nagyon sokszor igencsak megnyerően. Mégis talán a Tom Cavanagh által megformált Harrisson Wells viszi el a hátán az egész évadot. Grant Gustin, mint Barry Allen már a kezdetekben sem volt rossz, de azóta is csak fejlődik, és igazán jól áll neki tulajdonképpen minden, amit csinál. Szinte egyesével kiemelhetném a főbb szerepeket játszó színészeket, mert tényleg odatették magukat. Persze a gaztevők között sokszor találkozhatunk majd jellegtelen fickókkal, ripacs színészekkel, és kínosan együgyű egysorosokkal.

    Összegezve a Flash második évada minden tekintetben felülmúlta elődjét, és rengeteg élvezetes percet szállít a nézőknek. A látványvilág is javult, az effektek hangulatosak, a zenék, a történeti csavarok pedig hamisítatlan Flash atmoszférát teremtenek. Az utolsó epizód izgalmas cliffhanger-rel zárult, kíváncsian várjuk, mit hozhat az idén szeptember végétől folytatódó sorozat.

  • Prédikátor évadpremier

    A Vertigo képregényeken alapuló szériákra nagyon nehéz idők járnak. A Constantine című sorozat már meg sem érhette a második szezont, Lucifer pedig kissé vérszegénynek bizonyult. Azonban nemrégiben felütötte a fejét egy újabb üdvöske, amit már megfelelően korhatárosra készítettek, és fényes jövő állhat még előtte. Ez pedig a Preacher, azaz a Prédikátor című alkotás.

    A sorozat legelső részében nem sokat tudunk meg. Egy eldugott texasi kisvárosban él Jesse Custer (Dominic Cooper), a korábban törvényen kívül tevékenykedő férfi. Régi munkásságáról nem kaptunk flashbacket, de gyanítom, hogy a következő epizódokban rendesen körbejárhatjuk a témát. Jesse prédikátornak áll a helyi templomban, de nem kimondottan követi az Úr szavát: iszik, verekszik, káromkodik, és nem igazán tud helytállni feladatát illetően.

    A Föld különböző pontjain nem-keresztény vallási közösségek prédikátorai robbannak fel, de erről sem tudhatunk meg többet (egyelőre). De kapunk egy csomó rövid jelenetet, amik izgalmasnak tűnnek, viszont a különböző szálak kifejtése még várat magára.

    AMC_PRCH_Promo_WorldPremiereTrailer

    Rengeteg történeti vonal indult el a Prédikátor első epizódja során, melyet a lelkes képregényolvasók biztosan értenek, és sejthetik a továbbiakat, azonban az egyszeri laikus néző nem valószínű, hogy követni tudja a cselekmény folyását.

    A hangulatra és a színészekre viszont nem lehet panasz, úgy érzem, minden adva van egy igazi horrorszerű atmoszféra megteremtésére. Kontrasztos színekkel játszanak a készítők, hogy kihegyezzék az aktuális jelenet kettősségét, a szereplők közötti párbeszédeket.

    Néhol érezhetően lassú az epizód, főleg a lelketlennek tűnő dialógusok során, – ezek klisések – érezhető a vontatottság. Megint más jelenetek pedig izgalmasak, figyelemfelkeltőek.

    A városka lakói egytől egyig furcsák, a néhányszor bedobott poénok pedig morbidok. Mindennek megvan a maga nagyon is fura íze, de ez nem probléma. Az uborkaszezon hamarosan megkezdődik, de a Preacher olyan darabnak tűnik, ami a műfajában, és egyáltalán a sorozatok terén is képes lehet újat mutatni.

    Ezt már csak azoknak tudnám ajánlani, akik nem riadnak vissza egy fekete humortól hemzsegő, horrorfilmes elemekkel operáló, sok zsánert érintő alkotástól. Nem könnyű falat, de érezhetően rengeteg nagyon jó ötlet van benne. Az évad végére meglátjuk, mit tartottak meg ezekből.

  • Gonosztevők hajnala – Gotham évadkritika

    A DC képregényekből merítő népszerű noir sorozat, a Gotham immáron a második évadának végéhez érkezett. Nézzük is meg, hogyan sikerült az erős első szezon folytatása.

    Gotham városa szinte úszik a bűnben. Minden nap új gaztevők tűnnek fel, mindig egyre furábbak, és egyre kegyetlenebbek. A városban alig akad néhány becsületes rendőr, a bűnözést megállítani lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A maffia virágzik, gengszterbandák járják az utcákat, sőt akadnak pszichopata gyilkosok is, akik tovább színesítik Gotham City látképét.

    A második évad cselekménye erősen indult, de leginkább a szezon végére teljesedett ki. Megszámlálhatatlanul sok ikonikus karakter tűnt fel, főleg a gonoszok táborát erősítve, de megannyi kikacsintást is észrevehettünk, ha kicsit résen voltunk. Az évad első fele haladt az előre kikövezett úton, természetesen továbbépítve az erős történetszálat, ám a második fele lett igazán ütős a szezonnak.

    joker-jerome-gotham

    James Gordon nyomozó karaktere hihetetlen változásokon ment keresztül. A becsületes rendőr már csak a múlté, gyakorlatilag bármire képes azért, hogy megvédje Gothamet, és annak polgárait a fenyegető veszélyektől. Sokkal belevalóbb lett, mint előtte, nem riad vissza semmitől, de néha úgy éreztem, hogy a karaktere átment egysoros monológokkal operáló macsó hősbe. Nem mintha nem állna jól az őt alakító Ben McKenzie-nek, de a morális hánykolódásai miatt tűnt sokkal emberibbnek a nyomozó. Sőt, a szezon második felében pedig mintha kevesebb szerepe is lenne. A hangsúly ott már Hugo Strange munkásságán, és Bruce Wayne életének megpróbáltatásain lesz. Mellettük fontos szerepe lesz még Pingvinnek, Enigmának, és Azraelnek. A sötét város sötét hangulatot szül minden epizódban, de ez csak fokozódik…

    Gotham-2x09-A-Bitter-Pill-to-Swallow-7

    Hosszas ecsetelésbe kezdhetnék a legfőbb karakterek jellemvonásait illetően, de annyira árnyaltak, és olyan sokan vannak, hogy külön cikkekben kellene velük foglalkozni. A legismertebb DC karakterek eredettörténeteinek széles palettáját mutatja be a Gotham, amitől csak még kedvesebb lehet a sorozat, főleg a rajongók számára.

    A nagyszerű forgatókönyvírói, és rendezői munkának a cselekmény nem megy át erejét vesztett kitöltő részekbe, mindig képes újat, és izgalmasat mutatni. A drámák igaziak, még akkor is, ha esetenként átlagemberként képtelenek vagyunk azonosulni a problémákkal. Némelyik gaztevő néha kínosan teátrálisan viselkedik, és sajnos akad közöttük egy-két főszereplő is. Ez annyira nem vészes, csupán az adott jeleneteket nézve gyakran elbújtam volna, hogy ne lássam, és halljam a végtelenül cikis monológokat. (Példát itt azért nem említek, mert nagyon spoileres lenne.)

    gotham-azrael-movie-trailer

    Az évadzáró hozta a megszokott eseménydús jelenetsorokat, szinte egy pillanatra sem hagyták unatkozni a nézőket. Sőt, talán egy, még eddig nem érzékelhető hangulat is átjárta az utolsó részt: minden képregényesnek hatott, vagy mindinkább olyannak, mintha a népszerű Batman Arkham játékokban bóklásznánk a denevérruhás igazságosztóval. Persze, attól még távol vagyunk, hogy az ifjú Bruce úrfi Gotham Sötét Lovagja legyen, de így is képesek a készítők meghozni a remek atmoszférát.

    A legjobb karakterváltozást a BD Wong által megformált Hugo Strange hozta. Örök kimértsége, nyugodtsága végtelenül komikussá vált az utolsó epizódban. Nagy önbizalma, higgadt észjárása teljesen ellentettjére fordult. Ám nem csupán Strange karaktere, de nagyjából az összes szereplő mintha kifordult volna kissé önmagából. A jellemvonásaik egyre csak mélyültek, a környezeti hatások pedig teljesen más emberekké faragták őket.

    Hugo

    A legnagyobb csavart számomra (de úgy érzem egy nagy csomó rajongónak is) egy félig-meddig rejtett utalás hozta a két utolsó részben. Hugo Strange vezetésével működik az Arkham Elmegyógyintézet alatt az Indian Hill nevű különösen speciális kezeléseket nyújtó intézet. Vagyis mérhetetlen mennyiségű emberkísérleteket hajtanak ott végre, többek között a holtak feltámasztásán is kísérletezgetnek. Azonban nem Strange áll a ranglétra legtetején. Van ott még valaki, pontosabban valakik, akik irányítják nem csupán az Indian Hillt, de egész Gothamet. A Baglyok Tanácsának (Court of Owls) jelenléte sejthető volt többször is, de mostanra gyakorlatilag teljesen bebizonyosodott, hogy ők tevékenykednek a háttérben, ami elképesztő misztikumot húzott rá az egész sorozatra. Ez a titkos csoport gyakorlatilag az Illuminátusok és a Szabad Kőművesek képregénybeli megfelelője.

    court of owls

    Nem hittem volna, hogy az első évad után tudna jobbat mutatni a Gotham. Abban reménykedtem, hogy tartják a szintet, és akkor már boldog lehetek. Azonban pozitívan csalódtam, mert nem hogy a szintet tartotta, de bőven megugrotta azt a második évad. A felsorakoztatott gonosztevők, a karakterek elképesztő ábrázolása, a cselekmény mind-mind rengeteg plusz löketet adtak a szériának. És, hogy most már színre lépett a Baglyok Tanácsa is, kimondottan mozgalmas harmadik szezonra számíthatunk.

  • Emberek és orkok – Warcraft: Kezdetek filmkritika

    Egy korábbi cikkben arról írtunk, miért iszonyatosan nehéz videojáték alapján elkészíteni egy egész estés mozifilmet. Sokan azt hitték, köztük én is, hogy szinte alapból halálra van ítélve egy ilyen ötlet, hiszen képtelenségnek tűnhet visszaadni ugyanazt az élményt a vásznon, mint amit játék közben érzünk. Mert általában egy játék rólunk szól, mi alakítjuk a főhőst, és általában ránk van bízva a világ megmentése is. Ezt áthelyezni úgy, hogy külső szemszögből figyelhessük a cselekményeket, mondanom sem kell, roppant nehéz feladat. A Warcraft: Kezdetek című fantasy mozi pedig vegyes érzelmeket váltott ki, talán mindenkiből.

    warcraft

    Gyorstalpaló Warcrafthoz

    Aki ismeri a címet, az már egészen biztosan régóta várta ezt a filmet. Aki viszont nincs tisztában azzal, mi is valójában a Warcraft, annak megpróbálom néhány mondatban összefoglalni.

    A Warcraft sikertörténete 1994-ben kezdődik, amikor a mára már világhírű Blizzard Entertainment kiadta első olyan játékát, amivel történelmet írt a kaliforniai székhelyű csapat. A fejlesztő céget 1991-ben alapították, és öt szoftvert dobtak piacra, mielőtt megjelent a Warcraft: Orcs & Humans.

    A stratégiai játék már akkor új színt hozott a videojátékok világába, hiszen páratlanul jól nézett ki, és izgalmas játékmenettel büszkélkedhetett. Ez a program volt mindennek az alapja, és magát a filmet ennek a műnek alapján (is) készítették el.

    Warcraft_-_Orcs_&_Humans_Coverart

    Alig egy évet kellet várnia a népes rajongóközönségnek a folytatásra: 1995-ben kiadták a Warcraft II: Tides of Darkness című alkotást. A grafika ugyan nem sokat javult (ez akkoriban nem is volt mérvadó), de a játékmenet továbbfejlődött, a lehetőségek megtöbbszöröződtek. Természetesen ezt a részt is siker követte, 1996-ban ki is jött kiegészítője, a Warcraft II: Beyond the Dark Portal. 1999-ben pedig a Warcraft II: Battle.net Editiont adták ki, amelyben kicsit átdolgozták, fejlesztették a második részt, tehát afféle frissített újrakiadásról beszélhetünk.

    warcraft 2

    2002 volt az az év, amióta az igazi rajongók vártak egy egész estés mozit, hiszen megjelent a Warcraft III: The Reign of Chaos. A lenyűgöző látványvilág mellé a sztori is előtérbe került. Gyönyörű átvezető videókat láthattunk a játék során, és beindult mindenkinek a fantáziája: ha a Blizzard ilyen elképesztő animációkat tud csinálni, akkor miért nem készül film belőle? Azonban szerintem örülhetünk, hogy most készült el, amikor a technikai eszközök már igencsak fejlettnek mondhatók.

    A legnépszerűbb Warcraft epizódot követte még egy kiegészítő, a Warcraft III: The Frozen Throne, ami frappánsan bővítette mind a történeti szálat, mind a stratégiai játék által nyújtott játékbeli lehetőségeket.

    warcraft 3

    A világszintű hírnevet a 2004-es év hozta meg a Blizzardnak. Úttörőként, a Warcraft hatalmas világát alapul véve létrehoztak egy még nagyobb, kiterjesztett univerzumot, ami azóta is rendületlenül bővül, fejlődik. Ez a cím pedig nem más, mint a World Of Warcraft, az online szerepjátékok koronázatlan királya. Milliók játszottak vele már megjelenéskor, és 2009-re elérték a 12,5 milliós (!) feliratkozói számot. Annak ellenére, hogy ez a masszív szám tavalyra nagyjából megfeleződött, a siker még így is vitathatatlan.

    A készítők azonban bizakodóak, augusztus végén jelenik meg a legújabb kiegészítő, a Legion, ami által a feliratkozói szám még nőhet.

    world-of-warcraft-legion

    Most már tényleg beszéljünk a filmről.

    A Warcraft gyakorlatilag három célcsoportnak készült. Az abszolút laikusoknak, akiknek halvány fogalmuk sincs a fantasy-remek világáról, a casual játékosoknak, akik ugyan szoktak játszani, ismerik az univerzumot, de nem mélyedtek el komolyabban benne. Illetve a hardcore veteránoknak, akik fél életüket beleölték a WoW-ba, minden apró mozzanatot kívülről fújnak már, s a Warcraft Chronicles a Bibliájuk. Én szerencsére a casual csoportba tartozok, és úgy gondolom, nekünk volt a legegyszerűbb a filmet elbírálni. A nosztalgia-faktor hatalmas volt, viszont nagy elvárásokat nem tápláltam a film felé, hiszen mégiscsak játékadaptációról van szó.

    Ennek fényében azt kell mondjam, a Duncan Jones (Hold, Forráskód) által rendezett alkotás kifejezetten tetszett. A filmért egyébként a Legendary Pictures felelt, aki már nagyjából nyolc évet állt egy helyben, pedig a megfilmesítési jogok már a kezükben voltak. Azonban a legfőbb jogok a Blizzardnál maradtak, így úgy gondolhattuk, a Warcraft jó kezekben marad.

    Ahogy azt egy hardcore rajongó barátomtól megtudtam, számos alapvető infót és tényt megváltoztattak, de számomra ez nem tűnt fel. Viszont, ha egy laikust veszünk például, na, ott már komolyabb problémák lehetnek. A film az első pillanattól kezdve hajigálja a neveket, helyszíneket anélkül, hogy bármit is elmagyarázna.

    Az orkok megépítik a Sötét Portált Draenor földjén, amivel átmasírozhatnak Azeroth-ba, vagyis az emberek világába, hogy leigázhassák azt. Ez szolgál a sztori alapjául, ezt már a film legelején megtudjuk. De a legfontosabb háttérinformációkat valahogy kihagyták, mint például az emberek Őrzője, Medivh miért olyan, amilyen, a Fel nevű gonosz mágia honnan származik, az orkok miért akarják mindenáron meghódítani (dicsőség?) az ismeretlen földet, és sorolhatnám. Emellett kicsit hiányoltam az emberek városainak bemutatását is. A vágások miatt sokszor még én magam is belekavarodtam az eseményekbe, de mindig helyre tudtam magamban tenni, ki-mit-miért csinált.

    warcraft_posters.0.0

    A CGI látványorgia egyszerűen bámulatos minden apró mozzanatában. Az orkok mimikája, a különböző városképek, tájak, és úgy egyáltalán, minden iszonyatosan jól nézett ki. A fegyvereket, páncélokat tökéletesen megalkották, és figyeltek arra is, hogy a végtelen speciális effektáradatban azért néha legyen megépített forgatási helyszín is.

    Dramaturgiailag remekül hozták a kettősséget, miszerint nincs egyértelműen szimpatikus faj, mi magunk dönthetjük el, hogy az orkoknak, avagy az embereknek szurkoljunk a továbbiakban. Mindkét oldal sajátos módon motivált, mindenkit értek tragédiák, félreértések, amelyek brutális háborúhoz vezetnek.

    warcraft-movie-2016-sir-anduin-lothar-uhd-wallpapers-1600x1200

    A színészi munkát nem mondanám kiemelkedőnek, de olyan túlontúl nincsenek is árnyalva a karakterek, tehát nagy mélységekre amúgy sem kell számítani. Természetesen a Vikingekből ismert Travis Fimmel (Anduin Lothar) pazar alakítása azért jócskán kitűnt a tömegből. Talán még a Khadgar szerepét játszó Ben Schnetzer mutatta meg, milyennek kéne lennie egy remek alakításnak (de kérem, mi az a bajusz?).

    warcraft_film_screenshot_20160507131930_1_original

    A Warcraft: Kezdetek, mint játékadaptáció kimondottan remek, de ettől elvonatkoztatva, mint film, úgy egy erős közepes. Amennyi pozitívumot fel tudnék hozni, legalább annyi negatívum is társul hozzá. A szűk kétórás játékidő sajnos nem volt elég mindenre, és a kapkodós vágások sem segítettek ezen. Sok alapdolgot nem magyaráztak el, ismét abból az okból, hogy rövidre sikerült a mozi. A csaták viszont látványosak, a cselekmény – még ha kusza is – egészen jónak mondható. Azonban lehet látni az akaratot mögötte, mindazt, ami kihúzta a játékokon alapuló filmeket a posványból. Ez még csak a kezdet, a hibák nem annyira vészesek, hogy élvezhetetlenné tegyék a filmet. Ezeket ki lehet javítani, és a második részre mindent beleadhatnak a készítők, hogy végre megkapjuk azt a Warcraft filmet, amire már nagyon régóta vártunk.

    durotan

    Ajánlani azoknak tudnám, akik hozzám hasonlóan valamennyire ismerik a népszerű fantasy világát, de nem túlságosan mélyen. Nekik tud újat mutatni, és képes lesz a nézőt elkápráztatni. A rajongók pedig amúgy is megnézik. Aki nem annyira ismeretes Azeroth földjén, de szereti a látványos fantasy alkotásokat, annak mindenképpen legalább egyszeri megtekintésre ajánlott. Aki viszont eddig sem kedvelte a Warcraftot, nagyon valószínű, hogy ezek után sem fogja, pedig a film megpróbál tenni ellene.

    Az idei játékadaptált filmek terén egyetlen kihívóra kell számítania az orkok és emberek háborújának, és az nem más lesz, mint az Assassin’s Creed.