Az elmúlt években számos izgalmas sci-fi filmet kaptunk Hollywoodtól, azonban az igazán izgalmas címek a filmművészet mellékútjairól kerülnek ki. Ezen művek mögé sorakozik fel a norvég rendező, Tommy Wirkola (Náci zombik) sci-fije, a Hét nővér. Az angol-francia-belga-amerikai koprodukció az USA-ban augusztus 18-án debütált a Netflixen, egy majdnem féléves késéssel pedig végre itthon is, november 23-án. A főszerepben Noomi Rapace (Alien: Covenant, Prometheus, A tetovált lány), aki hét különböző karaktert kelt életre a vásznon.
A történet egy olyan jövőbe repít minket, ahol a túlnépesedés már bolygónkat és saját létünket fenyegeti. Az európai kormányzásban fontos posztot betöltő Nicolette Cayman (Glenn Close) drasztikus lépést tesz: bevezeti az egygyerekes családmodellt. A megoldás nem annyira „sci-fi” – elég csak Kínára gondolnunk -, azonban a törvény betartatása annál inkább: ha a szigorú ellenőrzés és megfigyelés ellenére is születnének testvérek, azokat a kormány magához veszi, és hibernálja őket egy jobb kor számára. Ennek ellenére Terrence Settman (Willem Dafoe), amikor megszületik hét lányunokája, úgy dönt, titokban felneveli őket. A hét napjairól nevezik el őket, kitalál számukra egy alteregót, akit mindennap más testvér kelt életre. Settman terve harminc éven keresztül tökéletesen működik, egy nap azonban a lányok egyike nem megy tér haza…
A Hét nővérben aktuális problémák (túlnépesedés) és erkölcsi dilemmák sora bukkan fel, azonban a hangsúly végig az akción és a történet kibontásán marad. Ezt profin is csinálja. A film meghatározott tempóban halad a végkifejlet felé, miközben teljes mértékben kielégíti az egyszeri mozinéző igényeit: érdekes alapszituáció, üresjáratok nélküli cselekmény, meglepő fordulatok, némi humor, mindemellett pedig mer bátor is lenni. Például a szereplők nincsenek biztonságban, úgy hullanak, hogy még George Martin is elismerően bólogatna Wirkola és forgatókönyvíróinak (Max Botkin, Kerry Williamson) teljesítményét látva. A Hét nővér nagy erénye azonban a nagy hibája is: a cselekményen kívül minden a háttérben marad. Settmanék kikezdhetetlenként bemutatott terve a montázsszerű bemutató miatt válik kissé hiteltelenné, a hét nővér személyiségre is hasonlóak, nehezen megkülönböztethetőek (hiába a sokféle frizura és ruha), az ellenség pedig sematikusan ábrázolt, egytucat, más filmekből már jól ismert alakok.
A negatívumok ellenére a Settman testvérek története hagy egy kis borzongató érzést, és feltesz pár kellemetlen kérdést. A film végefele van egy jelenet, amikor Cayman kijelenti, a lányok nagyapja önző volt, amiért önös érdekek által vezetve titokban nevelte fel unokáit, ezzel veszélybe sodorva az emberiség jövőjét. Nézőként hiába szimpatizálunk végig a nővérekkel, egy részünk kicsit mégis Cayman véleménye felé húz, és a tömeginkubátorban nevelkedő csecsemők sem jósolnak megoldást a túlnépesedésre, sem pedig fényes jövőt az emberiségnek. Vajon személyi síkon mindig önzőek leszünk, és végül ennek köszönhetően jön el a vég? Viszont van-e jogunk embertársaink élete felett az állítólagos nagyobb jó elérése végett döntenünk? Nehéz kérdések.
Értékelés: 7/10
A Hét nővér nem a filozófikusabb sci-fik sorát gyarapítja, de akciófilmként könnyen helyt áll. Kikapcsolódni tökéletes.
Jodi Taylor Dél-nyugat Angliában, Bristolban született. Iskoláit később Gloucesterben járta. Házassága után férjével Yorkshire-ba költöztek, ott majdnem 20 évig a North Yorkshire County Councilnél dolgozott, mint könyvtári létesítményekért felelős menedzser. Saját bevallása szerint mindig is a történelem megszállottja volt, nem is meglepő, hogy ezt könyveibe is beleviszi. Ezen kívül nehéz kicsalogatni ágyából, egy szelet csokival még lehet esélyed, de ha esik, felejtsd el Jodit! Ha magáról kell beszélnie a nyelve meg van kötve, szerényen csak annyit mond, hogy magas, hihetetlenül szép, szellemes és sok mindenben jártas – olvasható mindez az írónő 
Molles mindig is szeretett olvasni, és ehhez is köti az íróvá válását: szerette volna látni a sok történet közt a sajátjait is. Nagy hatással voltak rá Dean Koontz regényei, főleg pörgős cselekményük és őrült szereplőik miatt, de kiemeli Stephen Kinget is komolyabb, sötétebb hangja miatt. Magát gyors írónak tartja, viszonylag hamar megírja történeteit. Rossz hatással a korlátok vannak rá, emiatt is részesíti előnyben a független írói státuszt: nem kell kiadóknak, szerkesztőknek megfelelnie, úgy írhat, ahogy szeretne. Ilyen indíttatásból kezdte el a Remaininget is: csak írni valamit különösebb kezdeti koncepció nélkül, annyi célkitűzéssel, hogy valami erőszakos és rémisztő kerekedjen ki a történetből. Habár Molles nem szereti, ha megmondják neki, mit hogyan csináljon, azért figyel az olvasók visszajelzéseire és véleményére. Ha megjelenik egy könyve, vár egy hónapot, majd a Goodreadsen és más olyan oldalakon, ahol az emberek írnak olvasmányélményeikről, elolvassa az értékeléseket. Egyaránt hasznosnak tartja a pozitív és negatív kritikákat is, szerinte íróként ezekből tanulhat a legtöbbet. Azonban egy új mű készülése közben nem szívesen olvas értékeléseket, mert úgy érezi, befolyásolnák a vélemények és már csak egy bizonyos csoportnak írna, nem pedig a szélesebb közönségnek.
