Szerző: galaktikaggadmin

  • Michael Walden – Eshtar könyvajánló

    Március 25-én hivatalosan is elindult a Galaktika Start Könyvek sorozat, melynek első négy kötete már napvilágot látott. Mind a négy szerzővel készítettünk interjúkat, ám ezúttal alkotásaikon a hangsúly.

    Michael Walden szerint nagyon fontos a nők és a nemiség szerepe, lássuk mennyire váltja be e nézeteit az Eshtar lapjain.

    Ha röviden szeretnék fogalmazni, akkor a válasz: nagyon.

    Az Eshtar egy roppant körmönfont és összetett mű. Mivel több idősíkon játszódik, első ránézésre megértése nem könnyű. Idővel azonban a legtöbb kérdésünkre választ kapunk. Amire nem, arra gyanítom, hogy a további kötetek fognak magyarázatul szolgálni, de kevés szál marad elvarratlanul.

    Alapjában a fantasy zsánerbe oltott SF határozza meg az egész regény hangulatát, amiről valamiért a Dűne jutott elsőként eszembe. Természetesen ez egyéni vélemény, de mégis, szinte azonnal behúz az atmoszféra. A szép tájleírások, a karakterek ábrázolása, és dinamikája pillanatok alatt elhiteti az olvasóval Eshtar világának hatalmasságát és elevenségét. És ez nem kifejezetten a fizikai univerzum nagysága, hanem az időnek, mint fogalomnak, fizikai jelenségnek végtelensége és örökléte a meghatározó.

    Sokszor foglalkozik Walden a sorssal is, mint mindent átszövő kérdéssel, miszerint minden előre meghatározott egy ember életében, vagy saját szerencséjének kovácsa, mellyel megváltoztathatja nem csak önmaga, de környezete életét is. Több karakter, többféle véleményen van e téren, így az olvasó mondhatni komplex képet kap a kérdésről, de végeredményben magának az olvasónak kell döntenie, melyik állásponttal ért egyet.

    Eshtar cover

    Walden írásán tökéletesen látszik, hogy valószínűleg rengeteget dolgozott karakterein, mert minden egyes szereplő igazi egyéniség. Nincs üres héjként letisztított főszereplő, és nem jelennek meg a tipikus jó, gonosz, hős, szerelmes kategóriákba szorított bábok, hanem mindenkinek saját motivációi igazi hús-vér emberré teszik a műben szereplő összes egyént. Természetesen mindenkinek van egy-egy olyan tulajdonsága, ami erősebb a többinél, vagy emiatt tűnik ki a tömegből, de árnyalásuk remekül hozza a dinamikus párbeszédeket, és viszi előre a cselekményt. A szereplők egymáshoz való viszonya részletes, jól megtervezett, és abszolút működőképes. A karakterek motivációit remekül adagolja az író, mint gyakorlatilag mindent a regényben. Inisfael bolygó bemutatása, az antik sumer világ leírása, mind-mind komoly kidolgozottságra utal.

    A mű legfőbb gonoszai, a rettegett Férgek alig-alig tűnnek fel fizikai valójukban, de a háttérben mindig ott vannak, így fennmarad az érdeklődés, és nem felejtjük el, hogy a velejéig romlott pusztító is létezik, még ha csak említés szintjén is.

    A sorok között olvasva a cselekmények szövevényes hálójába még betársul a politika, kulturális repedések a népek között, és ami sokat nyom a latba: a vallás.

    Mint minden nép, a fent említett jelenségeket mind máshogy élik meg, másképp vélekednek szinte mindenről, emiatt elkerülhetetlenek a konfliktusok, vagy az adott nép akaratának erőszakos kinyilatkoztatása. A vallás nagyon meghatározza az idősíkok közötti párhuzamot, illetve mindazt, aminek kapcsán a főszereplő Vyttoria (Eshtar) megítélése is népcsoportonként változik. Van, ki istenként tiszteli, van azonban olyan is, aki csupán egy erős emberi lényként. És elérkeztünk a mű legkifejezőbb, s talán legfontosabb részéhez, az erős női szereplőkhöz.

    Ha bármilyen hollywoodi produkcióval találjuk szembe magunkat, mindig vannak (és lesznek) sablonszereplők, és rettentően sokszor a nők is ezek közé a „töltelék” karakterek közé tartoznak. Nagyon nehéz felsorolni olyan filmet, sorozatot, vagy videojátékot, amelyben kimondott erős női főhős van, és nem a testiségre apellálnak a készítők, vagy mellékszerepként kvázi morális támaszként „kötelezően” beletuszkolják az adott karaktert. Mostanában ez a trend mintha változni látszana, mert szépen lassan, de csordogálni kezdenek a határozott, eltökélt nők is a vászonra, bár néhol még mindig külön állatfajként kezelik őket a különböző producerek, forgatókönyvírók, rendezők. (Mindezzel nem azt mondom, hogy egyáltalán nincs olyan alkotás, amely nem tartalmaz igazi, szuverén nőket, csak ritka az ilyen.)

    Waldennél viszont egy csomó kifejezetten erős nőt kapunk, akik férfiakat megszégyenítve törnek előre, uralkodnak, vagy harcolnak. Nagyon emberi, erős, és érezhető motivációkkal rendelkeznek, próbálnak megfelelni a társadalom rájuk kiszabott szerepének, de mégis sikerül kiállniuk a sorból, s megmutatni, hogy bizony ők is képesek mindarra, amiről férfitársaik azt hiszik, hogy képtelenek.

    A csatajelenetek részletesek, pörgősek, intenzívek, valósághűek. Ha egy szóval kéne jellemeznem, akkor az a monumentális lenne. Szinte előttem volt minden apró rezdülés, mozzanat, amelyekre kontrasztosan hatottak a hatalmas fegyverek, hajók, seregek.

    Összegezve az Eshtar remekül sikerült nyitódarabja egy ambiciózus sorozatnak, telis teli remek, kidolgozott karakterrel, részletes leírásokkal és eleven környezettel. Aki szeretne egy remek fantasy/SF keresztezést olvasni, annak mindenképpen tudom ajánlani, illetve annak is, aki szeretne kiszakadni a klisé történetekből és olvasna valami mást, valami új megközelítést emberi viszonyokról, társadalomról, vallásról, háborúról.

  • Itt az új Star Wars film előzetese

    Április 7-én kora délután debütált a neten a következő Star Wars film, a Rogue One – A Star Wars story (Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet) előzetese. A film magyar premierje december 15-én esedékes.

    A sztori a két trilógia, vagyis a III. és IV. epizód között játszódik, és arról szól, hogyan lopja el egy csapat az első Halálcsillag tervrajzait. A nem egész két perces trailerben Jyn Erso (Felicity Jones) találkozik a Lázadókkal, és csatlakozik hozzájuk. Nehéz nem észrevenni, hogy főhős megjelenésében némileg Katniss Everdeenre hajaz. A korábbi karakterek közül feltűnik Mon Mothma, akit sikerült ugyanolyannak ábrázolni, mint annak idején az eredeti trilógiában. Ismét szerepet kapnak a klasszikus csillagrombolók, egy hozzájuk méltóan gigantikus jelenetben. A lépegetőket havas, jeges táj helyett ezúttal homokos, pálmafás környezetben láthatjuk viszont. És persze eredeti páncélzatú rohamosztagosokból sincs hiány. Velük ezúttal nem csak lézerfegyverrel, hanem közelharcban is szembeszállnak a Lázadók.

    A trailer ígéretes, a hangulat kifogástalan: úgy tűnik, ismét érdemes várni a premiert…

  • The Walking Dead – Ilyen volt az évad második fele

    Figyelem! A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

    Tavaly elég ambivalens módon vélekedtem a 6. évad első feléről, hisz maga a fél-szezon is az volt. Négy remek részt négy közepes, vagy még annál is rosszabb követett, a félig tele-félig üres pohár pedig egy sorozat esetében nem épp elismerendő. Kérdés volt, hogy félidő után javul e a helyzet, és az az igazság, hogy, bár a második menet is tartogat pár megkérdőjelezhető írói/rendezői döntést, a végeredmény így is remek, helyenként pedig bámulatos lett, olyan minőségbeli zuhanást pedig közel sem produkált a széria, mint pár hónappal ezelőtt.

    Már a kezdéssel szereztek egy hatalmas pirospontot a készítők, az ugyanis, hogy Jessie famíliáját testületileg megetették a járkálókkal, ami a lehető legjobb döntés volt. Érezhették ők is, hogy a család minden tagja szálka a rajongók szemében, nem is húzták sokáig az elhalálozásukat. Más kérdés, hogy az ominózus jelenetet a készítők valószínűleg drámainak szánták, a legtöbb néző viszont – köztük én is – kaján vigyorral az arcukon nézték végig a mészárlást. Persze rosszmájúság lenne, ha csak emiatt tartanám erősnek a nyitányt, a „No Way Out” alcímet viselő epizód ezen felül is remek. Végig pörög, látványos, a rész végi gyilok-montázs pedig a végletekig hatásvadász ugyan, de működik, és nem is reprezentálhatták volna jobban Rick jelmondatát, miszerint együtt mindenre képesek. Amire aztán Negan és kompániája csúnyán rácáfol ugye, de erről később.

    Az évad innentől a promo szlogen jegyében zajlik, tehát a világ kitárul, elindul a portyázás, hogy Alexandria felvirágozhasson, és ténylegesen otthont biztosítson a benne élők számára. A kiruccanások alatt csakhamar kiderül, hogy a település nem az egyetlen a környéken, létezik egy hely Hilltop néven, ahol van orvosi ellátás, állat és növénytermesztés, ellenben védelemnek híján vannak. A terv innentől pofonegyszerű és diplomatikus: Hilltop ellátmányt nyújt Rickéknek, akik cserébe fegyveres védelmet biztosítanak. Amire szükség is van, az évad első felében beharangozott Megmentők ugyanis hathatós belépővel jelzik, hogy olyan fenyegetést jelentenek, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Legfőbb ellenlábasként pedig olyan moralizáló szálat hoznak a sorozatba, amely még akár jól is elsülhetett volna.

    twd1

    Hogy miért a feltételes mód? Rick, tudván, hogy csapata jószerivel minden borzalmat átélt már, és ezáltal megerősödött az együtt töltött idő során, ígéretet tesz Hilltop fejének, hogy még az írmagját is kiírtja a Megmentőknek, ha cserébe létrejön a mindkét fél számára jövedelmező kollaboráció. Ezzel a döntéssel a készítők feldobták azt az erkölcsi dilemmát, hogy vajon a nézők hősöknek, vagy antihősöknek szurkolnak már oly sok éve, hisz Rick döntése, és a csapat egyetértése körülbelül ugyanolyan lelketlen szörnyekké redukálja a kommunát, mint amik ellen küzdenek. A labdát azért nem sikerült leütni, mert a Megmentőket már a kezdetektől annyira antipatikusnak ábrázolták, hogy igazából bármennyire is szenvtelen a csoport szisztematikus mészárlása a „Not Tomorrow Yet” című (ettől függetlenül pazar) részben, egy pillanatig sem érzi a néző, hogy Rickék ezzel bűnt követnének el. Holott ezt pár beállítással, színészvezetéssel azért próbálták érzékeltetni. Kihagyott ziccer, de nem égbekiáltó hiba: a lényeg kiderül, miszerint ebben a világban (meg amúgy sem) nem létezik kategorikus jó és rossz, csupán a túlélés számít, még ha ez az ember lelkébe is kerül előbb vagy utóbb.

    twd2

    Ami viszont nem jött össze makro-szinten, az „kicsiben” igen. A 13. rész egyrészt minden csatorna álma, hisz a pár helyszínnel és szereplővel operáló kamaradráma költségvetése egy normál epizód büdzséjének csupán a töredékébe kerülhetett, másrészt az évad csúcspontja is, annak ellenére, hogy a cselekményben nem történik érdemi előrelépés. A „The Same Boat” Carol és Maggie elrablását és túszul ejtését állítja középpontba, mely során a tettek nem, a lelki vívósás viszont annál nagyobb szerepet kap. Az eddig sziklaszilárd jellemű Carol csakhamar a jövőbeli énjét kezdi el látni egyik fogvatartójában, Paulaban, ez pedig elhozza felismerést: nem szeretne ilyenné válni. A részt a zseniális forgatókönyv mellett Melissa McBridge lehengerlő alakítása tesz emlékezetessé, minden rezdülésén látszik a saját magával folytatott belső harc, a változás akarata, melyet ez a beteg világ lehetetlenné tesz. „Survival of the fittest”, a gyengéknek nincs helye az új rendben, ahogy Carolnak sincs többé a csapatban, hisz tudja, elég egy gyenge láncszem (vagyis ő), és mindennek vége. Az ő története itt véget is érhetett volna, de nem voltak elég bátrak az alkotók, ezért is lett az utolsó két rész olyan, amilyen.

    twd3

    Ahogy Carol „gyengül”, úgy mások egyre erősebbek lesznek, Eugene és Denise „felnőtté” válására pedig egy egész epizódot szentetek a készítők, hogy aztán előbbit az elismerés, utóbbit pedig a halál várja. Nem volt szép húzás pont egy olyan karaktert megölni, aki épp erőre kap, ugyanakkor remekül érzékeltették, hogy néha már késő változtatni, a halál pedig nem válogat. Ugyanebben a részben pedig Daryl is szembesülni kényszerül előző baklövésével, azzal ugyanis, hogy puhány módon életben hagyta Dwightot az előző félévadban, az egész csapatot veszélybe sodorta, és zömét a Megmentők markába terelte.

    Az új karakterekkel a sorozat nem igazán tudott mit kezdeni, Hilltop lakossága egyelőre statiszta szerepben tiszteleg, egyedül Jézus az, aki valóban érdekes (na meg humoros), de az ő jelleme sincs nagyon kibontva – még. Rick és Michonne románca sok vizet nem zavar, túlzásba nem viszik, de nem is lenne értelme, hisz végig irreleváns marad a cselekmény szempontjából. Ahogy Glenn-Maggie, Abraham-Sasha párossal sem esnek át a ló túloldalára, láttatják, hogy végül mindenki képes a megállapodásra még ebben a kaotikus és kilátástalan világban is, de a romantikázást ügyesen háttérbe szorítják, így nem lesz zavaró. Ami viszont igen, hogy Carl karakterét nagyon a periférián mozgatják az epizódok alatt, furcsa, hogy pont akkor kezdik el hanyagolni, mikor végre kompetens, és egyáltalán nem idegesítő részét képezhetné a csapatnak, sérülése ide vagy oda.

    twd4

    És akkor a finálé. Sokat vacilláltam, hogy szenteljek e külön bekezdést a zárásnak, de mivel óriási visszhangja volt az ominózus résznek úgy döntöttem, megérdemel egy külön bekezdést. Az utolsó képsorok lecsengése után konkrétan felrobbant az internet, felháborodott rajongók emelték fel hangjukat (billentyűzetüket). Az IMDb-n jelenleg 5,6 ponton áll az epizód, és ez még valószínűleg csökkenni is fog, sosem látott mélypontot hozva ezzel a sorozat történetében. De miért is? Haladjunk sorrendben.

    A pneultimate epizód fellőtte az alapszituációt: Daryl elindult befejezni, amit elkezdett (likvidálni Dwightot), Morgan és Rick felkerekedett, hogy megkeresse a mindent és mindenkit hátrahagyó Carolt, Maggie pedig rosszul lett, orvos pedig csak Hilltopban van, odáig meg el is kéne jutni ugyebár. Kifejezetten darabos rész lett a 15., és egy olyan irányba mutattak a történések, ami könnyen egy bagatell és kiszámítható végkifejlethez vezethetett volna, nevezetesen, hogy a Megmentők lerohanják a szinte védelem nélkül maradt Alexandriát. És hál’ Istennek, hogy nem így lett, mert az évadzáró így egyáltalán nem lett rossz (pláne nem annyira, mint azt az internet népe hangoztatja), csupán fókuszvesztett és gyáva.

    Fókuszvesztett azért, mert Carol szála egész egyszerűen teljesen megtöri Rickék történetének ritmusát, holott akár ki is hagyhatták volna. Ha csak a következő évadban folytatják a nő történetét, máris jobb lett volna a helyzet, de az alkotók úgy gondolták, hogy inkább a (amúgy teljesen indokolatlan hosszúságú) 64 percbe tuszkolják bele Morgan és Carol sztoriját, így kevesebb játékidőt hagyva Rickéknek, ami viszont sokkal fontosabb a jövő szempontjából. Az, hogy a Megmentők minden egyes Hilltopba vezető utat pikk-pakk lezárnak kissé hihetetlen ugyan, de remekül szemlélteti, hogy Rick mennyire elszámolta magát azzal a kijelentéssel, miszerint a világ az övék. Kilátástalan helyzetükből az eddigi legidegesítőbb karakter, Eugene kínál kiutat, érzelmes (már-már szívszorító) búcsúja pedig nagyon betalál, kár, hogy az írók gyávák voltak végig is vinni az elköszönést, mint ahogy gyávák voltak a cliffhangert illetően is. Ugyanakkor, ha a záró másodperceket nem számoljuk, az utolsó 10 perc eszméletlenül feszült és remekbeszabott lett, olyan, amely alatt a néző együtt izgul a szereplőkkel, miközben még levegőt venni is elfelejt. Negan (akit csípőből hoz zseniálisan Jeffrey Dean Morgan) jött, látott, és mindenkit letaglózott. Beugrója akár egy rocksztáré (teatralitásból csillagos ötös a beköszönés, és ezt most nem negatív értelemben mondom), szónoklata folytán pedig joggal fagy meg a szereplők ereiben a vér, Rick arcára hosszú idő után valós félelem ül ki, Andrew Lincoln színészi alakítása pedig teljesen hihetővé is tesz azt. Az eddig minden akadályon átgázoló csapat pillanatok alatt kerül kispadra, ezzel bizonyítva, hogy mennyire rossz tanácsadó tud lenni a túlzott magabiztosság.

    És akkor miért is háborodott fel nagyjából mindenki? A már említett utolsó pár másodperc iskolapéldája annak, hogy ne csináljon valaki cliffhangert, A szubjektív nézőpontból láttatott ütlegelés ugyanis mindent sugall, csak épp bátor lépést nem. A készítők nem lesznek annyira bevállalósak, hogy egy kulcsszereplőt vonjanak ki a forgalomból, ha pedig jövőre kiderül, hogy Aaronra esett a „Fuss”, na, abból lesz az igazi felháborodás. Sokkal ésszerűbb lett volna megmutatni, ki lett a kiszámoló vesztese, de az ésszerűséget – immáron sokadjára – beáldozták a hatásvadászatnak, ezt a betegséget úgy látszik, már soha nem növi ki a Walking Dead. Jogos tehát a gyűlöletcunami, ugyanakkor ezért lehúzni egy amúgy korrekt epizódot kicsinyesség.

    twd5

    Lezárás ide vagy oda, az évad második fele fényévekkel jobb lett, mint az előző, nem volt ellaposodás (kivéve a 15. rész), jó arányban osztották el a drámát és az akciót, hagyva némi helyet a karakterizálásnak (ami az utolsó részben azért kissé erőltetettnek hatott). Negan már most a széria legerősebb antagonistájának tekinthető, ilyen beugrója még a Kormányzónak sem volt anno, rajta tehát biztos nem múlik a 7. évad minősége. A készítők kurázsiján viszont igen, sokkal tökösebbnek kell lenniük a jövőben, nem kell Trónok Harca szintű karaktergyilkosság, de igenis merjenek kiírni pár fontosabb szereplőt, hisz ha valami, hát az emberi élet nagyon képlékeny a Walking Dead világában. Statiszta már hullott elég, ideje, hogy a nézők a valódi főszereplőkért aggódhassanak, volt már rá példa, és legyen is. A kijelölt irány jó, már csak némi vér kell a pucába!

  • A sci-fi hangjai: Clint Mansell

    „Zene nélkül mit érek én?” – hangzik el Máté Péter klasszikusában. Ezt a kérdést – kis megszemélyesítéssel élve – bármely vizuális médium, legyen az film, színdarab, videojáték feltehetné, hisz az audió kéz a kézben kell, hogy járjon a vizualitással, így alkotva kerek egészet. Hisz gondoljunk csak bele: mennyire lettek volna epikusak a Star Wars űrcsatái John Williams legendás dallamai nélkül, lett volna-e akkora a katarzis a Csillagok között galaktikus nagytotáljai láttán, ha nem szól alatta Hans Zimmer muzsikája. A sci-fi műfajában különösen nehéz maradandót alkotni zenei téren, hisz egy ilyen műben számos érzelem, hangulat váltja egymást. Dráma, akció, humor, az űr sötétsége, mind más és más hangulatot közvetítő aláfestést követel meg, márpedig a felsoroltak mindegyike megtalálható egy jól összerakott sci-fiben, ezt a kavalkádot pedig zeneileg koherenssé kovácsolni nem könnyű feladat. A fent említett két zeneszerzőn kívül nincs is túl sok szakember, aki a műfajban maradandót alkotott, de ezen kevesek között mindenképp számon tarthatjuk Clint Mansellt, aki nem egy alkotáson hagyta ott kéznyomát.

    Az 1963-ban született angol zeneszerző karrierjét nem pusztán tehetségének, hanem jó barátjának, a mostanra elismert filmrendező Darren Aronofsky-nak köszönheti, hisz 1998-ban ő kérte meg, hogy szerezzen zenét első filmjéhez. Ez volt a Pi, a szakmai elismerést azonban mégsem ez, hanem Aronofsky következő alkotása, a mára kultuszfilmmé vált Rekviem egy álomért hozta el Mansell számára. A Lux Aeterna című szám egy csapásra prominens zeneszerzővé tette, a dal pedig azóta már kvázi külön létezik a filmtől. Számos feldolgozása született (többek között a Gyűrűk Ura: A két torony előzetesében Requiem for a Tower címen, de a Napfény vagy a Lost egy-egy előzetesében is felcsendül), és az is ismeri, aki egyáltalán nem látta a filmet. Innentől Aronofsky minden filmjéhez őt kérte fel zeneszerzőnek, az együttműködés pedig meghozta gyümölcsét, a 2006-os Forrás című film zenéjéért ugyanis Mansell megkapta a Golden Globe jelölést, amely karrierje eddigi legnagyobb elismerésének tekinthető. A könnyűnek nem nevezhető alkotáshoz zenét szerezni különösen nagy bravúr lehetett, a Forrás ugyanis egy igazi műfaji kavalkádnak tekinthető, melyben egyszerre van jelenen az egzisztenciális dráma, a bibliai elemekkel átitatott fantasy, és az űr ridegségét átéreztető sci-fi, minden témához megfelelő hangzásvilágot kialakítani pedig nem volt könnyű feladat, talán ezért is kapta az elismerést, még ha végül a díjat nem is sikerült elhoznia.

     

    https://www.youtube.com/watch?v=vr0NBPRMe2E

     

    Mansell eközben zenét szerzett például a CSI: Helyszínelők pilot epizódjához, a Gödör című filmhez, de a nem túl acélos Doom film dallamai is az ő nevéhez köthetők, amire a film minősége miatt annyira nem lehet büszke. Első ízig-vérig sci-fi munkája a 2009-ben készült Hold volt. Az elsőfilmes Duncan Jones BAFTA-díjas alkotása egy holdon dolgozó férfiról szól, a kezdeti kamaradráma viszont a film végére már olyan témákat feszegetett (kiváló színészi és operatőri munka asszisztálásában), mint a klónozás, az emberi élet mibenléte. A mozi hard sci-fi jellegéhez Mansell egy meglehetősen komor hangvételű témát szerzett, mely egyszerre éreztette a nézővel a magányt, a beletörődést, az ürességet. A zene egyszerre vonultatott fel klasszikus hangszereket és elektronikus dallamokat, ez a kollaboráció pedig végre egyéniséget adott a szerzőnek, melyet későbbi nagy dobásában már pillanatok alatt felismert mindenki, aki ismeri a szakember munkásságát.

     

    Ez a nagy dobás pedig nem más volt, mint a BioWare világhírű űrtrilógiájának, a Mass Effectnek a 3. része. A játék zenéjéért sokan felelősek voltak, és bár a puszta számokat tekintve Christopher Lennertz, Cris Velasco és Sascha Dikicyan több dalt szereztek, a legjobban sikerült, és dramaturgia szempontjából legfontosabb zenei betétek az ő, valamint Sam Hulick nevéhez köthetők. Például a „Leaving Earth”, mely a képi világgal egybevéve minden idők talán legjobb játéknyitányát képezi, valamint az „An end once and for all”, mely a végjátékot könnyfakasztóan szomorúvá tette azok számára, akik – hozzám hasonlóan – beleszerettek a Mass Effect világába, karaktereibe. Nagy öröm lenne, ha az egész „brigád” visszatérne a folytatásra, mert a Mass Effect 3 OST-jét (Original Sound Track) máig a legjobbak között tartom számon, bizonyára az Androméda galaxist is megtöltenék felejthetetlen dallamokkal, és ki tudja, talán Clint Mansell sem csak a keretes szerkezetért felelne.

    https://www.youtube.com/watch?v=ifZly0YiJgk

     

    https://www.youtube.com/watch?v=nVAgMvGWWpI

     

    Már csak azért is jó lenne viszont hallani a BioWare új játékában, mert az adatlapja szerint filmek terén nincs kilátásban egy újabb sci-fi mű, tudását olyan alkotásokban fogja kamatoztatni a későbbiekben, mint a Gaslighting, vagy a Loving Vicent, melyek dráma kategóriában indulnak, így újabb űrkalandot maximum az új Mass Effect jelentene. A későbbiekben talán kiderül, kik lesznek a program hangfelelősei, én mindenesetre szurkolok, hogy Clint Mansellre essen a választás, kiváló zeneszerző, aki a jelölések mellett immáron egy fontosabb díjat is megkaphatna végre. Ha másért nem, talán a soron következő Aronofsky-filmért meg is fogja.

  • Star Wars: Rebels 2. évad kritika

    A Disney nem vállalt túl nagy kockázatot azzal, hogy a 6 évadot megért Clone Wars animációs sorozat után tavalyelőtt útjára indította a Rebelst. Egyrészt biztosak lehettek benne, hogy a fent említett széria nézői rétege úgyis követni fogja a hasonló stílus/narratíva miatt, másrészt a két trilógia közötti űr kitöltésére már régóta áhítoztak a rajongók. Az pedig, hogy hangulatilag inkább az eredetire hajazott (és hajaz most is) a Rebels, már csak a hab volt azon a bizonyos tortán. A Birodalom és a Lázadók küzdelmére kihegyezett sztori főszereplői ugyanúgy egy hajón (Ghost) kalandoztak a végtelen űrben, mint Han, Luke és a többiek az eredeti trilógiában. A csapatban ugyanúgy megtalálható a mentor-tanítvány páros (Kanan és Ezra), a vicceskedő droid (Chopper), a merész pilóta (Hera), és még a szőrös, nagydarab, ámbár emberi nyelvet beszélő nagyfiú sem hiányzik a kompániából (Zeb). Mindezekhez jött a tény, hogy legfőbb antagonistaként újfent a célozni továbbra sem tudó birodalmiak vannak, Vader többszöri feltűnése pedig kilóra megvette a rajongókat, ami azért nem meglepő, hisz minden idők egyik legikonikusabb gonoszáról van szó. Nem csoda hát, hogy a második évad immáron több epizóddal, több ismert szereplővel, és nagyobb tétekkel hozta el ismét a Star Wars csodálatos világát, s bár a végeredmény nem lett tökéletes, az univerzum kedvelői mennyei mannaként szipkázhatták be a 20 rész minden másodpercét úgy, hogy az esetleges hibák nem is voltak annyira zavaróak.

    Ahelyett, hogy részletesen elemezném az évad cselekményét (hisz aki látta, tudja mi történt benne), lássuk, milyen modulokból is épül fel a Rebels. A széria tematikája értelemszerűen öröklődött a Clone Warsból, annak minden előnyével ás hátrányával. A fő, jobbára az Erő körül forgó főszál kötőanyagaként sok alibi részt kaptunk ismét, melyek egy része jó (Relics of the Old Republic, The Call, The honorable ones), de legtöbbje inkább csak időhúzás (Brothers of the Broken Horn, The forgotten droid). Újabb fájó pont ezen epizódoknál, hogy többségük sokkalta gyermekdedebb történettel bír, mint a nagyon is sötét tónusú fősodor, ez a kontraszt pedig (pláne, ha valaki darálva nézi a részeket) eléggé ki tudja zökkenteni a nézőt. A Rebelsnek a fiatalabb korosztályhoz is szólnia kell, és ez ebben ütközik ki leginkább.

    rebels1

    A fő történetszál két tengelyen mozog. A Lázadók otthonkeresése úgy-ahogy egybe van kötve a mellékepizódokkal (így meg is magyarázva azok relevanciáját), a lényeg azonban (akárcsak az első évadban) az Inkvizítorok körül forog, kiknek feltett szándéka, hogy levadásszák az utolsó életben maradt jediket. A Főinkvizítor ugyan az első szezonban életét vesztette, helyére rögtön kettő (sőt, mint az a végjátékban kiderül, három) került, akik valahogy megérzik a jedik tartózkodási helyét, így változtatva a fő cselekményt kvázi macska-egér játékká, amelyet a gyakorlatban sokkal jobban implementáltak, mint ahogy elsőre hangzik.

    A rosszfiúkról igazából most sem derül ki, hogy mifélék. Annak ellenére, hogy vörös pengét forgatnak, nem Sith-ek (ezt a fogalmat még mindig elég képlékenyen kezelik, a KotOR játékokban sokkal jobban definiálták a fogalmat), ennek ellenére remekül használják az Erőt, és félelmetesen jól bánnak a fénykarddal is. Kanan és Ezra szerencsére kapnak segítséget a küzdelemben, Rex, az egyik utolsó élő klón, valamint a mostanra felnőtté vált Ahsoka feltűnése pedig végre pótolja az első évad kihagyott ziccerét: összeköti a Clone Wars és a Rebels világát. Szerepük sajnos egy két csúcspontot (például a bámulatos finálét) kivéve eléggé marginális, de ez változhat a harmadik évadra. A cameo-cunami pedig nem ér véget velük, viszont láthatjuk pár perc erejéig például Yoda mestert, Leia hercegnőt, és persze Dart Vadert, a rajongóknak nem kellett csalódniuk ezen a téren (sem).

    rebels2

    A szereplők mellett a hátér bővítését sem felejtették el a készítők. Megtudhattuk például a hiperűr-ugrás, mint technológia származását, a Lasatok történetét, kaptunk némi Birodalom-árnyalást (reflektálva az Ébredő Erő egyik főszereplőjére, az Új Rend nézeteivel szintén szembemenő Finn-re), és persze az Erő, valamint annak használói (Jedik, Sithek) történelméből is kaptunk egy-egy szeletet. Ezt a szegmenst az animációs éra mindig is sokkal érdekesebben kezelte, mint a filmek. A finálé maga parádés lett, végre hullottak az Inkvizítorok, újabb lehetőséget kapott a szereplésre a Star Wars univerzum talán legelhanyagoltabb karaktere, Darth Maul, az elkerülhetetlen Vader-Ahsoka párbaj pedig maga volt a színtiszta adrenalin. Külön jó pont a Disney-nek, amiért, bár a kánonból kukázott nagyjából mindent a filmeken és a sorozatokon kívül, az utolsó részbe mintegy „easter-egg”-ként belecsempészte a Knights of the Old Republic-ból ismert Sith hitvallás mondókáját, és Kanan megvakulása is kikacsintás a (többek között) Force Unleashedből ismert bukott jedire, Rahm Kota-ra. Apró nüánszok ezek, mégis jó felfedezni őket.

    rebels3

    Mindehhez a jól ismert Star Wars muzsikák kiváló aláfestést nyújtanak, még ha az animáció minősége továbbra sem az igazi. Szokható ugyan, és művészi szempontból sokszor kiváló, de az animációk még mindig darabosak (pláne fénykardpárbajok alatt), a textúrák sokszor mosottak, és a pálcikaszerű fénykardokkal is meg kell barátkozni, pláne az Ébredő Erő robosztusabb ábrázolása után. De ez már csak szőrszálhasogatás, a Rebels 2. évada hozta (sőt, fokozta) az első felvonásban látottakat, sok emlékezetes jelenettel, továbbra is szerethető (és jellemileg fejlődő!) karakterekkel, melyek tükrében a töltelékként szolgáló epizódok erősen hullámzó minősége betudható a szükséges rossznak, amely a fiatalabb nézői igények kiszolgálására szolgál csupán. Ezek után nem nehéz tehát várni a harmadik évadot, benne remélhetőleg még több Maul és Ahsoka szerepléssel, még sötétebb tónussal, és Ezra identitásválságával, mert az egyértelmű, hogy megkísértette a Sötét oldal, a pálfordulásban rejlő lehetőségeket pedig nem fogják parlagon hagyni a készítők.

  • Kisfilm: Rise

    Márciusban jelent meg  a neten egy 5 perces rövidfilm, Rise címmel, ami a robotok és az emberek között kitörő háborúról szól.

    A történet szerint az emberiség az androidok kipusztítása mellett dönt, amikor a gépek érzelmeket fejlesztenek ki magukban. A rendező, David Karlak 38 ezer dollárt kalapozott össze az interneten alkotása megvalósításához. Ráadásul még két ismert színészt is megnyert a porjekthez:  Anton Yelchinr (Star Trek) and Rufus Sewellt (Ember a fellegvárban).

    A rövidsége miatt a film olyan, mintha egy előzetes lenne egy egész estés mozihoz, ugyanakkor hangulatban, vizualizásban, technikában egyaránt egy profi, érett film benyomását kelti. Reménykedjünk, hátha egy producer lecsap a kisfilmre, hogy egy nagyobb mozi legyen belőle. Annak idején épp így készülhetett el a District 9.

    Kapcsolódó
    Scarlett Johanssont imitáló robot egy rajongótól

  • Scarlett Johanssont imitáló robot egy rajongótól

    Elsőre április 1-jei tréfának tűnt, de számos fotót, videót és cikket átböngészve úgy tűnik igaz a hír: egy hongkongi designer, Ricky Ma saját robotot készített magának, ami kedvenc színésznőjére, Scarlett Johanssonra hasonlít. A 42 éves férfi elmondása szerint gyermekkori álmát váltotta ezzel valóra. Kisfiúként animációs filmeken nőtt fel, imádta a robotos sztorikat, és már ekkor elhatározta, hogy ő maga is építeni fog egyet.

    Ricky Ma, aki  teljesen egyedül tanulta ki a robotgyártás mesterségét, 50 ezer dollárt fordított a gépezet elkészítésére. A szerkezet váza 3D nyomtatással készült, a bőrt pedig rugalmas szilikon helyettesíti. A teljes kivitelezés másfél évig tartott, a lakásának az erkélyén.  A gépet Mark 1-nek nevezte el, és elmondta, hogy egy hollywoodi hírességről mintázta, ugyanakkor nevet nem volt hajlandó elárulni. A kész alkotást látva azonban teljesen egyértelmű, kiről van szó.

    A robot reagál néhány előre beprogramozott kifejezésre. Ha például azt mondjuk neki, „gyönyörű vagy”, elmosolyodik, majd nevet és megköszöni a bókot.

    Ricky Ma azt tervezi, hogy könyvet ír a teljes tervezési és építési folyamatról, hogy ezzel segítse a hozzá hasonló lelkes amatőröket.

    https://www.youtube.com/watch?v=wIE7_J1EFLs

     

    Nemrég megjelent, Lilian című kötetünkben egy japán cég titkos szolgáltatást nyújt gazdag emberek számára: képesek lemásolni bármelyik hírességet, hogy ügyfelük eltölthessen velük egy-két hetet valamelyik egzotikus nyaralóhelyen. További részletek…

     

  • Megváltoztatható-e az emberi természet? – Quantum Night

    Március elsején jelent meg a Hugo- és Nebula-díjas író, Robert J. Sawyer legújabb regénye, a Quantum Night. Az új könyvben nem akármilyen témát, mint a jó és rossz között feszülő vékony határt tárja fel. Az Asking Prophet interjúja alapján most megosztjuk veletek a legfontosabb és legérdekesebb tudnivalókat az új Sawyer-regényről.

    Az Asking Prophet minden héten, úgymond belemászik egy sci-fi vagy fantasy író agyába. Ezen a héten Robert J. Sawyert keresték meg, akivel főleg írásról beszélgettek a Quantum Nighttal és más regényeivel kapcsolatban.

    Miről szól a Quantum Night?

    Sawyer 23. regénye a Földön játszódik. Egy kísérleti pszichológus, Jim Marchuk kifejlesztett egy olyan hibátlan módszert, amellyel könnyedén azonosíthatjuk a társadalomban eddig azonosíthatatlan pszichopatákat. Miközben felfedezéséről kérdezgetik, Marchuk rádöbben, hogy nem emlékszik egy hathónapos szakaszra az életéből – egy olyan időszakra, amikor ő maga is kegyetlen dolgokat követett el.

    A későbbiekben Jimet megtalálja az elfeledett hat hónap: feltűnik a színen akkori barátnője, Kayla Huron, aki most kvantumfizikusként tevékenykedik. Munkája során meglepő felfedezést tett az emberi tudat természetével kapcsolatban. Felfedezéseiket összevetve a két tudós összefog, hogy megkísérelhessék a lehetetlent: megváltoztatni az emberi természetet

    51gdnJOubYL._SX329_BO1,204,203,200_

    Hogyan készült a regény?

    Sawyer a következőképpen írta le saját alkotói munkáját: először kitalálja, hogy miről is akar beszélni. Miután megtalálta a megfelelő témát, teremt egy valóságot, vagy saját világot, amin keresztül meg tudja osztani velünk mondanivalóját.

    A Quantum Night esetében sem járt el másként. Mondanivalónak most az emberi gonoszságot választotta, amihez a leginkább illő környezet szerinte a mi Földünk. Az inkább morálisnak, mint tudományosnak nevezhető témához még olyan karaktereket is kellett az írónak találnia, akiken keresztül elmondhatja gondolatait, Sawyer szavaival élve, „elvégezheti gondolatkísérletét”. Ehhez főhősnek egy kvantumfizikust és egy pszichológust tett meg.

    Honnan nyert inspirációt?

    Mint science fiction író, Sawyer a tudományból merít ihletet. Saját bevallása szerint falja a tudományos könyveket, ezek mellett pedig rendszeresen jár tudományos előadásokra is. Továbbá 25 éves írói karrierje alatt számos tudóssal barátkozott össze, így rajtuk keresztül is tudomást tud szerezni a legújabb felfedezésekről, elméletekről és problémákról.

    A Quantum Nighthoz is főleg a tudományból merített, azonban a kutatás során Sawyernek rá kellett döbbennie, hogy a science fictiontől kissé idegen témába nyúlt. Úgy gondolja, hogy a jó és a rossz problematikája inkább a fantasyben gyakori (elég csak a Gyűrűk Urára gondolni), az SF kerüli ezt a kérdést, viszont tudományosan mindenképpen meg tudja közelíteni. Ott vannak a neurotudományok, kísérleti pszichológia és persze a történelem is, amik alapján már fel lehet térképezni az emberi gonoszságot és megkísérelni létezésének megéretését. Sawyer főleg ezekben merült el az írás során.

    Mi került be a könyvbe?

    Hiába a sok kutatás, mindig van valami (sőt, nagyon sok minden is), ami végül nem kerül be a regénybe – összegzi Sawyer az interjúban. Ezt a jéghegy hasonlattal írta le: egy sci-fi író feladata, hogy feltérképezze a jéghegyet, de művében csak a víz fölött látszó részt mutatja meg. De pontosan mi az, amit érdemes átadni az olvasóknak? Sawyer szerint egy jó író ezt pontosan tudja, egy jó író képes megtalálni a legérdekesebb tényeket, amik leköthetik a figyelmünket. Ő maga mindezt újságíróként tanulta meg: több mint 200 cikket írt, mielőtt 1990-ban megjelent volna első regénye, a Golden Fleece.

    Saját bevallása szerint nagyon is élvezi a kutatást annak ellenére, hogy nem mindent oszthat meg velünk. Hozzáteszi, hogy ebből a szempontból a Quantum Night írását élvezte legjobban, hiszen a három év alatt, amit a regény megírásával töltött kényelmesen elmerülhetett a kutatásban és rengeteg mindent tanulhatott. Mivel úgy érzi, talán a könyvében olvasható dolgok mást is érdekelhetnek, ezért ezúttal csatolt egy 52 könyvből álló bibliográfiát a mű végére. Hihetetlen, hogy mennyi minden fér bele egy science fiction regénybe!

    CaeoaMOVIAAPZLO

    Ahogy az érezhető az összefoglalásból és az eredeti interjúból is, Sawyer ezúttal még bátrabban kísérletezik az embereket mindig is foglalkoztató témákkal (itt a gonosz jelenléte) és a tudományban rejlő lehetőségekkel. Mindemellett pedig az olvasót egy egyedi világba vezeti be, ahol megdöbbent minket intelligenciájával és eredeti gondolataival, miközben nem néz le minket, hanem segít megérteni a regényét átszövő tudományos hátteret is. Mi már nagyon türelmetlenül várjuk, hogy elolvashassuk a Quantum Nightot!

  • Nyílt világon elevenedik meg a Cthulhu-mítosz

    A két Sherlock Holmes játékot is jegyző ukrán Frogwares fejlesztőcsapat most új alkotáson dolgozik, ezúttal a horror meghatározó figuráját, H. P. Lovecraftot veszik elő. A cél: egy nyílt világú videojátékban megeleveníteni a Cthulhu-mítoszt.

    A program a The Sinking City címet viseli, ami egy fiktív világban játszódó, főként nyomozásokkal operáló alkotás. A készítők igyekeznek minél jobban visszaadni a Lovecraft által leírt, megálmodott világot, és a noir-ba hajló hangulatot. A történet az 1920-as évekre kalauzol bennünket, ahol egy magánnyomozót alakítunk, aki aktuális ügye kapcsán New Englandbe utazik. A város egy árvíz miatt szinte teljesen víz alá kerül, mégpedig természetfeletti lények valóságos hordájának köszönhetően. Ez pedig érthető módon az őrületbe kergeti a város lakóit. Hogy pontosan mit kell majd a játékosnak csinálnia, egyelőre nem tudni, de remélhetőleg kapunk némi egészséges ijesztgetést, akciódús „csatákat” monumentális lényekkel, és pazar látványú világot, ami képes magával ragadni egy pillanat alatt.

    The-Sinking-City_2016_03-07-16_002

    A fejlesztőktől nem áll távol maga a játékmenet és a cselekmény fő szála, hiszen egyrészt dolgoztak már egy Call Of Cthulhu játékon, másrészt a Sherlock Holmes programok mi másról szólnának, mint a nyomozásról? Mégis, egy új, nyílt világú koncepciót tervez a Frogwares, így érthető valamennyire aggodalmunk.

    A fejlesztők azonban optimisták, blogbejegyzésükben is erről adnak hangot:

    „Ez nagyobb, mint amit valaha csináltunk, de úgy érezzük, nekünk ez lesz a megfelelő következő lépés, szabad és nyitott városba elhozni a nyomozást. Emellett úgy hisszük, hogy a Lovecraft univerzum és a Cthulhu-mítosz a megfelelő helyszín a játéknak.”

    Egyelőre több részletet még nem tudunk az akció-kalandjátékról, például mikor és milyen platformokra  fog megjelenni, de az eddig elszórt információmorzsák alapján reménykedhetünk, hogy remek játék lesz belőle.

    The-Sinking-City_2016_03-07-16_003

     

     

  • Óvakodj Slendermantől – dokufilm a horrormémről

    Beware the Slenderman címen mutat be idén az HBO egy dokumentumfilmet, amely feltárja az elmúlt évek legnépszerűbb creepypasta figuráját, Slendermant, és a hozzá tartozó legendákat.

    A továbbiakhoz nem árt két dolgot is kicsit elemezgetni. Az egyik maga a creepypasta fogalma, a másik pedig a horror mémek királyává vált Slenderman, mint a modern mumus, minden gyermek rémálma, és jól ismert internet „celeb”.

    2009-et írunk, a Something Awful nevű oldal photoshop-versenyt hirdet, melyben egy ijesztő históriával felruházott, lehetőleg minél félelmetesebb lényt kell kitalálni. Ezen a megmérettetésen kelt életre a legenda. Slenderman pillanatok alatt világhírre tett szert, és nagyon sokáig városi legendaként terjedt weboldalról weboldalra. Már-már tényleg valódinak tűnt a rengeteg részletes beszámoló, rajz, fotó után, amelyek szinte önálló életet éltek. A creepypasta Amerikában (talán az egész világon) népszerű szleng, melynek fordítását inkább be sem vállalnánk (ijesztőtészta?). Jelentése nagyjából annyit tesz: félelmetes történetek, amelyek gyakran részletesen kidolgozottak, és igazi, megtörtént eseményeket is alapul vehetnek. Adott egy rejtélyes városi legenda, lezáratlan rendőrségi ügy, színezd ki, keríts köré egy nem evilági lényt, majd gondosan hintsd el az interneten, és lám: kész is a creepypasta! (a tíz legfélelmetesebb creepypastát ezen a linken lehet megnézni.)

    slenderman2

    Azt tehát már tudjuk, mi maga a jelenség, most beszéljünk egy kicsit magáról Slendermanről. A lény nagyjából három méter magas, fekete öltönyt visel, bőre teljesen fehér, arca pedig hiányzik. Szabad szemmel csak egy-egy villanásra lehet látni, mivel csak a gyerekek képesek észlelni őt, s rájuk jelent fenyegetést. Rengeteg olyan rajz készült, amelyet kisfiúk és kislányok rajzoltak (legalábbis annak tűnnek). Első ránézésre békésnek látszódó firkák ezek házakról, fákról, de rendszerint feltűnik rajtuk egy sokkal magasabb figura, természetesen Slenderman személyében. A felnőttek egy kamera, vagy fényképezőgép segítségével képesek őt lencsevégre kapni. Az egyik legenda szerint a nyurga fickó csak a gyerekekre veszélyes, a másikban bárkire, aki fenyegetheti démoni kilétét. Sokszor felhívják a figyelmet arra a különböző oldalakon, hogy senki se keresse Slendermant, mert ádázul elrabolja a kíváncsiskodó illetőt, utána pedig elő sem kerül többé. Másik teória szerint pedig gondolatok útján terjed a lény. Kicsit hasonlatos a tulpa nevezetű jelenséghez, melyet az emberi elme hív valóságra. Saját tudattal rendelkezik, és szájról szájra terjedve egyre erősebben megmarad földi létezésében, mígnem önálló teremtményként tengeti „életét”, és frászt hoz mindenkire.

    Tehát Slenderman az elmúlt hét évben roppant népszerűsége behálózta a különböző horror oldalakat, videojátékok özönét készítették el lelkes független fejlesztők, illetve hatalmas inspirációt gyakorolt a horrorra, mint műfajra. Virágkorát élték a túlélő horror játékok, mint az Amnesia, Outlast, Penumbra, Cry of fear és persze a Slender: The Arrival, s még sokan mások.

    A hamarosan induló HBO-s alkotás azonban másik oldalról közelíti meg a jelenséget. Oknyomozó dokumentumfilm keretein belül mutatják be milyen hatással volt egy képzeletbeli, kitalált lény hús-vér emberekre. És milyen befolyásoló erővel bír a fiatalabb korosztályok számára. Illetve ki a felelős érte, ha a kiskorú gyerek ilyesmit talál az interneten, és valójában elhiszi azt, amit lát, olvas, főleg ha ennyire valósághűen ábrázolják és aprólékosan kidolgozzák a történetet.

    maxresdefault

    A film fő szála egy gyilkossági kísérlet feldolgozása lesz, melyet két tizenkét éves lány követett el barátjuk ellen miután vakon elhitték Slenderman meséjét. Az áldozatot tizenkilencszer szúrták meg, miután becsalogatták őt az erdőbe, hogy találkozzanak a magas mumussal. Emellett foglalkozni fognak mentális betegségekkel, a deep web káros hatásaival, a felügyelet gyakori teljes hiányával. A film igyekszik bemutatni a lányok életét a bűncselekmény előtt, és a lehető legtöbb információt átadni az internetes mém szabad kószálásáról a világháló minden pontján.

    A Beware the Slenderman számos olyan kérdéssel foglalkozik, amelyek a mi mindennapjainkban is előfordulhatnak. Az internet egy roppant hatalmas, felfoghatatlan méretű entitás; amellett, hogy rengeteg hasznos információ kerül elénk néhány kattintásnyira, ugyanilyen módon a veszélyes vizekre is viszonylag könnyen elevezhetünk. S nem csupán mi, hanem a fiatalabbak is, akiknél még nem teljesen alakult ki az egyéni döntéshozó képesség, emiatt bármit elhisznek, amit tapasztalnak.

    A horrormémek azonban nem fognak eltűnni soha, csak átalakulnak. Mindig lesznek városi legendák, egymást ijesztgető lelkes rajongók, és ártatlanok, akik mindebbe belefutnak. Jobb esetben lesz néhány álmatlan éjszakájuk, rosszabb esetben tettlegességig fajulnak az erre fogékony természetű, mentálisan gyengélkedő személyek.

    A filmet a South by Southwest interaktív média és zenei fesztiválon mutatták be, egyelőre konkrét dátum nélkül, de még idén debütál az HBO csatornáján is.