Címke: novella

Idővel, vagy nélküle? – Chronopolis novella ajánló

Mi az, ami teljesen átöleli életünket? Amitől ugyanúgy függ minden egyes ember a világon? Aminek meglétét, vagy hiányát képtelenség szabályozni? Nem a pénzről van szó, és nem is az egyéb földi javakról, hanem magáról az időről.

A Galaktika 318. számának nyitónovellája máris rendesen megmozgatja fantáziánkat és számos rendkívül érdekes kérdést vet fel életünkkel, mindennapjainkkal kapcsolatban. A Chronopolis című alkotás J. G. Ballard tollából származik, és minden egyes sora gondolkodásra ösztökéli az olvasót.

Ezen mű esetében teljesen helytállónak bizonyulnak a már-már unásig ismételt közhelyek, mint az „idő pénz”, illetve „az idő relatív” szállóigék. Az időt szoktuk felelőssé tenni öregedésünk miatt, de mostanában egyre többet hallani megint a „repül az idő” kifejezést is. És valóban: felgyorsult társadalmunk rohamtempóval lépdel előre, nincs megállás, nincs pihenő. Az idő, mint értékrendszer teljesen átalakult, ahogyan az emberek is. Elterjedt a multi-tasking fogalma, melynek lényege, hogy egyszerre végzünk több munkafolyamatot. Tudományos körökben nem igazán elfogadott ez a viselkedésmód, de egyre többet vehetjük észre magunkon is, hogy miközben olvasunk egy cikket, egyidejűleg közösségi médián görgetünk a posztok között, zenét hallgatunk, beszélgetünk, telefonálunk, vagy egyéb elfoglaltságokat művelünk.

A fent említett alapigazságokra építenek a különböző életfelfogások, stílusok, de a tudomány is előszeretettel vizsgálja a fizikai mivoltát az időnek. Sőt, akár az élet értelméről is hosszasan beszélhetnénk ennek a témának kapcsán, de talán abba most igazán ne menjünk bele.

A Chronopolis tökéletesen rámutat arra, hogy emberi létünk minden egyes percét az idő mozgatja. Munkába, iskolába menetelünket határozza meg, kifizetéseinket, családi programjainkat, szórakozásainkat, sportokat, gazdasági mozzanatokat determinál; egy szóval minden az emberek által megteremtett időmérő egységek körül forog. Azonban ha az emberiség nem kreálja meg az idő fogalmát, attól az ugyanúgy egy univerzális folyamat, mely minden élőre vonatkozik a világegyetemben (vagy ki tudja?).

Ám mi történne akkor, ha mindez megszűnne? Ha nem kellene az óráktól függnünk, csak a lehető legminimálisabban lenne jelen, mint időmérő eszköz. Vajon teljes káoszba fulladna a civilizált társadalom, és minden nemű szervezettség eltűnne a Föld színéről, vagy sokkal harmonikusabban élhetnénk? Ballard novellája megmutatja mindkét oldalt.

Emberi múlandóságunk is felsejlik a műben. Az orosz realista szerzők által sokat szerepeltetett „fölösleges ember” szimbóluma itt is megjelenik. Csupán fogaskerekek vagyunk egy sokkal nagyobb gépezetben, melyek bármikor pótolhatóak.

A műben szereplő két véglet között kellene megtalálnia az emberiségnek az arany középutat. Az órák nyilvánvalóan kellenek mindennapjainkhoz, de ha minden percünket annak szenteljük, hogy beosztjuk életünket, azt vehetjük észre, hogy elsuhan mellettünk minden, ami fontos, és nem marad időnk kiélvezni az életet.

Összegezve a Chronopolis nagyon erős kérdésekkel foglalkozik, könnyedén olvasható formában. Minden oldalon gördülékenyen lehet haladni, mégis közben remek társadalmi témákat boncolgathatunk. A disztópikus világok kedvelőinek kötelező olvasmány.

október 3, 2016
Usman T. Malik az új Galaktikában

A szeptemberi Galaktikában Pakisztán legismertebb sf írójától, Usman T. Maliktól olvashattok. Egy különös pakisztáni család energiáinak elpárolgása című, Bram Stoker-díjas novellája mindazt tartalmazza, amiért Malikot nem csak hazájában, hanem nemzetközileg is elismerik.

Usman T. Malik azon széles érdeklődéskörű írók táborát népesíti, akik a világról gyűjtött tudásukat és tapasztalataikat műveikbe is beleszövik. Malik például nagy előszeretettel tanulmányozza a szúfi költészetet (Az iszlám misztika hiedelem – és szokásrendszeréhez köthető versek. A legismertebb szúfi költő Rúmi volt), hobbi szinten gitározik, civilben pedig egészségügyi dolgozóként segít az embereken. Emellett sokat tesz hazájában a sci-fis közösségért. Például az ő nevéhez köthető az első pakisztáni sci-fi írói workshop, amit 2014-ben tartott Musharraf Ali Farooqi pakisztáni-kanadai íróval Lahorban. Pakisztánban született, majd később Floridába költözött – az emigrálás is számos élménnyel gazdagította Malikot, melyek novelláiban is visszaköszönnek.

Usman T. Malik

A sci-fis közösség leginkább az író atmoszférateremtő képességért, a horror klasszikus megjelenítésért és naturalista ábrázolás módja miatt dicsérik írásait. Saját elmondása szerint utóbbiban egy urdu író, Saadat Hasan Manto inspirálta. Történetei olyan sf magazinokba kerültek be, mint a Strange Horizons, The Apex Book of World SF, de számos best of kötetbe is beválogatták (pl. The Best Science Fiction and Fantasy of the Year). 2014-ben első pakisztániként nyerte el a Bram Stoker-díjat az Egy különös pakisztáni család energiáinak elpárolságával (a későbbiekben Egy különös pakisztáni családként fogok rá hivatkozni). A novellát a zsánerirodalom olyan nagyjai dicsérték, mint Neil Gaiman, Ken Liu és Samuel R. Delany.

A történet, ahogy azt a cím is sejteti, egy pakisztáni család életébe invitál minket. Két testvérrel, Tarával és Sohaillal ismerkedünk meg, akik nap, mint nap súlyos tragédiákkal néznek szembe. A novella elején Sohail elhunyt menyasszonyát siratja, majd hátrahagyja addigi életét és a Hegyre távozik. Tara egyedül marad beteg édesanyjával egy olyan világban, ahol nőként korántsem egyszerű boldogulni.

Malik novellái általában tisztán sci-fi vagy horror írások, azonban az Egy különös pakisztáni családot a kritikusok nehezen sorolják be konkrét zsánerbe. A kémiai bevezetők, a drónok jelenléte és egyéb a tudományhoz köthető elemek sejtetik, hogy egy science fictionnel van dolgunk, azonban a pakisztáni élet bemutatása és a testvérpár körül ólálkodó szörny egyrészt egy realista műnek láttatja az írást, másrészt pedig egy misztikusabb hangulatú történetnek. De talán nem is kell ennyit merengeni a műfajkérdésen, tekintsük ezt egy több mindenből építkező hibridnek, ami végül egy nem mindennapi olvasmánnyá vált. Malik szépirodalmi igényességgel alkotta meg történetét, ami több szinten is olvasható – talán emiatt is nehéz besorolni egy konkrét műfajba. A fentebb már taglalt írói képességei itt is erősen jelen vannak, mint például a horror ábrázolása. Ennél a novellánál nem klasszikus horror elemekre kell számítani, inkább a belső félelmek kivetüléseként értelmezendőek ezek a leírások. Egyik jó példa erre, amikor Tara az épp távozóban öccsét figyeli, miközben már látja rajta a vért és a sav okozta sérüléseket. De a későbbiekben felbukkanó szörny is hasonló funkciót tölt be.

„Találd meg saját sötétségedet” – üzeni Malik

Malik ennél a novellánál is erős az atmoszférateremtésben, pusztán szavak segítségével képes otthonának tájait pulzáló, szinte élő környezetté varázsolni. Ezt az érzést csak felerősítik az aprólékosan részletezett naturalista leírások is – legyen az akár egy narancsgerezd kitüremkedése vagy az emberi szemet átszövő erek bemutatása. A mesterien megteremtett környezet és hangulat mellett maga a történet sem marad el. Ken Liu-t idézve, Malik novellája olyan erőteljes írás, melyben a tudomány nyelvén keresztül láthatjuk az igazságért való folytonos küzdelmet. Ez tökéletesen összefoglalja a természettudományok felé forduló Tara életét. Az összes tragédiát, amit ember csak elviselhet, a lány megtapasztalja. Küzdelme megindító, miközben mentes minden túlzó szentimentalizmustól. Mindez pedig egy elkerülhetetlen találkozásban teljesedik ki, amit áthat a szúfi versek szellemi öröksége is.

Az Egy különös pakisztáni család energiáinak elpárolgása novella összességében egy olyan egyedi hangú írás, amilyet ritkán olvashatunk. A sok írói bravúr és aktuális témák mellett talán az a legnagyobb erénye, hogy Malik nem kultúrájának egzotikumával próbálja érdekessé tenni írását, hanem saját kreativitásával.

A fejléckép Larissa Sansour palesztin származású rendező In the Future They Ate From the Finest Porcelain című sci-fi filmjéből származik.

szeptember 14, 2016
Állj meg, Gép!

Időről időre az emberek átfogalmazzák, átgondolják az időgépről alkotott fogalmaikat. Ezen abszolút fantasztikumon alapuló tárgyak, jelenségek mindig máshogy néznek ki képzeletünkben, másképpen működnek, de egy valami mindig biztos pont: a múltba, s jövőbe egyaránt utazhatunk segítségükkel. A Galaktika 316. számában, az Állj meg, Gép! című novella – Vitalij Babenko tollából – egészen máshonnan közelíti meg az időutazással járó problémákat.

Az alkotásban szereplő időgép nem egy aprócska tárgy, nem is egy felturbózott szék, vagy egy fülke, hanem egy gigászi, hatalmas épület, benne sok ezer lélekkel, kik folyamatosan felügyelik, karbantartják a monstrumot. És ez a masina képtelen a múltba utazni (mint megtudjuk teljességgel fölösleges is), csak és kizárólag a jövőbe tud menni.

A mű során kapunk egy megfelelő szakmai leírást a tökéletes időgépről, mely tükrözi a szovjet-orosz gépek minden mozzanatát. Precíz, ötletes, komoly. Szembe állítja a korábbi, „komolytalan” spekulációkat, és végre valahára egy teljes képet alkothatunk arról, hogyan is kéne kinéznie az Igazi időgépnek.

A novellát roppant tárgyilagosan adja elő Babenko, de ne tessék megijedni: az irónia, a végtelen szarkazmus járja át folyamatosan a mondatokat, és persze kellő mennyiségű humor.

Az orosz-szocialista vonalat nagyban erősíti a tény, hogy olyan szavak is nagybetűvel kezdődnek, mint az Intézet, az Időgép, a Kimenők vagy a Múlt. Minden jelentőségteljes, amelyet az oroszok készítenek, s ez a motívum remekül reflektál az ipari versengésre a szovjetek és a nyugat között.

A gépet úgy tervezték, hogy harminc évet menjen előre a jövőbe, teljesen elkülönítve a benne élő embereket az épületen kívüli eseményektől, bezárva a saját kommunájuk furcsa rendszerébe. Így felmerül a kérdés, hogy időutazásról beszélünk-e, ha elszigetelten mit sem veszünk magunkhoz a külvilágból? Az idő rendesen telik, csak egy épületben él izolálva majdnem harmincezer ember, akik nem lépnek kapcsolatba a „Múlttal”.

A nagyobb „jó”, és az előrehaladás érdekében áldozatokat kell hozni mindenkinek. De ki határozza meg, mi is jó az embereknek, közösségnek, társadalomnak? Kinek a feladata egy csomó mindent beáldozni egy kétséges kimenetelű eredmény érdekében? Ezeket a kérdéseket nem írja le a szerző, de amint elolvassuk a novellát, szinte azonnal ilyen gondolatok fognak felmerülni bennünk. A humora, és szellemessége mellett legalább annyira szembeötlő a véres komolysága is, amely a sorok között nyugszik.

A mű rendkívül erős görbe tükröt mutat az egykori Szovjetunió rendszerének, és talán nem csak a szocialista gondolkodásmódnak, hanem a jelenlegi kormányzatoknak is. Minden politikai nézettől mentesen is megéri elgondolkodni a novella létjogosultságán, hiszen a hatalmas, nagy volumenű elhatározások gyakran teljesen indokolatlan mederben folytak és folynak, csakúgy, mint Időgépünk esetében is.

július 15, 2016
A dagerrotípia

Molnár Csaba nevével találkozhattak már a Galaktika olvasói, hiszen egyik Start Könyves szerzőnkről van szó. A széttört idő legendája című regénye hangulatosan vezetett minket keresztül történelmünk néhány korszakán, kalandos mivolta pedig azonnal magával rántotta olvasóját. A Galaktika magazin 316. számában egy rövid, ám annál erősebb novellával szórakoztatja a nagyérdeműt. A dagerrotípia című alkotás ötvözi a horrort és az SF-et.

Az 1800-as évek első egyharmadát tekinthetjük a fényképészet hőskorának, amikor a camera obscurát szépen lassan felváltotta a dagerrotípia. De mi is ez a furcsa hangzású találmány? Nevét valójában Louis Daguerre, francia feltalálóról kapta, aki társával Nicéphore Niépcével közösen alkották meg a fotó-lenyomat készítés alapjait. Az eljárás, amivel elkészíthető egy ilyen, sokszorosíthatatlan alkotás, akár fantasztikumba illő is lehetne. Fantáziadúsabb emberek akár összeköthetnék az egészet az alkímia mesterségével is. Érdemes azonban azon is elgondolkodni, hogy a fényképészet, mint szakma mennyire embert próbáló volt annak idején, s miként vált a mindennapok legkényelmesebb emlék-gyártó berendezésévé a digitális fotómasina.

Miért is annyira körmönfont egy dagerrotípia elkészítése? Mert nem mindegy, mit, mivel, hogyan csinálunk. Először is fogni kell egy ezüstözött rézlemezt, melyet tökéletesre kell polírozni, sötétsárgává kell varázsolni jód-gőzzel. Az így kapott fényérzékeny lemezt a kamerába helyezték, majd megvárták az exponálás idejét. Ez nagyjából 15-30 percbe került az 1820-as években, ám a 40-es évekre ez jócskán lerövidült, akár 10 másodperc alatt is képes volt exponálni egy ilyen masina. Az elkészített kép előhívása sem volt egyszerű feladat. Egy speciális ládában történt gyertyával, és borszeszégővel melegített higany gőzével. Végül, hogy tartósítsák is a dagerrotípiát, arannyal színezték azt. Nos, ezt elnézve rájöhetünk, hogy valóban nem egy mindennapi mutatványról van szó, ezáltal maga az elkészült kép is egyedi önállósággal rendelkezik, mely magában hordozza a képmás eredetijének személyiségjegyeit.

Molnár novellája hátborzongató módon mutatja be mindezt, elérve, hogy elgondolkodjunk magán az eljáráson, és azon, hogy mennyivel könnyebb, de talán felszínesebb is lett azóta az életünk. Egy akkoriban elkészített képnek hatalmas jelentősége volt, manapság pedig egy-egy szelfi megy a többi közé, lájkokra vadászva pedig a fotózás nemes szakmája kerül egyre mélyebbre az elismerés ranglétráján.

Megjelenik azonban a műben egy kifejezetten hátborzongató jelenség is, amitől igencsak libabőrösek lehetünk. Persze mivel fikcióról van szó, nem szabad valóságként kezelni mindent, ami a műben szerepel. Molnár azonban annyira remekül adja vissza a kor atmoszféráját, hogy a jelenséget akár valósnak is hihetjük.

A mű vége kellemesen velőtrázó csavarral zárul, ami után lehetséges, hogy olvasóink nem egyből fogják folytatni a soron következő novellával a magazin olvasását. A vég bizony koppanni fog, és egy elismerő hümmögés után az olvasó fejében ehhez hasonló mondat fogalmazódhat majd meg: „Ez talán meg is történhetett!”

július 14, 2016
Harci láz

A Föld számtalan élőlénye háborúban áll egymással, mióta világ a világ. A területért, dominanciáért folyó végtelennek tűnő küzdelem határozza meg ökoszisztémánkat. Nincs ez másképp az embernél sem, hiszen amikor félig-meddig felegyenesedve járták őseink a vadont, már akkor is a biztonságot nyújtó helyekért, ételért harcoltak egymással. Fejlett társadalmi látásmódunk miatt mindig rájövünk, mennyi szörnyűséggel jár a háború, saját fajtársaink megölése, de úgy tűnik Földünk alapvető törvényszerűségeihez tartozik a harc, mint állandó jelenség. Cirka százezer éves történelmünk során háborúztunk asszonyért, területért, politikai, gazdasági okok, kifordult ideológiák, s vallások miatt. A kiváltó ok szinte teljesen lényegtelen, a végeredmény mindig ugyanaz: iszonyatos mennyiségű ember leli halálát egy rajta túlmutató cél érdekében.

A Galaktika 315. számában egy rendkívül érdekes novellát olvashatunk háborúról, tűzszünetről, emberi érzelmekről. A Harci láz című alkotás J.G. Ballard tollából származik, a téma pedig végtelenül aktuális. Mondjuk a bevezető bekezdés alapján egy háborús mű mindig aktuális lesz, amíg ember lakja e bolygót.

A főszerepben Ryan áll, aki egyszerűen belefáradt a különböző indokok miatt történő háborúskodásba. Egyedül megmaradt családja számít neki, őket szeretné biztonságban tudni. Ám mindig ott lebeg lelki szemei előtt a tűzszünet már-már álomszerű képe. A szembenálló felek önmagukból kifacsarodva küzdenek a másikkal, saját ideológiájukat meghazudtolva, sőt az sem biztos, hogy emlékeznek egyáltalán a harcokat kiváltó okokra. A Bejrútban folyó küzdelmeken kívül a külvilágról nem érkeznek hírek, teljes elszigeteltségben élnek az emberek.

Eltökéltsége miatt Ryan mégis a remény hírnökévé válik, s törékeny békét köt a szembenállókkal. Azonban az átmeneti békesség mögött valami szörnyű rejlik, ami meglepetéssel szolgálhat az olvasó számára. Ha elvonatkoztatunk egy kicsit az egésztől, akkor felvethetünk olyan kérdéseket, miszerint kinek származik haszna a háborúból, kell-e az emberiségnek a folytonos feszültség, illetve valóban létezik-e egy olyan háttérben munkálkodó erő, amely befolyással bír a világ történéseire. Az utóbbi felvetéssel azonban vigyázni kell, mert hamar áteshetünk a logikátlan összeesküvés-elméletek gyártói közé, amit gyakran átitat az előítélet, a bizonyítás nélkül, tényszerűen közölt alaptalan magyarázat, és sajnos egyfajta együgyű gondolkodásmód is.

A novella remekül rámutat az emberiség legszörnyűbb „találmányára”, de ellenpólusként megjelenik a remény, és az emberi jólelkűség is, mely mindig képes lesz összetartani minket – még ha rövid időre is.

június 26, 2016
Angyalok és űrlények

Pat Cadigan, amerikai írónő Alien Contact antológiájából került a Galaktika 314. számába egy igazi retro ínyencség, Az Angyal című novella.

Az Angyal kimondottan misztikus, elgondolkodtató és megrázó mű. Az alkotásnak két főszereplője van, az egyes szám első személyben beszélő, névtelen valaki, illetve az angyal maga. Kettejük kapcsolata meglehetősen furcsa, sőt egészen nem evilági. Az angyal, ha úgy akarja, képes láthatatlanná válni, és érintésével szinte bármit elérhet az embereknél. A két főszereplő pedig telepatikusan kommunikál: legtöbbször nincsenek rászorulva a beszédre, hiszen egymás gondolatát, érzelmeit azonnal átérzik, tudják.

Az írónő antológiájának címe (Űrlény kapcsolat) sokat sejtetően felveti a kérdést, miszerint az angyal valóban egy mennybéli lény, vagy csupán egy másik bolygóról érkezett intelligens faj példánya? Igazából mindkét eshetőség fennáll, mert elejtett morzsákból hol egyikre, hol a másikra következtethetünk, de ennél jóval mélyebbről fakad a gondolatmenet.

Párszor elhangzik a megállapítás, miszerint a világegyetemben nincs jó és rossz, csupán sok, vagy kevés. Elképesztően érdekes gondolat, és ez a felvetés végigkísérhet bennünket az egész művön. Ha valamiből a jó a több, az felülírhatja a mérsékelt rosszat? Talán legtöbbször a fordítottja igaz. Gondoljunk bele, ha valami csekély rosszat is teszünk, majd megpróbáljuk megannyi jótettel semlegesíteni, az ítélkező embertársaink mindig csak a rosszra fognak emlékezni. Tehát a rossz többet nyom a latba? Ezek szerint igen. Igazából a jó és rossz örök harca összeköthető Az Angyalban megjelent sok és kevés ellentéttel.

A mű metaforákon keresztül foglalkozik még a megtört személyek lelkivilágával is. A főszereplőnek nehéz időszakában pont kapóra jött az Angyal, aki legalább annyira megtört volt, mint ő. Egymást kiegészítve megtalálták a lelki békéjüket, így már könnyen segíthetnek az olyan társaikon, akik velük egy cipőben járnak.

Valójában mi is az Angyal? – tehetjük fel a kérdést. Az emberek egy része úgy vélekedik, hogy az angyalok létezésére mivel nincs bizonyíték, így nem létezhetnek. Csupán hitünk lehet bennük, ha elhisszük, hogy vannak, akkor találunk magunknak bizonyítékot. Ez sokban hasonlít az UFO-hívő közösség gondolkodásmódjára is, akik minden áron hisznek egy messzi intelligens faj létezésében, amely repülő csészealjakban csücsülve hasítja az Univerzumot. S vannak, akik szerint a kettő egy és ugyanaz lehet. Miért ne lehetnének az intelligens űrlények maguk az angyalok, kik történelmünk hajnala óta bábáskodnak felettünk? Valljuk be, ennek a valószínűsége roppant csekély, de minden a hitről szól. Arról, hogy mit vagyunk hajlandóak elhinni, és ezért mire vagyunk képesek, hogy bebizonyítsuk. E novellát olvasva próbáljunk elvonatkoztatni maguktól a cselekményben lejátszódó eseményektől, és gondolkodjunk el, mit jelent maga a hit (ne keverjük össze a vallásossággal).

Hinni csak Istenben lehet? Ezt a költői kérdést meghagyom minden kedves Olvasónak, hogy maguk válaszolják meg.

Az Angyal című novellát olyanoknak tudnám ajánlani, akik egy nagyon mély gondolatmenettől sem riadnak vissza, és a sorok között olvasva feltehetnek magukban megannyi kérdést, amire nem biztos, hogy tudnak válaszolni.

június 7, 2016
Michael Walden – A Szörnyeteg

Michael Walden a Galaktika Start Könyvek egyik szerzője, kinek az Eshtar című regényt köszönhetjük. A Galaktika 313. számának lapjaira szintén az Eshtar világában játszódó, de egymagában is kiválóan helytálló novellát szállított le.

Aki már olvasta az Eshtart, tudhatja, hogy Walden nem kerülgeti a fontos kérdéseket, és nem elégszik meg klisés kompromisszumokkal, hanem igenis nekimegy nagyon komoly témáknak is. A Szörnyeteg című novellában ez nem más, mint a vallás kontra empirista tudomány.

Történetünk a huszadik század hajnalán játszódik, Angliában, ahol is egy ízig-vérig brit lordot látogat meg a Férgek egy csatlós lovagja, kinek Eshtar – azaz a Véres Hercegnő – kardjára fáj a foga. A cselekmény magját a kettőjük filozofikus beszélgetése adja, miszerint mi is a vallás, a hit, a feljebbvalóban való rendületlen hit. Lehet-e mérni tudományosan, és ha lehet, attól még mindig Isten marad-e az Isten, vagy élőlénnyé válik, s ugyanúgy halandó-e, mint mi magunk?

A kifinomult brit úr és a páncélos Lovag közötti diskurzus igazán felnőttes, komoly, de ezek mellett szellemes. Kettőjük ellentéte csak tovább pörgeti a kellemesen feszült hangulatot; míg Herbertet abszolút nyugodtság járja át, s eképpen érvel, addig a mély hangú Čessk heves vérmérsékletű, de intelligenciája semmivel sem marad alább az angollal szemben. Maga az egész novella könnyed, mégis érett hangvételű. Alig, hogy elkezdtem olvasni, magába szippantott az egész szituáció dinamikussága, és az egészen a történet végéig kitartott.

Az olvasó itt is érzékelheti, hogy Eshtar világa valóban hatalmas. Ahogy az a regény ajánlójában is szerepel, e nagyság átível téren, és időn is. Nem ragad le a fizikai létezés mocsarában, annál többet mutat, hiszen történelmünk, múltunk, jelenünk, s jövőnk szoros kapcsolatban áll egymással, melyet egy könnyed mozdulattal le lehetne rombolni, és valami szörnyűségesre cserélni. Így közösen kell megvédenünk az emberiség elkövetkező napjait.

Még szerencse, hogy van nekünk egy Véres Hercegnőnk, aki kész mindent feláldozni a nagyobb jó érdekében, és elpusztítani a legfőbb gonosz hatalmat, a Férgeket.

(A fenomenális illusztrációt Papp Norbert festőművész/grafikus készítette)

április 14, 2016
Egyes sátáni praktikák kiűzése az egyetemről

Terry Pratchett Korongvilága rendkívül hatalmas. Mi sem bizonyítja ezt jobban számtalan novellájánál, regényénél, ami e kitalált univerzumban játszódik. Minden írás egyszerre szórakoztató, komikus, és elképesztő görbe tükör társadalmunk számára. A varázslatos mesebeli lények sokszor kimondják a nyilvánvalót, amiket mi nem igazán mernénk hangoztatni.

A tavaly elhunyt író a Galaktika 312. számában ismét egy remek novellával szórakoztat minket, melynek címe Egyes sátáni praktikák kiűzése az egyetemről.

Pratchett ezúttal az oktatási kérdéseket célozza meg egy nagyon szellemes, allegorikus írással. Nem megy el a politika mellett sem, de főszerepet kapnak azon professzorok paródiái is, akik a kelleténél jobban fennhordják az orrukat.

A műben a Láthatatlan Egyetem kari tanácsának varázslói értekeznek az aktuális megbeszélendő, igazából teljesen érdektelen témákról. Pontosabban, maguk a témák igen fontosak lennének, de bravúros szópárbajokkal kerülik el a tényleges megvitatásukat. Ezeket a gyűléseket mindig csütörtökön tartották, és leginkább semmi értelmük nincs. Pratchett rendesen kiforgatja az oktatást ezzel az alkotással, mivel az értekező tagok, ha szóba kerül maga a tanítás, szinte azonnal kihátrálnak. A Láthatatlan Egyetem falai között ők mindent csinálnak, csak épp nem tanítanak semmit. A diákokat vállalhatatlan nehézségek elé állítják, folyamatos nyomás alatt tartják őket, de érdemben nem foglalkoznak velük. A sorok között olvasva eszméletlen erős a társadalomkritika.

Az egyik tanácstag felhívja a Dékán figyelmét arra, ha nem csinálnak semmit, legalább publikáljanak valamit. Adjanak magukról, és eredményeikről életjelet. Hiszen a Rézorr Főiskola évente kiadja értekezését Megmagyarázhatatlan Kutatások címmel. A professzorok arról is beszélnek, mi lenne, ha inkább a politikai színtéren próbálnák ki magukat, hogy tovább kamatoztathassák intelligenciájukat. Itt is vonható párhuzam az oktatási elöljárók és e novella között, amelyet persze nem lehet és nem is szeretnénk általánosítani.

A tanítás, oktatás, tanár-diák viszony elemzése, kritikája örök téma marad az emberiség számára. Mindig is központi szerepet játszott, ezután sem lesz másként. Pratchett remekül rávilágított a maga komikus módján minden afféle problémára, amelyek foglalkoztatják a társadalom minden tagját, a kicsitől a nagyig.

A mű végén szembesülhet az olvasó az írás valódi géniuszával. Olvasás közben sokszor mosolyogni fog a frappáns megfogalmazásokon, a nyilvánvaló problémák bújtatott kikacsintásain. Mikor azonban leteszi a magazint, egy másodperc alatt végigrohan az agyán, valójában miről is szólt a mű, miféle lezárást kapott, és akkor a mosoly igazán keserédessé válik.

március 29, 2016
Mikor a gizdák uralták a világot

Aki ismeri Cory Doctorow, (Kis testvér, Homeland) munkásságát, jól tudja, hogy az író szívesen kalauzolja az olvasókat az informatika bonyolult, ám annál érdekesebb világába. Most sincs ez másként az, Amikor a gizdák uralták a világot (When Sysadmins Ruled The Earth – 2007) című novellájában, amely a Galaktika 312. számában jelent meg.

Ahogy a népszerű bloggertől, és írótól megszokhattuk, játszi könnyedséggel haladhatunk a sorokkal, pedig a számítástechnika mélyebb „titkai” nem tartoznak a legkönnyebben megérthető mesterségek közé. Mégis sikerül olvasóbarát módon belehelyeznie a cselekménybe mindazt, amire első ránézésre csak pislognánk, vagy felütnénk hirtelen egy informatikai tankönyvet a definícióért. Ám itt a számtech szakzsargon csupán kontextusba helyezi a mélyebb mondanivalót, amelyet a 2001 szeptemberi és a 2005-ös londoni terrortámadás nagyban ihletett.

A történet szerint az informatikai cég, amelynél Felix rendszergazdaként dolgozik, váratlan vírustámadást kapott. Nem tehet mást, az éjszaka közepén rohannia kell, hogy elhárítsa a problémát, de hamar szembesülnie kell valami sokkal borzasztóbbal: a világon mindenfelé kitör a szó szerint vehető apokalipszis, és leáll az internet legnagyobb része, szerte a Földön.

A novella egyszer sem említi teljes bizonyossággal, miféle katasztrófa üt be a világon, de nem is kell, ettől lesz sokkal hihetőbb a szituáció. Az olvasó is párhuzamosan haladhat az eseményekkel, és csak találgathat: vajon biofegyvert sütöttek el, nukleáris támadás volt-e, vagy valami egészen más követel iszonyatos mennyiségű áldozatokat. Az informatikai cégnél ragadt rendszergazdák irodáikból követik az eseményeket. Felix és társai az interneten (már, ami megmaradt belőle) próbálnak valamiféle megoldást kiötleni, de a valóság ennél sokkal ádázabb. A szerverek folyamatosan leállnak, amik megmaradtak, pedig megtelnek vírusos tartalmakkal, így alig szűrhető ki a rendes kommunikáció a malware programok között.

A novella erős metaforát épít a virtuális vírusok, a rendszergazdák háttérben működő, már-már titkos „kultúrájuk” köré, és a valódi biológiai fenyegetettség között. A „gizdák” (eredeti nyelven sysadmin), – ahogy Doctorow hívja az informatikusokat –, az utolsókig megpróbálják elhárítani az internetet lefertőző vírusok, spamek, levélszemetek tömkelegét, még akkor is, ha az egész világ lángokban áll. Maga az író is dolgozott sysadminként, ezért tapasztalatait hitellel tudja átadni, s képes relevánsan bemutatni az informatikusok jellemét. Mikor mindennek vége, még akkor is képesek a valóságba kapaszkodni, a régi világ romjain valami újat kezdeni, kitartani, és problémákat elhárítani. Gyakorlatilag ez a dolguk a valóságban is, csak számítógépekkel, hálózatokkal, nem pedig egy egész bolygó hamvain valami újat alkotni. Miután a Föld teljesen elpusztul, szükség van egy rebootra, hogy szeletről szeletre újraalkothassák az emberek azt a környezetet, amiben élhetnek tovább. Erre pedig a legjobb szakember a gizda.

A mű remekül bemutatja az emberek várható reakcióját, és talán valós félelmét egy biológiai, vagy informatikai támadástól, amely tulajdonképpen néhány perc alatt mindent romba dönthet. Valamennyire mindenki tart egy ilyen fenyegetettségtől, még ha nyíltan nem is meri felvállalni. A kisebbik gond az internet elvesztése lenne, de gondoljunk csak bele, mekkora problémákat okozna a mindennapokban annak hiánya. Ezalatt nem a közösségi médiák addiktív mivoltát értem, hanem a folyamatosan használatban lévő, életünket megkönnyítő alkalmazásokra gondolok, vagy olyan hivatalos okmányok, banki tranzakciók lebonyolítására, amikhez manapság nélkülözhetetlen a világháló. Ezen folyamatok nélkül komplett gazdasági tevékenységek mondanának csütörtököt globális szinten.

Doctorownak sikerült egy nagyon huszonegyedik századi művet írnia, amin, ha mindenki, csak egy kicsit is elmereng, rettentő sok, fontos dolgot észrevehet, amelyek kifejezetten aktuálisnak mondhatóak.

Az internet nem egy önállóan működő, hús-vér lény. Adatok óriási, felfoghatatlan halmaza, amit ugyanúgy rendben kell tartani, mint testünket. Ha „beteg” lesz, ápolni kell, megfelelő intézkedéseket kell tenni. Ha valami baj van, mindig szükség van olyan szakemberre, aki helyre tudja hozni az adott problémát. Ilyenek a gizdák is: az internet szorgos orvosai, akik a háttérben munkálkodnak, és igyekeznek mindent a lehető legnagyobb rendben tartani, hiszen nélkülük a virtuális világunk már régen romokban lenne.

március 11, 2016
A változékonyság állandósága

Életünk mindennapjait átszövi a folyamatos változások hálója. A 21. századot sokszor a „felgyorsult” jelzővel látjuk el. Mindig rohanunk valahová, modern kommunikációs eszközeinkkel pillanatok alatt elérhetünk szó szerint bármit; társadalmunk teljesen átalakult, de ez így van rendjén. Csupán egyre nehezebb lépést tartani vele. Minden ember ki-ki saját metódusával igyekszik a folytonos pörgésből kiszabadulván megtalálni a bizonyos biztos pontot. Azt a dolgot, ami változatlan, állandó, amibe lehet kapaszkodni. Ez lehet egy társ, lakás, házi kedvenc, vagy akármilyen tárgy, hely, amiről tudjuk, nem szalad el, ott lesz és számíthatunk rá.

Ray Nayler a februári Galaktikában megjelenő Változékonyság című novellájával ezeket a témákat boncolgatja egy rejtélyes találkozás révén.

Egyre gyakoribb, hogy az emberek szembesülnek az idő relativitásával. Einstein fizikai szemszögből vizsgálta a kérdést, de hétköznapjainkra is kihat, ráadásul egyre szembetűnőbben. Hányszor éreztük már, ha telefonunkat nyomkodjuk, vagy olvasunk egy jó könyvet, pillanatok alatt eltelik néhány óra. Vagy egy iskolai órán, munkahelyen harminc percenként nézzük az óránkat, de még mindig csak két perc telt el.

A Változékonyság sokszor metafora-bombákkal mutatja be a megfoghatatlan érzéseket, és hatalmas paradoxonokkal fűszerezi meg azokat.

A mű központi helyisége a kávéház, ami látszatra állandó, biztos pont. Főszereplőnk, Sebastian véletlen akadt rá a helyre, azonban minden nap visszalátogat. Az emberi habitusokat a csapos sakkjátszmáiból szűri le, amit ugyanazon állandósult három személlyel játszik le minden egyes nap. Valami mégis szinte folyamatosan változik. A bevilágító napfény mindig más színbe öltözteti a bútorokat. A székek, fotelek is minden nap átrendeződnek. Sebastian szerint a csapos a változatosság kedvéért cserélgeti a helyzetüket. Vagy csak az emlékezés is relatívvá vált? Hamis emlékek sokszor valósnak tűnnek, és úgy emlékezünk rájuk tovább, mintha az történt volna meg az eredeti helyett. Mi van, ha saját emlékezőtehetségünk adja a folyamatos változásokat életünkben? Hiszen ahhoz, hogy felfogjuk a változást, emlékeznünk kell egy adott képre, még ama bizonyos pillanat előttről, mielőtt a dolog – jelen esetben a bútorok – megváltozott volna.

Az idő és emlékezés relativitásán keresztül felmerül a sors is, mint megfoghatatlan filozófiai fogalom. Történelmünkben számos tudósember, és gondolkodó foglalkozott sors-kérdésekkel. Mindenkinek megvolt a maga elképzelése róluk, de egyértelműen senki nem tudott választ adni. Releváns-e két ember véletlen találkozása, akik egész életüket leélik egymás mellett? A sors keze van benne, vagy tényleg az egész csupán véletlen egybeesések műve? Esetleg kizárólag tudománnyal megmagyarázható biológiai és kémiai folyamatok összessége, és elfojtott pszichológiai tényezők halmaza állhat egy-egy ilyen találkozás hátterében? Talán akkor tudnánk csak meg a sors mibenlétét, ha sikerülne az időutazást megvalósítani, és láthatnánk milyen változások következnének be az egyes emberek előre meghatározott (vagy meg nem határozott) életvonala mentén.

Talán arra is választ kaphatnánk, hogy meddig képes egy ember emlékezni. Azt tudjuk, hogy nagyjából az „éntudat” kialakulásától, azaz három éves kortól vagyunk képesek feleleveníteni egyes pillanatokat. De vajon meddig lehet egy embernek emlékeznie? Ha megszűnnek az idősödéssel járó korlátok, és valaki élhet akár kétszáz évig is, képes lehet még hamis emlékek nélkül visszagondolnia a régmúlt időkre? Vagy már másik életként tűnnek elő és vastag homály fedi őket?

Az egész kicsit olyan, mint egy fénykép. Mikor elkészítjük, és előhívatjuk, a papír minden széle szinte éles, a képen minden részlet kivehető. Az idő múlásával a szélek megkopnak, a fotópapír kezd megsárgulni, a fényképen szereplők arcai elhomályosodnak, végül apró fecnikre bomlik az egész.

Nayler a Változékonyságban ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, noha választ nem kapunk rájuk. Minden ember saját döntései, eszméi, gondolkodása befolyásolja saját és környezete jövőjét, és az állandósult pontok részleteire odafigyelve is megláthatjuk az apró változásokat.

Egy valami viszont biztos: a változás állandósága…

február 8, 2016