Címke: tévé

  • Mit nézzünk a nyáron? – Sorozatok a zsánerből

    Hamarosan itt a nyár, amikor kedvenc sorozataink közül elég sok pihenőre megy vagy véget ér. Pánikra azonban semmi ok, hisz idén nyáron is számos régi kedvenc tér vissza a képernyőre, de új, ígéretes alkotások is jönnek.

    Visszatérők:

    Számos, a mi szívünknek is kedves sorozat folytatódik. Május elsején kezdett az itthon Londoni rémtörténetekként futó Penny Dreadful 3. évada. Az új etapban a szereplők életútját külön követhetjük nyomon, de Patti Lupone visszatérésének talán jobban örülhetnek a nézők. Kritika az új évadról a jövő hét folyamán várható.

    Szintén újra látható A célszemély (Person of Interest), ami sajnos 5. és egyben utolsó évadát kezdte május 3-tól. A sorozatot jegyző csatorna, a CBS heti kétszer (hétfőn és kedden) adja kint, így ráadásul még nagyon rövid időn belül is ér végéhez ez a történet. Reméljük, ennek ellenére, méltó befejezést kap.

    Május 25-én folytatódik a tavaly indult Wayward Pines is, amiről itt írtunk, összegzést pedig a 306-os Galaktikában olvashattatok. Habár az előző évadot tekinthetjük lezártnak, maradt bőven mesélni való. Reméljük, az új évad méltó módon tudja továbbépíteni Wayward Pines titokzatos világát.

    A visszatérők közül talán a The Last Shipet érdemes továbbra is figyelemmel kísérni. Június 12-től A TNT sorozata 3. évadában a kínai kormány kerül középpontba, Japánban pedig új kór üti fel a fejét. További kedvcsinálásnak itt az új évad trailere.

     

    Az utolsó visszatérő sorozat, amiről szót kell ejteni, az a Mr. Robot. A tavalyi zajos siker után nem volt kérdés, hogy lesz-e folytatása a sorozatnak: július 13-tól már nézhetjük is a 2. évadot. Úgy tűnik, a történet ott folytatódik, ahol abbamaradt. További részletek a trailerben.

     

    Az újoncok, akikre érdemes lesz odafigyelni:

    Úgy néz ki, hogy idén inkább a nagy népszerűségnek örvendő képregény adaptációk és a természetfeletti témák nyertek teret, de akadnak sci-fi közeli művek is. A legérdekesebbek ezek közül.

    Preacher (AMC):

     

    Május 22-én kezd Garth Ennis és Steve Dillon képregényének adaptációja, a Preacher  (itthon a Vertigo antológiában jelent meg Prédikátor címen). A történet egy ellentmondásos prédikátorról, Jesse Custerről szól, aki titokzatos erők birtokába jutott. Jesse útnak indul, hogy megtalálja Istent és válaszokat találjon kérdéseire. A keresés során csatlakozik hozzá ex barátnője, Tulip és egy ír csavargó, Cassidy. A sorozat alapjául szolgáló sorozat sötét humorral és véres, erőszakos képi világgal kelti életre a történetet, e tulajdonságai miatt sokszor hasonlítják Tarantino filmjeihez a Prédikátort. Reméljük, mindez majd visszaköszön a sorozatban is. Május 22-én kiderül.

    Cleverman (Sundance):

     

    A június elsején startoló Cleverman egy amerikai/ausztrál/új-zélandi koprodukció. A történet egy disztópiában játszódik a nem is annyira távoli jövőben. Ebben a világban az emberiségé a hatalom, a többi faj alárendeltnek és kiirtandónak számít: ilyenek a mitológiai lényekre hasonlító fajok is. Ilyen körülmények közt próbál két, egymástól elidegenedett bennszülött testvér túlélésért küzdeni.

    Outcast (Cinemax)

    A Walking Dead alkotóinak új sorozata június 3-án érkezik. Robert Kirkman képregényén alapuló történet. Kyle Barnes azokat az erőket kutatja, amik már gyerekkora óta kísértik, és rendszeresen megszállják. A trailer alapján egy igazi borzongatós horrorra számíthatunk egy egyedi, hangulatos látványvilággal.

     

    Stranger Things (Netflix):

    Július 15-én indul egy érdekesnek tűnő sorozat, a Stranger Things. A 80-as években játszódó történet egy gyermek eltűnésével kezdődik, majd egy természetfeletti erőkkel kísérletező titkos csoporttal folytatódik. A fiú édesanyjának a legrémisztőbb dolgokon kell keresztülmennie, hogy visszakaphassa gyermekét. Habár ennél többet nem tudni a történetről, a casting (pl. Winona Ryder) és maga a Netflix név egy minőségi horrort sejtet.

     

    Kicsit borzongós, de izgalmas nyárnak nézünk elébe. A folytatások remélhetőleg hozzák az elvárt színvonalat, az újoncok pedig új kedvenceinkké lehetnek. Mi mindenképpen figyelemmel kísérjük a régi és új sorozatok alakulását.

    Forrás: io9 és Screenrant

  • Sorozat lesz az Idő kerekéből

    Elavultnak látszik az a kijelentés, miszerint a fantasy rajongók alig kapnak nekik való sorozatot. Patrick Rothfuss A királygyilkos krónikája is esélyes arra, hogy sorozatként adaptálják, akkor várjuk az új Az Úr Sötét anyagait, és úgy tűnik, végre lesz filmes feldolgozása Robert Jordan Idő kereke történetének is.

    Harriet McDougal, az Idő kereke (röviden WoT) könyvsorozat szerkesztője és Jordan özvegye április végén jelentette be a hírt. Egy hosszas jogi vita eredménye ez (2015-ben a Red Eagle Entertainment készített egy kisköltségvetésű pilotot a történetből, amiről McDougal elvileg nem tudott), már csak az adaptációért felelős stúdió bejelentésére várnak.

    A WoT a 14 kötetével az egyik legnagyobb high fantasy könyvsorozat, ami eddig megjelent. A történet Rand, Mat, Perrin és Egwene kalandjait követi nyomon, akik elhagyni kényszerülnek otthonukat. Útjuk egy sosem képzelt világba vezeti őket, ahol a próféciák és a varázslat mind valóság és a legsötétebb gonosz pedig újjászületőben van.

    Jordan a WoT-tal olyan művet hagyott ránk, aminek összetettsége és nagysága lenyűgöző, azonban annak, aki filmre szeretné vinni maga a rémálom. Bárki is készíti majd az adaptációt, remélhetőleg egy minőségi, alapos és természetesen az eredetihez hű művet fog bemutatni.

    Érdekességként pedig vessünk egy pillantást az IGN 5 adaptálni való fantasy listájára. Eddig első helyen Az Idő kereke szerepelt, azonban ezt már kipipálhatják. További négy, valóban ambiciózus ötlet akad még ezen a kívánságlistán.

    les-salauds-gentilshommes

    Scott Lynch: Az úri csirkefogók sorozat

    A most már első helyen szereplő fantasy könyv Scott Lynché. A történet egy a középkori Velencéhez hasonló városban, Camorrban játszódik. Itt él Locke Lamora, aki mindennapjait a város lakóinak átverésével és kifosztásával tölti. Így telik élete, amíg otthonát, a camorri alvilágot nem várt veszély fenyegeti: háború közeleg Gray King személyében.

    Az itthon kissé hánytatott sorsú könyvsorozat kicsit Robin Hoodra emlékeztető főhőse, a sötét de hangulatos világa és humora biztos sikeres lenne a tévénézők körében is.

    the-dragonbone-chair-whelan

    Tad Williams: Memory, Sorrow, and Thorn

    Habár Tad Williams itthon is ismert (pl. Tündérvidék-sorozat, Virágok harca), a Memory, Sorrow and Thorn (Emlék, Bánat és Tüske) történetei még nem jelentek meg magyar nyelven. A sorozat a The Dragonborne Chair-el indul, ami szomorú eseményekbe enged betekintést: miután Osten Arin bölcs királya elhunyt, trónját legidősebb fia vette át, akit a gonosz erők csábítása megrontott és a birodalmat romlásba taszította. Ezt a többi fivér nem nézi jó szemmel és polgárháborút robbantanak ki a Sárkánytrónért. A sűrű események közepébe csöppen a történet főhőse, Simon. Egy balszerencsés eset következtében elkerül a kastélyból, ahol szolgált és megkezdődik a nagy kaland, ahol elfeledett mesék lényeivel és egy harcias hercegnővel találkozik, de a veszély sem várat magára sokáig: visszatér a halálból a bosszúszomjas király.

    A könyvsorozat egyszerre vegyíti a tolkien-i motívumokat és alkalmazza a kortárs fantasy toposzait egy Artúr-mondakört idéző elbeszélésben. A Memory, Sorrow, and Thorn nagy hatással volt több, ma is alkotó zsáneríróra, többek között George R. R. Martinra.

    961cf7a1eba3fefdadd7c0e92598382a

    Steven Erikson: A Malazai Bukottak Könyvének Regéje

    Az itthon is nagy népszerűségnek örvendő Malazai Bukottak adaptálása bizony igazi kihívást jelentene bárki számára. A 10 kötetes sorozat több évezreden és dimenzión átívelő történetet mesél el, amit még összetett politikai intrika és társadalmi kérdések is átszőnek. Az első kötet, a Hold udvara a Malazai birodalom bukását és Darujhisztán, az utolsó független város ellen tervezett hadjáratot meséli el.

    Erikson egy lenyűgöző és újszerű világot épített fel regényeiben, ahol természetesen csatákból, színes karakterekből és váratlan fordulatokból sincs hiány. Rajongói szerint a Trónok harcánál is bevállalósabb – ha értitek, mire gondolok.

    MH08

    Tamora Pierce: A Nőstényoroszlán éneke

    Ez a sorozat egy Alanna nevű lányról szól, akinek legfőbb vágya, hogy lovag lehessen. Hogy valóra válthassa álmát, fiúnak álcázza magát és a királyi palotába megy, hogy megkezdje kiképzését. A négy kötet során a lány számára bőven kijut a kalandokból, ellenségekből és egyéb meglepetésekből.

    A főleg ifjúsági fantasyként jegyzett tetralógia fordulatos és humoros történet egy szerethető, de belevaló főhőssel. Igaz, már több mint 30 éve éves a sorozat, de még most is kiemelkedik az ifjúsági regények közül. Egy főleg fiatalokat megcélzó, de felnőttek számára is élvezhető sorozat tudunk elképzelni Pierce regényei alapján, ami valóban üde színfolt lehetne a mai fiataloknak szóló sorozatok közt.

    Reméljük, egy napon tényleg viszont láthatjuk ezeket a képernyőn. Végül pedig hozzátok fordulnánk egy kérdéssel: szerintetek még melyik fantasy (de akár sci-fi vagy horror) történetet lenne érdemes tv sorozatként látni?

  • Ördögi nyomozás – Lucifer évadkritika

    Az elmúlt másfél évtizedben borzasztóan sok helyszínelős sorozatot láttunk már. Volt Las Vegas-i, tengerészeti szolgálatos, Los Angeles-i, párizsi, de akadt látnokos, humoros, darabolós és még jó darabig sorolhatnánk. Azonban olyan még nem volt, ahol maga a kénköves pokol ura, Lucifer lett volna a nyomozó a gyilkossági ügyekben. Az olvasó itt jogosan kapkodhatja a fejét, miként jön az Ördög a detektív munkához. Lássuk, mi köze van egymáshoz a két dolognak!

    Lucifer, a keresztény alvilág rettentő ura, bűnösök megkínzója rettenetesen unatkozik a pokolban, ezért úgy dönt, hogy Los Angelesbe költözik, ahol egy pazar klubot nyit, és maffia-módon szívességeket tesz, s hajt be a halandóktól. Öt év elteltével egy szerencsétlen gyilkosság miatt főszereplőnk, Lucifer Morningstar (Tom Ellis) összekerül egy törtető nyomozónővel, Chloe Deckerrel (Lauren German), aki az egész évadban pátyolgatja az infantilis ördögöt. Az első széria keretét kettejük kapcsolata adja majd, illetve a megoldásra váró gyilkosságok, melyek kinyomozásában Lucifer egyre nagyobb szerepet vállal.

    Lucifer_Maze

    VIGYÁZAT! A CIKK TOVÁBBI RÉSZE ELSZÓRTAN SPOILEREKET TARTALMAZ!

    A népszerű Vertigo képregényből adaptált dark fantasy sorozat „limonádénak” tűnhet; kimondottan családbarátra vették a figurát, amit nem is tudom, hogy negatívumként hozhatnék-e fel, vagy kiemelhetném jó pontként. Az első dolog, amire felfigyelhetünk, az nem más, mint hogy Lucifer nem tagadja meg a testi örömöket, az alkoholt (drogokra is tesznek némi utalást), és az ördögi szívességeket, viszont abszolút nem tűnik gonosznak. Többektől is hallottam, ha szóba került a sorozat, hogy „Lucifer nem elég sátáni, lehetne gonoszabb is, ha már ő a Pokol ura.” A bennünk mélyen rejlő gonosz-énünk valóban arra vágyik, hogy előtörjön az igazi elvetemült patás a sorozatban – pedig nem fog. (Tény, hogy az már bőven nem férne bele a családbarát megjelenítésbe.) Mindezek ellenére a Lucifert érdekes sztorival, mondanivalóval áldották meg a készítők. Olyan témákat boncolgat, mint az örök jó és gonosz, hogy árnyalhatóak-e az ősi beskatulyázott szembenállások, egyáltalán létezik-e a mindenek feletti gonosz, és hogy az emberekre hogyan hatnak a környezetbeli változások?

    Az évad masszív magját képezik Lucifer látogatásai pszichológusánál, ahol a terapeutával, Dr. Linda Martinnal (Rachael Harris) számos olyan kérdést vitatnak meg, amelyek röhejesnek hathatnak az Ördög szájából, ám igenis releváns témák a halandók számára. Az erős szál mellett szinte teljesen eltörpül Lucifer egyetlen démontársával, Maze-zel (Lesley-Anne Brandt) való kapcsolata, ami ki sem forrt, és még csak nem is érdekes annyira.

    LUCIFER

    Lucifer ördögi mivoltát mindenki metaforaként kezeli, ami pedig rengeteg szellemes, humoros jelenettel tarkítja a sorozatot. Ahogy haladunk előre a részekkel, Lucifer úgy veszíti el halhatatlan jellegét, és annál inkább emberivé válik. Megtudhatjuk, hogy ő valójában nem gonosz, csak gyűlölt apja, Isten taszította le a pokolba, hogy ott uralkodhasson a bűnösök és vétkezők fölött, s öröklétig kínozhassa őket. Amenadiel feladata visszavinni Lucifert a helyére, de a brit akcentusú ördögnek ehhez nem fűlik a foga, ebből a konfliktusból is láthatunk majd (de nem eleget).

    Nagyon sok sorozatnál instant bukáshoz vezet, ha a könnyedebb hangvétel után valami komollyal állnak elő a készítők. A Lucifer a kezdetekben remekül bemutatja az arrogáns, gyerekes, beképzelt ördögöt, amitől nem egyszer sikerült idétlenül felröhögnöm, de lazaságát még a komolyabb szituációkban sem veszíti el. Néha előtör belőle az igazi mélyről fakadó ősi fődémon, de ezek a képsorok nagyon minimálisra vannak szabva. Nem is lehet eldönteni, hogy igazából mire is kerül a hangsúly: a pszichológiai szálra, ami messze a legérdekesebb, „Luci” és Chloe munkakapcsolatára, Lucifer sátáni mivoltára, vagy apjával való szembeszegülésére. Akkor sem lenne nagy baj, ha valóban az egész csak egy hatalmas metafora lenne, de így picit bekavarnak a nem igazán kifejtett szálak, amelyekről szívesen megtudtam volna többet is. Az évad tizenhárom epizódból áll, talán ha még három résszel többet kaptunk volna, akkor remek egyensúlyba kerülhettek volna az enyhén szétszórt cselekményszálak. Az első széria egy remek, és izgalmas cliffhangerrel zárult, ami miatt várós a következő etap.

    lucifer sorozat

    Összegezve a Lucifer egy humoros, egyben új megvilágításba helyezett detektívsorozat, érdekes karakterekkel, felettébb érdekfeszítő kérdésekkel. Az ördög-ember metafora kezdetben furcsa lehet, de később kiteljesedik, megérthetjük érző oldalát is a Sátánnak. Kikapcsolódásnak, unalomelűzésnek tökéletes sorozat, filozófiai mélységekbe nem merül, de nincs is rá szüksége. Könnyed, mindenki számára nézhető a Lucifer. Mi már várjuk a következő évadot.

     

  • Szupersztereotípia – Supergirl évadkritika

    Amikor a Supergirl sorozat pilot részéről írtunk, azt emeltük ki, hogy ez egy igazán belevaló csajos széria lesz, és hogy mennyire szükségünk van egy határozott női szuperhősre. És egyáltalán egy kompetens női főszereplőre, mert ez a típus ritkaságszámba megy mostanában. Joggal hihettük a Supergirl-re, hogy egy halom ilyen szereplőt fog felsorakoztatni. Lássuk, mennyire tartotta be az első évad az ígéreteit, és mennyire sikerült megtalálnunk a számításainkat benne.

    A Supergirl teljes évada egy sztereotípiától hemzsegő, szexista mozgókép-halom, pedig igyekeztem nem belelátni fölöslegesen olyan dolgokat, amik nincsenek is jelen. Azonban itt szinte teljesen a néző arcába másznak a kínos szereplők, jelenetek, párbeszédek, akciók.

    Kara Danvers, más néven Kara Zor-El, azaz Supergirl (Melissa Benoist) nem más, mint egy hisztis kislány. Kimondtam, mert ki kellett, hogy mondjam. Minden egyes epizód arról szól, hogy mennyire meg akar felelni másoknak, és mennyire el akarja magát különíteni nagybátyjától, Supermantől, de mindezt hihetetlenül ellenszenves módon. Fogadott nővérével, Alex-szel (Chyler Leigh) karöltve próbálják megmenteni National City lakosságát a fenyegetésektől. Szinte mindig, vontatottan sulykolják a nézőbe a tanulságokat, és hogy mennyire fontos egymást megvédeniük, még akkor is, ha egyikük az idegenelhárító különleges, titkos csoport (DEO) tagja, a másik pedig egy idegen bolygóról származó űrlény, aki gond nélkül kinyom néhányszáz tonnát kisujjból.

    supergirl cat grant

    Karának, mint minden jóravaló szuperhősnek, kell egy civil nappali munka is. Hétköznapjait a nagy hírnevű Catco magazinnál (amely egyben minden médiumot magában foglal) tengeti a főnökasszony asszisztenseként, aki nem más, mint a munkamániás, szintén sztereotíp Cat Grant (Calista Flockhart), aki a számos pop-kulturális utalásért is felelős. Gyakorlatilag a megalomániás, lekezelő, arrogáns ember mintapéldája.

    Kara két munkatársa tudja Supergirl valódi kilétét: az egyik James Olsen (Mehcad Brooks), aki jól ismeri Supermant is (a képregény rajongóinak nem idegen a név, de ebben a kontextusban kissé furcsa), a másik pedig Winn Schott (Jeremy Jordan), aki pedig szerelmes Karába. Ám Karának James tetszik, szóval van egy teljesen fölösleges szerelmi háromszög, aminek nem sok értelme van, és nem is lesz egészen az évad végéig, ahol az elnyújtott katarzis talán megérinti az érzékenyebb nézőket.

    supergirl

    A hétköznapi fáradtságokat levezetve főhősnőnk fölölti a piros-kék gúnyát és az űrlényelhárítóknak segít legyőzni a kívülről jött fenyegetéseket, vagyis az űrlény-gonosztevőket.

    Természetesen Supergirlnek nem sikerül legyőzni őket elsőre, mert végtelenül gyengének ábrázolják őt. Ezt betudhatjuk annak, hogy még csak most fedezi fel valódi erejét, illetve minden ellenfele a Fort Rozz nevű űrbörtönből érkezik, tehát igazi intergalaktikus gonosztevőkkel gyűlik meg a baja.

    Itt már kibújik a szög a zsákból, mert kvázi ellentétes párhuzamként próbálja a sorozat bemutatni, hogy egy nőnek mennyivel több erőfeszítést kell tennie ahhoz, hogy ugyanazért a munkáért, ugyanolyan elismerést kapjon, mint egy férfitársa. Ez azonban szöges ellentétben áll azzal, hogy hihetetlenül szexista a sorozat. Kara, vagy Supergirl akármit csinálhat, nővérén és két barátján kívül senki se ismeri el őt. Megmenthet bárkit, egy halom ember utálja. Állandóan az Acélemberhez hasonlítgatják kezdetben, de ez számos sebből vérzik, amelyet most nem fejtenék ki, mert azzal nagyon eltérnék a témától. Az egészből viszont le lehet vonni egy olyan következtetést, miszerint minden nő a világban – hiába nézik le a munkában, magánéletben, elnyomhatják, megalázhatják – a maga és családja szuperhőse. Ez egy nagyon szép hasonlat, de a sorozat ezt nem fejti ki. Sarkít nagyon fontos dolgokkal kapcsolatban, és ettől az egyébként túlstilizált, közel tökéletesnek mutatkozó karakterek is komolytalanokká válnak.

    Superman-on-Supergirl

    Supergirl elhatározza, hogy megmutatja a világnak: van olyan jó, mint Superman! Ez azzal jár, hogy minden akcióba önfejűen, felkészületlenül vág bele, rengeteg kárt okoz, és természetes, hogy ezért őt okolják. (Elég, ha példának vesszük a Batman V Supermant.)

    És ezzel el is telik a játékidőre szánt 40 percből nagyjából 30, úgy, hogy tulajdonképpen semmi sem történt, csak egymás vállán sírt minden karakter. Majd az aktuális epizód tanulságait felhasználva, Supergirl felülkerekedik ellenségén. Ezzel csupán egy probléma van: nem kell ahhoz képregényrajongónak lenni, de még atomfizikusnak sem, hogy megállapítsuk már az első képkockáknál, miként kell legyőzni a gonoszt. Mindig van egy olyan jellemzője, ereje, aminél egyből kapcsol a néző, és előáll három lehetséges opcióval, hogyan lehetne elbánni a bűnözővel. Emellett egy komplett, erre szakosodott szervezet képtelen rájönni, és a világ egyik legerősebb szuperhősnője sem mutatkozik túl kompetensnek munkája elvégzésében.

    supergirl

    Hogy azért valami jót is mondjak a sorozatról, nagyjából az évad utolsó harmadára elindult valami, amitől komolyabban lehetett venni. Sajnos a kezdeti hibákat nem sikerült kigazolni, és még egy csomó másik is társult melléjük, de a sztorinak van értelme, és a szereplők közti kémia és felnőttesebbé vált. A humorosnak szánt képkockák néha túlerőltetettek, néha viszont meglepően jól sülnek el. A színészekre nem tudnám azt mondani, hogy rosszul játszanak, mert hozzák, amit hozni kell, de nem sok kiemelkedőt alkottak. Főleg, mikor lerí a jelenetről a zöld háttér és a CGI, a színészek arcán is látszik, hogy fogalmuk sincs, éppen akkor mit kéne csinálniuk. Apropó látvány! 2016-ot írunk, amikor a legkisebb költségvetésből is nagyon szép effektek készíthetőek. Itt nem értem, mi siklott rossz vágányra. Az összes (úgy értem, hogy tényleg az összes) speciális vizuális effekt egyszerűen béna és gagyi. Kínos nézni, mert a vetített háttér, egy-egy gonosz idegen külseje, a harci koreográfiák, vagy csak Supergirl repülése mind-mind iszonyatosan rosszul néznek ki. (Elég, ha csak egy pillantást vetünk a Marsi Fejvadász külsejére…)

    supergirl martian

    A sorozat értékelései nem szállnak az egekbe, de a nézőszám egy halom rekordot megdöntött, tehát úgy néz ki, rengeteg ember imádja is a sorozatot. A Flash-sel közös crossover epizód is remek hangulatú volt, de a rész rövidsége miatt nagyon kapkodósra sikerült, ami kissé zavaró, de nem szőrszálhasogatok, inkább megdicsérem a készítőket, hogy egy ötletes, és pazar résszel tudtak előállni. Hosszas huzavona után végül bekérték a második szezont is, amely elvileg a Cadmus projektet vizsgálja majd mélyebben.

    Összegezve a Supergirl egy rengeteg hibától hemzsegő, délutáni matinéként szolgáló sorozat, amelyben rengeteg potenciál van. Az évad végére több komolyságot kap, az érzelmek emberinek mutatkoznak, a szezont átszövő főgonoszok mélységet kaptak. A szexista vonulat még nem tűnt el teljesen, de a nők már inkább hasonlítanak a valódi világ nőire, semmint kellékekre, kötelező mondatokkal, sztereotíp jellemzőkkel. Hosszú út állhat még Kara és a sorozat előtt, de ehhez fejlődnie kell mindkettőnek. Rengeteg dolgot kell még megtanulnia, a számos hibát ki kell küszöbölni, hogy ne legyen érezhető a roppant szexizmus, ami átömlik a néző agyába, vagy legalább próbálják meg ellensúlyozni azt olyasvalamivel, amiben Kara kifejezetten sokkal jobb, mint férfitársai.

    Én mindenesetre nagyon szurkolok, hogy egy igazi, kiforrt és cselekménydús sorozattá váljon a Supergirl. Az évadzáró duplaepizód megmutatta, milyennek is kellene lennie.

     

  • Daredevil 2. évad kritika

    A Netflixnek sokat köszönhet az amerikai, és most már az európai közönség is. Nemcsak a warezt tette teljességgel irrelevánssá kínálatával és szolgáltatásaival, de saját készítésű műsorai is minőséget képviselnek, olyat, amire a legtöbb tengerentúli TV csatorna csak irigykedve tekinthet. A Netflix felkarolta, és sikerrel befejezte a Star Wars-univerzum első animációs éráját, a Clone Warst, lehetővé tette Kevin Spacey-nek élete szerepét (House of Cards), visszaterelte a Wachowski tesókat (khm..nővéreket) a térképre a Jupiter felemelkedése zakó után (Sense8), és a sorozatok mellett a filmiparban is sikerrel vetették meg lábukat, méghozzá egy érzékeny és aktuális témát feldolgozva (Beasts of no nation). Tavaly pedig a Marvel-DC kisképernyős egyensúlyát is helyre billentették, mert utóbbi képviselői (a CW-nek hála) bőven a „vidámak” felett álltak, mennyiség tekintetében legalábbis mindenképp. A Daredevil viszont nemcsak szembement minden Marvel sztereotípiával, de olyan kvalitással adta elő a vak igazságosztó történetét, hogy az még mozivásznon is párját ritkította volna. Míg az első évad sikerrel köszörülte ki azt a csorbát, melyet a 2003-as borzalom okozott a rajongók szemében, addig a folytatás rögtön négy filmet tesz csupán kellemetlen emlékké, olyannyira, hogy már a most kijelenthetem: A Daredevil 2. felvonásánál jobb sorozatévad még nem született idén.

    daredevil1

    Frank Castle, alias Punisher belépője a vérgőzös első részben csak a kezdet volt. És, bár minden jel arra mutatott, hogy az évad során legfőbb antagonistaként lesz jelen, hamar kiderül, hogy motivációi (családja kiirtása) teljesen jogosak, s noha módszerei a végletekig radikálisak (tömeggyilkos, na), végső soron ugyanúgy a város javát szolgálja, mint maga a Fenegyerek, még ha önös érdekekből is teszi mindezt. Már a 3. epizódra világossá válik, hogy kettejük párharca ugyan eszelősen jól fest a képernyőn, Frank sorsát nem a fegyverek és az erőszak, hanem a szavak fogják eldönteni, méghozzá a bíróságon. És ezzel el is érkeztünk az évad legnagyobb pozitívumához. A remekbeszabott harci koreográfiák mellett ugyanis a verbális hadszíntéren folytatott harc is működik, nem is akárhogy. Míg Matt újdonsült harci botjaival intézi saját és Elektra nem épp evilági problémáit (erről később), addig végre Karen és Foggy is kibontakozhat, bár a Deborah Ann Woll által alakított hölgyemény azért kivette a részét az előző szezonban is. Foggy viszont az első évadban sokszor picsogó statiszta volt csupán, itt pedig már kompetens ügyvédként tiszteleg, kinek olyan szövegeket rittyentettek az írók, hogy csak emelni tudom a kalapom előttük. Karen emellett pedig igazából az egyetlen, aki hisz Frank ártatlanságában (és kis híján a módszereivel is egyetért), karrierjét pedig a Nelson&Murdock sajnálatos hanyatlása után oknyomozó riporterként terelgeti az évad jelentős hányadában – sikerrel. A Megtorló történetébe remekül integrálták Wilson Fisk karakterét, aki a börtönben Frank bosszúvágyát kihasználva válik Kingpinné, ezzel visszahozva pár rész erejéig a széria legutáltabb karakterét. Ez azért is óriási pozitívum, mert az évad legnagyobb részében nincs kézzelfogható ellenlábas, csak bandák, meg drogkereskedők, így szurkolni ugyan van kinek, de igazán utálni nincs kit, ami eleinte furcsa volt.

    daredevil2

    Matt valódi hivatását csak ritkán űzi az évad során, remekül kinéző jelmezében viszont annál inkább teszi a dolgát, melyhez immáron segítséget is kap régi ismerőse, Elektra Natchios személyében. Bevallom, eleinte tartottam attól, hogy az eddig teljességgel földhözragadt történetet komolyanvehetetlenné teszi majd a természetfeletti szál (lásd: Zöld Íjász), de szerencsére nem így lett. Köszönhető ez talán annak, hogy az ősidők óta dúló harc, a Kéznek nevezett titkos szervezet, a Black Sky, mint földöntúli fegyver nincs túlmisztifikálva, sőt, sokáig csak említés szintjén létezik, és a fináléra sem magyaráznak meg végső soron semmit, ez minden bizonnyal a harmadik évad, vagy a minden hőst összeterelő The Defenders minisorozat feladata lesz. Nincs felesleges hókuszpókusz, csak rébuszokban történő magyarázatok, némi halhatatlanság és a sejtetés, hogy valami mozgolódik a háttérben, mely sokkal hatalmasabb annál, mint azt bárki gondolná. Ez a ködbe burkolózás pedig nagyon jól áll a szériának. Még tovább árnyalja az amúgy is borongós tónust, mely nem csak sötét, baljós helyszínekben, a legtöbbször cenzúrázatlan erőszakban nyilvánul meg, de a történetben, a forgatókönyvben is – figyelj és tanulj, kedves Zack Snyder, a komor hangvétel nem merül ki abban, hogy sötét van, és folyton esik az eső! Elektra karaktere, Frankhez hasonlóan remekül ki lett dolgozva, a flashbackeknek van értelme, szenvtelen brutalitása pedig tökéletes ellenpólusa az emberi élet fontosságát hirdető Mattnek, kettejük vívódása remek pillanatokkal szolgált.

    Technikai téren már az első évad is brillírozott, ezt pedig csak fokozta a folytatás. A küzdelmek remekül festenek, az effektek nincsenek túltolva, a csatákat nem vágták szanaszét, az operatőri munka pedig az egyik legjobb, ami sorozatban valaha volt, a 3. epizód egysnittes bunyójára a lépcsőházban még Emmanuel Lubeczki (Az ember gyermeke, Gravitáció, Birdman) is elégedetten bólogathat. Nem spóroltak a díszleteken sem, egyetlen helyszín sem érződik műnek, mesterkéltnek, a kosztümök nem lógnak ki a sorból, a színészek pedig egytől-egyig remekül játszanak. Különösen Elodie Young Elektrája volt nagyszerű, de Charlie Fox sem véletlenül szeretné, ha karaktere feltűnhetne a mozivásznon is, jól megférne a nagy nevek mellett.

    daredevil3

    Minőségi szórakozást nyújtott a Daredevil 2. évada. Minden a helyén van, nem laposodik el, nincsenek idegesítő karakterek, az egyetlen negatívum talán, amellett, hogy sokáig nem tűnik fel épkézláb főgonosz az, hogy Frank és Elektra szála túlzottan külön létezik egymástól, ami egy idő után már nagyon feltűnő. A végére is csak úgy-ahogy ér össze a két történet, de mivel végig tudni, hogy a természetfeletti szál lesz a hangsúlyosabb a későbbiekben, így a Megtorló vendettáját csak az menti meg az érdeklődés lanyhulásától, hogy azt is hibátlanul építették fel a készítők, így szinte lehetetlen nem izgulni a kvázi melléktörténetért. A cliffhanger magáért beszél, remekül érzékelteti, hogy milyen tétekkel folytatódik a játszma a 3. évadban, addig pedig érkezik még egy Luke Cage, és feltehetően egy Jessica Jones 2. évad is, így garantálva, hogy minőségi Marvel sorozatokkal üssük el a hosszas várakozást. A karakterekkel készült minősíthetetlen filmadaptációkat pedig immáron végleg el lehet felejteni, a Netflix 2 évad alatt helyrehozott mindent, amit Hollywood anno elrontott. Köszönet érte!

  • Fear the Walking Dead 2. évad premierkritika

    Alapesetben semmi bajom a spin-off szériákkal. Ha azoknak van létjogosultsága, és egy érdekes világot bővítenek tovább, akkor igenis készüljenek mellékhajtások, hisz arra is volt már példa, hogy egy „kistesó” minőségileg túlszárnyalta még az anyasorozatot is (Zöld Íjász-Flash duó). Na, a Fear the Walking Dead pont nem esik bele ebbe a kategóriába. Nemcsak, hogy mindössze hat epizód alatt képes volt teljesen unalomba fulladni (pedig a kezdés jó volt), de ezen nyúlfarknyi idő alatt önnön relevanciáját is sztornózta. Hisz, bár időben korábban járunk ugyan, tematikáját tekintve a Fear echte az anyasorozat forgatókönyvével dolgozik, csak épp jellegtelen és/vagy idegesítő szereplőkkel tálalva azt.

    fearthewd1

    Ezt a vonalat a 2. évad szemrebbenés nélkül viszi tovább, a készítők pedig – nyomdafestéket épphogy tűrő szavakkal élve – még azzal is ön-tökönszúrást követtek el, hogy a szárazföldön is csak épphogy működő koncepciót a tengerre kontextualuzálták, így redukálva a nyitányt egy kvázi posztapokaliptikus valóságshow-vá, ahol mindenki azzal van elfoglalva, hogy mi a francot is csináljon. Victor Strand amúgy meglehetősen komfortos jachtja az első epizódban bizony a tömény unalom melegágya lett, ahol minden karakter csak lébecol, vagy épp drámaszakkörre képzeli magát, hogy meglegyen az elmaradhatatlan zsörtölődés. Salazar horgászik, Chris és Travis melodrámázik Liza „temetése” után (mert ugye ezt a szárazföldön nem lehetett elintézni), Madison elkezdett szívet növeszteni, ezzel teljesen karakter idegenné válva a teljes epizódra, leginkább mégis Nick az, aki nemigen tud mit kezdeni magával – remek megszemélyesítése az egész résznek. Ja, és persze ott van Alicia, akiről már most lerí, hogy a kompánia naivitás-katalizátora lesz, a The 100 Lexa-jaként némileg jobban a szívemhez nőtt Alycia Debnam-Carey. Előszeretettel társalog teljesen ismeretlen alakokkal, nagyon meg lennék lepve, hogy ha nem a vonal másik végén levő férfi és társai törnének borsot a főszereplők orra alá a későbbiekben. De nem csak ő vetemedik illogikus tettekre, Chris és Nick fürdőzése már-már komikus, ködfelhőben tengerbe ugrani valóban a legépeszűbb ötlet a kedélyek (meg a felhevült test) lehűtésére, mert az általában jól szokott elsülni ugye. Sebaj, legalább kapunk úszó zombikat, hogy felkavarják az állóvizet (sajnos csak szó szerint), mert ezen (plusz az amúgy egészen látványos kezdő snitten) kívül semmi nem történik a 40 percben, ami akár egy egységgel is megemelné a pulzust, ami szomorú, mert elviekben ez egy izgalmas sorozat kellene, hogy legyen. Kapunk cliffhangert természetesen (bár nem túl meghökkentőt), és egy rész alapján kár lenne leírni az immár 15 részes évadot, de egy premiernek illene felkeltenie az érdeklődést, a „Monster” viszont leginkább elaltatta azt.

    fearthewd2

    Nem kertelek, a Fear the Walking Dead második rajtja nem rossz, egyenesen borzalmas lett, annyira, hogy ha pontoznom kell, úgy 3 és 4 között mozogna. Szomorú, mert az AMC egy másik spin-offal, a Bette Call Saullal konkrétan precedenst teremtett műfaján belül, mert prequel jelleg ellenére is képes volt kilépni a Breaking Bad árnyékából, minőségét tekintve pedig el is éri azt. Nos, a Fear 2. évada egyelőre csak azt érte el, hogy még jobban várjuk az októbert, hogy kiderüljön, kit simogatott meg Negan azon a bizonyos utolsó képkockán. Mert, bár ott felháborodást váltott ki a záró jelenet, legalább elmondható, hogy elért valamit. Ez is, méghozzá egy kérdés megfoganását: Miért is nézem én ezt?

     

  • A múlt makacssága – 11.22.63 sorozatkritika

    Stephen King mesteri regényében Jake Epping angoltanár utazik vissza az ötvenes évek végére, hogy megakadályozza a Kennedy-gyilkosságot. A műből a Hulu készített minisorozatot, melynek nemrég vetítették utolsó epizódját. Sokakat lázasan égetett a kérdés: ezt a King adaptációt is elrontották, vagy vajon Bridget Carpenter keze alatt végre sikerült képernyőn életre kelteni a történetet?

    Lelkes nézőként és olvasóként elárulhatom, hogy a legtöbb vélemény szerint az utóbbi eset fordult elő. A sorozatot sok King-rajongó kritizálta a dramaturgiai elemek felülírása miatt, új szereplők, új történetszálak bevezetéséért, és sokan fel is adták a sorozat nézését az első néhány epizód után. Ezek ellenére úgy vélem, a rendező megtalálta az igazi hangot az időutazós-thrillerben, és az utolsó epizóddal  bebizonyította,  hogy képes átadni az eredeti történet leglényegesebb elemeit.

    Akik tehát eddig nem olvasták a könyvet és nem látták a sorozatot, mindenképpen érdemes belekezdeniük, és mivel az adaptáció valóban jól sikerült, igazából a sorrend is mindegy: mindkettő megérdemli a figyelmet. Azonban ők most gyorsan zárják be ezt a cikket, mivel a továbbiakban a cselekmény részleteire is ki fogok térni.

    11.22.63_01

    A 11.22.63 forgatókönyvét az a Bridget Carpenter jegyzi, akinek neve egyebek közt a Parenthood vagy a Friday Night Lights írójaként lehet ismerős. Sok olyan alapvető változtatást eszközölt az eredeti történethez képest, melyek a teljes történet ismeretében furcsának hathatnak, viszont a regényt nem olvasók számára fel sem tűnik, hiszen az alapvető hangulatot nem rontja.

    Az egyik legnagyobb változtatás egy új karakter (vagyis inkább kiszélesített mellékkarakter), Bill Turcotte figurája volt. Az eredeti történetben néhány oldal erejéig bukkan fel, a sorozatban azonban végig elkíséri Jake-et Texasba, és végül olyan sokat tölt az Oswald házaspár megfigyelésével, hogy szerelmes lesz a híres gyilkos szovjet feleségébe, Marinába.

    A dramaturgiában és adaptációban járó nézők hamar észrevehették, hogy mivel a regény teljes egészében Jake emlékirataiból áll, a sorozatban folyamatosan az ő narrációját kellett volna hallgatnunk minden egyes cselekedetéről – mivel végig egyedül dolgozott, többnyire csöndben munkálkodott. Ahogy Carpenter is nyilatkozta, Bill karakterére épp azért volt szükség, hogy valakivel megbeszélhesse az időutazó, milyen információkra van szükségük, milyen események fognak történni, mit tudnak a jövő lakosai a múlt szereplőiről.

    11.22.63_02

    A többi lényegi változtatás teljesen egyértelműen annak köszönhető, hogy a regény jócskán túllépi az ezer oldalt (King nem épp arról ismeretes, hogy szeret röviden és tömören fogalmazni), így muszáj volt valahol levágni belőle, hogy könnyen fogyasztható nyolc részt állítsanak elő. Így maradt ki a Sárga Kártyás Ember eredeti története (a sorozatban ő is egy időutazó lett, aki a kislánya halálát próbálja megakadályozni, míg a regényben egyfajta titkos társaság tagja, aki az időutazókat szabályozza), és Jake első próbaútja is, amikor csak egy iskolai barátja családi tragédiáját próbálta megakadályozni, aztán gyorsan visszatért a jelenbe, hogy kiderítse, milyen hatással volt közbenjárása.

    Végső soron a kimaradt részek többsége a regényben azt a célt szolgálta, hogy jobban megértsük miért és hogyan működik az időutazás King világában, de ennek lényegét redukálva is tökéletesen sikerült visszaadni a kisképernyőn: a múlt makacs. Nem hagyja, hogy megváltoztassák, ezért minden lehetséges akadályt az időutazó elé gördít, hogy az ne okozzon túl nagy változásokat.

    De természetesen a pozitívumok között a legfőbb helyen Sadie történetszálát kell kiemelni. A könyv valójában a szerelmi történetről szól, és az időutazás igazi tárgya, a gyilkosság megakadályozása helyett sokkal inkább annak igazi áldozata, a jodie-i könyvtáros halála a sokkal fontosabb mind Jake, mind a néző/olvasó számára.

    Sarah Gadon már csak a mosolya miatt is ideális Sadie karakterének megformálására, de a sorozat során alakításával tökéletesen életre keltette a szende lányt, aki ellopja az időutazó angoltanár szívét. Szerencsére pszichopata férje, és a horror zsáneréhez hű újra felbukkanását is úgy közvetítette a forgatókönyv, hogy érezhető legyen, Jake milyen szörnyűségeket hozhat azok életébe, akikkel a múltban találkozik.

    11.22.63_03

    Szintén nagyon jó döntés volt, hogy a sorozat végén a 80 éves Sadie-t nem egy öregjelmezbe bújt Gadon alakította, hanem Carpenter a már az ’50-es ’60-as években is színészként alakító Constance Towerst kereste fel. Így a történet befejezése az adaptáció végére teljesen szöveghű maradhatott: a harmincas éveiben járó angoltanár és a nyolcvanéves könyvtárosnő egy másik életben átélt szerelmük útórezgéseit érzik, miközben újra egymással táncolnak, és a „zene elmossa az éveket.”

    King egy friss nyilatkozatában természetesen tagadja, hogy igazi férfiként sírt volna az utolsó jeleneten, de beismeri, hogy még az ő szeme is benedvesedett.

    Legfőbb negatívumként talán pont a főszereplőt alakító James Franco játékát hoznám fel. Ahogy premierkritikánkban is elhangzott, valóban tehetséges színész, abszolút jól áll neki a szerep, viszont a nyolc epizód alatt sokszor azt éreztem, hogy még a történet ismeretében is nehéz értelmezni arckifejezéseit. Voltak jó pillanatai, de többször volt feltűnő, hogy mimikája szegényesebb skálán mozog a többi színészéhez képest.

    Összegezve úgy érzem, a King-rajongók egy olyan adaptációt kaptak, ami nemcsak hű a szöveghez, hanem kifejezetten jól megáll a saját lábán is. A 11.22.63 elkapja a regény hangulatát, és habár más konkrét sztorielemekkel, de segít az olvasónak belecsöppenni a hatvanas évek amerikájába, sok érdekes mellékszereplővel bemutatja a kor társadalmát, és annak lehetséges okait is, hogy miért övezi ennyi összeesküvés-elmélet és feltételezett titkolózás a Kennedy-gyilkosságot. A sorozatot csak nagyjából nyolc óra végignézni, de ha az ember rászánja az időt, és belemerül a könyvbe, az is van olyan izgalmas, hogy ugyanilyen gyorsan, letehetetlenül átrágja magát rajta.

  • The Walking Dead – Ilyen volt az évad második fele

    Figyelem! A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

    Tavaly elég ambivalens módon vélekedtem a 6. évad első feléről, hisz maga a fél-szezon is az volt. Négy remek részt négy közepes, vagy még annál is rosszabb követett, a félig tele-félig üres pohár pedig egy sorozat esetében nem épp elismerendő. Kérdés volt, hogy félidő után javul e a helyzet, és az az igazság, hogy, bár a második menet is tartogat pár megkérdőjelezhető írói/rendezői döntést, a végeredmény így is remek, helyenként pedig bámulatos lett, olyan minőségbeli zuhanást pedig közel sem produkált a széria, mint pár hónappal ezelőtt.

    Már a kezdéssel szereztek egy hatalmas pirospontot a készítők, az ugyanis, hogy Jessie famíliáját testületileg megetették a járkálókkal, ami a lehető legjobb döntés volt. Érezhették ők is, hogy a család minden tagja szálka a rajongók szemében, nem is húzták sokáig az elhalálozásukat. Más kérdés, hogy az ominózus jelenetet a készítők valószínűleg drámainak szánták, a legtöbb néző viszont – köztük én is – kaján vigyorral az arcukon nézték végig a mészárlást. Persze rosszmájúság lenne, ha csak emiatt tartanám erősnek a nyitányt, a „No Way Out” alcímet viselő epizód ezen felül is remek. Végig pörög, látványos, a rész végi gyilok-montázs pedig a végletekig hatásvadász ugyan, de működik, és nem is reprezentálhatták volna jobban Rick jelmondatát, miszerint együtt mindenre képesek. Amire aztán Negan és kompániája csúnyán rácáfol ugye, de erről később.

    Az évad innentől a promo szlogen jegyében zajlik, tehát a világ kitárul, elindul a portyázás, hogy Alexandria felvirágozhasson, és ténylegesen otthont biztosítson a benne élők számára. A kiruccanások alatt csakhamar kiderül, hogy a település nem az egyetlen a környéken, létezik egy hely Hilltop néven, ahol van orvosi ellátás, állat és növénytermesztés, ellenben védelemnek híján vannak. A terv innentől pofonegyszerű és diplomatikus: Hilltop ellátmányt nyújt Rickéknek, akik cserébe fegyveres védelmet biztosítanak. Amire szükség is van, az évad első felében beharangozott Megmentők ugyanis hathatós belépővel jelzik, hogy olyan fenyegetést jelentenek, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Legfőbb ellenlábasként pedig olyan moralizáló szálat hoznak a sorozatba, amely még akár jól is elsülhetett volna.

    twd1

    Hogy miért a feltételes mód? Rick, tudván, hogy csapata jószerivel minden borzalmat átélt már, és ezáltal megerősödött az együtt töltött idő során, ígéretet tesz Hilltop fejének, hogy még az írmagját is kiírtja a Megmentőknek, ha cserébe létrejön a mindkét fél számára jövedelmező kollaboráció. Ezzel a döntéssel a készítők feldobták azt az erkölcsi dilemmát, hogy vajon a nézők hősöknek, vagy antihősöknek szurkolnak már oly sok éve, hisz Rick döntése, és a csapat egyetértése körülbelül ugyanolyan lelketlen szörnyekké redukálja a kommunát, mint amik ellen küzdenek. A labdát azért nem sikerült leütni, mert a Megmentőket már a kezdetektől annyira antipatikusnak ábrázolták, hogy igazából bármennyire is szenvtelen a csoport szisztematikus mészárlása a „Not Tomorrow Yet” című (ettől függetlenül pazar) részben, egy pillanatig sem érzi a néző, hogy Rickék ezzel bűnt követnének el. Holott ezt pár beállítással, színészvezetéssel azért próbálták érzékeltetni. Kihagyott ziccer, de nem égbekiáltó hiba: a lényeg kiderül, miszerint ebben a világban (meg amúgy sem) nem létezik kategorikus jó és rossz, csupán a túlélés számít, még ha ez az ember lelkébe is kerül előbb vagy utóbb.

    twd2

    Ami viszont nem jött össze makro-szinten, az „kicsiben” igen. A 13. rész egyrészt minden csatorna álma, hisz a pár helyszínnel és szereplővel operáló kamaradráma költségvetése egy normál epizód büdzséjének csupán a töredékébe kerülhetett, másrészt az évad csúcspontja is, annak ellenére, hogy a cselekményben nem történik érdemi előrelépés. A „The Same Boat” Carol és Maggie elrablását és túszul ejtését állítja középpontba, mely során a tettek nem, a lelki vívósás viszont annál nagyobb szerepet kap. Az eddig sziklaszilárd jellemű Carol csakhamar a jövőbeli énjét kezdi el látni egyik fogvatartójában, Paulaban, ez pedig elhozza felismerést: nem szeretne ilyenné válni. A részt a zseniális forgatókönyv mellett Melissa McBridge lehengerlő alakítása tesz emlékezetessé, minden rezdülésén látszik a saját magával folytatott belső harc, a változás akarata, melyet ez a beteg világ lehetetlenné tesz. „Survival of the fittest”, a gyengéknek nincs helye az új rendben, ahogy Carolnak sincs többé a csapatban, hisz tudja, elég egy gyenge láncszem (vagyis ő), és mindennek vége. Az ő története itt véget is érhetett volna, de nem voltak elég bátrak az alkotók, ezért is lett az utolsó két rész olyan, amilyen.

    twd3

    Ahogy Carol „gyengül”, úgy mások egyre erősebbek lesznek, Eugene és Denise „felnőtté” válására pedig egy egész epizódot szentetek a készítők, hogy aztán előbbit az elismerés, utóbbit pedig a halál várja. Nem volt szép húzás pont egy olyan karaktert megölni, aki épp erőre kap, ugyanakkor remekül érzékeltették, hogy néha már késő változtatni, a halál pedig nem válogat. Ugyanebben a részben pedig Daryl is szembesülni kényszerül előző baklövésével, azzal ugyanis, hogy puhány módon életben hagyta Dwightot az előző félévadban, az egész csapatot veszélybe sodorta, és zömét a Megmentők markába terelte.

    Az új karakterekkel a sorozat nem igazán tudott mit kezdeni, Hilltop lakossága egyelőre statiszta szerepben tiszteleg, egyedül Jézus az, aki valóban érdekes (na meg humoros), de az ő jelleme sincs nagyon kibontva – még. Rick és Michonne románca sok vizet nem zavar, túlzásba nem viszik, de nem is lenne értelme, hisz végig irreleváns marad a cselekmény szempontjából. Ahogy Glenn-Maggie, Abraham-Sasha párossal sem esnek át a ló túloldalára, láttatják, hogy végül mindenki képes a megállapodásra még ebben a kaotikus és kilátástalan világban is, de a romantikázást ügyesen háttérbe szorítják, így nem lesz zavaró. Ami viszont igen, hogy Carl karakterét nagyon a periférián mozgatják az epizódok alatt, furcsa, hogy pont akkor kezdik el hanyagolni, mikor végre kompetens, és egyáltalán nem idegesítő részét képezhetné a csapatnak, sérülése ide vagy oda.

    twd4

    És akkor a finálé. Sokat vacilláltam, hogy szenteljek e külön bekezdést a zárásnak, de mivel óriási visszhangja volt az ominózus résznek úgy döntöttem, megérdemel egy külön bekezdést. Az utolsó képsorok lecsengése után konkrétan felrobbant az internet, felháborodott rajongók emelték fel hangjukat (billentyűzetüket). Az IMDb-n jelenleg 5,6 ponton áll az epizód, és ez még valószínűleg csökkenni is fog, sosem látott mélypontot hozva ezzel a sorozat történetében. De miért is? Haladjunk sorrendben.

    A pneultimate epizód fellőtte az alapszituációt: Daryl elindult befejezni, amit elkezdett (likvidálni Dwightot), Morgan és Rick felkerekedett, hogy megkeresse a mindent és mindenkit hátrahagyó Carolt, Maggie pedig rosszul lett, orvos pedig csak Hilltopban van, odáig meg el is kéne jutni ugyebár. Kifejezetten darabos rész lett a 15., és egy olyan irányba mutattak a történések, ami könnyen egy bagatell és kiszámítható végkifejlethez vezethetett volna, nevezetesen, hogy a Megmentők lerohanják a szinte védelem nélkül maradt Alexandriát. És hál’ Istennek, hogy nem így lett, mert az évadzáró így egyáltalán nem lett rossz (pláne nem annyira, mint azt az internet népe hangoztatja), csupán fókuszvesztett és gyáva.

    Fókuszvesztett azért, mert Carol szála egész egyszerűen teljesen megtöri Rickék történetének ritmusát, holott akár ki is hagyhatták volna. Ha csak a következő évadban folytatják a nő történetét, máris jobb lett volna a helyzet, de az alkotók úgy gondolták, hogy inkább a (amúgy teljesen indokolatlan hosszúságú) 64 percbe tuszkolják bele Morgan és Carol sztoriját, így kevesebb játékidőt hagyva Rickéknek, ami viszont sokkal fontosabb a jövő szempontjából. Az, hogy a Megmentők minden egyes Hilltopba vezető utat pikk-pakk lezárnak kissé hihetetlen ugyan, de remekül szemlélteti, hogy Rick mennyire elszámolta magát azzal a kijelentéssel, miszerint a világ az övék. Kilátástalan helyzetükből az eddigi legidegesítőbb karakter, Eugene kínál kiutat, érzelmes (már-már szívszorító) búcsúja pedig nagyon betalál, kár, hogy az írók gyávák voltak végig is vinni az elköszönést, mint ahogy gyávák voltak a cliffhangert illetően is. Ugyanakkor, ha a záró másodperceket nem számoljuk, az utolsó 10 perc eszméletlenül feszült és remekbeszabott lett, olyan, amely alatt a néző együtt izgul a szereplőkkel, miközben még levegőt venni is elfelejt. Negan (akit csípőből hoz zseniálisan Jeffrey Dean Morgan) jött, látott, és mindenkit letaglózott. Beugrója akár egy rocksztáré (teatralitásból csillagos ötös a beköszönés, és ezt most nem negatív értelemben mondom), szónoklata folytán pedig joggal fagy meg a szereplők ereiben a vér, Rick arcára hosszú idő után valós félelem ül ki, Andrew Lincoln színészi alakítása pedig teljesen hihetővé is tesz azt. Az eddig minden akadályon átgázoló csapat pillanatok alatt kerül kispadra, ezzel bizonyítva, hogy mennyire rossz tanácsadó tud lenni a túlzott magabiztosság.

    És akkor miért is háborodott fel nagyjából mindenki? A már említett utolsó pár másodperc iskolapéldája annak, hogy ne csináljon valaki cliffhangert, A szubjektív nézőpontból láttatott ütlegelés ugyanis mindent sugall, csak épp bátor lépést nem. A készítők nem lesznek annyira bevállalósak, hogy egy kulcsszereplőt vonjanak ki a forgalomból, ha pedig jövőre kiderül, hogy Aaronra esett a „Fuss”, na, abból lesz az igazi felháborodás. Sokkal ésszerűbb lett volna megmutatni, ki lett a kiszámoló vesztese, de az ésszerűséget – immáron sokadjára – beáldozták a hatásvadászatnak, ezt a betegséget úgy látszik, már soha nem növi ki a Walking Dead. Jogos tehát a gyűlöletcunami, ugyanakkor ezért lehúzni egy amúgy korrekt epizódot kicsinyesség.

    twd5

    Lezárás ide vagy oda, az évad második fele fényévekkel jobb lett, mint az előző, nem volt ellaposodás (kivéve a 15. rész), jó arányban osztották el a drámát és az akciót, hagyva némi helyet a karakterizálásnak (ami az utolsó részben azért kissé erőltetettnek hatott). Negan már most a széria legerősebb antagonistájának tekinthető, ilyen beugrója még a Kormányzónak sem volt anno, rajta tehát biztos nem múlik a 7. évad minősége. A készítők kurázsiján viszont igen, sokkal tökösebbnek kell lenniük a jövőben, nem kell Trónok Harca szintű karaktergyilkosság, de igenis merjenek kiírni pár fontosabb szereplőt, hisz ha valami, hát az emberi élet nagyon képlékeny a Walking Dead világában. Statiszta már hullott elég, ideje, hogy a nézők a valódi főszereplőkért aggódhassanak, volt már rá példa, és legyen is. A kijelölt irány jó, már csak némi vér kell a pucába!

  • Star Wars: Rebels 2. évad kritika

    A Disney nem vállalt túl nagy kockázatot azzal, hogy a 6 évadot megért Clone Wars animációs sorozat után tavalyelőtt útjára indította a Rebelst. Egyrészt biztosak lehettek benne, hogy a fent említett széria nézői rétege úgyis követni fogja a hasonló stílus/narratíva miatt, másrészt a két trilógia közötti űr kitöltésére már régóta áhítoztak a rajongók. Az pedig, hogy hangulatilag inkább az eredetire hajazott (és hajaz most is) a Rebels, már csak a hab volt azon a bizonyos tortán. A Birodalom és a Lázadók küzdelmére kihegyezett sztori főszereplői ugyanúgy egy hajón (Ghost) kalandoztak a végtelen űrben, mint Han, Luke és a többiek az eredeti trilógiában. A csapatban ugyanúgy megtalálható a mentor-tanítvány páros (Kanan és Ezra), a vicceskedő droid (Chopper), a merész pilóta (Hera), és még a szőrös, nagydarab, ámbár emberi nyelvet beszélő nagyfiú sem hiányzik a kompániából (Zeb). Mindezekhez jött a tény, hogy legfőbb antagonistaként újfent a célozni továbbra sem tudó birodalmiak vannak, Vader többszöri feltűnése pedig kilóra megvette a rajongókat, ami azért nem meglepő, hisz minden idők egyik legikonikusabb gonoszáról van szó. Nem csoda hát, hogy a második évad immáron több epizóddal, több ismert szereplővel, és nagyobb tétekkel hozta el ismét a Star Wars csodálatos világát, s bár a végeredmény nem lett tökéletes, az univerzum kedvelői mennyei mannaként szipkázhatták be a 20 rész minden másodpercét úgy, hogy az esetleges hibák nem is voltak annyira zavaróak.

    Ahelyett, hogy részletesen elemezném az évad cselekményét (hisz aki látta, tudja mi történt benne), lássuk, milyen modulokból is épül fel a Rebels. A széria tematikája értelemszerűen öröklődött a Clone Warsból, annak minden előnyével ás hátrányával. A fő, jobbára az Erő körül forgó főszál kötőanyagaként sok alibi részt kaptunk ismét, melyek egy része jó (Relics of the Old Republic, The Call, The honorable ones), de legtöbbje inkább csak időhúzás (Brothers of the Broken Horn, The forgotten droid). Újabb fájó pont ezen epizódoknál, hogy többségük sokkalta gyermekdedebb történettel bír, mint a nagyon is sötét tónusú fősodor, ez a kontraszt pedig (pláne, ha valaki darálva nézi a részeket) eléggé ki tudja zökkenteni a nézőt. A Rebelsnek a fiatalabb korosztályhoz is szólnia kell, és ez ebben ütközik ki leginkább.

    rebels1

    A fő történetszál két tengelyen mozog. A Lázadók otthonkeresése úgy-ahogy egybe van kötve a mellékepizódokkal (így meg is magyarázva azok relevanciáját), a lényeg azonban (akárcsak az első évadban) az Inkvizítorok körül forog, kiknek feltett szándéka, hogy levadásszák az utolsó életben maradt jediket. A Főinkvizítor ugyan az első szezonban életét vesztette, helyére rögtön kettő (sőt, mint az a végjátékban kiderül, három) került, akik valahogy megérzik a jedik tartózkodási helyét, így változtatva a fő cselekményt kvázi macska-egér játékká, amelyet a gyakorlatban sokkal jobban implementáltak, mint ahogy elsőre hangzik.

    A rosszfiúkról igazából most sem derül ki, hogy mifélék. Annak ellenére, hogy vörös pengét forgatnak, nem Sith-ek (ezt a fogalmat még mindig elég képlékenyen kezelik, a KotOR játékokban sokkal jobban definiálták a fogalmat), ennek ellenére remekül használják az Erőt, és félelmetesen jól bánnak a fénykarddal is. Kanan és Ezra szerencsére kapnak segítséget a küzdelemben, Rex, az egyik utolsó élő klón, valamint a mostanra felnőtté vált Ahsoka feltűnése pedig végre pótolja az első évad kihagyott ziccerét: összeköti a Clone Wars és a Rebels világát. Szerepük sajnos egy két csúcspontot (például a bámulatos finálét) kivéve eléggé marginális, de ez változhat a harmadik évadra. A cameo-cunami pedig nem ér véget velük, viszont láthatjuk pár perc erejéig például Yoda mestert, Leia hercegnőt, és persze Dart Vadert, a rajongóknak nem kellett csalódniuk ezen a téren (sem).

    rebels2

    A szereplők mellett a hátér bővítését sem felejtették el a készítők. Megtudhattuk például a hiperűr-ugrás, mint technológia származását, a Lasatok történetét, kaptunk némi Birodalom-árnyalást (reflektálva az Ébredő Erő egyik főszereplőjére, az Új Rend nézeteivel szintén szembemenő Finn-re), és persze az Erő, valamint annak használói (Jedik, Sithek) történelméből is kaptunk egy-egy szeletet. Ezt a szegmenst az animációs éra mindig is sokkal érdekesebben kezelte, mint a filmek. A finálé maga parádés lett, végre hullottak az Inkvizítorok, újabb lehetőséget kapott a szereplésre a Star Wars univerzum talán legelhanyagoltabb karaktere, Darth Maul, az elkerülhetetlen Vader-Ahsoka párbaj pedig maga volt a színtiszta adrenalin. Külön jó pont a Disney-nek, amiért, bár a kánonból kukázott nagyjából mindent a filmeken és a sorozatokon kívül, az utolsó részbe mintegy „easter-egg”-ként belecsempészte a Knights of the Old Republic-ból ismert Sith hitvallás mondókáját, és Kanan megvakulása is kikacsintás a (többek között) Force Unleashedből ismert bukott jedire, Rahm Kota-ra. Apró nüánszok ezek, mégis jó felfedezni őket.

    rebels3

    Mindehhez a jól ismert Star Wars muzsikák kiváló aláfestést nyújtanak, még ha az animáció minősége továbbra sem az igazi. Szokható ugyan, és művészi szempontból sokszor kiváló, de az animációk még mindig darabosak (pláne fénykardpárbajok alatt), a textúrák sokszor mosottak, és a pálcikaszerű fénykardokkal is meg kell barátkozni, pláne az Ébredő Erő robosztusabb ábrázolása után. De ez már csak szőrszálhasogatás, a Rebels 2. évada hozta (sőt, fokozta) az első felvonásban látottakat, sok emlékezetes jelenettel, továbbra is szerethető (és jellemileg fejlődő!) karakterekkel, melyek tükrében a töltelékként szolgáló epizódok erősen hullámzó minősége betudható a szükséges rossznak, amely a fiatalabb nézői igények kiszolgálására szolgál csupán. Ezek után nem nehéz tehát várni a harmadik évadot, benne remélhetőleg még több Maul és Ahsoka szerepléssel, még sötétebb tónussal, és Ezra identitásválságával, mert az egyértelmű, hogy megkísértette a Sötét oldal, a pálfordulásban rejlő lehetőségeket pedig nem fogják parlagon hagyni a készítők.

  • Daredevil sorozatbemutató

    A MARVEL világa gyakran megkapja a „gyerekes” jelzőt, amellyel nem mindig tudunk egyetérteni. Nyilvánvalóan legtöbb mozgóképük a vásznon nem hordoz nagyon komoly mondanivalót, a látványos, csihi-puhi és CGI-halmazok pedig szemet gyönyörködtetően hatnak, miközben komplett városokat tesznek a földdel egyenlővé kedvenc maszkos hőseink. Legfőképpen minden korosztálynak szólnak ezek, elvétve egy-két gondolatébresztő dialóggal kiegészülve. Szórakoztatásuknak ez a céljuk, és e célnak tökéletesen megfelelnek ezek a filmek. Nem mindig kell a sötét hangulat, a jó és rossz árnyalt örökös csatája, filozófiai kérdésekkel gondosan behálózva. Vagy morcos igazságosztók, mély lelki traumákkal. (A DC-s filmek, sorozatok egy ideje felettébb noir atmoszférával rendelkeznek, de a képregények, melyek alapján készítik ezeket, nem voltak mindig ilyenek.)

    A Netflix tavalyi üdvöskéje, a Daredevil viszont az eddigi MARVEL-trendekkel ügyesen szembemegy. Hangulata, képi világa sötétebb a sötétnél is, nagyon erős és kontrasztos. A 2015-ben indult első évad megkönnyebbüléssel teli pozitív csalódás volt a nézők számára. A 2003-as fiaskó után, azt reméltük, egy jó ideig nem fog senki hozzányúlni a vörös ruhás fenegyerekhez, és jól is tették a csaknem tizenkét évnyi várakozást. Ben Afflecket azóta is kísérti egykori szerepe, de ahogy Ryan Reynolds le tudta vetkőzni magáról a sután sikerült Zöld lámpás szerepét egy közel tökéletes Deadpool filmmel, úgy reméljük „Batfleck” is képes lesz grandiózust alakítani a március 24-én debütáló Batman v Superman moziban.

    daredevil

    Vessünk is egy pillantást magára a sorozatra.

    A Matt Murdock-ot megformáló Charlie Coxot pillanatok alatt meg lehet szokni, nagyon megy neki a szerep, amit hitelesen tud átadni a nézőknek is. A mellékszereplőkre sem lehet rosszat mondani, mindenki teszi a dolgát, nincs olyan érzése a nézőnek, hogy elbeszélnek egymás mellett a karakterek. A párbeszédek jól működnek, a harcok epikusak. A CGI-t szerencsére rengetegszer mellőzik, legalábbis nem szembetűnő még akkor sem, ha jelen van a jelenetekben. Műfajt nem kívánnék behatárolni, de megjelenik benne a dráma, néhol sötét humor, thriller és az enyhe filozofikus hangvétel. A sztorivezetés egy kissé lassú az elején, de mikor beindul, hibátlanul szárnyal egészen az első évad lezárásáig, ami után elviselhetetlen vágyakozást érezhetünk a következő széria érkezéséig.

    És hoppá, már itt is van!

    A Daredevil második évadának története nagyjából ott kezdődik, ahol az első véget ért. A kezdeti vontatottság tökéletesen megszűnt. Nagyjából egyből az akció kerül a középpontba. Jon Bernthal (Punisher – Megtorló) debütálása, mint egyszemélyes hadsereg eszméletlen lendületet adott a sorozatnak, már az évad legelső epizódjában. Bernthal alapvetően szinte mindig negatív szerepet játszik, nagyon reméljük, hogy hitelesen fogja hozni Punishert is és nem megy át végtelenül idegesítő, ellenszenves figurába, mint a The Walking Deadben, Sicarioban, vagy akár a Haragban.

    daredevil-punisher

    Daredevil ruhája tetszetős, alapos igénnyel készítették el. Sajnos a legtöbb jelenlegi sorozatban (még egy-egy nagy költségvetésű filmben is) az egyes képregényfigurák ruházata elrontja az összhangot. Adott esetben nem illik a színészre, eláll, vagy csak szimplán gagyinak tűnik. Szerencsére Matt Murdock igazságosztó hacukája megfelel a célnak, nincs túlgondolva, de lebutítva sincs.

    Az első rész során gyakran hunyorognom kellett, hogy lássak valamit a mindent átfogó sötétségben, majd később kicsit magasabb fényerőre állítottam a tévém, mert meg kell hagyni, minden feketébb lett. Az első évad sem vetette meg az erőszak közeli mutatását, de a második széria első részében úgy érzem több vér folyt, mint elődjében összesen. A rosszfiúk elkapása nagyon kreatív, lendületes, adrenalindús, a verekedések pedig mindig összeszedettek és átgondoltak. A közelharci koreográfiáknál akár képkockáról képkockára is át lehetne menni, akkor sem találnánk hibát. A nagy mozifilmekben is ritka, hogy ennyi erőt fektessenek be egy-egy jelenetbe.

    Akinek sosem elég a noirból, nyugodt szívvel kezdjen bele a Daredevil sorozatba, nem fog csalódni. Aki attól tart, hogy a MARVEL-féle „gyerekesség” járja át, hát ne tegye, hiszen a Fenegyerek nagyon „felnőttes”, erős képi világgal operál, céltudatos szereplőkkel, kegyetlen gonoszokkal, valódi motivációkkal, emberi érzésekkel.

    Ezzel a sorozattal a MARVEL univerzuma ismét tovább bővült. Míg a mozivásznon egymást csépelő szuperhősök és szupergonoszok múlatják az időt (nyáron az új Amerika Kapitány: Polgárháború is egy komolyabb hangvételt fog megütni), addig a kisképernyőre folyamatosan jönnek a sötét, mély sorozatok. A Daredevil előre megágyazott a szintén tavalyi sikersorozatnak, a Jessica Jones-nak, és a hatalmas sikerre való tekintettel talán a Megtorló is kaphat saját szériát. Emellett érkezni fog még egy Iron Fist, Luke Cage sorozat is, amelyek gondosan tovább bővítik a kissé kevésbé népszerű, vagy ismert MARVEL karakterek világát.