Isaac Asimovot általában sci-fi íróként szoktuk emlegetni, esetleg még tanulmányairól emlékezünk meg. Viszont azt a tényt, hogy a krimi műfajában is tevékeny volt, mintha figyelmen kívül hagyna kritika és az olvasóközönség is. Pedig számos említésre méltó detektívtörténet került ki kezei közül, de egyik legnépszerűbb darabja kétségtelenül legújabb kötetünk, a Fekete Özvegyek Klubja.
Asimov, mint krimiíró
Bár nem meglepő, hogy főleg SF szerzőként gondolunk Asimovra, hisz karrierje kezdetén egymás után írta nagyszerű műveit ebben a műfajban (pl. Leszáll az éj, Én, a robot vagy A csillagok, akár a por). Ekkortájt csupán A halál fuvallata (1958) az egyetlen krimi története, de sci-fijeiben is meglátszik, hogy igazából elmozdulna a bűnügyek felé. Ez a vágy tetten érhető például az Acélbarlangokban (1953). A történet középpontjában egy nyomozópáros, Elijah Baley és R. Daneel Olivaw, a humanoid robot áll, akik ténylegesen is nyomoznak, viszont ebben a regényben is inkább a tudomány és egyéb társadalmi témák (pl. túlnépesedés, robotok helyzete a társadalomban) vannak előtérben, így tisztán kriminek nem nevezhető, csak a detektívtörténetekre jellemző zsánerelemek jelennek meg.
Igazság szerint Asimov sokáig hezitált úgymond tiszta krimit írni, amit a következőképpen indokolt: „Napjainkban a krimi erősen alkohollal van átitatva, droggal van beoltva, szexszel pácolva, szadizmussal pörkölve, miközben az én ideális detektívem Hercules Poirot”, vagyis az általa alkotott kép a krimitől merőben eltért korának trendjétől. Azonban 1943-ban Dr. John D. Clark tudós és Mildred Baldwin operaénekesnő házassága révén egy hihetetlen eseménysorozat indult el, amely révén Asimov végül a krimik felé fordult.
Az Aknászpókok
Az újdonsült Mrs. Clark nem igen szívlelte férje barátait, viszont a feleség miatt a baráti társaság nem akarta megszakítani a kapcsolatot Clarkkal, így egy frappáns megoldással álltak elő. Létrehoztak egy Trap Door Spiders (magyarul Aknászpókok) nevű társaságot és felállították annak sajátos szabályait is. Maga a név az aknászpóknak arra a szokására utal, amikor az visszavonul és becsapja maga után odúja ajtaját.
A tagok minden hónapban egy péntek éjjel találkoztak általában egy manhattani étteremben, ritkább esetben pedig valamelyikük lakásán. Az este költségeit két vendéglátó állta, akik továbbá jogosultak voltak arra, hogy hozzanak egy-egy vendéget is az eseményre. Egy átlagos létszámú eseményen 12 férfi volt jelen, nőket nem engedtek be a társaságba (valószínűleg azért, mert egy nő miatt kényszerültek külön találkák szervezésére). Az, ha valaki aknászpókká lett, némi kötelezettséggel is járt. Például egy fő részesülhetett abban a megtiszteltetésben, hogy „doktori” címet kapott. Viszont az a kitétel, hogy a klubot meg kell említeni a nekrológban, minden egyes tagra vonatkozott.
Az Aknászpókok kiemelkedően sikeresek voltak, hosszú ideig működtek azután is, hogy maguk az alapítók különváltak és szükségtelennek tartották a klub működését Maga Asimov kétszer volt vendége a klubnak, de amikor elvált első feleségétől, Gertrude Asimovtól, az író visszaköltözött New Yorkba. Ott az Aknászpókok azonnal klubtaggá fogadták barátjukat.
A Fekete Özvegyek születése
A költözés után néhány hónappal Ellanor Sullivan, az Ellery Queen’s Mystery Magazine (EQMM) szerkesztője megkereste Asimovot, hogy írjon magazinja számára egy novellát. Az ihletre nem kellett sokat várni. Sőt, azt is lehet mondani, hogy minden részlet ott volt az író kezében, csupán egy történetbe kellett helyeznie őket. 1971-ben meg is jelentették a Fekete Özvegyek első történetét, a The Acquisitve Chuckle-t.
A novella cselekményét egy színészismerős, David Ford ihlette, aki a következő esetet mesélte Asimovnak. Ford meg volt róla győződve, hogy valaki ellopott valamit a lakásából, csak sosem volt ebben biztos, mert az otthonában mindenféle összegyűjtött, de besorolatlan holmi volt szétszórva, így reménye se volt arra, hogy meg tudja mondani, hogy volt-e ténylegesen lopás. Egy ilyen furcsa esetet egy hagyományos detektívregényben megpróbálnak felgöngyölíteni, azonban nem mindegy, hogy ez a bizonyos göngyölítés miként is történik. Kellett egy ötletes körítés. Ez volt az Aknászpókok Klubja.
Asimov fogta a pókokat és a klubjuk szabályait, majd novellája számára átalakította kicsit azokat. Megváltoztatta a nevet Fekete Özvegyek Klubjára, a 12 fős társaság számát 6-ra csökkentette, a találkák helyét pedig egy konkrét manhattani étterembe, a Milano’s-ba helyezte egy vendéglátóval és egy vendéggel.
Azonban a klubból egy valami változatlan maradt: a szereplők. Egy karakter, Henry, a pincér (aki mellesleg egyfajta tiszteletadás P. G. Woodhouse Jeeves karaktere felé) kivételével a klub tagjait mind létező emberek ihlették, aminek mellesleg maguk az ihletők örültek is. Az első novellában szereplő vendéglátóban, Geoffrey Avalonban Asimov barátja, L. Sprague de Camp ismerhető fel, akivel a II. világháború alatt találkozott az U.S. Naval Air Experiment állomásán. Íróként egyik ismertebb alkotása például a Lefejezetlen király trilógia. A korábban említett Dr. John D. Clark James Drake kémikusként jelenik meg a történetekben, Emannuel Rubin író pedig nem más, mint A szökevény robot tényleges írója, Lester del Rey. Továbbá találkozhatunk még egy kriptográfia szakértővel, Thomas Trumbullal, aki a való életben Gilbert Cant amerikai újságíró volt, és megjelenik Mario Gonzalo művész is (aki a vendégről készít portrét), aki nem más takart, mint Lin Cartert, a Ballantine Adult Fantasy könyvsorozatért volt felelős (ez a sorozat karolta fel számos fantasy író munkáját), de több Conan történetet is írt de Camppal együtt. Végül pedig az özvegyek tagja még Roger Halsted középiskolai matematikatanár, szóviccek és humoros versek kedvelője, aki a valóságban Don Bensen sci-fi író.
Egy ilyen színes társaságnak és a valóságból vett furcsa eseteknek (hisz az életnél nincsen jobb író) hála valószínűleg valóra válhatott Asimov álma: a Poirot történetekhez mérhető rejtélyek írása.
Scheirich Zsófia
