Szerző: galaktikaggadmin

  • Öt részes lesz az Avatar

    James Cameron április 14-én, a San-Diego-i CinemaCon-on nyilatkozott 2009-es filmje várható folytatásairól, és az eddigi pletykákkal ellentétben meglepő kijelentést tett: nem két, hanem négy folytatáson gondolkodik, hiszen annyi mondanivalója van még a Pandora világáról, amely két további részbe nem fér bele.

    james-cameron-has-a-script-for-avatar-5_846r.1920
    Az Avatar minden idők legsikeresebb filmje, amely eddig 2,7 milliárd dolláros bevétellel büszkélkedhet. Ekkora siker mindenképpen feltételezte a folytatást, amelyről elég sokféle információ keringett eddig is, és rajongói videók tucatjai öntötték el a videomegosztó oldalakat. Korábban úgy hírlett, hogy a 2018-ra tervezett második rész a Pandora bolygó tengervilágába is bepillantást enged, de Cameron mostani nyilatkozata ennél tovább ment, már új élőlények, új kultúrák megalkotásáról is beszélt.

    A folytatások várható időpontjai igencsak messze nyúlnak, a harmadik rész 2020-ban, a negyedik 2022-ben, az ötödik pedig 2023-ban lenne várható.

  • Pandemic filmkritika

    Ki mondta, hogy nem lehet alacsony költségvetésből jó filmet készíteni? Ott van például a The Purge, vagy a Fűrész első része, de említhetném akár az első Mad Maxet, a Pi-t, vagy a Találmány című alkotást. Ezek mind-mind hollywoodi szemmel nézve borzasztóan kevés pénzből készültek el, és még ha szűkebb réteget is képviselnek, nem úgy, mint a több száz milliós blockbusterek, így is szép összegeket zsebeltek be. Tehát egy film értéke, mondanivalója nem a befektetett pénz függvénye.

    Ebben a tudatban ültem le megnézni a Pandemic című alkotást is, amely április elsején jelent meg (ezért néhány pillanatra tréfának véltem a filmet, de mint kiderült, komolyan gondolták).

    VIGYÁZAT! NYOMOKBAN SPOILERT TARTALMAZ!

    Nehéz felvázolni egy cselekményvonalat, mert a rengeteg töltelék jelenetből kicsit nehézkes kihámozni az igazi történéseket, de azért megpróbálom. Dr. Laurel Chase (Rachel Nichols) egy négyfős csapat tagjaként küldetésre indul a biztonságos karanténból, hogy túlélőket keressen a teljesen tipikus zombivírus kitörése után. Majd kiderül, hogy ő nem is orvos, és csak a lányát próbálja megmenteni, de közben legalább mindenkit megölet maga körül. Nagyjából ennyi maga a sztori, de sokkal érdekesebb boncolgatni a Pandemicet, ha mindig kis szeleteket vágunk belőle.

    Hogy mitől különleges a film? – tehetné fel a kérdést bárki. A válasz egyszerű: semmitől, csupán az egész Pandemic belsőnézetes, tehát a főszereplők szemszögéből láthatjuk a történéseket. Ezzel nem is lenne baj, hiszen éppen most adják a hazai mozik a Hardcore Henry című filmet, ami hasonló módon operál, de brutális adrenalin túladagolást ígérnek készítői.

    Nagyon komplikált filmre vinni az FPS (First Person Shooter – „belsőnézetes lövölde”) érzést, és nehéz hitelt adni neki anélkül, hogy videojátékszerű legyen az egész mozgókép. Sajnos a Pandemic is inkább élőszereplős játék lett, mintsem film. El tudok képzelni egy beszélgetést, amiben egy új zombis játékot kellene fejleszteni egy cégnek, ám a büdzsé véges, így élőszereplős átvezetőkre van szükség:

    – Főnök, mégsem készül el a mindent megváltoztató zombis játék.

    – Kár, de már felvettünk egy csomó jelenetet Paul Guilfoyle-lal, és Mekhi Phiferrel, most mi legyen?

    – Készítsünk egy egész filmet az átvezetőkből, és hajigáljunk egymásra értelmetlenül jeleneteket.

    – Nyomás dolgozni!

    Egy pillanatig sem lenne gond a Pandemic-kal, ha nem gondolná magát véresen komolynak. Ám sajnos állandóan megáll az egész film, hogy két teljesen nonszensz zombitámadás között lelkizzenek a szereplők, vagy mélység nélküli filozofálgatásokba kezdjenek, amikkel nem igazán lehet azonosulni. Például, mikor kiderül, hogy a főszereplő nem is orvos, csak hazudott, és egyetlen életben maradt társa nagy vonalakban eképpen vélekedik: Hazudtál, átvertél, becsaptál, megöletted az összes barátomat. De totál megértem, hát a gyerekedért tetted, aki valószínűleg már rég halott.

    pandemic

    A motiváció nemes, a kivitelezés borzasztó. A The Walking Dead nem véletlenül annyira népszerű sorozat. És nem a zombik miatt, hanem a rengeteg olyan aktuális társadalmi kérdés miatt, amelyről mer beszélni, még ha csak bújtatottan is. Illetve a filozófiai kérdéseknek van értelmük, tartásuk és mondanivalójuk (legtöbbször).

    A Pandemicban továbbá még a karakterek is roppant gyengék, sablonosak és megint csak: videojátékszerűek. Négyen (hangsúlyozom, négyen!) indulnak el megkeresni egy csomó potenciális túlélőt, vagy egyes fázisú fertőzöttet, , egy iskolabusszal. (Öt csoportba sorolják a vírus által megfertőzött embereket – az egyes fázisban lévők még gyógyíthatók, influenzaszerű tünetekkel és agyevésre való hajlammal vannak megáldva.) Van a sofőr, akit kreatívan Wheelernek (Kerekes) becéznek, de valójában tudjuk, hogy ő Theon Greyjoy (Alfie Allen), és a busz vezetéséhez ért. Hogy minél kevesebbet kelljen szerepeltetni, ezt sokszor a néző orra alá is dörgölik. Ő csak a volán mögött ül és ennyi… tud buszt vezetni! (A film vége felé azért akad neki egy kisebb szerep is.)

    Van egy parancsnokféle, Denise (Missy Pyle), kinek szerepe tisztázatlan, csupán egy GPS-t szorongat végig. Illetőleg van egy rezidens fekete bőrű ex-rendőr (Mekhi Phifer), aki, nos, jól tud lőni, őt Gunnernek (Fegyveres) hívják. És nem utolsó sorban főszereplőnk, Laurel (a Continuumból ismert Rachel Nichols), akinek a felcser státuszt kellene betölteni, kevés sikerrel (tiszta Left 4 Dead, vagy bármely kooperatív túlélő horror).

    pandemic

    Mondhatnánk akkor, hogy legalább jók az akciójelenetek. Hát… nem azok. Végig sötét van, közelharcra kevésszer kerül sor, azok sem látványosak. Össze-vissza lövöldözések előfordulnak, de komolytalanok. Ráadásul az FPS-nézet pont ezt a célt szolgálná, hogy „belülről” izgulhassunk, viszont a sötét miatt, és a kamera rángatásai miatt csak elvétve látjuk a shotgun csövét és az összeeső zombi-izéket. Az ötös szintű fertőzöttekben láttam kreativitást, abból a koncepcióból egy nagyon érdekes filmet össze lehetett volna hozni, de ezzel valamiért nem foglalkoztak igazán. Illetve volt egy kimondottan remek jelenet, mikor az iskola öltözőjében minimális parkour mozdulatokkal tarkítva gyűrték le az élőhalottak hordáját, ám a sötét miatt, és a folyamatos nézőpont cserélgetések miatt fogalmam sem volt, épp melyik szereplő mit csinál.

    A film megpróbál érzelmeinkre hatni, de mivel nincs is igazán mondanivalója, így bőven elsiklunk az egész fölött, és azt szeretné, hogy a végén meghatódjunk, de nem fogunk. Sőt, én valamelyest örültem ennek a végnek, még ha nem is volt sok értelme.

    Összegezve a Pandemic a tizenkettő egy tucat elvet próbálta megtörni egy belsőnézetes akció-horrorral, de ebből, igazából egyik sem sikerült. A színészek gyengén teljesítenek (pedig nem amatőrök), látványra semmi kiemelkedőt nem lehet mondani, a történet unalmas, a fordulatok kiszámíthatóak. Valamit azonban nagyon meg kell jegyeznie a filmnek: ami videojátékban jól mutat és működik, az egy mozifilmben szinte biztosan nem fog!

    Aki mindenképp zombis filmet akar nézni, úgyis megnézi, de akinek már csömöre van tőlük, nem a Pandemic miatt lesz újra lázas rajongója az agyevő élőhalottaknak.

  • Michael Walden – A Szörnyeteg

    Michael Walden a Galaktika Start Könyvek egyik szerzője, kinek az Eshtar című regényt köszönhetjük. A Galaktika 313. számának lapjaira szintén az Eshtar világában játszódó, de egymagában is kiválóan helytálló novellát szállított le.

    Aki már olvasta az Eshtart, tudhatja, hogy Walden nem kerülgeti a fontos kérdéseket, és nem elégszik meg klisés kompromisszumokkal, hanem igenis nekimegy nagyon komoly témáknak is. A Szörnyeteg című novellában ez nem más, mint a vallás kontra empirista tudomány.

    Történetünk a huszadik század hajnalán játszódik, Angliában, ahol is egy ízig-vérig brit lordot látogat meg a Férgek egy csatlós lovagja, kinek Eshtar – azaz a Véres Hercegnő – kardjára fáj a foga. A cselekmény magját a kettőjük filozofikus beszélgetése adja, miszerint mi is a vallás, a hit, a feljebbvalóban való rendületlen hit. Lehet-e mérni tudományosan, és ha lehet, attól még mindig Isten marad-e az Isten, vagy élőlénnyé válik, s ugyanúgy halandó-e, mint mi magunk?

    A kifinomult brit úr és a páncélos Lovag közötti diskurzus igazán felnőttes, komoly, de ezek mellett szellemes. Kettőjük ellentéte csak tovább pörgeti a kellemesen feszült hangulatot; míg Herbertet abszolút nyugodtság járja át, s eképpen érvel, addig a mély hangú Čessk heves vérmérsékletű, de intelligenciája semmivel sem marad alább az angollal szemben. Maga az egész novella könnyed, mégis érett hangvételű. Alig, hogy elkezdtem olvasni, magába szippantott az egész szituáció dinamikussága, és az egészen a történet végéig kitartott.

    Az olvasó itt is érzékelheti, hogy Eshtar világa valóban hatalmas. Ahogy az a regény ajánlójában is szerepel, e nagyság átível téren, és időn is. Nem ragad le a fizikai létezés mocsarában, annál többet mutat, hiszen történelmünk, múltunk, jelenünk, s jövőnk szoros kapcsolatban áll egymással, melyet egy könnyed mozdulattal le lehetne rombolni, és valami szörnyűségesre cserélni. Így közösen kell megvédenünk az emberiség elkövetkező napjait.

    Még szerencse, hogy van nekünk egy Véres Hercegnőnk, aki kész mindent feláldozni a nagyobb jó érdekében, és elpusztítani a legfőbb gonosz hatalmat, a Férgeket.

     (A fenomenális illusztrációt Papp Norbert festőművész/grafikus készítette)

  • Hardcore Henry

    A Hardcore Henry februári beharangozó cikkében már megvizsgáltuk a point-of-view filmek történetét. Kiderült, a saját nézőpontunk határai mögé visszavonuló történetmesélés nem is annyira új keletű, mint azt az ember hinné. Egész estét akciófilm még nem készült ezzel a metódussal, a Hardcore Henry viszont jó alapköve lehet az extrém FPS-filmek kibontakozó zsánerének.

    A néma főhős, Henry egy laborasztalon, csonkán, emlékek nélkül tér magához. Mellette a felesége, aki művégtagokkal látja el. Kisvártatva egy csapat zsoldos kíséretében rájuk tör egy elborult, albínó telekinézis-használó, ezért mindketten menekülni kényszerülnek. Henry azonban rádöbben, többre képes, mint azt gondolná. Feleségét elragadják tőle. Ezután összefut egy furcsa alakkal, Jimmyvel, aki több ízben is segíti őt.

    hardcore-henry

    Ez a film pofátlanul őszinte: nem hazudja magát többnek, mint ami. Minden egyes képkockáján a szélsőségesség dominál. Ennek megvannak a maga előnyei, így például nehéz rajta unatkozni (a nem akcióval töltött játékidő összege nagyjából 10 perc), és jókat tudunk kacagni az ellenség vérének fröcsögésén, vagy az abszurd helyzeteken. Ugyanakkor nem tudjuk komolyan venni, de talán ez kell ahhoz, hogy elfogadjuk tökéletlenségeit.

    Legfőbb hibája, hogy a néző szeme beleszédül a kamera kapkodásába. Amellett, hogy nem reprodukálja hűen és valószerűen az emberi látás tapasztalását (a perifériás látás ugyanis technikai okokból kimarad), a filmnézési attitűd sem ahhoz szokott, hogy egy másfél órás, go-pro kamerával felvett kaszkadőrfilmet lássunk a mozivásznon.

    A színészek közül Sharlto Copley volt a leghálásabb helyzetben. Ez a film igazi jutalomjáték számára, mivel több apróbb szerepben is kipróbálhatta magát, illetve szinte állandóan mutatta a kamera. Eleve nem idegen tőle az ilyen produkciókban való részvétel. Első nagyobb szerepét a District 9 előfutáraként ismert Alive in Joburg című, hat perces sci-fijének köszönhette, így ha a történelem ismétli önmagát, Neil Blomkamp után Ilya Naishuller is híressé válhat az oldalán.

    Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Copley saját bevallása szerint meglehetősen nagy kihívás volt a produkció.

    Az alkotók egyértelműen a koreográfiára helyezték a hangsúlyt, a dráma és a CGI viszont ezért gyenge maradt. A sztorit tekintve se számítsunk újításra: gyermeteg konfliktus, kipörgetett klisék, kiszámítható fordulatok.
    A Hardcore Henry inkább olyan, mintha egymás mellé rakták volna egy népszerű first person shooter összes átvezető videóját, csak némi „gaminget” is benne felejtettek. Az FPS-kedvelők számára bizonyára szép emlékek fognak felsejleni az egyes jeleneteket látva, tehát ha azt mondom: „Védd meg a nyomorékot, amíg leér a lift„, azt hiszem, nyilvánvaló, milyen ismert küldetéstípusra gondolok. Összességében az ilyen élmények megjelennek a film alatt, és ezért megéri megnézni annak, aki nyitott rá. A könnyebb tömegfilmek kedvelői viszont alaposan gondolják meg, mielőtt jegyet váltanak.

    Címe: Hardcore Henry HARDCORE HENRY
    Rendezte: Ilya Naishuller
    Forgatókönyv: Ilya Naishuller, Will Stewart
    Színészek: Sharlto Copley, Danila Kozlovsky, Haley Bennett, Tim Roth
    Megjelenés: 2016. április 7. (Magyarország)
    Forgalmazza: Vertigo Media Kft.
  • Itt az első Dr Strange trailer

    Április 12-én jelent meg a neten a Marvel Doctor Strange filmjének első előzetese. A főhőst Benedict Cumberbatch alakítja, aki a Hobbit trilógiában Smaug hangját adta, és főgonoszt alakított a Star Trek – Sötétségben című moziban, de fantasztikus filmben ez lesz az első címszerepe. A Mátrix és az Eredet hangulatvilágát idéző  trailerben feltűnik még Tilda Swinton (Narnia, Snowpiercer, A zéró elmélet) kopaszon, Rachel McAdams (Időről időre) és Chiwetel Ejiofor (Mentőexpedíció, Az ember gyermeke, 2012,  Z mint Zakariás).

    A premier november 4-én várható.

  • Kiborgok a futószalag mellett

    A Panasonic futurisztikus külső vázakkal erősíti meg a fizikai munkásokat, hogy a természetes mozgásukat gépek segítsék, sőt, egy a mangából is ismerős koncepcióra, a mechákra is létrehoztak egy prototípust.

    A kiborg kifejezést még a hatvanas években kezdték el használni a sci-fi irodalomban gépekkel kisegített emberek jelölésére, de már Edgar Allen Poe is írt egy rengeteg protézissel rendelkező emberről egy 1843-as novellájában. Azóta a szó már olyan külső csontvázakra (exoskeleton) is utal, amelyek nemcsak elvesztett végtagokat pótolnak, hanem egy teljesen egészséges ember erejét növelik meg. Ilyen „ruhákkal” szereli fel a Panasonic a futószalagok mellett dobozokat emelő munkatársakat.

    Az AWN-03 például abban segít, hogy a dolgozók nehéz tárgyak emelgetése közben ne erőltessék meg túlságosan a hátukat. Lehajolás közben a berendezés érzékeli, ha szükség van a munkájára, és egy motor segítségével ellenkező irányba húzza a hátat és a combot, így akár 15kg-mal is csökkentve a használója hátára nehezedő terhet.

    A másik eszköz azok számára lehet hasznos, akik sokat sétálnak, vagy másznak meg meredek emelkedőket. A PLN-01, becenevén Ninja a combok mentén segít lekövetni az izmok természetes mozgását, de apró motorokkal megerősítik azt, így az ember sokkal többet sétálhat, mielőtt elfáradna. A videóban egy favágót mutatnak, aki így mászik a hegyre, de nem túlzás elképzelni  a fejlesztés harcászati alkalmazását is. A tervek szerint ennek a modellnek egy olyan változatát is ki akarják fejleszteni, amely már a karokra is rögzíthető, hogy mind a négy végtagon csökkentse a terhet.

    Ezeken felül gépekkel segítik az idősgondozást is: egy új szerkezetük például úgy segít felkelni az ágyból, hogy közben nem dolgozik túl sokat a felhasználó helyett, így elkerülhető a segítségre szoruló idősek körében oly gyakori izomsorvadást is. Ez ugyanis kifejezetten a robotsegítőknél különösen sokszor előfordul, hiszen azok fáradhatatlanul mindig fel tudják emelni a teljes testsúlyt is, így az illető nem használja rendesen a saját izmait.

    A videó egy rövid pillanatra megmutat egy olyan prototípust is, amely már jobban hasonlít a számítógépes játékokból, valamint mangákból és animékből ismert belülről irányított robotra. Itt a pilóta négy szenzor segítségével (kettő a kézfejeknél, kettő a lábfejeknél) irányíthatja a szerkezet húsz különböző motorját, amely így leköveti a benne mozgó ember mozgását – pont úgy, ahogy azt a Mátrix trilógiában, az Avatarban és még tucatnyi más filmben láttuk.

    Manapság sok jóslatot hallani arról, hány millió munkahely fog megszűnni az elkövetkezendő tíz-húsz évben a robotok miatt. Ezek a fejlesztések talán megnyugtathatnak néhányakat: lesznek olyan gépek is, akik közvetlenül a kétkezi munkát segítik ki, ahelyett hogy teljesen kivennék az ember kezéből.

  • GFK 300. könyvajánló

    Németh Attila, irodalmi szerkesztő soraival indul a Galaktika Fantasztikus Könyvek 300. kiadása, a GFK 300., mely előszavában a könyv megjelenésének útját meséli el. Valóban, háromszáz kötetet kiadni nem lehet csak úgy, ahhoz idő kell  és fáradtságot nem tűrő munka. De mint minden munka, végül ez is gyümölcsöt hozott, egy izgalmas novellagyűjtemény formájában.

    A könyv borítója remekül fest, be is válogatták a mandiner.sci-fi.hu borítómustra versenyébe, Michael Walden – Eshtar című regényének címlapjával együtt.

    Az antológiában huszonnégy írás szerepel, huszonöt szerző tollából, a lehető legkülönbözőbb témákban. Mivel az SF egy igencsak széles spektrumú műfaj, nem is csoda, hogy megannyi érdekes, elgondolkodtató alkotás szórakoztatja az olvasókat a GFK 300. lapjain. A huszonöt szerző közül tizenkettő magyar, így az egy külföldi–egy hazai váltakozásban lehet olvasni az elbeszéléseket.

    Kronológiailag is hatalmas időszakot foglal magában a háromszázadik, hiszen egészen a hatvanas évektől napjainkig megjelenő novellák tarkítják a lapokat. Mindegyik írás más és más témákat boncolgat, az időutazástól kezdve a térdimenziók törésén át egészen mutánsokig. A szerzők közül nem érdemes csupán néhányat kiemelni, mert gyakorlatilag az összes beválogatott SF író nem csekély hírnévre tett szert az elmúlt évek (évtizedek) során.

    A történetek izgalmasak, fordulatosak, azonban akad egy–két olyan novella is, mely megértéséhez lehet kétszer is el kell majd olvasnunk azt. Előfordulnak olyan filozófiai ihletésű elbeszélések is, melyek nem kimondottan cselekményközpontúak, mindinkább egy adott kérdéskört igyekeznek – általában humorosan – megfogalmazni.

    Összegezve a GFK 300. egy kreatív antológia, melyben a múlt, a jelen, s a jövő egyaránt szerepel, híres magyar, illetve külföldi írók, költők tollából. Egészen biztos, hogy minden sci-fi rajongónak akad a novellák között olyan, amely új kedvence lesz, amelyben megtalálja magát, vagy épp a mű végén hangos „ez igen!” felkiáltással nyugtázza a történet relevanciáját.

    Március kilencedikén a közönség közösen ünnepelte a Galaktikával a kötet megjelenését, erről korábban itt írtunk.

     

  • A múlt makacssága – 11.22.63 sorozatkritika

    Stephen King mesteri regényében Jake Epping angoltanár utazik vissza az ötvenes évek végére, hogy megakadályozza a Kennedy-gyilkosságot. A műből a Hulu készített minisorozatot, melynek nemrég vetítették utolsó epizódját. Sokakat lázasan égetett a kérdés: ezt a King adaptációt is elrontották, vagy vajon Bridget Carpenter keze alatt végre sikerült képernyőn életre kelteni a történetet?

    Lelkes nézőként és olvasóként elárulhatom, hogy a legtöbb vélemény szerint az utóbbi eset fordult elő. A sorozatot sok King-rajongó kritizálta a dramaturgiai elemek felülírása miatt, új szereplők, új történetszálak bevezetéséért, és sokan fel is adták a sorozat nézését az első néhány epizód után. Ezek ellenére úgy vélem, a rendező megtalálta az igazi hangot az időutazós-thrillerben, és az utolsó epizóddal  bebizonyította,  hogy képes átadni az eredeti történet leglényegesebb elemeit.

    Akik tehát eddig nem olvasták a könyvet és nem látták a sorozatot, mindenképpen érdemes belekezdeniük, és mivel az adaptáció valóban jól sikerült, igazából a sorrend is mindegy: mindkettő megérdemli a figyelmet. Azonban ők most gyorsan zárják be ezt a cikket, mivel a továbbiakban a cselekmény részleteire is ki fogok térni.

    11.22.63_01

    A 11.22.63 forgatókönyvét az a Bridget Carpenter jegyzi, akinek neve egyebek közt a Parenthood vagy a Friday Night Lights írójaként lehet ismerős. Sok olyan alapvető változtatást eszközölt az eredeti történethez képest, melyek a teljes történet ismeretében furcsának hathatnak, viszont a regényt nem olvasók számára fel sem tűnik, hiszen az alapvető hangulatot nem rontja.

    Az egyik legnagyobb változtatás egy új karakter (vagyis inkább kiszélesített mellékkarakter), Bill Turcotte figurája volt. Az eredeti történetben néhány oldal erejéig bukkan fel, a sorozatban azonban végig elkíséri Jake-et Texasba, és végül olyan sokat tölt az Oswald házaspár megfigyelésével, hogy szerelmes lesz a híres gyilkos szovjet feleségébe, Marinába.

    A dramaturgiában és adaptációban járó nézők hamar észrevehették, hogy mivel a regény teljes egészében Jake emlékirataiból áll, a sorozatban folyamatosan az ő narrációját kellett volna hallgatnunk minden egyes cselekedetéről – mivel végig egyedül dolgozott, többnyire csöndben munkálkodott. Ahogy Carpenter is nyilatkozta, Bill karakterére épp azért volt szükség, hogy valakivel megbeszélhesse az időutazó, milyen információkra van szükségük, milyen események fognak történni, mit tudnak a jövő lakosai a múlt szereplőiről.

    11.22.63_02

    A többi lényegi változtatás teljesen egyértelműen annak köszönhető, hogy a regény jócskán túllépi az ezer oldalt (King nem épp arról ismeretes, hogy szeret röviden és tömören fogalmazni), így muszáj volt valahol levágni belőle, hogy könnyen fogyasztható nyolc részt állítsanak elő. Így maradt ki a Sárga Kártyás Ember eredeti története (a sorozatban ő is egy időutazó lett, aki a kislánya halálát próbálja megakadályozni, míg a regényben egyfajta titkos társaság tagja, aki az időutazókat szabályozza), és Jake első próbaútja is, amikor csak egy iskolai barátja családi tragédiáját próbálta megakadályozni, aztán gyorsan visszatért a jelenbe, hogy kiderítse, milyen hatással volt közbenjárása.

    Végső soron a kimaradt részek többsége a regényben azt a célt szolgálta, hogy jobban megértsük miért és hogyan működik az időutazás King világában, de ennek lényegét redukálva is tökéletesen sikerült visszaadni a kisképernyőn: a múlt makacs. Nem hagyja, hogy megváltoztassák, ezért minden lehetséges akadályt az időutazó elé gördít, hogy az ne okozzon túl nagy változásokat.

    De természetesen a pozitívumok között a legfőbb helyen Sadie történetszálát kell kiemelni. A könyv valójában a szerelmi történetről szól, és az időutazás igazi tárgya, a gyilkosság megakadályozása helyett sokkal inkább annak igazi áldozata, a jodie-i könyvtáros halála a sokkal fontosabb mind Jake, mind a néző/olvasó számára.

    Sarah Gadon már csak a mosolya miatt is ideális Sadie karakterének megformálására, de a sorozat során alakításával tökéletesen életre keltette a szende lányt, aki ellopja az időutazó angoltanár szívét. Szerencsére pszichopata férje, és a horror zsáneréhez hű újra felbukkanását is úgy közvetítette a forgatókönyv, hogy érezhető legyen, Jake milyen szörnyűségeket hozhat azok életébe, akikkel a múltban találkozik.

    11.22.63_03

    Szintén nagyon jó döntés volt, hogy a sorozat végén a 80 éves Sadie-t nem egy öregjelmezbe bújt Gadon alakította, hanem Carpenter a már az ’50-es ’60-as években is színészként alakító Constance Towerst kereste fel. Így a történet befejezése az adaptáció végére teljesen szöveghű maradhatott: a harmincas éveiben járó angoltanár és a nyolcvanéves könyvtárosnő egy másik életben átélt szerelmük útórezgéseit érzik, miközben újra egymással táncolnak, és a „zene elmossa az éveket.”

    King egy friss nyilatkozatában természetesen tagadja, hogy igazi férfiként sírt volna az utolsó jeleneten, de beismeri, hogy még az ő szeme is benedvesedett.

    Legfőbb negatívumként talán pont a főszereplőt alakító James Franco játékát hoznám fel. Ahogy premierkritikánkban is elhangzott, valóban tehetséges színész, abszolút jól áll neki a szerep, viszont a nyolc epizód alatt sokszor azt éreztem, hogy még a történet ismeretében is nehéz értelmezni arckifejezéseit. Voltak jó pillanatai, de többször volt feltűnő, hogy mimikája szegényesebb skálán mozog a többi színészéhez képest.

    Összegezve úgy érzem, a King-rajongók egy olyan adaptációt kaptak, ami nemcsak hű a szöveghez, hanem kifejezetten jól megáll a saját lábán is. A 11.22.63 elkapja a regény hangulatát, és habár más konkrét sztorielemekkel, de segít az olvasónak belecsöppenni a hatvanas évek amerikájába, sok érdekes mellékszereplővel bemutatja a kor társadalmát, és annak lehetséges okait is, hogy miért övezi ennyi összeesküvés-elmélet és feltételezett titkolózás a Kennedy-gyilkosságot. A sorozatot csak nagyjából nyolc óra végignézni, de ha az ember rászánja az időt, és belemerül a könyvbe, az is van olyan izgalmas, hogy ugyanilyen gyorsan, letehetetlenül átrágja magát rajta.

  • Kapható az áprilisi Galaktika

    A Galaktika magazin 313. számát Adam-Troy Castro művének első része nyitja: a múlt árnyai különös meglepetéseket tartogatnak egy magányos halász számára. Isaac Asimov, A halhatatlanság halála és az Azazel szerzője azt bizonyítja, hogy a miniatürizálás a robotikában kilépett a kísérleti stádiumból. Clifford D. Simak nem mindennapi családtörténetében fény derül az agorafóbia kemény valóságára. Domingo Santos figurái az időutazás kapcsán a tyúk és a tojás filozófiai kérdésére keresik a választ. Rudy Rucker félelmetes víziójában egy telefonos alkalmazás életre kelt bizonyos ősi sziklarajzokat. Andrej Iljics Dajcs egy átváltozás lassú folyamatát követi végig, míg Michael Walden Eshtar-történetében egy Lovag próbálja megszerezni a Véres Hercegnő kardját.

    Galaktika_313

    A havi retro Jack Williamson novelláját eleveníti fel, a „Holt Csillag űrállomás”-t. A képregény Robert E. Howard Nekht Semerkehtcímű történetéből készült. A Kapcsolatfelvétel a Star Wars-estről, a GFK 300. bemutatójáról és a Trafó februári Fény-előadásáról számol be.

    A tudományos főanyag a drónvilág, míg az Obszervatórium a rejtélyes távoli rádióvillanások kérdését járja körül. A lapban olvashatók még érdekes írások egy repülésszimulátor-kondigépről, giga műholdhálózatról, autós szuperszámítógépről, valamint az ökokatasztrófákról (jelen esetben az egérinvázióról).

    Az XL-kiadás Poul Anderson két kisregényét (Királyokkal nem békülünk, A Szaturnusz-játék) tartalmazza.

  • A Metropolis Media Kiadó közleménye

    Nemrég egy cikk jelent meg az interneten, ami azzal hozta hírbe a többszörös Európa-díjnyertes Galaktika Magazint, hogy következetesen, tendenciózusan nem fizet jogdíjakat. Az ügy nemzetközi visszhangot keltett, a hír az SFWA-hoz is eljutott.

    A helyzet tisztázására a Metropolis Media Kiadó nevében egy angol nyelvű levéllel fordultam a külföldi szerzőkhöz és jogképviselőkhöz.

    Tájékoztattam őket arról, hogy a Metropolis Media Kiadó a magyar SF piac elkötelezett szereplőjeként főképp fantasztikus, illetve tudományos ismeretterjesztő könyveket ad ki, továbbá havonta megjelenteti a Galaktika Magazint, és extra változatát, a Galaktika XL-t. Leírtam, hogy a magazinban egyaránt szerepelnek SF irodalomról, filmekről, eseményekről, technikai újdonságokról szóló cikkek, továbbá novellák, illetve az XL kiadásban kisregények is. Magyar és külföldi, neves és kevéssé ismert, európai és tengerentúli szerzőktől is publikálunk.

    Kitértem arra is, hogy ami a jogdíjakat és honoráriumokat illeti, teljesen rendezett a státusza a teljes könyvkiadásunknak, ugyanakkor elismertem, hogy sajnos a magazin külföldi novelláinak egy részénél nem jártunk el kellő alapossággal, körültekintéssel vagy éppen gyorsasággal. Ezért tisztelettel elnézést kértem minden érintettől.

    Mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy a helyzetet tisztázzuk és átláthatóvá tegyük, az érintetteket pedig – erőnk szerint – kárpótoljuk. Azon vagyunk, hogy a folyamatban lévő ügyeket mielőbb rendezni tudjuk, s így a magazint az eddig megszokott magas színvonalon, a külföldi szerzők bizalmát továbbra is élvezve tudjuk kiadni.

    Burger István
    Galaktika
    főszerkesztő