Interjú Lana Bastašić írónővel akinek könyve a Kapd el a nyulat! első regénye 2020-ban elnyerte az Európai Unió Irodalmi díját.
Varázslatos történet a gyermekkori barátságáról, a fehér nyúl szembogarában meglátható titkokról, és arról, hogy soha nem tudható biztosan, a tükör melyik oldalán állunk.
Mund Katalin: Hogyan s miként döntötted el, hogy író szeretnél lenni?
Lana Bastašić: Gyerekkoromban egyáltalán nem gondoltam arra, hogy író lehetnék, habár állandóan írogattam. Nyolcéves korom óta naplót vezetek, és azóta is folyamatosan írok. De nem tudtam, hogy ez egy szakma is lehet. Először is egy háború utáni, átalakuló kultúrában nőttem fel, ahol a könyvek nem tűntek annyira fontosnak. Másrészt egyáltalán nem ismertem női szerzőket, minden tankönyvünkben csak férfi írókról tanultunk. Csak sokkal később jöttem rá, hogy a hobbim hivatás is lehet.
K.: Számos műfajban kipróbáltad magad, hiszen verseket, novellákat és színdarabot is írtál a regény mellett, s mindegyikkel díjakat nyertél, amihez ezúton is gratulálunk. Melyik a kedvenc műfajod, és miért?
B.: A novellákat kedvelem a legjobban, ez nem is kérdés. Szeretek kisebb vásznon dolgozni. Rengeteget lehet tanulni a novellák írásából, lesznek rosszak, közepesek, felejthetők, jók és nagyszerűek… Nem számít. Minden darabkának illeszkednie kell, korlátozott időd és tered van arra, hogy létrehozz egy kis univerzumot, ami a történet előtt és után is létezik, de legfeljebb pár ezer szó áll rendelkezésedre, hogy ezt megmutasd.
K.: Mi inspirált a Kapd el a nyulat! megírására?
B.: Mindig szerettem volna a hazámról írni, de nem találtam a megfelelő megközelítésmódot. Nem akartam egy újabb romantikus háborús drámát, amiben potyognak a bombák, a férfiak hősiesek, a nők pedig gyönyörűek. Számomra a háború egy történet, Jugoszlávia is egy történet, és nekem erről kell írnom, el kell mesélnem ezt az egészet. Ki lehet a beszélő? Kinek a privilégiuma elmondani, hogy mi történt? És kik azok, aki nem mondhatják el? Ezekkel a kérdésekkel kezdtem.
K.: Mennyiben támaszkodtál a saját élettapasztalataidra?
B.: Egyik karaktert sem valódi személyről mintáztam, és a két lány barátságának története is csak kitaláció. Mindennél jobban szeretek kitalált történeteket írni, mert szerintem így lehet a legjobban megmutatni valami igazat. Amikor az emberek azt mondják, „valóban ez történt”, én nem bízom bennük, vagy nem várom el, hogy a teljes igazság kibontakozzon a történetmesélésben. A fikcióban nincs meg az az arrogancia, hogy „ez egy igaz történet”, de fel tud mutatni olyan igazságokat, amelyeket olykor éppen a tények takarnak el. Egy dolog közös bennem és a regény mesélőjében, hogy én is banjalukai szerb lány vagyok, és hozzá hasonlóan elhagytam a hazámat. De itt véget is ér a hasonlóság. Sara nagyon más, mint én, ő nem nézett szembe a saját démonjaival, inkább megpróbálja elkerülni a bűntudatot azáltal, hogy mindent értelemmel bíró történetté alakít. Én nem hiszek abban, hogy mindennek valami nagyobb értelme van, és úgy gondolom, az emlékeim sokkal jobbak, mint Saráé.
Kapd el a nyulat!
K.: Gyakori volt a háború előtti Boszniában, hogy különböző nemzetiségű és vallásos hátterű emberek legjobb barátokká váljanak? És mi a helyzet most?
B.: Gyerekként nem voltunk tisztában ezekkel a különbségekkel, amíg valamelyik felnőtt nem mondta. Fogamunk sem volt arról, hogy valamelyik név bosnyák, a másik szerb vagy horvát. A gyerekek számára a társak kizárólag gyerekek. Azért szeretsz valakit, mert matekórán mellette ülsz, és azért utálod, mert jobb jegyet kap, mint te. Ilyen értelemben a gyerekek világa sokkal demokratikusabb volt akkoriban, mint a felnőtteké. De ahogy felnősz, látod, hogyan növekednek a különbségek. A felnőttek ezt főként a vallással magyarázzák: ki melyik istenhez imádkozik, milyen rituálékat követ. Nekem személy szerint sokféle nemzetiségű barátom van, de Bosznia még mindig nagyon megosztott, az emberek különböző kulturális és etnikai buborékokba bezárva élnek, fenntartva az ellenségeskedés évszázados mítoszait.
K.: A regényben Boszniát Sara szemén keresztül látjuk, és meglehetősen sötét ez a kép. Te is ilyennek látod az országot? Hogyan néz ki Bosznia Lejla szemszögéből?
B.: Sarának van egy sajátos nézőpontja, ami nem egyezik az enyémmel, noha megértem őt. Meg kell értened a karakteredet, még akkor is, ha nem értesz egyet vele. Számomra Boszniának rengeteg szépsége van, és egy nagyon sajátos szellemisége, lelke. Még mindig nagyon barátságos hely, tele vendégszeretettel, olyan hely, ahol nagyon sokat szenvedtek az emberek, de akkor is megkínálnak kávéval, vicceket mesélnek, hogy otthon érezd magad. Szarajevóban éles határvonal választja el a híres márkák elegáns boltjait, amelyek az egykori Osztrák–Magyar Monarchia épületeiben találhatók, a színes, nyüzsgő török bazároktól. Úgy érzem, mindannyian magunkban hordozzuk ezt a kettősséget. Lejla számomra Bosznia megszemélyesítője, olyan, amilyen a hazám női alakként: mérges, bántalmazott, megsebesített, keserű, de ugyanakkor intelligens és büszke. Lejla nem töltene sok időt azzal, hogy a szülőhazáján gondolkodjon, mert lefoglalja, hogy meg kell élnie valamiből, és el kell menekülnie a bántalmazások elől.
K.: Lejla szerint Sarának volt lehetősége választani az életben, míg neki nem. Úgy érzem, egyikük sem igazán boldog. Lehet jól választani? Mi a jobb: otthon maradni, vagy elhagyni a hazát? Te úgy döntöttél, hogy elhagyod.
B.: Nem tudom, mi a jobb. Minden választásnak megvannak az előnyei és hátrányai. Mint egy Robert Frost-versben – a végén minden út máshová vezet, de ez nem igazán számít. Fontos látni, hogy gyakran nincs választásunk. Az privilégium, ha eldönthetjük, hogy elmegyünk valahova máshová, és nekem megvolt erre a lehetőségem. De sok ember, aki elhagyta Boszniát egy jobb élet reményében, úgy érzi, hogy valami hiányzik. Számomra az otthon fogalma nagyon összetett, talán soha nem is fogom tudni, mit jelent valójában. Sara azt mondja, „haza kell mennem”, amikor Boszniáról beszél. Én nem hiszem, hogy valaha is így fogalmaznék.
K.: Lehetséges, hogy megtartsd a személyiségedet, identitásodat, ha azt választod, hogy külföldön élsz? Vagy nem is létezik személyiség, mert mindenki mindig változik?
B.: Úgy érzem, akkor találod meg önmagad, ha eltávolodsz az ismerős környezettől. Szükség van a nem szokványos körülményekre, el kell távolodni a jól ismert mintáktól ahhoz, hogy rájöjj, mi az, amit valóban akarsz, milyen vagy, mit szeretsz. Persze mindig valamilyen mintát követünk, még akkor is, ha azt gondoljuk magunkról, hogy most nagyon eredetiek vagyunk, de amikor egy idegen országba költözünk, egy idegen kultúrába és nyelvi környezetbe kerülünk, olyan személyiségvonásokat fejlesztünk ki, amikkel korábban nem rendelkeztünk. Mert nem volt rájuk szükségünk. A legfontosabb tanácsom, amit leendő íróknak szoktam adni mindig: Tanuljatok nyelveket, és utazzatok sokat! Visszatekintve úgy látom, hogy a Barcelonában töltött hét év ugyanolyan fontos volt az identitásom számára, mint az azt megelőző húsz év Boszniában. Minden fontos, és az utazás soha nem ér véget.
K.: Min dolgozol most?
B.: Egy novelláskötetet kell befejeznem, ami az év végén fog megjelenni Boszniában és Szerbiában. Gyerekekről írok, minden történetben egy gyermek a főhős, a legkisebbektől a tinédzserekig, akiket valamilyen trauma ér a felnőttek világában. Próbálom meglelni a hangjukat anélkül, hogy pártfogolnám vagy romantizálnám őket, és megmutatni, mennyire fontos az, ahogy a gyermekekkel bánunk. Mindenre emlékeznek, a mérgező szavak és tettek velük maradnak, és néha szörnyekké válnak. Nagyon megfogott egy Georgi Gospodinov-gondolat (a The Physics of Sorrowból), miszerint kezdetben van egy gyermek, akit ledobtak az alagsorba. Az elhagyott gyermek képét összekapcsolja Minótaurosz mítoszával. Ezt lenyűgözőnek találtam.
K.: Van esetleg olyan kérdés, amit senki nem kérdezett meg tőled a regénnyel kapcsolatban, és szeretnél rá válaszolni? 🙂
B.: Nos, bárcsak az emberek jobban tisztában lennének azzal, mennyire nehéz az én generációmnak időt és pénzt találni az íráshoz. Bárcsak megkérdeznék, miből éltem, amíg a regényt írtam. Remélem, hogy a jövőben a fiatal íróknak több lehetősége lesz pályázni, és élni valahol valamiből, hogy írhassanak. Kapitalista világban élünk, ami „beteg”, és mi azt választottuk, hogy szavakból hozzuk létre a saját világunkat. Ahhoz szólok, aki ezeket a sorokat olvassa, miközben két munkahelyen dolgozik, és éjszaka tud csak írni bármiféle remény nélkül, hogy valaha is kiadják a munkáját. Hallak téged. Tudom, hogy olykor teljesen értelmetlennek és reménytelennek tűnik a helyzet, de ne add fel! Meséld el a történetedet!
