Címke: novella

E. Lily Yu a májusi Galaktikában

A májusi Galaktikában olyan nevek mellett, mint George Griffith, Cory Doctorow vagy Kij Johnson olvashatjuk E. Lily Yu amerikai írónő írását, „Az Orion Parlag boszorkánya és az ifjú lovag”- t is. A novella a köztudatban élő boszorkány képet értelmezi újra a mesék hagyományos keretei között.

E. Lily Yu

E. Lily Yu első írása, a „Dovey” 2007-ben jelent meg, azóta pedig számos neves magazinban és antológiában is publikálta novelláit; The Uncanny, Clarkesworld, Apex és Johanthan Strahan Az Év legjobb sci-fi és fantasynovellái több kötetébe is beválogatták írásait. Yu a Galaktika régi olvasói előtt sem ismeretlen, „A térképész darazsak és az anarchista méhek” írását a Galaktika 267-ben olvashattuk. Ezért a művéért Hugóra, Nebulára és World Fantasy-díjra jelölték. 2012-ben Yu elnyerte pályafutása eddigi legrangosabb díját, a John W. Cambell-díjat, mint legjobb új sci-fi író.

A mostani Galaktikában is olvasható „Orion parlag” először 2016-ban jelent meg a The Uncannyban. A történet szerint egy ifjú lány egy szerencsés (vagy szerencsétlen) fordulatnak köszönhetően boszorkány lesz. Miután kitanulta mesterségét felkeresi parlagi házában egy ifjú lovag, akinek sárkányokat kell ölnie, hogy a király és udvartartása előtt ne essen csorba a becsületén. A boszorkány, hogy végre gyakorlatban is hasznosíthassa tudását csatlakozik a lovaghoz a veszélyes küldetésben.

Az Uncanny 2016 szeptember/októberi szám borítója. Ebben jelent meg először Yu novellája (Kirbi Fagan képe)

Yu novellája nem a kalandokra és a sárkányokkal való izgalmas csatákra koncentrál (bár utóbbiakból is bőven kapunk), sokkal inkább a köztudatban élő női képek és a férfi-nő kapcsolat kerülnek középpontba. Az Orion parlag boszorkánya első ránézésre közel áll a középkori nőalakhoz (pl. tisztességes, odaadó, szemérmes); egy passzív hős, aki csak sodródik az eseményekkel. Azonban a lovag oldalán, az iránta érzett szereleme végett aktív hősnővé válik, úgy nevezett erős női karakterként lép elő. Viszont ezzel együtt jelennek meg a történet lovagjához hasonló férfiak számára nem kellemes tulajdonságok is. A boszorkány sokkal több hatalommal bír, de erejének felhasználásával arányosan veszti el szépségét, és válik végül a mesékből jól ismert csúnya boszorkává. A hősnő változása mellett érdemes megfigyelni a lovag viselkedését is: amíg nem derült ki, mire is képes a boszorkány, addig óvta a veszélytől, ami még rajta, a nagy daliás lovagon is könnyen kifog. Amint megérzi, hogy túltettek rajta, eltávolodik a nőtől, és első adandó alkalommal a lovagi románcok, versek és természetesen a népmesék közkedvelt nőalakjára (pl. szép, törékeny, a lovag értelmezése szerint nőies) cseréli társát.

A novellának van egy nyilvánvaló üzenete a férfi és nő kapcsolatokat illetően, de az mindenképpen felszínes olvasat volna, ha annyit vonnánk le a mondanivalóból, hogy jól gondoljuk meg, kihez kezdünk kötődni. Yu azzal, hogy pozitív hőssé tette a boszorkányt, és bemutatta, hogy egy középkori környezetben hogyan viszonyulnak az erős nőhöz (pl. 15-18. századi boszorkányüldözések: a boszorkánysággal vádoltak közül sokan szakmai tudásuk miatt [például a javasasszonyok] is a közösség megbélyegzett tagjává váltak), egy gondolatébresztő művel gazdagította a zsánert. Írásának ez a legnagyobb erőssége: képes mindent szereplőinek cselekedeteivel megmutatni, direkt belemagyarázás nélkül; majd elgondolkodtatni azon, hogy a középkorból hová sikerült eljutnunk.

május 12, 2017
Rendből káosz – Erdész Róbert az új Galaktikában

Éreztük már úgy, hogy eltörpülünk az univerzum nagysága mellett? Hogy cseppként tengődünk a végtelenség óceánjában? Az emberek hajlamosak ezt és meglepő módon ennek gyökeres ellentétét is hinni. Sokszor úgy érezzük, múló létünk csupán átmeneti ezen a világon. Máskor pedig úgy véljük, mi vagyunk a világ teteje és középpontja, hogy körülöttünk forog a világmindenség. Minden csak miattunk történik, és minden a mi tökéletes irányításunk alatt van.

Erdész Róbert Hol vagytok? című novellája majd elveszi ezt a kedvünket! A Galaktika 325. számában olvashatjuk a művet, mely a világmindenség elmúlásáról szól. De főképpen a miénkről, az emberekéről.

A rövid történetben emberek egy csapata tízezer év múltán visszatér a Naprendszerbe, hogy felvegyék a kapcsolatot az ultra-modern emberiséggel. Időközben az emberek továbbköltöztek a Földről, s meg sem álltak a Marsig. Azonban a felfedezők a vörös bolygón sem találják nyomukat az „ősöknek”.

Végül mégis rábukkannak az elveszettnek hitt népre, de egyáltalán nem azt kapták, mint amire számítottak. Az emberiség azóta átalakult, megváltozott, és hosszasan folyhatna a vita arról, hogy emberek maradtak-e egyáltalán.

A tudományos hírekben gyakran olvashatjuk, hogy itt megsemmisült egy galaxis, ott szupernóva következtében lett vége két csillag életének. Az univerzum folyamatosan változik, alakul. A szó laza értelmében életet teremt, majd könnyedén elveszi azt. Aszteroidák csapódhatnak bolygókba, kialhat több milliárd éves fénye egy központi csillagnak, de egyéb, számos módon vége lehet az űrbéli testeknek. És mindez érdekli a világegyetemet? Aligha. Végtelenségét (vagy véges végtelenségét) ép ésszel képtelenség felfogni, de a folyamatosan pusztuló égitestek alap elemei talán máshol, máskor összeállhatnak és évmilliárdok alatt új planéta fejlődhet ki belőle. A rendből mindig káosz lesz, s a káoszból mindig megtalálja a módját az univerzum, hogy rend legyen; még ha átmenetileg is.

Az univerzum egyetemes káosza alól az emberiség sem lesz kivétel. Földtani korokhoz mérten is jócskán fiatalnak számít maga az emberi faj. Fejlődésünk, individualitásunk azonban elvitathatatlan. Az elmúlt ötven-hatvan évben az általunk készített technológiai innovációk hatványozottan többet fejlődtek, mint az azt megelőző kétszáz évben.

Egyszer azonban mindennek vége lesz. Mint ahogy valamikor a jövőben vége lesz a mostani értelemben vett emberi fajnak is. Ahogy évmilliárdok múlva vége lesz a Földnek, a Napnak, sőt az egész Naprendszernek. Majd vége lesz a Tejútrendszernek, az Andromeda galaxisnak, a környező csillaghalmazoknak, a fekete lyukaknak, a szuperklasztereknek; szóval mindennek. Bekövetkezik a tökéletes semmi.

Nem tudni, hogy az embereknek mennyi idejük van még hátra. Lehet, hogy egyszer valóban elhagyjuk szülőbolygónkat, és meghódítjuk a csillagokat. Űrközi néppé válva kirajzunk mindenfelé, ahol megkezdődik saját, önálló törzsfejlődése fajunknak, és ki tudja: talán csápokat növesztünk, tíz szemünk lesz, nyolc végtagunk, vagy szuperokos masszává válunk. Ezeket előre nem tudhatjuk, de egy hosszas merengést talán mindenképpen megér mivé alakulhatunk akár egy millió esztendő elteltével.

április 21, 2017
Jeff Carlson az új Galaktikában

Jeff Carlson nevét remélhetőleg a magyar olvasók is hamarosan megjegyzik. Idén, a Könyvfesztiválra érkezik először magyarul Frozen Sky (Fagyott égbolt) című regénye, mely egy lehengerlő sci-fi trilógia nyitódarabja. Az író eddigi munkásságáról korábban itt írtunk. Azonban egy írásával már megismerkedhetünk a Galaktika 325. számában, mely a Nyomás címet viseli. A Nyomás egyike annak a tizenhat rövid történetnek, mely a Long eyes and other stories című novelláskötetében található.

A Nyomás Carlos Garciáról, egy fiatal tengerészgyalogosról szól, aki feladja emberi mivoltát annak érdekében, hogy családját biztonságban tudhassa. Önként jelentkezett, hogy hal-szerű lénnyé változtassák, és így nem mellesleg felfedezhesse az óceán csodálatos világát. A feladat elvállalása azonban kihatott házasságára is. Mind amellett, hogy megélhetést biztosított ezzel családjának, nem volt otthon, hogy testben és lélekben is gyermekei és felesége mellett állhasson. Nem utolsó sorban Carlos élvezte a búvárkodásokat, tehát felfedezhető némi önzőség is tettében. Felesége azzal vádolta később, hogy az átváltozás csakis saját magáért csinálta.

Végül bekövetkezik egy baleset is. Környezetvédő aktivisták támadják meg a bázist, ahol Carlost „átváltoztatták”, mindeközben ő maga éppen a víz alatt tevékenykedett. A szerencséjén múlott, de megúszta a támadást, és végleg eltűnt a sötét óceán mélyén.

A szülők gyakran bármit képesek megtenni családjukért, gyermekeikért. Általában viszont ez a „bármi” lesz az, amiért a védelmezni kívánt családtagok eltávolodnak tőlük. Mindent feláldozva a nagyobb jó érdekében képesek az emberek önmagukból kifordulva bármilyen őrültséget véghez vinni. Akár mélyről fakadó bestiális ösztönök is eluralkodhatnak rajtuk, amivel talán többet ártanak, mint amennyit segíteni szeretnének.

A Nyomás gondolkodásra sarkallja az olvasót. Az egy dolog, hogy a jövőben akár képesek lehetünk ilyesfajta transzformációkat végrehajtani magunkon, mint ami a műben szerepelt, de vajon mindez megéri? Milyen erkölcsi, etikai, filozófiai, vagy épp vallási kérdéseket vethet fel egy ilyen beavatkozás? Ki mondja meg hol a határ? Természetes evolúciós fejlődésünk lenne ez, kihasználva a fejlett technika nyújtotta lehetőségeket, vagy szentségtörés Istennel szemben? Ezeket a kérdéseket szerencsére még nem kell eldöntenünk, de akár már a mi életünkben is előfordulhatnak ilyen törekvések, melyek alapjait, törvényszerűségeit időben meg kell vitatni. Nem is olyan régi hír, miszerint kutatóknak sikerült emberi sejtet ültetni disznóba, ezzel hibrid embriót hozva világra. Természetesen a világsajtó felhördült a hír hallatán, de ennyire ez a helyzet sem fekete vagy fehér. A tudomány és a fejlett orvoslás szempontjából ez kimagasló teljesítmény. Új szövetek, vagy akár szervek hozhatók létre egy ilyesfajta beavatkozás során. Azonban erkölcsi vonzatát tekintve hagy némi gondolkodni valót az eset.

Egyelőre viszont jóval emberibb, hozzánk közelebb álló kérdéseken gondolkodhatunk a mű kapcsán. Mi az az áldozat, melyet még érdemes meghozni családunkért? Hiszen, ha mindenünket beáldozzuk értük, mi marad belőlünk? Mi marad meg lényünkből, ami miatt velünk vannak elsősorban? Hol válik önzőségbe az általunk önzetlennek hitt áldozat? Vajon az élet anyagi vonzata a fontosabb, vagy a feltétel nélkül szerető család? Markáns, erős kérdések, melyekre nincsenek egyértelmű válaszok, de talán Carlson novellája képes pár percre megállítani az olvasót, hogy elmerenghessen néhány igazán fontos, emberi problémákon.

április 20, 2017
Magyarnak lenni egzotikum!

Mert magyarnak lenni egzotikum – üzeni Jobbágy Tibor Magyar című novellája a legújabb Galaktika lapjain.

SF-elbeszélésében a japánok és finnek kapnak főbb szerepet. Olvasóként mit sem sejtünk róla, mi lehet a világ többi országával, népcsoportjával. Csak annyit lehet biztosan tudni, hogy egy kétszáz éves járvány miatt a magyarok száz évre teljesen bezárkóztak, ami azt eredményezte, hogy végül kihaltak.

A Mitsubishi cég a csőd szélén áll, és a vezérigazgató, Mr. Tagami a jövőjén elmélkedik, mikor irodájába egy rejtélyes csomaggal betoppan Heikki Sjörgen, finn származású beosztottja. Állítása szerint talált egy igazi magyart, aki ráadásul életben van. Tagami persze meglepődik, rossz viccnek tartja az egészet, de végül bebizonyosodik, hogy a különc idegen valóban igazi magyar.

A novella inkább szórakoztató, mintsem aggasztó jövőkép. Nem valószínű, hogy a magyar nép csak úgy eltűnne a Föld színéről, de ha mégis, akkor is megtalálnánk a módját, hogy életben tartsuk hagyományainkat. A magyarság minden történelmi korban, minden nehézségek ellenére is túlélt, gyarapodott, alkotott. Röviden: mi, magyarok a jég hátán is megélünk.

A Magyar című alkotás igazi egzotikumként kezeli a magyar férfit, és valljuk be, sok nemzet a mai napig különcnek tart bennünket. Nem véletlen, hogy egy csomó összeesküvés-elmélet szól arról, miszerint földönkívüliek vagyunk. Vagy legalábbis tőlük származunk. Vagy valami ilyesmi…

Az alkotás üzenete egyértelmű: Európa közepén itt ez a kis ország, tele csodabogárral, melyet régen tép a balsors, de mégis küzd, halad előre.

A műben említett magyarok kimagasló intelligenciával bírnak, átlátják az összefüggéseket, agresszívak és nem tudnak megfelelni a jövőbeli társadalmi elvárásoknak. Ez szintén különcségünkből fakad, és talán valamilyen szinten az említett jellemzők igazak is lehetnek.

Jobbágy Tibor alkotása egy kicsit mindenkiben feléleszti a büszke magyart. Noha ez a novella nem egy reális jövőképet ábrázol, mégis húzhatnánk párhuzamot történelmünkkel, jelenünkkel és mindazzal a jövővel, ami felé tartunk. Aki szeretne aktuálpolitikát belelátni a műbe, egészen biztosan bele is fog, de úgy érzem a Magyar című novella csupán magyarságunk elismerésére, büszkeségére mutat rá.

Egy valami biztos: nem biztos, hogy jó ötlet kihasználni és magas pozícióba helyezni egy olyan embert, akiről azt hitték, társaival együtt már rég kihalt.

március 21, 2017
Kell-e nekünk Hamupipőke? – Sue Burke

A márciusi Galaktikában ismét egy Sue Burke-novellát olvashattunk, amiben az írónő ezúttal a mesék szerepéről gondolkodik el egy távoli gyarmatbolygó világán keresztül. Ez a „Hamupipőke emigrációban”.

A 306-os Galaktikából már megismert amerikai írónő eddig kalandos életutat járt be: szülővárosából, Greendale-ből Milwankee-ba került, ott végezte középiskolai, majd egyetemi tanulmányait is. Ezután Bony Viewba költözött, ahol írt és önkénteskedett. 1999-ben férjével talán életük legnagyobb kalandjába vágtak: az Államokból Madridba költöztek. Ezzel Burke egy nagy álma is valóra vált, végre egy tengeren túli országban telepedhetett le. Azonban a 2008-as gazdasági válság és a migráció okozta problémák következtében visszaköltöztek Amerikába.

Sue Burke

Kalandos élete során Burke az írói karrierjét is folyamatosan építette. 1972 óta újságíróként dolgozott, emellett pedig írói workshopokra járt. Első kapcsolata a fikcióval a Clarion hathetes science fiction és fantasy workshopja volt 1996-ban East Lansingben, a Michigan Egyetemen. Később Austinban a Turkey City Workshophoz csatlakozott. A tanfolyamok során gyűjtött tudást gyakorlatban is kamatoztatta: először kisebb kiadóknál publikált, a nagy kitörést azonban a Karen Joy Fowler által szerkesztett kötet jelentette 2003-ban: ez volt a MOTA 3: Courage antológia. Azóta Sue Burke több antológiában és magazinban is megjelent, mint például a Year’s Best SF 14 (antológia) vagy az Asimov’s Science Fiction (magazin). Írói karrierje mellett fordítóként pedig sokat tett a spanyol science fiction irodalom angol nyelvterületen való terjesztéséért, továbbá számos spanyol SF antológiát állított össze.

A mostani számban olvasható novella, a „Hamupipőke emigrációban” ugyanabban a világban játszódik, amelyben a 306-os számban olvasható „Pókok” is, azonban a mostani történet megértéséhez nem szükséges a másik ismerete. Burke ezúttal egy kislányról, Nicolettáról mesél, aki a családjával és más telepesekkel egy új bolygón próbál boldogulni. A Föld és annak világa már lassan a feledés homályába vész, csak annyit tudni róla, hogy rossz volt ott, de az új otthonban minden sokkal jobb lesz. Nicoletta és más gyerekek fantáziáját azonban izgatja az óhaza: Milyenek voltak az ottani emberek? Kik juttatták el őket az új „Földre”? És természetesen olyan apróságok is foglalkoztatják őket, mint a tündérmesék. A novella központi története – ahogy az a címből is kitalálható – a Hamupipőke, amit Nicoletta betegeskedő anyukája kezd lányának mesélni, azonban ez vitát indít el: Szükség van-e még a királylányokkal, tündérekkel, üvegcipőkkel és más kitalált dolgokkal teli történetekre a jövőben vagy sem? Burke több szempontból is körbejárja a kérdést, miközben végig megőrzi a gyermeki szemszöget is (Nicolettán keresztül látunk mindent). Szóba kerülnek az örök érvényű értékek, az álmodozás és a realitás ellentéte, és a régi kultúra ismeretének szükségessége. Emellett az emberiség egyik egy örök kérdésére is próbál választ találni Burke: Tudnak-e az emberek szebb jövőt építeni saját maguknak?

Azok az olvasók, akik a tudományos témák mellett szeretnek az emberi kultúra jövőjén is elmerengeni, azok mindenképpen tegyenek próbát a „Hamupipőke emigrációban”-nal, az írónő egy naivnak tűnő szereplőn keresztül bont ki mindannyiunkat érintő kérdéseket. Akik viszont élvezik Burke világát (pl. a „Pókok”-ban látott erdő vagy a mostani novellában olvasható állatvilág), azoknak van egy jó hírünk: az írónő első regényén, a Semiosison dolgozik, amelyben a már két novellából ismert bolygóra kalauzol minket.

március 16, 2017
Eduardo Goligorsky az új MetaGalaktikában

Január 24-én megérkezett szerkesztőségünkbe a MetaGalaktika 12, ami Argentína science fiction irodalmát veszi górcső alá. Legújabb kiadványunkban olyan híres argentin szerzők műveit olvashatjátok, mint Jorge Luis Borges, Carlos Gardini, Eduardo Goligorsky, Angélica Gorodischer, Ana María Shua – csak hogy a legfontosabbakat említsük. Egy rövid cikksorozat keretén belül pedig most megismerkedhettek az itthon jól vagy még kevésbé ismert írókkal. Gardini után az argentin sci-fi olyan íróját mutatjuk be, aki sajátosan értelmezi a science fictiont: Eduardo Goligorsky.

Goligorsky sci-fis munkássága főleg novellákból áll, melyeknek többsége antológiákban jelentek meg. Ezek közül a legjelentősebb A la sombra de los bárbaros (A barbárok árnyékában, 1977). A kötet az író 1965 és 1972 között született műveit tartalmazza, melyekben a civilizációt és a barbarizmust állítja szembe egymással. A kötetben megjelenik az utópikus múlt és a barbároknak számító emberek idealizálása, azaz a nemes vadember (noble savage) téma.

A la sombra los bárbaros is mutatja, hogy Goligorsky írásairól általánosságban elmondható, hogy a történet mellett jelen vannak sajátos elképzelései a zsánerről. A tudományt elég tágan értelmezi: szerinte a sci-fiben nem csak a technológiai fejlődésről és annak hatásairól, hanem a társadalomról, gazdaságról, politikáról és magáról az emberről is beszélnünk kell. Úgy gondolja, hogy a science fiction a lehető legjobb eszköz, amivel ilyen témákat kifejthetünk, mivel a sci-fi a társadalom allegóriája, az ember lehetőségeinek feltérképezése. Novelláiban így olvashatunk olyan változatos témákról, mint az ember küzdelme a szabadság megőrzéséért, a fejlett technika rossz célra való felhasználásáról és az ezt követő regresszió, az elidegenedés jelensége, a tudományos tökéletesedés következményei. Goligorsky számára még fontos a pszichológia is, ami több novellájában is központi szerepet kap, mint például a „Los divanes paralelos” (A párhuzamos szófák, 1966) –ban, ahol szatirikus allegóriában mutatja be, hogy a televízió és a média miként veszi át az emberek fölött az irányítást. Nagyobb figyelmet kapnak az emberi érzelmek az „Olaf y las explosiones” (Olaf és a robbanások, 1966), ahol a férfiak emóciók nélküli, programozott aggyal rendelkező robotokká válnak, a nők pedig a technológia zsarnokság elleni lázadókként és az emberi értékek védelmezőiként jelennek meg.

Az ember közeli témák mellett Goligorsky szereti felhasználni a sci-fi sablonjait, a lehető legkreatívabb módon. A MetaGalaktika 12-ben olvasható „Ők” (Ellos, 1967) című novellában is egy ilyen formabontást láthatunk. A történetben idegenek érkeznek az emberek közé, céljuk a társadalom megsemmisíése. Az emberiség veszélyeztetői lassan szivárognak be világunkba, nem közvetlen harcban tervezi elpusztítani azt. Érdekes módon, későbbi írásaiban a földönkívüliek már nem a kegyetlen behatolók, hanem a jó megtestesítőiként jelennek meg, maga az űrutazás pedig a menekülés eszközévé válik. Mindenesetre a még ma is (vagy megint aktuális) témáiról híres Eduardo Goligorsky „Ők” írása tökéletes betekintést ad különleges sci-fi életművébe.

Az első képen Naomi Savoie alkotása látható

Kapcsolódó cikkek:

Borgesen túl – Argentin sci-fi

Megjelent a MetaGalaktika 12

Jorge Luis Borges az új MetaGalaktikában

Angélica Gorodischer az új MetaGalaktikában

Carlos Gardini az új MetaGalaktikában

január 28, 2017
Carlos Gardini az új MetaGalaktikában

Január 17-én került nyomdába, és várhatóan 24-én érkezik meg szerkesztőségünkbe a MetaGalaktika 12, ami Argentína science fiction irodalmát veszi górcső alá. Legújabb kiadványunkban olyan híres argentin szerzők műveit olvashatjátok, mint Jorge Luis Borges, Carlos Gardini, Eduardo Goligorsky, Angélica Gorodischer, Ana María Shua – csak hogy a legfontosabbakat említsük. Egy rövid cikksorozat keretén belül pedig most megismerkedhettek az itthon jól vagy még kevésbé ismert írókkal. Gorodischer után az argentin sci-fi egyik legaktívabb és legtermékenyebb íróját, Carlos Gardinit mutatnánk be.

Carlos Gardini 1982 óta ír, emellett pedig rengeteg angol klasszikust (pl. William Shakespeare, Henry James, Charles Dickens), továbbá az SFF irodalom nagyjait (pl. Dan Simmons, Ursula Le Guin, Isaac Asimov stb.) fordította le spanyolra. Első igazi sikerét a „Primera línea” (Frontvonal) című történetével érte el, amiért Premio Círculo de Lecteres-díjjal tüntette ki a két zsűritag, Jorge Luis Borges és José Donoso (Csapjunk egy nagy murit, Határtalan vidék). A Falkland-szigeteki háború után született novella egy igazi megrázó történet a fronton harcoló katonák életéről, amit a szürreális ábrázolás mód tesz még emlékezetesebbé. A „Primera línea” később legalább két science ficion antológiába is bekerült.

Egy ilyen debütálás után Gardini munkáit egyre nagyobb és nagyobb érdeklődéssel kezdték figyelni. Két könyvével, a Mi cerebro animal (Állati agy, 1983) és a Jugos malabares (Zsonglőrmutatvány, 1984) ismét kivívta a szakma figyelmét . Az első egy gyűjteményes kötet, a másik pedig egy vidámparkban játszódó regény, ahol Gardini több furcsa lény vagy tárgy (pl. tükör, szfinx, szellemvasú stb.) szemszögéből meséli el a különös park mindennapjait. Az elbeszélővé előlépő tárgyak gyakoriak az író életművében. A legjobb argentin sci-finek tartott regény, az El Libro de la Tierre Negra (A feketeföld könyve, 1993) narrátora például a címben szereplő fekete könyv. A nem mindennapi mesélő szavain keresztül megismerhetjük a nyelv erejét és a szavak építő és pusztító jellegét. Az El Libro sorozat második része, az El Libro de las Voces (A szavak könyve, 2001) szintén egy könyvet állít középpontban: egy szekta tagjaihoz olyan könyv kerül, ami képes mindent rögzíteni, ami elhangzik annak közelében. A regény nemzetközi siker lett és Gardini másodjára nyerte meg vele a Premio UPC sci-fi versenyt (először a Los ojos de un dios en celo írásával nyert). A sorozat zárókötete, az El Libro de la Tribu (A törzs könyve, 2001) kicsit szakít a könyves tematikával, hisz inkább tekinthető vámpír történetnek, mint sci-finek, de az előző két részre jellemző ötletekkel teszi hasonlóan érdekessé.

A furcsa ötletek és komoly társadalmi témák jellemzik Carlos Gardini írásait, amelyek még friss műveiből, mint a vallást és nők elleni erőszakot tárgyali fantasy, a Vórtice (Örvény, 2002), vagy a weird fiction elemeivel operáló Triptico de Trinidad (2010) sem hiányoznak. Nem hiába tartják a legprominensebb sci-fi írónak Argentínában. Azt a különös élményt, amit írásai adnak a MetaGalaktika 12 -ben található „Eksztázis” című novellájában tapasztalhatjuk meg.

Az első képen G-host Lee munkája látható

Kapcsolódó cikkek:

Borgesen túl – Argentin sci-fi

Január 17-én érkezik a MetaGalaktika 12

Jorge Luis Borges az új MetaGalaktikában

Angélica Gorodischer az új MetaGalaktikában

január 22, 2017
Angélica Gorodischer az új MetaGalaktikában

Január 17-én került nyomdába, és várhatóan 24-én érkezik meg szerkesztőségünkbe a MetaGalaktika 12, ami Argentína science fiction irodalmát veszi górcső alá. Legújabb kiadványunkban olyan híres argentin szerzők műveit olvashatjátok, mint Jorge Luis Borges, Carlos Gardini, Eduardo Goligorsky, Angélica Gorodischer, Ana María Shua – csak hogy a legfontosabbakat említsük. Egy rövid cikksorozat keretén belül pedig most megismerkedhettek az itthon jól vagy még kevésbé ismert írókkal. Borges után most Angélica Gorodischert mutatjuk be, aki sci-fi novelláival nagy népszerűségre tett szert az angol és amerikai szerzők körében is.

Angélica Gorodischer (1928-) 8 éves kora óta Rosarióban él, ami többször is fontos szerepet játszott karrierjében. Számos művében visszaköszönnek otthonához kapcsolódó élményei, továbbá két alkalommal itt szervezte meg írónők számára tartott sikeres konferenciáit 1988 és 2000 között. Ha már szóba kerültek az írónők, Gorodischer írásaiban a fantasztikum elemei mellett gyakran találkozni feminista megközelítéssel, foglalkozik a férfiak és nők közötti erőviszonnyal, de gyakori témái közé tartozik a korrupció és az emberi kézben lévő hatalomgyakorlás problematikája is. Továbbá igyekszik felhívni a figyelmet Argentína elfeledett írónőire is.

Habár Gorodischer első sorban íróként tekint önmagára, számos sci-fi és fantasy novellát írt eddigi pályafutása során. A fantasztikum irodalmával először egy barátja lakásában találkozott: megpillantotta Ray Bradbury Marsbéli krónikák című művét, leült olvasni, és végül képtelen volt letenni a könyvet. Az erős élmény ellenére írói karrierjét nem sci-fivel, hanem krimivel kezdte: a 60-as években díjat nyert a Vea y Lea című lapnál, később pedig a Club del Ordennél is több korai detektívtörténetével. Argentína science fiction világába először Paco Porrúa, a Minotauro szerkesztője révén került kapcsolatba. Gorodischer észrevette, hogy a magazinban csak észak-amerikai szerzők művei szerepelnek. Az írónő egy levélben megkérdezte ennek miértjét és elküldte néhány akkoriban írt sci-fi novelláját is. Porrúának tetszettek Gorodischer írásai, megkérdezte, hogy ezek egy könyv részei-e? Az írónő azt hazudta igen, így a levelezés után nekiállt kötetbe rendezni írásait, hogy legyen mit odaadnia a szerkesztőnek: így született meg 1967-ben az Opus Dos (Opus 2). A kötetet nagy siker és különböző megkeresések követték. Ezután lépett kapcsolatba Gorodischerrel Daniel Divinisky, aki felajánlotta, hogy kiadná az írónő következő kötetét. Ez lett a Boyo las jubeas en flor (Jubeas virágzása alatt, 1973).

A nemzetközi sikert azonban egy későbbi gyűjteménye, a Kalpa Imperial (1983) hozta el számára. Ez volt az első műve, amit 2003-ban fordított le angolra Ursula Le Guin. A 16 díjat is magáénak tudó könyv egy névtelen birodalom felemelkedését és tragikus bukását meséli el 11 fejezeten keresztül. Ahogy sok más Gorodischer történetben, itt is visszaköszönnek a mesei elemek, amit átsző a szóbeli elbeszélés hagyománya és a különböző politikai kommentárok. Az írónő által teremtett világban a koldusokból uralkodók lesznek, a demokráciák diktatúrává válnak, a történelem pedig az idő múlásával mesévé alakul. A Kalpa Imperiallal Gorodischer nemcsak egy allegorikus történetet írt, hanem egy igazi tisztelgést a történetírás ereje előtt.

Angélica Gorodischer kissé meseszerű, de elgondolkodtató történeteiből kaphatunk ízelítőt a MetaGalaktika 12-ben olvasható „Csop-szui” novellában.

Az első képen Juan Gimenez illusztrációja látható a Kalpa Imperialhoz.

Kapcsolódó cikkek:

Borgesen túl – Argentin sci-fi

Január 17-én érkezik a MetaGalaktika 12

Jorge Luis Borges az új MetaGalaktikában

január 20, 2017
Jorge Luis Borges az új MetaGalaktikában

Január 17-én került nyomdába, és várhatóan 24-én érkezik meg szerkesztőségünkbe a MetaGalaktika 12, ami Argentína science fiction irodalmát veszi górcső alá. Legújabb kiadványunkban olyan híres argentin szerzők műveit olvashatjátok, mint Jorge Luis Borges, Carlos Gardini, Eduardo Goligorsky, Angélica Gorodischer, Ana María Shua – csak hogy a legfontosabbakat említsük. Egy rövid cikksorozat keretén belül pedig most megismerkedhettek az itthon jól vagy még kevésbé ismert írókkal. A sort azonban ki mással nyithatnánk, mint az az argentin irodalom legnagyobb alakjával, Jorge Luis Borgesszel.

Jorge Luis Borges (1899-1986) költő, esszéista, novellaíró, a latin amerikai irodalom egyik központi alakja volt. Irodalmi Nobel-díjra többször is jelölték, azonban politikai okokból (Augusto Pinochethez, chilei diktátorhoz fűződő vitatott kapcsolata miatt) sosem kapta meg. Írásai és gondolkodásának hatása az irodalom szinte minden területére kiterjedt, köztük az SF-re is. Borgest nem szokták zsánerírónak nevezni, de novelláiban az idő és a valóság határainak feltérképezése, az olyan gyakran visszatérő képek és szimbólumok, mint a labirintus, a tükör vagy a térkép számtalan SF író írásában is visszaköszön: Philip K. Dick, Paul Auster, Kurt Vonnegut Jr. De a kortárs alkotóknál, mint China Miéville (lásd. „The Tain” című kisregényét, ahol egy szörny mászik elő egy tükörből) vagy Gene Wolfe is tetten érhető Borges irodalmi hagyatéka.

Borges korán, 1919-ben kezdett írni és a 80-as évekig nem hagyott fel ezzel a tevékenységével. A legnagyobb hatású, „science fictionnek” számító kötete a Ficciones (1944) volt, később az Alef (1949). Itthon hasonló gyűjteménynek számít a régi Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent Körkörös romok (1956). Többek között ebben az elbeszélés-gyűjteményben olvasható 1935-ös „Közelítés Almotászimhoz” című írása, amit a borgesi történetek prototípusának is neveznek. Az álomszerű atmoszféra és a már említett szimbólumok nem lennének jelen novelláiban gyermekkori élményei nélkül. Például a visszatérő labirintus képet valószínűleg a palermói ház kertlabirintusa ihlette, ahol Norah húgával sokat játszottak, a művek meghatározó metafizikai és idealista filozófiáját pedig édesapja, Jorge Guillermo Borgestől ismerte meg. Az iskolás évek alatt pedig a világirodalom olyan alakjai inspirálták, mint a francia szimbolista költők (Verlaine, Rimbaud és Mallarmé), Oscar Wilde, könyvtársegédként pedig több modern alkotó munkásságával ismerkedett meg, köztük Virginia Woolféval és William Faulknerével.

Borges témájú Google Doodle az író 112. születésnapján

Gazdag és szerteágazó irodalmi hagyatéknak tűnik Borgesé mind az őrá nagy hatással lévő írók és filozófusok, mind pedig sajátos témái végett. Azonban ettől nem válik nehéz olvasmánnyá egyik novellája sem, sőt, tiszta és közérthető stílus jellemzi, ami mentes mindenféle túl díszített szóképektől. A MetaGalaktika 12-ben található novella is ilyen tiszta, de tipikus borgesi történet: ez A mindenség könyvtára. Minden megtalálható benne, amiért szeretjük az argentin írót. Már nem kell sokat várni, hogy sok más argentin sci-fi novella mellett ezt is elolvashassuk.

Az első képen Sofia Bonati alkotása látható

Kapcsolódó cikkek:

Borgesen túl – Argentin sci-fi

Január 17-én érkezik a MetaGalaktika 12

január 19, 2017
Mr. Franklin titka – novella ajánló

Ronil Caine neve ismerősen csenghet azoknak az Olvasóknak, akik nyomon követik a Galaktika kiadványokat. Caine az egyik Start könyves szerzőnk, bemutatkozó regényét, a Liliant igazán pozitív fogadtatásban részesítették a hazai SF-rajongók és számos blogger is elismerően szólt róla. Az író ezúttal a Galaktika 322. számában hozott egy igencsak elgondolkodtató novellát, Mr. Franklin titka címmel.

A nem túl hosszú alkotás (kilenc oldal) utolsó pár oldala hozza meg mindazt, amit szerintem nagyon sokan elvárunk egy novellától: olvasmányos módon, könnyedén hatol agyunkba a felismerés, melyet a mű mondanivalója tartogat.

Cselekményről nem igazán beszélhetünk a novella kapcsán, csupán névtelen narrátorunk meséli el utolsó együtt töltött perceit munkaadójával, a rejtélyes Mr. Franklinnel. Az idős úr egy egzotikus farm tulajdonosa volt, ahol szívesen töltötte idejét. Alkalmazottai nagy becsben tartották, soha egy rossz szót nem mondtak volna rá. Mégis rejtegetett egy titkot, amit nem mondhatott el soha senkinek.

A Mr. Franklin titkának esszenciája rövidségében rejlik. Vagyis pontosan olyan hosszú, mint amennyire kell. Túlmagyarázott okfejtésekre nem kell számítani, a mű végén az olvasónak kell mérlegelnie. A tanulság pedig mindenki számára érthetővé válik, legalábbis ideális esetben mindenki elmélázik néhány percet jelenlegi társadalmunk helyzetén.

A baljós jövőkép, melyet a novella ábrázol talán nem is annyira a jövőre utal. Jelenünk egyfelől a történelem egyik legizgalmasabb korszaka, mégis az egyik legveszélyesebb. Legalábbis társadalmi szempontból biztosan. Technológiánk annyira fejlett, hogy megengedhetjük magunknak a túlkényelmesedést. Szobánk melegében, komfortos fotelünkből ráláthatunk a világ történéseire, mely egyfelől csodálatos, és az internet megfelelő használatával végtelen tudás tárulhat elénk. Másfelől pedig akaratlanul is elidegenedhetünk embertársainktól. A számtalan apró kényelmi funkció lassan átveheti az uralmat, ha nem figyelünk, s végül érzéseink, gondolataink is szintetikussá válhatnak. Éljünk akármilyen korban, az ember mindig társas lény marad. Mindig meg kell találnunk helyünket a társadalomban, részt kell vegyünk a megkövetelt normákból, és figyelnünk kell magunkra, s környezetünkre egyaránt.

Caine arra is felhívja a figyelmet, hogy élvezzük ki a „most” adta lehetőségeket. SF-íróként egyszerre kell a múltba révedni, a jelent képviselni, és a jövőt megálmodni, mégis arra sarkall a Mr. Franklin titka, hogy néha picit jobb a mában élni. Persze tervezzünk előre, tiszteljük múltunkat, de mégis a jelen van számunkra kitalálva. A mostban kell megfelelnünk, érvényesülnünk, de ami a legfontosabb: jól érezni magunkat. Világunk a sok szörnyűség mellett csodálatos, változatos, rejtélyes, és legfőképpen a miénk. Csupán arra vár, hogy felfedezzük.

Véleményem szerint a Mr. Franklin titkában nem a vészjósló, negatív jövőt kell szem elé helyezni, hanem a jelen problémáira, és a megoldásokra kellene fókuszálni, hogy teljes életet élhessünk.

január 17, 2017