A Star Wars spinoffok egyelőre úgy tűnik, hogy el vannak átkozva, hiszen – a végül jól sikerült – Zsivány Egyes is újraforgatásokra, illetve brutális hangvételváltoztatásra szorult és most a 2018-as Han Solo film is hasonlóképp járt. Júniusban jelentették be, hogy új rendezőt kap a film, Ron Howard személyében, egy podcastban pedig most belsős értesülésekre hivatkozva arról beszélnek, hogy az új Star Wars kaland közel 80%-át újra kellett forgatni.
Ez azt jelenti, hogy a Lego Movie rendezői által készített első változat tényleg bűnrossz volt, kérdés, hogy Howard mit lesz képes kihozni az egyébként gyengének tűnő színészi gárdából. Jövő májusban Alden Ehrenreich bújik majd Han Solo bőrébe, de rajta kívül szerepel még Emilia Clarke is a Trónok harcából. A kiszivárgott vélemények szerint a Solo filmben a színészek különösen gyengék, remélhetőleg azért Woody Harrelson nem okoz majd csalódást.
A szemfüles Galaktika olvasók már értesülhettek blogunkról, hogy milyen újdonságokkal készülünk a 2017-es év második felében. Izgalmas új szerzők és régi kedves ismerősök is lesznek a megjelenések között. Egy-egy magyar kiadás mögött számtalan munka áll, és ennek az egyik legfontosabb szereplője a fordító. Az elkövetkezendő hetekben egy mini-interjúsorozat keretében szeretnénk bemutatni fordítóinkat, akiknek mind mi, mind pedig az olvasók sokat köszönhetnek. A következő interjúban az itthon is nagy népszerűségnek örvendő S.T.A.L.K.E.R. játékból készült könyvek fordítóját, Sándor Gábort ismerhetitek meg. Beszéltünk vele arról hogyan lesz hobbiból hivatás és mit is várhatunk a következő S.T.A.L.K.E.R.-könyvben, A Tűzvonalban, amit ismét Vaszilij Orehov (Katasztrófa sújtotta terület) jegyez.
Miért lettél fordító? Mi volt az első munkád?
Én valójában nem tartom magam műfordítónak, az egy szakma, amit én nem tanultam. Informatikus vagyok, aki szeret olvasni és sokat foglalkozik emberekkel is. A munkám a számítógépek, a programjaik és az ezeket használó emberek közötti súrlódások enyhítése, felszámolása, hogy mindenki probléma nélkül elvégezhesse feladatait.
Az első „fordítói” munkáim a S.T.A.L.K.E.R. című számítógépes játék trilógia orosz nyelvű modjainak (a játékot új történettel kiegészítő programok) „magyarításai” voltak, jó három évvel ezelőtt. Akkor adták ki az első részhez készített Lost Alfa című teljes konverziót, aminek bölcsőjénél, 2008 környékén még én is ott voltam az azóta megszűnt magyar stalker fórumon (UHSF), majd elszakadtam tőle, de érdekelt, hogy mit sikerült kihozniuk a fiúknak az alapötletből. Ekkor fedeztem fel, hogy orosz nyelvterületen mekkora kultusza van ennek a játéknak. Számtalan, jobbnál jobb modot készítettek hozzá (Csak sajnos a magyar játékosok ezeket nem értik. Még az angol úgy-ahogy megy, de az orosz egyáltalán nem, ezért vágtam bele néhány, a játékosok által jónak tartott mod lefordításába), és még egy minimum nyolcvanhat, de egyes források szerint inkább százegynéhány kötetből álló könyvsorozat is megjelent ehhez a „világhoz” a kiadás óta eltelt évtizedben. Miközben ezzel a hobbival töltöttem az időmet, a Metropolis Media kiadott egy kötetet a sorozat közepéről, ami szerintem nem sikerült túl jól, mert nem a játékosok által megszokott kifejezéseket, fogalmakat használta a Zóna specialitásaira, és ezen sok játékos kissé kiakadt. Ezért megszereztem az orosz eredetit, és egy részét lefordítottam csak úgy a magam és a könyvet megvásárló játékosok kedvéért. Ez kerülő utakon eljutott a kiadóhoz és több áttéten keresztül jelezték felém, hogy ha akarok besegíthetek a sorozat további részeinek kiadásába. Először azt hittem, csak afféle „szaklektorként”, hogy segítsek a specialitások értelmezésében, jelezzem, ha valamire már van bevett magyar fordítás, ám meglepetésemre, fordítóként számítottak rám. Én meg voltam olyan merész és szemtelen, hogy elvállaltam. Nem tartom magam műfordítónak, az első könyv fordítójához (Földeák Iván) képest – akinek számtalan magyar változatot köszönhetünk a sci-fi világában, többek között a Zóna világát megalapozó Sztrugackij könyvét és a belőle készült Tarkovszkij film forgatókönyvéét is –, meg pláne, nekem mindössze annyi előnyöm volt a hivatásos fordítókkal szemben, hogy a modok magyarítása miatt elég jól ismerem a játékok Zónáját és a Zóna specialitásainak már tíz éve létező, bevett magyarításait. Így kezdődött.
Hogyan ismerkedtél meg a fantasztikummal? Hamar megtanultam olvasni, mire iskolába mentem, ismerősek voltak a betűk, bár a belőlük összeállt szavakat nem mindig értettem. A család könyvtárában főleg Olcsó Könyvtár, Arany Könyvtár, Jókai összes sorozatok voltak, meg még néhány egyéb, elég vegyes témakörű kötet. Hamar kiolvastam mindet (még a kresz tankönyvet és az elsősegélynyújtó kézikönyvet is), szerencsémre (Vagy sem? Nem tudom.) senki sem próbált „irányítani”: ami a kezembe akadt, elolvashattam, nem csak a gyerekkönyveket. Amikor ezek elfogytak, még kisiskolásként, beiratkoztam a helyi gyerekkönyvtárba. Ahol az egyik kedves könyvtáros hölgy, Olga néni, amikor olyan könyvet kerestem, ami csak a felnőtteknél volt elérhető, ahelyett hogy lebeszélt volna róla, mert nem gyereknek való átment a felnőtt oldalra, és kikérte nekem amit kerestem. Arra már nem emlékszem, hogy A kétéltű ember (ez Delfin könyv volt), A halhatatlanság halála vagy a Holdbéli Dávid kalandjai (ezek a Kozmosz sorozatban jelentek meg) volt-e az első sci-fi, amit elolvastam, de az biztos, hogy az Asimov könyv volt az, ami végképp a sci-fi felé orientált a klasszikusok mellett. Gyűjtöttem a Kozmosz könyveket, később a Galaktikát és tagja voltam a Galaktika könyvklubnak is. Két évtizeddel később ez a vonal vitt közel a fantasy-hoz is. Számomra a sci-fi és a fantasy közeli rokonok. A S.T.A.L.K.E.R. széria meg valahol a kettő között áll, de egyikbe sem illik pontosan. A műfaj orosz neve magyarra fordítva: akció fantasy.
Kedvenc könyv és film a zsánerben?
Nem tudnék megnevezni egyet sem. Olyat talán hamarabb, amit nem szeretek. Majd mindegyikben akad, ami tetszik, meg olyan is ami kevésbé, de ettől még szerethetőek. Kivéve a nagyon gagyikat és a nagyon „hollywoodiakat”. Az utóbbiak kikapcsolódásnak jók, maradandó élményt viszont ritkán nyújtanak, egyszernézősek. Az biztos, hogy a legmegrázóbb élményem a Végjátéknak az a pontja volt, ahol kiderül, a játék nem csak játék. Percekig csak ültem és pörgött az agyam, miután elolvastam azt a mondatot.
Megjegyzem, van egy furcsa tulajdonságom. Az igazán jó könyveket akárhányszor elolvashatom, mindig újként hatnak. Van olyan, amit a megjelenése után évente, kétévente újraolvastam, némelyiket tíz-tizenöt alkalommal is, és nem untam rájuk. Például az Alapítvány-sorozat, a Távoli tűz vagy A gyűrűk ura… Amelyiket csak egyszer olvastam el, az ugyanaz a kategória, mint a nagyon „hollywoodi” klisés filmek. Egyszeri időtöltésnek megfelelnek, viszont egyre kevesebb időm marad, hogy ilyesmikkel töltsem, a fordítás ehhez túl sokat kivesz az emberből. Amikor egy könyvön dolgozom, igyekszem minden egyéb olvasmányt félretolni (a szakmai olvasnivalókon és a napi híreken túl), hogy ne vigyen el a szóhasználatuk valami nem kívánt irányba. Ha egy könyv hatással van ránk, az ember óhatatlanul is igazodik kicsit a stílusához, amikor fogalmaz, és ez fordítás közben kifejezetten hiba lenne. Ilyenkor a szerző stílusa a lényeg.
Sándor Gábor
Fordítóként hogyan kerültél kapcsolatba a sci-fivel?
Ahogy az első kérdésre adott válaszomban is szerepel, ha az akció fantasy sci-fi, akkor eleve azzal kezdtem. Ha nem, akkor a kiadó bizalmából, mert megkaptam a Sztrugackij-fivérek Hazatérés (Delelő, a 22. század) című kötetének kritikai kiadását, amin őszintén szólva nagyon meglepődtem. Máig sem értem, miért pont én, hisz számtalan kiváló fordító van, aki mestere az orosz nyelvnek és akiknek én sosem érek a nyomába. Ez a megbízás nagyon meglepett és határozottan jól esett. Ez egy klasszikus mű, ilyeneket fordítani egy magamfajtának mindenképp büszkeség. Remélem, nem okoztam csalódást az olvasóknak azzal, hogy nem egy képzett fordító tárta eléjük a szerzők magvas gondolatait világunkról, és az általuk elképzelt jövőről.
Beszélhetünk külön fordítási szabályokról a zsánernél?
Bizonyára, bár ezeket én nem tanultam. Szerintem, aki jól bírja a magyar nyelvet és színesen tud fogalmazni, emellett eligazodik a forrásnyelv szabályai között, ismeri azt a kultúrát, amelyben a szerző élt vagy él, vagy ha nem, akkor hajlandó egy-egy kifejezés kedvéért akár órákon át kutatni az interneten, lexikonokban, a forrásnyelven íródó fórumokon, hogy megszerezze a szükséges információt, ismeri azt a világot, ahol az adott történet játszódik és vissza tudja adni a szerző stílusát, amennyire csak lehet, az már képes jó fordításokat készíteni. Ha nem elég türelmes, kitartó és nem hajlandó tanulni, lehet bármilyen szakképzett nyelvész, iskolázott fordító, mindig hiányozni fog valami egyéni zamat a szövegéből. A fordító gyakorlatilag újra írja a szöveget saját nyelvén, arra kell vigyáznia, hogy ne másítsa meg, ne térjen el a feltétlenül szükségesnél jobban a szerző stílusától, de igazodnia kell a célnyelv mai szokásaihoz is, különben avittas, mesterkélt lesz a stílus, ami nem igazán használ a könyvnek. A mai olvasó számára fordítunk, azt a nyelvezet kell használnunk, ami számára ismerős, gördülékeny, mindennapi, még ha a felkent nyelvészeknek, a szabályok kiötlőinek ez esetleg nem is illik a nyelvről alkotott világképébe. Lehet, hogy ezért a képzett fordítók megköveznek, de szerintem ez az alapja az egésznek, és nem az, hogy még a vesszők is pontosan ott legyenek a szövegben, ahol az eredetiek. Mi gondolatokat közvetítünk és nem megmásíthatatlan mondatszerkezeteket. Bár az is fontos.
Mi volt a legnagyobb kihívás a jelenlegi regény (Tűzvonal) fordításánál?
Egyrészt az, hogy a nyelvezete itt-ott meglehetősen obszcén, olyan, mint amikor „erős fiúk” egymást zrikálják valami kültelki csehóban. Ezt a stílust kölyök koromból elég jól ismerem, gyakran hallottam, akkor még nem voltak ennyire „távolságtartók” a törvények és a szülők nem féltették annyira gyermekeiket az élettől, mint ma. Mi még elég hamar szembesültünk az élet valóságával és ez így volt jó. Vagy csak „rossz környékre” születtem? Bár az azóta eltelt négy-öt évtized alatt bizonyára változott valamelyest ez a nyelvezet, de a lényege olyan lehet ma is, mint akkor volt. Ám én bizonyos szavakat, kifejezéseket egyszerűen nem vagyok hajlandó leírni. Nem azt mondom, hogy nem szentségelek egy jót, amikor ráverek az ujjamra, vagy ha valakivel összeszólalkozom, de leírva nem szeretem látni őket. Persze előfordul, hogy nincs más út, de ilyenkor megkeresem a legkevésbé trágár kifejezést, ami a hangulatot azért hozza. Szitkozódni trágár szavak nélkül is kiválóan lehet.
A másik komoly kihívás: a szerző sok régi orosz szólást és legalább annyi modern szlenget használ. Ezeknek utána kell járni, hogy mikor használják, mi az eredete és megtalálni magyar megfelelőjét, vagy ha nincs, akkor „gyártani” egyet. Olyat, amiről az olvasó el is hiszi, hogy létezik ilyen mondat, vagy kifejezés, legföljebb ő eddig még nem találkozott vele. De az is fontos, hogy az a bizonyos kifejezés ne legyen túl elkoptatott, olyan, ami a mai olvasók számára már ósdinak hat. Ezeket a könyveket gyanítom nem az én korosztályom olvassa, hanem a következő generációk. Számukra kell érthető és friss legyen a szöveg.
A harmadik nehézség: sok többszörösen összetett mondatot használ (amire, mint itt is látható, magam is hajlamos vagyok) az író. Néha egy teljes, nem is rövid bekezdés egyetlen mondat. Ezeket elég nehéz visszaadni úgy, hogy nem darabolom fel (amit szerintem nem szabad, bár a szerkesztő – akivel nagyon harmonikusan tudunk együtt dolgozni, és ezért én nagyon hálás vagyok neki –, néha ezt javasolja, mert annyira bonyolultak tudnak lenni) és igyekszem a tagmondatok sorrendjét is megtartani, amennyire csak lehet. Viszont ha ehhez túlságosan ragaszkodom, néha egész más lesz a jelentése vagy hangulata a mondatnak, mint amit a szerző ki akart fejezni.
Olvasóként hogy tetszett a könyv?
Ebben a „világban” én elsősorban „játékos” vagyok, aki „sokat élt már a Zónában”. Ez mindig ad egy kis „mellékízt” az olvasmánynak. De ki merem jelenteni, ez egy olvasható, jó történet, olyan csavarral, amit a játékosok is értékelni fognak, sőt, ők fogják csak igazán értékelni. Az nem biztos, hogy tetszeni fog nekik, alaposan felforgatja a Zónáról és a Zóna legendás alakjairól bennü(n)k élő képet (erőt kellett vennem magamon, nehogy a játékosok felé, akik folyamatosan érdeklődnek a következő könyvről, elspoilerezzem a dolgot, annyira meglepett engem is), de éppen ez a jó benne. Hozzáteszem, Hemul nem a kedvenc hősöm, nekem kissé „erőszakos kültelki focihuligán kocsmatöltelék”, de talán épp ez teszi érdekessé, meg a Zónában ez kellhet az életben maradáshoz. Ez nem a széplelkek világa. Viszont határozottan fejlődik az ipse, az első bemutatkozása óta…
A jövőben fordítanál még a szerzőtől?
Még biztosan fogok, mert a sorozat harmadik része még hátra van, ezt idő közben már el is kezdtem, remélem a jövő év elején ez is a boltokba kerülhet. Orehov elég alapos ismerője a Zónának, sőt bátran kijelenthetem, alakítója is a Zóna világának. A játékmodokban meglepően sok utalást találtam az általa megálmodott karakterekre, például Hemulra is, de sok mellékszereplője is felismerhető itt-ott, vagyis könyvei hatottak a Zónában játszható történetekre is. A szerző egyéb könyvei cím alapján érdekesek lehetnek, de más „világokban” játszódnak, ezeket én egyelőre nem ismerem és semmiképp nem szeretnék abba a hibába esni, hogy úgy vágok bele a világ magyar nyelvre való átültetésébe, hogy nem ismerem azt.
Ha tavasszal lemaradtál a PlayItről, vagy ott voltál és nagyon jól érezted magad, akkor egy jó hírrel szolgálhatunk, hiszen ősszel ismét megrendezésre kerül Magyarország legnagyobb gamer találkozója.
A kétnapos esemény keretében idén nem csak a hazai játékosokkal, cosplayesekkel és youtuberekkel találkozhatsz, hiszen külföldi sztárvendégek is tiszteletüket teszik a Hungexpóban. Érkezik ugyanis a Trónok harca két híres szereplője, a Meera Reedet játszó Ellie Kendrick és Kristian Nairn, vagyis Hodor. Ha a hírességek miatt jönnél a PlayIt-re, ne felejts el kiegészítő jegyet venni, hogy találkozhass az „ajtót tartó” DJ-vel.
A szombati napon a Trónok harcáé lesz a főszerep. A játékok mellé háttérzenének meghallgathatjuk a sorozatból ismert leghíresebb dallamokat is a nap végén, amelyeket egy igazi, élő szimfonikus zenekar fog előadni az érdeklődőknek.
Vasárnap, azaz november 19 különösen izgalmas lehet a Galaktika olvasóknak, hiszen az őszi PlayIt második napján a sci-fi kerül középpontba.
A sci-fi napon a kipróbálható játékok ugyanazok lesznek, mint amikkel szombaton játszottunk, de rengeteg bónusz tartalom is lesz a Day of Space-en, mint például a Star Wars Battlefront II. A szervezők elmondása szerint, idén még több kipróbálható játék lesz, mint eddig valaha. Bár biztosak lehetünk benne, hogy sokat kell majd várnunk egy-egy játékgépnél, mielőtt odajutunk – a nagy tömeg miatt -, jó hír, hogy a felnőtt gamereknek idén a nappali rendezvényen lesz egy elkerített zóna, a PlayIt Plus.
Christopher Priest legjobb regényének tartott Kifordított világ nemrég érkezett meg szerkesztőségünkbe. Priest úgy merít klasszikusnak számító elemekből és témákból, hogy közben kreatív ötleteinek és a történetmesélésnek köszönhetően a mai napig friss, izgalmas és letehetetlen olvasmány. Nézzük, pontosan, miként teszi ezt.
A Kifordított világ eredetileg egy azonos című, 1973-ban írt novella volt, amely először a New Writings in SF 22-ben jelent meg. Priest ezt kibővítve írta meg a mára klasszikussá vált művet. 1974-ben megnyerte a BSFA (British Science Fiction Association) díját, egy évvel később pedig Hugo-díjra jelölték a Legjobb regény kategóriájában. Az eredeti megjelenés után kicsivel több mint 30 évvel is nagy a kritikai visszhangja. Paul Kincaid 2002-ben például az egyik leghíresebb science fiction regénynek, a háború utáni brit sci-fi kulcsfontosságú munkájának tartja, az Encyclopedia of Science Fiction szerzői, Peter Nicholls és John Clute pedig az író életművének csúcspontjaként tekint a Kifordított világra. 2010-ben a Gollancz kiadó gondozásában megjelent SF Masterworksbe is beválogatták a regényt, mint fontos sci-fi klasszikust. A könyv későbbi szerzőkre is nagy hatással volt, köztük China Miéville-re, akinek a Vastanács vonatvárosában Priest Földjét ismerhetjük fel.
A könyv öt részre tagolódik, Priest ezeken keresztül mutatja be „kifordított világát” és annak lakóit. Az első, a harmadik és az ötödik szakaszt a regény főhőse, Helward Mann, a Jövő céh tagja meséli el; a második részben szintén Helward történetét követhetjük nyomon, azonban már egyesszám harmadik személyű elbeszélésben. Végül a prológusban és a negyedik epizódban egy kívülről érkező nőt, Elizabeth Khant ismerhetjük meg. Az életük egy közös pontnak köszönhetően fut össze: egy számunkra ismeretlen vidéken mozog a Föld nevű város, amit a szigorú Céhrendszer tart mozgásban. Hídépítő céh, Vontató céh, Jövő céh, a Milícia – ők és más céhek felelnek azért, hogy biztosítsák a város sebességét a folyton változó környezetben. Az inasként kezdő Helward ebbe a folyton nyüzsgő rendszerbe kerül be a neveldében töltött évei után. Az emberiség fennmaradásának érdekében el kell sajátítania az általa választott céh – a Jövő – szokásait, feladatköreit, s mindezt saját tapasztalatain keresztül. Feljebbvalóitól nem kap tanácsot.
Elértem a hatszázötven mérföldes kort.
A regény első mondata – amit a kritikusok az egyik legjobb sci-fi keződmondatnak tartanak – már jelzi az olvasónak, hogy nem egy szokványos világról fog olvasni. A céhrendszer és a városon kívüli környezetbe egyre mélyebbre hatolva rájövünk, hogy az általunk ismert fizika szabályai felborultak. A világ örök mozgásban, amit a szinte elérhetetlen optimum érzékeltet, a nap nem gömb alakú, sokkal inkább egy korongra hasonlít, amelyből egy-egy függőleges fényoszlop nyúlik ki.
A magyar borító. Nagy Gábor munkája.
A Kifordított világot gyakran szokták disztópiaként is meghatározni. A céhrendszer felépítése és annak vezetőinek megkérdőjelezhetetlen volta indokolhatja a besorolást. Azonban érdekes módon Priest nem egy a rendszerrel szembehelyezkedő szereplőn (azaz nem egy tipikus orwell-i vagy huxley-i figurán) keresztül térképezi fel a rendszert, hanem egy hűséges tag szemével látjuk. Igazából a társadalom felépítésének megváltoztatására irányuló törekvések végig a háttérben zajlanak, és – ebben nem feltétlen tér el Priest például az 1984-től – ennek egy nő a vezéralakja. A hangsúly nem ezen van, a Kifordított világban egy viszonylag új szempontból közelítünk a „kizökkent” időhöz és térhez. A rendszerben teljes meggyőződéssel bízó ember útja ez, akinek be kell járnia a világot, hogy rájöjjön, másként is lehet látni. Így nem csak egy disztópiát vagy egy nem szokványos sci-fit kapunk, hanem egyfajta bildungsromant is, azaz fejlődésregényt is, ahol a főhős az általa tapasztaltakon keresztül jelentős változásokon megy át, a friss ismeretek pedig komoly önvizsgálatra is kényszerítik.
Ha mindig is érdekelt, hol van a valóság és az érzékelés határa, egy teljesen szokatlan világról olvasnál, vagy csak érdekelnek a sci-fi klasszikusok, akkor a Kifordított világ a te könyved!
20% kedvezménnyel megrendelhető a Galaktika webshopban.
Kezdő íróknak szokták tanácsolni, hogyha megvan a történetük eleje és vége, akkor elkezdhetik az írást. Viszont nem árt, ha a kezdés ütősre sikeredik, azaz az olvasás után is emlékezetünkben marad az a bizonyos első mondat. Nézzük, kedvenc SF regényeink hogyan teljesítenek kezdő soraikkal. Íme egy 15 kérdésből álló kvíz, ahol tesztelhetitek, fel tudjátok-e ismerni a klasszikusnak és felkapottnak számító regényeket, ha csak az első sort látjátok.
Hat epizód ment le eddig a CBS All Access újdonságából, a Star Trek: Discovery című sorozatból, de sajtóértesülések szerint máris berendelték a 2. évadot. A hivatalos magyarázat szerint a CBS online videotékájához egyre több előfizető csatlakozik, ez pedig a sci-fi produkció érdeme. Emellett a kritikusok is elismerték a szériát, cikkünk a kezdésről itt olvasható.
A dupla részes pilot afféle bevezetés volt az új Star Trekbe, hiszen a 3. epizódban kezdődött el az igazi cselekmény, ekkor került a főhős, Michael az igencsak kétes USS Discovery fedélzetére. A sztori azóta igencsak beindult, a legénység között akad, aki misztikummal, más humorral teszi hozzá a magáét, így abszolút jó néznivaló a CBS All Access újdonsága.
A Star Trek: Discovery félévados fináléja november 12-én lesz, addig 9 részt láthatunk, kis szünet után pedig ugyancsak heti bontásban jön még majd 6 epizód. Azt egyelőre nem tudni, hogy a második etap milyen hosszú lesz és, hogy mikorra készül el, a készítők azonban utalgattak már rá, hogy elképzelhető, hogy sokat kell várnunk a folytatásra. Az HBO-nál vált mostanában bevett szokássá, hogy egyes sorozatokat hosszabb szünetre küldenek, a Westworldre is két évet kell várni, és úgy néz ki, hogy a Trónok harca se kerül adásba 2019 előtt.
A jó hír, hogy ezt az alkotók általában azért csinálják, hogy fenn tudják tartani a minőséget, és ne kelljen kapkodva összerakni az új részeket. Ennek pedig csak örülni lehet.
Christopher Priest neve itthon sem ismeretlen. Christopher Nolan 2006-ban filmet rendezett az író egyik könyvéből, A tökéletes trükkből, ezen kívül pedig két novellán keresztül is találkozhattak a hazai olvasók a szerző nevével: a régi Galaktika oldalain az „Egy végtelen nyár” című írásával (pontosan a Galaktika 156-ban), 1997-ben pedig a Ficsor Zoltán által szerkesztett X- Magazinban; ott az „Egy meztelenségre ítélt nő” novellával. Priest azonban sokkal nagyobb figyelmet érdemel, neve megkerülhetetlenné vált a brit SF közösségben. Íme 5 érdekesség életéből és munkásságából.
Christopher Priest
Egzotikus szigetek és alternatív világok:
Priest 14 regényből, 4 novelláskötetből és egyéb írásokból (esszé, kritika, életrajzi munkák) álló életművében felfedezhetőek bizonyos visszatérő elemek. Egyik leggyakoribb priest-i elem például az egzotikus szigetek. Egyik korai regényében, az Affirmationben is egy ismeretlen egzotikus szigetcsoportra helyezi traumatizált főhősét, Peter Sinclairt. Az elzárt szigetek új könyveiben is, mint a The Islandersben (2012) vagy a The Adjacentben (2013) is megjelenik.
Egy másik visszatérő, és talán sokkal markánsabb priest-i elem az alternatív valóságok. Priest legtöbb műve az általunk valóságosnak hitt világ és annak alternatív változata közötti különbséget vizsgálja, azt, miként tudunk különbséget tenni ezek között. Regényeiben számos kreatív felvázolását láthatjuk a témának. A hamarosan érkező Kifordított világban például a szereplők folyamatos bizonytalanságban vannak tartva, a körülöttük lévő világ működésére csupán saját tapasztalataikra hagyatkozva érthetik meg, azonban a folyamatosan változó környezet sem nyújt biztos pontot. Egy másik regényében, A Dream of Wessexben pedig a brit kormány tudósai által fejlesztett hipnózisgépen keresztül egy valóságos, de szovjet mintákra épülő jövőbeli Britannia illúzióját ültetik el a gépre csatolt résztvevőkben.
A Kifordított világ még az SF Masterworksbe is bekerült
Doctor Who-tól Christopher Nolanig:
Priest nem csak az SF irodalomban alkotott, hanem a filmek világába is belekóstolt. Első filmekhez köthető műve egy úgy nevezett „tie-in” regény volt, amely David Cronenberg eXistenZ-hez kapcsolódott. Komolyabb filmes munkát a Doctor Who-ban kapott: arra kérték, hogy írjon 2 epizódot a kultikus brit sorozat 18. és 19. évadához. Az első, a „Sealed Orders” Douglas Adams megbízása alapján készült; egy a Gallifreyen (az Időlordok bolygója) játszódó thriller. Később ezt dobták „forgatókönyvbeli problémákra” hivatkozva, és helyette a „Warriors’ Gate” készül el. Priest második DW-forgatókönyve a „The Enemy Within” címet viselte, amit sajnos az előzőhöz hasonló okokból ismét mellőzték. Konkrétan arra kérték a szerzőt, hogy írja bele az epizódba Adric halálát. Priest mindezt sértőnek érezte és elhagyta a projektet. Távozása után a produkciós iroda úgy döntött, a továbbiakban nem kérnek fel hivatásos írókat – ez egészen 2011-ig tartott, amikor Neil Gaiman írhatta meg a „The Doctor’s Wife” című epizódot.
Legközelebb 2006-ban került Priest közel a filmekhez: Christopher Nolan elkészítette A tökéletes trükköt, ami a szerző azonos című regényéből készült. A történet két rivális mágus történetét meséli el a 19. századi Londonban. Bizonyos pontokban a könyv és a film eltér egymástól, viszont Nolan igyekezett megőrizni Priest könyvének önálló jellegét. Például nem engedte, hogy a regény kapjon filmes borítót.
A legnagyobb inspiráció, Brian Aldiss:
Priest írói karrierje sok ponton kapcsolódik a nemrég elhunyt Brian Aldisshoz. Aldiss Non-Stopjának hatására döntötte el, hogy SF író lesz. 1962-ben, amikor könyvelő gyakornokként dolgozott London belvárosában felmerült benne, hogy belépne a BSFA-ba (British Science Fiction Association). Egy magazinban belefutott egy Aldiss által írt nyílt levélbe (az Evening News egy sci-fit bíráló kritikusának írt), ahol szerepelt az író címe is, és így félve ugyan, de Priest tollat ragadott és a BSFA-ról érdeklődött. Az ekkor mindössze tizennyolc éves fiúnak szinte felfoghatatlan öröm volt, amikor példaképe válaszolt neki: szívesen látja a társaságban, jöjjön el az SF rendezvényekre és találkozzanak. A bátorítás ellenére Priest túl félénk volt a személyes találkozóhoz, így végül csak 1965-ben látta élőben is Aldisst. A későbbiekben szoros barátság alakult ki köztük: együtt ünnepelték Priest első regényét (Indoctrinaire) a példakép birtokán, Oxfordshire-ban és figyelemmel kísérték egymás karrierjét. Augusztus 21-én, a szerző halálát követően Christopher Priest írt megemlékezést Aldissról a The Guardian-en.
Aldiss és Priest 1970-ben
Minden fontos díjra jelölték:
Priest hamar kivívta a szakma elismerését. Regényeiért eddig négy alkalommal nyerte el a BSFA-díjat: először 1974-ben a Kifordított világért, majd 1998-ban a The Extremes-ért, 2002-ben a The Separationért (ezzel Arthur C. Clarke-díjat is nyert), 2011-ben pedig a The Islanders regényéért. Azonban az Egyesült Királyságon kívüli SF díjakkal is kitüntették. 1996-ban World Fantasyt és James Tait Black-emlékdíjat vehetett át A tökéletes trükkért. Ez azért is fontos, mert abban az évben egy zsánerregény egyszerre kapott elismerést a zsánerközösségtől és a szépirodalmi közegtől is. Ezen kívül többször jelölték Hugo-díjra is.
Novellái szintén felkeltették az SF jelentős alakjainak érdeklődését. 1979-ben a legjobb novella kategóriában nyert BSFA-t a „Palely Loitering”-al, többször pedig Hugo-ra jelölték novella és kisregény kategóriában. Még érdemes megemlíteni Priest tanulmányait és esszéit is, amelyek szintén elismerésben részesültek. A The Book on the Edge of Forever című művét jelölték Hugo-ra, amiben Priest a The Last Dangerous Visions című legendás, el nem készült antológia körüli történéseket taglalja, és kíméletlen kritikáját fogalmazza meg. A Harlan Ellison által szerkesztett antológiasorozat (Dangerous Visions, Again, Dangerous Visions) soron következő része eredetileg 1973-ban jelent volna meg, azonban Ellison más feladatai miatt nem tudta teljesen a projektnek szentelni magát, így nem került nyomdaközelbe a válogatás. A szerkesztőt sok kritika érte, leginkább a szerzők részéről (legalább 150 publikálatlan történet ragadhatott be, köztük Priest „An Infinite Summer”-je, amit aztán egy gyűjteményes kötetben adott ki), mégis a mai napig nem jelent meg a kötet. Ellison 2007-es nyilatkozata szerint még mindig szeretné, ha a The Last Dangerous Visons egyszer napvilágot látna.
A Priest ihletette kiállítás:
Nem csak Priestet inspirálta a művészvilág több neves alakja (pl. H. G. Wells, Jack London, Brian Aldiss), hanem ő is másokat. Egyik legemlékezetesebb hatása egy képzőművészeti kiállításon volt tetten érhető. 2007-ben a Chelsea Collage of Art and Design szervezésében nyílt kiállítás, ahol az érdeklődők az Affimation (1981) című regény ihlette műveket tekinthették meg. A rendezvény az egyéni történelem és emlékezet témájának bemutatását célozta meg egy sokkal antagonistább és kritikusabb értelmezés lencséjén keresztül, továbbá célja volt kiemelni a kortárs művészet pozitív gyakorlatát más hagyományos, melankolikusabb dokumentálási módoknál. A regény főhősének útját követve (Sinclair traumáit feldolgozva önéletrajzának írásába kezd, azonban a munka előrehaladtával rá kell döbbennie, egy teljes más ember életét vetette papírra) a projektben résztvevő művészeknek is újra kellett gondolniuk vagy építeniük saját identitásukat, múltjukat, hogy ezzel egy addig ismeretlen, új világ táruljon fel előttük.
A Szárnyas fejvadász 2049 után újabb amerikai sci-fi film érkezik Magyarországra, ugyanis Budapesten forgatják a Terminátor következő részét is. Ez lesz az első olyan Terminátor film, melyben a legendás trió, James Cameron, Arnold Schwarzenegger és Linda Hamilton is újfent együtt dolgozik majd. Cameron mellett a Deadpool rendezője, Tim Miller is benne lesz a projektben.
A film a Terminátor 2 közvetlen folytatása lesz, az azóta készített részeket figyelmen kívül hagyják, Cameron elmondása alapján. A My Entertainment World nevű oldal szerint 2018 tavaszán kezdődnek a munkálatok, spanyolországi és magyar, egészen pontosan budapesti helyszíneken. Az új Terminátor premierje 2019 július 26-án lesz Amerikában.
Az EA végre belátta, hogy Battlefrontot csinálni nem érdemes egyjátékos módú kampány nélkül, így a Star Wars Battlefront II-ben a többjátékos mód izgalmai mellett egy remekül kinéző sztori módra is szert tehetünk.
A kampány pedig mindent a feje tetejére állít. Egy birodalmi katona bőrébe bújva lehetünk szemtanúi a lázadók legnagyobb terror cselekményének, azaz a Halálcsillag felrobbantásának. Hogy mi jön ezután az egyértelmű, bosszú.
A bosszúhadjáratunk nem csak földön, levegőben, de még az űrben is folytatódik, hogy megtorolhassuk a szeretett Palpatine császár és a rohamosztagos barátaink halálát.
Hihetetlen jól néz ki az új játék, és a sötét oldal szerelmeseinek igazi csemege lesz ez a program. A Star Wars Battlefront II november 17-én lesz megvásárolható.
Az Adult Swim tévécsatorna április 1-jén tréfa gyanánt mutatta be a Rick and Morty 3. évados premierjét, július végétől azonban szépen heti adagban kaptuk meg a sci-fi animációs sorozat maradék 9 részét. Őrült kalandokból nem volt hiány, volt olyan rész, amikor az elviselhetetlen tudósból uborka lett, de a Mad Max előtt tisztelgő, a mostani szuperhősös filmeket kifigurázó és az amerikai elnökkel kiszúró felvonásokból se volt hiány. Kijelenthető tehát, hogy még most is kreatívak tudnak lenni a készítők, habár a 3. évadra valami változtatás kellett, hogy a random kalandok ellenére is emlékezzünk a szezonra. Így tehát komolyabban foglalkoztak az alkotók a mellékszereplőkkel, melynek köszönhetően igazi családi dráma bontakozott ki a Rick and Morty új évadában.
Az egész Mortyék szüleinek a válásával kezdődött, és azzal, ahogy a mindig béna Jerry magára marad. Ezzel egész szép ívet kapott az évad, hiszen láthattuk, ahogy a gyerekek igyekeznek megbirkózni azzal, ahogy a szüleik szétmentek, illetve még Rick lánya, Beth is képes volt arra, hogy megkérdőjelezze a helyét a világban. A Rick and Morty esetében sokáig igaz volt, hogy túl vagdalkozó, túl zavaros volt egy-egy etap, így a karakterek fejlődésére egyszerűen nem maradt már erejük az íróknak. Most ebből nem volt hiány, hiszen láthattuk, ahogy Jerry egy fejvadász űrlénycsajjal próbált vigasztalódni, Beth pedig még a mai napig is azon gondolkozik, vajon klónozta-e Rick.
Mindemellett persze a főszereplők is lépkedtek előre, Rick és Morty kapcsolata sokat erősödött. Habár kérdéses, hogy a srác nagyapja mennyire foglalkozik egyáltalán azzal, hogy mi van a családjával. Egy nihilisztikus szuperzsenit persze nehéz megérteni, az elmúlt 10 részben viszont Morty is helyenként a sarkára állt, amelynek köszönhetően néha teljes értékű tagja tudott lenni ennek a képtelen galaxis-felfedezésnek. Rajtuk kívül Summer is megkapta a maga néhány fontos momentumát, az ő esetében például a testképzavar merült fel, ami sok fiatal lányt kínoz.
Régebben a Rick and Morty egy underground sorozatnak számított, nagyon kevesen ismerték az Adult Swim produkcióját. Mostanra igencsak felkapott lett a sorozat és bevonult a mainstreambe. Ennek köszönhetően olyanokról lehet olvasni, hogy elvakult rajongók a McDonald’sban követelnek Szechuan szószt és a többi. Hosszú távon ez rosszat tehet a szériának, hiszen a Family Guy is iszonyú népszerű lett hirtelen annak idején, a készítők pedig túl sok mindenkinek akartak megfelelni egyszerre. Az egésznek az lett a végeredménye, hogy kiveszett az éle a szitkomnak, így mára közel nézhetetlen lett.
Szerencsére Rickék esetében itt még nem járunk, továbbra is eszes a Rick and Morty és élvezhető. Ami pedig ennél még fontosabb, hogy helyenként képes arra, hogy elgondolkoztasson és aktualitásokat is boncolgasson. Így a politika, a korrupció, a családok szétesése, a béke fenntarthatatlansága mind felmerülnek a témák között. Mondjuk ezen abszolút nem kell csodálkozni, hisz a sci-fi feladata mindig az volt, hogy egy elképzelt univerzumban, valós problémákról beszéljen. Ha lézerpuskák mögül lehet kritizálni Amerikát és az erőszak kultúráját, akkor onnan. Megértük, hogy a komolyabb témákat egy animációs sorozatban kell keresni – ha az Electric Dreamst és a Black Mirrort nem számítjuk -, panaszkodni persze azért nem fogunk. Értékelés: 9/10
