Címke: tévé

Supergirl – Ismét új sorozat debütál

Október 26-án mutatkozik be az amerikai CBS-en a DC legújabb sorozata, a Supergirl. Pedig már így is nehéz összerakni – még egy képregényeket kedvelőnek is – a különböző univerzumok kirakósait, főleg, hogy a DC képregények amúgy sem mindig linearitásukról híresek. Ott van a CW féle Arrow és Flash, majd jön a Legends Of Tomorrow, ami a két sorozat keresztezése lesz (és az előzetesében lényegében lespoilerezi az Arrow folytatását). És ott van nekünk a Fox sorozata, a Gotham. Az Íjász és a Villám egy rétegben mozog, érthetőek a cselekményszálak, oda-vissza epizódok is vannak, tudhatjuk, hogy egyazon világról van szó. A Gotham címéből adódóan máshol játszódik, de más időben is. Supergirl-ről már nem is beszélve. Na, már most: a kisképernyőn a különböző jogok és TV-k közötti médiapolitika miatt sok az eltérés. Pedig, ha az egységes egészre következtetünk, a különböző sorozatok szereplői később az Igazság Liga tagjai. Ami ugyan más univerzum, más képregény, mint az eddig felsoroltak. Ezt megfejelve ott van még a többi Föld is, mint párhuzamos világok, de ebbe már végképp nem mennék bele.

[the_ad_placement id=”kezi”]

Jövőre érkezik a mozikba a Batman V Superman, ami szintén más megközelítés lesz, más történet, és felvezetés az Igazság Ligájához. És még besorol mellé az Öngyilkos Osztag is, aminek némi köze lesz majd a Ben Afleck által játszott denevéremberhez.

Nem tudom erősen állítani, hogy szükségünk van-e még egy önálló, és új sorozatra, mint a Supergirl, de azt sem mondom, hogy nincs. A pilot epizódot megnézve nem is igazán tudtam állást foglalni.

A történet utalgat az Acélemberre, és arra a sztorira, ami a 2013-as filmben történt. Szóval ennek is lesz valami kapcsolata a Batman V Superman-hez, hiszen egy univerzumban zajlanak a dolgok. Viszont az eddigi infók alapján Supergirl-nek semmi köze nem lesz az egészhez. Ez már így is bonyolult, és még a jövő zenéje.

Szóval, a Supergirl!

A történet szerint Kara Zor-El-t, vagyis Kal-El (Superman) unokatestvérét a Krypton pusztulása előtt utánaküldik a pici Acélembernek, hogy vigyázzon rá a Földön. Azonban egy véletlen folytán Kara az űrhajójával egy időbörtön felé sodródik és csak sok évvel később érkezik meg a Földre. Superman ekkor már felnőtt, és elismert szuperhős, így nem kell már megvédenie őt. Kara elhatározza, hogy a lehető legátlagosabb életet éli, ami annak rendje-módja szerint nem jön össze. Hamar kibontja összetűzött haját, leveszi szemüvegét, s így teljesen felismerhetetlenül megment egy zuhanó repülőt, amin nem mellesleg mostoha-nővére is utas. Amit Superman-nél sem érthettünk soha, azt itt sem fogjuk. Csupán hajviselete változik meg a lánynak, mégsincs senki, aki felismerné őt, csak az a férfi, akivel még soha életében nem találkozott.

Kara úgy dönt, felhagy átlagos életével, mert városának hős kell. Superman nem lehet mindig mindenki segítségére, így rá hárul e nemes feladat. Dióhéjban ennyit lehet a pilot epizódról elmondani, de meglepő módon egy-két apró spoiler is feltűnhet, azokat direkt hagytam ki. Ha ismerős gonoszokat, vagy éppen segítőkész hősöket is felsorakoztat a CBS, akkor nagyon elégedett leszek. A Supergirl egy ízig-vérig csajos-szuperhősös sorozat lesz, de a képregényrajongóknak is erősen ajánlott. Abból a szempontból biztosan hatásos lesz, hogy tovább hangsúlyozhatják vele az erős női szereplők fontosságát. Alig látni főszerepben nőt, pláne, ha szuperhősökről van szó. A DC-nél nem jelentett gondot eddig sem, hiszen bármelyik sorozatban felmutathatunk kedvelhető, erős személyiségű nőt, egészen a kedves, örökké támogató lánytól a vérbeli pszichopatáig. Ám mindenképpen tovább kell bővíteni a női protagonisták körét is.

Néhol a speciális effekteken, CGI-on van mit csiszolni, de még képes vagyok reménykedni, hogy egy nézhető, látványos és utalásokkal teli felvezetője lehet a jövőre érkező hatalmas összecsapásnak, aminek főszereplői Gotham Sötét Lovagja és a világmegmentő idegen, Acélember lesz.

október 23, 2015
Odaát 11. évad premierkritika

Odaát rajongónak lenni hálás feladat. Egy igazi rajongó tudja, hogy valóban le kellett volna zárnia a sorozatot a Swan Songgal. Egy igazi rajongó tudja, hogy az ötödik évad után a széria alig közepes szezonokat produkált csupán, néha még azt sem, lásd 7. felvonás. Azonban egy igazi rajongót mindezek egyáltalán nem érdeklik, és egészen az elkerülhetetlen végig kitart a Winchester fivérek mellett. Egy igazi rajongó sorai következnek most.

Az Odaát minden hibája ellenére a kedvenc sorozatom, és ez valószínűleg sohasem fog már megváltozni. A karakterek valóban kiégtek, a heti esetek már korántsem olyan érdekesek, mint a sorozat fénykorában, és a fordulatok sem feltétlenül generálnak áll-leesést. Mégis, az érzés, amit a heti negyven percben átélek, valahogy megfoghatatlanul különleges, és ezt szerintem mindenki osztja azok közül, akik immáron 11. éve tartanak ki rendíthetetlenül Erik Kripke fantazmagóriája mellett. Bizony, az Odaát lassan kamaszkorba lép, ennyi évadot csak nagyon kevés széria él meg, főleg úgy, hogy a fő történetszál képes fenntartani az érdeklődést. A tavalyi szezon családi drámája után idén újra apokaliptikus léptékű fenyegetést ígér a Supernatural, és teszi ezt olyan parádés kivitelben, amire már évek óta nem volt példa. A kérdésre, miszerint lehet-e még olyan jó az Odaát, mint a kezdetekkor, az évadnyitány határozott igennel válaszolt.

[the_ad_placement id=”kezi”]

Figyelem! A bejegyzés innentől spoilereket tartalmaz!

Sam mentőakciója miatt maga a Sötétség szabadult el tavaly a finisben, egy olyan veszélyes entitás, melyet nem más mint Isten börtönözött be, hogy ne tehesse be lábát a világba. A nevében megfoghatatlan lénynek – mint nagyjából minden mitikus létezőnek az Odaát világában – természetesen van arca, méghozzá elég csinos. Dean előtt egy igencsak szemrevaló, fiatal hölgy képében jelenik meg, hogy hamar lefektesse az évad egyik megoldandó problémáját: Ők ketten össze vannak kötve, tehát ha a Sötétség meghal (amit speciel nem igazán tartok kivitelezhetőnek, de az írók majd biztos megoldják valahogy), Dean is hasonló sorsra jut. Elpusztítani viszont muszáj lesz, mivel megjelenése egyfajta zombiapokalipszist indít el, most még csak lokálisan, de később valószínűleg globálisan is. A zombikat nem kell szó szerint érteni, a fertőzés, mely felüti a fejét Superior városában, nem csinál agyevő élőhalottakat az emberekből, de viselkedésük így is leginkább a csoszogó hullákhoz hasonlítható, – hiába, sokan igyekszik meglovagolni a Walking Dead sikerét, és most az Odaát is beállt ebbe a sorba. A testvérpárhoz egy fiatal rendőrnő, az eseményeket értelemszerűen nem értő Jenna is csatlakozik, hogy együtt, a helyi kórházban éljék túl az agresszív fertőzöttek rohamát, mindezek mellé pedig még egy újszülött is társul, akit szintén beteg apja bíz a csapatra.

A világvége hangulatot eszméletlenül sikerült eltalálni a készítőknek, talán a legjobban eddig a sorozat történelmében, ez pedig nagy szó, hisz a két legjobb szezon, a 4. és az 5. brillírozott eddig ebből a szempontból. A kihalt utcák, a kórház gyér, pislákoló világítása, a remekül elhelyezett díszletek, a háttérben fel-felmorduló égdörgés olyan atmoszférát teremtenek, melyre már nagyon nagy szüksége volt a szériának. Már-már horrorfilmbe illő jelentekkel operál helyenként a premier, érezhető a feszültség, ez pedig óriási pozitívum, mert míg ezek az első évadokban legfőbb attribútumnak számítottak, addig az utóbbi pár évben nagyítóval sem lehetett megtalálni őket, a nézők legnagyobb bánatára. Sam és Dean sablonpárbeszédei sajnos továbbra is jelen vannak, de voltak jó megmozdulások forgatókönyv terén is, meg persze néhány poénra is futotta, Dean mint mókamester megunhatatlan.

[the_ad_placement id=”kezi”]

Crowley és Castiel csattanója természetesen nem a Pokol királyának halálával zárult, Cass gyilkosnak tűnő döfése előtt a pökhendi démonnak sikerül elhagynia porhüvelyét, hogy ideiglenesen egy háziasszony bőrébe bújhasson, s elhozhassa az epizód legkínosabb jeleneteit. Hiába szánták ugyanis a készítők komikusnak a rögtönzött orgiát, és az ebből származó morbid szituációkat, szerintem senki sem hahotázott ezeken a jeleneteken. Castiel Rowena átka miatt menekülni kényszerül, segítség helyett viszont rablánc kerül a csuklójára, angyaltársaitól nem megváltást, maximum pár, kínokkal teli percet kap majd a későbbiekben, hisz a Mennyekben mindenki azt hiszi, hogy tudja, hol van Metatron, Isten sokadszorra egérutat nyert írnoka.

Ismét több szálon fut tehát a széria, és ezek közül egyelőre egy sem lóg ki a sorból, mind érdekes, legfőképp persze a Sötétség, aki úgy fest, a megmentett gyermekben manifesztálódott. Hibátlan nem volt ugyan a nyitány, a már említett Crowley-s szál mellett a szokásos testvérdráma sem működött igazán (bár a tavalyinál így is dinamikusabb volt, pedig az elvben erre épült), és már megint sikerült az íróknak ellőni, hogy az egyik fivér titkolózik a másik előtt. Mindezek mellett viszont a hangulat talán még sosem volt ennyire eltalálva, az új fenyegetés az 5. évad Apokalipszisével vetekedhet, és még egy Mihály/Lucifer cameo ígéretét is meglengették az alkotók, ezt pedig minden rajongó ujjongva fogadna. Persze a heti esetek újra meg újra megszakítják majd a fősodort, az pedig már most borítékolható, hogy ezeknek jó, ha a fele érdekes lesz, és a történet is vehet még rossz irányt (a Deanmon koncepcióról is hamar kiderült, hogy csak parasztvakítás), de a kezdés így is remek volt, hosszú ideje a legjobb. A premier alapján jó eséllyel a régi fényében tündökölhet az Odaát, a többi a jövő zenéje.

október 22, 2015
The Walking Dead 6. évad premierkritika

Volt mit helyrehoznia az AMC-nek legsikeresebb sorozatával kapcsolatban. A Walking Dead 5. évada, különösen annak második fele finoman szólva sem volt olyan erős, mint a valóban zseniális és újszerű 4. etap, a lezárás pedig minden jó momentuma ellenére is csalódás volt, ezt pedig csak azon elvakult rajongók nem vették észre, akik nem látták a fától az erdőt (itt most a 9.4-es imdb értékelésre gondolok, ami költői túlzásnak is vicc). Ezen a tendencián változtathattak volna a csatornánál a széria nemrég véget ért spin-offjával, de a Fear the Walking Dead is csak első ránézésre volt ígéretes, ahogy jöttek az újabb részek, úgy lett egyre világosabb, hogy kár volt felszállni a hype-vonatra. Rick Grimes kompániájára volt szükség ahhoz, hogy ismét helyreálljon a világ rendje: a premier legalább annyira volt grandiózus, mint amennyire ígéretes és jövőbemutató.

Annak ecsetelésétől most elegánsan eltekintenék, hogy a csatorna a gigászi zombitömeggel mennyire akart rákontrázni a Trónok Harca „Hardhome” epizódjának epikus csatajelenetére, de nem is ez a lényeg, a Walking Dead már az első snittel megadja azt, amit a spin-offnak kellett volna: tömeget. És ezt most nem idézőjelesen kell érteni a „First time again” járkálók ezreit vonultatja fel rögtön egy nagytotál keretein belül, és bár a CGI azért kilóg néha, a látvány így is leírhatatlan, főleg, hogy mostanság eléggé perifériára kerültek a címadó élőhalottak. Aztán, mikor épp körberajzolódna fejünk fölött a kérdőjel, hogy most mi is történik pontosan, az intro után flashback jelenet fogadja a nézőt. Két idősíkkal kezd tehát a Walking Dead, a múltbéli részeket pedig stílusosan fekete-fehér szűrővel látták el, á la Memento. A felesleges művészkedésbe már egyszer beletört a készítők bicskája, de itt most semmi baj nem volt a monokróm képkockákkal, már azon kívül, hogy amúgy teljességgel irreleváns megoldás a narratíva szempontjából, mert a lényeg színesben is átjött volna: az egyik szál maga a Rick által gondosan eltervezett akció (elcsalni az élőhalott tömeget Alexandria közeléből), a másik pedig ennek előkészülete (ki mit és mikor csinál).

Probléma viszont, hogy a két szál sebességben nagyon elüt egymástól, ettől pedig kissé ütemtelen lesz az epizód, nem zavaróan, de azért észrevehetően. A múltbéli szál reprezentálja, hogy az Alexandria falai közt élők mennyire nem voltak tisztában az őket körülvevő világgal (döbbenetük már-már hiteltelen volt, hisz azért csak tudták, hogy odakint minden, ami mozog, az agyukra pályázik). Hamar kiderül továbbá az is, hogy Deanna Monroe már csak titulusában a közösség irányítója, a valódi vezető Rick, aki múlt évadbeli tetteivel bizonyította, hogy a túléléshez az ő, valamit társai kompetenciája szükséges, pláne, hogy ilyen veszélyes fenyegetéssel kell szembenézniük. Ez a hierarchikus felfordulás persze zsörtölődésekhez vezet a kommunán belül, az ellenszenv hangadója Carter, aki látványosan próbálja szabotálni az új jövevények beilleszkedését (khm, hatalomátvételét), természetesen sikertelenül. Mint mondtam, a tervezgetős szál kimondottan lassú mederben folyik, de ettől még jó lett karakterizálás szempontjából, és tartalmaz egy nagyon fontos momentumot: a megbocsátást. Szinte az összes fajsúlyosabb nézeteltérés megoldásra kerül, Glenn képes túllépni azon, hogy Nicolas meg akarta ölni, Morgan elfogadja a tényt, hogy Rick személyisége drasztikus változásokon esett át legutóbbi találkozásuk óta, és Gabriel atyát sem akarják felkoncolni árulása miatt. Ami komoly negatívum, hogy bár az epizód több mint egy óra hosszúságúra nyúlik, sok fontos karakter így is alig kap pár percet a képernyőn, Carol, Maggie vagy épp Carl szinte csak statisztaként vannak jelen, pedig lett volna helyük, és talán a dinamikán is dobott volna plusz pár szereplő.

Maga az akció viszont parádés kivitelezésben elevenedik meg. A járkálók tömege az alig maroknyi túlélővel szemben félelmetes látvány, pláne, hogy maximum egy alumíniumlap választja el őket, néha még az sem. A terv kivitelezése, az akció koordinálása mind remekül érzékeltetik, hogy Ricknek kell vezetőnek lenni. Mint karakter ugyan – számomra legalábbis – eléggé antipatikus, de karizmája, és a részben betöltött szerepe újra bizonyítja: ő a sorozat valódi főszereplője, hiába van marginális helyzetben egy-egy epizód során, hiába érződik sokszor, hogy Daryl talán alkalmasabb vezér lenne, ő az, aki a kulcsmomentumokban dönt, és oldja fel, vagy épp indítja el a konfliktusokat. Már-már csalódást keltő, mikor a vérgőzös pillanatokat és feszült jeleneteket szinte percenként szakítják meg az unalmasabb flashbackek, de a narratív szerkezet miatt ezen könnyedén túl lehet lépni, a csúcspontot pedig már közjáték nélkül élvezhetjük, hogy aztán jöjjön a cliffhanger, melyre azért jó előre számítani lehet, így, bár gyomrosként senkit nem fog érni, rengeteg kérdést felvet a folytatást illetően.

És szívből remélem, hogy ezen kérdésekre izgalmas, a tavalyinál kevesebb időhúzással operáló részekben kapunk majd választ. A kezdés (és ez hál’ Istennek tendencia az idei évadoknál) ígéretes, nemcsak drámai és feszes, de az AMC végre újra meg merte mutatni, hogy látvány és „nagyság” terén sem kell szégyenkezniük, tudnak többet annál, minthogy sétáltassák a szereplőket a vadonban (na jó, végső soron most is ez történik, de sokkalta izgalmasabb kivitelben), és néha betereljenek a képkivágatba pár élőhalottat. Lehet ezt így is, mindössze akarni kell. Akarják hát a későbbiekben is.

október 21, 2015
A Hátrahagyottak – Elstartolt a 2. évad

Bevallom, egy évad nyitánya még sosem lepett meg ennyire. A Hátrahagyottak tavaly egy ütős fináléval, és egy folytatásért kiáltó cliffhangerrel ért véget, ennek ellenére a 2. évad nemcsak hogy nem egy helyen, de még csak nem is egy időben indít a Garvey család drámájával. Egészen az őskorig nyúlnak vissza Lindelofék az intro-ban, hogy egy velőig ható, vizuálisan és emocionálisan is letaglózó tíz perccel örvendeztessék meg azokat, akik többre vágynak, mint a mainstream sablonok katonarendbe állítása. Egy terhes nőt látunk a kezdő snitten, aki egy váratlan kőomlás miatt elveszíti társait, gyermekét pedig egymaga kell, hogy a világra hozza, majd gondoskodjon róla a zord, több ezer évvel ezelőtti világban. Meg kell küzdenie az éhínséggel, a hideggel, na meg persze a nem épp veszélytelen faunával, végül utóbbi lesz veszte, egy kígyóharapás miatt, karjában a gyermekével meghal, és ezzel vége is a felvezetésnek. Mit üzen az expozíció? Mi köze van a történethez? A különféle interpretációknak továbbra sem szabnak gátat a készítők, mindenki saját belátása szerint értelmezheti a látottakat, a kígyó/sas szimbolikát mindenesetre látványosan adagolja a mikro-történet, bár jómagam így sem nagyon tudtam kihámozni a látottakat, sem keresztény, sem más vonulaton. A fényképezés viszont a komplex és bonyolult szimbolikán túl gyönyörű, és mikor a látvány-orgia mellett – némi libabőr kíséretében természetesen – felcsendülnek a már jól ismert Max Richter dallamok is, egyből világos lesz: megérkeztünk.

A kezdő közjáték szinte észrevétlenül vezeti át a nézőt a „jelenbe”, és megismerhetjük az új helyszínt, Jardent. Bizony, a Leftovers elköltözött, ez pedig nem véletlen: Jarden városa híres lett arról, hogy senki nem tűnt el azon a bizonyos szeptember 14-én. A különös (pontosabban épp, hogy normális) eset egy pillanat alatt csodának lett elkönyvelve, a helyiek pedig egyáltalán nem voltak restek kihasználni az ebben rejlő üzletet. Pólók, relikviák, különböző ajándékok egész sora várja, hogy a hiszékeny turista elvigye, s ezáltal nőjön a hely bevétele és presztízse. Csípőből hoz éles társadalomkritikát a széria, s ekkor a történetről még nem is tudunk semmit. Hathatós képekben reprezentálják továbbá azt is, hogy hiába a csodába hajló esemény, a városban valami nagyon nincs rendben: egy fiatal lány esküvői ruhában nyír füvet, egy magát messiásnak képzelő férfi a központi toronyban él remeteéletet, a tűzoltó rágyújtja a házat a helyi látnokra, mondván az illető kókler, barátság ide vagy oda.

A hangulatot megalapozó életképek után aztán megismerhetjük az új szereplőket is, nevezetesen a Murphy családot. John, az apa kompetens családfő, gondoskodik családjáról, de minden mozzanatán látszik, hogy valami nem stimmel vele. Az anya, Erika egyelőre nem kapott túl sok időt a kibontakozásra, ahogy Michael, a fiú sem, róla csupán vallási áhítata, valamint karitatív beállítottsága derül ki. Evangeline, a lány egy tipikusan hedonista tini, de neki is jut pár olyan jelenetsor, amely árnyalja ezt a sztereotip képet. Túl sok mindent természetesen nem tudunk meg egy kulcsszereplőről sem, de ez egy első részben nem is várható el, az alapozást elnézve viszont kijelenthetem, hogy az új figurák gond nélkül felnőhetnek a régi brigádhoz, attól pedig nem tartok, hogy az írók nem élnek a lehetőséggel. Történet, mint olyan egyelőre nincs, családi és városi pillanatképek váltják egymást, van némi dráma és nem kevés humor is, de a fősodort minden bizonnyal a rész végén bekövetkező cliffhanger indítja majd be.

Egy valamit viszont mindenképp ki kell emelnem: ez pedig a feszültség, mely oly mértékben van jelen a részben, hogy az egyszeri néző kényelmetlenül fészkelődik még a legderűsebb pillanatokban is. És nem csak helyenként érhető tetten, az egész epizódon permanensen végigvonuló feszültségről van szó, ez pedig egy kifejezetten egyedi élménnyé teszi az Axis Mundi-t. Hiába a nem egyszer burleszkbe hajló jelenetek, a háttérben érződik a városban, és a benne lakó emberekben lakozó furcsaság, a nem egyszer bekövetkező kisebb földrengések, a Murphy házban új otthonra lelő tücsök állandó ciripelése, a sejtelmes zene pedig csak még tovább erősíti ezt az érzést, a kiváló forgatókönyvről és a remek beállításokról, színészi alakításokról már nem is beszélve.

Murphy-ékkel ellentétben a városba költöző Garvey család tagjai, Kevin, Jill, Nora egyáltalán nem viselik magukon az őket ért megpróbáltatások nyomait. Feltűnésük szintén sok potenciált rejt magában, hisz így a második évad egyszerre reboot és közvetlen folytatás, a két család kapcsolata pedig jó alapot nyújt a sorozat védjegyének számító drámázásnak. Ki tudja, talán még a Guilty Remnant is szignifikáns szerephez jut a későbbiekben.

Hogy lett e olyan jó az új évad kezdése, mint tavaly a pilot epizód? Erre a kérdésre nehéz válaszolni. Az újszerűség miatt természetesen jobban ütött, nagyobb hatást váltott ki a tavalyi start, ez viszont nem jelenti azt, hogy az új etap felvezetése rosszabb lenne, sőt. Rendezés, írás tekintetében legalább olyan jó lett a nyitány, mint bármelyik korábbi rész, az új karakterek és helyszín rengeteg lehetőséget rejt magában, a rejtély – nagyon helyesen – továbbra is a háttérbe szorul majd, a karakterdráma pedig már most remekelt, így később, amikor már kibontották a személyiségeket, még jobban elmélyíthetik majd a konfliktusokat, viszonyokat. Persze a remek kezdés még nem jelent egyet a jó évaddal (lásd: American Horror Story harmadik és negyedik szezon), de a kezdés, (és a teljes első évad) annyira minőségi és egyedi, hogy fel sem merül bennem a hanyatlás lehetősége.

október 15, 2015
Fear the Walking Dead évadkritika

Mikor először röppentek fel a pletykák egy esetleges Walking Dead spin-off-al kapcsolatban, egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: Minek? Egyrészt a popkultúra így is tobzódik már az élőhalottakban, másrészt én személy szerint 5 évad után is azt vallom, hogy a WD-t imádók milliói erősen túlértékelik a sorozatot. Remek széria, ez vitathatatlan, de ha egy kicsit a rózsaszín köd mögé kukkantunk, láthatjuk, hogy bizony minden remek évadra (első és negyedik) jut legalább egy gyenge vagy közepes (második, ötödik) etap is, ezt pedig egy ilyen kultusszal bíró sorozat nemigen engedhetné meg magának, azt meg pláne nem, hogy egy-egy szezon fele erdőben való céltalan bóklászással teljen, a költségek csökkentése miatt. Épp ezért örültem nagyon, mikor kiderült, hogy a mellékág azt az időintervallumot tárja elénk, amikor az utcán kóborló halottak látványa még nem volt evidens, és az eliminálásuk sem számított rutin elfoglaltságnak. A kezdetekhez repít vissza a Fear the Walking Dead, csak sajnos nem úgy, ahogy azt a legtöbb rajongó várta.

Pedig Los Angeles, mint helyszín akár tökéletes választás is lehetett volna, hisz mi reprezentálhatná hatásosabban az apokalipszist, mint annak a látványa, hogy egy többmilliós metropolisz kényszerül térdre a gyilkos kórság miatt. Nos, semmi, sajnos azonban ezzel a lehetőséggel egyáltalán nem éltek a készítők, de erről később. A történet középpontjában egy tanár, Travis Manawa (Cliff Curtis), valamint családja áll, pontosabban két családja, mert az ex-feleség is központi szerephez jut, fiával, Chris Manawa-val (Lorenzo James Henrie) együtt. A családi viszályokat hál’ Istennek nem erőlteti a széria, van ugyan némi zsörtölődés a két nő között, de épp csak annyi, hogy az ember ne érezze magát Barátok közt szituációban. Pedig az újdonsült barátnő, Madison Clark (Kim Dickens) két gyermeke nem épp mintapélda, Alicia (Alycia Debnam-Carey) ugyan csak hőzöngő tinikorszakát éli, a fiú, Nick (Frank Dillane) viszont keményen drogozik, ebből – értelemszerűen – lesznek gondok bőven. A pilot vele kezd, egy át-anyagozott este után delíriumos álmából felkelve arra eszmél, hogy a lány, akivel pár órája még bőszen szúrták a szert, most épp az ő húsára pályázik, holott már felkoncolt pár szerencsétlent.

A Fear – nagyon helyesen – nem foglalkozik az okokkal, hogy miért és mi miatt tört ki a járvány, egyből belecsap a lecsóba, és teszi ezt a lehető leghatásosabb módon. Az első két rész nagyon jól megfogja azt a hangulatot, amit az egész évadnak kellett volna. A pánikot, az ismeretlentől való félelmet, tehát a cím FEAR részét. Azt, ahogy a család (és úgy en bloc mindenki) ráeszmél a helyzet súlyosságára, ahogy a pánik kitör az utcákon, a rendvédelmi szervek tehetetlenségét, tehát egy jól működő rendszer teljes összeomlását. Az újraegyesült család, a fodrászüzletükben ideiglenes menedéket adó Salazar famíliával együtt elhatározza, hogy keletre, a sivatag felé veszik az irányt, mondván ott csak nem lehet ilyen rossz a helyzet. De előtte még visszamennek a házba pár dologért, hogy az évad addigi jól felépített íve pillanatok alatt hulljon szét…

A harmadik rész eléggé teátrálisra sikeredett befejezésében ugyanis megérkezik a katonaság, az évad második fele pedig konkrét rebootnak is betudható. Több mint egy hét telik el a milícia érkezése óta, Travisék lakónegyedét kordonnal zárják körbe, és látszólag mindent kézben tartanak. Nos, ekkor üti fel a fejét az időhúzás, a hiteltelenség, valamint a fókuszvesztettség, egyszóval minden, ami miatt csalódás lett a Fear the Walking Dead első évada. De csak sorjában!

Az, hogy a játékidő nagy része ebben az izolált, fertőzöttektől mentes térben játszódik egyet jelent azzal, hogy konkrétan alig találkozni zombival a maradék részekben. Pont az veszett tehát el a sorozatból, amiről szólnia kellett volna: miképp viszonyulnak a még életben maradottak a halál ezen új formájához, és hogyan szoknak hozzá fokozatosan az új világhoz, melyben ők prédák csupán. Ehelyett kapunk jó nagy adag tétlenséget, össze-vissza futkozást, a sztereotípiák miatt teljesen felesleges karakterizálást, és egy olyan katonaság-képet, melynek barbarizmusa konkrétan nagyobb veszélyt jelent az emberekre, mint a tényleges fenyegetés. Szerintem mindent elmondok azzal, hogy a pusztán hat részes évadba is sikerült filler epizódot csempészni, ez pedig még dupla hosszúság mellett is olcsó húzás lett volna. Amikor pedig a kamera végre elhagyja a biztonságos közeget, akkor jön csak az igazi szemöldökráncolás: Los Angeles teljességgel üres. A készítők le akarták nyomni a nézők torkán, hogy a mindenható katonáknak sikerült cirka két hét alatt úgy kiüríteni az angyalok városát, hogy még elvétve is csak ritkán látni egy-egy járkálót, hordákra pedig ne is számítson senki. Ilyen egész egyszerűen nincs, ha csak a fél állományt sikerül kiiktatni (és az esély erre is vajmi kevés lenne), akkor is élőholtak tömegének kellene az utakat rónia, persze apokaliptikus látvány, ahogy az újságot fújja a szél az üres utcán, csak épp senki nem veszi be. Szomorú látni, hogy az AMC az anyasorozat mellett itt is spórolni szeretne, pedig 17 milliós nézőszám fölötti nyitánnyal azért annyira nem kellene aggódniuk az anyagiak miatt.

Ami viszont a legnagyobb negatívum, hogy a Fear a „túl”-ok sorozata lett, a szó legrosszabb értelmében: Trevis, a családfő túl totoja (bár a maga inkompetenciájával is sokkal szimpatikusabb karakter, mint Rick Grimes az utóbbi évadokban), Madison, a feleség túl rideg, Salazar, a volt katona túl radikális, a katonaság pedig túl badass. Pofátlanul archetipizál a Fear the Walking Dead, ez pedig az alapszéria árnyalt jellemei után óriási csalódás. Valódi személyisége egyetlen karakternek van, de a kőgazdag Victor Strand (Colman Domingo) karakterét csak az utolsó két részbe tudták belesuvasztani, így ez sem vigasz a többiek sekélyességére.

Az évadzáró azért igyekszik helyrehozni a hibákat, de a lezárás így is inkább lett korrekt, mintsem kiemelkedő. Az eddig kispadon ülő élőhalottak százával özönlenek, láthatjuk, ahogy a fegyverek már kevesek lesznek a katasztrófa elhárításában, van ugyan pár hatásvadász és jó előre kiszámítható pillanat, de a nagyja még ezeknek is működik. A lezárás már-már igazi Walking Dead pillanatnak is betudható, ez csupán annak függvénye, hogy ki mennyire szimpatizál a karakterekkel. A látvány a helyén van, a városról készült nagytotálok betalálnak (de csak vizuális értelemben), a maszkmesterek is újfent remekelnek – bár tudásukat a kevés járkáló miatt annyira nem tudták megcsillogtatni -, a zene jól illik az egyes jelenetekhez, de a teljes hosszúságú intro-t nagyon hiányoltam. A színészekkel sincs különösebb gond, Frank Dillane játéka különösen tetszett, kár, hogy a végére nagyon mellőzték a képernyőről.

A baj itt pont a lényeggel van. Az ígéretes kezdet után a lehető legrosszabb irányba ment el a Fear the Walking Dead, egyáltalán nem arról szólt, amiről kellett volna, és ezt csak tovább rontotta a karakterek semlegessége, valamint a sok unalmas momentum is. Az AMC jelmondata („something more”) ezúttal nagyon nem érvényesült, Robert Kirkman és Dave Erickson még a házi feladatot sem végezte el maradéktalanul, nemhogy adott volna valamit pluszba. Nagy kár, mert a spin-off megfelelő fókusszal gond nélkül kiléphetett volna a Walking Dead árnyékából (pláne, hogy a tavalyi évaddal nem rakta túl magasra a lécet), de ez sajnos nem történt meg. Talán majd jövőre…

október 9, 2015
Agents of S.H.I.E.L.D. 3. évad premierkritika

A DC-vel ellentétben a Marvel tudatosan építi univerzumát, hisz míg előbbi különválasztja a blockbustereket a kisképernyős produkciótól, addig a „színesebb” képregény-nagyhatalom nemcsak a mozifilmek útját tereli mérnöki pontossággal, de a tévében is ugyanaz a világ tárul a néző elé, amelyben a Bosszúállók akcióznak. Az Agents of S.H.I.E.L.D. rengetegszer reflektál a nagytestvérekre, azonban hiába a betonbiztos alap, ez még nem garancia a minőségre. Ez pedig az első évad kezdeti részeiben ki is ütközött rendesen, hiába került a pilot rendezői székébe maga Joss Whedon. Szerencsére a kezdeti bukdácsolások után hamar magára talált a széria, az Amerika Kapitány: A Tél katonája crossover után pedig egyenesen remek lett, a maga popcorn-sorozat módján természetesen. A második évadban debütált Inhumans témakört ugyan kissé korainak érzem, hisz a film valamikor 2019 környékén érkezik, a sorozat pedig (a nézettségi mutatókat elnézve) valószínűleg nem fogja megérni a debütálást. A felvezetés jelleg ellenére azonban az Agents of S.H.I.E.L.D. önállóan is megáll a lábán, ezt pedig a 3. évad premierje is csak alátámasztani tudja.

Természetesen folytatódik az Embertelenek vonala, hisz a 2. évad végén konkrétan az ökoszisztéma részévé válik a Terrigen, mely az idegen gén beépüléséhez, s ezáltal a mutációhoz szükséges. A világ nem igazán érti mi is ez az egész (sőt, még a sokoviai események is kérdőjelként élnek az emberek emlékezetében), de egy újonnan alakult titokzatos csoport már kezelésbe vette az eseményeket (a radikális, „amit nem értünk, azt pusztítsuk el” mentalitás jegyében természetesen). Eközben a hamvaiból feltámadt S.H.I.E.L.D. igyekszik gátat szabni az eljövendő katasztrófának, valamint rájönni, ki mozgatja a szálakat a háttérben. Annyi ugyanis bizonyos, hogy nem a Hydra áll az események mögött.

Ebből az alapszituációból indul a 3. évad, és a fókusz is ezen a vonalon van leginkább. Coulson és a többiek az újdonsült szervezet után kutakodnak, nem kevés akcióval fűszerezve a nyomozást, melybe egy túlméretezett inhuman is beleszól, potenciális főellenféllé válva. May a premierbe érthetetlen okokból nem fért bele, ahogy Ward sem, mondjuk ez utóbbi inkább pozitívum. Kiemelt szerepet kapott viszont Skye, vagyis új nevén Daisy, aki Mock-al alkot remek párost, míg Coulson Hunterrel karöltve szerez szórakoztató perceket a nézőknek. Simmons rejtélyes eltűnése sincs mellőzve, az érzelmeire ráébredő Fitz minden tudását latba veti, hogy a bőbeszédű tudóslányt kiszabadítsa a titokzatos obeliszkből. Célja érdekében nem rest életveszélyes akciókba bocsátkozni, ha valakinél radikális jellemfejlődés (vagy inkább változás) ment végbe a két évad alatt, az mindenképp ő. Üresjárat szinte nem is volt a nyitányban, végig pörögtek az események, volt ugyan némi melodráma, de a karakterizálás miatt ez nem negatívum, Fitz kitárulkozása pedig kimondottan erős és releváns volt. A sztori jó alapozást kapott, azt már most sejteni lehet, hogy az Emberteleneket kutató csoportosulás inkább lesz szövetséges, mintsem ellenfél, és Simmons vonala is tartogat meglepetéseket, az utolsó képsorok alapján legalábbis. Mindezek mellett a Hydra is ott bujkál még valahol a színfalak mögött, és ott van természetesen maga a fertőzés is, mely nem csak a fősodornak nyújt remek vázat, de még egy-két jól sikerült „heti eset” is kikerekedhet belőle, bár a filler epizódokat – szerencsére – már az előző szezonban sem erőltette a széria.

A látványra sok panasz nem lehet, az effektek (melyből a témából adódóan lesz egynéhány) jól néznek ki. Furcsa látni, hogy a Disney ebbe a produkcióba mennyi pénzt invesztál, miközben az Egyszer volt hol nem volt, mely az álomgyár rajzfilmjeit eleveníti meg, több éves lemaradásban van CGI terén. A zenék a filmekből ismerős traktusokat vonultatják fel, így megteremtve az autentikus Marvel hangulatot, ami óriási pozitívum. Öröm látni, hogy, akárcsak a Gotham, úgy az Agents of S.H.I.E.L.D. is képes volt a fejlődésre, annak ellenére, hogy sokan teljesen leírták az első részek alapján, s ezáltal rengeteg nézőt vesztett, szinte csoda, hogy egyáltalán zöld utat kapott a 3. évad. A premier alapján az új szezon legalább olyan remek lesz, mint a tavalyi, az pedig csak a hab a tortán, hogy nem az aktuális filmek alapján alakítják a történetet, hanem egy külön sztoriba kezdtek, ami majd kulminálódhat pár év múlva. Addig is megéri tévéképernyőn követni az Embertelenek útját, mert bár klasszikus értelemszerűen nem lesz belőle, a heti Marvel-adagok bőven kitöltik a mozik közötti időt.

október 4, 2015
Heroes Reborn – kellett ez?

A rebootok és folytatások korát éljük, igaz ez a filmekre és a sorozatokra egyaránt. Hamarosan új részekkel érkezik a 2002-ben lezárult X-akták, negyed évszázad után folytatódhat a Twin Peaks, de a Szökés is újra műsorra kerül. Tim Kring a Hősök első évadával legalább akkora tévétörténeti bravúrt vitt végbe 2006-ban, mint J.J. Abrams és Damon Lindelof a Losttal. A remek karakterek és történet mellé jó adag mondanivaló, filozofikus töltet társult, a szuperképességekkel megáldott emberek témaköre pedig nem volt még annyira elcsépelt, mint manapság. A kezdeti remeklés aztán félúton hanyatlásba fordult, hogy aztán egy nézhetetlen negyedik évad után az NBC – talán kegyeleti okokból – kaszálta az egykoron szárnyaló szériát. Pár év kihagyással viszont Kring esélyt kapott a visszatérésre, ez lett a Heroes Reborn, mely egyszerre folytatás és reboot, sajnos azonban egyiknek sem túl acélos. Az első két rész alapján bátran (és csalódottan) kijelenthetem: Ezért kár volt visszatérni.

Pedig az indulás ígéretes. Miután Claire a Hősök utolsó képkockáin a világ elé tárja a képességekkel rendelkező emberek létét, elindulnak a kezdeményezések az együttélésre, elfogadásra. A Primatech (a cég, mely eddig titokban tartotta az evolúció új lépcsőfokát) szervezésében az emberek és az Evo-k (így nevezik a képességgel bírókat) végre meglelhetnék a békét, azonban június 13-án, a texasi Odessa-ban minden romba dől. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, a város ugyanis terrortámadás áldozata lesz, melyet az a Mohinder Suresh vállal magára, aki oly sok jót tett az anyasorozatban. Az Evo-k után boszorkányüldözés indul, (ebből láthatunk is pár erősen mesterkélt jelenetet) maga a történet viszont egy évvel a támadás után veszi fel a fonalat, szokás szerint több szálon, bemutatva a főbb szereplőket. Innentől viszont kezdődnek a gondok, az új karakterek ugyanis hihetetlenül sablonosak lettek, csupa olyan élethelyzetet láthatunk, melyet már ezerszer ellőttek máshol, és jobban. Különösen azért zavaró ez a momentum, mert a nyár egyik legnagyobb dobása, a Sense8 is hasonló tematikával dolgozott, viszont az ott bemutatott sorsok és emberek pillanatok alatt felkeltették az érdeklődést, ez pedig itt nem történt meg, hiába a dupla epizódos kezdés.

Olyan archetípusokat vonultat fel Kring, mint a gyermeke halálát megbosszulni vágyó házaspár, a középiskola megpróbáltatásain áteső, az imádott lány iránt plátói szerelmet tápláló kamasz, vagy a háborús veterán, aki felveszi a harcot a bűnözés és a korrupció ellen. Vannak ugyan kevésbé elcsépelt szereplők is, de az aprópénzzel teli bőröndöt hurcolászó férfiról egyelőre semmi nem derült ki (azon kívül, hogy nagyon segítőkész), az aktuális japán szál pedig még Hiro Nakamura kezdeti bohóckodásához képest is nevetséges. Miko Otomo képessége ugyanis az, hogy apja kardjával képes egy videójátékba teleportálni magát, ahol szent küldetése várja. Maga az alapkoncepció még életképes is lehetne, ha a játék világát (amely egyfajta alternatív univerzumnak felel meg) nem olyan pocsék animációval kreálták volna meg, amely már a ’90-es évek videójátékainak átvezetőiben is ciki lett volna. Persze a különböző szálak előbb-utóbb bizonyosan összeérnek majd, és egy újabb világméretű katasztrófát is sejtet a narratíva, de ez nem segít azon az óriási problémán, hogy egy tabula-rasa alaphelyzetből induló sorozatban pont a visszatérő karakterek jelentik a legnagyobb pozitívumot. Noah Bennet ugyanis az újrázásban is főszerepet kapott, és az ő története talán az egyetlen, mely ténylegesen megérdemli a figyelmet, hisz már most az eljövendő dolgok után vizsgálódik, melyek tényleg lehetnek akár érdekesek is, már persze ha nem szúrják el, mint nagyjából minden mást. Az epizód(ok) egyetlen igazi Heroes momentuma is egy régi szereplőhöz köthető, a pilot utolsó jelenete Mohinder Suresh narrációjával, a már ismerős, libabőröztető zenével valóban ütősre sikeredett, kár, hogy ilyen nem nagyon volt több a másfél órában.

Dicsérő szó a castingot sem nagyon illetheti, egy-két kivételtől eltekintve ugyanis elbaltázott lett a színészválasztás. A Tommy Clarke-ot alakító Robbie Kay, akárcsak az Egyszer volt hol nem volt Pánjaként, úgy itt is brillírozik, és Jack Coleman is hozza a kötelezőt, de Zachary Levi például hihetetlenül középszerűen alakít, holott a Chuck-al már megmutatta, hogy mennyire jó színész. A feleségét alakító Judith Shekoni pedig egyenesen borzalmas, túlzás nélkül mondom, hogy „tehetsége” a magyar docureality-k amatőr színészeinek szintjén mozog. További fájó pont, hogy a CGI rosszabb, mint az alapszériában, az ottani remek effekteket teljesen valótlannak ható, low budget hatások váltották fel, pedig pénzt bizonyára kaptak rá, csak épp a kivitelezést bízták rossz emberekre (lásd: Once upon a time). A zenék maradtak a régiek, tehát most is remekül hangzik a Heroes, és a feliratok jellege is megőrizte jellegzetes stílusát, szóval aki nosztalgiára vágyik, az félig-meddig elégedett lehet.

Aki azonban azt a Hősöket szerette volna viszont látni az újrakezdésben, amely 2006-ban ámulatba ejtette a világot, nos, ő nagyot fog csalódni. Itt bizony nincs mögöttes tartalom, nincsenek maradandó karakterek, de még egy Sylar-hez hasonló antagonista sem, csak közhelyes szerepek középszerű alakításokkal, jó pár évvel elmaradott CGI, és egy izgalmasnak tűnő történet, melyről könnyen kiderülhet, hogy csupán egy lufi, mely pár rész múlva kipukkad. A negyedik évadnál nyílván jobb lett ugyan a Reborn, de ez hadd ne legyen dicséret egy olyan sorozattal szemben, amitől minden rajongó megváltást várt.

október 1, 2015
Gotham – Elindult a 2. évad

Nemcsak a mozivásznon, de a TV képernyőn is reneszánszukat élik a különféle képregény-adaptációk. Elég csak a CW egyre masszívabb felhozatalára gondolni (Arrow, Flash, illetve hamarosan a Legends of Tomorrow), de akad egy időközben elkaszált Constantine is az NBC-n, az abc-n ott a Marvel filmek kistestvérének is tekinthető Agents of S.H.I.E.L.D. (illetve annak előzménye, az Agent Carter), valamint nemrégiben a Netflix is rápörgött a témára a Daredevil-el. Tavaly a FOX is beállt a sorba, és előállt Jim Gordon előtörténetével, ez volt a sokakat megosztó Gotham, mely a képregény miliőt mellőzve inkább egy kissé noir hangulatú kriminek volt tekinthető, erősen hullámzó minőséggel, de remek hangulattal prezentálva Batman leendő ellenlábasainak kezdeti lépéseit.

Azt maga a produkció feje, Bruno Heller (Róma, A mentalista) is elismerte, hogy különösebb koncepció vagy tematika nélkül álltak neki a szériának, ezért volt sokszor csapongó, fókuszvesztett az első évad, kiváltképp annak második fele. Jöttek persze az ígéretek, hogy másodjára majd nem így lesz, törekednek a koherenciára, és jobban ráerősítenek az ikonikus gonoszokra, de a borzasztóan összecsapott finálé után azért némileg szkeptikusan ültem le a premier elé. Épp ezért nagy öröm, hogy leírhatom: nagyszerűen kezdett a Gotham 2. szezonja.

Az írás innentől spoilereket tartalmaz!

A készítők nagyon ügyesen (khm, klisébe hajlóan) megoldották, hogy ne nagyon kelljen foglalkozniuk az előző évad végi perpatvar következményeinek kibontásával. Az „egy hónappal később” felirat után ugyanis Pingvin már kiskirályként tiszteleg, Falcone és Maroni szóba sem kerül, Harvey a rendőrséget otthagyva pultosnak áll, Arkham roskadozik az elmebetegektől, a „közösségnek” pedig immáron Jerome és Barbara is részese, kiknek szerepe meghatározó lesz az évadban. Egyedül Jim nem enged hivatásából, hiába fokozták le közlekedési rendőrré, továbbra is szolgálatban van, egészen addig, míg egy incidens miatt Loeb el nem éri, hogy kirúgják a GCPD-től. Ez lesz az a momentum, ahol a sorozat hangulatilag nagyon megváltozik az előző etaphoz képest, mert bár vidám hangvételű eddig sem volt, innentől végképp ráillik a noir jelző. Jim, hogy állását visszaszerezze nem rest illegalitásba vonulni, segítséget pedig Pingvintől kér, aki cserébe behajtót csinál belőle. Az új (és természetesen ideiglenes) életmódhoz társul az alkoholizmus, Gordon deviáns viselkedéséhez pedig igazodik a képi világ is, az eddigi barnás színben úszó nagytotálokat a szürke, borongós városképek váltják fel, legtöbbször szakadó esővel megtoldva – a hangulattal tehát továbbra sincs gond. A megváltozott hangvételt csak tovább fokozza a brutalitás, a Gotham még véresebb lett, és mostanra egy levágott fejjel való morbid játszadozás is gond nélkül belefér – nem hiába készült a felnőtt besorolást kapott promó videó.

Új ellenfél is akad, Theo Galavan személyében, aki az Arkham-ból megszöktetett bűnözőkből szeretne csapatot verbuválni (elég drasztikus módszerekkel), karizmája pedig percek alatt eladta a karakterét, erős antagonista lehet belőle, főleg, ha az írás minősége a továbbiakban is ennyire jó lesz. A fő szál valószínűleg rá fog koncentrálni, de mellette Nygma sem kerül perifériára (volt pár zseniális perce a részben), Pingvin is tovább építi birodalmát, és persze Bruce Wayne története sem elhanyagolható, hisz végső soron Gotham az ő védelme alatt fog állni pár év múlva. Most először nem is éreztem feleslegesnek a szerepeltetését, szóval, ha jól mozgatják a szálakat, teljes értékű szereplő is lehet.

Hibátlan persze messze nem volt az epizód, Selina pálfordulása már az élőző évad végén is hiteltelen volt, most pedig, hogy immáron Pingvin jobbjaként tiszteleg, szinte nevetséges volt a karaktere. Jim pálfordulása sem túl hihető, hiába volt szükségszerű, az igazság bajnokaként megismert férfitől ez túl erős váltás, melyet maximum annyival tudnak majd kompenzálni a későbbiekben, ha belevisznek némi morális dilemmát az életébe. Volt továbbá pár felesleges kameraállás, illetve rendezői közhely is (menekülés egy étterem konyháján át, komolyan?), de összességében jól összerakott epizódot kaptunk, melyen végre érződött az átgondoltság, a javulni akarás. Ha jó lesz az átívelő szál, kevesebb lesz a heti eset, és nem rontják el a karaktereket, egy remek évadnak nézünk elébe, mely kijavítja az előző felvonás minden hibáját, és megtartja annak minden előnyét. Úgy legyen!

szeptember 25, 2015
Hyperion, Örök háború: SF klasszikusok filmen

Az utóbbi időben egyre több sci-fi könyv mozis vagy tévés adaptációját jelentik be, A gyermekkor végétől kezdve A marsin át a Szép új világig, és úgy tűnik, a feldolgozási kedv nem csökken. A Kirkus Reviews összegyűjtötte a legújabb terveket.

Hyperion

Végre valaki hozzá mer nyúlni Dan Simmons Hugo-díj nyertes, zseniális eposzához. A színész és producer Bradley Cooper (Amerikai mesterlövész) vállalta magára feladatot, összefogva többek között az Oscar-díjas Graham King producerrel (Az Argo-akció, Z világháború) és Itamar Moses-szel, aki a Gengszterkorzó egyik forgatókönyvírója. A folytatásokat is megért könyvből néhány részes minisorozat készül a Syfy csatorna számára.

A történet szerint a 29. században az emberiség uralma galaxisokra terjed ki, polgárai gyarmatbolygók százait népesítik be. A Hegemóniát azonban külső és belső veszélyek is fenyegetik: küszöbön áll a háború a barbár Számkivetettekkel, miközben az emberi civilizáció életét segítő, kiismerhetetlen MI-k rejtélyes terveket kovácsolnak. A pattanásig feszült helyzetben hét zarándok indul útnak egy peremvidéki bolygó, a Hyperion felé. Úticéljuk a téridő törvényeinek fittyet hányó, legendás Időkripták, és a félistenként tisztelt, rettegett gyilkológép, a Shrike.

A Hold börtönében

Szintén Hugo-díjat nyert Robert A. Heinlein a Hold függetlenségi harcáról szóló regénye, melynek eredeti címe The Moon is a Harsh Mistress. A könyvet az X-Men filmekről ismert Bryan Singer rendezi a Twentieth Century Fox stúdiónak Uprising (Felkelés) címmel.

A XXI. század második felére az egész Hold iparosodott. Bányák és gyárak mindenütt, ám a megtermelt javak nem a telepeseket gazdagítják, minden a Földet illeti meg – a Hold ugyanis gigantikus büntetőtelepként üzemel. Tökéletes börtön, hiszen aki néhány évet eltölt itt, a csekély gravitációhoz való alkalmazkodásnak köszönhetően már nem térhet vissza az anyabolygóra. Persze csak idő kérdése, hogy az egyre fokozódó feszültség mikor vezet lázadáshoz.

Örök háború

Joe Haldeman klasszikus katonai sci-fije a Hugo-díjon felül a Nebulát is elnyerte. A könyv adaptációjának jogait a Warner Bros. orozta el a Sony elől. A hírek szerint a főszerepben Channing Tatumot (Jupiter felemelkedése) láthatjuk majd.

A háborút a csillagközi űrben vívja az emberiség egy kiismerhetetlen és legyőzhetetlen ellenséggel szemben, s már az is valóságos tortúra, amíg valaki eljut a csataterekig. Ha pedig dacolva önnön esélytelenségével sikerül életben maradnia, minden megpróbáltatások legkegyetlenebbike vár rá: beilleszkedni egy olyan otthoni létezésbe, mely idegenebb a legtávolabbi bolygók világánál is.

Legenda vagyok

Richard Matheson 1954-es regényéből már többször is készült film. Először 1964-ben, Vincent Price főszereplésével, The Last Man on Earth címmel. Tíz évvel később debütált a The Omega Man Charlton Hestonnal, végül pedig 2007-ben Will Smith maradt egyedül a zombikkal a Földön. A hírek szerint ezúttal eltérés lesz a forgatókönyvben és az alkotók olyan rebootot terveznek, amire akár folytatásokat lehet építeni.

A Földön pusztító járvány sodort végig, amely vérszomjas zombivá változtatta az emberiséget. Robert Neville azonban immunis a vírusra. Mára ő New York utolsó lakója, s talán az egész világon nincs már rajta kívül ember. A mutánsok figyelik minden mozdulatát, és vadásznak rá. Neville menekülés közben saját vérének felhasználásával próbálja előállítani a járvány ellenszerét. Sikerén az emberiség jövője múlik.

Életerő

Colin Wilson The Space Vampires (Űrvámpírok) című regénye 1976-ban jelent meg, és 1985-ben Lifeforce (Életerő) címmel forgatott belőle filmet Tobe Hooper (Poltergeist), többek között Patrick Stewart főszereplésével. A Valhalla Páholy 1994-ben adta ki a könyvet, szintén Életerő néven. A történetből ezúttal a Chiller Network készít tévéfilmet, ami még az idén bemutatásra kerül.

A Kisbolygók zónájában kutató űrhajós különös, idegen járművet fedez fel, melynek fedélzetén néhány embernek látszó lény mélyfagyasztott testére lelnek. A kutatóhajó legénysége hazasiet a világraszóló lelettel – s ez csak az első hiba a sorban…

augusztus 20, 2015
Folytatódik a Hősök: itt a trailer

Szeptember 24-en debütál az NBC csatornán a Heroes Reborn, a nagy sikerű Hősök széria folytatása. Az első teljes hosszúságú előzetest a Comic-Con alkalmából mutatták be a közönségnek.

A forgatókönyvet ezúttal is Tim Kring jegyzi, akárcsak az első sorozat esetében. A klasszikus főszereplők közül visszatér többek között Hiro Nakamura, Matt Parkman, Noah Bennet és a Haiti. De persze a hangsúly az új, fiatal hősökön van. Az őket alakító színészeket általában más tévésorozatokból ismerhetjük.

Az alaphelyzet a szokásos: a különleges adottságaikra ráébredő hősök keresik a helyüket és céljukat az univerzumban, miközben menekülniük kell azok elől, akik szeretnék megszerezni a képességeiket, vagy éppen holtan akarják őket látni.

július 13, 2015