Címke: tévé

Januárban induló sorozatok

A sorozatok egy jelentős része már decemberben pihenőre ment a fél-évadzárások után, sokuk januárban folytatódik, de akad olyan is, amely csak februárban tér vissza a képernyőkre. A sorozatkészítők és a különböző csatornák azonban nem hagyják unatkozni a nézőket. Januárban is kezdődnek új sorozatok, új évadok.

A MARVEL rajongók január 19-től újra élvezhetik Carter ügynök legújabb kalandjait, aki a kései 40-es évek Hollywood-jába tesz látogatást, ahol ismét felveszi a harcot a HYDRA szervezettel.

Ha már szuperhősök, akkor a DC is tovább erősíti sorozatait. Január 21-én indul a Legends of Tomorrow (Holnap Legendái), mely összegyűjti a Zöld Íjászból és a The Flash-ből megismert hősöket, kiknek céljuk, hogy megállítsák a halhatatlan Vandal Savage ámokfutását.

Aki egy kis apokaliptikus hangulatra vágyik, az örülni fog a The 100 folytatásának. A dráma harmadik évada január 21-én kezdődik, mely érdekfeszítő fordulatokat ígér.

Az igazság talán még mindig odaát van: Mulder és Scully újra összeáll a legújabb X-akták sorozatban, hogy kinyomozzák a legbizarrabb és vérfagyasztóbb eseteket. A hat részesre tervezett évad január 24-én veszi kezdetét.

Az Ördög felmond a pokolban, és Los Angeles-be költözik? Bizony! A Lucifer című képregény-adaptáció a Sátánról szól, aki felhagy korábbi életével, és a Los Angeles-i rendőrségnek segít gyilkosságokat megoldani. Érdekes koncepcióval dolgozik az új sorozat, reméljük legalább olyan mókás lesz, mint amilyennek hangzik. A Fox sorozata január 25-én startol.

január 18, 2016
Különvélemény évadkritika

Korábban írtunk a Minority Report (Különvélemény) című sorozat első epizódjáról, és annak színvonaláról. Ám most itt az első évad vége, ami talán egyben az utolsó is lesz a szériának. Vajon sikerült megugrani a szintet, amit elődei állítottak neki?

Az alapanyag több, mint zseniális. Phillip K. Dick nevét méltán emlegethetjük az egyik leghíresebb SF-szerzőként, Különvélemény című könyvéből 2002-ben nem más, mint Steven Spielberg készített egy egészestés mozit, Tom Cruise és Colin Farrell főszereplésével. A sztori és a környezet autentikus, és szépen felépített volt. Ehhez képest a belőle készült sorozat szinte teljesen alulmaradt.

A cikkben elszórtan SPOILEREK találhatóak!

2065-öt írunk, 11 évvel vagyunk a 2002-es film történései után. A történet szereplői a három Prekog-testvér, akiket a Precrime feloszlása után szabadon engednek a világban, hogy emberként, békében élhessenek. A legfiatalabb testvér, Dash a rendőrség lelkes nyomozójának, Lara Vegának lesz a partnere, és eltökélt céljuk, hogy megakadályozzák az előre látott gyilkosságokat – mielőtt azok megtörténnének. Roppant nagy a potenciál, ami ebben a témában, és sorozatban rejlik. A számos kérdés, filozófiai töprengés, társadalmi és technológiai előrehaladás ott bujkál a felszín alatt, ami arra vár, hogy a néző elé tárulhasson. Van-e sors, változhat-e a jövő, jó-e nekünk, ha tudjuk a jövőt? Jogilag helyes-e, ha a bűnt elkövetése előtt kérdőre vonják az illetőt? Sorolhatnánk még legalább egy tucat olyan kérdést, amikkel tulajdonképpen egyáltalán nem foglalkozik a Különvélemény sorozat.

A cselekmény valahol ott megáll, hogy minden epizódban kap Dash egy látomást, és szinte azonnal rohan bátyjához, Arthur-hoz, hogy segítsen neki. Aki persze rossz szemmel nézi öccse társulását az „ellenséggel”, amit tovább fokoz a kellően szociopata nővérük, Agatha látomása – melyben újraindítják a Precrime programot – amiben majd Vega fogja őket lépre csalni. Szó szerint véve minden egyes részben ez történik. A gyilkosságokat természetesen mindig megakadályozzák, és az izgalom-faktor nem is jön igazán működésbe. Mondhatnánk, hogy nem is ez a fontos, hanem a szereplők kémiája, a rettentő ellentétek és a karakterek egymáshoz való viszonyulása, és a „hétköznapi” cselekmények között feszülő izgalmas főszál húrja.

A testvérek közötti feszültség hatalmas, mégis, mint minden jó testvér, szeretik egymást és ragaszkodnak egymáshoz. Ám kiszúrtam egy hatalmas lukat, vagyis inkább hibát, ami nem hagyott nyugodni. Dash-t úgy ismertük meg az első részben, hogy erősen disszociatív. Alig képes emberekkel beszélni, kerüli a tapintást, magábafordulós és félénk. Nem is vettem észre a karakterfejlődés vékony határát, amikor ez a személy egy pillantás alatt átváltozott. Nagyjából az ötödik epizódra egy belevaló, tökös, határozott férfivé vált, aki bárkivel szóba elegyedik, nem fél mások érintésétől (sőt!), és úgy bánik a szavakkal, hogy azt még szószátyár bátyja is néha megirigyelhetné. Választ nem kapunk rá, mi váltja ki ezt belőle, csupán fogadjuk el a tényt. Arthur karakterén viszont kimondottan jól látszódik a fejlődés, amelyet a sorozat igyekszik magyarázni is. Legtöbbször a flashback-ek segítenek jobban megérteni hármójuk viszonyát, de mégis annyira idegen az egész, hogy szinte képtelenek vagyunk azonosulni velük.

Vega, az elszánt detektív kvázi saját szakállára dolgozik, bejuttatja Dash-t a rendőrségre, és még a főnöke is magasról tesz a nő kiemelkedő sikereire, csupán néhányszor adódik minimális feszültség ebből fakadóan, amit hamar rövidre zárnak annyival, hogy a nő faképnél hagyja felettesét. A modern 21. század második felében nem tudom elképzelni, hogy egy rendőr nem tartozik kőkemény beszámolókkal feljebbvalójának, illetve hiába semmisítették meg a Prekogok minden adatát, senki nem jön rá kilétükre. Ráadásul a Hawk-Eye nevű szervezet nagyjából hasonló munkát akar végezni, mint a Precrime, és nem mellesleg mindenki után kutakodnak, még a titkos fájlok között is. Ugyan az évad végére adódik majd némi feszültség ebből, de nem igazán erőltetik. Itt is lehetne egy NSA párhuzam, amely a személyiségi jogok megsértésével foglalkozhatna, ám erre sem kerül sor.

Összességében a szereplők üresek, nincsenek árnyalva, és a kémia közöttük nem nagyon működik. Csak úgy vannak, elhadarják soraikat, és vége az epizódnak. Az Arthur-t játszó színészen látszik egyedül, hogy talán akarna is valamit az egésztől, de egyedül nem tudja elvinni a hátán a sorozatot.

Voltak próbálkozások, amikkel igyekeztek megteremteni az autentikus atmoszférát, mint például az 500 dollároson Obama elnök arcával, vagy Beatles-re, Beyoncé-re tett pop-kulturális utalások, ami megmosolyogtatták az embert egy pillanatra. A kilencedik, tizedik részre viszont mintha lecserélték volna az egész készítő stábot. Megteremtődött a szereplők közötti érezhető, tapintható viszony, a feszültségek kifakadtak. Ha a kontextusból kiragadnánk, Dash karaktere remekel, ahogy a mellékszereplők is jól hozzák a magukét. A forgatókönyv izgalmas lett, lendületesen vitte előre a cselekményt, a Memento Mori nevű terrorista mozgalom pedig még ha kicsit mondvacsinált motivációkkal is rendelkezik, igen leleményes társaságról van szó. Tényleg úgy éreztem, hogy végre minden a helyére került, de sajnos úgy ért véget az évad, hogy az első nyolc epizód gyakorlatilag sablonos bűnügyi sorozat, amit igazán nem is kedveltem meg, de az utolsó két részre beleéltem magam, és várnám a folytatást. Még az atmoszféra is azt sugallta, hogy egy igazi sci-fi műről van szó. A kezdeti szürkés és színtelen árnyalatokat felváltotta a kék és narancssárga kombó. Tény, hogy tíz perc után iszonyatosan idegesítőek lesznek a fények, mert minden annyira természetellenesen világít, hogy eszembe is jutott róla néhány J.J Abrams film.

Összegezve a Különvélemény cselekménye a kezdetekben igen unalmas, nincs motiváló erő, ami hajtaná az egészet előre. A szereplők nem éreztetik a dramaturgiát, részről részre nem történik semmi, kivéve az utolsó kettőt, ahol érezhetően odatették magukat és akár tényleg egy remek évad is kerekedhetett volna belőle. Az alacsony értékelések és még kevesebb nézettség miatt a Fox végül úgy döntött, hogy szépen, csendben elkaszálja a sorozatot. Hatalmas bukás ez számukra, hiszen egy elképesztő címre hoztak kárhozatot. Még Spielberg is segédkezett a sorozat elkészítésében, de úgy néz ki, sikertelenül. A második évadot tehát egyelőre ne várjunk, pedig a végére megmutatták milyen is lehetett volna a folytatás, illetve egy egész sornyi megválaszolatlan kérdést hagytak a levegőben, ami kiáltana új szezonért. Főleg úgy, hogy az eredetileg tizenhárom részesre tervezett műsorból csupán tízet készítettek el, pont a drámaian alacsony nézettség miatt.

Kár volt ily módon megháborgatni egy remek könyv és mozi örökségét, de a Fox-nak élnie kellett egy elszalaszthatatlan alkalommal, amit később esetleg megbánhat.

január 9, 2016
The Walking Dead – ilyen volt az évad első fele

Nincs rosszabb dolog egy sorozat nézésekor, mint azzal szembesülni hétről-hétre, hogy egy zseniálisnak ígérkező évad szép lassan középszerbe, vagy ami még rosszabb, unalommal tarkított kínlódásba fordul. A Walking Dead, legyen bármennyire is közönségkedvenc, nem egyszer megjárta már előbbit, utóbbira viszont a második évad óta nem volt példa…mostanáig.

Figyelem! A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

Pedig a fél-évad első fele valóban parádés lett, tele csupa olyan momentummal, amely miatt a széria kultusz-státuszba került mostanra. A nyitányról már beszéltem, a folytatás pedig legalább annyira izgalmas és fordulatos lett, mint a start. Alexandriában zajlik az élet, és a szétszéledt szereplők sem kártyázással töltik idejüket, a 8 rész alig ölel fel másfél napot, viszont minden epizód más karakterek szemszögéből mutatja az eseményeket, emiatt nem érződik a cselekmény idejének rövidsége, és persze feszültségből sincs hiány, hisz – kötelező jelleggel – mindenhol beüt a krach. A nyúlfarknyi idő, ráadásul annak többrétű bemutatása viszont kétélű, mert bár – legalábbis félidőig – pörög a széria, lényegi történet nemigen van. Miközben Rick és társai az első részben kiszabadult hordát igyekeznek minél előbb biztonságos távolságba csalni Alexandriától, addig a települést lerohanja a titokzatos, homlokukon W-t viselő tagokból álló barbáralakulat (nem találtam rájuk találóbb szót), egy kamionkürt megszólalása miatt pedig a horda fele az újdonsült otthon felé veszi az irányt, így Rick-ék is kénytelenek lesznek visszafordulni, hogy lássák mi a helyzet. Eközben a járkáló-sereg másik felével továbbra is játssza a „Kapj el, ha tudsz”-ot Daryl, Abraham és Sasha, de természetesen az ő szereplésük sem merül ki az autókázásban, erről később.

Alexandria ostroma a második részben parádésra sikeredett, és olyan hidegzuhanyként éri a nézőt húszpercnyi idill után, hogy még rész végén is az államat kerestem az írói/rendezői bravúr miatt. Az összecsapások izgalmasak, az ellenfél brutalitása még Walking Dead mércével is durva, a karakterek brillíroznak (kár, hogy később ez gyökeresen megváltozik). A látványra sem lehet panasz, az egyre növekvő nézettség egyre nagyobb büdzsét is jelent, jó látni, hogy ezt ki is használják. A harmadik epizód szintén a küzdelem időintervallumát öleli fel, viszont ezúttal a visszafelé indulók szemszögéből, Glenn, Michonne és Rick hazaútja pedig nemcsak körömrágósan izgalmas, de – és ez a fontosabb – olyan csontig hatoló drámát prezentál, melyre elégedetten azt mondhatom: igen, erről szól a Walking Dead. Nemcsak a fél-évad, de a sorozat egyik legjobb része is lett az „I’m sorry”, egy olyan húzással, amely könnyen a széria egyik legerősebb momentuma lehetett volna. Csak aztán nem lett. A negyedik részt sokan fillerként fogták fel, szerintem viszont egyenesen szükségszerű volt egy flashback epizód Morgan múltjáról, jellemváltozásának okáról, merthogy a „jelenben” nem sok időt kap, pedig körülbelül az egyetlen épkézláb régi/új szereplőt köszönthetjük benne. Nagyon jól építkező részben tárul fel annak oka, hogy miért lett a kimért gyilkosból az élet értékét hirdető, naivan optimista „lovag”, a sorozat pedig újfent bizonyította, hogy egy lassan folydogáló epizód is lehet izgalmas.

És akkor a fekete leves. A második négyes, különösen az utolsó két rész nemcsak unalmas és semmitmondó lett (mert ezt már – és ezért most egy rajongó se kövezzen meg – megszokhattuk a szériától), de egyenesen gyenge is. Az ötödik rész Alexandria képei ásítozást keltenek, annyira érdektelenek és antipatikusak a lakói, Maggie aggodalma Glenn iránt jogos, és Lauran Cohan játékának hála hiteles is, csak épp későn jön, amikor az ember már hajlamos azt nézegetni, hány perc van még hátra a stáblistáig.

A következő részben Daryl és Abraham/Sasha bonyodalmait nézhetjük végig, egyik sem túl érdekfeszítő (Abraham otthonteremtési ötletei egyenesen kínosak), de mindennek fejében a magányos motoros még egy olyan karakteridegen momentumot is kap, hogy egész egyszerűen nem hittem el, amit a monitoron láttam. Hiába kompenzálják később, hogy a férfi épp azzal a barbarizmussal áll egy csapat idegenhez, amelyet eddig mélységesen elítélt Rick-ben, a szálka azért ott marad a nézőben egy ilyen inkonzisztencia láttán.

Az utolsó előtti rész viszont tényleg felteszi az i-re a pontot, és ezt most a lehető legrosszabb értelemben mondom. Glenn életben maradása szánalmasan olcsó módon lett kivitelezve, az egy dolog, hogy operatőrileg remekül megoldották a dolgot a harmadik részben, de a néző teljes arculköpésének érzem, hogy – bár végülis evidens volt, túl sokáig húzták ahhoz, hogy ne legyen egyértelmű – egy lehetetlennek és végzetesnek tűnő szituációt végül ilyen nevetséges módon oldanak fel. Hiába szeretem Glenn karakterét, ennél még az is jobb lett volna, ha tényleg kiírják a sorozatból, így legalább egy megrázó karakterhalál is lett volna a fél-évadban, mert így csak „ágyútöltelék” karakterek hullottak a nyolc rész alatt. További probléma, hogy mind a hetedik, mind a nyolcadik részben olyan inkompetenssé és idegesítővé válnak a szereplők, hogy felfogni nem tudom, miért nem tűnt fel legalább egy embernek a stábban, hogy ez így nagyon nincs rendjén. Veterán túlélők esnek el a semmiben, három tölténnyel a tárban kezdeményeznek vadkacsavadászatot (Maggie teljesen értelmetlen bénázására gondolok most), teljes a káosz, pedig a többség megélt már egyet, s mást. Jessie két fia egész egyszerűen idegesítő, Eugene túlélési ösztöne annyira a nullához konvergál, hogy minden percben arra vártam, mikor falják fel végre a zseniális agyát (persze végül nem történt meg), Carol és Morgan konfliktusának végkicsengése pedig annyira közhelyes, hogy az én pofám égett az íróké helyett, miközben néztem az ominózus jelenetet.

Az egész befejezés két értékelhető momentuma, hogy volt a kezdő snitten egy jó kis szimbolika hangyákkal meg sütivel, plusz végre újra alkalmazták a zombibelsőséggel álcázás technikáját, nem is értem, eddig miért nem vetették be, sokat könnyíthettek volna az életükön a szereplők, bármennyire is undorító a dolog. Ja, és kapunk a végére egy jó kis zenés montázst, ami tényleg király dolog, csak épp édeskevés. A cliffhanger egyáltalán nem csigázza fel a nézőt a folytatást illetően, az új főgonoszt épphogy csak belengetik a hatodik részben, az utolsó képkockák miatt pedig aggódni is felesleges, fontos karaktert úgysem fognak kinyírni a készítők, pedig az lenne az igazán tökös húzás, ha a kutyaszorítóba került csapat közül egy főszereplő húzná a rövidebbet.

A kezdet alapján a legjobb fél-évad lehetett volna az idei a sorozat történetében, de a bravúr nem sikerült. Továbbra is tartom tehát azon álláspontomat, miszerint a Walking Dead egész egyszerűen nem érdemli meg azt az egyre növekvő imádatot, ami körülveszi. Ahhoz, hogy ez releváns legyen, egy sokkal átgondoltabb és polírozottabb koncepcióval kellene előállniuk a készítőknek, amely nem siklik ki félúton, és be mer vállalni olyan dolgokat, mint Glenn, vagy egy hasonlóan fajsúlyos karakter halála (pl. tavaly Beth kiiktatása is nagyot üthetett volna, ha nem teszik egyértelművé már előre). Hiába viszont a cikk negatív hangneme, azért a Walking Dead továbbra is egy remek, helyenként pedig egészen kiváló sorozat, csak épp vannak nála sokkal jobb szériák is. Februárban folytatás, a minőség pedig remélhetőleg inkább hasonlít majd a fél-évad első, mintsem második felére.

december 28, 2015
Odaát 11. évad – Túl a félidőn

Mindig nagy öröm látni, ha a készítők hallgatnak a rajongók szavára, és nézői kívánságok, tanácsok sokaságával felvértezve állnak neki megalkotni egy film, játék, vagy épp sorozat folytatását. Azok, akik ily hosszú ideje kitartanak a Winchester fiúk kalandozásai mellett, bizony joggal várják el, hogy az alkotók igenis erőltessék meg magukat, mert miért is várná valaki izgatottan egy széria 11. évadját, ha előtte a legtöbb mézesmadzag parasztvakításnak bizonyult csupán, mint például a tavalyi etap Deanmonja. Nos, 9 rész után kijelenthetem, hogy az Odaát idén, ha teljes vérfrissítést nem is kapott, mindenképp hozza azt a fan-service dózist, melyre a nyolcadik, de még inkább az ötödik szezon óta nem volt példa.

Figyelem! A cikk spoilereket tartalmaz!

Kapunk első körben egy, már a premierben megszellőztetett főgonoszt a Sötétség képében, mely entitás ugyanolyan apokaliptikus fenyegetést jelent a Földre, mint Lucifer a sorozat fénykorában. Az újdonsült antagonista pedig tökéletes választás, egyrészt a hozzá kitalált biblikus kapcsolódásnak hála (Isten idők kezdete óta elzárt testvére), másrészt, mert a hölgyemény a néző szeme láttára nő fel, csodálkozik rá az őt körülvevő világra, keresi céljait, motivációit, ezzel elérve, hogy a fél-évad záróra már ne is őt, hanem magát a Mindenhatót tekintsük az érem sötétebbik oldalának. Nem kis bravúr ez, a Sötétségnél tényleg csak Lucifer volt jobban megírt főgonosz, szerencse, hogy a továbbiakban őt sem kell majd nélkülöznünk. Az már csak hab a tortán, hogy Crowley, mint saját terveit szövögető gyám telitalálat, hisz ahogy nő Amara (így hívják a Sötétséget) ereje, úgy lesz egyre kiszolgáltatottabb és tehetetlenebb a Pokol királya, ezzel még tovább fokozva a fenyegetettség érzetet, amit csak tetéz, hogy még az ősellenségeknek számító angyalok és démonok is hajlandóak lennének a kollaborációra annak érdekében, hogy elűzzék a világból a Sötétséget. Mindezek tükrében nem nehéz elhinni, hogy tényleg Amara a sorozat történetének legerősebb ellenfele, és a java még csak az évad második felében jön majd.

És, hogy mi a helyzet a többiekkel? Nos, itt már vannak kisebb gondok, de az összkép még így is a pozitív irányba tendál szerencsére. A legfőbb probléma idén Castiel, aki az egyik legkomplexebb karakterből erre az évadra egy zsinóron rángatott báb lett, az átok problémával nem kezdenek túl sokat, inkább bedugták az írók egy sarokba, bekapcsolták neki a Netflixet, amiről le sem tud szakadni, még a (fél)végjátékra sem, amikor azért eldurvulnak a dolgok rendesen. Jut neki pár jópofa popkulturális utalás, plusz az első két-három részben azért még van némi szerepe (a Metatronnal közös jelenetei különösen jók lettek), de mivel mostanra 4 állandó szereplője lett az Odaátnak, ha abból egy kiesik, azt azért megérzik a nézők. A tesóknak végre újra elkezdtek épkézláb szövegeket kreálni az írók, ez, vagyis a tőmondatokban történő dialógusok már évadok óta a széria Achilles-sarkának tekinthetők, s bár nem maradéktalanul, de ezt a csorbát kiköszörülték végre, újra érződik a dinamika Sam és Dean között, voltak vicces és drámai pillanatok egyaránt, a nagy részük legnagyobb csodálatomra még működött is. Azért nem maradéktalanul, mert az egymás elől titkolózás motívuma már megint bekerült a scriptbe, úgy tűnik ez amolyan CW vonás, hisz az Arrow/Flash duóban sem tudnak elszakadni ettől az egyre idegesítőbb momentumtól. Sam ugyan időközben bevallja Istentől(?) kapott látomásait, de Dean Amara-val való ködös kapcsolata a záró képsorokra is rejtve marad, feloldása pedig – szokás szerint – szinte biztos, hogy újfent egy elcsépelt szópárbajban történik majd meg, mely során mindkét fél csak a saját igazát hajtja. Én lennék a legboldogabb, ha nem így lenne, de túl sokszor eljátszották már ezt a felállást.

A fő sztoriszálhoz kapcsolódó részek, csakúgy, mint eddig, nagyon rendben voltak, legfőképp azért, mert a veszély tényleg nagyobb, mint valaha, a tét emelkedik, és hiába nem marad a premierben bemutatott borús, sötét atmoszféra a későbbiekben, a széria szokásos humorfaktora mellett érződik, hogy itt most ismét az egész világ a tét, csakúgy, mint az Apokalipszis eljövetelénél anno. Ami fontosabb viszont, hogy idén végre a heti ügyekkel sem voltak különösebb gondok, ez a párbeszédek mellett a másik sarkalatos pontja az Odaát „sok pénzt hoz, csináljuk” korszakának (értsd: 6. évadtól mostanáig). A negyedik, „Baby” címmel ellátott epizód például „Monster of the week” jelleg ide vagy oda, a széria egyik legerősebb epizódja lett, az ok pedig nagyon egyszerű: végre egy teljes epizódot szenteltek a legendás Impala-nak, mely éppúgy a csapat része, mint bárki más. Több mint egy autó, ezt pedig az epizód tökéletes kivitelezésben reprezentálta, a legnagyobb rajongóknak készült (csakúgy, mint a tavalyi „Fan Fiction”), és ezáltal be is talált rendesen. De említhetném akár az ezt követő „Thin Lizzie” részt is, melyben sikerrel kötik össze az ügyet a főszállal, vagy a személyesebb vizekre evező „Just my imagination”-t, látszik, hogy a filler epizódok nem csupán helykitöltésként funkcionálnak, ez pedig óriási pozitívum. Persze, csupán 9 részről van szó, de ez egyszer derűlátó leszek, és hiszem, hogy ez a tendencia marad a későbbiekben is.

A félévad-záró látványos lett, Amara végre megmutatja határtalannak tűnő erejét, sor kerül a részek alatt felépített Sam-Lucifer találkára, és az angyalok is elindítják totális offenzívájukat a Sötétség ellen. Persze még a következmények előtt véget ér az epizód, hisz cliffhanger nélkül nincs lezárás, de az már most biztos, hogy van potenciál a felépített konfliktusokban, Lucifer visszatérésében, Dean és Amara végérvényesnek tűnő összeköttetésében, de akár Rowina is belekavarhat a dolgokba a Kárhozottak könyvével, – sok vasat tartanak jelenleg a tűzbe a készítők, csakis rajtuk áll, hogy melyiket kívánják használni. Elégedett voltam tehát a látottakkal, egyedül Isten hiánya az, ami kezd túlontúl érthetetlen lenni (ha a saját testvére nem elég, hát mi kellene ahhoz, hogy előmerészkedjen rejtekéből?), de végre meghallgattattak a rajongók imái, és elkezdték kiküszöbölni az évek alatt újra meg újra elkövetett hibákat, ballépéseket. Rajongóként tényleg csak szurkolni tudok, hogy ez az irány maradjon a későbbiekben is, viszont most már gondolni kéne lassan a lezárásra is, mert a Sötétségnél nagyobb ellenfelet nemigen tudok elképzelni. Ki tudja, talán az írók igen…

december 26, 2015
A Hátrahagyottak 2. évad kritika

Csodálatos tíz részt élhettem át a Hátrahagyottak második évada során. Köszönöm ezt Lindelof-nak, akit lehet ugyan szidni (joggal) pár írói túlkapása miatt (Lost vége, Prometheus, Tomorrowland), de tagadhatatlan, hogy tanul a hibáiból, és mikor elemében van, akkor annak ez lesz a vége: az utóbbi évek legjobb sorozatévadja.

A cikk kivételesen nem spoileres!

A tavalyinál kevésbé érzelemdús, ám annál inkább filozofikus évadot kaptunk idén, mely egységes történet nélkül is képes olyan koherens maradni, hogy az egyszeri néző fejében egyre csak érlelődik a kérdés: Hogy a fenébe nem hullik darabjaira ez a koncepció? Ilyen az, amikor a készítők nem a forgatás közben találják ki, hogy merre is kéne továbbvinni a sztorit, á’ la Gotham első évad. A szezon tematikája ugyanis merőben eltér más sorozatok történetvezetésétől, végigvitt szálak helyett mozaikok, karakter utak helyett kiragadott életképek váltják egymást részenként, melyeket valahol a háttérben mégis összeköt egy láthatatlan szál, az itt-ott fellelhető átfedésekkel nagyszerűen érzékeltetve, hogy a történet végére azért összefonódnak a látszólag teljesen különálló mini-sztorik. A karakterek mellett az idővel is nagyon ügyesen játszadoznak a készítők, a premierben bemutatott Murphy-ék kálváriája után a Garvey família életébe már időben korábban kapcsolódunk be, és láthatjuk, mi vezetett ahhoz, hogy végül Jarden városában kössenek ki. S bár a történések zöme az említett két családdal történik majd a későbbiekben, terítékre kerül a tovább radikalizálódott Guilty Remnant, valamint az időközben kivált Laurie, továbbá fia, Tom erősen megváltozott világlátása is, hogy szép lassan egy kerek egész süljön ki a dologból, mindezt úgy, hogy a történet tényleg nem áll erős lábakon.

Ha lehet is beszélni fősodorról (már az első részben lefektetett, ám onnantól elég marginálisan kezelt eltűnési ügy mellett), akkor az az abszolút főszereplő, Kevin lelki vívódása lenne, mely több részen át ívelve egy olyan erős epizódban kulminálódik végül, melyet nem véletlenül említenek egy lapon a Lost zseniális „Constant” című részével, maradandó élmény az „International Assassin”, csakúgy, mint az egész széria. Kevin lelkiismerete az első évadban elhalálozott GR vezető, Patti személyében manifesztálódik, aki ezáltal éppoly teljes értékű szereplő lesz a szezon során, mint bárki más, karaktere hihetetlenül ambivalens, hol a végletekig szomorú, hol sziporkázik, de semmiképp sem neutrális. Ez egyébként igaz az egész évadra, mint azt már az intro könnyedebb hangvételéből, valamint a nyitány humoros pillanataiból is sejteni lehet, sokszor kifejezetten vicces a Hátrahagyottak, és ez baromi jól is áll neki, főleg azokban a részekben, mikor egyes jelenetek során mintha maga Lindelof üzenne a nézőnek: „Amúgy én sem igazán értem ám, mi a fene történik itt.”

Emellett viszont a Leftovers továbbra is dráma, és abból is a súlyosabb, nehezen emészthetőbb fajta. Én úgy vettem észre, hogy az évad leginkább a hitet tette próbára, nemcsak a karakterekét, de a nézőkét is. És itt most nem a keresztény vonulatra gondolok, bár Nora testvére, Matt pont, hogy a vallás által tétetik próbára (sikerrel), de ugyanúgy fellelhető a sorsba, jövőbe, emberekbe, misztikumba vetett bizalom is, mely a legtöbbször ki is fizetődik, furcsán optimista képet mutatva egy-egy velőig hatóan szomorú snitt után. Soha nem gondoltam volna például, hogy egy paradox helyzetben levő rendőr hamiskás karaoke előadását olyan érzelmi hullámvasútként kell megélnem, hogy bátran kijelenthetem: az egyik legerősebb sorozatbeli jelentet Kevin – szó szerint – életéért való éneke.

De ez csak egy példa a sok közül, az évad telis-tele van retinába égő pillanatokkal, felejthetetlen jelenetekkel, kiváló színészek kiváló alakításaival, melyekhez zseniális apparátus asszisztál, mind a vágás, mind az egyes beállítások díjat érdemelnének, főleg a Mimi Leder jegyezte epizódokban, messze az általa rendezett részek a legjobbak. Épp ezért tartom felfoghatatlannak, hogy egyetlen Golden Globe jelölést sem kapott a Leftovers, nálam ezzel el is vesztette relevanciáját a díjátadó. Max Richter borzongató muzsikái a valóban drámai pillanatokban a végsőkig feszíti az ember idegeit (valamint könnycsatornáit), s bár idén kissé háttérbe szorultak a betétdalok mellett, mivel azok megválasztása is kitűnő, így egy rossz szavam sem lehet a hangzásra.

Ahogy az egész évadra sem. Eddig egyetlenegy olyan sorozatszezon volt életemben, melyre gondolkodás nélkül megadtam a maximum pontszámot, ez pedig a Breaking Bad záróakkordja. Mostanáig. A Hátrahagyottak második évadja tökéletes minőséget szállított idén, nem hittem volna, hogy képes lesz megugrani az első felvonás szintjét, de ez végül sikerült, még ha kevesebb (ám annál erősebb) volt is a dráma, és több az életről, a sorsról, Istenről, a Túlvilágról való filozofálás, ami szintén kuriózum a sorozatok között. Szóval, ha számosítanom kellene, természetesen 10/10 az évad, ez elfogultságnak tűnhet, de bármennyire is erőlködöm, nem tudok felhozni negatívumot a szezonnal kapcsolatban. Elgondolkodtató, hol megható, hol megmosolyogtató 10 epizódon keresztül mutatja be Lindelof és stábja, hogy mitől ember az ember, mit jelent hinni, mit jelent újrakezdeni, mik azok a dolgok az életben, melyekért érdemes felkelni minden egyes nap. Mert bár átjárja a szériát egyfajta keserű atmoszféra, a végkicsengés, és ezáltal a teljes káosz kontextusába helyezett utolsó snitt is azt sugallja: Soha ne add fel!

december 26, 2015
Megfilmesítik a Vörös Marsot

Nemrég röppent fel a hír, hogy végre elkészülhet a Vörös Mars filmadaptációja: a Spike TV sorozatot fog készíteni Kim Stanley Robinson regényéből.

A Vörös Mars adaptációja már nem új keletű dolog. A megfilmesítési jogok először James Cameronnál voltak, aki egy ötórás mini sorozatot tervezett a történetből Martha Coolidge (Alkonyzóna, Shark) közreműködéséből, de végül a project nem jött létre. Később Gale Ann Hurd (többek közt a The Walking Dead és a Terminátor producere) is egy hasonló ötletben gondolkodott a Vörös Marssal kapcsolatban a Sci-Fi Channel számára, de ez az adaptáció sem született meg. 2008 októberében egy újabb vállalkozó, Jonathan Hensleigh (Die Hard) akadt, aki az AMC számára szerette volna a Vörös Marson alapuló sorozatát elkészíteni.

Múlt év szeptemberében bejelentette a Spike TV, hogy adaptálni szeretnék Robinson regényét Vince Gerardis producer közreműködésével. Jelenleg úgy tűnik, hogy elődeivel ellentétben a csatorna nem állt el a projecttől. Nemrég, december 8-án bejelentették, zöld utat kapott a sorozatötlete: egy 10 részes évadként láthatjuk viszont a Vörös Mars történetét. Maga a regény a Mars lehetséges gyarmatosítását meséli el a Robinsontól jól ismert, részletesen kidolgozott, sci-fis és tudományos háttérrel.

A Spike TV főleg a reality show-król ismert (pl. Tetováló mesterek), sőt hosszú idő után ez lesz a csatorna saját gyártású sorozata is, ami néhányunknál adhat okot némi aggodalomra. Ami viszont nagyon is bíztató, hogy eddig nem akármilyen nevek álltak az új adaptációs kísérlet mögé: Vince Gerardis neve ismerős lehet a közkedvelt HBO sorozat, a Trónok harca kapcsán (ott is producer), a showrunner és író pedig J. Michael Straczynski lesz, aki olyan sorozatokhoz működött közre, mint a Babylon 5 és a Crusade. Reméljük, hogy gondos kezek közé kerül Robinson regénye, és végre láthatunk egy remek adaptációt a művei közül.

december 16, 2015
Gotham 2. évad – Félévad-záró kritika

A Gotham sorozat kezdeti bukdácsolásai után az első évad igazán kerekre sikerült. A készítőknek sikerült megteremteni egy igazi autentikus DC hangulatot, amit tudatosan építettek, fejlesztettek, s nem utolsó sorban térben-időben megfelelően elhelyeztek. Itt-ott belenyúltak az alapokba is, de így vált teljessé az egész. A második évadra sok mindent ígértek, lássuk, sikerült-e eddig beváltani őket.

A cikk elszórtan SPOILEREKET tartalmaz!

Az első néhány epizód valami elképesztően dinamikusan ívelt felfelé, egy pillanatra sem hagyott unatkozni minket. Gordon kikacsintásai a törvényenkívüliség felé nagyot dobtak a karakterén, csakúgy, mint Pingvin mélyebbé válása, dramatizálása. (Ha Jim Gordon hangja egyel mélyebb lenne, simán elképzelnéd, hogy Batman lesz belőle.) Barbara Kean szerepe jócskán megnőtt, a leglényegtelenebb női szerepből az egyik legizgalmasabb lett a második évadra. Bruce Wayne rálel a későbbi Batcave-re, tele néhai apja számítógépeivel, rajta kismillió adattal. Itt már bekerült a képbe Lucious Fox, aki szintén elengedhetetlen Batman szempontjából. Nyilván itt még nagyon messze állunk a Sötét Lovag felemelkedésétől, de a sorozat tudatosan nem erre teszi a hangsúlyt. Bruce életével csupán szeletekben foglalkozik, és néhol elszór egy morzsát, csak hogy tudjuk, később kivé fog válni, és mik lesznek a kiváltó okok. Szóval a DC esszenciális szerepkörei remekül felépítve, apránként adagolva jelennek meg a képernyőn, a számtalan rejtett utalással egyetemben. Amikhez pompásan hozzátesznek a jól kiválasztott színészek alakításai is.

Enyhe csalódásként ért (ám később logikusan gondolkozva jobb is így) Jerome Valeska hanyatlása és kevéske szerepe. Szerettem volna azt hinni, hogy ő lesz Joker, de végül szertefoszlott a remény. Alapvetően Joker egy örök misztikum marad. Nem tudjuk honnan jött, ki ő, mi az igazi története, és ezzel tisztában volt a Fox is. Halála viszont nem hozott teljes megnyugvást Gotham népére, hiszen ha nem is Jerome volt a terv-nélküli gaztevő, letette az alapokat a későbbi, igazi Jokernek. Csak győzzük várni…

Majd ahogy minden sorozat minden évadában, előkerültek a limonádé epizódok is. Theo Galavan, az aktuális főgonosz néhol nagyon menőnek hatott, néhol pedig idegesítő, fölösleges karakternek. Szintúgy a későbbiekben Barbara és Theo húgának, Tabithának (Tigress) kapcsolata. És persze szinte fölösleges, mégis valamennyire fontos Bruce és Galavan unokahúgának viharos tini-lámúrja is.

A héba-hóba vontatottá vált intermezzok után újra fellendül az évad, ami tartott egészen a tizenegyedik epizódig, azaz a fél-évadzáró részig. A készítők felhalmoztak mindent, mi szem-szájnak ingere. A hangulat annyira noir lett, hogy a szürke és fekete kontrasztokon kívül alig látni valami színt, kivéve talán Ed Nygma lakásának villódzó zöld neonjait.

Gordon egyre keményebb, ütősebb lesz. Gond nélkül dacol bárkivel, bárhol, nem riad vissza az illegális cselekedetektől sem. Lassacskán tényleg igazi törvényenkívüli igazságosztó lesz (remélem azért nem kerül sor arra, hogy ő lenne Batman – pedig a hangja egyre csak mélyül), aki szinte mindig érzelmi hullámvasutakon utazik a jó és az őrült gyilkos vékonyka határán egyensúlyozva. Pingvin és Nygma szoros barátságot kötnek, szóval sejthető valami elképesztő gonoszkodás a jövőben.

A sorozat egyre inkább elmerül Gotham szennyében. A város egyre mocskosabb, kilátástalanabb, ahogy a főszereplők is azokká kezdenek válni. Mindenkinek személyes sérelmei vannak, ami a mérhetetlen alvilág miatt van – mindenkinek van vesztenivalója, és foggal-körömmel kapaszkodik belé, még ha ezért a bűn felé kell is fordulnia. Minden egyre sötétebb és brutálisabb. Ez nagyon jól kivehető a részek előrehaladtával, de főleg Gordon szerepén érződik, ahogyan „megfertőzi” a város és mégis épelméjű próbál maradni.

Kezdeti pletykák szóltak arról, miszerint Galavan a Baglyok Tanácsának tagja. Annak a csoportnak, amely építette Gotham-et, és az alvilágon keresztül irányítják a világot kvázi szabadkőműves titkostársaságként. Nem véletlen, hogy a bagoly a jelképe az illuminátusnak és a fent említett tanácsnak is. Ám mégsem így történt, helyette egy félig-meddig izgalmas, bár nem annyira motivált bosszúhadjáratot kaptunk, mely igyekezett kicsit a Wayne örököst előtérbe helyezni, valljuk be, enyhén sután.

Elérkeztünk az évad feléhez, és nem hagyott csalódni bennünket a készítőgárda; kapkodhattuk a szemünket mindenfelé. Érdemes megfigyelni, hogy a szokottnál is szürkésebb, barnább és kontrasztosabb a megvilágítás. Még, ha nappal is van, a színek annyira erőltetettek, hogy lassan érdemesebb lenne fekete-fehérben vetíteni az egész sorozatot. Bruce Wayne Galavan fogságában van, Gordont megmenti Pingvin egy kivégzés elől, Alfred pedig menekül Tabitha haragjától. Ez éppen elég ahhoz, hogy összeszedjenek egy halom embert és egyesével kiélhessék bosszújukat a gonosz Theo-n és a szerzeteseken, akik barbár rituáléval akarják megtisztítani Gotham-et kilenc ember meggyilkolásával, köztük az ifjú Bruce úrfival.

Barnes rendőrkapitány kiemelt tiltása ellenére afféle leszámoló-brigádot hoz össze Pingvin, de fegyverért nyúl a hűséges komornyik, Gordon, és Bullock is. Pillanatok alatt hidegvérrel kivégzik a szerzeteseket, ezzel megmentve Bruce-t. És az epizód vége… két jeleneten belül kiszáradt a szám az izgalomtól. Gordon talán végleges meghasonulása, Pingvin bosszúja és Hugo Strange laborja után Mr. Freeze megjelenése már hab volt a tortán.

A sorozatnak vannak hibái, hiszen semmi sem tökéletes, de a történetmeséléshez nagyon ért. A karakterek megformálása szintén bravúros, és nagyon kreatív. Ráadásul ritka mostanában, hogy ehhez hasonló hatalmas cliffhanger-rel zárjanak egy mid-seasont. A kezdeti bűnügyi témát felváltotta a noir thriller-dráma zsáner, ami abszolút javulást hozott eddig. A várakozás a folytatásra nagyon erős, ám arra még várni kell egészen 2016 február végéig. Addig a rajongó-teóriák özöne fogja elárasztani az internetet, és mindenféle pletykát, híresztelést olvashatunk a folytatásról, de vigyázzunk velük!

december 15, 2015
Hamarosan indul a Térség sorozat

Aki még idén nem találta meg az aktuális SF-sorozatot, amit nézhetne, akkor érdemes lesz odafigyelni a hamarosan debütáló The Expanse (A Térség) szériára.

A Térség ciklus első kötete, a Leviatán ébredése című könyv 2011-ben jelent meg, azóta már hat rész is elhagyta a nyomdát. A hamar jött siker miatt a SyFy csatorna úgy gondolta, igazán jó ötlet lenne egy sorozatot indítani belőle. A készületek, és egy minimális hype után azonban az egész projekt mintha elhalt volna. Nem kaptunk trailert (csak egy ízelítőt, amivel nem igazán lettünk okosabbak), se képeket, de még nagyon infókkal se bombázták a nagyérdeműt. Idén januártól egészen májusig szó szerint semmit nem osztottak meg a kíváncsi érdeklődőkkel. Jogosan hihettük azt, hogy mégsem lesz semmi a sorozatból, el sem készül, és várhatjuk, amíg más megveszi a jogokat – ha megveszi.

Szerencsére nem így történt, és július környékétől folyamatosan jöttek a posztok. Lassacskán kiderült, hogy mikor lesz a tervezett indítás, és sikerült egy épkézláb előzetest is megosztaniuk a San Diego Comic Conon.

Hatalmas, mindent megrázó hype-ot nem kap még mindig, a The Expanse Facebook oldalon néha egy-egy képet, vagy újdonságot megosztanak, de alig lehet tudni valamit a sorozatról.

A történet vesézését meghagynám a premier utánra, de tömören megpróbálok egy képet adni magáról a Térségről.

Ahogy egy űroperához illik, a jövőben járunk, valamikor a 2200-2300-as években. Az emberiség sikeresen kolonizálta a Naprendszert, s minden szerepet kapott bolygó, kisbolygó saját társadalommal, ökoszisztémával, gazdasági előnnyel, hátránnyal rendelkezik, ami nem kevés feszültséget generál a szereplők és a sztori szempontjából is a későbbiekben.

A könyv hangulata igen sötét, már-már noir, és igyekszik a sci-fi határain belül realisztikus maradni: az űrutazáshoz idő kell, az embereket fizikailag megterhelik a különböző gyorsulások. A bolygókon más és más nehézkedés van, ebből kifolyólag külsőre is máshogy (minimális eltérések) néznek ki az emberek. A trailer alapján a szereplőválasztások is efféle megfontolások alapján lehettek, mondhatni egész jól eltalálták a főbb karaktereket. Nagy szerepet kap majd a politika, az erőfitogtatás, és más emberek kihasználása is. Emellett a fővonal igazán misztikus, mindig jelen van – még ha csak a háttérben is -, mégsem sejtjük mi fog történni legközelebb. A főbb szerepekben egy elhivatott nyomozó, illetve egy űrhajónyi legénység áll majd, akik szembenéznek a kívülről jövő fenyegetéssel és egy politikai acsarkodás közepébe is belecsöppennek.

A sorozat írói között ott van a Vasember, és Az ember gyermeke írója is, ami persze után nem lehet nagy következtetéseket levonni, de reményeink szerint itt is odateszik magukat.

Az IGN-nek adott interjúja során a sorozat egyik színésze, Cas Anvar elmondta, hogy a készítők igyekeznek elkerülni a CGI-t, és arra törekednek, hogy amit meg lehet oldani makettel, – vagy egyéb metódussal -, akkor azt használják. A speciális effektek kötelező elemei egy SF műnél, de amennyire tudják, redukálják azok számát.

Első ránézésre, és az eddigi (kevés) infók alapján csillogó szemmel reménykedhetünk egy igazán ütős és egyedi SF műben, ami odaszögezi a nézőket a TV-k elé. A trailerekben és az IMDb forrásai szerint már az első részekben feltűnnek olyan szereplők, akik csak a második, vagy harmadik kötetben vesznek részt. Reméljük, ezzel nem zavarják majd össze az olvasókat és a nézőket.

A sorozat november 23-án debütál a SyFy streamjén, december 14-én pedig a tévécsatornán.

november 18, 2015
Sorozat lesz Az Úr Sötét Anyagai trilógiából

A BBC One november 3-án jelentette be, hogy sorozatként fogják adaptálni Philip Pullman híres epic fantasy trilógiáját, Az Úr Sötét anyagait. A Bad Wolf és a New Line Cinema stúdiók adaptálják a történetet a brit tévécsatorna számára.

Az Úr Sötét Anyagait tartják a 20. század egyik legjobb fantasy történetének, amely gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szól. Az első kötet, az Északi fény bemutatja Lyrát, az árvát, aki egy olyan párhuzamos univerzumban él, ahol a tudomány, a teológia és mágia összefonódott. Lyra a Jordan-kollégiumban nevelkedve egy nap egy különös tárgyat kap ajándékba, egy aletiométert. Ekkor még nem is sejti, hogy ennek a tárgynak köszönhetően milyen különös kalandba is fog keveredni. Útja során északra kerül, a boszorkányok és harcos jegesmedvék csatájába.

Az új adaptációhoz nagyon pozitívan állnak a BBC munkatársai és maga az író, Pullman is. A BBC One egyik projectekért felelős munkatársa, Polly Hill így nyilatkozott:

Megtiszteltetés elhozni Philip Pullman különleges regényeit a BBC One számára. Az Úr Sötét Anyagai egy lenyűgöző trilógia, egy dráma fiataloknak és az idősebbnek, egy igazi családi szórakozás, ami megmutatja elkötelezettségünket eredeti és ambiciózus elbeszéléshez.

Maga Pullman így beszélt az új adaptációról:

Mindig is nagy örömöt jelentett látni ezt a történetet különböző formában és médiumban feldolgozva. Volt már eddig rádiójáték, színdarab, film, hangos könyv, képregény – és most jön a televíziós feldolgozás.

Az elmúlt években láthattuk, hogy a tévében futó hosszú történetek, legyenek akár adaptációk (Trónok harca) vagy eredetiek (Maffiózók, Drót), képesek elérni a karakterábrázolás mélységeit és a feszültségteremtés magaslatait azzal, hogy időt szánnak arra, hogy az eseményeknek meglegyen a megfelelő hatása és a következmények kifejtése.

És az a tiszta tehetség, ami napjaink hosszú életű sorozataiban látható, nagyszerű. Mindezek miatt vagyok nagyon boldog az Úr Sötét Anyagai televíziós adaptációja miatt. Különösen hálás vagyok Jane Tranter (több sorozat producere, mint a Doctor Who vagy Waking the Dead) bevonásáért, akinek a tapasztalata, képzelete és energiája felülmúlhatatlan. Ami a BBC-t illeti, nincsen nagyobb támogatójuk nálam. Ennél boldogabb már nem is lehetnék a hírt illetően.

Pullman történetét legutóbb 2007-ben vitte filmre a New Line Cinema stúdió Az arany iránytű címen. Habár nagyon tehetséges színészeket láthattunk a filmben (Daniel Craig, Nicole Kidman, Eva Green és Ian McKellen), a film mégis bukás volt. A könyv rajongói a rengeteg indokolatlan változtatást, a karakterek egysíkúságát és az eseménytelenre sikeredett cselekményt rótták fel hibaként. Ezúttal reméljük, hogy az új adaptáció eléri célját, sikeres lesz, de ami fontosabb, méltó lesz Pullman eredeti trilógiájához.

november 6, 2015
Új Star Trek tévésorozat 2017-től

A CBS november másodikán bejelentette, hogy egy vadonatúj Star Trek szériát indít, ami 2017 januárjában debütál majd a tévében. Pontosabban főműsoridőben csak „speciális betekintést” adnak, amelyet követően a sorozatot a csatorna digitális streaming szolgáltatása, a CBS All Access keretében lehet majd elérni. Ahol egyébként már most meg lehet nézni az összes eddig készült Star Trek epizódot. Az utolsó széria, a Star Trek Enterprise 2005-ben ért véget.

A közlemény szerint az új széria új karakterekre épül, akik képzeletbeli világokat és új civilizációkat fedeznek majd fel, miközben a történet aktuális eseményekre is reflektál majd – ahogy azt 1966 óta megszokhattuk a sorozattól.

Az egyik executive producer Alex Kurtzman lesz, a 2009-es és 2013-as Star Trek mozifilmek társszerzője és producere volt. Együtt dolgozik majd a projekten Heather Kadinnal, akivel már más tévés produkciókat is tető alá hoztak (Sleepy Hollow, Limitless, Scorpion). Ugyanakkor a szériának nem lesz köze a következő, Star Trek Beyond című mozifilmhez.

Ez a sorozat lesz a CBS All Access első saját gyártású szériája.

Forrás: Mashable

november 2, 2015